Színházi csata

Színházi háború folyik. Azt hiszem, ez nem kétséges. Nem tudom, hírül adták-e tömegkommunikációs szerveink ezt a hírt, vagy sem, a tényen mit sem változtat. Egyrészt, bár nehezményezhető, a tömegkommunikációs szervek szinte semmiről sem adnak hírt, hivatásukkal ellentétben, szinte semmiben sem tömegkommunikálnak. Másrészt, amiről nem tömegkommunikálunk, arról mindenki még hitelesebb és pontosabb intim adatokat akar – és fog – gyűjteni, mint amiről tömegkommunikálunk.

Kár elhallgatni híreinket.

Egyrészt: talán rosszabbra gondolunk, mint ami van, másrészt: magáncsatornákon át úgyis megtudjuk a legpontosabb igazságot.

Na, mindegy.

Játékra fordítva a szót. Akár tömegkommunikálták ezt a hírt, akár nem: színházi háború folyik. Ezt tudjuk, ez tény, ezt elhallgathatjuk, ezt mellébeszélhetjük, így van. Nem kétséges – ahogy az elején említettem.

Nos, ez nem bűntény. Ez állapot, status quo – folyamatban. Hogy ez a színházi háború spontán vagy manipulatíve jött létre – majdnem mindegy. De létrejött. Áll a háború. S ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy igazándiból, eredményesen manipulálni csak olyan dolgokat lehet, melyek a levegőben lógnak.

Nos – a színházi háború jó néhány éve – a levegőben lóg. Volt itt egy huzamos kor, melyben a színházi élet megmeredt. A színház hurcolt valami alapvetően régit, kigyepesedettet, színjátszásában deklamálót, priméren átélőt, rendezésben rendezettet, ildomosat, szépszerűt, kialakultában túlságosan kialakultat. Ez kétségtelen. Még arra is érdemes odafigyelni, hogy éppen ez alatt az idő alatt született meg a magyar drámafolyamatban olyan drámaírás, mely a drámafolyamatot jó-jobb hazai írástermékekkel – talán éppen ellenlábasként – föllendítette. Neveket nem említve – vagy említve – éppen ezen nyomorult időszak alatt lobbantak föl – Csurka, Örkény, Szakonyi, Páskándi, Sütő András és társaik, Eörsi, Szabó György, Száraz György, Kertész Ákos, Görgey és társaik – drámái. Nem beszélve arról, hogy a drámaírás ugyanolyan időtávos foglalkozás, mint a versírás, tehát jócskán lehet még mit begyűjteni.

Érdekes módon ezek a drámák – melyek pedig talán hivatva vannak fémjelezni egy időszakot, előre-hátra – nem váltották meg a színházat, a színjátszást, magát a színházi produkciót. Annak ellenére, hogy a színdarab fontosabb, mint a produkció. A színházi élet függetlenítette magát a színdaraboktól (elképzelhető, hogy nem sokáig, különben is ez a drámafolyamat „csak” hazai ügy), és a maga – jogos! – lázadását kereste. Gondolom, meg is találta. Lázad. Nemcsak generációsan, de le akarja vetni a megmerevedett formákat. Itt harcol a napjainkban jogos új életpezsdítő formákért, hogy korszerűbben, igazabban szóljon.

Nos, most ez a háború folyik. Tehetséges új emberek mondanak megálljt a régi kigyepesedett formáknak – színészetben, produkcióban, rendezésben. Ugyanakkor régi formájú emberek kardoskodnak talán nemcsak a rosszul merevedett két-három-öt évtizedes formák, hanem általuk valódinak vélt más formájú színház játéka mellett.

Nos, ez háború.

Ilyenkor végletek csapnak össze.

Megmondom, magam nem vagyok békepárti. Hadd folyjon a vér. Ha az igaz ügyért folyik. A forradalomból mindig születik új, de a forradalom legszebb, ha az igazat teremti.

Mit tapasztal az ember – osztályozás nélkül? Amit egy háború. Végleteket. Hogy az új – mármint rendezés, színház – fölforgat, véres, meztelen, formabontó. Mármint feje tetejére állított, szokatlan, nyers. („Csak az az igazi, ahol fejjel lefelé lógva szavalnak a színészek”, „Minden előadásukban van valami szadista, brutális elem”, „Folyik a vér a színpadon”, „Minden előadásukban előbukkan egy női mell vagy még nagyobb mezítelenség” – ilyenek az ellenvélemények.) A „régi” színjátszásban maradt valami talpon álló. Ember-szabású. („Elalszom, olyan unalmas”, „Csak beszélgettek egész este”, „Csak nem képzelik, hogy egy szobát szobának képzelek a huszadik században” – hallani az ellenvéleményeket.)

