Zene – mindenáron

Zenésítünk. Zenés játékok, megzenésített regény, megzenésített életrajz, megzenésített sztorik, elharapózott ez a műfaj a színpadokon. Persze, ma ezt előkelőbben hívjuk – musical lesz belőle. Zenészet. Érthető. A zene közvetlenebbül, lényegében elementárisabban hat az emberekre, mint a szó, tömegszerűbben hat. Indokolt hát, hogy tömegszerűségi kultúránkban előnyöket kell hogy élvezzen, közvetlenebbül jusson el a színpadi hatás a – tömegekhez.

Nos, ha már a tömegnél tartunk. A huszadik század tömegesedési folyamatában, azt hiszem, arra lehetünk büszkék, hogy a szocializmus Ortega y Gasset vészjelző jóslatával ellentétben – olyasmire vállalkozott, hogy az eltömegesedés helyett egyénien kulturált közösségeket hozhat létre. Persze, ez nem könnyű feladat. Ahogy nem könnyű feladat a fogyasztás ideális kielégítésével kikerülni a gazdasági életben a fogyasztói társadalom rosszízű utózöngéit, úgy nem könnyű feladat tömegméretekben kulturálni embereket. A gazdasági konjunktúrával óhatatlanul olyan emberi ingoványokra léptünk, ahol jelentkezik a gazdasági konjunktúra jellemveszélye is: jobban élni annyit is jelent, hogy megváltozik viszonyunk a termelési értékekhez. A termelési értékek ilyen körülmények között elszakadnak az értékeket jellemző erkölcsi-lélektani tényezőktől, és önálló értékekként lépnek elő: nem a valóságos „tömeg”, a munkásság, a parasztság vagy értelmes értelmiségi javát szolgálják csupán, hanem a gazdasági mutatók billegésével az ügyeskedők, üzleti és divati gegmanek érdekeit. Nem kell messzire menni példáinkban. Azt hiszem, világos, hogy a szocializmust nem egyszerűen a borravalós pincérek, taxisofőrök, nőgyógyászok, anyagbeszerzők és cipészek számára találták ki. Nem ezért folyt a vér, nem ezért folyt a harc. Tudjuk, mennyit küszködik ezzel a gazdasági életünk, ennek taglalása nem is a mi feladatunk.

A kultúra sem egyszerűen tömegáru. Ahogy rájöttünk, hogy az MHK sem avat sportolóvá senkit, noha tömegméretekben futottunk, pecsételtettük az igazolványokat, úgy rá kell döbbennünk, hogy a tömegszerűség nem mindig jelent kultúrát. Kultúrát egy nép egyéniségeken fölbuzgó ihlete, ereje teremt. A tömegméretek megtévesztők. A tömegméretek egyöntetűsége Ortega y Gasset rossz jóslatait idézi, a huszadik század porondjára emberarc nélküli tömeg léphet így, mely velejében idegen a szocialista kultúrától.

Tapasztaltuk ezt már lírai műfajokban is. A hatás tömegszerűsége még nem jelenti a hatás minőségét is. Az eszmék nemcsak stadionokban hatnak, noha az eszmék lehetnek stadionméretűek. Ezek megtévesztő arányok. Jevtusenko stadioni kül- és belhoni szereplései nem csupán Jevtusenko művészi értékeit tükrözték. Nálunk ez – pillanatnyi hullámzás után – nem vált be. A vers nem egyszerűen stadioni műfaj – rejtettebb, hosszabb távú hatásmechanizmus tette például Adyt vagy különösen József Attilát a „tömegek” – (azt hiszem egyébként, hogy ez nálunk túlhaladott szó) – mindenki költőjévé. Országos hitele lett Adynak s különösen József Attilának – stadioni szavalatok és fellépések nélkül. De mondhatnánk mai példákat is.

A színházi kultúrában is ez a helyzet. Tömeghatásokat látván – főleg nyugaton – mi is rákaptunk a tömeghatásokra. Musicalesítünk. „Megfűszerezzük”, „megzenésítjük” a mondanivalónkat, mintegy a jobb, és a siető huszadik századi állampolgár számára érthetőbb formában. A zenével ellátott színpadi mű telitalálat is lehet, amikor a mű kibomlik a jól sikeredett zene ötletein. De a mindenáron való „megzenésítés” a tömeghatás gazdasági borravalóira emlékeztet.

Ringatózzunk. Énekeljünk. Felejtsük gondjainkat… Ez megint a nyugati kultúrmechanizmus divatjaira emlékeztet. A Hair vagy a Jesus Christus Superstar mintáin mi is tömeghatást akarunk elérni színpadjainkon, stadionjainkban. Ne felejtsük – ez ott jel, tiltakozás, fölemelt zászló valami ellen. Ezt a módszert alkalmazni egyszerűen – alkalmazott műfaj, de sajnos nyugatra alkalmazott, mint a farmernadrág, a pólóing vagy a Pepsi Cola.

Félreértés ne essék, nem a zenés műfajok ellen szólunk. A megzenésített műfajok ellen. Az alkalmazott, a mindenáron tömegszerű hatást – bármilyen fokon – kiváltó műfajok ellen. A stílustalanság ellen. A kezüket esetlenül maguk előtt ringatók táncstílusa ellen, a színpadra mindenáron zenét öntő műfajok ellen, a „tömeg” bódítása ellen.

Ezek divatok. Mint egy huszadik századi szósz, amivel le van öntve az ehetetlen étel. Ez, így, magában, műfajtalanságában – nem műfaj.

Tudtommal és reményemmel nálunk nincsenek „tömegek”. Régen baj volna, ha lennének. Küzdő, új eszméket, szocialista gondokat hordozó rétegek, emberek, csoportok, kis közösségek vannak. Ez lenne – többek között – a különbség az agyondédelgetett és agyonfárasztott nyugati tömegekkel szemben az elvi, megszenvedetten elvi előnyünk.

„Megzenésíteni” – a mi fájdalmasan szellemes magyar szóhasználatunkban mást jelent. Lopni – magyarul. Belopni? Ezt nem akarjuk. Mi nem akarunk kultúrát belopni a „népnek”. Van saját kultúránk, saját szóhasználatunk, s ha nem is divat, saját öltözékünk. Ez – nem a „tömegeknek” szól, embereknek, akik együttesen egy ország népét alkotják.

Mi nem akarunk mindenáron vidámodni, hancúrozni, énekelni, nevetni. Csak ha lehet. Addig – gondolkodni akarunk.