„Kedves kis színésznőm!”

Bánatos vagyok. Maga boldogtalan. Ahogy a múltkor elnéztem egy irodalmi est pótszereplőjeként, ahogy ült, ahogy fáradt volt, kialvatlan és bágyadt – kétségbeejtően civil volt, civil voltában valami háziasszonyost, elhanyagoltat hordozott, talán a holnapi tökfőzeléken tűnődött, a piaci árakon, a kapor beszerzési módján, a rántás agyonégett színén. Félreértés ne essék. Imádom a tökfőzeléket, a Fény utcai piac sokkal izgalmasabb számomra, mint egy poros színházi díszlet vagy tisztviselős, egymás áruit szemelgető, haveri szerkesztőség. A vérpaprikás, könnyű rántást – még nézni is szeretem. Nem beszélve arról, hogy a hányaveti öltözék kifejezetten tetszik – ebben utolérhetetlenek a párizsiak –, ünnepük a mindennap. (A kaport nem szeretem, lehet, hogy ebben különbözik az ízlésünk.)

De Maga valóban háziasszony volt. Nem ismerem Magát, nem tudom, van-e férje ura, egyáltalán valakije, akire főzhet, akinek élhet otthon.

Gondolom, Ön is érti, hogy képletesen értem, tehát – Maga színészileg volt háziasszony.

Azt hiszem, ez megengedhetetlen. Az ember tartsa fönn magát! Kihívóan, túlzóan, pózosan, ha kell; vagy szerényen és nagyvonalúan.

Úgy sejtem, Maga elsősorban és mindenekfölött a pályája miatt boldogtalan. Ahogy Magára néztem, erre gondoltam. S itt van a baj.

Maga nem szerződött vidékre. Hamar-azonnal Pestre szerződött – szerep nélkül. Mondjam azt, hogy úszni kezdett, anélkül hogy úszni tudott volna? Sose kapott igazi főszerepet, igaz. S talán erre akarok kitérni – nem a főszerep számít! Minden szerep számít! Maga a középszerepeket közepesen, a kis szerepeket kicsi módon oldotta meg. Nos, ez megengedhetetlen. Akár önmagával szemben is.

S ez már nemcsak szakmai, ez erkölcsi kérdés. Ez ugyanúgy vonatkozik egy ügyvédre, mérnökre, lakatosra, orvosra, mint egy színészre. Nincs kis lopás a bíróságon, nincs kamratervezés az építészetben, nincs elhanyagolható alkatrész a gépüzemben, nincs kis műtét. Egy foghúzásba is bele lehet halni, ahogy Thomas Mann jelesül leírja a Buddenbrook-házban. Nem lehet világéletünkben Stuart Máriákra, Júliákra, Sirályokra, Nórákra, Oféliákra, Évákra várni-készülni. Kilopjuk alkotásainkból az örömöt, a hivatást.

Hiszen a színpad éppen az a hely, ahol az egész egyszerre számít. Minden szereplő, minden kellék, minden fényfolt. S ebben hinni kell, ebben élni kell, akkor van helyünk a színpadon.

Talán szóvá se tenném ezt, ha nem látnom, hogy hány és hány nemzedéktársa osztozik az Ön boldogtalanságában, háziasszony-kívülállásában, tökfőzelékében. Pedig a nagyok, az egészen nagyok is pazarul el tudják készíteni a tökfőzeléket – két óriási monológ közepette, ugyanúgy piaci árak, kapor, élénkvörös rántás.

Hány és hány nagy színésznőnk félmondatozott, mellőztetett, vágta otthon a hagymát. De az a hagyma recsegett a kés alatt. Annak könnyfacsaró szaga volt. A félmondatokba pedig belerengett a színpad.

Három dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni. Az egyik az, hogy maguk, igazi-édes fiatalok valami kész szerepet várnak. A nagyot, igazit. Sokszor – meg kell mondanom – ölbe tett kézzel, egy irodalmi est pótszereplőjeként, ásítva, puffadt arccal, háziasszonyosan, tökfőzelék-ábrándokkal. De ilyen kész szerepet nem írt Csehov, O’Neill, Szigligeti Ede, Shakespeare, Beckett, Strindberg, Szophoklész, de még a szerencsétlen Hugo Victor sem. A szerepet a színész éli szereppé. Addig zseniális irat, holt betű, a színház csodálatossága, hogy az írt betűt péppé lehet darálni és – mennybe lehet vinni.

A másik, hogy a színészet nem életbiztosítás, nem emberbiztosítás. Bizony, a színészet, nemhiába óvták úrilányainkat ettől a szakmától jótét atyáink – dögletes egy foglalkozás. Olykor királynők lehetünk, olykor kantinosnők. Olykor életmegfejtő tirádákat zokoghatunk el, máskor csupán annyit mondhatunk: „Nahát!” A lélek izzó liftje a színészet, mely hol a fényűző palotalakásoknál, hol az alagsorban áll meg. De nem mindegy, hogyan utazunk benne, s hogyan lépünk ki.

A harmadik, amit mondani szeretnék, hogy nemcsak kis szerep van – kis színész is van. Karakterszínész, jellemszínész, épp hogy jelenvaló színész, az icipici színész – a nélkülözhetetlen. Akinek ötoldalas, ötmondatos, ötszavas szerepétől függhet az egész előadás egyensúlya. Boldog, aki tudomásul veszi, hogy mire alkalmas, hol a helye. Sok színésznőnkről el tudnám mondani, bizonyos benne, hogy a következő évadban nem fogják Oféliát vagy Gertrudist ráosztani. Fiatalasszonyom! Azt hiszi, hogy boldogtalan? Mint Ön?

Ahogy az irodalomban van. Volt egy drága költőtársam, aki zseniálisabbnál zseniálisabb verseket írt, s nem volt irigy költő nagyasszonyainkra. Azt vallotta, a kis művésznek, kis mesternek ugyanolyan szerepe lehet az irodalomban, mint a nagyfene mestereknek. Nem tudom, nem ír-e ma már ezzel az alázatos felfogással jobb verseket, mint a nagyság slafrokába páncélozott asszony-nagyok. Miért? Mert elfogadta a helyét! Értette sorsa simulását, hangja keservét. És. Sosem volt benne aránytévesztés. Izzó hittel hitte, hogy helye van, ha egy szakasznyi, mondatnyi helye a magyar irodalomban. Oldalakat nyert vele.

Ha igazán képessége van a színpadon – ne legyen, legalább ne legyen boldogtalan. A zenekarban – az összhang csodálatosságáért – mindenkinek húzni kell, tökéletesen húzni! Nem lehet slafrokban, püffedten, alva muzsikálni. Egy taktust sem.

Álmodni – muszáj. Abbahagyni, föladni, belefáradni – még egy házasságba sem lehet –, nemhogy a színészetbe. Álmodni kell – egy szituációért, balzsamért, egy féloldalnyi szerepért – egy tökfőzelékért. Tökéletes tökfőzeléket kívánok!

Rajongással:

 

Egy hódolója”