Lila színház

Csak eszmélkedek. Talán tévedek. Talán kérdezek.

Mindenesetre elragadnak, elragadtatnak a mutatványos előadások. Nemcsak a hazaiak, a külföldiek is. Lenyűgöznek, lehengerelnek, két vállra terítenek, le-szceníroznak, hogy úgy mondjam. Bravúr – mementók – mint előadások.

És a darab? A mű? A darab mint Ding an sich? A belső, lüktető mag gondolatesszencia? Hol van?

Hol van a színdarab? A lélek legbelseje, a fölkavaró írói sugallat, belülről fölhasító katarzis?

Nem stíluskérdésekről akarok morfondírozni, komolyan mondom. A stílusok hánytorognak a kor felszínén, fölvibrálnak, szivárványtükröket csillantanak, mint úszó szemén a lemenő vagy tündöklő nap. De az élet lényege a nap – a tömény sugárzás. A nap marad – a stílusok jönnek-mennek.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy kiváló rendezőink kiváló rendezéseket produkálnak – mondhatni idehaza is európai fokon. A színházi élet – ilyen értelemben – jó. Nagyszerű, eredeti produkcióink vannak. Több, igen tehetséges rendezőnk pazar formákat ragyogtat fel a színpadokon. Ugyanakkor sietnek leszögezni – hogy a dráma? – hogy a dráma? Maga a dráma? Nemzetközileg is – de a magyar? Arról jobb nem beszélni, s jobb hozzá se nyúlni.

Elöljáróban én is hamar leszögezem, divatot látok ebben. Divatot látok abban, hogy nagyszerű előadásokat csinálunk. Ez olyan, mintha lélekrázóan eredeti módon zongorázzuk Bachot, Schubertot vagy Debussyt is. Meghökkentő módon interpretáljuk a nagy zongoradarabokat. Ez divatsiker, divatzongorázás. A zongoradarab is valamiről szól – bármennyire absztrakt maga a zene. Másodkézből modern a zongora-előadás a modernista zongorista kezéből – szétveti a termet az új hangzástechnika. A darab lelke önmagában szunnyad – mint kimeríthetetlen, állandóan fölélhető aranytartalék.

Sokszor gyanítom, olyan ez, mint a modern festészet, hogy ne csak előadóművészekkel hozakodjak elő. Persze hogy nem lehet ma már egyszerűen témákkal, darabbal előállni egy képen sem. De ettől való elrugaszkodásunkban ugyanolyan formalisták leszünk, mint a klasszikusok, romantikusok, preklasszikusok vagy posztimpresszionisták. Stílusra mérjük karátjainkat. Pedig a karát karát. Fölszabadulván naturalista görcseinkből, ámuldoztunk – joggal – Mondrian, Klee, Kandinszkij, Picasso, Braque, Chagalle, Miró képein. Aztán ömlesztve kaptuk a festőktől – a stílust. A formát. Elkedvetlenítő. Hanyag szóval – unom az absztraktokat (akiknek eredetijéért rajongtam.) Miközben az ember még jobban unja az álrégieket. S aztán – például a festészetben – kitör egy ember, például Tóth Menyhért, aki – mialatt a rettentően látványos festői forradalmak folynak – régi és új, de minden ízében eredeti világlátású festészetet ken föl vásznaira egy tanyán. Modern és nyers s minden ízében mai s gáncstalanul eredeti. Mert nem a stílusokkal foglalkozott. A költészetben is el lehetne sorolni a modernizmus gyermekbetegségeit – melyektől hányingert kap az ember, blöffszerűségüktől, agyafúrt divathandabandáiktól, furfangos, indigóval készült francia vagy éppen népi nagyzolásaiktól. Ezek közül is kitört például szívfájdító halottunk, Nagy László – ő égi vagy ősi modern. Mert a maga bőrén lett modern.

A színház nehéz helyzetben van, nagyon nyilvános, nagyon sokszereplős és hatékony műfaj. Nem beszélve arról, hogy akarva-akaratlanul versenyre kellett kelnie a bombasztikus tömeghatású filmmel, televízióval. Mit van mit tennie? Hatni akar. Jelen lenni. Látszani.

