Aktuális színház

 

A színháznak van fővezére, és van a színháznak alvezére, van főszínésze és alszínésze, van reménye és reménytelensége, van büféje és estebédje, van pincéje és nyeresége, meg kelléktára, vesztesége, van portása és beatzenésze, van megyeszékhelye, közönsége, vagy közönségessége, és van parókája és megbeszélése… Mindene van.

A színház strukturális, a színház radikális, a színház joviális, a színház liberális – de főleg aktuális.

A színháznak aktuálisnak kell lennie. Ha törik-szakad. Ha XVI. századi szerzőket vesz elő, ha egyszerűen régieket, ha sokszerűen ódonokat, ha belföldieket, ha külföldieket – aktuálisnak kell lennie.

Mert ezt számon kérjük. A kritikusok – joggal – firtatják a bemutatott darabok mai, maias mondanivalóját. A színházszervezők – joggal – ijedten magyarázzák. Ilyenkor aztán kiderül, hogy a görögök aktuális sorstragédiákat írtak, Shakespeare-t csak kellően kell értelmezni, és mai gyilkosokra találunk a királyjellemekben, brazil kutyák futkosnak mai lábbal a színpadon, vagy kényes angol miss-szel. Tanulhatunk belőlük.

Mi lenne, ha a korabeli színműveket olyasmiknek tekintenénk, amik? Történelemkönyvek jutnak az eszembe, melyek át meg át vannak szőve gazdaságtani álmagyarázatokkal, s melyeket a tanulók ásítva olvasnak és sohasem tanulnak meg.

A képzőművészet például nincs abban a szerencsétlen helyzetben. Képzeljük el, ha ebben lenne! Micsoda hivatalnoki fáradságot jelentene egy retrospektív történeti kiállítást rendezni! A tárlatvezetőnek állandóan mentegetőznie és magyarázkodnia kellene a szuverén esztétikai értékek miatt. Reszketve kommentálná, hogy az Archaikus Apolló-torzót csak azért mutatjuk önöknek, mert a megtört emberfigura a magányos társadalmi helytállás prototípusa. Giotto sok merev nőarca a ma még föl nem szabadított fehér-négerek ijedt arcával jelenti modern tartalmát. Michelangelo földparaszt Szibillái a föltörekvő őserőt rengetik a meredek festményeken. Bosch Gyönyörök kertje című festményét csak a máig továbbélő szadizmus leleplezéseként szemléljük a nagy fülek közül előmeredő kés formájában. Botticelli Vénusz születésén – melyen szemérmét combjáig érő hajával takarja negédesen a nagy hölgy – a ma is továbbélő erotikus gátlást szemléljük. Leonardo Angyali üdvözletén az egyenjogúság rémülete látszik az angyal halhatatlan kézfején, a nála reálisabban szülő, de révületes Anyanagyság láttán, aki ha nem is három, de egy gyermekkel befolyásolta a helyi népszaporulatot. Breughel Vak vezet világtalant képén az ideológiai eltévelyedés anarchikus ábrázolását kereshetjük. Holbein Kereskedő arcmásán az új konjuktúra osztályok közé ékelődött sunyi és piros bőselyem ingű mai példányát látjuk. Gainsborough Reggeli sétáján a kis fehér kutyában föllelhetjük változatos életünk státuszszimbólumát. Turner ködös hajóképein a tengeri magánkereskedelem hamis illúziójának pusztulását érezhetjük özv. Kennedyné, azaz Mrs. Onassis életútján. Van Gogh magányos bakancsai pedig… elmagányosodott, elidegenedett lábbelik… lám, lám! Gulácsy Nakonxipánja a heroinba menekült ifjúság lehetetlen fellegvára…

Mért ne lehetne a mű jókedvvel az, ami? Ma is, holnap is? A belemagyarázások széttörik a művet, meghamisítják – s az általános emberi üzenet kivész belőlük, mint üvegfiolából a parfüm.

Szerb Antal zseniális Száz vers gyűjteményében a kötet költőit a jegyzetekben néhány szóval ismerteti, ki mi volt, mit csinált, tárgyilagosan. Szellemessége mai okulásul is rendelkezésünkre áll. Goethe is szerepel a kötetben. Őt így jellemzi: „Johann Wolfgang Goethe. – Ő volt Goethe.”

Szóval – van a színháznak struktúrája, van a színháznak mumuskája, van robusztussága és olykor eleganciája, van szélessége, magassága, van humora és hamukája, csalókája és apukája, szépítőszere, bőrdudája – és főleg aktualitása.

Rilke azt mondta – színházi házirend mottója is lehetne – az Archaikus Apolló-torzó rémületesen delejező versleírása után: „Változtasd meg élted!” Mondhat ennél többet a mű, színház, alkotás ma is? Mondta volna azt: „Boldog újévet”?

Tomanek – L’homme est le style

Nem szerettem a hangját, az az igazság. Magas volt, irritáló, ideges, furcsa szökellésekkel modulálta a mondatokat, megpörgette a mondatokat, elkapta vagy tagolta, kíméletlenül. Mint egy új költő, aki túlzott egyéniségével modorosnak, erőltetettnek hat. Mint egy új muzsikus, aki éles hangokat csikar ki a hangszerekből, meghökkent és inkább taszít, mint vonz. (Már akkor tudhattam volna, ahogy bizonyára sokan tudták is, hogy csak az olyanokra kell igazán odafigyelni, akik zavarba hoznak, ingerelnek – és nem a behízelgő hangúakra, simákra, általánosakra. De hát minden művészetben így van ez.) Aztán szerepet szerepre játszott, kitűnően, míg olyan csúcsokra jutott, mint Örkény István Vérrokonok című darabjának Bokor Miklósa.

