Színháznyitogató

 

Ősz van, ősznek kell lenni. Az én őszöm, a te őszöd, az ő ősze… Batárok mehetnének Miskolcra, finom bőrrel bélelt batárok, mélyükön egy nagy Krúdyval, egy szomorkás Szomoryval – csupa különös íróval, Adyval is akár; pereghetne az eső a kocsiüvegekre és bozontos szemöldökünkre; masnival felkötött hajú szőke meg vörös lányok integethetnének az eldugott függönyrésben, hosszú nyakú elegáns fiúk cigarettázhatnának ezüstszipkával a szájukban a fakorlátos állomásokon, s valamint sárgaréz trombitájú rezesbanda zendíthetne rá a Rákóczi-indulóra Miskolc egyik parkjában, ahol a sarkon kecses üvegekből tölthetnék a sárga tokaji bort meg a vörös egrit az épp odavetődő, aktuális politikával foglalkozó vasmunkások meg szabadnapos kéményseprők…, de nem így van egészen, uraim. Én utazom Miskolcra, lüktető Doxa órámmal a karomon egy vasúti kocsiban mérem, odaérek-e a miskolci színház próbájára, ahol visszahallom a sokak által dicsért és sokak által szidalmazott, a Pesti Színház bemutatóján Csóka-családra keresztelt Őszinte részvétem című színdarabom szövegét.

Mit mondjak? Szép volt ez a próba, szép volt a lelkesedés és fűtöttség. És izgalmas, nagyon izgalmas a „második kiadás” – tele új színnel, lehetőséggel. Az embert ugyanolyan izgalom tölti el, mint az ősbemutatón. Milyen rendezői irányítás, milyen díszlet, ruhák, játékfelfogás – ugyanabból a darabból. Bulla Elma felejthetetlen és megrendítő alakítását itt Demeter Hedvig játssza. Tomanek Nándorét Fehér Tibor, Tábori Nóráét Máthé Éva, Benkő Gyuláét Sallós Gábor, Greguss Zoltánét Csiszár András, Farkas Antalét Somló Ferenc, Egri Mártáét Meszléry Judit, Egri Katiét Jancsó Sarolta, Földi Teriét Zoltán Sára, Pethes Sándorét Szili János, Gálffi Lászlóét M. Szilágyi Lajos…

Izgalommal vártam, hogy más hangon, más játékban is életre kelnek-e a megalkotott személyek, s azt hiszem, ez az izgalom és várakozás a miskolci stábra is átragadt. Mert oly sok vita és nyűglődés folyik a pesti és vidéki színházak körül. Nem mintha ezt a nehéz kérdéskomplexumot egy kis cikkel be lehetne borítani. De lelkesedő ember lévén, engem is elfogott a lelkesedés – a televízió legutóbbi Ladányi-műsora láttán. Ladányi, felfogásom és emlékezetem szerint, nem tartozott az óriás színészek közé, alkati adottságai, fejkiszögellése, erélyes „s” hangjai is motiválták szerepformálási lehetőségeit. De a láng, ami kicsapott belőle, a tehetség és lelkesedés emésztő lángja ünnepi színházzá avatta minden fellépését, nem is beszélve férfias karakterizáló képességéről vagy – ma is elkelne – indulati fűtöttségéről. Öröm volt nézni – a sok színházi nyűg, egyezkedés és szkepszis mellett – ezt a lélekölelő, szívet forrósító tüzet.

A színházat ez a lelkesedés varázsolja színházzá, a társulatot társulattá, a mindennapokat ünnepekké. A színház nemcsak műsorpolitika, egyeztetés, pénzügy, hanem ez a tűz, a nyár vakációjával és napmelegével átitatott, ősszel kitáruló tűz, melyben Krúdy és Szomory, Szabó Lőrinc és Ady lelkesedésével várja a költő és az ember a szeptemberi áhítatot. Ezt a lelkesedést kívánom a pesti és vidéki színházaknak, Kosztolányi szavaival: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan, repüljetek az ünnepi magasban!”

Mensáros, profilból

Az ember nem ura a színműveinek. Egy kicsit mindig Pygmalion-helyzetben van. Alkotásai is csinálják őt.

Csattogtak a fényképezőgépek az Isten nem szerencsejátékos próbáján. A fotósok suttogtak „Jobb profil. Szemből. Bal profil.” Kapkodtam a fejemet.

Aztán előhívták a fényképeket. Ott állt egy pap, egy tanár, egy ember a remek plexidíszlet magányában és visszaverődésében – egyedül. Súlyosan, függőlegesen, mint egy magába zuhanó fekete vonal, mint tömérdek élet, kiiktatta maga körül a teret, kiszorította a levegő tükrös vibrálását – sorsa súlyosságával állt egy lény, akiről föl se merült, hogy színész, hogy alakít valakit. Befogta a nézőteret, a kinti utcákat, fejünk gondolatait, a huszadik századot. Egy pontba sűrítette, mint egy fekete fókuszba. Mensáros László.

