Mensáros, profilból

Az ember nem ura a színműveinek. Egy kicsit mindig Pygmalion-helyzetben van. Alkotásai is csinálják őt.

Csattogtak a fényképezőgépek az Isten nem szerencsejátékos próbáján. A fotósok suttogtak „Jobb profil. Szemből. Bal profil.” Kapkodtam a fejemet.

Aztán előhívták a fényképeket. Ott állt egy pap, egy tanár, egy ember a remek plexidíszlet magányában és visszaverődésében – egyedül. Súlyosan, függőlegesen, mint egy magába zuhanó fekete vonal, mint tömérdek élet, kiiktatta maga körül a teret, kiszorította a levegő tükrös vibrálását – sorsa súlyosságával állt egy lény, akiről föl se merült, hogy színész, hogy alakít valakit. Befogta a nézőteret, a kinti utcákat, fejünk gondolatait, a huszadik századot. Egy pontba sűrítette, mint egy fekete fókuszba. Mensáros László.

Mi ez az arc? Mit tud ez az arc? Mit mond el ez az arc az én darabom igazából? Mit képvisel? Mit játszik? Mit bíztam én erre az arcra?

Nem színészt láttam ezeken a fotókon, nem színészt látok a színpadon. Kerényi Imre rendező instrukciója ötlött az eszembe: „Nem alakítást akarok – embert.” És ott állt egy ember, ott világított egy emberarc, éles premier plánban, ami színpadi csoda; mint egy Ingmar Bergman-filmben – csupaszon és igazságosan.

Megrendítő egyszerűséggel. Verejtékcseppekkel a homlokán: „Isten kamerájában.”

Hiába kapkodtunk levegő után. A darab mérlege hiába billent erre-arra, szándék szerint és Bálint András kiváló fiatal egyensúlyalakításában – Mensáros László jelenléte mindig magához vonzotta az erőteret. Megállt a levegő. Kongott, mint egy óra, mely éjfélre üt: számon kéri életünk lelkiismeretét.

Láttam a próbákat. Láttam Mensárost ide állni, oda állni, a rendezői instrukciók szerint. Sőt. Mensáros aktív színész, gondolkodó ember, aki egy ilyen nagyméretű szerepben utánajár a legapróbb részleteknek. Addig nem nyugszik. Zaklatott életéből fölkelve is egyetlen gondja – nem a színészet. A színészet igazsága. Alkotótárs volt. Milliméterről milliméterre meg akarta ismerni az általa vezetett barlangi út útvesztőit. A lélek útvesztőit, a fizikai test útvesztőit. A balatoni kétségbeesés hullámzásait, az öngyilkosság kétségbeesését, a szeretet kétségbeeséseit, mindnyájunk kétségbeesését. Ő maga kérte, hogy ellenpárjával, a vizsgálóbíróval keményebben ütközhessen. Hogy kétségbeesése kútjait kimeríthesse. Akár szerepbeli mondatok, gesztusok változtatása árán. Nem volt éjjele, se nappala – a szerepben élt. Mert hitet akart tenni. – Miről is? Nem egyszerűen a színészetről, nem egyszerűen Engelhart Simon állapotáról – az egészről. Ahogy az előadóestjének magányában és nagyszerűségében: az élet értelméről.

Mit kell ehhez tenni? Alakítani? Megformálni a figurát? Az volt az érzésem, ő ilyennel nem bajlódik. Mindenestül jelen volt.

Aztán az előadásokon úgy néztem, mint néző. Eszembe se jutott, hogy azokat a mondatokat – gyötrelmes és igazságkereső lelkifurdalással – én írtam. És itt valami átlényegülés történt, amit minden szerzőnek jó szívvel kívánhatok. Nem. Mensáros olyan szövegeket mondott, amiket úgy hallgattam, mintha idegen írta volna. Vadonatújak voltak, ott születtek meg a színész szájában, és – túlmutattak a darab mérlegelő igazán. Mensáros túlnőtt a szerepen: ő mondott nekem valamit. Ami már nem is egyszerűen a darabra vonatkozott. Mint egy regényben, melyben felfogjuk az élet tartalmát. Hitet adott, nem a keresztény pap hitét, hanem az egész élet nyomorúságos folyamatában már-már elveszett emberhitet. Hogy helyt kell állni. Hogy elbukunk és föltámadunk. Ártunk és segítünk. Gyötrelmesen igaz dialektikát.

Mit csinált? A legtöbb remek alakításról gesztusok színes jelzői tolakodnak az eszünkbe. Ámuldozunk a mondatokon. Lelkendezünk a gesztusokon.

De itt a csöndek nyűgöztek le. A homlok mögötti gondolatok megszülető iramlása, ahogy a koponyába ütődnek. Ki tudja ezt érzékeltetni? Mintha egy agyat látnánk, melyben megtörténnek a gondolatok.

Visszatérve, mondhatom-e, hogy én nem akartam ilyen tökéletesre ezt a személyt? Ilyen nagyszerűen súlyosra? Igazra? Hazugság lenne. Mert már nem tudok szabadulni tőle, már nemcsak én alkottam ezt a figurát, hanem Mensáros. „Jobb profil és bal profil?” Talán csak ragyogó ősz fej? A hangsúlyok közt kiejtett aranymetszésű mondatok? A torokmélyről fölbúvó hang? A kezek lecsüngő súlya a ruha mellett vagy a vallatott térden? A fej lassú fordulása? Hiszen itt alig van színészi játék! A szavak barna villanásában kétkedő értelem?

Nemcsak én kérdeztem rá e szereppel az emberekre. A dráma kitágult. Ahogy Ádám Ottó fogalmazta: ez mindnyájunk életéről szól. Mensáros tolmácsolásában. A kérdés nagyobb lett, mint egyszerűen a szerepé. Remekmű-alakítás. Lezárulhat a per, telhetnek az évek, Mensáros visszakérdezi rám is a kérdésemet: Hogyan fogsz élni?