A színész – meztelen

A színészt felöltöztetik.

Megszületik, mint egy ember. Botorkál, megy, mendegél, elbukik az óvodában, az udvaron, fölkel, továbbmegy, dúdol, reszket, alábbhagy, aztán kivirul, beleszeret kisgyerekekbe kisgyerekként, felnő, nagyosodik, kamaszhatárra érkezik, visszafelesel, legyint, belebolondul, józanodik – aztán megszületik. Akkor már színész.

Persze, járhat főiskolára, idomíthatják, kibújik az idomítás alól – azt hiszem, az a jó, ha kibújik az idomítás alól. Legtöbbször az a jó színész, aki a főiskola alatt használhatatlan. Vagy nagyon használható?

Mindenesetre meztelenül születik, mint szokott az ember. Jaj a felöltözötteknek! Vannak, akik az anyaméhből cilinderrel vagy parasztszoknyában buknak elő – sosem lesz belőlük színész. Kész kis cilinderesek, kész kis parasztszoknyások. Figurák. Látunk ilyet rengeteget. Jókat, rosszakat – figurák.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.

Nos, ilyen színész Hernádi Judit. Saját páncélmeztelenségére, mondhatnám, bármilyen ruhát von – átsüt rajta alkata ruházata. Milyen? Aztán már olyan, amilyen ő.

Nagyon sokszor bedőlünk az utánzó színészeknek. Milyen jól adja! Tényleg ilyen X.! Tényleg ilyen Y.!

Ámuldozunk. Közben csak felületes fogásokról van szó.

Az igaz színész nem utánoz. Mindig önmaga. Nem játékában – abban ezerszínű –, hanem belül, a magjában. Erre az eredendő meztelenségre ezer ruhát adhatok. De aki ruháival váltogatja önmagát is?

Ez a nő – Hernádi Judit – olyan belsőleg fölpáncélozott meztelen színésznő, akinek jöhet királynő, kokott, fél-asszony, negédes csitri, csetlő-botló nagy lábú Berta, ősboszorkány – van mire húznia a szerep mezét, saját meztelenségére. Erre mondják, hogy tehetség? Nos, talán nem csak. – Egyéniség.

Dünnyögi ezt a „Sohase mondd”-ot. Tulajdonképpen filmbetét. Nosztalgia-karikatúra. Lehetne Karády-parafrázis, és kész. Egy kis rekedt hang kell hozzá. Egy kis izé… hogyismondjam… egy kis hangzümmögés.

Ez a színésznő – egyéniség. Van saját meztelensége. Páncélja. Játszatják, nem játszatják – ott van.

Mindezt egy kis dal ürügyén akartam elmondani, amire már milliók ringatják magukat: „Sohase mondd, hogy vége…”

Miközben a sok filmszerepen túl, megjelent a Bulgakov-darabban, Csurka darabjaiban, s itt-ott a Vígszínház ráosztott szerepeiben.

Éppen őt fogjuk kiszúrni a sok-sok induló közt, hogy ő majd véghezviszi…?

Mit fog véghez vinni?

Blaha Lujza, Bajor Gizi örökébe lép? Ehhez akarnánk fölemelni? Ebbe akarnánk előpréselni?

Sok, sok. Ki mondaná?

Csak annyit mondunk, hogy a sok fölkapott induló közt van egy – szerepre, manipulálásra, idomításra – meztelen színésznő. Kinek a meztelensége a tehetsége.

Ajaj, mondhatnánk. Majd fölfuttatják, majd lefuttatják, sok szerepet osztanak neki, elejtik… Nos, nem így gondolom. Hanem hogy mindig felelni fog magáért. Nem azon múlik, hogy felöltöztetik, hanem hogy levetkőztetik.

Addig, ahol már csak ő maga van.

H. J.