Ruttkai ÉvaA kezével fejez ki mindent. Összeérinti ujjhegyeit, mintegy dómot képezve, aztán egymáshoz szorítja a két tenyerét, mintha imádkozna. Aztán eltávolítja őket egymástól messzire, de még mindig érintkezik a két kéz egymással, leheletnyire, aztán kicsit elmozdulnak a kezek, de összeérnek az ujjak, aztán visszakapja őket a teljes érintkezés föloldó egyesülésébe, aztán… Lebegnek ezek a kezek. Érintkeznek. Egymáson pihennek. Keresik egymást. Értik. Eltávolodnak. Összesimulnak békességben. Gondolkoznak – együtt. Összekulcsolódnak. – Ez a szerelem. Én ilyennek képzelem. Én csak így tudom elképzelni… És nem értem, aki mást keres. Engem így teremtett az Isten. Határozottak ezek a kezek. Nem egyszerűen az, amire azt mondjuk: szép női kéz – ezek gondolkodnak, akarnak, véleményük van, szeretnek, energikusak és eszesek –, nem a formájuk bűvöl el, az intelligenciájuk. Áldassék a női kéz! – Szindbád… Krúdyé. Én igazán azt a kapcsolatot értem, ami egy emberre vonatkozik. Amiben föl lehet oldódni, amiért küzdeni lehet, amit becsülünk. Kezek. – Szindbád a korba van ágyazva. Ez az ő kora. Londonban biztos nem született volna Szindbád. Itt született Magyarországon, magyar íróban. Ilyen tájon, ilyen helyen. Ilyen korban. A tilosak vették körül, kis polgárasszonyok tilosai, a kor tilosai, amelyek közt ő is bolyongott. És nyomot hagyott. Nemcsak nagyszerű férfiassága, hatalmas jelensége. Á! Sokan azt hiszik, hogy a nagy kan hagy nyomot, a szeretkezés nagymestere. Nem egyszerűen erről van szó… Ezekben a kis nőkben sem csupán a remek férfi hagyott nyomot. A történet. A költő története… A kéz nemhiába az emberi lét kifejezője, kifejlesztője, emberlétünk évmilliós specialitása. Most villára szúr egy krumplit, mustárba márt, húst vág – jó vér van benne –, beefsteaket, megperdül egy gondolat erejéig, közben odaint egy pincérlányt, egyszerűen, a kéz. – Mindig Marilyn Monroe jut eszembe. Azok a mellek… Egy egész világ ezeket a kebleket látta és szerette és hajszolta… Egy nagy szexuális babát… De ő… mélyen, tragikusan el volt rejtve a szép mellek mögött… Így lett belőle a legszerencsétlenebb csillag. Ki nem a melleket látta? Mikor egy egész világ csak ezt látta, ezt az izgalmas fehér gyönyörűséget? A történet belül, sokkal fontosabb volt… Ez hagyott világnyi nyomot… A történet a fontos. Szindbádban, azt hiszem, a nők a történetet érezték meg, ez a történet hagyott bennük nyomot. Ezt nem tudták elfelejteni, ezt a történetet a havas utcákon, az elhagyott szerelmes temetőkben, a lefüggönyözött szobákban mindig folytatni lehetett. Azt mondom, hogy mondjak valamit, mi lett volna, ha Szindbád egy ellen-Szindbáddal, úgy értem, egy Szindbád-minőségű nővel találkozik? Találkozott-e? Hogy ne menjünk messzire… egy ilyen nővel, akinek szintén van története, varázslata, keze? Nem bóknak szánom, ténykérdés. – Nem találkozott ilyennel. A kéz határozott, leszúr egy darab húsért. – Nem akart, vagy… véletlenül? – Nem tudom. Nem akadt. Vagy… belsőleg is elkerülte… Úgy értem… Szindbád nemcsak történetileg vagy társadalmilag meghatározott alkat. Zolival osztályozni szoktuk az embereket. Ki gyermek, ki kamasz, ki felnőtt… – A gyermek? – A gyermek feloldódik. Fel tud oldódni. Hisz. Együtt él. Mi ilyenek vagyunk. Szindbád kamasz volt… Van benne valami gyermekien továbbélő, de hinni? Hinni nem tud. Föloldódni nem tud. Elfogadni sem. – Ezért elkerüli… – El is kerüli… ösztönösen. És már hatalmat akar. A hatalom nagy szenvedély. Az én fölébe kerülése a föloldódásnak. De hát ez helyi, magános filozófia. A munka munka. Én profi vagyok, szeretek dolgozni. Állandóan. Rutinszerepekben, rossz bérlőknek is. A színpadon. Az az igazi. Mindig meg kell csinálni, át kell élni, nemcsak egy filmvágás erejéig. Bajor Gizit gyermekkorom óta ismertem. Nemcsak tehetségben volt nagy – a munkában, a feladatban. Akármilyen szerepet kapott. Ha látta, hogy hazudni kell, nem azon törte a fejét, hogyan is kell