Mi ez az arc? Mit tud ez az arc? Mit mond el ez az arc az én darabom igazából? Mit képvisel? Mit játszik? Mit bíztam én erre az arcra?

Nem színészt láttam ezeken a fotókon, nem színészt látok a színpadon. Kerényi Imre rendező instrukciója ötlött az eszembe: „Nem alakítást akarok – embert.” És ott állt egy ember, ott világított egy emberarc, éles premier plánban, ami színpadi csoda; mint egy Ingmar Bergman-filmben – csupaszon és igazságosan.

Megrendítő egyszerűséggel. Verejtékcseppekkel a homlokán: „Isten kamerájában.”

Hiába kapkodtunk levegő után. A darab mérlege hiába billent erre-arra, szándék szerint és Bálint András kiváló fiatal egyensúlyalakításában – Mensáros László jelenléte mindig magához vonzotta az erőteret. Megállt a levegő. Kongott, mint egy óra, mely éjfélre üt: számon kéri életünk lelkiismeretét.

Láttam a próbákat. Láttam Mensárost ide állni, oda állni, a rendezői instrukciók szerint. Sőt. Mensáros aktív színész, gondolkodó ember, aki egy ilyen nagyméretű szerepben utánajár a legapróbb részleteknek. Addig nem nyugszik. Zaklatott életéből fölkelve is egyetlen gondja – nem a színészet. A színészet igazsága. Alkotótárs volt. Milliméterről milliméterre meg akarta ismerni az általa vezetett barlangi út útvesztőit. A lélek útvesztőit, a fizikai test útvesztőit. A balatoni kétségbeesés hullámzásait, az öngyilkosság kétségbeesését, a szeretet kétségbeeséseit, mindnyájunk kétségbeesését. Ő maga kérte, hogy ellenpárjával, a vizsgálóbíróval keményebben ütközhessen. Hogy kétségbeesése kútjait kimeríthesse. Akár szerepbeli mondatok, gesztusok változtatása árán. Nem volt éjjele, se nappala – a szerepben élt. Mert hitet akart tenni. – Miről is? Nem egyszerűen a színészetről, nem egyszerűen Engelhart Simon állapotáról – az egészről. Ahogy az előadóestjének magányában és nagyszerűségében: az élet értelméről.

Mit kell ehhez tenni? Alakítani? Megformálni a figurát? Az volt az érzésem, ő ilyennel nem bajlódik. Mindenestül jelen volt.

Aztán az előadásokon úgy néztem, mint néző. Eszembe se jutott, hogy azokat a mondatokat – gyötrelmes és igazságkereső lelkifurdalással – én írtam. És itt valami átlényegülés történt, amit minden szerzőnek jó szívvel kívánhatok. Nem. Mensáros olyan szövegeket mondott, amiket úgy hallgattam, mintha idegen írta volna. Vadonatújak voltak, ott születtek meg a színész szájában, és – túlmutattak a darab mérlegelő igazán. Mensáros túlnőtt a szerepen: ő mondott nekem valamit. Ami már nem is egyszerűen a darabra vonatkozott. Mint egy regényben, melyben felfogjuk az élet tartalmát. Hitet adott, nem a keresztény pap hitét, hanem az egész élet nyomorúságos folyamatában már-már elveszett emberhitet. Hogy helyt kell állni. Hogy elbukunk és föltámadunk. Ártunk és segítünk. Gyötrelmesen igaz dialektikát.

Mit csinált? A legtöbb remek alakításról gesztusok színes jelzői tolakodnak az eszünkbe. Ámuldozunk a mondatokon. Lelkendezünk a gesztusokon.

De itt a csöndek nyűgöztek le. A homlok mögötti gondolatok megszülető iramlása, ahogy a koponyába ütődnek. Ki tudja ezt érzékeltetni? Mintha egy agyat látnánk, melyben megtörténnek a gondolatok.

Visszatérve, mondhatom-e, hogy én nem akartam ilyen tökéletesre ezt a személyt? Ilyen nagyszerűen súlyosra? Igazra? Hazugság lenne. Mert már nem tudok szabadulni tőle, már nemcsak én alkottam ezt a figurát, hanem Mensáros. „Jobb profil és bal profil?” Talán csak ragyogó ősz fej? A hangsúlyok közt kiejtett aranymetszésű mondatok? A torokmélyről fölbúvó hang? A kezek lecsüngő súlya a ruha mellett vagy a vallatott térden? A fej lassú fordulása? Hiszen itt alig van színészi játék! A szavak barna villanásában kétkedő értelem?