A megjelenése, külseje, mozgásvilága sem a kerekdedekre és könnyedekre emlékeztetett. Szó, ami szó – nem sztártípus volt, energikus feje, egyenes szálú keseszőke haja akár szokásos civil emberé is lehetett volna. Egy idegen civil emberé. S mindez – ma már bebizonyosodott – egy rendkívüli színész legemberibb habitusa, belső energiáinak jellegzetes külső formája.

(A színházi gyakorlat során olyan sokat vitatkozunk a modern színjátszás jellegzetességeiről. Hol naturalizmussal vádoljuk akár nagyjainkat is, hol a póztalanságot dicsérjük akár kicsinyeinkben is. A modern színjátszás is akkor igazán stílus, ha a színészi személyiség egészét egy jellegzetes, félreérthetetlen valóságba és hatásba tömöríti: naturalista vagy lélektani, expresszionista vagy bábstílusával együtt. Amikor hosszú évek hosszú útján önmagává tud válni, akinek már csak – a drága Kiss Manyi szavaival élve –: „jól kell spilázni”!)

Tomanek lenyűgöző alakítást nyújt a Vérrokonokban. (De fölemlíthetném Örkény-Nemeskürty: A holtak hallgatása, vagy Feydeau: Bolha a fülbe, vagy O’Neill: Eljő a jeges darabbeli szerepléseit – hogy különféléket soroljak –, vagy filmes televíziós megjelenítéseit is, nem beszélve sok-sok korábbi szerepéről. Régről játszik így.) A darab él, lélegzik általa. Megmozdul – a parabolisztikus mondanivaló egyszerre eleven, nyers húsba vágó és nemzedékre szóló realitást kap. Azt hiszem, ő az, aki a darab stílusát eltalálta: egy vasutas, egy fővasutas, egy férfivasutas, egy Bokor – ugyanakkor a Vasutasok Vasutasa, a Bokrok Bokra. (Kétségtelen, hogy megírt szerepe is a legkiválóbb a darabban.) Azt hiszem, minden színjátékban az a legjellegzetesebb alakítás, mely leginkább kifejezi az író mondanivalóját. Akár megerőszakolja a szerepét, akár handabandázik, akár csak jellegzetesen rezonálja a szerepét – a fontos az, hogy a darab villanykörtéje kigyúl benne, és szavakban összefoghatatlan fénye a szemünkbe csap belőle. Ez a Bokor Miklós – Tomanek alakításában – Örkény szellemi fénycsóváját kíméletlenül a szemünkbe csapja.

Természetesen arra gondolhatnánk, hogy Tomanek kitalált valamit, amivel a mű éles fény- és árnyjáték módszerét, parabolisztikus és realisztikus szövetét érzékeltesse velünk. Kitalált egy jellegzetes mozgást, hanghordozást, játékformát, hogy ne mondjam, stílust – amivel ezt a jellegzetesen stílusdarabot érzékeltesse. Azt hiszem, ide mindez kevés volna – noha a szerep kínálja magát erre a stilizálásra. Az igazi nagy alakítás mégis a színész lelkének legmélyéről áll elő – túlzásaival, egyszerűségével, hangcsikarásaival, emberségével együtt. Ennek egyszerű előfeltétele az azonosulás. Tomanek Nándor ebben a stílusdarabban a legjellegzetesebben Tomanek Nándor. Önmagában, habitusa egészében tobzódó és ugyanakkor a legemberibb természetességével jelenlevő. Szinte lehetetlen részeire szedni ezt az alakítást, annyira szeretnénk bekiáltani a színpadra: Ne hülyéskedj, Bokor Miklós! Állj meg már, Bokor Miklós!, vagy Jól van, Bokor Miklós! Extatikusan elvisz bennünket a darab fénycsóvájának a közepébe, ahol őrjöngve kiabálunk kínzó szellemi katarzisunk szerint, mint egy jól hangszerelt Örkény-stadionban: Éljen Bokor Miklós! Vesszen Bokor Miklós! Éljen a Vasút! Vesszen a Vasút!

Ahogy berobban a színpadra, és megbotlik a vasrúdban, ahogy feleségével nyűglődik, ahogy haját előrehullatja, rettenetesen hallgat, mint egy önmagában forgolódó gép, ahogy „nem figyel”, ahogy az óráit a Vasút érlüktetésének megfelelően egyezteti, ahogy értetlenkedik a vásárolt telek földje és sátra fölött, ahogy láthatatlan megafonjával ordibál, ahogy vallatja az ifjabb Bokort, ahogy kapaszkodik az ifjabb Bokorra, ahogy menetrendszerű életének megfelelően adakozó vagy vádaskodó a nyugdíjas Bokorral szemben, ahogy védőbeszédet tart a büdösödött káposzták fölött, ahogy a véradást ellenzi, ahogy a véradást megszavazza, ahogy az első felvonás végén a kecsesen táncolók közt bakkecskeugrásokkal kitáncol, megint csak ordítunk az Örkény-stadionban: Hajrá, Bokor! Vesszen Bokor!

