(Hozzám) Alkalmazott Fellini
Nem vagyok filmszakíró.
Mikor megkaptam K. Zs. kedves levelét, hogy írnék A nők városáról, örvendeztem, lám, lám! értékelik a munkásságomat, szememet, szívemet: értek a nőkhöz, a nők lelkületéhez, testükhöz, vállukhoz, emezükhöz-amazukhoz – engem választottak. Majd én kifejtem… elmondom, elemzem…
Aztán megrémültem. Egyáltalán, mihez értek én? A nőkhöz? A lelkülethez? Nevetséges. Még magamhoz sem értek. Bukdácsolásaim dicsőséges látszata rossz fényt vetett rám – kapkodhatok én majd az írószerszámomhoz!
Aztán még jobban megrémültem.
K. Zs. kedvesen fölajánlotta, hogy levetítik nekem a filmet, hogy idejében… hogy értelmezzem… hogy mélységében…
Alig találtam meg a Filmtudományi Intézetet. Hol van? Népstadion út – ez nem rossz, Fellini szereti a stadionozást! – de hol van ennek az útnak eleje és vége? Hol a 97-es szám? Őrületesen forró stadionemlékek burjánoztak bennem – talán nem véletlenül Huszárik Zoli jutott eszembe egy éles meccsemlékben, mindketten a sűrűn jó szagú tömegben bolyongtunk, hogy bekerüljünk a viadalomra. Ott lesz a vetítés! (Nem ott volt. Egy félelegáns palotában volt, ahol közönyös arcú portások fölfelé böktek az ujjukkal: tessék följebb menni, ott van az egész Filmkultúra. Ott volt.) Bevezettek, kihalt szobák során, kongó folyosókon, hogy itt lesz az attrakció. Senki se volt sehol. K. Zs. világosszürke ruhában előbukkant, és egy idő óta – szakállt növesztett. Örültem – ez jó jel! Okos-elemző arca bohémosan fanyarrá változott: gondoltam, ez enyhít az élet kulturális szigorúságán. Az olasz szöveget alámondó nagyszerű tolmács is szakállt viselt, egy kedves kultúrattasé mellett – enyhültek népgondjaim: nem vagyok magamban dekadens a dekadens filmet néző dekadenciában, lám, lám! olyan ez, mint egy kis itáliai filmbemutató. (Majd nyüzsögnek a handabandázó, fellinis emberek, akik esetleg holnap délután, gyermekeik félnótás
tragikumában öngyilkosak lesznek, orgonamuzsika mellett, mint egy Fellini-filmben. Nem lettek, hál’ isten.) Maradt az iroda. És a nézőtér. Egy hölgy foglalt helyet rajtunk kívül. Megint elkezdtem szorongani, hogy én itt valami steril filmvetítést látok, laboratóriumi magányosságban – hogy szerzek élményt?
– Akarsz jegyzetelni? – fordult felém kedvesen K. Zs., és négy iskolapadra mutatott a legutolsó sorban, fölkattintható intézőpult mellett. Aztán, látva arcomat, legyintett. – Persze, minek is jegyzetelnél… Ülj, ahova akarsz.
(Egy pillanatra megesett a szívem a filmkritikusokon – Jézus Mária! –, ezeknek mindig előre kell, idejében és mozitlanul írni a filmekről, soha nem vegyülhetnek el a mozi melegében. Persze hogy olyan kritikákat írnak – egy-egy laboratóriumban, előre!) Nekem a mozi mozi volt mindig, becsellengeni egy moziba, hogy a süppedős tömeg fülledt kis templomocskájában nézzem a mozit, a mozgóit, a mozgót, a demokrácia tömegmoziját. Megjegyzem, én ezért szeretem a filmet: a moziért. A kis össznépi fülledtségéért (Mándy után hiába elemzem), a kalandért, a sztárfotókért, a pöttyenetnyi eszmékért, az agyonlőtt hősökért, a nagy mellű dívákért, a kiakasztott diákkori marconákért, az elveszthető illúziókért, a gyerekcukrokért, a hatalmas háborús csapásokért, a tövig fölhúzott szoknyákért, a feminizálatlan feminizmusért, a recsegő széksorokért – sajnos itt nem recsegtek a széksorok, süppedékesen alám simultak, mint a protokoll zsöllyékben a párizsi meztelen-színházakban. Hovatovább: Felliniért szerettem a mozit, ő volt a főmozi. Fellini tud főmozit csinálni. Fellini a mozik kövér királya, aki rizsporos cirádákban vetít elénk sok múltat, irodalmilag megfogalmazhatatlan könnyűséget és felhőt és havas utat és politikai szemrebbenést,
nőtragédiát és gyermekkorban elkallódott férfisorsot – zseniális nagymozista, emlékező néptribün, akinek filozófiai gesztusait olasz utcák kacskaringói, negédes utcanői vésik halálunk órájáig emlékezetünkbe – mondhatnám –, ámen.