Gyalázzák egymást a szemben álló felek – sokszor indulatukban jogosan – túlzásokba esve is.

Nos, ez háború. Ellenséges színházi csoportok állnak szemben egymással.

Én ezt határtalanul nagy eredménynek tartom. Kizárja a kizárólagosságot. Véleménykülönbségeket hoz felszínre – szabadságot. Rendezés, színészvezetés, játék, közönség tekintetében is. Ez a színházi élet – megpezsdült. Ennél nincs fontosabb. (Bárcsak a stabil irodalomban is így lenne!)

Mit állapíthatunk meg erről a háborúról? Hogy folyik. Szívünk szerint azt mondhatjuk, folyjon. Ez viszi előbbre az életet. Hogy közben innen-onnan vannak áldozatok? Na, ja. Őszintén megmondhatjuk, háborúban ezzel nem nagyon törődnek.

Persze, azt is bele kell számítanunk, hogy az ilyen status quo, mint a háború, keresztül-kasul hadakozik. Rengeteg régi érték, mely magát örök érvényűnek véli, megtépázódik, lerángatják róla az unalom vagy maradiság cafrangját. Közben néhány régi érték időállóbbnak bizonyulhat, mint bármilyen újdonság. Hiszen a „régi”, a „hagyományos” talán hosszú távú emberi-etikai értékeket hordoz. De gondolom, ha a történelem is úgy akarja, meg is őriz valamit a művészet „halhatatlanságából”. Ugyanígy lehetünk az újjal. Talán itt még több a hibalehetőség, hiszen az új és „forradalmi” mindig a divat erejét is hordozza magában, aminek sok egyed bedől, sok üresen újra áhítozó lakos lelkesedik, értetlenül is, ha kell. Hiszen, korról korra új kifejezési formák születnek – ennek nemhogy ellenállni kell, hanem azt csak igenelni lehet. Sajnos, nálunk az új sokszor nem eredetien új, hanem a neoavantgarde húszas éveinek fölújítása vagy nyugaton húsz éve kiavult formák utánkapkodása. (Ahogy lásd a költészetben.) Ezenkívül a nagy szeleknek nagy huzatja van. Amikor Picasso, Klee, Kandinszkij és társai megrobbantották magukat – valóban új fenomént hoztak a festészet világába. Ma már absztraktul festeni egyszerűen – unalmas. Új akadémikus született a saját formájukat absztraktul kereső művészforradalmárok nyomában. Világosan látjuk, hogy azok az „absztrakciók” maradnak meg a festészet igaz világában, melyek elidegeníthetetlenül és öntörvényűen hiteles absztrakciók. Mindennek megvan a maga formája – más a „régi új”, és más az „új új”. Picasso boszorkányos zsenialitása folyamatosan „termelte” a hagyományos és nonszensz formákat. Egy ódivatú absztrakt – utánzás révén – ezen hiába erőlködik, ehhez eredendő tehetség kell, hogy a saját öntőformáit megtalálja. „Új-új.”

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja J. A. fényes tudatú világköltőnk a világnak, intve ezzel a halandókat a helyi forradalmakra.

Hiszen a színház is erre van.

Hivatásánál fogva az emberkatarzis létrehozására. Hogy megtisztuljon az ember. Bűnéből, társadalmi mélypontjaiból, egyéni és közös sorsából – játékkal, megrendüléssel, sokkolással vagy csöndszínházzal, de kiváltsák. Hiszen nem színházért folyik a játék! Nem színházi hatalomért. A közönségért, közösségért – s nem a közönség kegyeiért. A circus maximusban a fölnyársalt emberek a vérszagú emberek kegyeiért haltak meg. A kispolgári színházban a kövér tapsolókért, kegyetlen társadalmakban a kegyetlen társadalmakért. De a színház az igaz emberért van. Ki-ki küzdjön a maga tiszta eszközeivel az igaz emberért. Ahogy tud.

Én mégis örülök ennek a háborúnak. Miért? Már csak a háború status quója miatt is. Mert az embereket állásfoglalásra készteti. Fölháborodni, helyeselni. Dicsérni, szidalmazni. Elvetni, lelkesedni. Mit jelent ez? Véleménykülönbséget. Szabadságot. S amíg nincs manipulálva – ez a legszebb emberi szó.

Hiszen a történelem szó is a történetből származik. Valaminek történnie kell – hogy abból történelem legyen.