Esztergályos Cili – a femme fatale

Azt hiszem, csak ürügy, hogy Esztergályos Cecília körszínházbeli Petruska-alakításáról írok. Persze, jó ürügy. Esztergályos Cecília olyan elementárisan játssza el ezt a megfoghatatlanul vaskos orosz népmesei férfi figurát, hogy szemünk-szánk eláll. Tulajdonképpen az a varázslatos benne, hogy törékeny. Azt hiszem, ez Kazimir remek ötlete – a vaskosság, nyerseség, vérbőség előterébe egy olyan leheletkönnyű alakot állítani, mint ez a színésznő. Ezáltal a figura – bármilyen furcsa – gyöngéd lesz. Bármilyen harsány – lírai lesz. Bármilyen idétlen – szellemes lesz, vaskossága bravúr.

Ha jól értem a kazimiri intenciót, ennek a szerepformálásnak a lényege, hogy életszerű és meseszerű legyen egyszerre. Hogy higgyük, hogy teljes élet, és tudjuk, hogy mesei élet. Élő férfiember, mesebeli báb. Ez igen érzékeny határvonal, melyen kötéltáncosként kell végigsuhannia a színésznőnek. Mit végigsuhanni? Közben arra is ügyelni, hogy csetlő-botló, esetlen, épp lebukfencező figura legyen. Így – természetesség és absztrakció keveredjen a szemünk előtt, a karikírozás durva veszélye nélkül.

Ahogy a humorában. Petruska alakjának nyers humora sok túlzó trükkre csábít, hogy a nézők a hasukat foghassák nevettükben. De Esztergályos Petruskája bábszerű koreográfiáján túl a színész személyi hitelességével van jelen. Nem a trükkök, spárgák és bukfencek Petruskája ez, Esztergályos Cili nem ezt játssza el. Személyiségének, figurájának belső handabandáit, „lelke figuráját”. S ezt csak olyan színész tudja eljátszani, aki egy ilyen szerepben nem megelevenít egy alakot, hanem él ezen a színpadon.

Mondom, nem is a Petruskáról akarok írni, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben láthattuk Esztergályos Cili mindenható koreográfiáját a Kazimir-játékokban. Nyilvánvaló, hogy ilyen szerepkört nagyon kevés színésznőnk tölthetne be – talán senki. Ez Esztergályos balett-előiskolájából, cirkuszi mozgásképességéből is származik.

Az érdekes inkább az, hogy itt növekedett szemünk előtt egy csitrire fogott színésznő, spárgázó színművész, kis táncakrobata, lélekartista, akinek kedves fejével, fitos orrával, rózsaszín arcával hamar megbarátkoztunk, elkönyveltük, hogy ilyen, szerettük.

Aztán néhány színpadi és főként televíziós alakításában belsőleg érett, modern színésznő lépett elénk. Kedves testi jelenlétén túl a belső ember, a belső nő eredeti jelenlétével. Hunyady Sándor Téli sport című tévéfilmjének főszerepében a lelki háttér teljes föltárásával például.

Gondolom, a színészek még jobban tudják, mi az az érési folyamat, amikor sok ilyen-olyan szerep közben, évek múlásával egy-egy színészi egyéniség kifejlődik, megérik, gazdaggá lesz. Ilyen belső érési folyamatot érzek Esztergályos Cili alakításai láttán. S ennek a folyamatnak nemcsak mesterségbeli része van. Életrésze is, ami talán még sokkal fontosabb. Persze, ez sem csak a szerepektől, nem is egyszerűen csak tőlünk, hanem a tehetség fedezetétől függ. Esztergályos Cilinél ez különösen megfigyelhető, hiszen éveken át elsősorban külső adottságai és fizikai tulajdonságai kápráztak.

Modern nő áll előttünk. S talán ez a leglényegesebb az újabb nőalakítások sorában. A külső olyan adottság, mely lényegében csak figyelemfelhívó jelleg – mint egy – bocsánat állati lénynél. Az érdekes, mikor egy külső a kor lüktető lemezén – belső erővel telik meg. Esztergályos Cili pikáns arcában, fiús mozgásában van valami a huszadik század jelenéből. Egy nőből, aki a századunk hangos jelenében él. Minden kornak megvan a maga vonzereje, egyenesen kitermeli a típusait. Nos, Esztergályos Cecília mai típus. Van hiteles jelene. Arcában, mozgásában természetes vonzerő él. Bizonyára nehéz elképzelni a régi végzet asszonyának szerepében. Kicsi, törékeny, szőke, figurás arcú. A női nem titokzatosságának lázgörbéi helyett élénk, majdnem csodálkozó tekintetet kapunk, a szemek mélyén húzódó erotikum helyett nyílt kíváncsiságot és vonzerőt. S azt hiszem, ez az, ami olyan hitelessé, maivá teszi nőalakjait. Az egy az egyben élés. A nyíltság. Ez is erotikus és színészi erő, mely akkor hat igazán, és akkor felel a huszadik század fiatalságkedvére, ha nem csinált, hippis, hanem eredendően természetes. Hozzászoktunk, hogy a burkolt szerelmi jelenléte a maga fojtottságával, intimitásával izgatóbb, vegyszeresebb jelenlét. Mint a bokáig érő hálóing alól kivillanó boka, a selyem hálóing. De azt hiszem, ez a század régebbi ideálja. Az érdekeset, a vonzót meg más jelenti. A század harmadik harmadában. A nyíltság, a meztelenség. Ha meztelen az arcunk, a testünk, a lelkünk. Ez is jelenthet – nyíltságában is visszafogott meztelenséget, mint egy érintetlen bőr.

S a bohócos mozgás, clown-játék mellett ez már egy igazi színész nővarázsa, mely meztelenségében nyílt és nyíltságában bohócosan, játékosan rejtett.