Huszárik Zoltán

Ideges, nyúlánk. Beront a lakásba, nem áll meg az előszobában, végignézi a falakon a képeket, puhabarna, karcsú felöltőben, aztán áll a szoba közepén. Még nem járt ebben a lakásban – más lakásokban járt, ahol laktam. Nem vagyok férfipárti, mégis azt érzem megint, a szoba közepén – szeretnivaló. Másoknak is.

Gyors, de könnyed, olyan, mint egy ragadozó. Mindig vár. Ahogy aztán dióbarna, spriccelt pulóverében ül, nem fecsegünk, nem tudunk fecsegni, belevág, mintha régi témát folytatnánk. Sok év óta ismerem, barátom, alig találkozunk, nincs rendszerességünk, de egymás szájából kapkodjuk a mondatokat.

– Az ismeretlent keresem, csak az ismeretlen nyugtat meg.

Ül, várakozik. Nyugalmasan és robbanásszerűen. A cigarettát ideges ujjakkal halássza elő a zsebéből – nem elegáns, több annál, valódi. Polipmozgással szívja a cigarettát, a kilebegő füst után is utánanyúl az ajkaival, mintha külön élőlények lennének. Él, ezerszeresen.

– Nem tudom, mit nem értenek ezen az emberek? Vagy csak a szakma tetteti magát? Nem érdekes, de a Szindbádot először a 2-es kategóriába sorolták, aztán nagy harcok árán lett 1-es. Persze, 1/C-s (harmadik fokozat), merthogy szép, szép, de nem társadalmi. Ismered ezt az utólagos osztályozást a filmszakmában, persze, ez pénzzel is jár. Hát, legyen. A legtöbbjük holtig ismétli kis és állandó tapasztalatait. Én a tapasztalatlanságomból élek. A múltkor azt kérdezte egy újságíró, mivel akarok a közeljövőben foglalkozni? Ismered a kérdéseiket, mik a tervei stb? Azt mondtam, önismerettel. Azzal szeretnék foglalkozni. Ezzel az ismeretlen emberrel, aki itt ül – nevet, kedvességével vicsorítva, fogai kiugranak, vibrál.

Az asszonyok félrebillent fejjel figyelik, hallgatják kíváncsian. Az jut eszembe, hogy szeretve sem ismerjük egymást. Se így, se úgy. Rohamosan beszélünk, rohamozva, mintha nem volna elég életidőnk, égési anyagunk. Nemzetről, a modern költészetről, félszavakkal, mégis azt érzem, csak a lényegről lehet mindig, minden témában beszélni. Elhagyjuk asszonyainkat. A kis szobába megyünk, rögtön Beckettet választja, aki indiános rézfejével hatvanhárom éves fényképéről néz halálosan szuggeráló szemével Hemingway és Dosztojevszkij közül.

– A század legnagyobb költője.

– Na ja. Mit mondhatnék?

A fél-díványra fekszik, mondja a magáét.

– A konzekvensen fölismert tapasztalatokkal mit kezdhetek? Építsek történeteket, melyekben a jelen idő sakkmintáit zsúfolom? Teszik ezt elegen a maguk dicsőségére. Nagy kár, hogy nem akarják megérteni: nem a társadalmivá konstruált történetek teszik, hogy közösségi, emberi egy film, egy mű, vagy sem. Társadalmi felhangokat keresnek a filmben. Piccard a tenger mélyére száll, a tenger alatti jövőért. Az emberiség a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el, szétsugárzik és hat az időben, a lélekben. Mi ennek a mértéke? Adyt, aki roncsolódó szívvel és gerinccel írta szerelmi verseit, sokan káromolták.

Ez a költészet a maga emberi tragédiájában mégis milliók áhítatos szerelmét sugározta. Olyan egy-egy verse, mint valami vallásos olajnyomat, rajta van a naivitás bája.

Belém szúr a magánya, a magányom. Vagy két éve, egy éjjel négy órakor a Dob utca sarkán találkoztunk. Rögtön egy irányban indultunk, inni valamit, sürgősen beszélni. Vágtattunk az utcákon, hadonászva. A Belvárosi zárva. A kiskocsmák zárva. A lakások zárva. Ma is látom, az egyik szálló üvegajtaján át magyaráz ziláltan a takarítónőnek, hogy csak egy félórára leülünk a hallban, nem zavarunk… „Nem lehet semmit se kapni” – mondta a takarítónő, és elment a szerszámaival.