Kíméletlen, emberi, ügyefogyott és határozott, elvi és gyámoltalan, grandiózus és nyomorult, fennhéjázó és póztalan. És a hangja! Az emberi aggódástól a csikorgó fegyelemig, a tétova természetességtől a túlfűtött feszültségig: a legmodernebb költők élessége, ereje. Tomanek – önmagán keresztül, a sejtekig való azonosulásban – olyan stílust játszik, mely pengeélességgel vág a szemünkbe. Pedig mit csinál? Leül, berohan, megáll, lehajtja a fejét, kiabál, figyel, vagy annyit mond: „Te vagy az én Mimim…”, egy emberi élet kérdezz-felelek összegzéseként, vagy szétloccsant agyvelőkről „fecseg” és ágál, vagy ahogy csak azt mondja, „Pál, Pál…”, összegez és futkározik, örkényül és tomanekül. Azt hiszem, nagyon kevés ilyen színész futkározik a magyar színpadokon.

Pécsi Ildikó – a nőnem

Nem is tudom, milyen emberfajta a színész? Milyen műfaj a színészet?

Azelőtt azzal büszkélkedtem magamnak, hogy azon kevés író közé tartozom, akik értenek valamit a színészethez, sőt – rajongani is tudnak egy-egy színészi csudáért, sőt ezt a túlfűtötten izgalmas légkört – ami egy-egy alakítás körül létrejön – meg is írják.

Ma már kis szégyenkezéssel veszem kezembe a tollat. Bizonyos bűntudattal rovom a sorokat: mit lelkesedem annyira, túlzó lelkesedésemmel miért állítok fénybe egy-egy színészi csillogást? De – fény hull a fényképezőgépbe, s nagy foltot hagy maga után.

Nem sztárokat akarok csinálni, inkább csak annyit jelezni: az alakítások mögött személyiségek, életszemélyiségek, kialakult embersorsok vannak: munka és tehetség.

Most Pécsi Ildikóról akarok írni. Hogy fogjak hozzá?

Filmszerepek, színészi alakítások során tulajdonképpen régről megtehettem volna. Mindig jelen volt, légköre volt, bensőleg hiteles mozdulata, világa. Szerettem is mindig, igaz.

Pécsi Ildikó megérdemel egy szentenciát.

Ahogy előbukkant egy-egy filmben, egy-egy rövid színházi jelenlétben: igazi volt. Természetes, bő, áradó és magába burkoló.

Nyilván hivatásos mesterembereink is rájöttek: nélkülözhetetlen. Elementárisan pótolhatatlan. Aztán amit Benedek Katalin a Fenn, a Spitzbergáknál című tévéfilmjében művelt: írásra kényszerít.

Nem is a mű, nem is a tartalom egyszerűen, nem is a fényképészet.

De – olyan elevenből összetett, visszafoghatatlan asszonyt tár elénk, aki a nyugat-európai filmremekekhez is méltó. Mit nyugat-európai filmremekek? Javában sztár lenne – ennyiben talán jó is, hogy nincsenek nyugat-európai filmremekeink.

Minden hajmozdulata, beletörődése, hirtelenkedése, kielégítetlen vágyakozása: hiteles. Mondjam azt, hogy ő hitelesítette a filmet? Igazat mondanék. Annyi ösztönerőt, kudarcot, újrakezdést és fizikai szépséget egyesített ebben a szerepben, hogy életet lehelt a konfigurációba.

Nos, és mit sürgött-forgott, hányta-vetette magát, dörömbölt, miákolt a kritikáink által lehúzott Egyszeregyben, melyet ha olasz filmvígjátékként kapnánk, legalább elismerően bólintanánk. Szidjuk a magyar filmeket. Szokás. Igazságtalan szokás. Amit Pécsi Ildikó ezzel a világszintű jellemszínésszel és komikussal, Garas Dezsővel az Egyszeregyben művel, azért – bocsánat a kifejezésért – az olaszok megdöglenének. Tíz ujjukat adnák, ha két ilyen elementáris színész, mint Pécsi Ildikó és Garas Dezső, hajlandó lenne így elementároskodni egy filmvígjátékban! (Tízmillióról nem is beszélve, nem a tíz kamerájukról.) Ez a fél-szabad asszony összes tagmozgásával olyan handabandát teremtett, melynek magának is le kellett volna fegyvereznie az önfeledt kritikusokat. Olyan anyagi, olyan vérbő, olyan lényében otthonvaló, ugyanakkor egyedi és természetes, mintha nem a filmen, hanem az életben járna-kelne. Humora nem a kiagyalt, hátsórészét ringató menyecske színészalakítása, hanem a megföllebbezhetetlen, édes jelenlét. Nem csoda, ha sztorikat, filmeket lehet írni rá – személyiség, melynek kisugárzása ezerméteres, tízezer méteres filmcelluloidokat betölt.

Nos, ilyenkor gyanakszom. Ahogy az „elemzéseket”, „kritikákat” olvasom.

