Hódolat Dosztojevszkij barátainak

 

Akárhányszor került is már szóba A bosszú – mégis vissza kell térnünk rá. Egyedülálló televíziós alkotás.

A közművelődés-politikán is elgondolkozhatunk, nyilván úgy akarunk közművelődés-politizálni, hogy neveljünk, fejlesszük a mai tudatot, erkölcsi-politikai érzékünket, emberi teherbírásunk izmait, etcetera… Hogy jön ehhez A bosszú? Ilyenkor tudatlövellő, agitatív művek nyomulnak eszünkbe, hogy embereink jól megértsék jól felfogott ideológiai-világnézeti tendenciáinkat. A helytállás művei, a döntés ideológiai perceinek művei, a politikai tisztánlátás hatásos életmódjának művei… Százszámra látunk e nemben ványadt vagy papírízű didaktikákat.

Mert nevelni igazán – annyi, mint hatni. Hatni, velejéig, csak igaz, tőről metszett alkotásokkal lehet. Leegyszerűsítve, hatásra nem lehet spekulálni; lélekbensőkig hatni kell. A Németh László-féle Kazinczy-nyelvújítás aposztrofálása jut eszembe – a nyelvet nem újítani vagy ideologizálni kell –; beszélni, élni, nyelvzörgetni.

Dosztojevszkij ijesztően teljes és démonikusan pazarló életművében A bosszú (Feljegyzések az egérlyukból) periferikus jelentőségű. Ki olvassa, ki olvasgatja? A műkolosszusok mellett? Mert ha torkon ragadnánk elszánt műveltségű entellektüeleket, olvasta-e a Feljegyzéseket az egérlyukból, azt felelnék, igen, mindjárt, éppen akartam is…

Pedig ez a mű a belső monológok tekervényein olyan mélyre ás, ahova a modern pszichológia is épp hogy besandít. A titkolt emberi törvényszerűségek ironikusan izgága mélységeibe. A megalázott és sínylődő emberi természet kinevethetően könnyes katarzisába. Mért tudta ezt Dosztojevszkij? Honnan tudta? Magából. Természete kiegyenlítetlen vákuumrendszeréből, tragikus önfeltárásából. Nos, Dosztojevszkijra nem érdemes szót fecsérelni – volt, ilyen volt, így tudott rémítően morzézni olyan jeleket, melyeket más lény föl se fog. Ó, Dosztojevszkij!

Dosztojevszkijt – és eredendően nagy alkotókat – nem lehet megerőszakolni. Dosztojevszkij erős anyag – magában is hat, mint az uránérc. Lelkesítő Ljubimov teljesítménye, aki a mi Vígszínházunkban pazar képi előadást ütlegelt a nézőtérre, valóban lenyűgöző reflektormechanizmusokkal; Dosztojevszkij mélyebbre szánt. Hiszen Dosztojevszkij kiegyenlíthetetlen ellentétek katarzisában látja a vergődő embert, nem pedig célirányos iskolai dolgozatokban. A natúrát se lehet, bármilyen hatásosan, kényünkre-kedvünkre célirányba rántani csak, a villámot embererősségű áramokká humanizálni, hogy böcsületes, tiszta fény legyen: lássanak az emberek. Nézzenek. Higgyenek. Vak emberekkel semmire se megyünk – reflektorfényben sem.

Ezért eléggé csodálatos, hogy egy mai ember ennek a lélekrétegeződésnek nekiáll, szakszerűen belebányászik, forgatókönyvet ír, rendez, filmképeket állít be – és az arcunkba csapja ezt a mélyrétegi gyöngyöző csapadékot –, ez a csodálatos munka Fehér Györgyé. Csak a különlegesség hajtotta volna? Nem hiszem. Csak rabul ejtette ez a mélybeszéd, s ezt – minden jelenvaló mondanivalótól és leendő díjazástól függetlenül – el akarta mondani. Talán úgy érezte, megragadott valami nagy halat az életértelem tengeréből, és ezt nem engedte el.

De hát már kétszer is láttam, ennyi ismétlés még a zenének is elég. Aztán csak ültem a képernyő előtt, és néztem, és megszűntek a szobafalak, és széttágult az egész történet, és elfelejtettem, hogy nem akarom már harmadszor nézni, és már díjazták is, és ez csak televízió…

Megint nézni kellett. Levehetetlen szemmel, torokszorulással, gégeizgalommal, a végkimenetel biztos tudatában is balzsamszenvedéssel.