– A szerelem totalitást ad. Lényegi és nem egyszerűen használati vagy ismereti állapot. Ismeretlen állapot, melyben többet tudunk meg, mint az ismerős állapotokban. Az aktus torlódó pillanataiban időtlenül igazi és derűs végtelen úszik. A szerelem a legegészségesebb morfium. Hiába vádolták Csáth Gézát, hogy morfiumot fecskendez magába, ötezer évet élt át néhány milligramm morfiummal. A szerelemben milliók igaza és morfiuma, valódi, belső végtelen ég. Biológiailag hitelesített végtelen…

A kis zöld asztalon lévő Negrókért nyúl, bedob kettőt a szájába, türelmetlenül rágja.

– Valami mohó szabadságigény él két ember találkozásában… Az újrakezdés szabadsága, a teremtésé… Nem egyszerűen testi mivoltában, hanem a csoda, a lehetőség föltalálásában… Szegény Devecserit nem tartottam jó költőnek, de A hasfelmetszés előnyeinek pőre őszinteségét kamaszborzadással olvastam… Poligámia. Nem a sokszerűség a lényege, hanem az indulás, a szerelem naivitása… két ember ismeretlenből közeledése, az érzékszervek spontaneitása, tisztasága…

Fölugrik, nyúlánk pulóverében olyan, mint egy hivő jaguár. Türelmetlen, igazi.

– Évává és Ádámmá válik a szerelmes… Az ügyetlen mozdulatokban titokzatosan földereng az együtt-tervezés gyönyörűsége… A kereső érzékszervekben a „lakjuk be a földet” egyszerű és mámorító kedvessége… Együtt… Együtt lélegezni, teremteni, lábadozni… létre kelek, létre kel ő is… a lélek viharzásában az élet megsokszorozódása teremtődik meg… Az ismeretlen, a lehető élet… A nőben a valaki van benne, és a senki… Egy személyű és személytelen: magamat keresem bennük. A tükörképeim ők, és bárhogy hangzik, de Szabó Lőrinc megírta: „És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.” Életet, szerelmet, művet akarok teremteni. A mű a gesztusnak idővé tétele. A produktummal pedig egy magasabb rendű etikát teremtek – ahogy Ady nyomorúságos testéből a Patyolat üzenete, A fehér lótuszok kilengenek… És ebben az önégető és égető szerelemben mindenkinek jut annyi fény, hogy annál melegedhessen…

Arcával előremered, fekete haja villog, két négyzetméteren úgy mozog, mintha belső rituális táncra rángana, az idegek túlfeszített táncára, életigenlő és haláltáncra.

– „Két önzés titkos párbaja minden egyéb…” Nem kell neked mondanom. A szerelem nem racionális tervezgetés, átfogóan nagy, lélekmélyi és világméretű együtt-tervezés… Az eget keresi a két szerelmes, ahogy a gótika fölboltozta lelkét a végtelenbe, és benne az apró ember fölistenült a térbe…

Visszaül, a takarót paskolja, cigarettát ránt elő, poliposan marja magába a füstöt.

– Sokszor gondolkoztam azon, mi lett volna, ha a kifejezetten közösségiből többet vállalok már fiatalabb koromban? Nem jutottam még megállapításra. Többet vállalhatok, mint magamat odadobni az ismeretlennek? Többet, mint elmondani a nőlélek meg férfilélek türelmetlen szabadságigényét, életvágyát, belső halhatatlanságát? A szabadság a hullákon ragyog fel Delacroix képén… Most nem számít, hogy romantikus… De igaz! Egyetlen aktusban négymillió sejt rohamozza halálát az egyetlen szabadságért, egyetlen petesejtért… És ha belegondolunk: hogy egy új magányt megteremtsen… A hímsejtek halála az életbe visz… Ez gyönyörű.

Összehúzott szemmel figyel önmaga lüktetésére. Negrócukor-rágás. Kezek a tarkón. Elnyúlik, aggódik, ráng.

– A nőben persze genetikai féltés él… a gyermekszüléssel csöndesebb evidenciába kerül… az az evolúciós különbség mártírrá, de élettel avatottá is teszi… Mert a gyerekben a kettőst akarják látni… De a szerelem az övék is, mint kiragyogó csillagég…

– Ahogy Camus írja a novellájában.

– Az, az!

Megkeressük.

