Törőcsik – a játszótárs

Egy csodálatos színésznőről írok. Egy lélegzetelállítóan nagy színésznőről.

Tehetsége mindig az volt, hogy a játszótársunk volt. Ő játszott velünk, mi vele. Ez valami gyermekkori demokratizmus. Ez az ő ide-oda varázsa.

Sokaknak bizonyára nem nyeri meg a tetszését ez az én okvetetlenkedésem. De ha valakit szeretünk – nagyon kell szeretni.

Törőcsik Mariról van szó. Az utóbbi 25 év magányos csodavirágjáról. Kicsoda Törőcsik Mari? Egy színésznő. Egy ember. Minden jóravaló néző belső kedvence. Minden kimondanitudás rejtett országbajnoka. Minden lélegzetvétele, minden szereplélegzése megannyiunk lélegzetét megakasztotta, annyira igazi, annyira belülről átizzott volt. Csak lássuk! Csak legyen! Sugárzik a színpad, a filmkocka.

Mi a titka? Ő maga. Ahogy van, mondja a szöveget, ahogy játszik – mint kürtőn át hallatszik a kicsi égbolt.

Szerepek kisded sorával láncolta magát a szívünkhöz. Modern volt? Modern. Klasszikus? Az is. Így adódott az Úr 1970 – valahányadik évében. Milyen kislány! Milyen nő! Milyen fojtott, milyen nyílt – rábámultunk, ahogy egy kibukkanó archetípusra bámul az igazat szomjazó, szájtáti közönség.

De díjbirkózókra se lehet osztani vívószerepet, balett-táncosokra se oroszlánszelídítőket. Muszáj, hogy a tehetség a saját medrében maradjon. Muszáj hogy szeressük a szerethetőt, várjuk a várhatót…

Varsói melódia? Ki gondolta volna, hogy Júliánál és világszerepeknél nagyobb hebegéseket lehet elfintorítani egy habkönnyű darabban? Vagy Jancsó lemeszelt áhítatában szexuálrobbanású félmozdulatokat vékony szent igazságként?

Aztán Törőcsik Mari – Törőcsik Mari lett. Kik tették azzá? Kik a fúvói, inspirátorai? Kisebb, rosszabb, csúnyább művésznő lett? Dehogyis. Csak bebetonozták. Kőmerev Törőcsik Mari-alakkal vették körül, ahol a lebiggyedt száj, a kizengetett utószázadi hang, a világba fájdult egzisztencia – önmaga betongyűrűje lett. Kik betonozzák körül?

Közbevetően – persze nehéz ekkora tehetséget tehetségnek, zseniálisnak megélni. Napról napra nehéz zseniálisnak lenni – össze nem mérkőzni önmagunkkal, önmagunk megásott mélyére hullani. A „már” én beváltam, mint X. Y. rettentő álpáncéljába zárva lenni. Alakíthatatlanul. Valami dermedt önpszichológiába esve – ahol a pók önmaga szuggerált áldozata. Ki bírja ezt ki? Nem téved saját sémáiba? Ki nem blazírt, ha blazírtot várunk, ki nem félig nyitott szájállású, ha félig nyitott szájállásút várunk, Júliát, Karnyónét s a többieket? A színész is ember. Nagy szavakat használjak? A zseniális színész is ember.

Hol van ez az ember? Talán túl nagy a kérdés. (De túl nagy a művész is.)

A múmia – nem azonos a saját mozgékony lelkével. Lehetne példákat hozni erre, de ki-ki úgyis saját színészi pályafutása során, magára ismer.

Nem lehet megmerevíteni a tehetséget. A színész – eleven anyag, napról napra újjászületik, hadakozik, lélegzik, bukik, emelkedik – játszik.

Eleven, csodás Törőcsik Marit akarunk látni a színpadon. Tévelygőt, akadozót, elementárisat, üdét. Nem a nyilatkozatok bölcsét, helyzetpróbák elegáns madonnáját, a mindentudás papnőjét. Csak egy színésznőt. Ámulattal nézünk Cserepes Margit fél szájára, félbetört mozdulataira, leeresztett kontyára, a Kulcskeresők Nellijére. Micsoda művész! De… És?…

De most már nem akarunk önmaga önmagát bebalzsamozó, álegzisztencialista modorformáira látni. Mi ez a szenvelgés, mi ez az önmagán túlmutató létátélés? Hol van itt egy új kézmozdulat, egy újdonatúj gesztus? Nem kell ködökkel körülvenni egy elevenen sugárzó napot. Amit most látunk, egy átfilozofált, kékbe játszó kép, melyből a vér ritmikája, egyenetlensége hiányzik. Mintha élő szoborrá válna saját színpadi talapzatján. Camus és Fitzgerald enerváltan mély és kútmélységeiben önmagát ajakkarikírozó, mindenen túllévő, kis haját nyakba hullató lélekmadonnáját alakítaná. Mennyire tragikus, mennyire lila, mennyire átélt! Önmaga vakvágányaira tévedt nagyszerű szájbiggyesztés és keserűség. Amelyből atomurániumunk túl európai bágyadtsága árad.

Játszani kell.

Kicsiknek, nagyoknak, ügyesebbeknek, ügyetlenebbeknek ez az egyetlen lételeme. Mit csináljunk, ha nem kell játszani? Maradjunk negyvenévesen játéktalan madonnáknak?

Még egyszer játszani! Ahogy a gyerekkori fűzfa lugasban, porban, színinövendék-kapkodásban, könnyű habarcsjátékban pompázni, tévedni – álfilozófiák verses betétje, lélekmemoárjai nélkül! Játszani – egy színésznek a legnagyobb tét, a realitás tétje. Enélkül múmiabársony, késéles ruhákban.

Játszani. Hinni, hogy az élet – a halál előtt jóval – játék, elég tisztességes és nagy játék, mások és magunk gyönyörködtetésére. Könnyűnek lenni, mint a felhő, amit jópofa szelek sodornak az ég boltján. Kicsordulni, mint habbal a tej, ha a gyerekek szája elé fut, akik nagyon sokat éheztek, hogy a fehér folyadék a szájukba ömöljön. Játszani. Nem szerepet. Nem életet. Önjátékot, csillagjátékot. De játszani egyedül nem lehet. Játszótársak kellenek hozzá, a körhinták gyermekkori játszótársai. Ahogy Kosztolányi tudja ezt az álruhás játékot, úgy mondja a néző csodálatos Marijának, szerelmes várakozással: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani?…”