Haumann – ez a Haumann! – lenyűgöző volt. Ez a Haumann – ki ez a Haumann? Most beszélgettem vele a Rádió büféjében, két kisgyereke (szépek!) várt rá a feleségével (szép!); ez a Haumann egy rendes ember, ez konvencionálisan rendes, ez nem őrültködik, ez dolgozik, mosolyog, beszél, ez a Haumann lakást épít, ez köszön, ez a Haumann egy ember, ennek kis autós gondjai vannak, de ez a Haumann, ez a Haumann – ezt a Haumannt az angolok is megirigyelhetnék, ezt az oroszok is őseredeti alkatában –, ez a Haumann ezzel a fejjel, ezzel a hajjal, ezzel a szájjal, ezzel a szemfacsarással, ez a közönségesen polgári Haumann – egyszerűen zseniális.

(Félreértés ne essék – Haumann valóban az. Haumann nem mai. Haumann nem holnapi. Haumann nem modern, Haumann nem is divat. Remélem, nem is lesz az. Haumann nem népszerű, mert Haumann nem szép. Haumann színész, negyvenes inget hord, Haumannért nem ájuldoznak diszkóklubokban a kifordított szemű lányok. De Haumann-nak sikerei közepette is van egy tulajdonsága, amit nagyon kevés sztár birtokol – Haumann ember. „Lehettem volna jobb” ember, akit saját mércéje elérhetetlen magasra hevít. Mert Haumann alázatos – adja Isten, hogy az is maradjon. Haumann Peti.)

Talán csak a technika? Nos, Haumann fergetegesen tud beszélni. Gyorsan – és érthetően. Az irreális fölfokozottság? Nos, Haumann, ez a Haumann olyan Dosztojevszkij-hőst tudott varázsolni az ernyőre, hogy eszembe se jutott Haumann. Pórusaiból áradt a lebilincselő belső tragédia. Haumanntalanná haumannította magát, miközben járt-kelt, ordított, sírt rendesen, bágyadozott, dosztojevszkijesedett. Fölfokozta az adást meztelen arcszínpaddá.

Mindenről és mindenkiről kellene beszélnem. Bitskey Károly vert-visszahúzódó tálcabetevéséről, Bujtor hasogató arcvonásairól (remekbe illők, ahogy egyre több játéka), a sündörgő osztálytársakról, dermedt-igazi vasaltruha-szörnyetegekről, Jordán Tamásról, Tolnai Miklósról, Sárközy Zoltánról. De hát az egész stábról, Czabarka György úrról is.

És akkor itt van Bánsági Ildikó. Kaphat díjat, de mi a díj ahhoz, amit művel? A hátraszorított nyak, a hevederként megfeszülő izmok, a lélek primitív fetrengése az elveszett lány hajszálaiban, kutyatekintetű alászerepléseiben? Ez a táguló paripaorrlyuk és csúfondárosságból gyönyörűségbe átcsapó magánylehelet? A törékenység kifeszített gyalázata? Párja a pártalannak, elveszítettje a bosszúban elveszettnek? Húr egy húron? Szemek ékszere az elveszett arcban?

Nos – Dosztojevszkij nem szégyellné őket.

Mindig az jut eszembe – ha angolok lennénk… Svédek? Csumcsombeliek, holdbéliek?

Ezt a Haumannt meg ezt a Bánságit (no, meg ezt a Fehért) színideszkákon emelnék az egyetemes égbe, az exkluzív bergmani vagy nemzetközi mennyországba.

Így csak mi ájuldozunk, kis magyarok, meg egy utólérhetetlen szláv, Dosztojevszkij – az egérlyukból.

Aztán a tudat megy tovább, mondják, fejlődik, érlelődik, hiszen, bizonyára a lélek mélye, a mély lélek egy közeli jövőben mindnyájunk kincse lesz. Hiszen Heisenberget sem munkásszállások ebédlőjében olvassák föl iparima gyanánt. De – közművelődés-politikai értelemben – érthetetlen törvényeivel értelmesebb és szebb lesz a jövő.

Reviczky Gábor – lelki kalapban

Én nagyon szeretem a színészeket. Elfogultan. Túlzóan. Talán jobban, mint a rendezőket. Elég nagy hiba. Elég nagy marhaság.

