(Hozzám) Alkalmazott Fellini

Nem vagyok filmszakíró.

Mikor megkaptam K. Zs. kedves levelét, hogy írnék A nők városáról, örvendeztem, lám, lám! értékelik a munkásságomat, szememet, szívemet: értek a nőkhöz, a nők lelkületéhez, testükhöz, vállukhoz, emezükhöz-amazukhoz – engem választottak. Majd én kifejtem… elmondom, elemzem…

Aztán megrémültem. Egyáltalán, mihez értek én? A nőkhöz? A lelkülethez? Nevetséges. Még magamhoz sem értek. Bukdácsolásaim dicsőséges látszata rossz fényt vetett rám – kapkodhatok én majd az írószerszámomhoz!

Aztán még jobban megrémültem.

K. Zs. kedvesen fölajánlotta, hogy levetítik nekem a filmet, hogy idejében… hogy értelmezzem… hogy mélységében…

Alig találtam meg a Filmtudományi Intézetet. Hol van? Népstadion út – ez nem rossz, Fellini szereti a stadionozást! – de hol van ennek az útnak eleje és vége? Hol a 97-es szám? Őrületesen forró stadionemlékek burjánoztak bennem – talán nem véletlenül Huszárik Zoli jutott eszembe egy éles meccsemlékben, mindketten a sűrűn jó szagú tömegben bolyongtunk, hogy bekerüljünk a viadalomra. Ott lesz a vetítés! (Nem ott volt. Egy félelegáns palotában volt, ahol közönyös arcú portások fölfelé böktek az ujjukkal: tessék följebb menni, ott van az egész Filmkultúra. Ott volt.) Bevezettek, kihalt szobák során, kongó folyosókon, hogy itt lesz az attrakció. Senki se volt sehol. K. Zs. világosszürke ruhában előbukkant, és egy idő óta – szakállt növesztett. Örültem – ez jó jel! Okos-elemző arca bohémosan fanyarrá változott: gondoltam, ez enyhít az élet kulturális szigorúságán. Az olasz szöveget alámondó nagyszerű tolmács is szakállt viselt, egy kedves kultúrattasé mellett – enyhültek népgondjaim: nem vagyok magamban dekadens a dekadens filmet néző dekadenciában, lám, lám! olyan ez, mint egy kis itáliai filmbemutató. (Majd nyüzsögnek a handabandázó, fellinis emberek, akik esetleg holnap délután, gyermekeik félnótás tragikumában öngyilkosak lesznek, orgonamuzsika mellett, mint egy Fellini-filmben. Nem lettek, hál’ isten.) Maradt az iroda. És a nézőtér. Egy hölgy foglalt helyet rajtunk kívül. Megint elkezdtem szorongani, hogy én itt valami steril filmvetítést látok, laboratóriumi magányosságban – hogy szerzek élményt?

– Akarsz jegyzetelni? – fordult felém kedvesen K. Zs., és négy iskolapadra mutatott a legutolsó sorban, fölkattintható intézőpult mellett. Aztán, látva arcomat, legyintett. – Persze, minek is jegyzetelnél… Ülj, ahova akarsz.