Közbevetőleg – nem mintha meg akarnám vagy meg tudnám oldani a magyar filmek kérdését – eltűnődtem, hogy nálunk ez a műfaj kihalt. Talán mint burzsoá találmány. (Hogy rosszízűen fogalmazzak.) Mi annyira előreszaladtunk Lenin szellemében a moziban mint legfontosabb propagandafegyverzetben, hogy kiveszett a moziban a mozi. Mi filmeket akarunk csinálni, melyek lelkesítenek, oktatnak, ábrázolnak, szórakoztatnak, folyton tatnak-tetnek. A mozi műfaja ettől idegen. Azt hiszem, a szovjetektől vettük ezt át. Csak nem úgy, csak nem jókor. Ti. aztán rendesen tapasztaltam, hogy a szovjet mozi valóban más: jogosan más. Egy nagy állam vajúdása, sok sematikus mű mellett, de hitvallás, a háború életmentő hősiessége, a hétköznapok szovjet-valódi tragédiái: hamar le kell szögeznem, szeretem ezeket a filmeket, becsülöm (például a Suksin-sorozat felejthetetlen volt), megrendítenek, megmosolyogtatnak, de ezerszer jobban szeretem, mint a hollywoody szuperlimonádékat és szupermarhaságokat. Náluk, a szovjeteknél a film film, föl se merül, hogy mozi legyen, olyan az atmoszférájuk. Saját műfajuk: kis embersors, nagy közös sors, de akármilyen naivitásukban, emberileg-színészileg őszinte. Ez nagy tudomány. De mi ezt hiába alkalmazzuk – nálunk nincs ekkora film, s ha ilyen léptékű filmeket csinálunk, aláidomulunk saját sajátosságainknak,
lehetőségeinknek. Így gyártván filmjeink nagy részét, elejtettük a mozi belterjes moziságát, a harsány vígjátékot vagy a testünkre szabott lelki drámát. Jó volna mozit csinálni!
Nos, megszeppentem a fentiek miatt, s annak következtében is, hogy néznem kell. Nézni, nézni – mint a végtelenül steril műtőben a sebésznek, aki jó operatőr a tábori padkán, de zavarba jön az egyetemi tanteremben. Ahol levetítik a pontos műtéti beavatkozások kék fényű vetületeit, miközben ő – mint a mozis – a tábori sebészetben jártas csupán. Persze hogy kapkodtam a fejemet a művészet műtőjében.
Minden művész nagy kísértése az összegzés. De az összegzés is csak az önfeledten öntörvényű művészi munka eredménye lehet, mondhatnám belsőleg véletlenszerű. Máskülönben a legmélyebb vagy legéteribb gondolat is didaktikus mellékízt kap. Mi lett volna, ha akár Dickens, akár Balzac vagy Tolsztoj, Dosztojevszkij (hogy igazán megtiszteljem kitűnő mesterünket a hasonlatokkal) előállt volna, hogy összegezzen. Egyes regényeket egy főműben megalkotni, egy összműben. Belátható, hogy ez képtelenség. Noha nagy a csábítás, hogy az élet jó derekán járó érzékelő művész zseniális részigazságait egy élő lexikonba zsúfolja, konzerválja. Persze hogy lexikon, persze hogy konzerv lesz belőle – esetleg a legfinomabb gondolatokból, legporhanyósabb húsokból. De hát Fellini olasz, s a Dante-árnyék őt is beborítja. Dantéé, akinek körpanorámája még hatalmas unalmával is csábít. A bűn-bűnhődés-jó-üdvösség pedig egyszerűbb keret volt, mint a modern kor nő-filozófiai, lét-filozófiai kerete.
Fellini – műveiben – (csaknem) mindent tud a nőkről. Ezért jók ezek a művek. Most azonban úgy látjuk őt, mint egy író–olvasó találkozó hősét, aki meg akarja magyarázni műveit (és életét). Filozófiáját? Azt is.
Fellini megejtő bája mindig az volt (s e film néhány részletében az is), hogy gyermekkorából elővarázsolt s férfikorában megszenvedett nőihletét vászonra tudta vinni. Olyan huszadik századi elegyben, melyben a nőtárs mint gyereklány, feleség, boszorkány, anya, szerető, madonna, hisztérika, entellektüel, húsanyag és hitfátyol együtt lebegett, úgy, ahogy mindnyájunk életében. A bűvöletes elegy készítésében Fellini világmester lett: mert őszinte volt, és költői. Mondjam úgy, nem okoskodott? Őszinte volt, mint a gimnazista, és költői, mint a lélekbúvár. Mélyre hatott és magasba röpített. Ez a műfaja: gimnazista géniusz egy moziteremben, melyet a rómaiak amfiteátrumából örökölt. Az élet hatalmas cirkuszának erotikus és vérpárnás emlékéből – megcsinálta a maga személyes cirkuszát huszadik századi költőiséggel. Ez csodálnivaló.
Itt azonban már meg is akarja magyarázni ezt a cirkuszt: a nő egész életet betöltő értelmét, külsőleg is láttatni akarja azt, ami csak a belső cirkusz spontaneitásában hiteles.
Nem szerencsés. Ahogy a keretjáték sem szerencsés, erőltetett.
A film első kockái Fellini régi ihletettségével peregnek. A vonaton szunyókáló Snaporaz szembe találja magát a NŐVEL. A vonzó szájjal, az erotikus szemvillanással, a szőrös kucsmával, a feszes csizmaszárba dugott lábakkal. Itt ül a nő, a fetisizált, mitizált nő, akit Snaporaz megigézve követ – a vécébe – a gimnazisták örömhelyére. Nem is csalódik: a hatalmas nő csókos nyelvhatalmába keríti a tétován meglett férfit, Snaporaz-Mastroiannit. Agytolulásosan igaz kép. Aztán zökken a vonat, a FŐ-nő leszáll, és Snaporaz megbabonázva követi a ringó fűmezőn át a ringó kucsmafejű feneket… Még minden lehet – ahogy az élet kiszámíthatatlan pillanataiban.
