Nagy Anna

A Gellért hallján jön keresztül – sietősen, ahogy gondoltam. Ruháival elcsúfítja magát. Hatalmas prémsapka van a fején, homlokába húzva. A portások, akik angol és nyugatnémet krémezett nőkhöz vannak szokva, vagy legfeljebb lila bőrös, ám nem libabőrös magyar kisasszonyokhoz, szabad utat engednek neki, de nem tiszteletből, hanem tanácstalanságból. Nem súgnak össze a háta mögött – ez a Nagy Anna –, ahogy egy-egy reprezentatív, kisebb vagy nagyobb színésznőnknél teszik; csaknem a fejüket csóválják, „átengedik”, ahogy a rendőrbiztosító sorfalak az államfőket őrző védelmükön a kétesebb, ám valamilyen okból tiszteletet parancsoló egyéneket. Merénylő? – tűnődnek még egy percig, aztán kizárják magukból ennek a lehetőségét.

Mert gyorsan dobált, gyerekesen fölszaladó tagjaiban valami igazi kisugárzást éreznek meg. Az egyszerű kabát és a hatalmas prémsapka alól kibukkan a Poprádon ellebegve korcsolyázó lány ihletes szépsége.

Gyönyörű. De nem szép. Belső ragyogása van. Lélekragyogása. Domború, fényes homloka kivilágít a barna hajból, az arc, mint valami belsőleg átvilágított lámpa, ovális, mint Modigliani arca, csak nem rózsaszínben, hanem napsárgában. Égnek a szemei, belső lámpafényben. Ez nem színésznői szépség, nem is szépség, mondom, hanem lelki jelenlét, érzékeny kivetítés. Szomorú, szomorú, aminek a buráját át- meg áttöri a gyerekmosoly.

Ilyen volt a Kosztolányi–Ranódy-féle Pacsirtában is, melynek címszereplése azért volt telitalálat, mert annyira belsőleg szép lányt csúfítottak el Pacsirtává, ezáltal hitelessé lett filmen is a Kosztolányi megálmodta Pacsirta.

Ledobja a sapkát, kabátot, táskát, szanaszét. Kapkod.

– Nem tudok ám nyilatkozni – rebegi rögtön, s nem tettetésből. Nincs benne színésznői. Natúr. Nagy Anna. Talán hozzá se kell tenni, hogy színésznő, hiszen egyénisége szavatolja a tehetségét, és nemcsak tehetsége az egyéniségét. Ritka.

Nyilatkozni? Ki gondol erre? Sőt megnyilatkozni? A színészet exhibicionista szakma, legtöbb színésznek a tehetsége, tulajdonsága, hogy le tud vetkőzni, ki tud fordulni magából. Nagy Anna nem ilyen. Ő nem tud kifordulni magából, ezért ha mégis levetkezik bensőleg, kifordul magából, az valami szemérmes, ugyanakkor gyermeki spontaneitású mozdulat. Ritka.

Ahogy a Sirályban. Vagy tíz éve játszotta Debrecenben. Elragadtatással néztem, szemei égtek, domború homloka megragyogott a belső tragédiától, s ma is fülemben van, ahogy mondja: „Én a Sirály vagyok.” S mint a mozdulatai, a hangjai is: vékonyak, madárszerűek, élesek, lényszerűek – okosak és gyermekesek, idegesek és fájdalmasak. Nem akarom belemagyarázni, de gondolom, Csehov is spontán választott egy madarat egy nő jelképének. Rebbenései, fölszárnyalásai miatt, ahogy egy rejtett lélek tud lebegni, idegesen és vibrálóan csapongani – tragédiák és boldogságok felé. Áhítatos, igazi Sirály volt.

– Szindbád… Szindbád? Az ilyen férfiszerelem? Az ilyen férfi? Mint ritka tollú, színes madár a verebek szürke csapatában. A Szindbádok tele vannak életrajongással. Röpülnek, habzsolják az életet, kíváncsiak mindenre. Tovább és tovább röpülnek. De a szerelem gyönyörűségében fölragyog rajtuk a színes toll.

Nem Szindbádot, magát magyarázza.

– A szerelem illúzió. Nem ahogy a sláger mondja. De álom. Elképzelés, vágy, de az élet legszebb eseménye. Nem volt sok szerelmi „ügyem”. De mindig teljes bedobással éltem meg. Nem bántam meg soha utólag semmit. Mert a szerelem által olyan dolgokat ismertem meg, amelyek mélyebbé, áthatottabbá tettek, igazibbá. A szenvedések is. Nem szeretek „élni”. Ellentétben Szindbáddal. Az élet nyűg, talán depresszióból vagyok csak színész. Kényszerből, szükségből.

Hadd mondjam el én is a magamét: (persze, alig engedi, minduntalan közbevág).

