Dayka Margit

Nem megy.

Már másodszor ülök vele szemben, hogy Szindbád ürügyén beszéljünk, s ő figurásan tárja szét az ujjait.

– Látja, nem tudok én mondani semmit. Csak ilyeneket. Végtelenül szeretem Krúdyt. Ahogy az ember vagy kétévenként újra és újra előveszi, hogy végigolvassa, mindig egészen újnak érzi. Ezért érthetetlen külföldön is, mert nem lehet ezt megfogalmazni, lekottázni, ezt a varázst. Az arcok, a selymek, színek, a gyönyörű tájak… Huszárik Zoli tudta ezt… filmen. Mert annyira tehetséges. Csodálatos volt vele dolgozni. De nemcsak dolgozni, együtt lenni vele. Látja, annyian megváltoznak. Kiürülnek. Rutinból élnek. Most, hogy Huszárik visszajött Olaszországból, fölkeresett. Annyira örültem… Semmi… semmi nem változott benne… igazi maradt, a siker ellenére. Hogy valaki képes öt évig egy filmmel, egy gondolattal foglalkozni, abban izzani… Ki ilyen még? Most láttam a Tiszteletet az öregasszonyoknak című kisfilmjét… Hát gyönyörű az is… Nem változik – tele mozgású arcában mint külön élőlények barnán ugrálnak a szemek. Minden az arcában van. Ezer fintor és ezer szeretet ugrál rajta, mint egy végtelenbe zárt gumilabdán – benyomódik, kidudorodik, gyerekes és túlontúl bölcs, jóságosan kajánkodó, elárad és összeugrik rajta a játék szelleme. Hirtelen azt érzem megint, milyen nyomorult a kérdezgetés, a felelgetés: egy arc van előttem, amely mindent ért, fölfog, visszaver, túl van mindenen, és mégis itt születik előttem, mint egy csecsemő arca.

– Latinovits Zoli biztos mondott magának szépeket, mert ő nemcsak színész, hanem költő és nagyon éles eszű ember.

Mit is beszélnénk? Elhallgatnak bennem a faggató kérdések, melyek inkább egy rossz filozófiába illenének, semmint ehhez az igazi nőhöz. A presszó márványasztalának a szélébe fogódzom, hogy megkapaszkodjam a gondolatok vibrálásában. Látom ezt az asszonyt – Dayka Margitot –, ugyanakkor csak elborít szüntelen jelenléte, melyben egy élet finom és mozgékony értelme van, nem beszéd, hanem sokkal több ez: szeret engem ez az asszony. Hirtelenjében megsimogatja az arcom, és tudom, hogy megbocsátja okvetetlenkedő, kérdező szememet – nem fölényesen, nem színészien, hanem emberi módon föloldoz.

Először fölmentem a lakására, beállítottam hozzá a megbeszélt időben, idegenül, de ő egyszeriben megvarázsolt. Három óra volt délután.

– Maga biztosan éhes. Nem evett. Jöjjön. Ide leül. Iszik. Csak a legjobbat szabad inni. Ez most jó. Séguin. Igyon. Én nem, fogyasztom magam, az alkohol hizlal. A Macskajátékhoz nyolc kilót kell leadnom. Egyen is.

Ültem, ettem. Ringlikarikák gurultak elő gusztusosan, sajtos rolók, vastagon. Ültem, ittam. A konyak gyönyörű volt, olajos. Beszélt. Áradozott. Krúdyról halkan és fölcsattanva, bakfis és törzsfőnöknő keverékében. Ültem, ettem. Bambultam, ittam az aranybarna italt. Aztán egyszer csak életem kellős közepében voltunk, mondtam a magamét: ő nem kérdezett, csak megismert, mint egy intuitív, mély lélek. Mért gyóntam neki, mit gyóntam? Megérintette a kezemet, mint egy ügyetlen kutyának a pracliját – mintha föloldozta volna nyavalyás életem összevisszaságát. Nem volt ebben semmi színészi. Emberi volt. Úgy, ahogy mondom, áhítattal hallgatta az én hülyeségeimet, meg persze, kedves kajánsággal, mint aki tudja a szindbádi utak végét.

– Szindbád… Szindbád végtelenül gyönyörű és romlott… Mindnyájunk romlottsága benne van…

– Roncsolt…

– Igen… – Nem javított ki, csak megismétli előző szavát: romlott… Kedvessége nem valami szellemi elegancia, több annál, jóság. Ujjai ugrálnak beszéd közben, nyugtalanul, mint a gumikesztyű. – Úgy éreztem, vén vagyok Majmunkához. Végtelenül vén. Nézzen meg. – Grimaszt vág, szemei most mintha elásott lyukakból néznének ki, és rebegnek, madárugrással. – Féltem egy ilyen szép férfival együtt mutatkozni… Nagyon féltem… Azt sehogy sem akartam, hogy ez női szerep legyen, hogy ott egy vénasszony féltékenykedjen… Valami anyásat akartam, anyait… Nem párharcot, hanem végül is minden férfi számára való anyai békét…

A szeméhez ugrik a keze.

– Azóta nem vagyok ugyanaz, mióta anyám meghalt. Úgy érzem, ő én vagyok… Ahogy elment, alig maradt belőlem valami…

Dobolnak az ujjai a márványon, cigarettára gyújt, könnyedén szívja, ahogy a folyton élők. Nincs egy nyugalmas perc, csak az élet.