Ettől kezdve Fellini elkezd minket tanítani. Snaporaz betéved a feministák hoteljába, ahol didaktikus filmjelenetek és frázismondatok özönében figyelmeztet korunk egyenlősdijének nagy veszedelmére: a nők ki akarnak törni a férfiuralom, férfiszex, férfiszerelem alól – Snaporazunk csak tévelyeg az elnőietlenedett vagy túlvaginált feminák között.
Alig menekül (a felszínesen jellemzett nőcirkuszból).
Egyik ősképe-énje-barátja elhatárolt menedékkastélyába jut, a Faszkirály túlhús, életbő ünnepélyére, ahol mindent a férfiasság ural – gombnyomásra működő, örökké csókoló műnyelv, háromezer fordulatos műfallosz, vaginapörgettyű. De a férfiasság e fellegvárát is le akarják rombolni az új uralkodó nem „leszbikus dögei”, akik meg is jelennek, hogy a tízezredik szeretőjét (akinek verhetetlen képessége egyébként, hogy vaginájának nagy erejű szorításával pénzdarabokat szippant föl kecses térdhajlással a földről) csillár nagyságú testével ünneplő Férfitornyot megbüntessék. Megjelennek fasisztoid csizmáikban, megölik Katzone (innen a név) kedves kutyáját, és kioktatják a nőket női jogaikra. Katzone nagy erejével még elfújja a tortán ágaskodó gyertyákat, kétségbeesésében végül pisálással oltja az ágaskodó lángokat. Aztán búcsúzik a nőtől, a végtelen testi misztikusságtól, a nedvektől, az ölektől, az örök Nőtől. Eközben Snaporaz felesége is feltűnik, és hosszasan szemrehány, mint „derék polgári feleség” – akit elhanyagolnak. Snaporaz búslakodva alszik el föllázongott felesége mellett, de két álombéli,
igazán keményfenekű görl elviszi a nagy ringbe – persze még sokat és szimbolikusan és életveszélyesen kell hágcsózni –, ahol óriási amfiteátrumi nősereg előtt kellene megmérkőznie… az ellenféllel. A nővel? Valószínűleg. Ehelyett Fellini beszédet mond a forgatókönyvben. Aztán Műmadonna lebeg le az égből, kimentik a szerencsétlen harcolót, de a Műmadonna combjaira font kosarat is átlyukasztják az elszánt kis nődögök nyílvesszői, és Snaporaz egy rongycsőben lefele cirkuszol – mondanom se kell, emlékekkel körülsziporkázva –, hogy fölébredjen a vonatfülkében, ahonnan – a túl nagy szellemi kalandra elindult. Vele szemben a felesége… ugyebár.
Rekvizitumok tömege saját filmjeiből, ihletes és kevésbé ihletes képek, ötletek, összegzések, futó, jópofa nemi aktusok, igazi leheletek. Sok.
Mit mond Fellini a forgatókönyvben?
„…képtelenség olyan ellenféllel harcolni, amely nem létezhet: a nő nem lehet ellenségünk, vetélytársunk, nem versenghetünk, csatázhatunk vele, nem szakadhatunk szemben álló táborokra, nem győzhet egyik vagy másik fél, éppen mert a nő láthatatlan, ő a Láthatatlan. Így tehát S. egyedüli lehetősége, hogy meglássa a nőt, vagyis a láthatatlant, a sötétséget, az éjszakát, az, ha szüntelenül, feltartóztathatatlanul törekszik felé, projekciókkal, fantáziaképekkel, hipotézisekkel, hogy a nő legyen a férfi számára az egyetlen, melynek révén átkelhet az életen, örökkön-örökké keresve a másikat a nőn keresztül. S hogy a nő ugyanígy tegyen a férfival, ahogyan különben mindig is tett, és a legdühödtebb feministák dacára, tesz továbbra is.”
Persze, persze.
Fellini ezeket is idézőjelbe teszi, hiszi is, nem is, folytatja összegző művét, alkalmazott Fellinijéről alkalmaz néhány száz képet, hogy alkalmazza Fellinit – Fellinire.
Nem hiszem, hogy olyan könnyű helyzetben volna Fellini. Mint minden fantáziamestert – fantáziájának csapdája fenyegeti a legjobban. Gondolom, ez különösen áll a képi művészetekre. Kialakul a fantaziazmus, mely saját kifejeződésüket fojtogatja. Ha megnézzük például Chagall kései festményeit, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy ez a kitűnő képmesélő is saját fantáziájával termékenyíti saját fantáziáját. A repülő nő, a virágcsokorba bújtatott szerelmespár, a levegőben hegedülő Dávidka stb., melyek a kezdeti képeken elbűvöltek bennünket, ismétlésként gyöngülnek. De ugyanez áll Max Ernstre, Salvador Dalira, René Magritte-ra: a korlátlan fantaziazmus mint módszer sokszor hírbe hozza a fantáziát. Bizonyára nehéz hatvan-nyolcvan éven át, de még negyven éven át is működtetni egy fantáziát a csapongás önismétlő veszedelme nélkül.
