Domján Edit – a Kékmadár-ban

Milyen kapkodó az életünk, milyen hebehurgya. Fontoskodó, nagyképű. Ruhákat öltünk, teendőink tömkelegébe vetjük magunkat, mint az úszó – átlábolni, átkelni… De hová?

Hányszor álltunk egymással szemben, próbákon, a Rádió Pagodájában, a Szervita téren, az Üllői út sarkán! Hogy mindent megbeszéljünk, a nagy-mindent, a kis-mindent, a színházi praktikákat és az oldalvást sunyító, egyszerű halált. Mikor… beszéljük meg? Mikor? „Fölhívsz… fölhívlak… Kereslek… keress!”

„Te magad vonszolod magad után a halottaidat. Sokkal jobb lett volna idejében végezni velük, levágni magadról. Nekik is, neked is. (Egyenletesen beszél.) Egynapos ember vagy. Ennyi az egész. Néha azt gondolom, egyéves. Néha azt, hogy felnősz. Nem. Soha. Egynapos vagy. Nem nősz. Egyetlen nap, egyetlen élet. Nem szeretni kell téged: ápolni. Ne érts félre! Tudom, mi van benned. Egy világ. Egy napos világ. Talán a földön senkiben sincs annyira benne a világ, mint benned. Teljesen, mint Istenben. De nincs tovább. ESTÉRE MEGHALSZ.”

Már az olvasópróbán kész voltál a darab főszerepével, a huszonkét éves Indivel. Óriási napszemüveg alól csillogtak a kis patakok. Ugyan, minek sírni? Ez nem szakmabeli. Aztán hallom Nagy Annát az egyik próbán: „Úgy játssza ezt a Domján meg a Mensáros, hogy tanítani kéne a Főiskolán…” Belülről voltál készen arra, hogy elmondd: Estére meghalsz. Sokan ellenezték a címet, hogy krimit értenek rajta, adjak másikat, de te védted; „Nagyon igaz cím…” Ahogy Vámos László rendező mondta: úgy hangzik az utolsó monológ, mint egy vers, hat oldalon át. Ahogy te mondtad.

Mikor kell közbeszólni? Mint ember az emberrel beszélni? Tárgyilagosan, száraz-tisztán megbeszélni? Semmikor. Majd. Holnap.

Nem tiszteltelek, mint egy madonnát – de a kézfogásom mindig kézcsókra változott veled… Nagyobb volt a kezed egy icipicivel, mint a többieké. Látod, ilyeneket is tudok rólad… fölcsapott valami elemezhetetlen bőrillat, mely a szerepekből is sugárzott: valódi nő lépett a testközelünkbe, mámorító jelenléttel. Nő, nő, nő! – kiabálták a rikkancsok a színház folyosóján, pedig visszafogott voltál, mint egy madár.

Nem lehet segíteni. Tudom. Világos. De annyiszor beszéltünk a tereken, a színházi öltözőkben: „Keress… Hívsz? Hívlak!” Késő. Későn van. Az este bekövetkezett. Feketén üres a telefon.

A Kékmadárban ültünk, a presszóban. Hogy forrott benned a színpadi játék tisztasága, az elmondani akarom mindent betöltő varázsa. Láttam-e benned az összenyomorított szerkezeti gumót, mely mindnyájunk halálát érleli? Jól szóltam? Felületes voltam? Persze – silány voltam.

Ki lát a másik szemébe? A Szervita téren, mint egy gyönyörű Mikulás álltál elébem a nagy irhabundában, és csevegtél, szidtál, hogy nem a Madáchnak írok, neked, nektek… és az utcán is mindenki szeretett. Szép voltál. Gyönyörű. A fehér prém közül kibukkant soha nem idézhető illatod, és mi tébláboltunk az üres tér télikabátos folyosóján. „Hívj! Keress! Hívlak…”

A Kékmadárból olaszra siettél. Olaszul… ez a hang! Magyarul… ez a hang! Hol hangzik el, milyen recsegő égi magnetofonon?

Dühöngtem Mensárosra, annyira szeretem, épp sértődősdit játszott velem. Beállítottam hozzád… csitítottál, mint egy hülyegyereket: „Fáradt… annyit filmezett…” – belépett a nyűtt herceg, zseniális arccsomó… rád nézett: összeölelkeztünk. Köszönöm ezt a Mensárost.

Túl jó volt a cím. Csak nem figyelünk oda. A piszokszürke és flittercsillogású öltözőkben meg kell becsületesen választani a címeket. Gondoltam, meg is változtatom a címet – egy ilyen „komoly” darabnak nem lehet ilyen krimis címe. Késő. Ez az igazi cím. Estére meghalsz.

Arrivederci! Edit! Hol találkozunk? Melyik olvasóteremben, cinteremben, melyik nagy Pagodában? Még egyszer… hol találkozunk?