– Sohasem tudom a gyerekkoromat elfelejteni. Onnan hoztam a hitemet. Emlékezem az első áldozásra. Persze, nem volt semmink, én a tizenharmadik gyerek voltam, a teljesen fölösleges… Mégsem voltam az, mert anyámnak tudtam segíteni élete utolsó évtizedében… Nem volt se ruhám, se cipőm az áldozásra. Vettünk fát, kifaragtuk faszandálnak… Két rész volt, egy a talpnak, egy a saroknak, és bőrrel varrtuk össze alul… És hogy ne kopogjon, ilyen kis bőrdarabokat ragasztottam a fatalpra… De a ruha! Az volt a legnehezebb… Akkor lehetett a boltban kapni vékony, áttetsző anyagot, amit a kórházban használnak. Gézt. Széles darabban lehetett venni… Amiből függönyt is csináltunk… Abban áldoztam. Aztán nem érdekelt a pénz, amikor volt. Most sem. Mit csináljak vele? Vannak, akik szegény sorból jöttek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle vagyontárgyat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket; gyanakszanak továbbra, örökké… Én meg ilyen lettem… Csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sose gondoltam arra, mi lesz velem? A háborúban sem… Ki akartam menni mindenáron a frontra, a katonák közé… Ezrével kaptam a leveleket: „Ha még egyszer láthatnám játszani…” Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy meghalok. Na és ha meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták, félre fogják érteni, azt hiszik, a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam, haslövések… a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt… Segíteni akartam. Volt ott egy kegyetlen százados, mindenki panaszkodott rá… Nehéz volt rászedni, de csak ment aztán. Hogy küldje haza az embereit. Mindenki bizalmatlan volt eleinte, gondolhatja. Én nem tudom, hogy mit éreztem, csak hogy ott kell lennem velük. Volt egy katona, aki a jegygyűrűjét küldte velem haza… Egy kis üvegben, zsírban tartotta… Bár őt hozhattam volna haza. Csak anyám nem féltett. Ő azt mondta, eredj, ha akarsz, nem lesz semmi baj, imádkozom érted.

Arca előttem. Ugrál, mint a gumilabda, valami legyűrhetetlen belső játékra. Szerelmes arc. Bohócos arc. Öreg arc. Izgalmas arc. Rövid kis orr – a szerelem idejéből. Kiugróan domború homlok az elfogadás idejéből. Örökké égő szemek, összehúzott és tágra nyílt szemek a kíváncsiság kortalan idejéből.

– Én nem játszom stílust. Jól akarok mindent megcsinálni, nem stílust játszani. Ilyen stílus meg olyan… – és végtelen színességben fölsorakoznak színésztársai emlékezete izzó reflektorában, gyorsan, de alaposan megvilágítva mind. Szeretettel megvilágítva mind. Tolnay mostani szépsége, Bilicsi, ahogy leveszi a kalapját – alázat és báj, Tőkés Anna arckrémei, csodaszép bőre és hangja, a hangja! S a fiatalok! Úgy ismeri őket, mint aki állandóan köztük él. – Koncz Gabi játszott velem egyszer egy lelencfiút, azokban a kék szemekben mi minden élt! Azóta szeretem… Schütz Ila? Borzasztóan tehetséges, minden adva van benne. Akármit játszik, főszerepet csinál belőle… Nagy Anna… Hogy milyen tud lenni az a nő! Ilyen homlok nincs a világon… Ahogy a befagyott Poprádon korcsolyázott… csoda. A Déginek az arca… szinte ijesztően hat. Igazi… Törőcsik Marinak mindent elhiszek, amit játszik… Ebben a Kálmán Gyuriban micsoda belső rezzenések élnek… ott kezdte sráckorában a kis Madáchban, mellettem… Hát persze hogy szeretem…

Nevek, személyes alakok – szeretetben úszva, a megfigyelés aranylemezére fölvéve… Kavarog az emlékezet könnyű felhője, fölbuknak az arcok színes léggömbjei, és ő mozgékony ujjaival mozgatja őket a vurstlijában.

Kétségbeesve kapaszkodom a márványasztal szélébe – nyomorultnak és erőlködőnek érzem magam okoskodó gondjaimmal, hajszolt életemmel együtt.

– Verset mondani? Ugyan. Ágyban olvasok verset, magamnak. Halkan vagy hangosan. Ahogy akarom. De nem a pódiumon. Vagy megnézem a tévében a Latinovits Zolit, ahogy legutóbb a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t mondta, hát… könnyeztünk a férjemmel.

Van, aki a kegyelem állapotában él. Gumimozgású arc, kandi szemek, előreugró, domború homlok – érti, igen, érti az egészet, többet, mint amit a tördelő szavak kifejezhetnek.

– Hogy boldog volnék? Lehet. Mindenesetre szeretem az embereket. Nem érdekelt soha a magam sorsa. Csak a másoké. Tudod, ugye, nem baj, ha tegezlek, a hit is… A hit minden.

Meg lehet térni hozzá. A plüssfotelban, vagy a csillaghegyi kis házban, vagy a presszó márványasztalánál egy végtelen személy ül, kis, mozgékony testbe zárva. Majmunka. Krúdyé, a katonáké, Huszáriké, a színészeké s egy kicsit mindenkié.