Reméltem, hogy beleélem magam Fellini mozijába. Hogy megmondja A nők városában a nőket. Ajjaj. Nem mondta meg. Túl nagy volt a szándék. Gondolom, úgy volt, mint a hősszerelmes – akár Casanova –, hogy most majd elmesélem nektek az elmesélhetetlent. Hogy milyenek, hogy csodálatosak, hogy borzalmasak, hogy kicsinyesek, hogy kéjsóvárak, hogy tökéletesek… hogy… De nem őket – a sok-sok megszerzett és meg nem szerzett nőket tudta filmfilozófiává varázsolni –, hanem önmagát, a férfiszemet vette kamerául. Kár. A nő nem értünk van – mint annyi nagy filmjében érzékeltette is a mester –, a nő külön nő, külön valaki, különki. A nő szerető, gyerek, anya, önsors, feleség, kurva, antiférfi – ahogy az Országútonban, a Cabiria éjszakáiban, Az édes életben, a 8 és félben, az Amarcordban: külön talentum.
Mint elkopott tábori sebész, Felliniben a világújdonságokat, lélekújdonságokat, harctéri sebesüléseket operáló sebészt szerettem. Furcsa látni, fehér köpenyben, kövér professzornak egy elméleti klinikán, ahol műkésekkel műműtőkben művégtagokat műtenek.
Még valamit.
A színészeknek (néhány fölvillanáson kívül) itt nincs színészetük. Mindig szidjuk a mostani rendezőinket, hogy előtérbe nyomulnak, nem engedik a színészeket színészkedni. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk hátrányban: Rómában sincs szükség a színészkedésre, noha ott nem mondtak verdiktet a színészetre, sőt, régi római-olasz szokás szerint nagyon is lehet gesztikulálni amatőrnek, profinak. Ne szidjunk mindent annyira, ami magyar.
Mastroianni itt idült nőalkoholista szerepében nőiesen ténfereg. Szeretem Mastroiannit, mert könnyed, egyszerű, jelenvaló. Itt lepergette magáról a gesztusokat, s olyan, mint egyik nyilatkozatában: „én igazán nem vagyok az az igazi férfi, csak igazi férfiakat alakítok, de… tessék elhinni… semmi különös, üzenem a hamis fotográfiáért esdeklő millióknak: nem vagyok Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Mensáros László. Noha igen tehetséges vagyok. Remélem, értik. Szeretnék egy jó kávét elfogyasztani egy nagyon egyszerű, laza hajú római lánnyal egy zugutcában, de semmiképp se Anita Ekberggel. Jobb ez így.
Egyéniségem – filmszalag, s ez nem is kevés. Egyébként üdvözlöm Gy. T.-t, régen figyelem vehemenciáját, írásait. Csak nincs időm magyaros, kelet-európai barátságra. Itt küldöm neki és Mensáros Lászlónak egy kedves fotómat 1961-ből, a strandról. Evviva il communismo e la libertà!”
Mindezzel együtt ne higgyék, hogy detronizálni akarnám Fellinit, se magamban, se másban. Nekem ő mindig mozikirály, s mindenkinek, aki moziba jár.
De a sok kevesebb a kevésnél.
Végezetül eszembe jutott egy másik film, mely a nőlelkekért epedező férfilelket vetítette vászonra, a nagy hajóst. Nem illik összeméricskélni még a hasonló témájú filmeket sem, de ami abban lebegés volt, az itt nehézkesség, ami abban személyes költészet volt, ebben személytelen kavalkád, ami abban egyetlen nő volt, ebben csak elmosódó nőrengeteg, ami abban halhatatlan, emitt mulandó. Szindbád jutott eszembe, Huszárik Zoltán filmje. Sajnos, mire a cikk végére értem, Zoli végleg kimaradt a viadalból.
Halál-dramaturgia
Huszárik Zoltán most halt meg, érthetetlen módon. Temették. Hiszen el kell hantolni a halottakat. Sírni próbáltam, szerettem. Barátom volt. Nem tudtam kipréselni a szememből egy könnyet sem. Nem ment. Annyira hihetetlen volt, hogy Z., aki nemrég ott állt otthonom belső lépcsejénél, kedves szájmozgásával szólongatva feleségemet – nincs többé. Sehogyan sincs, se egy taxiban, se Delvaux képeket nézegetve, semmilyen testi mivoltában. Amikor a merev újságbetűket megláttam kinyomtatva, hogy elhunyt – a nyomdafesték fekete szaga ütött orromba: baromság. Az újság vegyi betűi hányingert keltettek bennem, ez az élő, drága, meleg test nem lehet a befejezettség martaléka.
A temetésen egy tömbben álltak a rokonok. Az ősök. Kemény, fekete paraszti mivoltukban – a Csontváry-filmben idézett, odaadhatatlan bársonymellényben. Mint egy össze nem szövetkezett, de elszánt öltözetben, melyből ez a világba lengő vékony férfiú megszületett. Paraszti páncélban, rettenetes sírásban. S fölöttük szállt Huszárik Zoltán, ez a különös férfiú.
Chagall-kép? Rossz és kevés a hasonlat. Mégis megdöbbentett, ahogy halálában is kiszárnyalt valami tündöklő örökkévalóságba ez a filmember. Törékeny alakjával a művészet arisztokratikus, isteni magasába. A túlfinomult idegrezgések magasába – a masszív, fekete ruhás földből.
Aztán visszalüktettek filmjei – az éteri magasságba emelkedő filmasszociációi –, hogy visszarántsanak az aszódi földre. Minden igaz! Minden költői gyönyörűsége ide rántott vissza: a komor fekete ruhás őseihez, a süvítő parasztmúlt csodálatosságaihoz. H. Z. nem a kitalált filmek bajnokaként csinálta filmjeit, hanem súlyos és valódi varjúrebbenéssel röpült a maga elérhetetlen ege felé.
