Akárhányszor került is már szóba A bosszú – mégis vissza kell térnünk rá. Egyedülálló televíziós alkotás.

A közművelődés-politikán is elgondolkozhatunk, nyilván úgy akarunk közművelődés-politizálni, hogy neveljünk, fejlesszük a mai tudatot, erkölcsi-politikai érzékünket, emberi teherbírásunk izmait, etcetera… Hogy jön ehhez A bosszú? Ilyenkor tudatlövellő, agitatív művek nyomulnak eszünkbe, hogy embereink jól megértsék jól felfogott ideológiai-világnézeti tendenciáinkat. A helytállás művei, a döntés ideológiai perceinek művei, a politikai tisztánlátás hatásos életmódjának művei… Százszámra látunk e nemben ványadt vagy papírízű didaktikákat.

Mert nevelni igazán – annyi, mint hatni. Hatni, velejéig, csak igaz, tőről metszett alkotásokkal lehet. Leegyszerűsítve, hatásra nem lehet spekulálni; lélekbensőkig hatni kell. A Németh László-féle Kazinczy-nyelvújítás aposztrofálása jut eszembe – a nyelvet nem újítani vagy ideologizálni kell –; beszélni, élni, nyelvzörgetni.

Dosztojevszkij ijesztően teljes és démonikusan pazarló életművében A bosszú (Feljegyzések az egérlyukból) periferikus jelentőségű. Ki olvassa, ki olvasgatja? A műkolosszusok mellett? Mert ha torkon ragadnánk elszánt műveltségű entellektüeleket, olvasta-e a Feljegyzéseket az egérlyukból, azt felelnék, igen, mindjárt, éppen akartam is…

Pedig ez a mű a belső monológok tekervényein olyan mélyre ás, ahova a modern pszichológia is épp hogy besandít. A titkolt emberi törvényszerűségek ironikusan izgága mélységeibe. A megalázott és sínylődő emberi természet kinevethetően könnyes katarzisába. Mért tudta ezt Dosztojevszkij? Honnan tudta? Magából. Természete kiegyenlítetlen vákuumrendszeréből, tragikus önfeltárásából. Nos, Dosztojevszkijra nem érdemes szót fecsérelni – volt, ilyen volt, így tudott rémítően morzézni olyan jeleket, melyeket más lény föl se fog. Ó, Dosztojevszkij!

Dosztojevszkijt – és eredendően nagy alkotókat – nem lehet megerőszakolni. Dosztojevszkij erős anyag – magában is hat, mint az uránérc. Lelkesítő Ljubimov teljesítménye, aki a mi Vígszínházunkban pazar képi előadást ütlegelt a nézőtérre, valóban lenyűgöző reflektormechanizmusokkal; Dosztojevszkij mélyebbre szánt. Hiszen Dosztojevszkij kiegyenlíthetetlen ellentétek katarzisában látja a vergődő embert, nem pedig célirányos iskolai dolgozatokban. A natúrát se lehet, bármilyen hatásosan, kényünkre-kedvünkre célirányba rántani csak, a villámot embererősségű áramokká humanizálni, hogy böcsületes, tiszta fény legyen: lássanak az emberek. Nézzenek. Higgyenek. Vak emberekkel semmire se megyünk – reflektorfényben sem.

Ezért eléggé csodálatos, hogy egy mai ember ennek a lélekrétegeződésnek nekiáll, szakszerűen belebányászik, forgatókönyvet ír, rendez, filmképeket állít be – és az arcunkba csapja ezt a mélyrétegi gyöngyöző csapadékot –, ez a csodálatos munka Fehér Györgyé. Csak a különlegesség hajtotta volna? Nem hiszem. Csak rabul ejtette ez a mélybeszéd, s ezt – minden jelenvaló mondanivalótól és leendő díjazástól függetlenül – el akarta mondani. Talán úgy érezte, megragadott valami nagy halat az életértelem tengeréből, és ezt nem engedte el.

De hát már kétszer is láttam, ennyi ismétlés még a zenének is elég. Aztán csak ültem a képernyő előtt, és néztem, és megszűntek a szobafalak, és széttágult az egész történet, és elfelejtettem, hogy nem akarom már harmadszor nézni, és már díjazták is, és ez csak televízió…

Megint nézni kellett. Levehetetlen szemmel, torokszorulással, gégeizgalommal, a végkimenetel biztos tudatában is balzsamszenvedéssel.

