Nem érzem magam illetékesnek abban, amiben szólok. Közemberként, abszolút civilként írom ezeket a sorokat. Bamba nézőként, aki szépre vágyik, áhítozza a szépet.
Főiskolánkról sorjáznak ki a színészeink – sok tehetséges, érdekes, különös, reményre jogosító ember akad köztük. De szép – alig. Kevesen. Mintha bűn lenne szépnek lenni, hátrány, valamiféle handicap. Mint maga ez a szó, melyet nem találni eredeti angol írásmódban a szótárban; magyarosan kell írnunk: hendikep. De azt hiszem, nem lehet mindent magyarizálni, fonetizálni, szocializálni. Az alapital sem lesz jobb, ha viszkinek írjuk whisky helyett.
Rákaptunk arra, hogy a szépség hátrány legyen. Igencsak elöntötte színpadainkat az ormótlan, bájtalan fiúk és lányok serege, esetlen csapata. Ilyenkor azt mondjuk, a tehetség a fontos, a belső tűz. Igaz. De a szépség nem véletlen.
Rákaptunk arra, hogy fiatal színművészeink eléggé bumfordi vagy az átlag szépségtől (hogy enyhén fejezzem ki magam) elütő csapata népesítse be színpadainkat – sok-sok évre visszamenően. Persze, megváltoztak ideáink, s valami finom groteszk, kérdőjeles szépség csúszott be elképzeléseink közé. Hogy ez maibb, elrajzoltabb, felhívóbb lehet. Igaz. De a szépség nem véletlen.
A szépség nem egyszerűen degradált tömegkommunikáció, melynek járatain hiú illúziókba jutunk. A szépség nem véletlen. Nemcsak egy arcvonal, egy szabályos test vagy kellemes mozgás.
Régen magamnak kitaláltam egy szót, melynek nincs nagy tudományos pszichológiai hitele, mégis találónak éreztem egy-egy emberi fenomén jelzésére, úgy hívtam magamban: testi intelligencia. Amikor a habitus magában hordozza a lélek belső szép rezdüléseit.
Ezt a testi intelligenciát keresem színészi pályákra induló művészeinkben. Félreértés ne essék – nem Botticelli félszűz, álmatag arcú madonnáit, Renoir szívarcú esernyőlányait vagy Gauguin hamvasbarna és nagy ülepű őslányait keresem a színpadokon, vagy a görnyedt Michelangelo megbillentett csípőjű kis dávidjait. Hiszen a kor halad. Edith Piaf egérarca, Kiss Manyi groteszk bájmosolya, Bourvil vörös feje, Latabár pengearcú kellemkedése, Jean Gabin fából faragott munkásfeje, Fernandel eltűnt lókoponyája, Pécsi Sándor tehetségduzzadt arca meghódította szívünk belsejét.
De a csúnyaság – vagy groteszk – magában – még nem tehetség. Csak elrajzoltakat szerepeltetni éppoly dermedtséget okozhat, mintha babaszépségekkel tömnénk teli a világot.
Hiszen nem egyszerűen külső szépségről van szó. Nem az arc antropometriai arányairól vagy csípőméretekről. A szépség a tehetség jelvénye. Belső szépségről beszélek, testi intelligenciáról, mely beragyogja, aurába fogja a test anyagát.
Tudniillik a szépség – igazság. Valamilyen biológiai tökéletességre szert tett formáció, mely más emberekben örömérzést kelt, a tökéletesség lehetőségének – legalább színpadi – illúzióját nyújtja. Persze, vannak ellenszépségek – kihívók, felkavarók –, mikor egy picassóian elrajzolt arcban fedezzük fel a szépség mélyebb igazságát. De ezek se unalmasak, soha.
Csak csúnyaságra, idomtalanságra, esetlenségre építeni nem lehet. Még a legmodernebb kor szellemében sem.
Ne becsüljük le a szépséget. A küllemet. Legalább magunknak, belsőleg ne legyen hátrány. A külső formáció, éppúgy, mint a belső, évszázadok finom csiszolása vagy véletlenek egybeesésének eredménye. Forma. Hatás. Koncentráció, mely éppolyan igazság, mint egy tudományosan megragadott képlet.
Eltűnődöm ugyanis, hogy színiiskolai felvételeink annyi próbának vannak alávetve. Jogosan, okosan. De van-e szépségpróbájuk? Jártunkban-keltünkben annyi habituális tökéletességgel találkozunk, akár csak a pesti utcákon, önmaguknak felöltözött magán manökeneken. Férfiakon, nőkön. A szépség magában is tehetséges. Valamit jelez. Biológiai ősformákat, emberhívó tömeges üzeneteket. A forma – szép. Nemcsak a tömegízlésért vannak szépségversenyek. Azért is, mert a szépre úgy vágyik az ember, mint a csillagok egzakt szépségére. Ez egy rendszer. Belső rendszer, mely kialakította az egyiptomi Nofertitik képzetét, a görög vázák táncos alakjait, a középkori madonnák kigombolt mellű szűzképeit, a markáns Jézus-arcokat, a hetvenkedő néger szobrokat, a degas-i balett-táncosokat.
Ne féljünk a szépségtől. Legalább ne legyen hátrány. Ha a nyugati fotómodelleket, kis Sophia Loren-eket, belsőleg is tehetséges manökeneket nézzük – nem mindig hátrány a szépség. A szépség tanulékony. A szépség – a továbbiakban – önmagáért felel, küzd, sugárzik, fönnmarad.
Messzire kanyarítom a szót. Csak annyit akartam mondani, mint köznéző, magán-civil, ne legyen a különleges, a csúnya, a furcsa – az egyetlen mértékünk.
A szép is lehet szép.
„Kedves kis színésznőm!”
Bánatos vagyok. Maga boldogtalan. Ahogy a múltkor elnéztem egy irodalmi est pótszereplőjeként, ahogy ült, ahogy fáradt volt, kialvatlan és bágyadt – kétségbeejtően civil volt, civil voltában valami háziasszonyost, elhanyagoltat hordozott, talán a holnapi tökfőzeléken tűnődött, a piaci árakon, a kapor beszerzési módján, a rántás agyonégett színén. Félreértés ne essék. Imádom a tökfőzeléket, a Fény utcai piac sokkal izgalmasabb számomra, mint egy poros színházi díszlet vagy tisztviselős, egymás áruit szemelgető, haveri szerkesztőség. A vérpaprikás, könnyű rántást – még nézni is szeretem. Nem beszélve arról, hogy a hányaveti öltözék kifejezetten tetszik – ebben utolérhetetlenek a párizsiak –, ünnepük a mindennap. (A kaport nem szeretem, lehet, hogy ebben különbözik az ízlésünk.)
De Maga valóban háziasszony volt. Nem ismerem Magát, nem tudom, van-e férje ura, egyáltalán valakije, akire főzhet, akinek élhet otthon.
Gondolom, Ön is érti, hogy képletesen értem, tehát – Maga színészileg volt háziasszony.