Legbenső barátainkat – haló porukban is – meg akarjuk fejteni. Az igazságukat, a technikájukat, a módszereiket. Nyomozunk – halálukban is.
H. Z. a földről szárnyalt föl. Mint filmjeinek szimbolikus madarai. Minden innen származik – a múltból. Zuhognak, csapdosnak a kezdő filmsorok fekete robbanású madarai otthonról. Hiszen H. Z. filmjei – asszociációk.
Nem volt dramaturgiája. Nem azon alapultak filmjei, hogy itt egy fordulat, ott egy. Őstehetség emlékképei voltak, melyeket filmre akart álmodni.
A Csontváry-film készítésének egy nehéz szakaszában nagyon kedvesen megkért arra, hogy önmaga által kátyúba ítélt filmanyagával kezdenénk valamit. Örömmel vállalkoztam rá – szerettem, nagyra böcsültem. Mindenben egyetértettünk, s talán szerette is az írástechnikámat. Sokszor idézte az általa is nagyon kedvelt Rilke-verset, melyet én fordítottam, Az iszákos dalát. Utolsó verseskötetem borítóját maga kérve készítette. Majd én… Vele… helyrebillentjük a sok éve gyötört Csontváry-témát. Egy húron pendülünk… Megvallom, három hét próbálkozása után abbahagytam. Nem azért, mert nem találtuk meg egymást: Zoli már az egekben járt. Egekben? Saját múltja zakatolt benne, régióba szabadult súlyosan verdeső asszociációi égtek. Semmi mást nem akart, mint ezeket filmre vinni.
Így is tette. Tulajdonképpen nem is tehetett másként. Ősmúltját akarta megfilmesíteni. Személyes, szuverén múltját – melyhez a filmezés csak eszköz volt. Isteni szerencse, hogy ezekből a súlyokból film lett.
Most sorjában megnéztem alapfilmjeit. Nem is tudom, mi történt velem. Néztem és néztem…
Eszembe se jutott, hogy regisztráljam őket. Belenéztem. Beleültem. Minden személyes barátságot elfeledtem közben – fölröpített. Már nem voltam én, már nem volt ő – fluidális energiáiba vont. Mintha vákuum szippantott volna be. Miféle? Nem tudom megmondani. A legtöbb nagy film (most Bergman-, Fellini-szinten értem) egy-egy jó csapás az életünkben. Odasújt. Kibont. Valamilyen életösszefüggést sugall, összeránt. Mint valami hatalmas regény, egy kicsit életünk áttetsző magyarázata.
A H.-filmek beszippantottak. Mint egy sajátságos vákuum: hogy költőileg fejezzem ki magam – az őszbe emeltek. Isten őszébe? Éppen hullanak a falevelek, éppen fölcsapnak a sereges varjak, éppen dobognak a csapzott szőrű lovak, sugároznak a temető vaskeresztjei. Ragyognak az elmúlás jégcsapjai. Mint a lezuhanó falevelek keresztrejtvényei. Megfejtésük? A halál.
Igen. A halál titokzatos dramaturgiája dolgozott ezekben a filmekben. Az élet, a nők, a hősiesség csodálkoznivalójában.
H. Z. filmjeiben ott van a halál. A nagyon mély halál, nem az egyszerű, kedélyes elmúlás: hanem a halállal szembeszegzett, folyamatos szépségű halál, mely csodálatos módon az élet kicsapongó igenlése. Erre a kottára, motívumra játszatta a filmjeit.
Kiket nem ölt meg H. Z. a filmjeiben? Mindenkit megölt. (Elégetvén önmagát is.) Megölte a lovakat, a világháborús katonákat, a súlyos léptű öregasszonyokat – még a temetőket is megölte: hogy halálukban fényt adjanak az életnek. Csupa fény! Csupa fény a szerelemnek, a dobogó lovaknak, a futkosó katonáknak, a hóban hemperedő asszonyoknak, alig akad filmes, aki ennyi fényt adott volna a heroikus mulandóságnak, aki ennyi hitet adott volna a szakadatlan elmúlásnak. Ebben látom az eltemetett H. Z.-unk embermélyi titkát: a halálról diskurálván velünk, életcsodálatra tanított tündökölve.
Mi az Elégia? Elégia. Kipusztuló társunkról, a fehér, fényben elúszó lóról, akit megölnek – hogy ezerszeresen éljen, mint az arénák vértanúi. Végeláthatatlanul, lelkünk sztyeppéin, vágóhídjaink vérvillámos szemerezetén. H. Z. nem csinált szimbolikus filmeket. Ha valami idegen volt tőle, az a parabola. A „gondoljátok úgy, ahogy illik”. Uram bocsá’, ez eszébe sem jutott. Benne csak fölgyülemlett. Fölgyülemlett, mint költőben a csomó: valamit mondani szeretnék a csomóról… Hogy ezt vagy azt? Kutyafene. Lófene. A ló magánya nem úgy volt a ló magánya, hogy otthon a kispolgári ágyban fölriadjon a kispolgár: mi is lovak vagyunk. Isten őrizz! Ő a lóról beszélt, az ő lóhaláláról.
