Monori – a hároméves gyerek

Eléggé ismerem Szakonyi Károlyt. Eléggé szeretem. A Szó szerint… című cím nélküli novelláját ismertem kéziratban, fölolvasva, leolvasva, kefében, kinyomva – ennek a novellának a revelációját mégis a színház, az Irodalmi Színpad adta nekem. Így lehet színházi irodalmat csinálni.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy mindig ijedezünk az „abszurdtól” – ha magyar közegben szólal meg. Gyanús, kiagyalt, eleve nyugati… és ebben van valami igazság. Tudomásul kellene venni, hogy minden műformának csak akkor van hitele, ha helyi talajon van. A mi talajunkból ugyanis – úgy gondolom – csak olyan „abszurd”, enyhébb kifejezéssel élve, „groteszk” születhetik, amelynek teljes realitása van. Nem parabolisztikus, nem elvont, hanem a valóságból nő ki, mint egy fura virág. Ebbe a közegbe beleágyazódnak a busz kékjei, a zsúfoltság őrjítő nyomorúságai, a feszített helyzetek édessé emelt végpontjai. Ez magyar abszurd. Abszurd – à la hongroise. Előfutárjait jól ismerjük Kosztolányiban, Krúdyban, Karinthyban, hogy az elődök közül csak a K betűseket idézzem.)

A zsúfolt buszon egy apa utazik a gyermekével, akit az őrületes óvodainvázió monogéppé préselt, aki hajtja a maga agyalágyult szövegeit a kibírhatatlan tömegben – ahol az ismerősük az agyonrakott csomagokkal rájuk fekszik a buszon. Ezenközben ez a hároméves fiúcska – beszél. Összevissza. Amit lát, amit hallott, amit… „nyomnia kell a szöveget”, ahogy a zsúfolt óvodában beleplántálták. („…hát és aztán annyi mogyirója volt neki, mogyirója mind, és azt mondta az őzike meg a néne… meg a néne azt mondta az őzikének, hogy ide nézz, ez mind neked teremt, ez a sok mogyiró, és mutatta a kötényis… a kötényé… a kötényé… a köte… a kötényébe…”) Félelmetes. A gyerek lelke sehol. „Nyomja a szöveget” – az apa pedig az ülésen, ölébe vett gyerekkel, összenyomorodva tárgyal egy ismerősével, aki a feje fölött tejesüveget himbál a szatyorban… Na, így. Az apa, a gyerek, az utas. Van ilyen. Ez a magyar abszurd. Ha van Kopasz énekesnő, van Kopasz kisfiú… közben – természetesen – megy a busz, a mi helyi buszunk.

És ez, még olvasva is csak jó szöveg. Amit ebből a hároméves fiúcskából a 28 éves Monori Lili csinált, az a színházi abszurd, a szó legjobb értelmében. (Lehetne vele brookoskodni…) Egy homlokba húzott fülsapkával ül egy apa (remek apa – Baracsi Ferenc) ölében. Mit mondjak? Hogy az ujját szopja? Hogy úgy néz a felnőtt emberekre, mint az elidegenedett orángután a nagybátyjára? Hol odabúvik az apjához – aki egy szőke Ica után érdeklődik felületes ismerősétől a tömeg nyomása alatt –, hogy birizgálja apuka arcát? Lenyalja a jeget a nem látszó autóbusz ablaküvegéről? Benyálazza az anorákját? És bizsereg?

Ehhez nincs szituáció, nincs jellemrajz, hiszen ez csak egy kis novellafigura. Ezt meg kellett teremteni a színész ihletéből és teremtő fantáziájából. Ehhez még instrukció sincs, se drámai, se komikus háttér. Alkotni kellett a színésznek egy lényt – olyan fokon, mint egy női Chaplinnek.

Ehhez alkotó színész kell. Aki a puszta szövegből a hároméves(!) jellem minden csodáját és groteszkségét üvöltő szomorúságában elénk tudja tárni. Monori Lili olyan hároméves jelenetet teremt, amely helyi abszurditásában és mélységében borzongató. Nevetséges és sírnivaló. A mélység gyermeki állapota.

Nem elég a leírt szöveg. Alkotótárs kell hozzá. Monori Lili olyan varázslatot hoz létre, mely az író minden sorát hitelesíti. Az is, ami a szöveg mélyrétege alatt bujkál, aminek a színész saját lelkében kell kivirágoznia, mint egy sejtelmes, benső virágnap. Aki egy kisgyermek gesztusában is fájdalmasan igaz mondanivalót tud nyújtani az okoskodó, nyomorult felnőtteknek. A gyermeki kiszolgáltatottság és felnőtt szív igazát: játszani tudni kell.