(Egy pillanatra megesett a szívem a filmkritikusokon – Jézus Mária! –, ezeknek mindig előre kell, idejében és mozitlanul írni a filmekről, soha nem vegyülhetnek el a mozi melegében. Persze hogy olyan kritikákat írnak – egy-egy laboratóriumban, előre!) Nekem a mozi mozi volt mindig, becsellengeni egy moziba, hogy a süppedős tömeg fülledt kis templomocskájában nézzem a mozit, a mozgóit, a mozgót, a demokrácia tömegmoziját. Megjegyzem, én ezért szeretem a filmet: a moziért. A kis össznépi fülledtségéért (Mándy után hiába elemzem), a kalandért, a sztárfotókért, a pöttyenetnyi eszmékért, az agyonlőtt hősökért, a nagy mellű dívákért, a kiakasztott diákkori marconákért, az elveszthető illúziókért, a gyerekcukrokért, a hatalmas háborús csapásokért, a tövig fölhúzott szoknyákért, a feminizálatlan feminizmusért, a recsegő széksorokért – sajnos itt nem recsegtek a széksorok, süppedékesen alám simultak, mint a protokoll zsöllyékben a párizsi meztelen-színházakban. Hovatovább: Felliniért szerettem a mozit, ő volt a főmozi. Fellini tud főmozit csinálni. Fellini a mozik kövér királya, aki rizsporos cirádákban vetít elénk sok múltat, irodalmilag megfogalmazhatatlan könnyűséget és felhőt és havas utat és politikai szemrebbenést, nőtragédiát és gyermekkorban elkallódott férfisorsot – zseniális nagymozista, emlékező néptribün, akinek filozófiai gesztusait olasz utcák kacskaringói, negédes utcanői vésik halálunk órájáig emlékezetünkbe – mondhatnám –, ámen.

Közbevetőleg – nem mintha meg akarnám vagy meg tudnám oldani a magyar filmek kérdését – eltűnődtem, hogy nálunk ez a műfaj kihalt. Talán mint burzsoá találmány. (Hogy rosszízűen fogalmazzak.) Mi annyira előreszaladtunk Lenin szellemében a moziban mint legfontosabb propagandafegyverzetben, hogy kiveszett a moziban a mozi. Mi filmeket akarunk csinálni, melyek lelkesítenek, oktatnak, ábrázolnak, szórakoztatnak, folyton tatnak-tetnek. A mozi műfaja ettől idegen. Azt hiszem, a szovjetektől vettük ezt át. Csak nem úgy, csak nem jókor. Ti. aztán rendesen tapasztaltam, hogy a szovjet mozi valóban más: jogosan más. Egy nagy állam vajúdása, sok sematikus mű mellett, de hitvallás, a háború életmentő hősiessége, a hétköznapok szovjet-valódi tragédiái: hamar le kell szögeznem, szeretem ezeket a filmeket, becsülöm (például a Suksin-sorozat felejthetetlen volt), megrendítenek, megmosolyogtatnak, de ezerszer jobban szeretem, mint a hollywoody szuperlimonádékat és szupermarhaságokat. Náluk, a szovjeteknél a film film, föl se merül, hogy mozi legyen, olyan az atmoszférájuk. Saját műfajuk: kis embersors, nagy közös sors, de akármilyen naivitásukban, emberileg-színészileg őszinte. Ez nagy tudomány. De mi ezt hiába alkalmazzuk – nálunk nincs ekkora film, s ha ilyen léptékű filmeket csinálunk, aláidomulunk saját sajátosságainknak, lehetőségeinknek. Így gyártván filmjeink nagy részét, elejtettük a mozi belterjes moziságát, a harsány vígjátékot vagy a testünkre szabott lelki drámát. Jó volna mozit csinálni!

Nos, megszeppentem a fentiek miatt, s annak következtében is, hogy néznem kell. Nézni, nézni – mint a végtelenül steril műtőben a sebésznek, aki jó operatőr a tábori padkán, de zavarba jön az egyetemi tanteremben. Ahol levetítik a pontos műtéti beavatkozások kék fényű vetületeit, miközben ő – mint a mozis – a tábori sebészetben jártas csupán. Persze hogy kapkodtam a fejemet a művészet műtőjében.