Nem merjük elfogadni, hogy a színész is művelhet csodát. A színészek is művelhetnek csodát: a történeten spekulálunk, nyűglődünk, vajon hogy fogja értékelni filmünket a helyi KISZ-szervezet, ahelyett hogy átadnánk magunkat a színészet sokszor mindent teremtő varázsának. Kis országunkban nem jut eszünkbe Stefania Sandrelli, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, szegény Bourvil… és a többiek – akikre igenis műveket lehet építeni. Mert a mieinknek magyar nevük van. Például Pécsi Ildikó – vagy Garas Dezső.

De nemcsak filmkópián. Itt van az Örkény színpadi Tótékjában „édes jó Lajosom” felesége, akinek minden rebbenésnyi mozdulatában a végsőkig kiszolgáltatott, ám még mindig valami reménytelen továbbélésben bízó, bő fenekű lénye él. A zseniális beletörődöttségű Nagy Attila (Tót) ide-oda aluvó felesége.

Milyen is ez a Pécsi Ildikó? Milyenek is ezek a Pécsi Ildikók?

Pécsi Ildikók. Testek, melyekről a bolha is elpattan, olyan kemények, lelkek, melyek idomtalan világkatasztrófákat is be tudnak fogadni. Asszonyok, akik hatalmasabbak a férfiaknál, s gyöngédebbek, mint a gyolcs. Rettegve mosolygók, akik rémülten is szeretkeznek, s ugyanakkor vállrándításokkal is le tudnak rázni hozzájuk törleszkedő nyavalyásokat. Ősi nők, akik a midennapok poklát a mindennapok örömeivel mérik. Fizikai szerelmesek, akik a lélek pörköltszaftját mártogatják. Lények, akik magabiztos erkölcsiségükkel a véznák álaszkézisét megvetik. Nők – akik nem adják föl magukat, csak hogy egy igaz ügyért föladhassák magukat. Vicces asszonyságok, krúdys asszonyságok, akik testmelegükben filozófiai igazságokat oldanak fel, csak úgy ráadásként, könnyű díjként. Emberszabású nőneműek, akikre férfihatalmat lehet építeni. Hétköznapi asszonysorsok, melyekben történelemfabrikáló intellektusok ismernek magukra. Ösztönök – melyekben értelem bujkál. Érzelmek, melyeket hirdetünk és letagadunk.

Mindezt Pécsi Ildikótól tudom. Nem az olasz filmszerepekből, nem a hollywoodi sztároktól. Egy magyar színésznőtől. Ha csak megmozdul egy filmkockán, egy szerepben.

Schütz Ila – táncol

Időben szólok.

Egy színészt, egy művészt rendszeresen és rendszerint – szerep szerint és szám szerint szoktak méltatni, elemezni, dicsőíteni, kritizálni. Ez a sorsa. Ettől kap vérlüktetést, ettől okosodik, ettől mennek-telnek a napjai.

Mégis szeretnék kiragadni egy pillanatot, mely bearanyoz egy művészt, noha az élete a sokszoros, ezerszeres művészetében van.

Schütz Ila Jablonczay Gizellájáról szólok.

Nos, Schütz Iláról nem kell szólni. Minek? Beférkőzött a szívekbe. Tulajdonképpen meghódított mindenkit. Lehengerlő képességű színész. Ájuldozunk tőle.

Schütz Ila alig volt Schütz Ila, amikor én a Budafoki út és a Karinthy Frigyes út sarkán – a sarkon láttam. Kamaszosan, kezdő színésznő sem, mint egy átmeneti, mai jó csajt, fitosan erős orrával, szögletesen előremeredő pofacsontjával – aki éppen átkel a piros tiloson – mert éppen átkel, mert ez a mai ifjúság, hányavetin, farmerosan, csak éppen ne üsse el az autó. Nem ütötte el. „Madárka”-ként átrebbent a Budafoki úton.

Mit tagadjam, azóta megismertem. (Már nem akarok kikezdeni vele, belehabarodni mint tinédzser lányba, aki épp átkel a mi szocialista Rubikonunkon. Dégi István felesége lett, így jóbarátunk – jóbarátunk jóbarátja –, édes, közeli, meleg, testközeli emberszínész. Tudom; egy budafoki úti lány, ha elmegy az utcán, a színésznő, az jóbarát; Dégi Istvánnéként átutaztuk vele az izzó-meleg Jugoszláviát, a zsuljanai öbölben együtt úsztunk a cápákig, a délszaki növényekre éppen úgy nézett, mint mi, lehetetlen házasságom tanúja volt… egyszóval elfogult vagyok vele.)

Gondolom, játéka nem okoz meglepetést, hiszen nem okozhat.

Ez a Jablonczay Gizella mégiscsak lenyűgözött. Schütz Ilában már ismerem a képességeket. Már mindenki ismeri. Ez a bizonyos Schütz Ila volt öregasszony, volt szűz leány, volt hetedhét országot megjárt várandós menyecske, a TV-ben, filmen, a színpadon, volt kisleánytól csábító vámpírig mindenki, mosóteknő fölé görnyedt, volt nedves szemű nagyságos asszony, elszánt dáma, rút bohócfióka, megdermedt bennünk a drámai bodnárvér, sipítozott, „gyászolom az életemet” – Csehov Másájaként… ajaj… Schütz Ila mindenféle, Schütz Ila rengeteget tud.