Amerigo Tot emlékplakettjében sem a munkás-munkálkodó művészről beszélt, hanem a vas Krisztust fémcsipesszel törő emberroppanás folyamatos halhatatlanságáról. A földrokonok emberihletéről.
A Capriccióban elolvadnak a gyerekrakta hóemberek. A hóemberek halhatatlansága? Mondjam ezt?
Az A piacere kellemetlen bohózmányában morbidul ijesztget bennünket a múlt és jövő halállal. Összevissza forgatva belsőnket?
Mit akart mondani H. Z.? A halált.
No, nem azt a filozófiait, sem a keresztényt, sem a megnyugtatót, sem az ellenállót, hanem a végtelen nagy mérlegén himbálózó életerőt, melynek halálkút a mélye.
Egyetlenegyszer vállalkozott arra, hogy összegezze halál-zseni tudományát, a Csontváryban. Nem sikerült teljesen. Összeszaladt benne a zsenitudomány világmegfejtése, hogy sosem volt nagyságú Csontvárynkban kiadja a lelkét. Ebben a torzómonumentalitásban isteni karjainál véghetetlenebbre tágított ezer világot összefogjon. Recsegnek a karok. De miért? Gondoljunk bele az alap Csontváry hasonképzetébe, mely világokat van hivatva befogni. Mit akart H. Z.? Mindent akart. Olyasmit, ami nem fér el filmen. Magyar zsenikolosszust megjeleníteni a körülmények zsenicsapdájában, a XX. század filmnyirbáló ollórengetegében. Mintha egyszerre száz – bábeli – nyelven beszélnénk, filmnyelven. Ahogy világos: Csontváryt akarta érzékeltetni, Csontváry köntösébe bújt Latinovitsban (aki film-félbeszakadtan kipusztult mellőle), miközben saját – bohócalteregójával megvert – magánsorsát is el akarta mondani Magyarország, Kelet-Európa sorsa mellett – az összefoghatatlanságig heroikus igényével. Bármily furcsa, amíg Latinovits élt – erre volt titokzatos, személyi garancia. Társ a társban, energia az energiában, személy a személyben. Nem is csak a kettős, de hármas személyiségű film ihlete. Így kapkodott az elhalt Latinovits után – mindenféle akadály miatt Csontváryhoz csak külső hasonmást talált.
Látomása ezen a szomorúan egyedi ponton megfeneklett – zseniális és a filmtörténetünkbe így is beleírt módon. Magánjelenetei óhatatlanul megbicsaklottak, ám a film festői legyezője így is világokra nyílt.
Sokkal nagyobb szerencséje volt a Szindbáddal. Krúdyval, Latinovitscsal. Halhatatlan filmköltészetet festett. Nem is lehet filmnyelven beszélni róla. Bizonyára úgy marad meg a filmköltészetben mint világraszóló alkotás. Ilyen filmet senki sem csinált a világon. Mit mond ez a film? Éppenséggel – mindent.
Filmből még nem áradt ennyi költészet. Ennyi – összevághatatlan – emberrezzenés. Tetten érhetjük benne H. Z. olyan alkotmányfoglalatát, mi életértelmező költészetét Ady – no persze Krúdy – s embertudományú világköltők verssorainak köszönheti. Alig akaródzik megfejteni. Hiszen nem is megfejtése – a szépsége a megfejtése.
Krúdy nagyságához méltóan nem kis történetekre tördelt filmeseményeket tár elénk, hanem a halálba vonuló lófogat millió fényszikrára bomló embercsillogását. Ilyen reális dramaturgia nincs: ez a halál ihletes dramaturgiája.
H. Z. belebolondult lepkeként szerette a halált, melynek előszobájában ezerszeres az élet. Ezerszeres az érzékenység, a nőszerelem, az az orgonazúgás, mely zuhanásában is fölível a katartikus tágasságba és társasságba.
A Tisztelet az öregasszonyoknak című filmjében jönnek a nehéz léptű öregek. Jönnek a fasor fényözönében – vallásos énekkel „közelebb-közelebb”. Meghalva közelednek. Gyászolva ünnepelnek. Halálosan – élnek. Jönnek föl, mint a legyőzhetetlen hadsereg a halál temetődombjára; H. Z. örök motívumdombja: a temető. Oda gyűlnek be az élők, oda vágtatnak a lovak, oda szerelmeskednek a női meztelen testek, oda röpülnek a varjak, oda mendegélnek az emlékezők, a visszahívogatók (a filmtörténet egyik legszebb mozdulata a levegőben kapirgáló öreganya fiat visszacsalogató mozdulata), az öregasszonyok, a mindent kibírók, az anyák, a szeretők. Temetőfilm – minden filmje temetőfilm. Vas temetőkereszt, halálszerelem, lópusztulás, szerelempont. Ide tart az ember.
H. Z. filmjei a halálról szólnak. A halál kamerájával vannak fölvéve. Ez tulajdonképpen rettenetes. Tulajdonképpen elviselhetetlen. Elviselhetetlen az ember halála, a ló halála, a szerelmes arcok halála, a hóember halála. A saját halálunk.
H. Z. filmjeiben mégis az a csodálatos, hogy az alkotó génikus halálérintkezésében megérint a felülmúlhatatlan élet fölszárnyaló ihlete. Megvált minket? Megváltja önmagát? Ez azért erős kifejezés. De erősebb kifejezést is tudok: ihletet ad a halállal – az életünknek.
