Tomanek – L’homme est le style

Nem szerettem a hangját, az az igazság. Magas volt, irritáló, ideges, furcsa szökellésekkel modulálta a mondatokat, megpörgette a mondatokat, elkapta vagy tagolta, kíméletlenül. Mint egy új költő, aki túlzott egyéniségével modorosnak, erőltetettnek hat. Mint egy új muzsikus, aki éles hangokat csikar ki a hangszerekből, meghökkent és inkább taszít, mint vonz. (Már akkor tudhattam volna, ahogy bizonyára sokan tudták is, hogy csak az olyanokra kell igazán odafigyelni, akik zavarba hoznak, ingerelnek – és nem a behízelgő hangúakra, simákra, általánosakra. De hát minden művészetben így van ez.) Aztán szerepet szerepre játszott, kitűnően, míg olyan csúcsokra jutott, mint Örkény István Vérrokonok című darabjának Bokor Miklósa.

A megjelenése, külseje, mozgásvilága sem a kerekdedekre és könnyedekre emlékeztetett. Szó, ami szó – nem sztártípus volt, energikus feje, egyenes szálú keseszőke haja akár szokásos civil emberé is lehetett volna. Egy idegen civil emberé. S mindez – ma már bebizonyosodott – egy rendkívüli színész legemberibb habitusa, belső energiáinak jellegzetes külső formája.

(A színházi gyakorlat során olyan sokat vitatkozunk a modern színjátszás jellegzetességeiről. Hol naturalizmussal vádoljuk akár nagyjainkat is, hol a póztalanságot dicsérjük akár kicsinyeinkben is. A modern színjátszás is akkor igazán stílus, ha a színészi személyiség egészét egy jellegzetes, félreérthetetlen valóságba és hatásba tömöríti: naturalista vagy lélektani, expresszionista vagy bábstílusával együtt. Amikor hosszú évek hosszú útján önmagává tud válni, akinek már csak – a drága Kiss Manyi szavaival élve –: „jól kell spilázni”!)

Tomanek lenyűgöző alakítást nyújt a Vérrokonokban. (De fölemlíthetném Örkény-Nemeskürty: A holtak hallgatása, vagy Feydeau: Bolha a fülbe, vagy O’Neill: Eljő a jeges darabbeli szerepléseit – hogy különféléket soroljak –, vagy filmes televíziós megjelenítéseit is, nem beszélve sok-sok korábbi szerepéről. Régről játszik így.) A darab él, lélegzik általa. Megmozdul – a parabolisztikus mondanivaló egyszerre eleven, nyers húsba vágó és nemzedékre szóló realitást kap. Azt hiszem, ő az, aki a darab stílusát eltalálta: egy vasutas, egy fővasutas, egy férfivasutas, egy Bokor – ugyanakkor a Vasutasok Vasutasa, a Bokrok Bokra. (Kétségtelen, hogy megírt szerepe is a legkiválóbb a darabban.) Azt hiszem, minden színjátékban az a legjellegzetesebb alakítás, mely leginkább kifejezi az író mondanivalóját. Akár megerőszakolja a szerepét, akár handabandázik, akár csak jellegzetesen rezonálja a szerepét – a fontos az, hogy a darab villanykörtéje kigyúl benne, és szavakban összefoghatatlan fénye a szemünkbe csap belőle. Ez a Bokor Miklós – Tomanek alakításában – Örkény szellemi fénycsóváját kíméletlenül a szemünkbe csapja.

Természetesen arra gondolhatnánk, hogy Tomanek kitalált valamit, amivel a mű éles fény- és árnyjáték módszerét, parabolisztikus és realisztikus szövetét érzékeltesse velünk. Kitalált egy jellegzetes mozgást, hanghordozást, játékformát, hogy ne mondjam, stílust – amivel ezt a jellegzetesen stílusdarabot érzékeltesse. Azt hiszem, ide mindez kevés volna – noha a szerep kínálja magát erre a stilizálásra. Az igazi nagy alakítás mégis a színész lelkének legmélyéről áll elő – túlzásaival, egyszerűségével, hangcsikarásaival, emberségével együtt. Ennek egyszerű előfeltétele az azonosulás. Tomanek Nándor ebben a stílusdarabban a legjellegzetesebben Tomanek Nándor. Önmagában, habitusa egészében tobzódó és ugyanakkor a legemberibb természetességével jelenlevő. Szinte lehetetlen részeire szedni ezt az alakítást, annyira szeretnénk bekiáltani a színpadra: Ne hülyéskedj, Bokor Miklós! Állj meg már, Bokor Miklós!, vagy Jól van, Bokor Miklós! Extatikusan elvisz bennünket a darab fénycsóvájának a közepébe, ahol őrjöngve kiabálunk kínzó szellemi katarzisunk szerint, mint egy jól hangszerelt Örkény-stadionban: Éljen Bokor Miklós! Vesszen Bokor Miklós! Éljen a Vasút! Vesszen a Vasút!

Ahogy berobban a színpadra, és megbotlik a vasrúdban, ahogy feleségével nyűglődik, ahogy haját előrehullatja, rettenetesen hallgat, mint egy önmagában forgolódó gép, ahogy „nem figyel”, ahogy az óráit a Vasút érlüktetésének megfelelően egyezteti, ahogy értetlenkedik a vásárolt telek földje és sátra fölött, ahogy láthatatlan megafonjával ordibál, ahogy vallatja az ifjabb Bokort, ahogy kapaszkodik az ifjabb Bokorra, ahogy menetrendszerű életének megfelelően adakozó vagy vádaskodó a nyugdíjas Bokorral szemben, ahogy védőbeszédet tart a büdösödött káposzták fölött, ahogy a véradást ellenzi, ahogy a véradást megszavazza, ahogy az első felvonás végén a kecsesen táncolók közt bakkecskeugrásokkal kitáncol, megint csak ordítunk az Örkény-stadionban: Hajrá, Bokor! Vesszen Bokor!

Kíméletlen, emberi, ügyefogyott és határozott, elvi és gyámoltalan, grandiózus és nyomorult, fennhéjázó és póztalan. És a hangja! Az emberi aggódástól a csikorgó fegyelemig, a tétova természetességtől a túlfűtött feszültségig: a legmodernebb költők élessége, ereje. Tomanek – önmagán keresztül, a sejtekig való azonosulásban – olyan stílust játszik, mely pengeélességgel vág a szemünkbe. Pedig mit csinál? Leül, berohan, megáll, lehajtja a fejét, kiabál, figyel, vagy annyit mond: „Te vagy az én Mimim…”, egy emberi élet kérdezz-felelek összegzéseként, vagy szétloccsant agyvelőkről „fecseg” és ágál, vagy ahogy csak azt mondja, „Pál, Pál…”, összegez és futkározik, örkényül és tomanekül. Azt hiszem, nagyon kevés ilyen színész futkározik a magyar színpadokon.