Azt hiszem, ez megengedhetetlen. Az ember tartsa fönn magát! Kihívóan, túlzóan, pózosan, ha kell; vagy szerényen és nagyvonalúan.
Úgy sejtem, Maga elsősorban és mindenekfölött a pályája miatt boldogtalan. Ahogy Magára néztem, erre gondoltam. S itt van a baj.
Maga nem szerződött vidékre. Hamar-azonnal Pestre szerződött – szerep nélkül. Mondjam azt, hogy úszni kezdett, anélkül hogy úszni tudott volna? Sose kapott igazi főszerepet, igaz. S talán erre akarok kitérni – nem a főszerep számít! Minden szerep számít! Maga a középszerepeket közepesen, a kis szerepeket kicsi módon oldotta meg. Nos, ez megengedhetetlen. Akár önmagával szemben is.
S ez már nemcsak szakmai, ez erkölcsi kérdés. Ez ugyanúgy vonatkozik egy ügyvédre, mérnökre, lakatosra, orvosra, mint egy színészre. Nincs kis lopás a bíróságon, nincs kamratervezés az építészetben, nincs elhanyagolható alkatrész a gépüzemben, nincs kis műtét. Egy foghúzásba is bele lehet halni, ahogy Thomas Mann jelesül leírja a Buddenbrook-házban. Nem lehet világéletünkben Stuart Máriákra, Júliákra, Sirályokra, Nórákra, Oféliákra, Évákra várni-készülni. Kilopjuk alkotásainkból az örömöt, a hivatást.
Hiszen a színpad éppen az a hely, ahol az egész egyszerre számít. Minden szereplő, minden kellék, minden fényfolt. S ebben hinni kell, ebben élni kell, akkor van helyünk a színpadon.
Talán szóvá se tenném ezt, ha nem látnom, hogy hány és hány nemzedéktársa osztozik az Ön boldogtalanságában, háziasszony-kívülállásában, tökfőzelékében. Pedig a nagyok, az egészen nagyok is pazarul el tudják készíteni a tökfőzeléket – két óriási monológ közepette, ugyanúgy piaci árak, kapor, élénkvörös rántás.
Hány és hány nagy színésznőnk félmondatozott, mellőztetett, vágta otthon a hagymát. De az a hagyma recsegett a kés alatt. Annak könnyfacsaró szaga volt. A félmondatokba pedig belerengett a színpad.
Három dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni. Az egyik az, hogy maguk, igazi-édes fiatalok valami kész szerepet várnak. A nagyot, igazit. Sokszor – meg kell mondanom – ölbe tett kézzel, egy irodalmi est pótszereplőjeként, ásítva, puffadt arccal, háziasszonyosan, tökfőzelék-ábrándokkal. De ilyen kész szerepet nem írt Csehov, O’Neill, Szigligeti Ede, Shakespeare, Beckett, Strindberg, Szophoklész, de még a szerencsétlen Hugo Victor sem. A szerepet a színész éli szereppé. Addig zseniális irat, holt betű, a színház csodálatossága, hogy az írt betűt péppé lehet darálni és – mennybe lehet vinni.
A másik, hogy a színészet nem életbiztosítás, nem emberbiztosítás. Bizony, a színészet, nemhiába óvták úrilányainkat ettől a szakmától jótét atyáink – dögletes egy foglalkozás. Olykor királynők lehetünk, olykor kantinosnők. Olykor életmegfejtő tirádákat zokoghatunk el, máskor csupán annyit mondhatunk: „Nahát!” A lélek izzó liftje a színészet, mely hol a fényűző palotalakásoknál, hol az alagsorban áll meg. De nem mindegy, hogyan utazunk benne, s hogyan lépünk ki.
A harmadik, amit mondani szeretnék, hogy nemcsak kis szerep van – kis színész is van. Karakterszínész, jellemszínész, épp hogy jelenvaló színész, az icipici színész – a nélkülözhetetlen. Akinek ötoldalas, ötmondatos, ötszavas szerepétől függhet az egész előadás egyensúlya. Boldog, aki tudomásul veszi, hogy mire alkalmas, hol a helye. Sok színésznőnkről el tudnám mondani, bizonyos benne, hogy a következő évadban nem fogják Oféliát vagy Gertrudist ráosztani. Fiatalasszonyom! Azt hiszi, hogy boldogtalan? Mint Ön?
Ahogy az irodalomban van. Volt egy drága költőtársam, aki zseniálisabbnál zseniálisabb verseket írt, s nem volt irigy költő nagyasszonyainkra. Azt vallotta, a kis művésznek, kis mesternek ugyanolyan szerepe lehet az irodalomban, mint a nagyfene mestereknek. Nem tudom, nem ír-e ma már ezzel az alázatos felfogással jobb verseket, mint a nagyság slafrokába páncélozott asszony-nagyok. Miért? Mert elfogadta a helyét! Értette sorsa simulását, hangja keservét. És. Sosem volt benne aránytévesztés. Izzó hittel hitte, hogy helye van, ha egy szakasznyi, mondatnyi helye a magyar irodalomban. Oldalakat nyert vele.
Ha igazán képessége van a színpadon – ne legyen, legalább ne legyen boldogtalan. A zenekarban – az összhang csodálatosságáért – mindenkinek húzni kell, tökéletesen húzni! Nem lehet slafrokban, püffedten, alva muzsikálni. Egy taktust sem.
Álmodni – muszáj. Abbahagyni, föladni, belefáradni – még egy házasságba sem lehet –, nemhogy a színészetbe. Álmodni kell – egy szituációért, balzsamért, egy féloldalnyi szerepért – egy tökfőzelékért. Tökéletes tökfőzeléket kívánok!
Rajongással:
Egy hódolója”
Kezdők a porondon
Boldog voltam az Ódry Színházban. Kirobbanó, forró sikerű darabot láttam, Barta Lajos Szerelem c. darabját. Eleven, üde játékkedv, friss mozgástechnika, lelkesült átélés áradt a színpadról a végzős főiskolások vizsgaelőadásán. Hogyhogy nem érezni ilyen levegőt a felnőtt színházainkban? Mert bizony nem egy budapesti színház megirigyelhette volna jó öreg rutinja helyett ezt a szép játékot. Na, mindegy.
Aztán. Hogyhogy nem lesz Barta Lajos Szerelem c. darabjából soha olyan siker, mint például egy Molnár Ferenc-darabból? Az utóbbi években igazán ráirányult a figyelem, és figyelemreméltó, szép előadásokban hangzott föl a színdarab. A siker mégiscsak elmarad kasszadarabjainktól. Pedig a Szerelem olyan modern, figurás, érzelmileg hegedűfinomsággal ellenpontozott, bölcs és fanyar mű, mely bizony a Csehov-repertoárban is megállná a helyét. Igaz, valójában Csehov sem versenyezhet mondjuk egy Neil Simon-féle sikerrel. Ez is elgondolkoztató. Hiszen azt jelzi, hogy kulturális fejlődésünkben nem jutottunk túl az átlagosnál. Hiszen Bartához is magasabb szellemi nívó szükségeltetik, mint ami nagy átlagunkat jellemzi, bizony a humora, cselekménye, az atmoszférája, lírája és filozófiája intellektuális fölfogást igényel – ellentétben sikeresebb elődeinkkel. Na, mindegy.
