Benkő Gyula – baritonban

A színésznek két teste van – emberteste meg hangteste. Előre mindegyik adottság – mondhatnánk isteni adottság –, másodjára mindegyik változik, alakul, romlik, érik.

Azt hiszem, idővel a hangtest fölébe kerül a másiknak, és irányítja, leszögezi, bűvöli. A hang mégiscsak a beszéd eszköze. A beszéd mégiscsak a lélek megnyilvánulásának egy konkrétabb kifejeződése, mint a testi mozgás. Így válik egy lélek, egy színészlélek igazán hallhatóvá. Sejtelmeket, rezdüléseket, elemezhetetlen lélekgyötrelmeket, lélektöredékeket hordoz – a varázs, a szépség egy belső formája.

Mindig szerettem Benkő Gyula hangját. Idővel a férfias monotonitás és lírai rezignáltság keverékét éreztem benne. A színében, visszafogott intenzitásában, a „befelé” hangzásában. Nem hősi hang. Beszédhang. Nem a diadalmas csatakiáltás vagy shakespeare-i élesség hangja. Modern, huszadik századi. Azt hiszem, ez a hang a sima társalgási színjátékban, a pergő dialógusok tőrcsengésében nem észlelhető igazán. Ehhez a hanghoz másfajta szerep kell. „Befelé” szóló szerep, önmardosó, fájóan rezignált – majdhogynem monológ. Magányos. Mégis újra és újra – a hangjában, egy szinkronban, egy Csehov-szerepben, O’Neill Eljő a jegesében vagy Albee Érzékeny egyensúlyában – valódi, mély zongoraleütés; nem is csak a szavak tartalmi jelentését, hanem az ember húrozatát éreztem benne.

Legutóbb A gyanúsított című amerikai film Charles Laughtonával örvendeztetett meg. Pedig nem volt nagy ügy. Mégsem egyszerű szinkront hallottunk – egy lélek kis vagy nagy történetét, a kitűnő színész belső arca jelent meg Benkő Gyula hangján. Már nem is a történet érdekelt –hanem a kor, Anglia regénye, a lélek ziláltsága és nyomorúsága, egy összegben a fölcsillanó és megfeketült élet. Az elmúló évek belseje, nemcsak a hősé, hanem sok-sok mindenkié.

Szeretem Benkő Gyula hangját. Egy színészi hang, ha dús és igazi, elkísér egész életünkben, mint valami rejtjeles magyarázata annak, amit nem is értünk; magyarázata az „egésznek”, amely fölemelő és lesújtó, belenyugvó, de kipróbált. Velünk marad, társunkká szegődik – mint Tímár vagy Mensáros hangja –, mint egy Camus-idézet a „L’étranger”-ből, vagy Rilke verse: „Miért követsz, idegen hegedű?”