Nemcsak én kérdeztem rá e szereppel az emberekre. A dráma kitágult. Ahogy Ádám Ottó fogalmazta: ez mindnyájunk életéről szól. Mensáros tolmácsolásában. A kérdés nagyobb lett, mint egyszerűen a szerepé. Remekmű-alakítás. Lezárulhat a per, telhetnek az évek, Mensáros visszakérdezi rám is a kérdésemet: Hogyan fogsz élni?

Bilicsi – az életművész

Bill! – ha csak elhangzik a színház folyosóján, már mindenki fölkapja a fejét, abbahagyja a mondókáit, és vár valamit. Mint amikor egy texasi füstös fogadóba belép a környék igazi cowboya, élet, izgalom, vibrálás tör a levegőbe.

„Bill – brill!” – írtam annak idején Az Öreg című darabom bemutatóján hálateli soraimat neki. Várkonyi végigviharzott az öltözőkön, hogy üdvözölje. „Ezt tanítani kéne. Megszületett a magyar abszurd. Angolok se tudnák így csinálni! Bill! Hol vagy?”

S ott állt egy jóságos és kedves civil ember, azzal a szerénységgel, amit csak a megélt sors és az eredendően jóravaló alkat tud ajándékul adni az embernek, s amit annyira szeretnek a nézők is, a színésztársak is. Egy ember állt ott az öltözőben, aki ma is fél hatra bemegy a színházába, hogy szoktassa magát a fellépésre.

Persze, nem kellett már elbűvölnie a közönségét akkor. Évtizedeken át barátjává lett, egyik legjobb barátjává. Vidám szerepei, énekei miatt, de a nagy súlyosságú Dürrenmatt-szerep miatt is Az öreg hölgy látogatásában.

Ez a szerep mégis új volt, a legmodernebb színjátszás terméke. Mit csinált Bill? Wintert, a szomszédot alakította, aki egyedül él a kutyájával, gyűrött, büdös ruhájában, élete vegetatív magányában. És valóban „szaga” volt ennek az alaknak, „szaga” volt a besüppedt életnek, a ravasz érdeklődésnek, a vacsorára leütött halnak, ahogy Bill bejött könyékig fölgyűrt zakóujjban, nehézkes léptekkel. Anélkül hogy szimbolikus jelentést akartunk volna adni a figurának – mindenki egy kicsit az „örök szomszédot” érezte benne. Pedig Bill egyáltalán nem absztrahált, nem talált ki új módit az alakításhoz. Sőt. Ízes hangján ejtette ki az azóta legendává lett szót, a „faanyagot”. Valahogy összerántotta a szót, amiből „fa-nyag” lett. Vagy ahogy a fűtenek helyett nyomatékosan „füttenek”-et ejtett. S ez volt a lényege. Azt hiszem, sokan tévednek, mikor a modern abszurd színjátszást valami ál-európai stilizáltsággal tévesztik össze. Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami „hanyag” természetesség, mely föltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége.

S ez Bilicsi titka.

Ez a belső világ. Nem a színjátszása, hanem az egyénisége. Ugyanakkor persze úgy kell érteni a mesterségét, mint a hegedűművésznek, hogy azt varázsolja elő lélek-hegedűjéből, amit csak lehet. Ehhez az igazi kabaré nagy iskolája kell, mikor bukfencet tudunk vetni lelkünk színpadán. S ez a mesterség Bilicsi hegedű-kisujjában van.

Ez a belső világ egy emberszerető, jó szándékú, istenáldotta világ – Bilicsit nem azért szólítják meg gyerekek, lányok, öregek, járókelők, mert egyszerűen a nagy művészre kíváncsiak. Hanem mert emberi kisugárzása van, ők is érzik, hogy Bilicsi is kíváncsi rájuk, nem idegen, hanem nagy rokon ezen a földgolyón.

Ez a belső világ teremtette meg csodálatos alakításában Badarit, a Nagyvizit című darabomban. A mohó, sosem igazán élő, most a halálos ágyon az életszerepet eljátszó öregembert, aki mindenbe beleszólhat végre, betegsége, életveszélye halhatatlanná, királlyá teszi őt betegtársai közt, aki okvetetlenkedhet kedvére, aki bizakodhat, aki eleszi társa elől az ebédet, aki a főorvossal is úgy beszél, mintha a világtörténelem egyetlen kérdése lenne az ő halhatatlan lúdtalpa. Arcára figyelő értetlenkedés ült, fölfoghatatlan csodálkozás a betegágyban: hát ilyen nagyszerű az élet? Ilyen nagyszerű betegnek lenni? Akadékoskodik, gyűlölködik, intézkedik, tanácsot osztogat, de a végén ő menti meg a társát az öngyilkosságtól, akár saját halála árán is. „Még jó, hogy maga megmenekült” – suttogja végső perceiben. Mert az élet szép.