Azonkívül. Való igaz, hogy rejtett gyanakvással figyeltem – amennyire figyeltem – színészhallgatóink képződését. Nagyon leegyszerűsítve és felületes általánosítás miatt az volt a benyomásom, hogy négy év alatt a növendékek jószerével még beszélni sem tanulnak meg, nemhogy gondolkodni, nemhogy játszani. Nos, ez teljesen igaztalan vád. Például ezen az előadáson annyi kimunkálása a tálentumnak, annyi játéktechnika, annyi hivatásszeretet érvényesült, amennyit csak nagyon szívós, gondolkodásra inspiráló és munkaetikát képviselő neveléssel lehet elérni. A legtöbb egyetemünkről kikerülő szakemberek – jogászok, orvosok, mérnökök, tanárok – lényegében igen ügyefogyottan állnak képzettségük talaján, és hosszú évek múlva válnak orvosokká, mérnökökké stb. Gyakorlati képzettségük a munka igényeihez viszonyítva majdnem semmi. Ezek a színészkék pedig mint színészek szakmájuk technikai készlettárával, gyakorlati fegyverzetben léptek elénk. Rögtön megrémültem: hiszen akkor közvetlen elődeik is ilyen szakképzettek, frissek, tehetségesek lehettek, és ma már kevés kivétellel alig-alig ismerünk rájuk. Hol kezdődik az a felnőtt színházi mechanéria, melyben, egyszerűen szólva,
tönkremennek ezek a fiatal tehetségek? Na, mindegy.
A remek együttesből, mely pergő és átélt, nagyszerűen poentírozott és értelmezett előadásban vizsgázott, emlékezetes marad Kovács Gyula Komoróczyja. Kézlebegése, arcának holdjátéka, hangjának éneklő sipákolása kort, jellemet, emberlelket és embertípust idézett a színpadra.
Na, és ez a Dancsházi! Kirobbanó, feszültséggel teli játéka a humor és a keserűség olyan vibrálását adta, ami felnőtt, érett színészhölgyeknek is becsületére vált volna. Igaz, hogy első pillanattól kezdve érezni, hogy a vénkisasszony maszka alatt nő lépett be a színpadra. Milyen kevés nőnk van! Milyen kevés nő lép be színpadjainkra – pedig a női színészet bizony intenzív női jelenlétet, kisugárzást követel. Ez az adottság valamiféle testi intelligenciában ölt testet. Ebben a Nelliben nem egyszerűen a szerep koreográfiája élt, hanem a saját mozgáskaraktere, szekszepilje, ösztönmozgása. Lendületessége – hogy most csak a mozgásáról beszéljünk – önmagát testileg is kisugárzó, belülről robbanó játékkarakter. Kíváncsi vagyok, eljut-e olyan színházakhoz és szerepekhez, melyek ezt a tálentumot kiteljesítik, ezt az áradó játékképességet érvényesítik? Ahogy vizsgatársainak tehetségét is. Na, ez már nem mindegy.
Zene – mindenáron
Zenésítünk. Zenés játékok, megzenésített regény, megzenésített életrajz, megzenésített sztorik, elharapózott ez a műfaj a színpadokon. Persze, ma ezt előkelőbben hívjuk – musical lesz belőle. Zenészet. Érthető. A zene közvetlenebbül, lényegében elementárisabban hat az emberekre, mint a szó, tömegszerűbben hat. Indokolt hát, hogy tömegszerűségi kultúránkban előnyöket kell hogy élvezzen, közvetlenebbül jusson el a színpadi hatás a – tömegekhez.
Nos, ha már a tömegnél tartunk. A huszadik század tömegesedési folyamatában, azt hiszem, arra lehetünk büszkék, hogy a szocializmus Ortega y Gasset vészjelző jóslatával ellentétben – olyasmire vállalkozott, hogy az eltömegesedés helyett egyénien kulturált közösségeket hozhat létre. Persze, ez nem könnyű feladat. Ahogy nem könnyű feladat a fogyasztás ideális kielégítésével kikerülni a gazdasági életben a fogyasztói társadalom rosszízű utózöngéit, úgy nem könnyű feladat tömegméretekben kulturálni embereket. A gazdasági konjunktúrával óhatatlanul olyan emberi ingoványokra léptünk, ahol jelentkezik a gazdasági konjunktúra jellemveszélye is: jobban élni annyit is jelent, hogy megváltozik viszonyunk a termelési értékekhez. A termelési értékek ilyen körülmények között elszakadnak az értékeket jellemző erkölcsi-lélektani tényezőktől, és önálló értékekként lépnek elő: nem a valóságos „tömeg”, a munkásság, a parasztság vagy értelmes értelmiségi javát szolgálják csupán, hanem a gazdasági mutatók billegésével az ügyeskedők, üzleti és divati gegmanek érdekeit. Nem kell messzire menni példáinkban. Azt hiszem, világos, hogy a szocializmust nem egyszerűen a borravalós pincérek,
taxisofőrök, nőgyógyászok, anyagbeszerzők és cipészek számára találták ki. Nem ezért folyt a vér, nem ezért folyt a harc. Tudjuk, mennyit küszködik ezzel a gazdasági életünk, ennek taglalása nem is a mi feladatunk.
A kultúra sem egyszerűen tömegáru. Ahogy rájöttünk, hogy az MHK sem avat sportolóvá senkit, noha tömegméretekben futottunk, pecsételtettük az igazolványokat, úgy rá kell döbbennünk, hogy a tömegszerűség nem mindig jelent kultúrát. Kultúrát egy nép egyéniségeken fölbuzgó ihlete, ereje teremt. A tömegméretek megtévesztők. A tömegméretek egyöntetűsége Ortega y Gasset rossz jóslatait idézi, a huszadik század porondjára emberarc nélküli tömeg léphet így, mely velejében idegen a szocialista kultúrától.
Tapasztaltuk ezt már lírai műfajokban is. A hatás tömegszerűsége még nem jelenti a hatás minőségét is. Az eszmék nemcsak stadionokban hatnak, noha az eszmék lehetnek stadionméretűek. Ezek megtévesztő arányok. Jevtusenko stadioni kül- és belhoni szereplései nem csupán Jevtusenko művészi értékeit tükrözték. Nálunk ez – pillanatnyi hullámzás után – nem vált be. A vers nem egyszerűen stadioni műfaj – rejtettebb, hosszabb távú hatásmechanizmus tette például Adyt vagy különösen József Attilát a „tömegek” – (azt hiszem egyébként, hogy ez nálunk túlhaladott szó) – mindenki költőjévé. Országos hitele lett Adynak s különösen József Attilának – stadioni szavalatok és fellépések nélkül. De mondhatnánk mai példákat is.
