Kezdők a porondon

Boldog voltam az Ódry Színházban. Kirobbanó, forró sikerű darabot láttam, Barta Lajos Szerelem c. darabját. Eleven, üde játékkedv, friss mozgástechnika, lelkesült átélés áradt a színpadról a végzős főiskolások vizsgaelőadásán. Hogyhogy nem érezni ilyen levegőt a felnőtt színházainkban? Mert bizony nem egy budapesti színház megirigyelhette volna jó öreg rutinja helyett ezt a szép játékot. Na, mindegy.

Aztán. Hogyhogy nem lesz Barta Lajos Szerelem c. darabjából soha olyan siker, mint például egy Molnár Ferenc-darabból? Az utóbbi években igazán ráirányult a figyelem, és figyelemreméltó, szép előadásokban hangzott föl a színdarab. A siker mégiscsak elmarad kasszadarabjainktól. Pedig a Szerelem olyan modern, figurás, érzelmileg hegedűfinomsággal ellenpontozott, bölcs és fanyar mű, mely bizony a Csehov-repertoárban is megállná a helyét. Igaz, valójában Csehov sem versenyezhet mondjuk egy Neil Simon-féle sikerrel. Ez is elgondolkoztató. Hiszen azt jelzi, hogy kulturális fejlődésünkben nem jutottunk túl az átlagosnál. Hiszen Bartához is magasabb szellemi nívó szükségeltetik, mint ami nagy átlagunkat jellemzi, bizony a humora, cselekménye, az atmoszférája, lírája és filozófiája intellektuális fölfogást igényel – ellentétben sikeresebb elődeinkkel. Na, mindegy.

Azonkívül. Való igaz, hogy rejtett gyanakvással figyeltem – amennyire figyeltem – színészhallgatóink képződését. Nagyon leegyszerűsítve és felületes általánosítás miatt az volt a benyomásom, hogy négy év alatt a növendékek jószerével még beszélni sem tanulnak meg, nemhogy gondolkodni, nemhogy játszani. Nos, ez teljesen igaztalan vád. Például ezen az előadáson annyi kimunkálása a tálentumnak, annyi játéktechnika, annyi hivatásszeretet érvényesült, amennyit csak nagyon szívós, gondolkodásra inspiráló és munkaetikát képviselő neveléssel lehet elérni. A legtöbb egyetemünkről kikerülő szakemberek – jogászok, orvosok, mérnökök, tanárok – lényegében igen ügyefogyottan állnak képzettségük talaján, és hosszú évek múlva válnak orvosokká, mérnökökké stb. Gyakorlati képzettségük a munka igényeihez viszonyítva majdnem semmi. Ezek a színészkék pedig mint színészek szakmájuk technikai készlettárával, gyakorlati fegyverzetben léptek elénk. Rögtön megrémültem: hiszen akkor közvetlen elődeik is ilyen szakképzettek, frissek, tehetségesek lehettek, és ma már kevés kivétellel alig-alig ismerünk rájuk. Hol kezdődik az a felnőtt színházi mechanéria, melyben, egyszerűen szólva, tönkremennek ezek a fiatal tehetségek? Na, mindegy.

A remek együttesből, mely pergő és átélt, nagyszerűen poentírozott és értelmezett előadásban vizsgázott, emlékezetes marad Kovács Gyula Komoróczyja. Kézlebegése, arcának holdjátéka, hangjának éneklő sipákolása kort, jellemet, emberlelket és embertípust idézett a színpadra.

Na, és ez a Dancsházi! Kirobbanó, feszültséggel teli játéka a humor és a keserűség olyan vibrálását adta, ami felnőtt, érett színészhölgyeknek is becsületére vált volna. Igaz, hogy első pillanattól kezdve érezni, hogy a vénkisasszony maszka alatt nő lépett be a színpadra. Milyen kevés nőnk van! Milyen kevés nő lép be színpadjainkra – pedig a női színészet bizony intenzív női jelenlétet, kisugárzást követel. Ez az adottság valamiféle testi intelligenciában ölt testet. Ebben a Nelliben nem egyszerűen a szerep koreográfiája élt, hanem a saját mozgáskaraktere, szekszepilje, ösztönmozgása. Lendületessége – hogy most csak a mozgásáról beszéljünk – önmagát testileg is kisugárzó, belülről robbanó játékkarakter. Kíváncsi vagyok, eljut-e olyan színházakhoz és szerepekhez, melyek ezt a tálentumot kiteljesítik, ezt az áradó játékképességet érvényesítik? Ahogy vizsgatársainak tehetségét is. Na, ez már nem mindegy.