Mi adja ezeknek a felejthetetlen alakításoknak a nagyságát? A humor. A játéktechnika. A hanganyag. A belső természetességű gesztusok. De főleg – a mögöttes élet, a lélek háttere, melyben hit van, csalafinta, játékos bizakodás. Ebben a nehéz huszadik században, a katasztrófákon, válságokon túlmutató tanítás, a legtöbb, amit a színházból tanulhatunk. Hogy érdemes.

Törőcsik – a játszótárs

Egy csodálatos színésznőről írok. Egy lélegzetelállítóan nagy színésznőről.

Tehetsége mindig az volt, hogy a játszótársunk volt. Ő játszott velünk, mi vele. Ez valami gyermekkori demokratizmus. Ez az ő ide-oda varázsa.

Sokaknak bizonyára nem nyeri meg a tetszését ez az én okvetetlenkedésem. De ha valakit szeretünk – nagyon kell szeretni.

Törőcsik Mariról van szó. Az utóbbi 25 év magányos csodavirágjáról. Kicsoda Törőcsik Mari? Egy színésznő. Egy ember. Minden jóravaló néző belső kedvence. Minden kimondanitudás rejtett országbajnoka. Minden lélegzetvétele, minden szereplélegzése megannyiunk lélegzetét megakasztotta, annyira igazi, annyira belülről átizzott volt. Csak lássuk! Csak legyen! Sugárzik a színpad, a filmkocka.

Mi a titka? Ő maga. Ahogy van, mondja a szöveget, ahogy játszik – mint kürtőn át hallatszik a kicsi égbolt.

Szerepek kisded sorával láncolta magát a szívünkhöz. Modern volt? Modern. Klasszikus? Az is. Így adódott az Úr 1970 – valahányadik évében. Milyen kislány! Milyen nő! Milyen fojtott, milyen nyílt – rábámultunk, ahogy egy kibukkanó archetípusra bámul az igazat szomjazó, szájtáti közönség.

De díjbirkózókra se lehet osztani vívószerepet, balett-táncosokra se oroszlánszelídítőket. Muszáj, hogy a tehetség a saját medrében maradjon. Muszáj hogy szeressük a szerethetőt, várjuk a várhatót…

Varsói melódia? Ki gondolta volna, hogy Júliánál és világszerepeknél nagyobb hebegéseket lehet elfintorítani egy habkönnyű darabban? Vagy Jancsó lemeszelt áhítatában szexuálrobbanású félmozdulatokat vékony szent igazságként?

Aztán Törőcsik Mari – Törőcsik Mari lett. Kik tették azzá? Kik a fúvói, inspirátorai? Kisebb, rosszabb, csúnyább művésznő lett? Dehogyis. Csak bebetonozták. Kőmerev Törőcsik Mari-alakkal vették körül, ahol a lebiggyedt száj, a kizengetett utószázadi hang, a világba fájdult egzisztencia – önmaga betongyűrűje lett. Kik betonozzák körül?

Közbevetően – persze nehéz ekkora tehetséget tehetségnek, zseniálisnak megélni. Napról napra nehéz zseniálisnak lenni – össze nem mérkőzni önmagunkkal, önmagunk megásott mélyére hullani. A „már” én beváltam, mint X. Y. rettentő álpáncéljába zárva lenni. Alakíthatatlanul. Valami dermedt önpszichológiába esve – ahol a pók önmaga szuggerált áldozata. Ki bírja ezt ki? Nem téved saját sémáiba? Ki nem blazírt, ha blazírtot várunk, ki nem félig nyitott szájállású, ha félig nyitott szájállásút várunk, Júliát, Karnyónét s a többieket? A színész is ember. Nagy szavakat használjak? A zseniális színész is ember.

Hol van ez az ember? Talán túl nagy a kérdés. (De túl nagy a művész is.)

A múmia – nem azonos a saját mozgékony lelkével. Lehetne példákat hozni erre, de ki-ki úgyis saját színészi pályafutása során, magára ismer.

Nem lehet megmerevíteni a tehetséget. A színész – eleven anyag, napról napra újjászületik, hadakozik, lélegzik, bukik, emelkedik – játszik.

Eleven, csodás Törőcsik Marit akarunk látni a színpadon. Tévelygőt, akadozót, elementárisat, üdét. Nem a nyilatkozatok bölcsét, helyzetpróbák elegáns madonnáját, a mindentudás papnőjét. Csak egy színésznőt. Ámulattal nézünk Cserepes Margit fél szájára, félbetört mozdulataira, leeresztett kontyára, a Kulcskeresők Nellijére. Micsoda művész! De… És?…

De most már nem akarunk önmaga önmagát bebalzsamozó, álegzisztencialista modorformáira látni. Mi ez a szenvelgés, mi ez az önmagán túlmutató létátélés? Hol van itt egy új kézmozdulat, egy újdonatúj gesztus? Nem kell ködökkel körülvenni egy elevenen sugárzó napot. Amit most látunk, egy átfilozofált, kékbe játszó kép, melyből a vér ritmikája, egyenetlensége hiányzik. Mintha élő szoborrá válna saját színpadi talapzatján. Camus és Fitzgerald enerváltan mély és kútmélységeiben önmagát ajakkarikírozó, mindenen túllévő, kis haját nyakba hullató lélekmadonnáját alakítaná. Mennyire tragikus, mennyire lila, mennyire átélt! Önmaga vakvágányaira tévedt nagyszerű szájbiggyesztés és keserűség. Amelyből atomurániumunk túl európai bágyadtsága árad.