Tudniillik a színész a versenyző. Az úszó, a futó, az öttusázó. Neki kell célba ütni, lihegni, karcsapni, úszni. Jól tudom, hogy az edző (az atyai, a szuggesztív, az inspiráló, a korbácsos) fokozza ki a versenyzőből a versenyt, ő látja át az „egész” versenyt, de a színpadon és a versenyvízen mégis a mulandó pillanatban karcsapásokkal küzdő versenyzőnek kell lenni, és hitelesíteni magát, a versenyt, a színházat.

„Mindennapi versenyünket add meg nekünk ma…” – így fohászkodhatnánk a színház istenéhez –, noha ennek éppoly irreális az értelme, mint a Miatyánknak. Mégis, ebben benne van a mulandóság összekapcsolása a folyamatos örökkévalósággal.

Reviczky Gábor különleges színész. Lám, lám! ezt a profilt vagy modellt nem lehet előre kitalálni a Színművészeti Főiskolán. Itt a szociológiai vizsgálatok csődöt mondanak – belsőbb érintésre lenne szükség.

Ritkán lép színpadra ilyen fiatalember. Egyenes, hosszú orr, ívelt ajak, lebegő kis haj, papi tonzúrás fej, szikraégő nézés, torokhang. Nem mondanám, hogy nőideál. Remélem, nem is lesz az.

Nézem a színészt – mondja a szöveget. Hangsúlyoz, ejt. De a hangja befelé hallik, a lelkébe beszél. A tüdejéből, az aortájából beszél – befelé. A lelke páráját viszi a színpadra. Vele vagyok. Milyen jó lenne, ha sohasem tanulná meg a maga rutinját, sohasem „nőne fel a feladatokhoz”, ahogy Miskin hercege sem nőtt fel a felnőtt világhoz. Ahogy azokat az írókat becsülöm legtöbbre – mondjuk Dosztojevszkijt vagy Faulknert –, akik sohasem lettek lelkükben professzionisták, hanem mindentudó amatőrök maradtak agyuk sejtjeiben s a kegyelem elegáns melegében.

Meg kell vallanom, elragadtatással néztem ezt a színészt. Amit a könnyed Labiche-darabban művelt a kalapjával, olyan volt, mintha a lelkét gyürmékelte volna – az ő kalapja zseniális szimbóluma lett ennek a könnyed florentinkalapnak. Ennek az embernek nincsenek ízületei? Kézujjaiban, könyökében, térd- és bokacsontjaiban? Ez már orvosesztétikai kérdés. Ezek a lélek ízületei. Gumipattanású ízületek, szatíraízületek.

Nem beszélve arról, amit a régi darabok „félre” instrukcióval jelölnek: gyors handabandái az irónia és információ guillotine-pengéin rebbentek.

De Pinter „Gondnokában” is láttam, ahol csak szerelt és szerelt és szerelt egy megjavíthatatlan műszert mint Aston; egy műszert, mely magunk életének javíthatatlanul javítandó műszerévé vált. Kézujjai rebegtek, már-már kifordult ízületekkel hamleti babrálásokká váltak.

Mért izzad ez a fiú ennyire? Verejték és verejték folyik az arcán. Mint csillogó aranycsíkok gyöngyöznek le a pofalemezén. Talán csak meleg van a színpadon? Talán 26 fok van? Forró a légkör, a ruha? A belső azbesztruha, melyben a lélek ég? Égjen.

Rendkívüli színészt látok a színpadon. Nem ismerem személyesen, nem tudom, milyenek az éjszakái és a nappalai, a zoknija, a légzéstechnikája. Meg kell vallanom, még azt sem tudom, mit tudhat Kecskeméten, Párizsban vagy Budapesten – hosszú távon. Van-e albérlete vagy állandó lakása? De kívánom, hogy ne legyen „kedvenc”, ne legyen tévésztár, szinkronszáj, filmbébi, ne legyen adóbotrányhős (hacsak úgy nem, mint Ingmar Bergman), ne legyen rádiófenomén, se szavalatdiktátor. Őrizze meg magát – ízületeit, artikulációját, meghajlását, lélekszegénységét, „félkegyelműségét”, bensőjét – akármilyen sikerek közepette is. Mély hangját, térdroggyanását, emberüdvözletét. Jó lenne, ha tíz év múlva is írhatnék róla – érintetlenül, szálkás glóriával. Kívánom, hogy ne harminc és háromszázezer között teljen el küzdelmes élete.