Szabó Magda Régimódi történetében mégis megáll a levegő. Pedig már annyiszor játsszák. Folyik ez a leporellójáték, család-csiki-csuki, ez a regénydráma, mely emberi tisztességével ma is ezreket vonz a „régimódi” színházba. Egyébként, joggal. Önfeledten, elemien szórakozunk, nézzük – lám, vannak családok, vannak reformátusok, katolikusok, szerelmesek és párbajok –, azt hittük, már elmúltak. Nem. Itt vannak, élnek, apácák, városok, bankok, bálok, csődök, zárdák, magyarországok, debrecenek, kereskedőboltok, kártyázások, matriarchátusok, csélcsapságok, tábeszesek, koporsók, múltak, árverések, cselédek, susmogások, krónikák, magatartások… vannak keretek, nemzetek, kereskedelmek, hitek…

És akkor előlép Schütz Ila. Harmadszor, kilencvenharmadszor?

És ebben a regényes darabban megdermed a légkör. Fölfénylik a sors? Átgázol a mi kis szívünkön a szerep szele?

Schütz Ila megfoghatatlant játszik. Hiába nézek ide-oda – őt látni. Csehovi sorsokat érint. Az egész darabban, mint egy csavarhúzó – bocsánat a kifejezésért –, komolyra húzza a dugót. Sors fénylik föl – kis, társadalmi zegzugokba préselt sors –, csehovi sors.

Nocsak ez vén kislány. Ez majd… csúnya. Ez majd intrikál, ez majd megkeseredik, ez majd eljátssza a szerepét.

De Schütz Ila – katarzist ad. (Zavarba hoz? Kibírhatatlan sorsot idéz? Nem. Schütz Ilának nincs poénja. Schütz Ila fegyelmezett. Schütz Ila fölidéz: nőt, paralel-sorsot, embert, szenvedést és szenvedélyt – minket idéz föl, mint egy ismeretlen regényben.)

Annyiszor bele lehetett szeretni Schütz Ilába. Eze van, aza van. Humora. Tehetsége. Játékalakító képessége. Szeme. Mozdulata.

Időben szólok.

Nagy színésznő áll a színpadon. Holnap uszodába megy, gyereket nevel, odafintorog egy TV-képen, könyvespolcot csináltat a szobájába…

Schütz Ilával megáll a levegő. (Nem adja könnyen. Holnap újra kitalál valamit, ami egytized másodpercnyi új örömet ad a nézőnek. Schütz Ila nem egyszerűen tehetséges. Ad valamit magára.)

Schütz Ila – ez a vén kislány Jablonczay Gizella – táncol. Átforrósodik a levegő. A könnyed hajbókok, piruettek a semmibe vesznek – ez a Gizella táncol! Mögötte fölfénylik a sors – egy lehetetlen embernő sorsa –, a szépség elveszített sorsa. A mozdulatok a levegőbe dermednek, a hangok megakadnak a zongora gégefőin – Schütz Ila táncol. Mennyei rostélyokon át, az elérhetetlen boldogságig.

Ez – csak egy pillanat. Egy színész egyetlen szerepe. A pillanat halhatatlansága. Időben szólok…

Ez az a tánc…

A színész – meztelen

A színészt felöltöztetik.

Megszületik, mint egy ember. Botorkál, megy, mendegél, elbukik az óvodában, az udvaron, fölkel, továbbmegy, dúdol, reszket, alábbhagy, aztán kivirul, beleszeret kisgyerekekbe kisgyerekként, felnő, nagyosodik, kamaszhatárra érkezik, visszafelesel, legyint, belebolondul, józanodik – aztán megszületik. Akkor már színész.

Persze, járhat főiskolára, idomíthatják, kibújik az idomítás alól – azt hiszem, az a jó, ha kibújik az idomítás alól. Legtöbbször az a jó színész, aki a főiskola alatt használhatatlan. Vagy nagyon használható?

Mindenesetre meztelenül születik, mint szokott az ember. Jaj a felöltözötteknek! Vannak, akik az anyaméhből cilinderrel vagy parasztszoknyában buknak elő – sosem lesz belőlük színész. Kész kis cilinderesek, kész kis parasztszoknyások. Figurák. Látunk ilyet rengeteget. Jókat, rosszakat – figurák.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.

Nos, ilyen színész Hernádi Judit. Saját páncélmeztelenségére, mondhatnám, bármilyen ruhát von – átsüt rajta alkata ruházata. Milyen? Aztán már olyan, amilyen ő.

Nagyon sokszor bedőlünk az utánzó színészeknek. Milyen jól adja! Tényleg ilyen X.! Tényleg ilyen Y.!

Ámuldozunk. Közben csak felületes fogásokról van szó.

Az igaz színész nem utánoz. Mindig önmaga. Nem játékában – abban ezerszínű –, hanem belül, a magjában. Erre az eredendő meztelenségre ezer ruhát adhatok. De aki ruháival váltogatja önmagát is?

Ez a nő – Hernádi Judit – olyan belsőleg fölpáncélozott meztelen színésznő, akinek jöhet királynő, kokott, fél-asszony, negédes csitri, csetlő-botló nagy lábú Berta, ősboszorkány – van mire húznia a szerep mezét, saját meztelenségére. Erre mondják, hogy tehetség? Nos, talán nem csak. – Egyéniség.