Játszani kell.

Kicsiknek, nagyoknak, ügyesebbeknek, ügyetlenebbeknek ez az egyetlen lételeme. Mit csináljunk, ha nem kell játszani? Maradjunk negyvenévesen játéktalan madonnáknak?

Még egyszer játszani! Ahogy a gyerekkori fűzfa lugasban, porban, színinövendék-kapkodásban, könnyű habarcsjátékban pompázni, tévedni – álfilozófiák verses betétje, lélekmemoárjai nélkül! Játszani – egy színésznek a legnagyobb tét, a realitás tétje. Enélkül múmiabársony, késéles ruhákban.

Játszani. Hinni, hogy az élet – a halál előtt jóval – játék, elég tisztességes és nagy játék, mások és magunk gyönyörködtetésére. Könnyűnek lenni, mint a felhő, amit jópofa szelek sodornak az ég boltján. Kicsordulni, mint habbal a tej, ha a gyerekek szája elé fut, akik nagyon sokat éheztek, hogy a fehér folyadék a szájukba ömöljön. Játszani. Nem szerepet. Nem életet. Önjátékot, csillagjátékot. De játszani egyedül nem lehet. Játszótársak kellenek hozzá, a körhinták gyermekkori játszótársai. Ahogy Kosztolányi tudja ezt az álruhás játékot, úgy mondja a néző csodálatos Marijának, szerelmes várakozással: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani?…”

Fehér Tibor – kész kabaré

Sokszor lebecsüljük a vidám műfajt, lebecsüljük az operettjátékot, a kabarét. Elhúzzuk a szánkat, ha nagy súlyosságú drámai alakítások mellett táncosbravúrokról, operettjátékosságról hallunk. Pedig ezekben a műfajokban csodálatos hajtóerő van: Játszani, játszani…

Darabjaimban ilyen játékos múltú alakítókkal többször találkoztam. Pedig igencsak nem mondhatók a szerepek kabarésnak. Talán csak a tragikomédia anyanyelvét jobban megértik a bohócos emberek.

De így van ez általánosságban is. A komor súlyt csak játékos erejű emberek tudják igazán magasba lendíteni. Más színészeknél is így van ez. A legdrámaibb alakítások majdnem mindig valami kettősségről beszélnek: a tragédia mögött megbúvó huncutságról. Nem ilyen színész volt-e Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor? S azt hiszem, ugyancsak idesorolhatjuk – a drámai súlyt kezükben pörgetők közé – Dayka Margitot, Bulla Elmát, Darvas Ivánt, Bilicsi Tivadart, Psota Irént, Bodrogi Gyulát, Schütz Ilát, Tábori Nórát, Esztergályos Cecíliát, Garas Dezsőt, Várhegyi Terézt… és sorolhatnánk, akiknek már a megjelenésüknél nevetésre állhat a szánk, miközben könnyeket érzünk a szemünk mögött, kiknek kezében könnyeddé válik az aranyrúd, kik éppúgy jelen vannak egy Csehovban, mint egy habkönnyű vígjátékban.

Ilyen mesterjátékos Fehér Tibor. Fehér Pufi, ahogy színházi körökben ismerik. Nagy táncoskomikusi, operettes múlt után olyan Csehov figurákat állított színpadra, hogy szemünk-szánk elállt, a szerepek minden hitelességét, belső természetességét hordozva.

Így találkoztam én vele a miskolci Őszinte részvétem című darabom Csóka családjának Gyulájaként, aki Gyulább volt minden Gyulánál, kétségbeesettebb volt egy temetés minden résztvevőjénél, élni akaróbb minden élni akarónál – Gyula volt.

Ahogy a színpadra lépett, megtelt levegővel a nézőtér. Az első mondatnál bevont a játéktérbe, a család életébe. Nincs nehezebb, mint egy darabot elkezdeni. Az első mondat, írásnál is, színészi játéknál is, megadja a dolgok menetét, megadja a hangütést. Ahogy a szobába törtetett, és elkiáltotta magát, hogy „Hol a kalapom?!” – már fojtott nevetés vibrált a nézőtéren, noha még senki sem tudhatta, hogy temetésre készülődik a család, amikor fontosabb dolgok is akadnak, mint egy kalap. A csípő fölé húzott nadrág, amit egy nadrágtartó van hivatva biztosítani, a dühös arc, az elrikkantott hang – meglebegtette azt az egyensúlyt, mely a tragédia és komédia között billeg… egy darab stílusának telitalálatos kezdőütése volt.