A Szindbád ürügyén nemcsak barátilag, de szakmailag is beszélgetvén vele, említette, hogy Szindbádja a bevett rendszerű osztályozáson „C” kategóriát ért el (hazai erkölcsi és anyagi értékelést illetően), miszerint nagy film, csoda film, de nem hordozza az aktív társadalmi mondanivalókat, így csúszott a harmadik kategóriába.
Már akkor elgondolkoztam a kategorizáláson s az ítéleten. (Meg sem említem, milyen filmek értek el akkoriban „A” kategóriát.) Elgondolkoztató volt az odaítélő bizottság kultúrszocializmusa. Milyen remekművek születtek H. Z. Szindbádja mellett, melyek megérdemelték az „A” minősítést?
S itt, csak futólag, egy belemagyarázási technikára akarok utalni. Néppolitika-technikára. Ti. a fensőbbséges zsűri aktuáltársadalmi szempontok alapján ítélkezett. Milyen közvetlen hatása van egy filmnek társadalmi tudatunk alakulására? S belegondolván, igazat kell adnunk a nagytiszteletű zsűri értékelésének.
Ti. gondoljunk bele, milyen társadalompolitikai hasznosságot tulajdoníthatott az ítélő bizottság a Szindbádnak? Egyáltalán egy hófútta Huszárik-filmnek? Hogyan tudom belemagyarázni a legnagyobb jóakarattal is a Szindbádba a jelen (vagy múlt) társadalmi harcainak a jelentőségét? Milyen társadalmi jelentőséget tulajdoníthatok a ködben korcsolyázó életnőnek? Groteszkre fordítva a hangot: milyen társadalmi szerepet, tudatformáló erőt tulajdoníthatok a hóban fölvillanó nőaktnak? Az ibolyahalálos lánynak? Az öregasszonyok közé feküdt halál-Szindbádnak? A kisvendéglő arany húslevesébe kanalazó bajuszférfinak? Az öregségét szerelembe mentő színpad-máminak? Az ablakon átnéző szerelemfátyolú nőnek? A bordély nagyságú anya-Majmunkának? Durva szóval – milyen „társadalmi” mondanivalót magyarázzak bele az óbudai kerthelyiségben kalapbillenés-szerelmű gyárosasszony szerelemnosztalgiájába?
Marhaság. Utólag – marhaság. Vagy kigondolt marhaság.
Ma már – halálosan – tudni véljük, hogy a „társadalmi” mondanivalót nem egyszerűen az ún. társadalmi mondandók hordozzák. Az effajta aktualizálás naivitás, vagy jól bevált – sokszor tehetségtelenek számára fönntartott – szellemi erőszak. Ám mi szabadságban élünk.
Ma már – H. Z. szomorú jelenléte nélkül – érzékeljük, hogy a „társadalmi” mondanivaló nem egyszerűen aktuáltémák ütköztetése. H. Z. ma már talán „A” kategóriába is kerülhetne.
Ha már lelkéből lelkedzett filmeket csinált – soha nem látott világszínvonalon – a magyar filmgyártásban. Hogy nem egyszerűen társadalmi patika-kérdéseket akart megoldani? Nem gyárpolitikai gondokat? Talán megbocsátjuk neki. Adminisztrációban, kategorizálásban. Hogy varjakról, lovakról, temetőkeresztekről, öregasszonyokról, hóemberekről, szerelemizzásokról, zsenifestményekről, belső bolondosságokról, megföllebbezhetetlen magyar tájakról, ősgondolatokról beszélt a filmjeiben. Megbocsátjuk kinagyított virágasszociációit, aranylevescsöppjeit, akthentergetőzéseit, sejtelmes évküzdelmeit, ennek a magyar földnek felgőzölgő embertragédiáit és gyönyörűségpáráit, nem középiskolás fokú intelmeit, senki más világfilmesre nem hasonlító festményeit, földből égig szárnyaló arisztokratikus költészetét, most, hogy visszatért a demokratikus földbe, amelyből vétetett.
Profi módon
Azt hiszem, az a jó film, ahol nem érezzük folyton a rendezőt. Bármennyire a rendezők virágkorát éljük, a jó filmben igazándiból a rendezőnek csak a szellemnyoma érzik.
Hazai filmjeink utóbb ugyancsak elszoktattak bennünket ettől a „láthatatlansági” igénytől. Nálunk a legtöbb filmben, akár jobb, akár rosszabb, szinte érződik a celluloid szalag szagán is a rendezői agy izzása. Ez nem egyszerűen értékítélet, hanem stíluskérdés, módszerkérdés. A film kockáit megerőszakolja valami erőszakos mondandó, a központi rendező agy elgondolása. Mondom, a legjobbakat beleértve is. Így a film óhatatlanul kettéválik. Nézem – és gondolom – a rendezői koncepciót: valahogy előtérbe nyomul a csináló elgondolása, filmcsinálása. A film nem a saját műfajában marad, hanem kettős műfajú lesz: pereg a film, s közben erőszakosan és technikailag eléggé észrevehetően, gondolkoztatnak. A film nem pőrén tárulkozik elénk, hanem trükkök vagy álságok közepette a mondandójában.