Dünnyögi ezt a „Sohase mondd”-ot. Tulajdonképpen filmbetét. Nosztalgia-karikatúra. Lehetne Karády-parafrázis, és kész. Egy kis rekedt hang kell hozzá. Egy kis izé… hogyismondjam… egy kis hangzümmögés.

Ez a színésznő – egyéniség. Van saját meztelensége. Páncélja. Játszatják, nem játszatják – ott van.

Mindezt egy kis dal ürügyén akartam elmondani, amire már milliók ringatják magukat: „Sohase mondd, hogy vége…”

Miközben a sok filmszerepen túl, megjelent a Bulgakov-darabban, Csurka darabjaiban, s itt-ott a Vígszínház ráosztott szerepeiben.

Éppen őt fogjuk kiszúrni a sok-sok induló közt, hogy ő majd véghezviszi…?

Mit fog véghez vinni?

Blaha Lujza, Bajor Gizi örökébe lép? Ehhez akarnánk fölemelni? Ebbe akarnánk előpréselni?

Sok, sok. Ki mondaná?

Csak annyit mondunk, hogy a sok fölkapott induló közt van egy – szerepre, manipulálásra, idomításra – meztelen színésznő. Kinek a meztelensége a tehetsége.

Ajaj, mondhatnánk. Majd fölfuttatják, majd lefuttatják, sok szerepet osztanak neki, elejtik… Nos, nem így gondolom. Hanem hogy mindig felelni fog magáért. Nem azon múlik, hogy felöltöztetik, hanem hogy levetkőztetik.

Addig, ahol már csak ő maga van.

H. J.

Monori Lili – a munkásleány

Most sorozzák Monorit. Be van véve – katona. Ahogy egy komoly testű fiatalra áhítattal csapnak le a csapat vitézei, úgy sorozzák meg film-, tévészerepekkel ezt a „sugárzó tehetségű” színésznőt: „munkáslány”, „féllumpen”, „ázott” szerepekkel nagyobb és kisebb rendezők. Bennük is él – jó szimattal –, hogy jobb-rosszabb szerepekben, de legyen jelen. Törőcsik aszkétikusabb, sanyarú stafétabotját vette kényszerűen – félrebiggyedt mosollyal – kezébe. „Te, ezt fel ne öltöztesd… te, erre ne adj emberi ruhát… – gondolom, így suttognak a MAFILM félsötét diavetítőjében jó sörényű rendezők – ez így, ahogy van, jó. Mit jó? Zseniális.”

Képek. Képsorok. Monori ványadt, Monori fásult, Monori félszeg, Monori emberi „épp hogy”-okat nagyszerűen megjelenít. Nos, igaz. Már nem tudunk olyan munkáslányt elképzelni a konszolidált, jó-uras Magyarországon, aki ne Monorira hasonlítana.

Jó kép.

Jól elnyávolodik ezekben a szerepekben Monori – hiszen remek egy kis fruska. A skatulya szorul. Munkáslány Monorit láthatunk nyakra-főre.

Nem is azért mondom, hogy ne láthassunk. Ez a mi prototípusunk. A szenvedő munkáslány.

Aztán eszembe jut a szolnoki színházban Csehov Három nővére, melyben elsöprő jelenlétű (alkatellenes) Natasát alakított. Nem munkás, nem fásult. Harsány, irreálisan vonzó, hisztériájában társadalomtudó nőszemély, aki lomposságának, esetlenségének ellenállhatatlan szekszepiljével lesöpörte a három nővért. (Nem a színésznőket, a darabbelieket.) Sose értettem, miért hódol be Andrjuska egy ilyen kétlaki kis fölcseperedett teremtésnek. Nos, Monori – ebben az igazán klasszikus szerepben – megértette, hogy a rejtett egyéniség milyen gonosz és csudás fényeket hordozhat kárörvendő jelenlétével a csehovi filozófia számára. Ahogy a szolgálót tűrhetetlenül megsemmisíti – egy drámai karakter minden regényes elemi erejével –, az egész eljátszhatatlanul bonyolult csehovi Három nővérnek reális kisugárzást adott.

Mit csinált?

Tenyerébe ütötte a kézfejét, kibírhatatlan (szimpatikus) ellenszenvet keltve egy „negatív” személynek beállított némber számára. Gondolom, Csehov is élvezte volna, hiszen kellemetlenkedő figurája egy társadalmi és emberi háttér hordozójává vált.

Mindez lábjegyzet. Nem követeljük Monori Lady Machbetjét vagy Görgey Artúrnéját a színpadra. De nagy hiba volna lemerevíteni egy munkáslány arcára azt, akiben a lélek ezer vibrálása él. Akiben ennyi fluidum és színváltás él, az biztos nem marad egy neo-szocreál martaléka. Biztos más is tudja, hogy ennek a színésznőnek lélektana és sokregiszterű emberi hangja van.

Liv Ullmann – erotikája

Megint jönnek a „Jelenetek…”

Most nem „nagy-filmen”, most kisfilmen. Mint a diavetítőben: egyik kockát a másik után nyomják az átvilágító lámpa elé – röntgenképeken látjuk így a belsőrészeinket, apránként. Piros tüdő, piros haj, kék és barna szemgolyó, némi zsiger. Levetíthetjük házaséletünkben, mint egy athéni utazást, ahol hitelesek az ógörög kariathidák. Csak nehogy átégjen a film.