– A tehetség szerintem is kényszer, szükség. Valamilyen gyermekkori vagy még előbbi szakadék átugrása, átrepülése, az adja meg az erejét. Veszélyes szakadék. Az igazi tehetség ezt a meghasonlást, ezt a krízist repülése ívével áthidalja a másik part, az élet felé. Sok tehetség nem bírja el ezt a múlt-gyerekkor-szakadékot, és belezuhan. Van rá sok példa. De aki átíveli… ezt a mélység hajtóereje hajtja föl a magasba.

Egyetért.

– Így lehet. Ilyen repülés a szerelem is. Gondolom, Szindbád is ilyen nagy illúziók pilótája vagy madara volt.

– De Szindbád „szórakozott”, hangulatozott. Társul szegődött egy-egy röpke madár mellé, de mindegy volt, milyen az a madár, s aztán el is repült egy másik égtáj felé.

– Lehet. Akkor ő másképp volt. Talán azért, mert a szerelem illúziója rövid. A házasság pedig a csőd – ilyen szempontból. Hosszú szerelem? Nincsen. Elmúlik, eltűnik az.

Meg kell kérdőjeleznem ezt. Szerintem a szerelem két ember drámája. Személyes ütközés is, áldozat, vereség, egymásba kapaszkodás, vállalás, ki kit győz le – is.

– Én nem értem ezt a drámát. A szerelem drámáját. Nem vagyok az a nő, akinek sorsa a férfi. Biztos a legtöbb nőnek az, boldogok, természetesek. Mint ahogy, pedig azt hiszem, igazán jó anya vagyok, de a gyerek sem a „sorsom”. Saját sorsom van: ahogy megszülettem, ahogy felnőttem, a tehetség kikívánkozó állapota, a boldogságok, a szenvedések sorsa az enyém. Van sors. Van sorsom. És ez megnyugtat. És ez ellen, az alkatom ellen, hiába is akaródznék. Ez ellen csak rosszul akarhatok. Próbáltam komfortosabban felfogni az életet, nem ment. Akkor rosszul cselekszem. Így pedig sorsom szerint, ha jó és boldog az a sors, ha nem jó vagy nem boldog, akkor is…

Kis konyakot iszik, kapkodva. Ideges. Idegélete van, állandó belső mozgalomban. Egyik cigaretta a másik után, de nem élvezetből – ahogy ő mondaná, belső kényszerből. Az idegéletet nem külső, belső égés izzítja.

– Nem hiszek hát a hosszú szerelemben. Szindbád is rövid szerelmeket élt, legfeljebb vissza-visszatért hozzájuk.

– És Szabó Lőrinc huszonöt éve?

Nem válaszol. Nem tud válaszolni.

– Igen – mondja aztán. – Lehet, hogy van ilyen, nagyon ritka. Én biztos gyáva vagyok ehhez, vagy félek…

– Vagy gőgös. Védi azt a csontkemény „ént”, melyet fél föloldani, fél föladni a másikért, bárkiért. S ezt csak olyan nagy egyéniség győzheti le, mint egy mai Szindbád.

– Lehet.

Szeme ide-oda repdes, égőbarna, fénybarna szeme. Hol gyönyörű, hol semmi különös. Az ember és a nő mélyen össze van elegyítve benne – rengeteg éles tudatosság és kavargó érzelmek.

– De nem kicsinylem le a szerelmet, sőt. A legnagyobb dolog. Csak ritka. A sors pedig továbbhalad. Hiszek. Minden tehetséges ember hivő. Vallásos, persze, nem a köznapi értelemben. Én sem járok templomba, ne higgye. Nem élek vallásos életet. De kapaszkodom valamibe, fölnézek, valahogy, ha már Szabó Lőrincet említette, panteista módon. E nélkül az áthatottság nélkül nincs tehetséges ember. Van, aki nem is tudja, csak végzi a sorsát. Egy idegsebész orvosnővel beszélgettem, aki az anyaggal való küzdelem miatt kizárta magából a hit lehetőségét. Mindegy. A munkájában mint sorsban ő is hisz, neki is helye van a sors folyamatában. Ezért nem vagyok boldogtalan ember. Szindbád a hangulatok sorsában hitt, a kíváncsiságával töltötte el az életét. Mert el kell tölteni. Jósággal, szerelemmel, szenvedéssel. – Megint lebeg, ültő helyéből fölemelkedve, prémes sapkáját fejére csatolva, hogy a kék táj párájában elkorcsolyázzon, halhatatlan jelenvalóságba a Poprád homályos jégtükrén. Integetve.

– Emlékszik. Mindig minden nőtől Szindbád búcsúzott. Én játszottam azt az egyetlen szerepet, amikor a nő intett búcsút Szindbádnak. Mert én is tudok búcsúzni.

Ritka. Mint ember, mint nő, mint színész.