S ezután, ahogy szokták mondani, elszabadult a pokol. Ez a mi Gyulánk beszáguldozta a szobákat, kapkodta a telefonokat, fogadta a részvétteli rokonokat, vadidegeneket, barátokat, intézkedett, csőtörést javított, kriptahosszat mért, végrendeletet bontott, kártyázott, sírt – beszáguldozta az életünket. Mint egy ámokfutó, aki elmulasztott valamit az életből, s azt akarná utolérni. Ahogy mindnyájan vagyunk. Hogy hátha még meg lehet találni az élet értelmét, egy jobb sorsot, egy kalapot.

Egy mű mondanivalója nem egyszerűen a szövegben rejlik. Sokszor egy színész habitusában, járásában, gesztusaiban lehet igazán tetten érni. (Ezért fájdalmas, hogy kritikusaink jóformán sosem elemzik a színész mondanivalóját. Sokszor többet használna, mint a szellemeskedő, novellisztikus önkifejtés, hiszen mégiscsak inkább a színészre vagyunk kíváncsiak, mint a kritikusra. De színészelemzés kevés születik.) Nos, Fehér Tibor Csóka Gyulája ilyen darabhordozó Csóka Gyula volt, elgyötört kistisztviselő, aki öntudatlanul még mindig bízik a királyságban, gyulaságban. Ellenállhatatlan nevetés söpört végig a nézőtéren – miközben mindenki érezte, milyen szívfacsaró ez az ámokfutás.

Régi dolog, hogy a humoros színésznek nem kell humorizálnia. Nem kell a pocakját kidüllesztenie, haját homlokába hullatnia: humoros az a szituáció, amit ő halálkomolyan megél. Ahogy József Attila írja szívszaggató sokértelműséggel: Hehe, hát ennél van a kincs / ami nincs. Ilyen nagyon mélyről fakadó tragédiás humort hordozott Fehér Tibor alakítása, anélkül hogy ezt színjátszó bravúrokkal hozta volna tudomásunkra. Azt a belső humort, amit valójában én is szeretnék a darabban – és némely színdarabomban – megszólaltatni. Milyen József Attilá-s humor ez: …lesz lágy hús s mellé karalábé / ökör hízik és nő a csalamádé / de az már a mi porunkból fakad. Vagy: Mint oroszlán, ki ketrecében bömböl / az öreg bácsi kerti utat döngöl. Aztán: Én ámulok / hogy elmúlok.

Pazar, nagy játék volt ez, Fehér Tibor játéka. Egy nagy színész játékmúltja és bölcs iróniája. S mintha mellékesen, mellébeszélne, saját jelenlétei, a szenvedélyes mondatok mellé – úgy váltott: „Gyerekek, ne zavarjatok a sírással! Hát nem tudok kártyázni!” Váltások! Az élet menetéből a halál menetébe. Így csak az tud váltani és játszani, aki bukfencet tud vetni lelke színpadán. Aki tudja az élet kettősségének a játékát. Hogy mondja József Attila: „Hétért – magamat kérdem – / adsz-e hatot? / Játszom. Azé az érdem, / ki játszhatott.”

Esztergályos Cili – a femme fatale

Azt hiszem, csak ürügy, hogy Esztergályos Cecília körszínházbeli Petruska-alakításáról írok. Persze, jó ürügy. Esztergályos Cecília olyan elementárisan játssza el ezt a megfoghatatlanul vaskos orosz népmesei férfi figurát, hogy szemünk-szánk eláll. Tulajdonképpen az a varázslatos benne, hogy törékeny. Azt hiszem, ez Kazimir remek ötlete – a vaskosság, nyerseség, vérbőség előterébe egy olyan leheletkönnyű alakot állítani, mint ez a színésznő. Ezáltal a figura – bármilyen furcsa – gyöngéd lesz. Bármilyen harsány – lírai lesz. Bármilyen idétlen – szellemes lesz, vaskossága bravúr.

Ha jól értem a kazimiri intenciót, ennek a szerepformálásnak a lényege, hogy életszerű és meseszerű legyen egyszerre. Hogy higgyük, hogy teljes élet, és tudjuk, hogy mesei élet. Élő férfiember, mesebeli báb. Ez igen érzékeny határvonal, melyen kötéltáncosként kell végigsuhannia a színésznőnek. Mit végigsuhanni? Közben arra is ügyelni, hogy csetlő-botló, esetlen, épp lebukfencező figura legyen. Így – természetesség és absztrakció keveredjen a szemünk előtt, a karikírozás durva veszélye nélkül.