Nos, Ingmar Bergmanról nincs mit vitatkoznunk. Ő írja, ő éli, ő csinálja a filmjeit. Bizonyára tőle tanuljuk azt, hogy írni, élni és rendezni is kell filmjeinket. Kár, hogy ez csak példa – utánozni nemigen sikerül.

Arra gondolok – utoljára Henry Moore szobraival kapcsolatban jutott eszembe –, ha megtalálnák két évezred múltán ezeket a képsorokat, megértenék, mi volt a huszadik század. Nem kellene elmagyarázni az Európa-polgárt, a szexet, a kibírhatatlan boldog boldogtalanságot, ahol metrók szaladnak a lábunk alá, s ahol nagy fényű repülők szállnak Közép-Afrika fölszabadítatlan földjei fölött. Nem kellene elmagyarázni a huszadik századot – ezek a szerencsétlen kópiák őriznék azt, ahogy a húsvét-szigeti számkövek vagy az egyiptomi piramisok őrzik az évezredek lelkét. Amit sokszor hiába kutatnak a kutató sugarak is – csak a csúfondáros maradandóság marad a kezünkben.

„Jelenetek…”

Milyen jó magyar szó – mintha azt jelentené egy házasságból, amit mi ironikusan értünk rajta.

Aprólékos diavetítés. Kínzó öröm egy lesötétített lélekszobában. Este nyolckor. Békéscsabán és a Rákóczi úton. Három hónap alatt megírhatóan egy fél élet tapasztalatával. Nyilván ez Bergman ideológiája. Az őszinteség. Nem tudom, milyen filozófiai kategóriába vagy fiókba lehetne bezárni.

No de nem egyedül Ingmar Bergman ezeknek a filmeknek az alkotója. „Alárendelt” társa is van: Liv Ullmann.

Korunk legnagyobb színésznőjének tartom. Ha Nofertitit – halotti, egyenes orrú maszkján át – világunk szépségének tartjuk, egyébként joggal és múmiaként, itt egy eleven, „közönséges” Nofertitit láthatunk, piros szájjal, biológiailag kék szemmel, csontos arccal, vörös hajjal, átrévedt és megfeszült, elhagyott és kitárult jelenléttel: van, visszahúzódik, rebben és megáll, él és „filmszöveget mond”, nem a technikai bravúrokért imádom, hanem azért, hogy olyan bravúrt közvetít, mint a maszkra zárt, örök síró, örök mosolyú egyiptomi Nofertiti.

Nálam bizonyára jobban – a nyugati és hazai újságok dicshimnuszai – megírták képességeit. Nem szorul rá az én dicséretemre.

Mégis, rákanyarítom a szót. Hiszen a művészet – összegzés. Számla, amit a kor benyújt brutalitásáról, szépségéről, megmagyarázhatatlan anyagi gondjaival és lelki hánytorgásaival együtt. Ez az az arc, amit szeretünk, s amit elveszítünk. Elveszíthetünk. Romantikusan gyöngéd és kiszámíthatatlanul erotikus. Vérbő jelenlét és étheri ellengés. Egy kávéscsésze atomtragédiája és mindnyájunk hideglelős értetlensége. Nőfoglalkozás-realitás és elszabadult asszonyvágy. Jogi részvétel egy házasságban és gyermekkori megoldhatatlanság. Blúzok melles melege és praktikus házasságféltés. Szexuális hevültség és emberérintés. Kétségbeesett könnyszem és megbéklyózott belenyugvás. Kinyílt szemű féltékenység és tévedések ideális mosolya… Nő és nő és ember… és elveszettség és hit és visszafoglalhatatlanság…

Ki tudná mindezt – egy szembe, egy homlokba, egy szájba, egy jól időzített premier plánba, egy téveteg kézmozdulatba belefoglalni?

Ha volna Szerelmi Főiskola, ahol a nem lehető szerelmet is tanítják – levetíteném nekik, nem is a Jelenetek egy házasságból című filmet, csak Liv Ullmann arcát. Igen, egyszerűen úgy, ahogy ma Michelangelo Madonnáját vetítjük négyszáz év után, misztikusan és egyszerűen, csak nem kőbe vésve, hanem celluloid-melegen, élő-melegen; nem tanulságosan, hanem kékfény-egyszerűen: milyen izgalmas és nyugalmas az ember szája, égő szeme, reszkető ujja, rezgő öle, föltűzött haja, milyen is az ember ideológiája: fenséges. Elbukó, meggyötört és nagyszerű. A feminista plakátok helyett egy kitárt arcot vetítenék, melyet vágy és bukás rombol össze; az egyenjogúsági kiáltványok helyett egy téveteg mozdulatú piros ujjat tárnék elé; egy anyanaiv, anyacentrikus, emberszaporító plakát helyett egy személyiségmagányos arcot nyilvánítanék, melyből csillagok sugároznak, melyről leperegnek a freudista, analitikus, frigid kérdések, az apácák aszkétakérdései, a fölszabaduló nők jogi kérdései, a matriarchátus neonaiv uniszex kérdései, a színalakítás játékszabályai, a kidobott mellek ajzó kérdései, s csak egy arc maradna – egy nőarc. Mely azt felelné: nő voltam, ember voltam, színésznő voltam, papnő voltam, vonzó voltam, elesett voltam – megadatott, hogy így mondtam – Liv Ullmann…

Adieu!