A színházi kultúrában is ez a helyzet. Tömeghatásokat látván – főleg nyugaton – mi is rákaptunk a tömeghatásokra. Musicalesítünk. „Megfűszerezzük”, „megzenésítjük” a mondanivalónkat, mintegy a jobb, és a siető huszadik századi állampolgár számára érthetőbb formában. A zenével ellátott színpadi mű telitalálat is lehet, amikor a mű kibomlik a jól sikeredett zene ötletein. De a mindenáron való „megzenésítés” a tömeghatás gazdasági borravalóira emlékeztet.
Ringatózzunk. Énekeljünk. Felejtsük gondjainkat… Ez megint a nyugati kultúrmechanizmus divatjaira emlékeztet. A Hair vagy a Jesus Christus Superstar mintáin mi is tömeghatást akarunk elérni színpadjainkon, stadionjainkban. Ne felejtsük – ez ott jel, tiltakozás, fölemelt zászló valami ellen. Ezt a módszert alkalmazni egyszerűen – alkalmazott műfaj, de sajnos nyugatra alkalmazott, mint a farmernadrág, a pólóing vagy a Pepsi Cola.
Félreértés ne essék, nem a zenés műfajok ellen szólunk. A megzenésített műfajok ellen. Az alkalmazott, a mindenáron tömegszerű hatást – bármilyen fokon – kiváltó műfajok ellen. A stílustalanság ellen. A kezüket esetlenül maguk előtt ringatók táncstílusa ellen, a színpadra mindenáron zenét öntő műfajok ellen, a „tömeg” bódítása ellen.
Ezek divatok. Mint egy huszadik századi szósz, amivel le van öntve az ehetetlen étel. Ez, így, magában, műfajtalanságában – nem műfaj.
Tudtommal és reményemmel nálunk nincsenek „tömegek”. Régen baj volna, ha lennének. Küzdő, új eszméket, szocialista gondokat hordozó rétegek, emberek, csoportok, kis közösségek vannak. Ez lenne – többek között – a különbség az agyondédelgetett és agyonfárasztott nyugati tömegekkel szemben az elvi, megszenvedetten elvi előnyünk.
„Megzenésíteni” – a mi fájdalmasan szellemes magyar szóhasználatunkban mást jelent. Lopni – magyarul. Belopni? Ezt nem akarjuk. Mi nem akarunk kultúrát belopni a „népnek”. Van saját kultúránk, saját szóhasználatunk, s ha nem is divat, saját öltözékünk. Ez – nem a „tömegeknek” szól, embereknek, akik együttesen egy ország népét alkotják.
Mi nem akarunk mindenáron vidámodni, hancúrozni, énekelni, nevetni. Csak ha lehet. Addig – gondolkodni akarunk.
Modernség ürügyén
Az ember csak néz. Csak nézi, nézi a szép magyar filmeket, és káprázik a szeme. És elgondolkodik rajtuk. Belemélyül a felvételek hullámzásába, dörzsöli a szemét a képek gyönyörű szikrázásától.
Sokat gyötrődtünk az ötvenes évek formaszorító egyoldalúságától. Persze hogy örömmel szabadultunk ki szabadabb kifejezési formák felé a sematikus sulykolású megoldásokból. De a szemkápráztató filmképek ugyanolyan esztétikai sematizmusba zárhatnak, mint a szürke képek. Az ember már-már vágyik az egyszerű, szürke realitásra.
Minden felfedezés öntörvényű. Amikor Huszárik lélekfinom felvételeit néztük az Elégiában vagy magában a nagyfilmjében, a Szindbádban, úgy éreztük, a film valóban új hártyarétegeket tárt a szemünk elé. Öntörvényűek voltak ezek a képek, mély belső világot vetítettek elénk. Mert a képasszociációk nem az esztétikai díszletezést, hanem a lélek őszinte, gazdag megnyilatkozását tükrözték. Így vannak Huszárik filmjei. Mert nem arra törekedett, hogy filmélményben részesítsen bennünket, hanem lélekélményben. Őszintén el akart valamit mondani a kipusztuló lovakról, vagy a kipusztuló öregasszonyokról, vagy a kipusztuló szindbádi szerelmekről. Képről képre megalkotta a maga alkotásformáját, mindig elölről, sohasem ismételve magát, hiszen a megrendüléssel volt elfoglalva, és nem valamiféle filmesztétikával, filmhatások keresésével. Vallott. Alkotott. Filmverset, képfestményt.
Fellinivel is így vagyunk. Fellini olyan egybejátszását tudja jelennek és múltnak, felnőtt és gyerekkornak, lírai emlékezésnek és lélektani realitásnak, ami minden kockáját hitelessé teszi. Mert ő is őszintén vallani akar, és nem filmképeket alkotni.
Bergman filmjeiben sem stílust találunk egyszerűen. Lélekmélyi vallomásokat, kínzó emlékeket, fuldokló szenvedélyt, belső magányt, szabadító illúziókat – melyeket öntörvényű képekben, kegyetlen vagy szép állapotokban vetít elénk. Mert nem filmet akar gyártani, hanem vallani – vallatni akar, ezért bármilyen képekre ragadtathatja magát.
Az önálló alkotó bátor. Végletes, szürke, harsány, visszafogott, modern vagy primitív – mikor mivel tud vallani.
Az alkalmazó művész csak alkalmaz. Akármilyen nagyszerűen, de nem a saját ruháját hordja – divatruhát hord –, hogy jobban mutasson.
Az eredeti nagy súlyú művészek láttán igen sokan megrémültek. Így kell modernnek lenni?
Ilyen emlékképeket kell idézni?
Ilyen olyannak kell lenni? Ilyen filmasszociációkkal kell dolgozni?
Itt valami nagy hiba van. A film minden ízében modern és esztétikus lesz, csak éppen az alkotás közbeni melege, igaz vallomása vész el, és alkalmazott technikájú divatfilm lesz.
Kár lenne ezt vagy azt a filmet kiemelni vagy belepasszítani ebbe a kategóriába. Hiszen sokszor nagyszerű anyagok hánykolódnak az átvett modernség divathullámain. Sokszor igazán vallomásos filmek sikkadnak bele az új sematizmus szépségeibe. Sokszor kitűnő művészek sem elégszenek meg a maguk valló filmsoraival vagy történetmondó beállításaival, hanem mesterkélt beállításokkal kozmetikázzák esztétikailag korszerűvé anyagukat.
Eluralkodott ez az elem a magyar filmekben. Pedig a remekmű nem stíluskérdés.
Nem kell messzire mennünk, ugyanazt találjuk színházi előadásainknál is. Kétségtelenül sikerült néhány hazai rendezőnknek – nem beszélve Brook, Grotowsky, Ljubimov stb. rendezéséről – valami korszerűen felkavaró színházi játékot létrehoznia. Ez valóban úgy robbant be színházi életünkbe, mint a visszatarthatatlan szükség. Jó néhány eredeti produkciót láthattunk e nemben. De ez sem csak stíluskérdés volt – igazi, belső vallomás a színház nyelvén. Egyéni érzékenység okából a nevek felsorolásától tekintsünk el.