Ahogy a humorában. Petruska alakjának nyers humora sok túlzó trükkre csábít, hogy a nézők a hasukat foghassák nevettükben. De Esztergályos Petruskája bábszerű koreográfiáján túl a színész személyi hitelességével van jelen. Nem a trükkök, spárgák és bukfencek Petruskája ez, Esztergályos Cili nem ezt játssza el. Személyiségének, figurájának belső handabandáit, „lelke figuráját”. S ezt csak olyan színész tudja eljátszani, aki egy ilyen szerepben nem megelevenít egy alakot, hanem él ezen a színpadon.

Mondom, nem is a Petruskáról akarok írni, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben láthattuk Esztergályos Cili mindenható koreográfiáját a Kazimir-játékokban. Nyilvánvaló, hogy ilyen szerepkört nagyon kevés színésznőnk tölthetne be – talán senki. Ez Esztergályos balett-előiskolájából, cirkuszi mozgásképességéből is származik.

Az érdekes inkább az, hogy itt növekedett szemünk előtt egy csitrire fogott színésznő, spárgázó színművész, kis táncakrobata, lélekartista, akinek kedves fejével, fitos orrával, rózsaszín arcával hamar megbarátkoztunk, elkönyveltük, hogy ilyen, szerettük.

Aztán néhány színpadi és főként televíziós alakításában belsőleg érett, modern színésznő lépett elénk. Kedves testi jelenlétén túl a belső ember, a belső nő eredeti jelenlétével. Hunyady Sándor Téli sport című tévéfilmjének főszerepében a lelki háttér teljes föltárásával például.

Gondolom, a színészek még jobban tudják, mi az az érési folyamat, amikor sok ilyen-olyan szerep közben, évek múlásával egy-egy színészi egyéniség kifejlődik, megérik, gazdaggá lesz. Ilyen belső érési folyamatot érzek Esztergályos Cili alakításai láttán. S ennek a folyamatnak nemcsak mesterségbeli része van. Életrésze is, ami talán még sokkal fontosabb. Persze, ez sem csak a szerepektől, nem is egyszerűen csak tőlünk, hanem a tehetség fedezetétől függ. Esztergályos Cilinél ez különösen megfigyelhető, hiszen éveken át elsősorban külső adottságai és fizikai tulajdonságai kápráztak.

Modern nő áll előttünk. S talán ez a leglényegesebb az újabb nőalakítások sorában. A külső olyan adottság, mely lényegében csak figyelemfelhívó jelleg – mint egy – bocsánat állati lénynél. Az érdekes, mikor egy külső a kor lüktető lemezén – belső erővel telik meg. Esztergályos Cili pikáns arcában, fiús mozgásában van valami a huszadik század jelenéből. Egy nőből, aki a századunk hangos jelenében él. Minden kornak megvan a maga vonzereje, egyenesen kitermeli a típusait. Nos, Esztergályos Cecília mai típus. Van hiteles jelene. Arcában, mozgásában természetes vonzerő él. Bizonyára nehéz elképzelni a régi végzet asszonyának szerepében. Kicsi, törékeny, szőke, figurás arcú. A női nem titokzatosságának lázgörbéi helyett élénk, majdnem csodálkozó tekintetet kapunk, a szemek mélyén húzódó erotikum helyett nyílt kíváncsiságot és vonzerőt. S azt hiszem, ez az, ami olyan hitelessé, maivá teszi nőalakjait. Az egy az egyben élés. A nyíltság. Ez is erotikus és színészi erő, mely akkor hat igazán, és akkor felel a huszadik század fiatalságkedvére, ha nem csinált, hippis, hanem eredendően természetes. Hozzászoktunk, hogy a burkolt szerelmi jelenléte a maga fojtottságával, intimitásával izgatóbb, vegyszeresebb jelenlét. Mint a bokáig érő hálóing alól kivillanó boka, a selyem hálóing. De azt hiszem, ez a század régebbi ideálja. Az érdekeset, a vonzót meg más jelenti. A század harmadik harmadában. A nyíltság, a meztelenség. Ha meztelen az arcunk, a testünk, a lelkünk. Ez is jelenthet – nyíltságában is visszafogott meztelenséget, mint egy érintetlen bőr.

S a bohócos mozgás, clown-játék mellett ez már egy igazi színész nővarázsa, mely meztelenségében nyílt és nyíltságában bohócosan, játékosan rejtett.

Tábori Nóra – Princissima Laboris

Ki ez a Tábori Nóra? Magam is csak átabotában ismertem, tisztességes és szép szerepekben, amikor Az Öreg című darabomban játszott. Meg kell mondanom, elbűvölt. Ahogy azóta is elbűvöl.

