Ősz van, ősznek kell lenni. Az én őszöm, a te őszöd, az ő ősze… Batárok mehetnének Miskolcra, finom bőrrel bélelt batárok, mélyükön egy nagy Krúdyval, egy szomorkás Szomoryval – csupa különös íróval, Adyval is akár; pereghetne az eső a kocsiüvegekre és bozontos szemöldökünkre; masnival felkötött hajú szőke meg vörös lányok integethetnének az eldugott függönyrésben, hosszú nyakú elegáns fiúk cigarettázhatnának ezüstszipkával a szájukban a fakorlátos állomásokon, s valamint sárgaréz trombitájú rezesbanda zendíthetne rá a Rákóczi-indulóra Miskolc egyik parkjában, ahol a sarkon kecses üvegekből tölthetnék a sárga tokaji bort meg a vörös egrit az épp odavetődő, aktuális politikával foglalkozó vasmunkások meg szabadnapos kéményseprők…, de nem így van egészen, uraim. Én utazom Miskolcra, lüktető Doxa órámmal a karomon egy vasúti kocsiban mérem, odaérek-e a miskolci színház próbájára, ahol visszahallom a sokak által dicsért és sokak által szidalmazott, a Pesti Színház bemutatóján Csóka-családra keresztelt Őszinte részvétem című színdarabom szövegét.

Mit mondjak? Szép volt ez a próba, szép volt a lelkesedés és fűtöttség. És izgalmas, nagyon izgalmas a „második kiadás” – tele új színnel, lehetőséggel. Az embert ugyanolyan izgalom tölti el, mint az ősbemutatón. Milyen rendezői irányítás, milyen díszlet, ruhák, játékfelfogás – ugyanabból a darabból. Bulla Elma felejthetetlen és megrendítő alakítását itt Demeter Hedvig játssza. Tomanek Nándorét Fehér Tibor, Tábori Nóráét Máthé Éva, Benkő Gyuláét Sallós Gábor, Greguss Zoltánét Csiszár András, Farkas Antalét Somló Ferenc, Egri Mártáét Meszléry Judit, Egri Katiét Jancsó Sarolta, Földi Teriét Zoltán Sára, Pethes Sándorét Szili János, Gálffi Lászlóét M. Szilágyi Lajos…

Izgalommal vártam, hogy más hangon, más játékban is életre kelnek-e a megalkotott személyek, s azt hiszem, ez az izgalom és várakozás a miskolci stábra is átragadt. Mert oly sok vita és nyűglődés folyik a pesti és vidéki színházak körül. Nem mintha ezt a nehéz kérdéskomplexumot egy kis cikkel be lehetne borítani. De lelkesedő ember lévén, engem is elfogott a lelkesedés – a televízió legutóbbi Ladányi-műsora láttán. Ladányi, felfogásom és emlékezetem szerint, nem tartozott az óriás színészek közé, alkati adottságai, fejkiszögellése, erélyes „s” hangjai is motiválták szerepformálási lehetőségeit. De a láng, ami kicsapott belőle, a tehetség és lelkesedés emésztő lángja ünnepi színházzá avatta minden fellépését, nem is beszélve férfias karakterizáló képességéről vagy – ma is elkelne – indulati fűtöttségéről. Öröm volt nézni – a sok színházi nyűg, egyezkedés és szkepszis mellett – ezt a lélekölelő, szívet forrósító tüzet.

A színházat ez a lelkesedés varázsolja színházzá, a társulatot társulattá, a mindennapokat ünnepekké. A színház nemcsak műsorpolitika, egyeztetés, pénzügy, hanem ez a tűz, a nyár vakációjával és napmelegével átitatott, ősszel kitáruló tűz, melyben Krúdy és Szomory, Szabó Lőrinc és Ady lelkesedésével várja a költő és az ember a szeptemberi áhítatot. Ezt a lelkesedést kívánom a pesti és vidéki színházaknak, Kosztolányi szavaival: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan, repüljetek az ünnepi magasban!”