Ne legyünk igazságtalanok. Hiszen ez a filmcsinálás – örökség. Nyilván a sematikus kor korlátaiból fakad, mikor ezerszer fejünkre olvasták az igazságot. Hogy érthető legyen, hogy haszna legyen, hogy neveljen. Nagy lépést tettünk előre, hiszen az irányított kultúrpolitikai kényszerből előbbre léptünk: szerzői-művészi filmek vallanak a mondandóról, s nem egyszerűen valami kultúrpolitikai irányítás. Ez becsületes, jó szándékú, olykor revelatív, vallomásos filmeket hozott létre. Ám sokszor így is megfosztottuk a film „Ding an Sich”-étől magunkat, attól, hogy magáért beszéljen, megfosztottuk a filmségétől magunkat. Attól, hogy pereg. A lehető spontaneitástól – persze művészi értelmű, látványspontaneitásától.
Annál nagyobb öröm nézni a Mephistót. Nem akarnám kikiáltani most ezt a filmet világnagy filmnek, hiszen befutja úgyis a maga sikerét. S vannak rokonszenvesebb filmjeink is, nyilván. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a film, magában, olyan dús, pergő, színes, fordulatos, izgalmas, amilyen jellegű film igencsak ritkán készül Magyarországon.
Gondolom, sokan elmondták, így csak megismételhetem: azért, mert profi film, profi munka. Minden részlete klappol, mint a jól működő órának. Jár.
Elsősorban a snittjei miatt. Ezek a snittek váratlanok, ugyanakkor természetesek és gyorsak. Tanítani lehetne. Nem egyszerűen asszociációkon, didaktikus vonalvezetésen, erőszakolt áttételeken alapulnak (l. másfajta filmjeink javát), hanem könyörtelen pontossággal, fölajzó izgatottsággal s filmes spontaneitással haladnak előre, s kerítik hatalmukba a nézőt. Nem bűzlik a spekuláció szaga rajtuk. Lehet az informatív kép, hangulati, átkötő, lelassított, kavalkádos snitt: a film belső ütemében helyezkedik el. Egy könnyező férfiarc éppoly jelentőséget kap, mint egy bálterem, egy szerelmi jelenet éppolyat, mint a brutális rendőrterror, egy kézcsók, mint egy túlfűtötten ordító kitörés, egy steril párizsi városkép éppúgy, mint a bújtatott kis kolléga szemrebbenésnyi varázsa.
Mi volna ennek a titka? Azt hiszem, a mérték. A profi mérték, mely belső izgatottságát ökonomikus csapásokban valósítja meg. Annak érdekében, hogy filmet csináljon. A rendezőben kész belső magot a snittek pergő ívében bontsa ki: kérlelhetetlenül haladva előre – a film útján.
Ehhez szervesen kapcsolódik az, amit színészvezetésnek mondanak. A színész nálunk gyakorta önmaga. Sokszor nagyszerű, sokszor csapnivaló. Milyen is volna a színész a filmben, mikor gyakran csak fölvételi napokon él, azokba, ha kell, tisztességesen beleéli magát – de az egész? Úgy gondolom, ennek is az az előfeltétele, hogy a rendezőben jól összefogottan álljon az egész történet, s e szerint tudja kibontani színésztársait. Nem is állandó magánszámokat látunk itt, hanem a filmnek alárendelt, de profi alakításokat. Hiszen ezt is a rendező adagolja – snittjei jelentősége szerint. A főszereplő állandó jelenléte nem degradálja a többi szereplőt. Belső vívódásai éppoly hangsúlyt kapnak, mint finom vonalú simasága. Ellenérzésünk és együttérzésünk kereszttüzében pusztul. (Klaus Maria Brandauer.)
De a többiek is ilyenek. A zseniálisan félelmetes tábornagy (Rolf Hoppe) is olyan adagokban szerepel, ahogy a film megkívánja. Mások is. Filmesen pontos jelenlétük tiszta játékra vezeti őket – a feleséget, ahogy Berlinben és Párizsban látjuk (Krystyna Janda), a szerető szenvedélyes kiszolgáltatottságát (Karin Boyd), Cserhalmi álcázott belső erejét, Bánsági idomuló szeretését, fogsorát, a színházi direktor Major-típusát, aztán az új igazgató oktató szadizmusát, Bánfalvi rebbenő alárendeltségét, és sorolhatnánk. Ki-ki úgy játszik, ahogy kell.
Mi volna ennek a titka? Nyilván az ízlés. Mely a filmmag belső biztonságában „adagolja” az alakításokat. Megint csak azt mondhatom – minden klappol, annyi van belőlük, amennyi kell. A dühkitörésből, a szégyenkezésből, a csalárdságból, az elszántságból. Nem betétekből áll a film, a színészek nem betétekben játszanak, hanem az ízlés művészi atmoszférájában. A jelenetek ugyanis nem egyszerűen ürügyek, hanem a történet felelősei. Annyiszor visszaélünk például a szerelmi jelenetekkel, hogy jobb híján földobják a filmet. Itt elementárisan hiteles. Annyira visszaélünk például a nagy váltásokkal. Itt a miniszterelnök kitörése torokszorongatóan undorító, embertelen, a puha zsarnok kemény kegyetlensége. De rengeteget sorolhatnánk. Hogy mennyi kell ütlegelésből, bálból, eszméből, női kalapból, hangulatból.
Nos, talán ennyi az egész.
Egy ilyen film hamar elvágja az évtizedes vitát: művészfilm, közönségfilm, sikerfilm, mélyfilm. Minden igaz jó filmnek legelső feltétele, hogy film legyen.
Persze, lehet más természetű filmet is csinálni. De lehetőleg profi módon. Aztán lehet vitatkozni.
|