Schütz Ila – táncol

Időben szólok.

Egy színészt, egy művészt rendszeresen és rendszerint – szerep szerint és szám szerint szoktak méltatni, elemezni, dicsőíteni, kritizálni. Ez a sorsa. Ettől kap vérlüktetést, ettől okosodik, ettől mennek-telnek a napjai.

Mégis szeretnék kiragadni egy pillanatot, mely bearanyoz egy művészt, noha az élete a sokszoros, ezerszeres művészetében van.

Schütz Ila Jablonczay Gizellájáról szólok.

Nos, Schütz Iláról nem kell szólni. Minek? Beférkőzött a szívekbe. Tulajdonképpen meghódított mindenkit. Lehengerlő képességű színész. Ájuldozunk tőle.

Schütz Ila alig volt Schütz Ila, amikor én a Budafoki út és a Karinthy Frigyes út sarkán – a sarkon láttam. Kamaszosan, kezdő színésznő sem, mint egy átmeneti, mai jó csajt, fitosan erős orrával, szögletesen előremeredő pofacsontjával – aki éppen átkel a piros tiloson – mert éppen átkel, mert ez a mai ifjúság, hányavetin, farmerosan, csak éppen ne üsse el az autó. Nem ütötte el. „Madárka”-ként átrebbent a Budafoki úton.

Mit tagadjam, azóta megismertem. (Már nem akarok kikezdeni vele, belehabarodni mint tinédzser lányba, aki épp átkel a mi szocialista Rubikonunkon. Dégi István felesége lett, így jóbarátunk – jóbarátunk jóbarátja –, édes, közeli, meleg, testközeli emberszínész. Tudom; egy budafoki úti lány, ha elmegy az utcán, a színésznő, az jóbarát; Dégi Istvánnéként átutaztuk vele az izzó-meleg Jugoszláviát, a zsuljanai öbölben együtt úsztunk a cápákig, a délszaki növényekre éppen úgy nézett, mint mi, lehetetlen házasságom tanúja volt… egyszóval elfogult vagyok vele.)

Gondolom, játéka nem okoz meglepetést, hiszen nem okozhat.

Ez a Jablonczay Gizella mégiscsak lenyűgözött. Schütz Ilában már ismerem a képességeket. Már mindenki ismeri. Ez a bizonyos Schütz Ila volt öregasszony, volt szűz leány, volt hetedhét országot megjárt várandós menyecske, a TV-ben, filmen, a színpadon, volt kisleánytól csábító vámpírig mindenki, mosóteknő fölé görnyedt, volt nedves szemű nagyságos asszony, elszánt dáma, rút bohócfióka, megdermedt bennünk a drámai bodnárvér, sipítozott, „gyászolom az életemet” – Csehov Másájaként… ajaj… Schütz Ila mindenféle, Schütz Ila rengeteget tud.

Szabó Magda Régimódi történetében mégis megáll a levegő. Pedig már annyiszor játsszák. Folyik ez a leporellójáték, család-csiki-csuki, ez a regénydráma, mely emberi tisztességével ma is ezreket vonz a „régimódi” színházba. Egyébként, joggal. Önfeledten, elemien szórakozunk, nézzük – lám, vannak családok, vannak reformátusok, katolikusok, szerelmesek és párbajok –, azt hittük, már elmúltak. Nem. Itt vannak, élnek, apácák, városok, bankok, bálok, csődök, zárdák, magyarországok, debrecenek, kereskedőboltok, kártyázások, matriarchátusok, csélcsapságok, tábeszesek, koporsók, múltak, árverések, cselédek, susmogások, krónikák, magatartások… vannak keretek, nemzetek, kereskedelmek, hitek…

És akkor előlép Schütz Ila. Harmadszor, kilencvenharmadszor?

És ebben a regényes darabban megdermed a légkör. Fölfénylik a sors? Átgázol a mi kis szívünkön a szerep szele?

Schütz Ila megfoghatatlant játszik. Hiába nézek ide-oda – őt látni. Csehovi sorsokat érint. Az egész darabban, mint egy csavarhúzó – bocsánat a kifejezésért –, komolyra húzza a dugót. Sors fénylik föl – kis, társadalmi zegzugokba préselt sors –, csehovi sors.

Nocsak ez vén kislány. Ez majd… csúnya. Ez majd intrikál, ez majd megkeseredik, ez majd eljátssza a szerepét.

De Schütz Ila – katarzist ad. (Zavarba hoz? Kibírhatatlan sorsot idéz? Nem. Schütz Ilának nincs poénja. Schütz Ila fegyelmezett. Schütz Ila fölidéz: nőt, paralel-sorsot, embert, szenvedést és szenvedélyt – minket idéz föl, mint egy ismeretlen regényben.)

Annyiszor bele lehetett szeretni Schütz Ilába. Eze van, aza van. Humora. Tehetsége. Játékalakító képessége. Szeme. Mozdulata.

Időben szólok.

Nagy színésznő áll a színpadon. Holnap uszodába megy, gyereket nevel, odafintorog egy TV-képen, könyvespolcot csináltat a szobájába…

Schütz Ilával megáll a levegő. (Nem adja könnyen. Holnap újra kitalál valamit, ami egytized másodpercnyi új örömet ad a nézőnek. Schütz Ila nem egyszerűen tehetséges. Ad valamit magára.)

Schütz Ila – ez a vén kislány Jablonczay Gizella – táncol. Átforrósodik a levegő. A könnyed hajbókok, piruettek a semmibe vesznek – ez a Gizella táncol! Mögötte fölfénylik a sors – egy lehetetlen embernő sorsa –, a szépség elveszített sorsa. A mozdulatok a levegőbe dermednek, a hangok megakadnak a zongora gégefőin – Schütz Ila táncol. Mennyei rostélyokon át, az elérhetetlen boldogságig.

Ez – csak egy pillanat. Egy színész egyetlen szerepe. A pillanat halhatatlansága. Időben szólok…

Ez az a tánc…