Sok színész azzal bűvöli el az embert, hogy az író fejében meg sem álmodott figurát kelt életre, és a szerző csodálkozik. Tábori Nóra esetében nem így volt. Ő olyan belső csillámlásokat tudott a figuráról, melyekről én is álmodtam. Játszott. Színészkedett. Partnere, a drága Somogyvári Rudi faggatózó kérdéseit csak bölcs hangon intette le: „Ugyan, Bélám… hagyd…” Kottája volt a hangsornak.

Aztán még két darabban találkoztunk. Valamiféle stílus-szerelemben. Az egyik szerepe a Nagyvizit takarítónője volt. Ki ez? Néztem rá a színpadon, mikor partvissal, vödörrel a kezében, kissé félrefordított, lehajtott fejjel megjelent, és rászólt a betegekre; akik panaszkodnak, hogy öt napja nem takarítottak. „Nem tartozik rám. Csak helyettesítek. Ha más nem takarít, az nem tartozik rám.” – „De ha maga takarít, az magára tartozik.” – „Az se tartozik rám, csak elvégzem. Csak épp felületesen, ne izguljanak.” Megdöbbentem a fanyar arcon, a kézlegyintésen. Ennyire tudja, hogy én mit akartam?

„Kabinetalakítás” – írták róla az újságok. „Nálunk is éppilyen a takarítónő. Nálunk is…” állították meg ismerősök és idegenek. A hanghordozás, a legyintés, a kórtermen átvonuló vészjósló és tragikus figyelmeztetés? Az egész darab fonákja benne volt, mint tragédiában a komédia és fordítva. Ahogy a betegek felé fordította az arcát teljes érdektelenséggel és mohó belső figyelemmel, ahogy a kórházi betegek ebédelése közben közönnyel takarított, vagy kicsavarta a rongyot… – mindnyájunkba belénk nyilallt, hogy meddig élünk. (Otthonról hozta a felmosórongyot, megfelelő lyukakkal.) A testén végigeresztett félápolónői ruha, mely úgy csüngött rajta, hogy lássák a kórházba tévedt fél-civil idegenkedését és ugyanakkor jelenvaló szolgálatkészségét? A gumikesztyű, mellyel ijesztő módon megsózta a beteg elől mindent elevő látogatók csirkecombját? Vagy a maga alá ejtett láb, ahogyan ült, és figyelte a kimúlók és virgoncok látszatéletét? Mindez eszköz, zseniális melléklet. De borzongató volt. A Takarítónők Takarítónője. Princissima Laboris.

Vagy a Csóka család harsány és tragikomikus Margitjában a kapkodó és mégis érző jelenlét??? A nevettető és torokszorító önfeledtség – élni, élni, nyerni, veszteni – mindegy, csak élni!

Mintha egy alvajáró lenne a színpadon. Mintha két másodperccel később értené meg, miről van szó, fogná fel, milyen helyzet van adva. Ez a miniatűr távollét csodássá tette a jelenlétét. Az áradó kedvesség, a könnyeztetésig nevettető utánzás. Mintha azt mondanánk: Meg kell halni. Ez a törvény. (Szünet.) „Ja?” – veti föl a fejét, s ezzel magát az elmúlást kérdőjelezi meg belső, akrobatikus intelligenciájával, fittyet hányva az elmúlásnak, édesdeden kifigurázva a pusztulás komolyságát.

S a többi ragyogó alakításaiban, a Vidám kísértetben, a Bot és gitárban, a tévéjátékokban, szinkronjában vagy a Bernarda házában.

Spét. Mintha éppen nem volna jelen, csak utólag. Mintha részt kellene vennie egy kivégzésen, amire utólag eszmél rá. És ez olyan, csak abszurd humorral mérhető, melynek alig van párja színészetünkben.

A spétek voltak a csodák. Mi a spét? Egy-két másodperccel később felelni a kérdésre, mint várják. De Tábori Nóránál ez félelmetesen természetessé vált.

Mintha magába lenne süppedve. A humor, a szenvedés benne bugyborog, de csak abban, ahogy ül, ahogy takarít, ahogy hallgat – egy-egy sorsot hordoz. Ahogy én is gondoltam, ahogy egy szerep írásakor a belső szándékot is beleírja az ember – azt folytatja a színpadon.

Éli, történik benne a rejtett humor. Saját belső figurák ezek, nem kell kitalálni, se poénokat, se helyzeteket. Mintha előre megbeszéltük volna az egész darabot.

Azt hiszem, nem csoda, hogy a szakma és a közönség egyik kedvence lett.

Egy interjújában igen kedvesen úgy nyilatkozott rólam, hogy ő már tud gyurkovicsul játszani. Hadd adjam vissza a bókot, már időnként tudok Tábori módra írni. Viccre fogná. Egy kis szünet után felütné a fejét, s azt mondaná:

– Ja? Én következem?