Aztán mások is igyekeztek. Igyekeztek mindenáron modernebb eszközökkel dolgozni. Meghökkenteni, kiagyalni, absztraktabb színpadtechnikával, végletesebb megoldásokkal dolgozni.
De ez az új módi is csak annak áll jól a kezében, aki így tudja, így akarja kifejezni magát és anyagát. Ezeket a színpadi megoldásokat nem lehet egyszerűen átvenni, alkalmazni, ezeknek az alkotó belső szabadságában kell megszületniök. Akkor hiteles, akkor mai – anélkül, hogy egyszerűen divat lenne.
Valójában ez nemcsak a játszó művészetekben van így. A költészet megrémült a saját direkt kifejezésének sematizmusától. S miután a magyar vers nem esett át az avantgarde jó lázú gyermekbetegségén, felnőttkorára is mohón kapott egy jó adag fertőzésen. Modernnek lenni mindenáron – ez olyan melléktermékeket szült, mely jelen költészetünk nagy sávját befogja. Persze, ez sem stíluskérdés csupán. Hiszen Eliot, Rilke, Cadon, Dylan Thomas stb. modernsége persze hogy fölszabadító hatású volt. Önmaguk teremtették meg saját stílusukat. Ha berberül írtak, hát berberül, így fejezték ki magukat emberül. Mint Weöres Sándor. De ez sem divat, hanem az önkifejezés hitelességének a kérdése. Kétségbeejtő látni, ahogy divatruhában tetszelegnek jobb sorsra érdemes költőink régiszabású testükkel és lelkükkel, mint Samu a kirakatban. A stílust, az igazit belső, ellenállhatatlan őszinteség, játék, vallomás kényszeríti ki.
Elgondolkodtató. Van, akinek a frakk nem áll jól, mert tömzsi. Van, akinek a farmer rossz, mert dagadt. Saját ruháinkban kell járnunk, akár kisestélyi az, akár hálóing. Miben vagyunk csábosabbak vagy csak épp egészségesebbek, miben vagyunk ruhásabbak vagy éppen meztelenebbek.
Forradalmi memento
Dömölky János!
Üdvözlöm Önt.
Mi olyan szerencsétlenül szoktunk hozzáfogni a szovjet-orosz témakoprodukciókhoz, hogy ásítás vagy műtaps a vége. Csupa kurtyumburtyum gondolat a vége. Magyarul – tessék-lássék; vagy unalom vagy melódia.
Ön most elénk állított a televízióban egy tíz éve készült filmet, melyből ihlet és valóság sugárzik. Erre lehet mondani – ez az igazi közművelődés, avagy kultúrpolitika, ha tíz évet nem sikkadt volna a porozódó filmtekercsekben.
Hamarjában meg kell mondanom – lenyűgözött az Ön filmalkotása. Nos, nemcsak úgy, mint filmalkotás, hanem mint eszmei mondandó. Ti. nem hiszem, hogy „csak úgy”, „esztétikai” alapon lehet nagyszerű filmeket csinálni. Ehhez ihlet kell, hogy úgy mondjam, meggyőződés, amit nem egyszerűen igazolvány tanúsít.
Az ihlet ragadott meg – kockáról kockára – az Ön filmalkotásában. Nem a napi ihlet, mely gyors-politikusan kiszolgál világhatalmi érdekeket, hanem a humánus ihlet. Az Ön A kezdet című filmje a nagy ihletettség jegyében született, a nagy forradalomról szólt, mely átszárnyal a mi kis politikus hibáinkon. Néztén olyasmi is eszembe jutott – milyen jó annak, aki nem disszidált. Itt maradt. Itt élt. Itt kell élnie. Itt lehet élnie írónak, esztergályosnak, orvosnak, embernek, művésznek, ez az a szemszög, melyből a világot látnia érdemes.
Ugye, milyen vaskos gondolatokat szült az Ön eltemetett 1968-as Babel-filmje?
Sajnálom azokat, akik ezen az idetartozáson nem estek át. Csak hát a silány évek kvarchomokkal szórják be közellátó szemünket.
Remekművet láthattunk peregni a szemünk előtt. Összefoghatatlanul bonyolult történelmi időket, zaklatott novellavágásokban. Egy összegben – bocsánat a kifejezésért –, mint egy húsleves ezergazdag ízét, melyben a húsleves éltető ereje csaknem elemezhetetlen, de életet adó.
Az ember túlnő a tettén. Nyilván Ön sem azzal fogott neki, hogy világmegváltó és világtisztító eszmét tár nézői elé, mikor a tévé keserves apparátusát A kezdet ügyeiben igazgatta. Egy tisztességes filmet akart csinálni. Nos, Dömölky János, sokkal több lett belőle.
Az ihlet. Ihlet járja át ezt a filmet. A kockákat, a színészeket, az operatőri mozdulatokat. Mert az Ön eredendő tehetsége az igazat szolgálta.
Annyit talán meg kell bocsátanunk, hogy nem véletlenül nyúlt Babel Izsákhoz. Babel – beleértve Hemingwayt – kora korunk legnagyobb novellistája. Dermesztően egyszerű, József Attilá-san hátborzongató. Rövidre szabott életének rövidre szabott gyors novellái voltak. Milyen novellák? Kegyetlen-tiszta, líraian drámai, lélegzetelfojtó novellái, melyekben az igazság-szépség vérbugyogású ellentétpárjai feszülnek. Mint szakmabéli majdnemhogy leginkább őrá szavazok mint csodarealistára. Ehhez még – csöndesen – az Októberi Forradalom is járul, hiszen a mi Csáth Gézánk is ilyen méretű tehetség volt – a boncteremben. De Babel Izsák az 1917-es forradalom Csáth Gézája is volt, ki „négyszeműként” – Gorkij életparancsára – végigjárta a földúlt, keresztül-kasul lőtt intervenciós frontokat. Így az ő magánszenvedései világszenvedésekké váltak – történelmet világítottak be: legyen az libanyakazás, világpusztulás vagy világhit.
Ez a szemüveges fiatalember (Sinkó László saját pályáján azóta is megismételetlen alkotása) az elvont Pierre Bezuhov helyett maga járja azokat az alig megosztható orosz frontokat, melyekben vér és üdv, vörös és fehér, fröccsenet és áldozat vegyül. Ez a szemüveges (négyszemű) fiatalember élni és hinni akar a forradalomból, melyből mindnyájan élni szeretnénk. Ez a szemüveges fiatalember – nem hős. Nem kaszaboló hős, nem is Dugovics Titusz, nem is Zrínyi Miklós. Szemüveges hős – szó szerint, aki humanitásával melegíti át a nyers forradalom gőgjét. Ez a szemüveges fiatalember mi magunk vagyunk, európai tétovaságunkkal és humanitásunkkal, akiknek rettentő feladat üres fegyvertárral egy ellenséges embert vagy libát megölni.
