Reviczky Gábor – lelki kalapban

Én nagyon szeretem a színészeket. Elfogultan. Túlzóan. Talán jobban, mint a rendezőket. Elég nagy hiba. Elég nagy marhaság.

Tudniillik a színész a versenyző. Az úszó, a futó, az öttusázó. Neki kell célba ütni, lihegni, karcsapni, úszni. Jól tudom, hogy az edző (az atyai, a szuggesztív, az inspiráló, a korbácsos) fokozza ki a versenyzőből a versenyt, ő látja át az „egész” versenyt, de a színpadon és a versenyvízen mégis a mulandó pillanatban karcsapásokkal küzdő versenyzőnek kell lenni, és hitelesíteni magát, a versenyt, a színházat.

„Mindennapi versenyünket add meg nekünk ma…” – így fohászkodhatnánk a színház istenéhez –, noha ennek éppoly irreális az értelme, mint a Miatyánknak. Mégis, ebben benne van a mulandóság összekapcsolása a folyamatos örökkévalósággal.

Reviczky Gábor különleges színész. Lám, lám! ezt a profilt vagy modellt nem lehet előre kitalálni a Színművészeti Főiskolán. Itt a szociológiai vizsgálatok csődöt mondanak – belsőbb érintésre lenne szükség.

Ritkán lép színpadra ilyen fiatalember. Egyenes, hosszú orr, ívelt ajak, lebegő kis haj, papi tonzúrás fej, szikraégő nézés, torokhang. Nem mondanám, hogy nőideál. Remélem, nem is lesz az.

Nézem a színészt – mondja a szöveget. Hangsúlyoz, ejt. De a hangja befelé hallik, a lelkébe beszél. A tüdejéből, az aortájából beszél – befelé. A lelke páráját viszi a színpadra. Vele vagyok. Milyen jó lenne, ha sohasem tanulná meg a maga rutinját, sohasem „nőne fel a feladatokhoz”, ahogy Miskin hercege sem nőtt fel a felnőtt világhoz. Ahogy azokat az írókat becsülöm legtöbbre – mondjuk Dosztojevszkijt vagy Faulknert –, akik sohasem lettek lelkükben professzionisták, hanem mindentudó amatőrök maradtak agyuk sejtjeiben s a kegyelem elegáns melegében.

Meg kell vallanom, elragadtatással néztem ezt a színészt. Amit a könnyed Labiche-darabban művelt a kalapjával, olyan volt, mintha a lelkét gyürmékelte volna – az ő kalapja zseniális szimbóluma lett ennek a könnyed florentinkalapnak. Ennek az embernek nincsenek ízületei? Kézujjaiban, könyökében, térd- és bokacsontjaiban? Ez már orvosesztétikai kérdés. Ezek a lélek ízületei. Gumipattanású ízületek, szatíraízületek.

Nem beszélve arról, amit a régi darabok „félre” instrukcióval jelölnek: gyors handabandái az irónia és információ guillotine-pengéin rebbentek.

De Pinter „Gondnokában” is láttam, ahol csak szerelt és szerelt és szerelt egy megjavíthatatlan műszert mint Aston; egy műszert, mely magunk életének javíthatatlanul javítandó műszerévé vált. Kézujjai rebegtek, már-már kifordult ízületekkel hamleti babrálásokká váltak.

Mért izzad ez a fiú ennyire? Verejték és verejték folyik az arcán. Mint csillogó aranycsíkok gyöngyöznek le a pofalemezén. Talán csak meleg van a színpadon? Talán 26 fok van? Forró a légkör, a ruha? A belső azbesztruha, melyben a lélek ég? Égjen.

Rendkívüli színészt látok a színpadon. Nem ismerem személyesen, nem tudom, milyenek az éjszakái és a nappalai, a zoknija, a légzéstechnikája. Meg kell vallanom, még azt sem tudom, mit tudhat Kecskeméten, Párizsban vagy Budapesten – hosszú távon. Van-e albérlete vagy állandó lakása? De kívánom, hogy ne legyen „kedvenc”, ne legyen tévésztár, szinkronszáj, filmbébi, ne legyen adóbotrányhős (hacsak úgy nem, mint Ingmar Bergman), ne legyen rádiófenomén, se szavalatdiktátor. Őrizze meg magát – ízületeit, artikulációját, meghajlását, lélekszegénységét, „félkegyelműségét”, bensőjét – akármilyen sikerek közepette is. Mély hangját, térdroggyanását, emberüdvözletét. Jó lenne, ha tíz év múlva is írhatnék róla – érintetlenül, szálkás glóriával. Kívánom, hogy ne harminc és háromszázezer között teljen el küzdelmes élete.

És kívánom, hogy inspirátorai, rendezői úgy szeressék, mint én.