Haumann – ez a Haumann! – lenyűgöző volt. Ez a Haumann – ki ez a Haumann? Most beszélgettem vele a Rádió büféjében, két kisgyereke (szépek!) várt rá a feleségével (szép!); ez a Haumann egy rendes ember, ez konvencionálisan rendes, ez nem őrültködik, ez dolgozik, mosolyog, beszél, ez a Haumann lakást épít, ez köszön, ez a Haumann egy ember, ennek kis autós gondjai vannak, de ez a Haumann, ez a Haumann – ezt a Haumannt az angolok is megirigyelhetnék, ezt az oroszok is őseredeti alkatában –, ez a Haumann ezzel a fejjel, ezzel a hajjal, ezzel a szájjal, ezzel a szemfacsarással, ez a közönségesen polgári Haumann – egyszerűen zseniális.

(Félreértés ne essék – Haumann valóban az. Haumann nem mai. Haumann nem holnapi. Haumann nem modern, Haumann nem is divat. Remélem, nem is lesz az. Haumann nem népszerű, mert Haumann nem szép. Haumann színész, negyvenes inget hord, Haumannért nem ájuldoznak diszkóklubokban a kifordított szemű lányok. De Haumann-nak sikerei közepette is van egy tulajdonsága, amit nagyon kevés sztár birtokol – Haumann ember. „Lehettem volna jobb” ember, akit saját mércéje elérhetetlen magasra hevít. Mert Haumann alázatos – adja Isten, hogy az is maradjon. Haumann Peti.)

Talán csak a technika? Nos, Haumann fergetegesen tud beszélni. Gyorsan – és érthetően. Az irreális fölfokozottság? Nos, Haumann, ez a Haumann olyan Dosztojevszkij-hőst tudott varázsolni az ernyőre, hogy eszembe se jutott Haumann. Pórusaiból áradt a lebilincselő belső tragédia. Haumanntalanná haumannította magát, miközben járt-kelt, ordított, sírt rendesen, bágyadozott, dosztojevszkijesedett. Fölfokozta az adást meztelen arcszínpaddá.

Mindenről és mindenkiről kellene beszélnem. Bitskey Károly vert-visszahúzódó tálcabetevéséről, Bujtor hasogató arcvonásairól (remekbe illők, ahogy egyre több játéka), a sündörgő osztálytársakról, dermedt-igazi vasaltruha-szörnyetegekről, Jordán Tamásról, Tolnai Miklósról, Sárközy Zoltánról. De hát az egész stábról, Czabarka György úrról is.

És akkor itt van Bánsági Ildikó. Kaphat díjat, de mi a díj ahhoz, amit művel? A hátraszorított nyak, a hevederként megfeszülő izmok, a lélek primitív fetrengése az elveszett lány hajszálaiban, kutyatekintetű alászerepléseiben? Ez a táguló paripaorrlyuk és csúfondárosságból gyönyörűségbe átcsapó magánylehelet? A törékenység kifeszített gyalázata? Párja a pártalannak, elveszítettje a bosszúban elveszettnek? Húr egy húron? Szemek ékszere az elveszett arcban?

Nos – Dosztojevszkij nem szégyellné őket.

Mindig az jut eszembe – ha angolok lennénk… Svédek? Csumcsombeliek, holdbéliek?

Ezt a Haumannt meg ezt a Bánságit (no, meg ezt a Fehért) színideszkákon emelnék az egyetemes égbe, az exkluzív bergmani vagy nemzetközi mennyországba.

Így csak mi ájuldozunk, kis magyarok, meg egy utólérhetetlen szláv, Dosztojevszkij – az egérlyukból.

Aztán a tudat megy tovább, mondják, fejlődik, érlelődik, hiszen, bizonyára a lélek mélye, a mély lélek egy közeli jövőben mindnyájunk kincse lesz. Hiszen Heisenberget sem munkásszállások ebédlőjében olvassák föl iparima gyanánt. De – közművelődés-politikai értelemben – érthetetlen törvényeivel értelmesebb és szebb lesz a jövő.