A színháznak van fővezére, és van a színháznak alvezére, van főszínésze és alszínésze, van reménye és reménytelensége, van büféje és estebédje, van pincéje és nyeresége, meg kelléktára, vesztesége, van portása és beatzenésze, van megyeszékhelye, közönsége, vagy közönségessége, és van parókája és megbeszélése… Mindene van.

A színház strukturális, a színház radikális, a színház joviális, a színház liberális – de főleg aktuális.

A színháznak aktuálisnak kell lennie. Ha törik-szakad. Ha XVI. századi szerzőket vesz elő, ha egyszerűen régieket, ha sokszerűen ódonokat, ha belföldieket, ha külföldieket – aktuálisnak kell lennie.

Mert ezt számon kérjük. A kritikusok – joggal – firtatják a bemutatott darabok mai, maias mondanivalóját. A színházszervezők – joggal – ijedten magyarázzák. Ilyenkor aztán kiderül, hogy a görögök aktuális sorstragédiákat írtak, Shakespeare-t csak kellően kell értelmezni, és mai gyilkosokra találunk a királyjellemekben, brazil kutyák futkosnak mai lábbal a színpadon, vagy kényes angol miss-szel. Tanulhatunk belőlük.

Mi lenne, ha a korabeli színműveket olyasmiknek tekintenénk, amik? Történelemkönyvek jutnak az eszembe, melyek át meg át vannak szőve gazdaságtani álmagyarázatokkal, s melyeket a tanulók ásítva olvasnak és sohasem tanulnak meg.

A képzőművészet például nincs abban a szerencsétlen helyzetben. Képzeljük el, ha ebben lenne! Micsoda hivatalnoki fáradságot jelentene egy retrospektív történeti kiállítást rendezni! A tárlatvezetőnek állandóan mentegetőznie és magyarázkodnia kellene a szuverén esztétikai értékek miatt. Reszketve kommentálná, hogy az Archaikus Apolló-torzót csak azért mutatjuk önöknek, mert a megtört emberfigura a magányos társadalmi helytállás prototípusa. Giotto sok merev nőarca a ma még föl nem szabadított fehér-négerek ijedt arcával jelenti modern tartalmát. Michelangelo földparaszt Szibillái a föltörekvő őserőt rengetik a meredek festményeken. Bosch Gyönyörök kertje című festményét csak a máig továbbélő szadizmus leleplezéseként szemléljük a nagy fülek közül előmeredő kés formájában. Botticelli Vénusz születésén – melyen szemérmét combjáig érő hajával takarja negédesen a nagy hölgy – a ma is továbbélő erotikus gátlást szemléljük. Leonardo Angyali üdvözletén az egyenjogúság rémülete látszik az angyal halhatatlan kézfején, a nála reálisabban szülő, de révületes Anyanagyság láttán, aki ha nem is három, de egy gyermekkel befolyásolta a helyi népszaporulatot. Breughel Vak vezet világtalant képén az ideológiai eltévelyedés anarchikus ábrázolását kereshetjük. Holbein Kereskedő arcmásán az új konjuktúra osztályok közé ékelődött sunyi és piros bőselyem ingű mai példányát látjuk. Gainsborough Reggeli sétáján a kis fehér kutyában föllelhetjük változatos életünk státuszszimbólumát. Turner ködös hajóképein a tengeri magánkereskedelem hamis illúziójának pusztulását érezhetjük özv. Kennedyné, azaz Mrs. Onassis életútján. Van Gogh magányos bakancsai pedig… elmagányosodott, elidegenedett lábbelik… lám, lám! Gulácsy Nakonxipánja a heroinba menekült ifjúság lehetetlen fellegvára…

Mért ne lehetne a mű jókedvvel az, ami? Ma is, holnap is? A belemagyarázások széttörik a művet, meghamisítják – s az általános emberi üzenet kivész belőlük, mint üvegfiolából a parfüm.

Szerb Antal zseniális Száz vers gyűjteményében a kötet költőit a jegyzetekben néhány szóval ismerteti, ki mi volt, mit csinált, tárgyilagosan. Szellemessége mai okulásul is rendelkezésünkre áll. Goethe is szerepel a kötetben. Őt így jellemzi: „Johann Wolfgang Goethe. – Ő volt Goethe.”

Szóval – van a színháznak struktúrája, van a színháznak mumuskája, van robusztussága és olykor eleganciája, van szélessége, magassága, van humora és hamukája, csalókája és apukája, szépítőszere, bőrdudája – és főleg aktualitása.

Rilke azt mondta – színházi házirend mottója is lehetne – az Archaikus Apolló-torzó rémületesen delejező versleírása után: „Változtasd meg élted!” Mondhat ennél többet a mű, színház, alkotás ma is? Mondta volna azt: „Boldog újévet”?