Bilicsi – az életművész

Bill! – ha csak elhangzik a színház folyosóján, már mindenki fölkapja a fejét, abbahagyja a mondókáit, és vár valamit. Mint amikor egy texasi füstös fogadóba belép a környék igazi cowboya, élet, izgalom, vibrálás tör a levegőbe.

„Bill – brill!” – írtam annak idején Az Öreg című darabom bemutatóján hálateli soraimat neki. Várkonyi végigviharzott az öltözőkön, hogy üdvözölje. „Ezt tanítani kéne. Megszületett a magyar abszurd. Angolok se tudnák így csinálni! Bill! Hol vagy?”

S ott állt egy jóságos és kedves civil ember, azzal a szerénységgel, amit csak a megélt sors és az eredendően jóravaló alkat tud ajándékul adni az embernek, s amit annyira szeretnek a nézők is, a színésztársak is. Egy ember állt ott az öltözőben, aki ma is fél hatra bemegy a színházába, hogy szoktassa magát a fellépésre.

Persze, nem kellett már elbűvölnie a közönségét akkor. Évtizedeken át barátjává lett, egyik legjobb barátjává. Vidám szerepei, énekei miatt, de a nagy súlyosságú Dürrenmatt-szerep miatt is Az öreg hölgy látogatásában.

Ez a szerep mégis új volt, a legmodernebb színjátszás terméke. Mit csinált Bill? Wintert, a szomszédot alakította, aki egyedül él a kutyájával, gyűrött, büdös ruhájában, élete vegetatív magányában. És valóban „szaga” volt ennek az alaknak, „szaga” volt a besüppedt életnek, a ravasz érdeklődésnek, a vacsorára leütött halnak, ahogy Bill bejött könyékig fölgyűrt zakóujjban, nehézkes léptekkel. Anélkül hogy szimbolikus jelentést akartunk volna adni a figurának – mindenki egy kicsit az „örök szomszédot” érezte benne. Pedig Bill egyáltalán nem absztrahált, nem talált ki új módit az alakításhoz. Sőt. Ízes hangján ejtette ki az azóta legendává lett szót, a „faanyagot”. Valahogy összerántotta a szót, amiből „fa-nyag” lett. Vagy ahogy a fűtenek helyett nyomatékosan „füttenek”-et ejtett. S ez volt a lényege. Azt hiszem, sokan tévednek, mikor a modern abszurd színjátszást valami ál-európai stilizáltsággal tévesztik össze. Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami „hanyag” természetesség, mely föltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége.

S ez Bilicsi titka.

Ez a belső világ. Nem a színjátszása, hanem az egyénisége. Ugyanakkor persze úgy kell érteni a mesterségét, mint a hegedűművésznek, hogy azt varázsolja elő lélek-hegedűjéből, amit csak lehet. Ehhez az igazi kabaré nagy iskolája kell, mikor bukfencet tudunk vetni lelkünk színpadán. S ez a mesterség Bilicsi hegedű-kisujjában van.

Ez a belső világ egy emberszerető, jó szándékú, istenáldotta világ – Bilicsit nem azért szólítják meg gyerekek, lányok, öregek, járókelők, mert egyszerűen a nagy művészre kíváncsiak. Hanem mert emberi kisugárzása van, ők is érzik, hogy Bilicsi is kíváncsi rájuk, nem idegen, hanem nagy rokon ezen a földgolyón.

Ez a belső világ teremtette meg csodálatos alakításában Badarit, a Nagyvizit című darabomban. A mohó, sosem igazán élő, most a halálos ágyon az életszerepet eljátszó öregembert, aki mindenbe beleszólhat végre, betegsége, életveszélye halhatatlanná, királlyá teszi őt betegtársai közt, aki okvetetlenkedhet kedvére, aki bizakodhat, aki eleszi társa elől az ebédet, aki a főorvossal is úgy beszél, mintha a világtörténelem egyetlen kérdése lenne az ő halhatatlan lúdtalpa. Arcára figyelő értetlenkedés ült, fölfoghatatlan csodálkozás a betegágyban: hát ilyen nagyszerű az élet? Ilyen nagyszerű betegnek lenni? Akadékoskodik, gyűlölködik, intézkedik, tanácsot osztogat, de a végén ő menti meg a társát az öngyilkosságtól, akár saját halála árán is. „Még jó, hogy maga megmenekült” – suttogja végső perceiben. Mert az élet szép.

Mi adja ezeknek a felejthetetlen alakításoknak a nagyságát? A humor. A játéktechnika. A hanganyag. A belső természetességű gesztusok. De főleg – a mögöttes élet, a lélek háttere, melyben hit van, csalafinta, játékos bizakodás. Ebben a nehéz huszadik században, a katasztrófákon, válságokon túlmutató tanítás, a legtöbb, amit a színházból tanulhatunk. Hogy érdemes.