Galambos Erzsi izgalma

Nehéz a színészi játék esszenciáját megragadni. Olyan nehéz, mint a költészetét. Hisz mindkettő magamutogatás. Exhibicionista, ha úgy tetszik. S itt van e két nagy művészet súlyos önellentmondása. Hiszen a költő voltaképpen abban olyan kitárulkozó, exhibicionista magamutogatás – amit ezerszeresen rejteni akar. S abban költő, hogy ezeket az elrejtett, önmaga elől is eldugott dolgokat kifejezni – kiadni kényszerül. „Nem szégyelled magad?” – kérdezte még tizenhat éves koromban nyers-őszinte verseimre egyik legkedvesebb, legbizalmasabb barátom, L. B. – most már Dr. L. B., de most is ugyanezt kérdezi. „De” – hajthattam le nyavalyás fejemet, hogy aztán szkizofréniás kettősséggel, dacosan vagy gőgösen fölvágjam: „Nem!” „És ezerszeresen nem!”

„…vallani mindent, volt életem dolga” – írta a nagy Ady. Nincs önpusztítóbb, maróbb és éltetőbb kettősség ennél.

Hiszen ezek az önfelszabadító vallomások sokszor annyira magunk ellenére a magunk titkos közreműködésével születnek, hogy életünk mélyeseményei egyéniségünk leburkolt kohójában kavarognak. Így a költészet is fedett igenek és nemek forráspontra jutott drámája. Ezen alul – nincs költészet. Csak vers van, jó, rossz, pengető fogalmazás vagy magasrendű lelki híradástechnika. Az igazi versben olyan dolgok is felszínre bukkannak, amiket nem is mindig tudunk, nem is mindig akarunk. Egyéniségünk ismert vagy ismeretlen atomjai.

Talán ezért is szeretem annyira a színészetet. Ezt a szintén önpusztítóan és önszabadítóan vallomásos játékot. Ezt a magamutogatást, melyet a nagy színész a vallomás magába fojtása ellenére kidob. Vagy ki kényszerül dobni, vagy egy szerencsés szerep kidobatja vele. Hogy egyénisége atomjait is arcán, testén, mozgásán hordja. Ezen alul csak mestermunka van, külsőre tökéletes játék.

Ne higgyük, hogy a nagy vers vagy nagy alakítás a tartalom, a téma súlyától függ. Csudákat. Az igazi nagy színészi játék az, ami a tehetség, a tehetséges lény mély vonásait felszínre hozza.

Ilyen játék volt Galambos Erzsié A játékban. Talán furcsa, hogy éppen erről a szerepéről írok most. Hiszen Galambos Erzsi nagyszerű színésznő, robbanó temperamentumú énekes, kitűnő táncos. Igazán van mivel büszkélkednie eddig is remek szerepeiben. Nekem mégis jó ürügy ez utóbbi szerepe, hogy néhány sort írjak róla. Úgy érzem, hogy ebben a játékban olyan totálisan élt, vibrált, ami jó színésznek is igen ritka pillanat. S egy kicsit talán példázza is fenti eszmefuttatásomat.

Mi tette ezt az alakítást olyan hitelessé? Az izgalom. Nemcsak az az izgalom, amit a film írói beleírtak ebbe a játékba, nemcsak az, amit az elején fordulatos krimi magában hordoz. Az az izgalom, ami Galambos Erzsiben él. Az a feszültség, ami eddigi legjobb alakításait is vibrálóvá tette. Úgy néztem, mint egy lélek előttünk játszódó viviszekcióig ható laboratóriumi kísérletét (mely éppen a belső élet legteljesebb hitelességével zajlott), mely az arc pórusáig, a kéz mozdulásáig, a test intelligenciájáig vallott egy színész, egy ember dinamizmusáról mint nőről, mint emberről, mint lányról, mint nyers belsőről. Az izgalomról, melyet oly sokszor csak izgatottságnak, feldobottságnak érzünk. Pedig az izgalom nem lebecsülendő katalizátor. A lélek tényeit, a világ tényeit teszi kockára. Áramában olyan dolgokról is tudomást szerzünk, melyeket alig ismerünk, vagy értetlenkedve nézünk. Közönséges példával olyan ez, mint a sebesség, mit tud róla az, aki nem vezetett 150 kilométeres sebességgel, mikor izzó pontokká zsugorodnak a fák? Mit tud róla az, aki sétálni szeret?

Úgy érzem, Galambos Erzsi ebben a játékában az exhibicionizmus és a rejtettség olyan életteli valóságát nyújtotta, mely belső lényét tárta fel – egy közönséges szerep javára.

Ahogy mozdult, ahogy megrémült, ahogy gyanakodott, ahogy fölényeskedett, ahogy kifordult magából, ahogy félrevezetett, ahogy felnevetett, ahogy az ujjait arca elé tette, ahogy minden ízében nő volt és menekülő ember – egy izgalom sugárzású lány minden skáláján remekelt.

A színész napi munkás. Mindennap kitárul, mindennap bezárul. Vall – és csal. Kitár – és fed. Játszik. Az életével játszik – a szó mindkét értelmében. Miközben a mi életünkkel is játszik – új és új katarzisokba dob. Halandó halhatatlanok ők, mindennapi költőink.

Öröm, ha a színészegyéniség ilyen sziporkázó, vallani kényszerülő és rejtett szerepverset ír. Nagyon ritka pillanat.