Liv Ullmann – erotikája

Megint jönnek a „Jelenetek…”

Most nem „nagy-filmen”, most kisfilmen. Mint a diavetítőben: egyik kockát a másik után nyomják az átvilágító lámpa elé – röntgenképeken látjuk így a belsőrészeinket, apránként. Piros tüdő, piros haj, kék és barna szemgolyó, némi zsiger. Levetíthetjük házaséletünkben, mint egy athéni utazást, ahol hitelesek az ógörög kariathidák. Csak nehogy átégjen a film.

Nos, Ingmar Bergmanról nincs mit vitatkoznunk. Ő írja, ő éli, ő csinálja a filmjeit. Bizonyára tőle tanuljuk azt, hogy írni, élni és rendezni is kell filmjeinket. Kár, hogy ez csak példa – utánozni nemigen sikerül.

Arra gondolok – utoljára Henry Moore szobraival kapcsolatban jutott eszembe –, ha megtalálnák két évezred múltán ezeket a képsorokat, megértenék, mi volt a huszadik század. Nem kellene elmagyarázni az Európa-polgárt, a szexet, a kibírhatatlan boldog boldogtalanságot, ahol metrók szaladnak a lábunk alá, s ahol nagy fényű repülők szállnak Közép-Afrika fölszabadítatlan földjei fölött. Nem kellene elmagyarázni a huszadik századot – ezek a szerencsétlen kópiák őriznék azt, ahogy a húsvét-szigeti számkövek vagy az egyiptomi piramisok őrzik az évezredek lelkét. Amit sokszor hiába kutatnak a kutató sugarak is – csak a csúfondáros maradandóság marad a kezünkben.

„Jelenetek…”

Milyen jó magyar szó – mintha azt jelentené egy házasságból, amit mi ironikusan értünk rajta.

Aprólékos diavetítés. Kínzó öröm egy lesötétített lélekszobában. Este nyolckor. Békéscsabán és a Rákóczi úton. Három hónap alatt megírhatóan egy fél élet tapasztalatával. Nyilván ez Bergman ideológiája. Az őszinteség. Nem tudom, milyen filozófiai kategóriába vagy fiókba lehetne bezárni.

No de nem egyedül Ingmar Bergman ezeknek a filmeknek az alkotója. „Alárendelt” társa is van: Liv Ullmann.

Korunk legnagyobb színésznőjének tartom. Ha Nofertitit – halotti, egyenes orrú maszkján át – világunk szépségének tartjuk, egyébként joggal és múmiaként, itt egy eleven, „közönséges” Nofertitit láthatunk, piros szájjal, biológiailag kék szemmel, csontos arccal, vörös hajjal, átrévedt és megfeszült, elhagyott és kitárult jelenléttel: van, visszahúzódik, rebben és megáll, él és „filmszöveget mond”, nem a technikai bravúrokért imádom, hanem azért, hogy olyan bravúrt közvetít, mint a maszkra zárt, örök síró, örök mosolyú egyiptomi Nofertiti.

Nálam bizonyára jobban – a nyugati és hazai újságok dicshimnuszai – megírták képességeit. Nem szorul rá az én dicséretemre.

Mégis, rákanyarítom a szót. Hiszen a művészet – összegzés. Számla, amit a kor benyújt brutalitásáról, szépségéről, megmagyarázhatatlan anyagi gondjaival és lelki hánytorgásaival együtt. Ez az az arc, amit szeretünk, s amit elveszítünk. Elveszíthetünk. Romantikusan gyöngéd és kiszámíthatatlanul erotikus. Vérbő jelenlét és étheri ellengés. Egy kávéscsésze atomtragédiája és mindnyájunk hideglelős értetlensége. Nőfoglalkozás-realitás és elszabadult asszonyvágy. Jogi részvétel egy házasságban és gyermekkori megoldhatatlanság. Blúzok melles melege és praktikus házasságféltés. Szexuális hevültség és emberérintés. Kétségbeesett könnyszem és megbéklyózott belenyugvás. Kinyílt szemű féltékenység és tévedések ideális mosolya… Nő és nő és ember… és elveszettség és hit és visszafoglalhatatlanság…

Ki tudná mindezt – egy szembe, egy homlokba, egy szájba, egy jól időzített premier plánba, egy téveteg kézmozdulatba belefoglalni?

Ha volna Szerelmi Főiskola, ahol a nem lehető szerelmet is tanítják – levetíteném nekik, nem is a Jelenetek egy házasságból című filmet, csak Liv Ullmann arcát. Igen, egyszerűen úgy, ahogy ma Michelangelo Madonnáját vetítjük négyszáz év után, misztikusan és egyszerűen, csak nem kőbe vésve, hanem celluloid-melegen, élő-melegen; nem tanulságosan, hanem kékfény-egyszerűen: milyen izgalmas és nyugalmas az ember szája, égő szeme, reszkető ujja, rezgő öle, föltűzött haja, milyen is az ember ideológiája: fenséges. Elbukó, meggyötört és nagyszerű. A feminista plakátok helyett egy kitárt arcot vetítenék, melyet vágy és bukás rombol össze; az egyenjogúsági kiáltványok helyett egy téveteg mozdulatú piros ujjat tárnék elé; egy anyanaiv, anyacentrikus, emberszaporító plakát helyett egy személyiségmagányos arcot nyilvánítanék, melyből csillagok sugároznak, melyről leperegnek a freudista, analitikus, frigid kérdések, az apácák aszkétakérdései, a fölszabaduló nők jogi kérdései, a matriarchátus neonaiv uniszex kérdései, a színalakítás játékszabályai, a kidobott mellek ajzó kérdései, s csak egy arc maradna – egy nőarc. Mely azt felelné: nő voltam, ember voltam, színésznő voltam, papnő voltam, vonzó voltam, elesett voltam – megadatott, hogy így mondtam – Liv Ullmann…

Adieu!