Nem érzem magam illetékesnek abban, amiben szólok. Közemberként, abszolút civilként írom ezeket a sorokat. Bamba nézőként, aki szépre vágyik, áhítozza a szépet.

Főiskolánkról sorjáznak ki a színészeink – sok tehetséges, érdekes, különös, reményre jogosító ember akad köztük. De szép – alig. Kevesen. Mintha bűn lenne szépnek lenni, hátrány, valamiféle handicap. Mint maga ez a szó, melyet nem találni eredeti angol írásmódban a szótárban; magyarosan kell írnunk: hendikep. De azt hiszem, nem lehet mindent magyarizálni, fonetizálni, szocializálni. Az alapital sem lesz jobb, ha viszkinek írjuk whisky helyett.

Rákaptunk arra, hogy a szépség hátrány legyen. Igencsak elöntötte színpadainkat az ormótlan, bájtalan fiúk és lányok serege, esetlen csapata. Ilyenkor azt mondjuk, a tehetség a fontos, a belső tűz. Igaz. De a szépség nem véletlen.

Rákaptunk arra, hogy fiatal színművészeink eléggé bumfordi vagy az átlag szépségtől (hogy enyhén fejezzem ki magam) elütő csapata népesítse be színpadainkat – sok-sok évre visszamenően. Persze, megváltoztak ideáink, s valami finom groteszk, kérdőjeles szépség csúszott be elképzeléseink közé. Hogy ez maibb, elrajzoltabb, felhívóbb lehet. Igaz. De a szépség nem véletlen.

A szépség nem egyszerűen degradált tömegkommunikáció, melynek járatain hiú illúziókba jutunk. A szépség nem véletlen. Nemcsak egy arcvonal, egy szabályos test vagy kellemes mozgás.

Régen magamnak kitaláltam egy szót, melynek nincs nagy tudományos pszichológiai hitele, mégis találónak éreztem egy-egy emberi fenomén jelzésére, úgy hívtam magamban: testi intelligencia. Amikor a habitus magában hordozza a lélek belső szép rezdüléseit.

Ezt a testi intelligenciát keresem színészi pályákra induló művészeinkben. Félreértés ne essék – nem Botticelli félszűz, álmatag arcú madonnáit, Renoir szívarcú esernyőlányait vagy Gauguin hamvasbarna és nagy ülepű őslányait keresem a színpadokon, vagy a görnyedt Michelangelo megbillentett csípőjű kis dávidjait. Hiszen a kor halad. Edith Piaf egérarca, Kiss Manyi groteszk bájmosolya, Bourvil vörös feje, Latabár pengearcú kellemkedése, Jean Gabin fából faragott munkásfeje, Fernandel eltűnt lókoponyája, Pécsi Sándor tehetségduzzadt arca meghódította szívünk belsejét.

De a csúnyaság – vagy groteszk – magában – még nem tehetség. Csak elrajzoltakat szerepeltetni éppoly dermedtséget okozhat, mintha babaszépségekkel tömnénk teli a világot.

Hiszen nem egyszerűen külső szépségről van szó. Nem az arc antropometriai arányairól vagy csípőméretekről. A szépség a tehetség jelvénye. Belső szépségről beszélek, testi intelligenciáról, mely beragyogja, aurába fogja a test anyagát.

Tudniillik a szépség – igazság. Valamilyen biológiai tökéletességre szert tett formáció, mely más emberekben örömérzést kelt, a tökéletesség lehetőségének – legalább színpadi – illúzióját nyújtja. Persze, vannak ellenszépségek – kihívók, felkavarók –, mikor egy picassóian elrajzolt arcban fedezzük fel a szépség mélyebb igazságát. De ezek se unalmasak, soha.

Csak csúnyaságra, idomtalanságra, esetlenségre építeni nem lehet. Még a legmodernebb kor szellemében sem.

Ne becsüljük le a szépséget. A küllemet. Legalább magunknak, belsőleg ne legyen hátrány. A külső formáció, éppúgy, mint a belső, évszázadok finom csiszolása vagy véletlenek egybeesésének eredménye. Forma. Hatás. Koncentráció, mely éppolyan igazság, mint egy tudományosan megragadott képlet.

Eltűnődöm ugyanis, hogy színiiskolai felvételeink annyi próbának vannak alávetve. Jogosan, okosan. De van-e szépségpróbájuk? Jártunkban-keltünkben annyi habituális tökéletességgel találkozunk, akár csak a pesti utcákon, önmaguknak felöltözött magán manökeneken. Férfiakon, nőkön. A szépség magában is tehetséges. Valamit jelez. Biológiai ősformákat, emberhívó tömeges üzeneteket. A forma – szép. Nemcsak a tömegízlésért vannak szépségversenyek. Azért is, mert a szépre úgy vágyik az ember, mint a csillagok egzakt szépségére. Ez egy rendszer. Belső rendszer, mely kialakította az egyiptomi Nofertitik képzetét, a görög vázák táncos alakjait, a középkori madonnák kigombolt mellű szűzképeit, a markáns Jézus-arcokat, a hetvenkedő néger szobrokat, a degas-i balett-táncosokat.

Ne féljünk a szépségtől. Legalább ne legyen hátrány. Ha a nyugati fotómodelleket, kis Sophia Loren-eket, belsőleg is tehetséges manökeneket nézzük – nem mindig hátrány a szépség. A szépség tanulékony. A szépség – a továbbiakban – önmagáért felel, küzd, sugárzik, fönnmarad.

Messzire kanyarítom a szót. Csak annyit akartam mondani, mint köznéző, magán-civil, ne legyen a különleges, a csúnya, a furcsa – az egyetlen mértékünk.

A szép is lehet szép.