Kik ezek a szemüveges fiatalemberek? Dibdáb, ügyetlen botorkálók, entellektüelek, cselekedni-elhatározni tétova szóvigyázók? Nem. Európa, a fél Európa, az egész Európa. Akik intellektusuk egyensúlyában tétováznak forradalom és nem forradalom közt.
Az ihletet közvetítette az Ön filmje. Hosszú futások, hosszú ménesek, hosszú hófúvások helyett – kis, zseniálisan tördelt, Babel Izsák-i mérték szerint csoda-operatőri (Kocsis Sándor) rövidtotálokkal gyötrő, villanó vakélességű húszas Oroszországot, eszmegyilkos kavarodást, sugárzó döbbeneteket tárt elénk, melyekben az új történelem megszülethet, nyüzsög.
Az ihletet közvetítette Ön, mely nemcsak 1917, de 1848 ihlete. A forradalom ihlete. Az áldozatot lekaszaboló, de mindenképpen, testkifordulásig új hitet teremtő véres fejű ember ihlete – brutálisan új szellem ihlete – amit Babel Izsák tétova zsenialitásában hordozott.
Az ihletet közvetítette Ön. A mi Európánk ihletét, mely túlszárnyal a jólét kis világvárosi metróin. Babel Izsák ihletét: az intellektus és vérözön forradalmi harcán csak az emberi, libanyakazásos igazság győz.
Ön megcsinált egy filmet. Rengeteg statisztát mozgatott (bár így mozgatnák a panorámafilmek), Önnek van technikája (gyönyörű lovasok állnak a hóborította magasban), Ön instruált, színészvezetett, alkudozott a gyártásvezetővel – de, plusz! –, Önnek ihlete volt, ihletet kölcsönzött nekünk – filozófiailag reálisan.
Ihlet?
Kevés a szó.
Döbbenetes erejű mellékképeket teremtett az anyalevélhez, a lóhalálhoz, a tétova álomképekhez, mert Önnek művészete, ihlete volt ahhoz, hogy a huszadik század legnagyobb novellistáját tükörképében – a nyomorúságos magyar stáb kapkodása mellett – megjelenítse.
Nem Önről akartam írni. Sinkó szemüvegéről, Szilágyi Tibor vadigaz monológjáról, Tordy hetvenkedéséről, a paripák kimúlásáról, Madaras üvöltéséről, az operatőr templomfelvételéről, Szénási dermedtbe fagyott rabbijáról, a csodaálomkép beúszásáról akartam írni – végül is egy film azt a rendezőt dicséri, akinek koncepciója van. Nos. Önnek van.
Hámori Ottó írta Önnek ezt a filmet? Nem írta rosszul. Babel Izsák novellái – démonikus erővel keltek életre. Villanásokban – igazán? Tamássy Zdenkó szomorú zenéjével, a színészek önmagukat legtisztább formájukban megélő állapotával – döbbenetes igazságot tártak elénk.
Azt – hogy?
Mit is?
Van egy forradalom bennünk, mely szemüvegben vagy anélkül, tétován vagy kirobbanóan, irodalmi apparátussal vagy filmforgatókönyvvel, jól vagy ügyetlenül, de humanitásában – győzni fog.
Az ihletet közvetítette Ön.
Köszönöm.
Lila színház
Csak eszmélkedek. Talán tévedek. Talán kérdezek.
Mindenesetre elragadnak, elragadtatnak a mutatványos előadások. Nemcsak a hazaiak, a külföldiek is. Lenyűgöznek, lehengerelnek, két vállra terítenek, le-szceníroznak, hogy úgy mondjam. Bravúr – mementók – mint előadások.
És a darab? A mű? A darab mint Ding an sich? A belső, lüktető mag gondolatesszencia? Hol van?
Hol van a színdarab? A lélek legbelseje, a fölkavaró írói sugallat, belülről fölhasító katarzis?
Nem stíluskérdésekről akarok morfondírozni, komolyan mondom. A stílusok hánytorognak a kor felszínén, fölvibrálnak, szivárványtükröket csillantanak, mint úszó szemén a lemenő vagy tündöklő nap. De az élet lényege a nap – a tömény sugárzás. A nap marad – a stílusok jönnek-mennek.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy kiváló rendezőink kiváló rendezéseket produkálnak – mondhatni idehaza is európai fokon. A színházi élet – ilyen értelemben – jó. Nagyszerű, eredeti produkcióink vannak. Több, igen tehetséges rendezőnk pazar formákat ragyogtat fel a színpadokon. Ugyanakkor sietnek leszögezni – hogy a dráma? – hogy a dráma? Maga a dráma? Nemzetközileg is – de a magyar? Arról jobb nem beszélni, s jobb hozzá se nyúlni.
Elöljáróban én is hamar leszögezem, divatot látok ebben. Divatot látok abban, hogy nagyszerű előadásokat csinálunk. Ez olyan, mintha lélekrázóan eredeti módon zongorázzuk Bachot, Schubertot vagy Debussyt is. Meghökkentő módon interpretáljuk a nagy zongoradarabokat. Ez divatsiker, divatzongorázás. A zongoradarab is valamiről szól – bármennyire absztrakt maga a zene. Másodkézből modern a zongora-előadás a modernista zongorista kezéből – szétveti a termet az új hangzástechnika. A darab lelke önmagában szunnyad – mint kimeríthetetlen, állandóan fölélhető aranytartalék.
Sokszor gyanítom, olyan ez, mint a modern festészet, hogy ne csak előadóművészekkel hozakodjak elő. Persze hogy nem lehet ma már egyszerűen témákkal, darabbal előállni egy képen sem. De ettől való elrugaszkodásunkban ugyanolyan formalisták leszünk, mint a klasszikusok, romantikusok, preklasszikusok vagy posztimpresszionisták. Stílusra mérjük karátjainkat. Pedig a karát karát. Fölszabadulván naturalista görcseinkből, ámuldoztunk – joggal – Mondrian, Klee, Kandinszkij, Picasso, Braque, Chagalle, Miró képein. Aztán ömlesztve kaptuk a festőktől – a stílust. A formát. Elkedvetlenítő. Hanyag szóval – unom az absztraktokat (akiknek eredetijéért rajongtam.) Miközben az ember még jobban unja az álrégieket. S aztán – például a festészetben – kitör egy ember, például Tóth Menyhért, aki – mialatt a rettentően látványos festői forradalmak folynak – régi és új, de minden ízében eredeti világlátású festészetet ken föl vásznaira egy tanyán. Modern és nyers s minden ízében mai s gáncstalanul eredeti. Mert nem a stílusokkal foglalkozott. A költészetben is el lehetne sorolni a modernizmus gyermekbetegségeit – melyektől hányingert kap az ember, blöffszerűségüktől, agyafúrt divathandabandáiktól, furfangos, indigóval
készült francia vagy éppen népi nagyzolásaiktól. Ezek közül is kitört például szívfájdító halottunk, Nagy László – ő égi vagy ősi modern. Mert a maga bőrén lett modern.
