Pécsi Ildikó – a nőnem

Nem is tudom, milyen emberfajta a színész? Milyen műfaj a színészet?

Azelőtt azzal büszkélkedtem magamnak, hogy azon kevés író közé tartozom, akik értenek valamit a színészethez, sőt – rajongani is tudnak egy-egy színészi csudáért, sőt ezt a túlfűtötten izgalmas légkört – ami egy-egy alakítás körül létrejön – meg is írják.

Ma már kis szégyenkezéssel veszem kezembe a tollat. Bizonyos bűntudattal rovom a sorokat: mit lelkesedem annyira, túlzó lelkesedésemmel miért állítok fénybe egy-egy színészi csillogást? De – fény hull a fényképezőgépbe, s nagy foltot hagy maga után.

Nem sztárokat akarok csinálni, inkább csak annyit jelezni: az alakítások mögött személyiségek, életszemélyiségek, kialakult embersorsok vannak: munka és tehetség.

Most Pécsi Ildikóról akarok írni. Hogy fogjak hozzá?

Filmszerepek, színészi alakítások során tulajdonképpen régről megtehettem volna. Mindig jelen volt, légköre volt, bensőleg hiteles mozdulata, világa. Szerettem is mindig, igaz.

Pécsi Ildikó megérdemel egy szentenciát.

Ahogy előbukkant egy-egy filmben, egy-egy rövid színházi jelenlétben: igazi volt. Természetes, bő, áradó és magába burkoló.

Nyilván hivatásos mesterembereink is rájöttek: nélkülözhetetlen. Elementárisan pótolhatatlan. Aztán amit Benedek Katalin a Fenn, a Spitzbergáknál című tévéfilmjében művelt: írásra kényszerít.

Nem is a mű, nem is a tartalom egyszerűen, nem is a fényképészet.

De – olyan elevenből összetett, visszafoghatatlan asszonyt tár elénk, aki a nyugat-európai filmremekekhez is méltó. Mit nyugat-európai filmremekek? Javában sztár lenne – ennyiben talán jó is, hogy nincsenek nyugat-európai filmremekeink.

Minden hajmozdulata, beletörődése, hirtelenkedése, kielégítetlen vágyakozása: hiteles. Mondjam azt, hogy ő hitelesítette a filmet? Igazat mondanék. Annyi ösztönerőt, kudarcot, újrakezdést és fizikai szépséget egyesített ebben a szerepben, hogy életet lehelt a konfigurációba.

Nos, és mit sürgött-forgott, hányta-vetette magát, dörömbölt, miákolt a kritikáink által lehúzott Egyszeregyben, melyet ha olasz filmvígjátékként kapnánk, legalább elismerően bólintanánk. Szidjuk a magyar filmeket. Szokás. Igazságtalan szokás. Amit Pécsi Ildikó ezzel a világszintű jellemszínésszel és komikussal, Garas Dezsővel az Egyszeregyben művel, azért – bocsánat a kifejezésért – az olaszok megdöglenének. Tíz ujjukat adnák, ha két ilyen elementáris színész, mint Pécsi Ildikó és Garas Dezső, hajlandó lenne így elementároskodni egy filmvígjátékban! (Tízmillióról nem is beszélve, nem a tíz kamerájukról.) Ez a fél-szabad asszony összes tagmozgásával olyan handabandát teremtett, melynek magának is le kellett volna fegyvereznie az önfeledt kritikusokat. Olyan anyagi, olyan vérbő, olyan lényében otthonvaló, ugyanakkor egyedi és természetes, mintha nem a filmen, hanem az életben járna-kelne. Humora nem a kiagyalt, hátsórészét ringató menyecske színészalakítása, hanem a megföllebbezhetetlen, édes jelenlét. Nem csoda, ha sztorikat, filmeket lehet írni rá – személyiség, melynek kisugárzása ezerméteres, tízezer méteres filmcelluloidokat betölt.

Nos, ilyenkor gyanakszom. Ahogy az „elemzéseket”, „kritikákat” olvasom.

Nem merjük elfogadni, hogy a színész is művelhet csodát. A színészek is művelhetnek csodát: a történeten spekulálunk, nyűglődünk, vajon hogy fogja értékelni filmünket a helyi KISZ-szervezet, ahelyett hogy átadnánk magunkat a színészet sokszor mindent teremtő varázsának. Kis országunkban nem jut eszünkbe Stefania Sandrelli, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, szegény Bourvil… és a többiek – akikre igenis műveket lehet építeni. Mert a mieinknek magyar nevük van. Például Pécsi Ildikó – vagy Garas Dezső.

De nemcsak filmkópián. Itt van az Örkény színpadi Tótékjában „édes jó Lajosom” felesége, akinek minden rebbenésnyi mozdulatában a végsőkig kiszolgáltatott, ám még mindig valami reménytelen továbbélésben bízó, bő fenekű lénye él. A zseniális beletörődöttségű Nagy Attila (Tót) ide-oda aluvó felesége.

Milyen is ez a Pécsi Ildikó? Milyenek is ezek a Pécsi Ildikók?

Pécsi Ildikók. Testek, melyekről a bolha is elpattan, olyan kemények, lelkek, melyek idomtalan világkatasztrófákat is be tudnak fogadni. Asszonyok, akik hatalmasabbak a férfiaknál, s gyöngédebbek, mint a gyolcs. Rettegve mosolygók, akik rémülten is szeretkeznek, s ugyanakkor vállrándításokkal is le tudnak rázni hozzájuk törleszkedő nyavalyásokat. Ősi nők, akik a midennapok poklát a mindennapok örömeivel mérik. Fizikai szerelmesek, akik a lélek pörköltszaftját mártogatják. Lények, akik magabiztos erkölcsiségükkel a véznák álaszkézisét megvetik. Nők – akik nem adják föl magukat, csak hogy egy igaz ügyért föladhassák magukat. Vicces asszonyságok, krúdys asszonyságok, akik testmelegükben filozófiai igazságokat oldanak fel, csak úgy ráadásként, könnyű díjként. Emberszabású nőneműek, akikre férfihatalmat lehet építeni. Hétköznapi asszonysorsok, melyekben történelemfabrikáló intellektusok ismernek magukra. Ösztönök – melyekben értelem bujkál. Érzelmek, melyeket hirdetünk és letagadunk.

Mindezt Pécsi Ildikótól tudom. Nem az olasz filmszerepekből, nem a hollywoodi sztároktól. Egy magyar színésznőtől. Ha csak megmozdul egy filmkockán, egy szerepben.