Domján Edit – a Kékmadár-ban

Milyen kapkodó az életünk, milyen hebehurgya. Fontoskodó, nagyképű. Ruhákat öltünk, teendőink tömkelegébe vetjük magunkat, mint az úszó – átlábolni, átkelni… De hová?

Hányszor álltunk egymással szemben, próbákon, a Rádió Pagodájában, a Szervita téren, az Üllői út sarkán! Hogy mindent megbeszéljünk, a nagy-mindent, a kis-mindent, a színházi praktikákat és az oldalvást sunyító, egyszerű halált. Mikor… beszéljük meg? Mikor? „Fölhívsz… fölhívlak… Kereslek… keress!”

„Te magad vonszolod magad után a halottaidat. Sokkal jobb lett volna idejében végezni velük, levágni magadról. Nekik is, neked is. (Egyenletesen beszél.) Egynapos ember vagy. Ennyi az egész. Néha azt gondolom, egyéves. Néha azt, hogy felnősz. Nem. Soha. Egynapos vagy. Nem nősz. Egyetlen nap, egyetlen élet. Nem szeretni kell téged: ápolni. Ne érts félre! Tudom, mi van benned. Egy világ. Egy napos világ. Talán a földön senkiben sincs annyira benne a világ, mint benned. Teljesen, mint Istenben. De nincs tovább. ESTÉRE MEGHALSZ.”

Már az olvasópróbán kész voltál a darab főszerepével, a huszonkét éves Indivel. Óriási napszemüveg alól csillogtak a kis patakok. Ugyan, minek sírni? Ez nem szakmabeli. Aztán hallom Nagy Annát az egyik próbán: „Úgy játssza ezt a Domján meg a Mensáros, hogy tanítani kéne a Főiskolán…” Belülről voltál készen arra, hogy elmondd: Estére meghalsz. Sokan ellenezték a címet, hogy krimit értenek rajta, adjak másikat, de te védted; „Nagyon igaz cím…” Ahogy Vámos László rendező mondta: úgy hangzik az utolsó monológ, mint egy vers, hat oldalon át. Ahogy te mondtad.

Mikor kell közbeszólni? Mint ember az emberrel beszélni? Tárgyilagosan, száraz-tisztán megbeszélni? Semmikor. Majd. Holnap.

Nem tiszteltelek, mint egy madonnát – de a kézfogásom mindig kézcsókra változott veled… Nagyobb volt a kezed egy icipicivel, mint a többieké. Látod, ilyeneket is tudok rólad… fölcsapott valami elemezhetetlen bőrillat, mely a szerepekből is sugárzott: valódi nő lépett a testközelünkbe, mámorító jelenléttel. Nő, nő, nő! – kiabálták a rikkancsok a színház folyosóján, pedig visszafogott voltál, mint egy madár.

Nem lehet segíteni. Tudom. Világos. De annyiszor beszéltünk a tereken, a színházi öltözőkben: „Keress… Hívsz? Hívlak!” Késő. Későn van. Az este bekövetkezett. Feketén üres a telefon.

A Kékmadárban ültünk, a presszóban. Hogy forrott benned a színpadi játék tisztasága, az elmondani akarom mindent betöltő varázsa. Láttam-e benned az összenyomorított szerkezeti gumót, mely mindnyájunk halálát érleli? Jól szóltam? Felületes voltam? Persze – silány voltam.

 

Emberek élnek itt, sápadtra vásva, s halnak, ámulva a nehéz világon. S a tátogó fintort senki se látja, mivé egy finom fajta arcvonása mosolyból torzul néma éjszakákon… ........... Ott a halál. Nem az, amely súrolta gyermekkorunk, titkos üdvözletül, – a kis halál, így látják ott belül; saját halálunk zölden, méze-fosztva gyümölcsként függ bennünk éretlenül. (RILKE) Nemes Nagy Ágnes fordítása

 

Ki lát a másik szemébe? A Szervita téren, mint egy gyönyörű Mikulás álltál elébem a nagy irhabundában, és csevegtél, szidtál, hogy nem a Madáchnak írok, neked, nektek… és az utcán is mindenki szeretett. Szép voltál. Gyönyörű. A fehér prém közül kibukkant soha nem idézhető illatod, és mi tébláboltunk az üres tér télikabátos folyosóján. „Hívj! Keress! Hívlak…”

A Kékmadárból olaszra siettél. Olaszul… ez a hang! Magyarul… ez a hang! Hol hangzik el, milyen recsegő égi magnetofonon?

Dühöngtem Mensárosra, annyira szeretem, épp sértődősdit játszott velem. Beállítottam hozzád… csitítottál, mint egy hülyegyereket: „Fáradt… annyit filmezett…” – belépett a nyűtt herceg, zseniális arccsomó… rád nézett: összeölelkeztünk. Köszönöm ezt a Mensárost.

Túl jó volt a cím. Csak nem figyelünk oda. A piszokszürke és flittercsillogású öltözőkben meg kell becsületesen választani a címeket. Gondoltam, meg is változtatom a címet – egy ilyen „komoly” darabnak nem lehet ilyen krimis címe. Késő. Ez az igazi cím. Estére meghalsz.

Arrivederci! Edit! Hol találkozunk? Melyik olvasóteremben, cinteremben, melyik nagy Pagodában? Még egyszer… hol találkozunk?