A színház nehéz helyzetben van, nagyon nyilvános, nagyon sokszereplős és hatékony műfaj. Nem beszélve arról, hogy akarva-akaratlanul versenyre kellett kelnie a bombasztikus tömeghatású filmmel, televízióval. Mit van mit tennie? Hatni akar. Jelen lenni. Látszani.
Így – óhatatlan – a produkciót hajszolja. Hatásvadászatai közismertek. Nyugaton még inkább. Meztelen színház, sokkoló színház, ütlegelő színház, bevonó színház, unalomszínház – totális futball. Mozogjon, üvöltsön, vérbe szakítson, rázzon, mint az áram. És a gól? A gondolat célja? A játék – szemérmes – indítéka? A szerelemben sem egyszerűen a fölfokozottság a cél. Ez kábítószerekkel is – szomorúan – elérhető. Ezzel még nem lesz szerelem. A szerelemben is a kettős gyönyör a cél, nem az élvezet, az élvezés. A legtitkosabb kapcsolat: jé – ez majdnem én vagyok, de nem én vagyok, de én okozom, amit ő okoz nekem.
Érdekes, hogy legjobb rendezőink megvolt, idegen – bocsánat a szóért –, kurvoid anyagokon gyakorolnak.
Van színház?
Van. Mai? Itteni? Hát…
Formai szerelem. Remek élvezet, totális futball, teljes emberi és művészi fölfokozottság. Mintha színházi embereink a maguk modernségét akarnák – mint az absztraktok – érvényesíteni. Shakespeare-en, Csehovon, Brechten akarnák bizonyítani. „Kérem, ilyen lenne a színház, ha volna.” Mi tudjuk ezt. Mi az önök arcába vágjuk: van igazi, mai, modern stíl – a régieken. Mi staccatóban játsszuk Bachot. Vagy Berget. Vagy Schönberget. Minekünk megvan a magunk mondanivalója – formailag. Tessék. Nagyszerű? Mi kell még? Mi úgy gondoltuk, látható.
És nagyszerű produkciók születnek. Stílusok. Játéktechnikák, reflektorfelfogások. (Magam is élvezem.) Csupa ihlet, csupa ötlet. Ragyog ez a színház. Minden – hangerő, játéktér, megragadás – fölfokozott. És a néző is belekáprázik – a produkcióba.
De az élet maga s a művészet s a színház sem produkció. Nem bemutatás, nem teljesítmény. Mélyebben áramlik. Az élet lenyűgöző teszt a halál vizsgájában, a művészet megrendítő vallomás egy rákbeteg monológjában, a színház jelene, mely mögött életünk egy másik jelenete zajlik. Több mint stílus. Több mint hatásfok. Lényeg. Emberi, politikai, szerelmi, társadalmi lényeg: föltárás.
Még ehhez a színház különös műfaj. Exhibicionizmusában el akar bújni, pőrére vetkezésében csak fátyolszerűen sejtetni akar, kendőzöttségében mezítelen, sejtetésében harsány, rutinosságában ösztönös, tudatosságában tudatmélyi.
Már a jó színház.
Tehát kétarcú, ellentmondásos, filozófiailag „perverz”, ironikusan érzelmes. Mint a költészet, ezért rokon szakma. El akar titkolni, hogy kiordíthasson, ordibál, hogy elhallgasson. Fedett, mély szakma – akik csinálják, tudják.
Produkciók vannak előtérben. És ez már – divat. Mint a lila kepp. Mindegy a váll, a női szemszög, a gyönyörű vagy tömzsi nyak – a lila kepp varázslatossá teszi a kiálló kulcscsontokat, a dermedt bőrt és a pompás hátat is. Az előadás – ma, jószerével – lila kepp. (Nagyszerű divattervezőink vannak. Nagyszerű lila keppek.) De hol van a váll, az eredeti, szerelmes arcél vagy sugárzó nyak? Azt hiszem, a lila kepp is csak valódi nőkön mutat igazán.
Hol a darab?
Ami nincs.
Ahogy József Attila írta: „Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs.”
Visszatérve társművészeti példáinkra, amikor anyag és forma – jelesül – egyesül, ahogy T. M. festészetében, N. L. költészetében? A színház – ehhez még – társas műfaj. Írói tragédia, írói anyag és lila kepp is kell hozzá. Mag és szcéna.
Mint minden ezen a földön, kapcsolatból születik, kapcsolatból él. Leegyszerűsítve: az anyag és forma kapcsolatából. Színház is csak így beszélhet, társadalmilag, emberileg – tolmács és kepp nélkül – őszintén, együtt. Író és színház. A hosszúsági és szélességi fokon Izlandban, Nyugat-Berlinben, Párizsban – s e rongy alakú, drága Magyarországon.
Színházi csata
Színházi háború folyik. Azt hiszem, ez nem kétséges. Nem tudom, hírül adták-e tömegkommunikációs szerveink ezt a hírt, vagy sem, a tényen mit sem változtat. Egyrészt, bár nehezményezhető, a tömegkommunikációs szervek szinte semmiről sem adnak hírt, hivatásukkal ellentétben, szinte semmiben sem tömegkommunikálnak. Másrészt, amiről nem tömegkommunikálunk, arról mindenki még hitelesebb és pontosabb intim adatokat akar – és fog – gyűjteni, mint amiről tömegkommunikálunk.
Kár elhallgatni híreinket.
Egyrészt: talán rosszabbra gondolunk, mint ami van, másrészt: magáncsatornákon át úgyis megtudjuk a legpontosabb igazságot.
Na, mindegy.
Játékra fordítva a szót. Akár tömegkommunikálták ezt a hírt, akár nem: színházi háború folyik. Ezt tudjuk, ez tény, ezt elhallgathatjuk, ezt mellébeszélhetjük, így van. Nem kétséges – ahogy az elején említettem.
Nos, ez nem bűntény. Ez állapot, status quo – folyamatban. Hogy ez a színházi háború spontán vagy manipulatíve jött létre – majdnem mindegy. De létrejött. Áll a háború. S ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy igazándiból, eredményesen manipulálni csak olyan dolgokat lehet, melyek a levegőben lógnak.
Nos – a színházi háború jó néhány éve – a levegőben lóg. Volt itt egy huzamos kor, melyben a színházi élet megmeredt. A színház hurcolt valami alapvetően régit, kigyepesedettet, színjátszásában deklamálót, priméren átélőt, rendezésben rendezettet, ildomosat, szépszerűt, kialakultában túlságosan kialakultat. Ez kétségtelen. Még arra is érdemes odafigyelni, hogy éppen ez alatt az idő alatt született meg a magyar drámafolyamatban olyan drámaírás, mely a drámafolyamatot jó-jobb hazai írástermékekkel – talán éppen ellenlábasként – föllendítette. Neveket nem említve – vagy említve – éppen ezen nyomorult időszak alatt lobbantak föl – Csurka, Örkény, Szakonyi, Páskándi, Sütő András és társaik, Eörsi, Szabó György, Száraz György, Kertész Ákos, Görgey és társaik – drámái. Nem beszélve arról, hogy a drámaírás ugyanolyan időtávos foglalkozás, mint a versírás, tehát jócskán lehet még mit begyűjteni.
