Modernség ürügyén

Az ember csak néz. Csak nézi, nézi a szép magyar filmeket, és káprázik a szeme. És elgondolkodik rajtuk. Belemélyül a felvételek hullámzásába, dörzsöli a szemét a képek gyönyörű szikrázásától.

Sokat gyötrődtünk az ötvenes évek formaszorító egyoldalúságától. Persze hogy örömmel szabadultunk ki szabadabb kifejezési formák felé a sematikus sulykolású megoldásokból. De a szemkápráztató filmképek ugyanolyan esztétikai sematizmusba zárhatnak, mint a szürke képek. Az ember már-már vágyik az egyszerű, szürke realitásra.

Minden felfedezés öntörvényű. Amikor Huszárik lélekfinom felvételeit néztük az Elégiában vagy magában a nagyfilmjében, a Szindbádban, úgy éreztük, a film valóban új hártyarétegeket tárt a szemünk elé. Öntörvényűek voltak ezek a képek, mély belső világot vetítettek elénk. Mert a képasszociációk nem az esztétikai díszletezést, hanem a lélek őszinte, gazdag megnyilatkozását tükrözték. Így vannak Huszárik filmjei. Mert nem arra törekedett, hogy filmélményben részesítsen bennünket, hanem lélekélményben. Őszintén el akart valamit mondani a kipusztuló lovakról, vagy a kipusztuló öregasszonyokról, vagy a kipusztuló szindbádi szerelmekről. Képről képre megalkotta a maga alkotásformáját, mindig elölről, sohasem ismételve magát, hiszen a megrendüléssel volt elfoglalva, és nem valamiféle filmesztétikával, filmhatások keresésével. Vallott. Alkotott. Filmverset, képfestményt.

Fellinivel is így vagyunk. Fellini olyan egybejátszását tudja jelennek és múltnak, felnőtt és gyerekkornak, lírai emlékezésnek és lélektani realitásnak, ami minden kockáját hitelessé teszi. Mert ő is őszintén vallani akar, és nem filmképeket alkotni.

Bergman filmjeiben sem stílust találunk egyszerűen. Lélekmélyi vallomásokat, kínzó emlékeket, fuldokló szenvedélyt, belső magányt, szabadító illúziókat – melyeket öntörvényű képekben, kegyetlen vagy szép állapotokban vetít elénk. Mert nem filmet akar gyártani, hanem vallani – vallatni akar, ezért bármilyen képekre ragadtathatja magát.

Az önálló alkotó bátor. Végletes, szürke, harsány, visszafogott, modern vagy primitív – mikor mivel tud vallani.

Az alkalmazó művész csak alkalmaz. Akármilyen nagyszerűen, de nem a saját ruháját hordja – divatruhát hord –, hogy jobban mutasson.

Az eredeti nagy súlyú művészek láttán igen sokan megrémültek. Így kell modernnek lenni?

Ilyen emlékképeket kell idézni?

Ilyen olyannak kell lenni? Ilyen filmasszociációkkal kell dolgozni?

Itt valami nagy hiba van. A film minden ízében modern és esztétikus lesz, csak éppen az alkotás közbeni melege, igaz vallomása vész el, és alkalmazott technikájú divatfilm lesz.

Kár lenne ezt vagy azt a filmet kiemelni vagy belepasszítani ebbe a kategóriába. Hiszen sokszor nagyszerű anyagok hánykolódnak az átvett modernség divathullámain. Sokszor igazán vallomásos filmek sikkadnak bele az új sematizmus szépségeibe. Sokszor kitűnő művészek sem elégszenek meg a maguk valló filmsoraival vagy történetmondó beállításaival, hanem mesterkélt beállításokkal kozmetikázzák esztétikailag korszerűvé anyagukat.

Eluralkodott ez az elem a magyar filmekben. Pedig a remekmű nem stíluskérdés.

Nem kell messzire mennünk, ugyanazt találjuk színházi előadásainknál is. Kétségtelenül sikerült néhány hazai rendezőnknek – nem beszélve Brook, Grotowsky, Ljubimov stb. rendezéséről – valami korszerűen felkavaró színházi játékot létrehoznia. Ez valóban úgy robbant be színházi életünkbe, mint a visszatarthatatlan szükség. Jó néhány eredeti produkciót láthattunk e nemben. De ez sem csak stíluskérdés volt – igazi, belső vallomás a színház nyelvén. Egyéni érzékenység okából a nevek felsorolásától tekintsünk el.

Aztán mások is igyekeztek. Igyekeztek mindenáron modernebb eszközökkel dolgozni. Meghökkenteni, kiagyalni, absztraktabb színpadtechnikával, végletesebb megoldásokkal dolgozni.

De ez az új módi is csak annak áll jól a kezében, aki így tudja, így akarja kifejezni magát és anyagát. Ezeket a színpadi megoldásokat nem lehet egyszerűen átvenni, alkalmazni, ezeknek az alkotó belső szabadságában kell megszületniök. Akkor hiteles, akkor mai – anélkül, hogy egyszerűen divat lenne.

Valójában ez nemcsak a játszó művészetekben van így. A költészet megrémült a saját direkt kifejezésének sematizmusától. S miután a magyar vers nem esett át az avantgarde jó lázú gyermekbetegségén, felnőttkorára is mohón kapott egy jó adag fertőzésen. Modernnek lenni mindenáron – ez olyan melléktermékeket szült, mely jelen költészetünk nagy sávját befogja. Persze, ez sem stíluskérdés csupán. Hiszen Eliot, Rilke, Cadon, Dylan Thomas stb. modernsége persze hogy fölszabadító hatású volt. Önmaguk teremtették meg saját stílusukat. Ha berberül írtak, hát berberül, így fejezték ki magukat emberül. Mint Weöres Sándor. De ez sem divat, hanem az önkifejezés hitelességének a kérdése. Kétségbeejtő látni, ahogy divatruhában tetszelegnek jobb sorsra érdemes költőink régiszabású testükkel és lelkükkel, mint Samu a kirakatban. A stílust, az igazit belső, ellenállhatatlan őszinteség, játék, vallomás kényszeríti ki.

Elgondolkodtató. Van, akinek a frakk nem áll jól, mert tömzsi. Van, akinek a farmer rossz, mert dagadt. Saját ruháinkban kell járnunk, akár kisestélyi az, akár hálóing. Miben vagyunk csábosabbak vagy csak épp egészségesebbek, miben vagyunk ruhásabbak vagy éppen meztelenebbek.