Így – óhatatlan – a produkciót hajszolja. Hatásvadászatai közismertek. Nyugaton még inkább. Meztelen színház, sokkoló színház, ütlegelő színház, bevonó színház, unalomszínház – totális futball. Mozogjon, üvöltsön, vérbe szakítson, rázzon, mint az áram. És a gól? A gondolat célja? A játék – szemérmes – indítéka? A szerelemben sem egyszerűen a fölfokozottság a cél. Ez kábítószerekkel is – szomorúan – elérhető. Ezzel még nem lesz szerelem. A szerelemben is a kettős gyönyör a cél, nem az élvezet, az élvezés. A legtitkosabb kapcsolat: jé – ez majdnem én vagyok, de nem én vagyok, de én okozom, amit ő okoz nekem.

Érdekes, hogy legjobb rendezőink megvolt, idegen – bocsánat a szóért –, kurvoid anyagokon gyakorolnak.

Van színház?

Van. Mai? Itteni? Hát…

Formai szerelem. Remek élvezet, totális futball, teljes emberi és művészi fölfokozottság. Mintha színházi embereink a maguk modernségét akarnák – mint az absztraktok – érvényesíteni. Shakespeare-en, Csehovon, Brechten akarnák bizonyítani. „Kérem, ilyen lenne a színház, ha volna.” Mi tudjuk ezt. Mi az önök arcába vágjuk: van igazi, mai, modern stíl – a régieken. Mi staccatóban játsszuk Bachot. Vagy Berget. Vagy Schönberget. Minekünk megvan a magunk mondanivalója – formailag. Tessék. Nagyszerű? Mi kell még? Mi úgy gondoltuk, látható.

És nagyszerű produkciók születnek. Stílusok. Játéktechnikák, reflektorfelfogások. (Magam is élvezem.) Csupa ihlet, csupa ötlet. Ragyog ez a színház. Minden – hangerő, játéktér, megragadás – fölfokozott. És a néző is belekáprázik – a produkcióba.

De az élet maga s a művészet s a színház sem produkció. Nem bemutatás, nem teljesítmény. Mélyebben áramlik. Az élet lenyűgöző teszt a halál vizsgájában, a művészet megrendítő vallomás egy rákbeteg monológjában, a színház jelene, mely mögött életünk egy másik jelenete zajlik. Több mint stílus. Több mint hatásfok. Lényeg. Emberi, politikai, szerelmi, társadalmi lényeg: föltárás.

Még ehhez a színház különös műfaj. Exhibicionizmusában el akar bújni, pőrére vetkezésében csak fátyolszerűen sejtetni akar, kendőzöttségében mezítelen, sejtetésében harsány, rutinosságában ösztönös, tudatosságában tudatmélyi.

Már a jó színház.

Tehát kétarcú, ellentmondásos, filozófiailag „perverz”, ironikusan érzelmes. Mint a költészet, ezért rokon szakma. El akar titkolni, hogy kiordíthasson, ordibál, hogy elhallgasson. Fedett, mély szakma – akik csinálják, tudják.

Produkciók vannak előtérben. És ez már – divat. Mint a lila kepp. Mindegy a váll, a női szemszög, a gyönyörű vagy tömzsi nyak – a lila kepp varázslatossá teszi a kiálló kulcscsontokat, a dermedt bőrt és a pompás hátat is. Az előadás – ma, jószerével – lila kepp. (Nagyszerű divattervezőink vannak. Nagyszerű lila keppek.) De hol van a váll, az eredeti, szerelmes arcél vagy sugárzó nyak? Azt hiszem, a lila kepp is csak valódi nőkön mutat igazán.

Hol a darab?

Ami nincs.

Ahogy József Attila írta: „Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs.”

Visszatérve társművészeti példáinkra, amikor anyag és forma – jelesül – egyesül, ahogy T. M. festészetében, N. L. költészetében? A színház – ehhez még – társas műfaj. Írói tragédia, írói anyag és lila kepp is kell hozzá. Mag és szcéna.

Mint minden ezen a földön, kapcsolatból születik, kapcsolatból él. Leegyszerűsítve: az anyag és forma kapcsolatából. Színház is csak így beszélhet, társadalmilag, emberileg – tolmács és kepp nélkül – őszintén, együtt. Író és színház. A hosszúsági és szélességi fokon Izlandban, Nyugat-Berlinben, Párizsban – s e rongy alakú, drága Magyarországon.