És kívánom, hogy inspirátorai, rendezői úgy szeressék, mint én.

Monori – a hároméves gyerek

Eléggé ismerem Szakonyi Károlyt. Eléggé szeretem. A Szó szerint… című cím nélküli novelláját ismertem kéziratban, fölolvasva, leolvasva, kefében, kinyomva – ennek a novellának a revelációját mégis a színház, az Irodalmi Színpad adta nekem. Így lehet színházi irodalmat csinálni.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy mindig ijedezünk az „abszurdtól” – ha magyar közegben szólal meg. Gyanús, kiagyalt, eleve nyugati… és ebben van valami igazság. Tudomásul kellene venni, hogy minden műformának csak akkor van hitele, ha helyi talajon van. A mi talajunkból ugyanis – úgy gondolom – csak olyan „abszurd”, enyhébb kifejezéssel élve, „groteszk” születhetik, amelynek teljes realitása van. Nem parabolisztikus, nem elvont, hanem a valóságból nő ki, mint egy fura virág. Ebbe a közegbe beleágyazódnak a busz kékjei, a zsúfoltság őrjítő nyomorúságai, a feszített helyzetek édessé emelt végpontjai. Ez magyar abszurd. Abszurd – à la hongroise. Előfutárjait jól ismerjük Kosztolányiban, Krúdyban, Karinthyban, hogy az elődök közül csak a K betűseket idézzem.)

A zsúfolt buszon egy apa utazik a gyermekével, akit az őrületes óvodainvázió monogéppé préselt, aki hajtja a maga agyalágyult szövegeit a kibírhatatlan tömegben – ahol az ismerősük az agyonrakott csomagokkal rájuk fekszik a buszon. Ezenközben ez a hároméves fiúcska – beszél. Összevissza. Amit lát, amit hallott, amit… „nyomnia kell a szöveget”, ahogy a zsúfolt óvodában beleplántálták. („…hát és aztán annyi mogyirója volt neki, mogyirója mind, és azt mondta az őzike meg a néne… meg a néne azt mondta az őzikének, hogy ide nézz, ez mind neked teremt, ez a sok mogyiró, és mutatta a kötényis… a kötényé… a kötényé… a köte… a kötényébe…”) Félelmetes. A gyerek lelke sehol. „Nyomja a szöveget” – az apa pedig az ülésen, ölébe vett gyerekkel, összenyomorodva tárgyal egy ismerősével, aki a feje fölött tejesüveget himbál a szatyorban… Na, így. Az apa, a gyerek, az utas. Van ilyen. Ez a magyar abszurd. Ha van Kopasz énekesnő, van Kopasz kisfiú… közben – természetesen – megy a busz, a mi helyi buszunk.

És ez, még olvasva is csak jó szöveg. Amit ebből a hároméves fiúcskából a 28 éves Monori Lili csinált, az a színházi abszurd, a szó legjobb értelmében. (Lehetne vele brookoskodni…) Egy homlokba húzott fülsapkával ül egy apa (remek apa – Baracsi Ferenc) ölében. Mit mondjak? Hogy az ujját szopja? Hogy úgy néz a felnőtt emberekre, mint az elidegenedett orángután a nagybátyjára? Hol odabúvik az apjához – aki egy szőke Ica után érdeklődik felületes ismerősétől a tömeg nyomása alatt –, hogy birizgálja apuka arcát? Lenyalja a jeget a nem látszó autóbusz ablaküvegéről? Benyálazza az anorákját? És bizsereg?

Ehhez nincs szituáció, nincs jellemrajz, hiszen ez csak egy kis novellafigura. Ezt meg kellett teremteni a színész ihletéből és teremtő fantáziájából. Ehhez még instrukció sincs, se drámai, se komikus háttér. Alkotni kellett a színésznek egy lényt – olyan fokon, mint egy női Chaplinnek.

Ehhez alkotó színész kell. Aki a puszta szövegből a hároméves(!) jellem minden csodáját és groteszkségét üvöltő szomorúságában elénk tudja tárni. Monori Lili olyan hároméves jelenetet teremt, amely helyi abszurditásában és mélységében borzongató. Nevetséges és sírnivaló. A mélység gyermeki állapota.