„…Van-e másféle szerelem, nem olyan, mint az árnyak szerelme, hanem olyan, amely fényes nappal harsányan dalol? Janine nem tudta, csak annyit tudott, hogy Marcelnek szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor csak Marcel nem akar egyedül lenni, se megöregedni s meghalni, azzal a konok képével, amit vág, és amit Janine néha más férfiarcokon is fölfedezett, az egyetlen közös képét ezeknek a bolondoknak, akik okoskodó képpel álcázzák magukat, míg csak rájuk nem jön az őrjöngés, és egy női test felé nem taszítja őket kétségbeesetten, hogy vágytalanul beletemessék minden magány és éjszaka szülte rémületüket.”

– A nőt is, a nőt is olvasd!

„Szívvel-lélekkel szólongatta Marcelt. Utóvégre őneki is szüksége van Marcelre, az erejére, apró bogaraira, ő is fél a haláltól. – Ha leküzdeném ezt a félelmet, boldog lennék…

– Hirtelen valami kimondhatatlan szorongás fogta el. Elhúzódott Marceltől. Nem, ő nem küzd le semmit, ő nem boldog, ő csakugyan meg fog halni, nem lesz része a megváltásban. A szíve sajgott, zihált, mert valami óriási súly nehezedett rá, s egyszerre rájött, hogy húsz év óta cipeli ezt a súlyt, és most minden erejét megfeszítve küszködött vele. Ő megváltást akart, még ha Marcel, még ha mindenki más mindhiába várja is a megváltást! Janine fölébredt, fölült az ágyban, és hegyezte a fülét, mintha egész közelről valami hívó szót hallana…”

– Azt, amikor kimegy az arab éjszakába, az erőd teraszára, és az ég alá fekszik; az éggel szeretkezik, a végtelennel csalja meg az urát!

„Se fuvallat, se nesz, csak a hidegben homokká porló kövek tompa ropogása törte meg a Janine-t körülvevő magányt és csendet. De egy pillanat múlva úgy érezte, mintha valami súlyos körforgás gördítené fölé az égboltot… Janine csak nézte a bolygó tüzeket, nem tudott szabadulni a látványtól. Csak forgott velük, és ez a mozdulatlan vándorút lassanként elvezette őt lényének legmélyére, ahol most a hidegség és a vágy tusázott… Janine egy kissé mindig jobban kitárult az éjszakának. Zilált, megfeledkezett már a hidegről, a létezők súlyáról, a dőre vagy dermedt életről, a lét és a halál hosszú szorongásáról. Annyi éven át menekült a félelemtől, csak futott ész nélkül, céltalanul, de végre megállapodott. És mintha már azt is érezte volna, hogy újra megtalálta a gyökereit, ismét az élet nedve járja át a testét, amely már nem remeg. Ölét egészen odanyomta a mellvédnek, a forrongó ég felé fordult, és már csak azt várta, hogy még háborgó szíve is lecsillapuljon, és csend legyen a bensőjében… S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként elöntötte Janine-t az éjszaka vize, elmerítette a hideget, lassan felszállt Janine lényének sötét közepéből, és szakadatlan áradással csapott fel Janine mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Janine hanyatt feküdt a hideg földön, és az egész újhold végigfeküdt rajta.”

Súlyosan, kimerülten néz. Sokára szólal meg:

– Ismered Nulla Károly életét? Ócska vers, de igaz. Egy éjjel Nulla Károly le akarja írni az életét. Gondolkozik, mit írjon? „Óvodába jártam… – ezt nem érdemes leírni, mindenki járt. – Érettségiztem, hivatalba kerültem, vettem egy kék felöltőt… – Mindenki ezt teszi. – Misére mentem. Családom lett. – Mindenkinek van családja. – Nők? Egy-két rémületes ká… Előléptettek… – ezeket nem érdemes fölírni. – Aztán öregedni kezdtem, fájt a hátam… – mindenkinek fáj a háta idővel.” – És közben Nulla Károly meghal. A papíron az marad fölírva: „Az életem…” – Na, látod, ez borzalmas. Mindenkinek élni kell…az ismeretlen felé. Én csak közvetítője vagyok, alázattal, főlehajtva egy üzenetnek… nagyobb dolgoknak vagyok közvetítője… teljes életnek, teljes halálnak… Bekötött szemmel visz a herold emberszabású üzeneteket… A lejteljesebb szerelemben is… És megmarad a világban örökké megmaradó kérdés, ami életet, emberkapcsolatot, csodát teremt. A nővel szemben is, magammal szemben is: Mindmáig nem tudom, hogy ki vagy te?