Minden művész nagy kísértése az összegzés. De az összegzés is csak az önfeledten öntörvényű művészi munka eredménye lehet, mondhatnám belsőleg véletlenszerű. Máskülönben a legmélyebb vagy legéteribb gondolat is didaktikus mellékízt kap. Mi lett volna, ha akár Dickens, akár Balzac vagy Tolsztoj, Dosztojevszkij (hogy igazán megtiszteljem kitűnő mesterünket a hasonlatokkal) előállt volna, hogy összegezzen. Egyes regényeket egy főműben megalkotni, egy összműben. Belátható, hogy ez képtelenség. Noha nagy a csábítás, hogy az élet jó derekán járó érzékelő művész zseniális részigazságait egy élő lexikonba zsúfolja, konzerválja. Persze hogy lexikon, persze hogy konzerv lesz belőle – esetleg a legfinomabb gondolatokból, legporhanyósabb húsokból. De hát Fellini olasz, s a Dante-árnyék őt is beborítja. Dantéé, akinek körpanorámája még hatalmas unalmával is csábít. A bűn-bűnhődés-jó-üdvösség pedig egyszerűbb keret volt, mint a modern kor nő-filozófiai, lét-filozófiai kerete.

Fellini – műveiben – (csaknem) mindent tud a nőkről. Ezért jók ezek a művek. Most azonban úgy látjuk őt, mint egy író–olvasó találkozó hősét, aki meg akarja magyarázni műveit (és életét). Filozófiáját? Azt is.

Fellini megejtő bája mindig az volt (s e film néhány részletében az is), hogy gyermekkorából elővarázsolt s férfikorában megszenvedett nőihletét vászonra tudta vinni. Olyan huszadik századi elegyben, melyben a nőtárs mint gyereklány, feleség, boszorkány, anya, szerető, madonna, hisztérika, entellektüel, húsanyag és hitfátyol együtt lebegett, úgy, ahogy mindnyájunk életében. A bűvöletes elegy készítésében Fellini világmester lett: mert őszinte volt, és költői. Mondjam úgy, nem okoskodott? Őszinte volt, mint a gimnazista, és költői, mint a lélekbúvár. Mélyre hatott és magasba röpített. Ez a műfaja: gimnazista géniusz egy moziteremben, melyet a rómaiak amfiteátrumából örökölt. Az élet hatalmas cirkuszának erotikus és vérpárnás emlékéből – megcsinálta a maga személyes cirkuszát huszadik századi költőiséggel. Ez csodálnivaló.

Itt azonban már meg is akarja magyarázni ezt a cirkuszt: a nő egész életet betöltő értelmét, külsőleg is láttatni akarja azt, ami csak a belső cirkusz spontaneitásában hiteles.

Nem szerencsés. Ahogy a keretjáték sem szerencsés, erőltetett.

A film első kockái Fellini régi ihletettségével peregnek. A vonaton szunyókáló Snaporaz szembe találja magát a NŐVEL. A vonzó szájjal, az erotikus szemvillanással, a szőrös kucsmával, a feszes csizmaszárba dugott lábakkal. Itt ül a nő, a fetisizált, mitizált nő, akit Snaporaz megigézve követ – a vécébe – a gimnazisták örömhelyére. Nem is csalódik: a hatalmas nő csókos nyelvhatalmába keríti a tétován meglett férfit, Snaporaz-Mastroiannit. Agytolulásosan igaz kép. Aztán zökken a vonat, a FŐ-nő leszáll, és Snaporaz megbabonázva követi a ringó fűmezőn át a ringó kucsmafejű feneket… Még minden lehet – ahogy az élet kiszámíthatatlan pillanataiban.

Ettől kezdve Fellini elkezd minket tanítani. Snaporaz betéved a feministák hoteljába, ahol didaktikus filmjelenetek és frázismondatok özönében figyelmeztet korunk egyenlősdijének nagy veszedelmére: a nők ki akarnak törni a férfiuralom, férfiszex, férfiszerelem alól – Snaporazunk csak tévelyeg az elnőietlenedett vagy túlvaginált feminák között.

Alig menekül (a felszínesen jellemzett nőcirkuszból).