Érdekes módon ezek a drámák – melyek pedig talán hivatva vannak fémjelezni egy időszakot, előre-hátra – nem váltották meg a színházat, a színjátszást, magát a színházi produkciót. Annak ellenére, hogy a színdarab fontosabb, mint a produkció. A színházi élet függetlenítette magát a színdaraboktól (elképzelhető, hogy nem sokáig, különben is ez a drámafolyamat „csak” hazai ügy), és a maga – jogos! – lázadását kereste. Gondolom, meg is találta. Lázad. Nemcsak generációsan, de le akarja vetni a megmerevedett formákat. Itt harcol a napjainkban jogos új életpezsdítő formákért, hogy korszerűbben, igazabban szóljon.
Nos, most ez a háború folyik. Tehetséges új emberek mondanak megálljt a régi kigyepesedett formáknak – színészetben, produkcióban, rendezésben. Ugyanakkor régi formájú emberek kardoskodnak talán nemcsak a rosszul merevedett két-három-öt évtizedes formák, hanem általuk valódinak vélt más formájú színház játéka mellett.
Nos, ez háború.
Ilyenkor végletek csapnak össze.
Megmondom, magam nem vagyok békepárti. Hadd folyjon a vér. Ha az igaz ügyért folyik. A forradalomból mindig születik új, de a forradalom legszebb, ha az igazat teremti.
Mit tapasztal az ember – osztályozás nélkül? Amit egy háború. Végleteket. Hogy az új – mármint rendezés, színház – fölforgat, véres, meztelen, formabontó. Mármint feje tetejére állított, szokatlan, nyers. („Csak az az igazi, ahol fejjel lefelé lógva szavalnak a színészek”, „Minden előadásukban van valami szadista, brutális elem”, „Folyik a vér a színpadon”, „Minden előadásukban előbukkan egy női mell vagy még nagyobb mezítelenség” – ilyenek az ellenvélemények.) A „régi” színjátszásban maradt valami talpon álló. Ember-szabású. („Elalszom, olyan unalmas”, „Csak beszélgettek egész este”, „Csak nem képzelik, hogy egy szobát szobának képzelek a huszadik században” – hallani az ellenvéleményeket.)
Gyalázzák egymást a szemben álló felek – sokszor indulatukban jogosan – túlzásokba esve is.
Nos, ez háború. Ellenséges színházi csoportok állnak szemben egymással.
Én ezt határtalanul nagy eredménynek tartom. Kizárja a kizárólagosságot. Véleménykülönbségeket hoz felszínre – szabadságot. Rendezés, színészvezetés, játék, közönség tekintetében is. Ez a színházi élet – megpezsdült. Ennél nincs fontosabb. (Bárcsak a stabil irodalomban is így lenne!)
Mit állapíthatunk meg erről a háborúról? Hogy folyik. Szívünk szerint azt mondhatjuk, folyjon. Ez viszi előbbre az életet. Hogy közben innen-onnan vannak áldozatok? Na, ja. Őszintén megmondhatjuk, háborúban ezzel nem nagyon törődnek.
Persze, azt is bele kell számítanunk, hogy az ilyen status quo, mint a háború, keresztül-kasul hadakozik. Rengeteg régi érték, mely magát örök érvényűnek véli, megtépázódik, lerángatják róla az unalom vagy maradiság cafrangját. Közben néhány régi érték időállóbbnak bizonyulhat, mint bármilyen újdonság. Hiszen a „régi”, a „hagyományos” talán hosszú távú emberi-etikai értékeket hordoz. De gondolom, ha a történelem is úgy akarja, meg is őriz valamit a művészet „halhatatlanságából”. Ugyanígy lehetünk az újjal. Talán itt még több a hibalehetőség, hiszen az új és „forradalmi” mindig a divat erejét is hordozza magában, aminek sok egyed bedől, sok üresen újra áhítozó lakos lelkesedik, értetlenül is, ha kell. Hiszen, korról korra új kifejezési formák születnek – ennek nemhogy ellenállni kell, hanem azt csak igenelni lehet. Sajnos, nálunk az új sokszor nem eredetien új, hanem a neoavantgarde húszas éveinek fölújítása vagy nyugaton húsz éve kiavult formák utánkapkodása. (Ahogy lásd a költészetben.) Ezenkívül a nagy szeleknek nagy huzatja van. Amikor Picasso, Klee, Kandinszkij és társai megrobbantották magukat – valóban új fenomént hoztak a festészet világába. Ma már absztraktul festeni
egyszerűen – unalmas. Új akadémikus született a saját formájukat absztraktul kereső művészforradalmárok nyomában. Világosan látjuk, hogy azok az „absztrakciók” maradnak meg a festészet igaz világában, melyek elidegeníthetetlenül és öntörvényűen hiteles absztrakciók. Mindennek megvan a maga formája – más a „régi új”, és más az „új új”. Picasso boszorkányos zsenialitása folyamatosan „termelte” a hagyományos és nonszensz formákat. Egy ódivatú absztrakt – utánzás révén – ezen hiába erőlködik, ehhez eredendő tehetség kell, hogy a saját öntőformáit megtalálja. „Új-új.”
„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja J. A. fényes tudatú világköltőnk a világnak, intve ezzel a halandókat a helyi forradalmakra.
Hiszen a színház is erre van.
Hivatásánál fogva az emberkatarzis létrehozására. Hogy megtisztuljon az ember. Bűnéből, társadalmi mélypontjaiból, egyéni és közös sorsából – játékkal, megrendüléssel, sokkolással vagy csöndszínházzal, de kiváltsák. Hiszen nem színházért folyik a játék! Nem színházi hatalomért. A közönségért, közösségért – s nem a közönség kegyeiért. A circus maximusban a fölnyársalt emberek a vérszagú emberek kegyeiért haltak meg. A kispolgári színházban a kövér tapsolókért, kegyetlen társadalmakban a kegyetlen társadalmakért. De a színház az igaz emberért van. Ki-ki küzdjön a maga tiszta eszközeivel az igaz emberért. Ahogy tud.
Én mégis örülök ennek a háborúnak. Miért? Már csak a háború status quója miatt is. Mert az embereket állásfoglalásra készteti. Fölháborodni, helyeselni. Dicsérni, szidalmazni. Elvetni, lelkesedni. Mit jelent ez? Véleménykülönbséget. Szabadságot. S amíg nincs manipulálva – ez a legszebb emberi szó.
Hiszen a történelem szó is a történetből származik. Valaminek történnie kell – hogy abból történelem legyen.
|