Nem elég a leírt szöveg. Alkotótárs kell hozzá. Monori Lili olyan varázslatot hoz létre, mely az író minden sorát hitelesíti. Az is, ami a szöveg mélyrétege alatt bujkál, aminek a színész saját lelkében kell kivirágoznia, mint egy sejtelmes, benső virágnap. Aki egy kisgyermek gesztusában is fájdalmasan igaz mondanivalót tud nyújtani az okoskodó, nyomorult felnőtteknek. A gyermeki kiszolgáltatottság és felnőtt szív igazát: játszani tudni kell.

Benkő Gyula – baritonban

A színésznek két teste van – emberteste meg hangteste. Előre mindegyik adottság – mondhatnánk isteni adottság –, másodjára mindegyik változik, alakul, romlik, érik.

Azt hiszem, idővel a hangtest fölébe kerül a másiknak, és irányítja, leszögezi, bűvöli. A hang mégiscsak a beszéd eszköze. A beszéd mégiscsak a lélek megnyilvánulásának egy konkrétabb kifejeződése, mint a testi mozgás. Így válik egy lélek, egy színészlélek igazán hallhatóvá. Sejtelmeket, rezdüléseket, elemezhetetlen lélekgyötrelmeket, lélektöredékeket hordoz – a varázs, a szépség egy belső formája.

Mindig szerettem Benkő Gyula hangját. Idővel a férfias monotonitás és lírai rezignáltság keverékét éreztem benne. A színében, visszafogott intenzitásában, a „befelé” hangzásában. Nem hősi hang. Beszédhang. Nem a diadalmas csatakiáltás vagy shakespeare-i élesség hangja. Modern, huszadik századi. Azt hiszem, ez a hang a sima társalgási színjátékban, a pergő dialógusok tőrcsengésében nem észlelhető igazán. Ehhez a hanghoz másfajta szerep kell. „Befelé” szóló szerep, önmardosó, fájóan rezignált – majdhogynem monológ. Magányos. Mégis újra és újra – a hangjában, egy szinkronban, egy Csehov-szerepben, O’Neill Eljő a jegesében vagy Albee Érzékeny egyensúlyában – valódi, mély zongoraleütés; nem is csak a szavak tartalmi jelentését, hanem az ember húrozatát éreztem benne.

Legutóbb A gyanúsított című amerikai film Charles Laughtonával örvendeztetett meg. Pedig nem volt nagy ügy. Mégsem egyszerű szinkront hallottunk – egy lélek kis vagy nagy történetét, a kitűnő színész belső arca jelent meg Benkő Gyula hangján. Már nem is a történet érdekelt –hanem a kor, Anglia regénye, a lélek ziláltsága és nyomorúsága, egy összegben a fölcsillanó és megfeketült élet. Az elmúló évek belseje, nemcsak a hősé, hanem sok-sok mindenkié.

Szeretem Benkő Gyula hangját. Egy színészi hang, ha dús és igazi, elkísér egész életünkben, mint valami rejtjeles magyarázata annak, amit nem is értünk; magyarázata az „egésznek”, amely fölemelő és lesújtó, belenyugvó, de kipróbált. Velünk marad, társunkká szegődik – mint Tímár vagy Mensáros hangja –, mint egy Camus-idézet a „L’étranger”-ből, vagy Rilke verse: „Miért követsz, idegen hegedű?”

Galambos Erzsi izgalma

Nehéz a színészi játék esszenciáját megragadni. Olyan nehéz, mint a költészetét. Hisz mindkettő magamutogatás. Exhibicionista, ha úgy tetszik. S itt van e két nagy művészet súlyos önellentmondása. Hiszen a költő voltaképpen abban olyan kitárulkozó, exhibicionista magamutogatás – amit ezerszeresen rejteni akar. S abban költő, hogy ezeket az elrejtett, önmaga elől is eldugott dolgokat kifejezni – kiadni kényszerül. „Nem szégyelled magad?” – kérdezte még tizenhat éves koromban nyers-őszinte verseimre egyik legkedvesebb, legbizalmasabb barátom, L. B. – most már Dr. L. B., de most is ugyanezt kérdezi. „De” – hajthattam le nyavalyás fejemet, hogy aztán szkizofréniás kettősséggel, dacosan vagy gőgösen fölvágjam: „Nem!” „És ezerszeresen nem!”