Egyik ősképe-énje-barátja elhatárolt menedékkastélyába jut, a Faszkirály túlhús, életbő ünnepélyére, ahol mindent a férfiasság ural – gombnyomásra működő, örökké csókoló műnyelv, háromezer fordulatos műfallosz, vaginapörgettyű. De a férfiasság e fellegvárát is le akarják rombolni az új uralkodó nem „leszbikus dögei”, akik meg is jelennek, hogy a tízezredik szeretőjét (akinek verhetetlen képessége egyébként, hogy vaginájának nagy erejű szorításával pénzdarabokat szippant föl kecses térdhajlással a földről) csillár nagyságú testével ünneplő Férfitornyot megbüntessék. Megjelennek fasisztoid csizmáikban, megölik Katzone (innen a név) kedves kutyáját, és kioktatják a nőket női jogaikra. Katzone nagy erejével még elfújja a tortán ágaskodó gyertyákat, kétségbeesésében végül pisálással oltja az ágaskodó lángokat. Aztán búcsúzik a nőtől, a végtelen testi misztikusságtól, a nedvektől, az ölektől, az örök Nőtől. Eközben Snaporaz felesége is feltűnik, és hosszasan szemrehány, mint „derék polgári feleség” – akit elhanyagolnak. Snaporaz búslakodva alszik el föllázongott felesége mellett, de két álombéli, igazán keményfenekű görl elviszi a nagy ringbe – persze még sokat és szimbolikusan és életveszélyesen kell hágcsózni –, ahol óriási amfiteátrumi nősereg előtt kellene megmérkőznie… az ellenféllel. A nővel? Valószínűleg. Ehelyett Fellini beszédet mond a forgatókönyvben. Aztán Műmadonna lebeg le az égből, kimentik a szerencsétlen harcolót, de a Műmadonna combjaira font kosarat is átlyukasztják az elszánt kis nődögök nyílvesszői, és Snaporaz egy rongycsőben lefele cirkuszol – mondanom se kell, emlékekkel körülsziporkázva –, hogy fölébredjen a vonatfülkében, ahonnan – a túl nagy szellemi kalandra elindult. Vele szemben a felesége… ugyebár.

Rekvizitumok tömege saját filmjeiből, ihletes és kevésbé ihletes képek, ötletek, összegzések, futó, jópofa nemi aktusok, igazi leheletek. Sok.

Mit mond Fellini a forgatókönyvben?

„…képtelenség olyan ellenféllel harcolni, amely nem létezhet: a nő nem lehet ellenségünk, vetélytársunk, nem versenghetünk, csatázhatunk vele, nem szakadhatunk szemben álló táborokra, nem győzhet egyik vagy másik fél, éppen mert a nő láthatatlan, ő a Láthatatlan. Így tehát S. egyedüli lehetősége, hogy meglássa a nőt, vagyis a láthatatlant, a sötétséget, az éjszakát, az, ha szüntelenül, feltartóztathatatlanul törekszik felé, projekciókkal, fantáziaképekkel, hipotézisekkel, hogy a nő legyen a férfi számára az egyetlen, melynek révén átkelhet az életen, örökkön-örökké keresve a másikat a nőn keresztül. S hogy a nő ugyanígy tegyen a férfival, ahogyan különben mindig is tett, és a legdühödtebb feministák dacára, tesz továbbra is.”

Persze, persze.

Fellini ezeket is idézőjelbe teszi, hiszi is, nem is, folytatja összegző művét, alkalmazott Fellinijéről alkalmaz néhány száz képet, hogy alkalmazza Fellinit – Fellinire.

Nem hiszem, hogy olyan könnyű helyzetben volna Fellini. Mint minden fantáziamestert – fantáziájának csapdája fenyegeti a legjobban. Gondolom, ez különösen áll a képi művészetekre. Kialakul a fantaziazmus, mely saját kifejeződésüket fojtogatja. Ha megnézzük például Chagall kései festményeit, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy ez a kitűnő képmesélő is saját fantáziájával termékenyíti saját fantáziáját. A repülő nő, a virágcsokorba bújtatott szerelmespár, a levegőben hegedülő Dávidka stb., melyek a kezdeti képeken elbűvöltek bennünket, ismétlésként gyöngülnek. De ugyanez áll Max Ernstre, Salvador Dalira, René Magritte-ra: a korlátlan fantaziazmus mint módszer sokszor hírbe hozza a fantáziát. Bizonyára nehéz hatvan-nyolcvan éven át, de még negyven éven át is működtetni egy fantáziát a csapongás önismétlő veszedelme nélkül.

