Fehér Tibor – kész kabaré

Sokszor lebecsüljük a vidám műfajt, lebecsüljük az operettjátékot, a kabarét. Elhúzzuk a szánkat, ha nagy súlyosságú drámai alakítások mellett táncosbravúrokról, operettjátékosságról hallunk. Pedig ezekben a műfajokban csodálatos hajtóerő van: Játszani, játszani…

Darabjaimban ilyen játékos múltú alakítókkal többször találkoztam. Pedig igencsak nem mondhatók a szerepek kabarésnak. Talán csak a tragikomédia anyanyelvét jobban megértik a bohócos emberek.

De így van ez általánosságban is. A komor súlyt csak játékos erejű emberek tudják igazán magasba lendíteni. Más színészeknél is így van ez. A legdrámaibb alakítások majdnem mindig valami kettősségről beszélnek: a tragédia mögött megbúvó huncutságról. Nem ilyen színész volt-e Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor? S azt hiszem, ugyancsak idesorolhatjuk – a drámai súlyt kezükben pörgetők közé – Dayka Margitot, Bulla Elmát, Darvas Ivánt, Bilicsi Tivadart, Psota Irént, Bodrogi Gyulát, Schütz Ilát, Tábori Nórát, Esztergályos Cecíliát, Garas Dezsőt, Várhegyi Terézt… és sorolhatnánk, akiknek már a megjelenésüknél nevetésre állhat a szánk, miközben könnyeket érzünk a szemünk mögött, kiknek kezében könnyeddé válik az aranyrúd, kik éppúgy jelen vannak egy Csehovban, mint egy habkönnyű vígjátékban.

Ilyen mesterjátékos Fehér Tibor. Fehér Pufi, ahogy színházi körökben ismerik. Nagy táncoskomikusi, operettes múlt után olyan Csehov figurákat állított színpadra, hogy szemünk-szánk elállt, a szerepek minden hitelességét, belső természetességét hordozva.

Így találkoztam én vele a miskolci Őszinte részvétem című darabom Csóka családjának Gyulájaként, aki Gyulább volt minden Gyulánál, kétségbeesettebb volt egy temetés minden résztvevőjénél, élni akaróbb minden élni akarónál – Gyula volt.

Ahogy a színpadra lépett, megtelt levegővel a nézőtér. Az első mondatnál bevont a játéktérbe, a család életébe. Nincs nehezebb, mint egy darabot elkezdeni. Az első mondat, írásnál is, színészi játéknál is, megadja a dolgok menetét, megadja a hangütést. Ahogy a szobába törtetett, és elkiáltotta magát, hogy „Hol a kalapom?!” – már fojtott nevetés vibrált a nézőtéren, noha még senki sem tudhatta, hogy temetésre készülődik a család, amikor fontosabb dolgok is akadnak, mint egy kalap. A csípő fölé húzott nadrág, amit egy nadrágtartó van hivatva biztosítani, a dühös arc, az elrikkantott hang – meglebegtette azt az egyensúlyt, mely a tragédia és komédia között billeg… egy darab stílusának telitalálatos kezdőütése volt.

S ezután, ahogy szokták mondani, elszabadult a pokol. Ez a mi Gyulánk beszáguldozta a szobákat, kapkodta a telefonokat, fogadta a részvétteli rokonokat, vadidegeneket, barátokat, intézkedett, csőtörést javított, kriptahosszat mért, végrendeletet bontott, kártyázott, sírt – beszáguldozta az életünket. Mint egy ámokfutó, aki elmulasztott valamit az életből, s azt akarná utolérni. Ahogy mindnyájan vagyunk. Hogy hátha még meg lehet találni az élet értelmét, egy jobb sorsot, egy kalapot.

Egy mű mondanivalója nem egyszerűen a szövegben rejlik. Sokszor egy színész habitusában, járásában, gesztusaiban lehet igazán tetten érni. (Ezért fájdalmas, hogy kritikusaink jóformán sosem elemzik a színész mondanivalóját. Sokszor többet használna, mint a szellemeskedő, novellisztikus önkifejtés, hiszen mégiscsak inkább a színészre vagyunk kíváncsiak, mint a kritikusra. De színészelemzés kevés születik.) Nos, Fehér Tibor Csóka Gyulája ilyen darabhordozó Csóka Gyula volt, elgyötört kistisztviselő, aki öntudatlanul még mindig bízik a királyságban, gyulaságban. Ellenállhatatlan nevetés söpört végig a nézőtéren – miközben mindenki érezte, milyen szívfacsaró ez az ámokfutás.

Régi dolog, hogy a humoros színésznek nem kell humorizálnia. Nem kell a pocakját kidüllesztenie, haját homlokába hullatnia: humoros az a szituáció, amit ő halálkomolyan megél. Ahogy József Attila írja szívszaggató sokértelműséggel: Hehe, hát ennél van a kincs / ami nincs. Ilyen nagyon mélyről fakadó tragédiás humort hordozott Fehér Tibor alakítása, anélkül hogy ezt színjátszó bravúrokkal hozta volna tudomásunkra. Azt a belső humort, amit valójában én is szeretnék a darabban – és némely színdarabomban – megszólaltatni. Milyen József Attilá-s humor ez: …lesz lágy hús s mellé karalábé / ökör hízik és nő a csalamádé / de az már a mi porunkból fakad. Vagy: Mint oroszlán, ki ketrecében bömböl / az öreg bácsi kerti utat döngöl. Aztán: Én ámulok / hogy elmúlok.

Pazar, nagy játék volt ez, Fehér Tibor játéka. Egy nagy színész játékmúltja és bölcs iróniája. S mintha mellékesen, mellébeszélne, saját jelenlétei, a szenvedélyes mondatok mellé – úgy váltott: „Gyerekek, ne zavarjatok a sírással! Hát nem tudok kártyázni!” Váltások! Az élet menetéből a halál menetébe. Így csak az tud váltani és játszani, aki bukfencet tud vetni lelke színpadán. Aki tudja az élet kettősségének a játékát. Hogy mondja József Attila: „Hétért – magamat kérdem – / adsz-e hatot? / Játszom. Azé az érdem, / ki játszhatott.”