„…vallani mindent, volt életem dolga” – írta a nagy Ady. Nincs önpusztítóbb, maróbb és éltetőbb kettősség ennél.

Hiszen ezek az önfelszabadító vallomások sokszor annyira magunk ellenére a magunk titkos közreműködésével születnek, hogy életünk mélyeseményei egyéniségünk leburkolt kohójában kavarognak. Így a költészet is fedett igenek és nemek forráspontra jutott drámája. Ezen alul – nincs költészet. Csak vers van, jó, rossz, pengető fogalmazás vagy magasrendű lelki híradástechnika. Az igazi versben olyan dolgok is felszínre bukkannak, amiket nem is mindig tudunk, nem is mindig akarunk. Egyéniségünk ismert vagy ismeretlen atomjai.

Talán ezért is szeretem annyira a színészetet. Ezt a szintén önpusztítóan és önszabadítóan vallomásos játékot. Ezt a magamutogatást, melyet a nagy színész a vallomás magába fojtása ellenére kidob. Vagy ki kényszerül dobni, vagy egy szerencsés szerep kidobatja vele. Hogy egyénisége atomjait is arcán, testén, mozgásán hordja. Ezen alul csak mestermunka van, külsőre tökéletes játék.

Ne higgyük, hogy a nagy vers vagy nagy alakítás a tartalom, a téma súlyától függ. Csudákat. Az igazi nagy színészi játék az, ami a tehetség, a tehetséges lény mély vonásait felszínre hozza.

Ilyen játék volt Galambos Erzsié A játékban. Talán furcsa, hogy éppen erről a szerepéről írok most. Hiszen Galambos Erzsi nagyszerű színésznő, robbanó temperamentumú énekes, kitűnő táncos. Igazán van mivel büszkélkednie eddig is remek szerepeiben. Nekem mégis jó ürügy ez utóbbi szerepe, hogy néhány sort írjak róla. Úgy érzem, hogy ebben a játékban olyan totálisan élt, vibrált, ami jó színésznek is igen ritka pillanat. S egy kicsit talán példázza is fenti eszmefuttatásomat.

Mi tette ezt az alakítást olyan hitelessé? Az izgalom. Nemcsak az az izgalom, amit a film írói beleírtak ebbe a játékba, nemcsak az, amit az elején fordulatos krimi magában hordoz. Az az izgalom, ami Galambos Erzsiben él. Az a feszültség, ami eddigi legjobb alakításait is vibrálóvá tette. Úgy néztem, mint egy lélek előttünk játszódó viviszekcióig ható laboratóriumi kísérletét (mely éppen a belső élet legteljesebb hitelességével zajlott), mely az arc pórusáig, a kéz mozdulásáig, a test intelligenciájáig vallott egy színész, egy ember dinamizmusáról mint nőről, mint emberről, mint lányról, mint nyers belsőről. Az izgalomról, melyet oly sokszor csak izgatottságnak, feldobottságnak érzünk. Pedig az izgalom nem lebecsülendő katalizátor. A lélek tényeit, a világ tényeit teszi kockára. Áramában olyan dolgokról is tudomást szerzünk, melyeket alig ismerünk, vagy értetlenkedve nézünk. Közönséges példával olyan ez, mint a sebesség, mit tud róla az, aki nem vezetett 150 kilométeres sebességgel, mikor izzó pontokká zsugorodnak a fák? Mit tud róla az, aki sétálni szeret?

Úgy érzem, Galambos Erzsi ebben a játékában az exhibicionizmus és a rejtettség olyan életteli valóságát nyújtotta, mely belső lényét tárta fel – egy közönséges szerep javára.

Ahogy mozdult, ahogy megrémült, ahogy gyanakodott, ahogy fölényeskedett, ahogy kifordult magából, ahogy félrevezetett, ahogy felnevetett, ahogy az ujjait arca elé tette, ahogy minden ízében nő volt és menekülő ember – egy izgalom sugárzású lány minden skáláján remekelt.

A színész napi munkás. Mindennap kitárul, mindennap bezárul. Vall – és csal. Kitár – és fed. Játszik. Az életével játszik – a szó mindkét értelmében. Miközben a mi életünkkel is játszik – új és új katarzisokba dob. Halandó halhatatlanok ők, mindennapi költőink.

Öröm, ha a színészegyéniség ilyen sziporkázó, vallani kényszerülő és rejtett szerepverset ír. Nagyon ritka pillanat.