Tábori Nóra – Princissima Laboris

Ki ez a Tábori Nóra? Magam is csak átabotában ismertem, tisztességes és szép szerepekben, amikor Az Öreg című darabomban játszott. Meg kell mondanom, elbűvölt. Ahogy azóta is elbűvöl.

Sok színész azzal bűvöli el az embert, hogy az író fejében meg sem álmodott figurát kelt életre, és a szerző csodálkozik. Tábori Nóra esetében nem így volt. Ő olyan belső csillámlásokat tudott a figuráról, melyekről én is álmodtam. Játszott. Színészkedett. Partnere, a drága Somogyvári Rudi faggatózó kérdéseit csak bölcs hangon intette le: „Ugyan, Bélám… hagyd…” Kottája volt a hangsornak.

Aztán még két darabban találkoztunk. Valamiféle stílus-szerelemben. Az egyik szerepe a Nagyvizit takarítónője volt. Ki ez? Néztem rá a színpadon, mikor partvissal, vödörrel a kezében, kissé félrefordított, lehajtott fejjel megjelent, és rászólt a betegekre; akik panaszkodnak, hogy öt napja nem takarítottak. „Nem tartozik rám. Csak helyettesítek. Ha más nem takarít, az nem tartozik rám.” – „De ha maga takarít, az magára tartozik.” – „Az se tartozik rám, csak elvégzem. Csak épp felületesen, ne izguljanak.” Megdöbbentem a fanyar arcon, a kézlegyintésen. Ennyire tudja, hogy én mit akartam?

„Kabinetalakítás” – írták róla az újságok. „Nálunk is éppilyen a takarítónő. Nálunk is…” állították meg ismerősök és idegenek. A hanghordozás, a legyintés, a kórtermen átvonuló vészjósló és tragikus figyelmeztetés? Az egész darab fonákja benne volt, mint tragédiában a komédia és fordítva. Ahogy a betegek felé fordította az arcát teljes érdektelenséggel és mohó belső figyelemmel, ahogy a kórházi betegek ebédelése közben közönnyel takarított, vagy kicsavarta a rongyot… – mindnyájunkba belénk nyilallt, hogy meddig élünk. (Otthonról hozta a felmosórongyot, megfelelő lyukakkal.) A testén végigeresztett félápolónői ruha, mely úgy csüngött rajta, hogy lássák a kórházba tévedt fél-civil idegenkedését és ugyanakkor jelenvaló szolgálatkészségét? A gumikesztyű, mellyel ijesztő módon megsózta a beteg elől mindent elevő látogatók csirkecombját? Vagy a maga alá ejtett láb, ahogyan ült, és figyelte a kimúlók és virgoncok látszatéletét? Mindez eszköz, zseniális melléklet. De borzongató volt. A Takarítónők Takarítónője. Princissima Laboris.

Vagy a Csóka család harsány és tragikomikus Margitjában a kapkodó és mégis érző jelenlét??? A nevettető és torokszorító önfeledtség – élni, élni, nyerni, veszteni – mindegy, csak élni!

Mintha egy alvajáró lenne a színpadon. Mintha két másodperccel később értené meg, miről van szó, fogná fel, milyen helyzet van adva. Ez a miniatűr távollét csodássá tette a jelenlétét. Az áradó kedvesség, a könnyeztetésig nevettető utánzás. Mintha azt mondanánk: Meg kell halni. Ez a törvény. (Szünet.) „Ja?” – veti föl a fejét, s ezzel magát az elmúlást kérdőjelezi meg belső, akrobatikus intelligenciájával, fittyet hányva az elmúlásnak, édesdeden kifigurázva a pusztulás komolyságát.

S a többi ragyogó alakításaiban, a Vidám kísértetben, a Bot és gitárban, a tévéjátékokban, szinkronjában vagy a Bernarda házában.

Spét. Mintha éppen nem volna jelen, csak utólag. Mintha részt kellene vennie egy kivégzésen, amire utólag eszmél rá. És ez olyan, csak abszurd humorral mérhető, melynek alig van párja színészetünkben.

A spétek voltak a csodák. Mi a spét? Egy-két másodperccel később felelni a kérdésre, mint várják. De Tábori Nóránál ez félelmetesen természetessé vált.

Mintha magába lenne süppedve. A humor, a szenvedés benne bugyborog, de csak abban, ahogy ül, ahogy takarít, ahogy hallgat – egy-egy sorsot hordoz. Ahogy én is gondoltam, ahogy egy szerep írásakor a belső szándékot is beleírja az ember – azt folytatja a színpadon.

Éli, történik benne a rejtett humor. Saját belső figurák ezek, nem kell kitalálni, se poénokat, se helyzeteket. Mintha előre megbeszéltük volna az egész darabot.

Azt hiszem, nem csoda, hogy a szakma és a közönség egyik kedvence lett.

Egy interjújában igen kedvesen úgy nyilatkozott rólam, hogy ő már tud gyurkovicsul játszani. Hadd adjam vissza a bókot, már időnként tudok Tábori módra írni. Viccre fogná. Egy kis szünet után felütné a fejét, s azt mondaná:

– Ja? Én következem?