Reméltem, hogy beleélem magam Fellini mozijába. Hogy megmondja A nők városában a nőket. Ajjaj. Nem mondta meg. Túl nagy volt a szándék. Gondolom, úgy volt, mint a hősszerelmes – akár Casanova –, hogy most majd elmesélem nektek az elmesélhetetlent. Hogy milyenek, hogy csodálatosak, hogy borzalmasak, hogy kicsinyesek, hogy kéjsóvárak, hogy tökéletesek… hogy… De nem őket – a sok-sok megszerzett és meg nem szerzett nőket tudta filmfilozófiává varázsolni –, hanem önmagát, a férfiszemet vette kamerául. Kár. A nő nem értünk van – mint annyi nagy filmjében érzékeltette is a mester –, a nő külön nő, külön valaki, különki. A nő szerető, gyerek, anya, önsors, feleség, kurva, antiférfi – ahogy az Országútonban, a Cabiria éjszakáiban, Az édes életben, a 8 és félben, az Amarcordban: külön talentum.

Mint elkopott tábori sebész, Felliniben a világújdonságokat, lélekújdonságokat, harctéri sebesüléseket operáló sebészt szerettem. Furcsa látni, fehér köpenyben, kövér professzornak egy elméleti klinikán, ahol műkésekkel műműtőkben művégtagokat műtenek.

Még valamit.

A színészeknek (néhány fölvillanáson kívül) itt nincs színészetük. Mindig szidjuk a mostani rendezőinket, hogy előtérbe nyomulnak, nem engedik a színészeket színészkedni. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk hátrányban: Rómában sincs szükség a színészkedésre, noha ott nem mondtak verdiktet a színészetre, sőt, régi római-olasz szokás szerint nagyon is lehet gesztikulálni amatőrnek, profinak. Ne szidjunk mindent annyira, ami magyar.

Mastroianni itt idült nőalkoholista szerepében nőiesen ténfereg. Szeretem Mastroiannit, mert könnyed, egyszerű, jelenvaló. Itt lepergette magáról a gesztusokat, s olyan, mint egyik nyilatkozatában: „én igazán nem vagyok az az igazi férfi, csak igazi férfiakat alakítok, de… tessék elhinni… semmi különös, üzenem a hamis fotográfiáért esdeklő millióknak: nem vagyok Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Mensáros László. Noha igen tehetséges vagyok. Remélem, értik. Szeretnék egy jó kávét elfogyasztani egy nagyon egyszerű, laza hajú római lánnyal egy zugutcában, de semmiképp se Anita Ekberggel. Jobb ez így.

Egyéniségem – filmszalag, s ez nem is kevés. Egyébként üdvözlöm Gy. T.-t, régen figyelem vehemenciáját, írásait. Csak nincs időm magyaros, kelet-európai barátságra. Itt küldöm neki és Mensáros Lászlónak egy kedves fotómat 1961-ből, a strandról. Evviva il communismo e la libertà!”

Mindezzel együtt ne higgyék, hogy detronizálni akarnám Fellinit, se magamban, se másban. Nekem ő mindig mozikirály, s mindenkinek, aki moziba jár.

De a sok kevesebb a kevésnél.

Végezetül eszembe jutott egy másik film, mely a nőlelkekért epedező férfilelket vetítette vászonra, a nagy hajóst. Nem illik összeméricskélni még a hasonló témájú filmeket sem, de ami abban lebegés volt, az itt nehézkesség, ami abban személyes költészet volt, ebben személytelen kavalkád, ami abban egyetlen nő volt, ebben csak elmosódó nőrengeteg, ami abban halhatatlan, emitt mulandó. Szindbád jutott eszembe, Huszárik Zoltán filmje. Sajnos, mire a cikk végére értem, Zoli végleg kimaradt a viadalból.