hazudni. Koncentrált. Így hazudtok – gondolta. Akkor én megmutatom nektek, hogyan kell hazudni. – A színész beöltözik. – A színész költő. De költészete a megjelenítés. Nem az énjét akarja egyszerűen kifejezni. Azt, amit rábíztak. Nem a karakter állandó arca nyújtja a szuggesztivitást, hanem ezer arc. Le kéne fényképezni – örök vakuval, vagy most, az írás rögzített lemezére. De hát hogyan? Milyen? Mennyi idős? Milyen szerepet nem lehet rábízni? Most huszonöt éves. Aztán harmincöt. Aztán idős asszonyt alakít. Szembenéz. Elmozog a tekintet, de a helyzet élessége változatlan. Fiatal erő – asszonytudás. Humoros kíváncsiság – megszenvedett hit. Robbanó ihlet – pontos kéz. A levegőbe nyúl, érzékeltet, elejt, fölemel. A pohár sörért vagy egy gondolat rebbenéséért. Ennyire általános volna? Ez lenne a titka, hogy mindenféle? Vagy van e mögött a sok női arcú megjelenítés mögött egy végtelenül határozott egyéniség? Van. – Egy fiatal filmrendezővel éppen ebben a bokszban vitatkoztunk, egy olyan asszonyt akart rám bízni, nagyon szerettem az anyagot, aki jelenéből visszatekint fiatal múltjára. Azt mondta a rendező, hogy túlságosan sok élet és erő van a szememben. Na látja, ez az. Engem nem érdekel a megtört tekintet. A megtört tekintet nem tud semmit. A múltjára sem tud visszanézni. Haja sűrűn, összefonva hátul. Tömött sörényként, amiben valahogy ugyanolyan energia van, mint a kezében. Ez az asszony haja. Egy művészasszony haja, ennek tartása van, szerepe, színereje. Hite van ennek a hajnak. – Engem így teremtett az Úristen. Ezt hiszem. Ez a hivatásom, erre vagyok rendelve. Így mindent meg tudok csinálni. Látom, hova lyukadunk ki Szindbád ügyben. – Maga nem Szindbád-párti. – Nem. – Én az vagyok. – Maga férfi. Én asszony vagyok. Az egyértelmű helyzetet keresem, ösztöneimmel is. Ezt tudom magaménak vallani. Nem vagyok jó háztartásbeli, de nekem kell egy terítő, ami épp úgy áll az asztalon, kell egy zug. Ebben hiszek. Megint csak a kezeit mutatja. Összeérinti az ujjhegyeit. Összetapasztja a tenyerét. – Nem értem a sokértelmű kapcsolatokat. Mindig újra bemutatkozni? Ekkor születtem, ez a nevem, ez történt velem gyermekkoromban, így voltam először szerelmes… Ezt mindig újra elsorolni? Ki érti ezt meg? Nézze. Ady nem ilyen volt. Például. Nem a sok kis női csukáról van szó, hanem Lédáról és Csinszkáról. Ezek egyetlenek voltak. Léda valahogy a földi, Csinszka az égi szerelem. Ha vannak ilyen pontok… Hiszen Szindbád is azt mondja a végén… sokat hajóztam… belefáradtam a történeteimbe… De Szindbád talán a megismerés ihletét kereste… – Keresse… Nem lehet percenként bemutatkozni. – A férfi a haláltól menekül a nőkbe. Szindbád… – De csak így lehet föloldódni a haláltól is… Megint a kéz. Fölívelnek, egymáshoz csukódnak. – Szindbád tudata nem viselte el az állandóságot… Morfinizálta magát a lét ellen ezekkel a nőkkel… – Vagy az Óda. Az egyetlen szerelmi kiáltás az egyetlen egyesülésért. József Attila sem írta volna meg a Szindbádot. Na, gondolom, ha József Attilával jön, akkor a sakk-matt felé kényszerít. Szemhéja mélyen, súlyosan ráereszkedik a szemére. Aztán fölvillan a szeme. Állandó létezésben, a barna fények áhítatos erejével. Tekintete gyors és alapos. Megvan a véleménye. A színházról, a beefsteakről, a napok történelmi pillanatairól, Nixonról és Brandtról. Nemcsak remek színésznő, intelligens asszony, bravúros létező – valaki. Alapállása van – túl ezer arcán, vibráló tehetségén. A sokszínűség mögött tömör egyöntetűség húzódik. Boldog, ha ezt a naivan egyszerű szót mondhatom. – Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert úgy érzem, hálás lehetek Istennek, hogy élek. És hogy ezeket a képességeket adta nekem, ezt a költői hivatást. Ez a sorsom, a feladatom. Hála él bennem a sors iránt, ha végszavaznék, azt mondanám, köszönöm, hogy élek… Az autó szabályosan kanyarodik a Körúton. A kezek a kormányon fölül vannak – nem nőiesen oldalt ragadja meg a kormányt, ahogy a nők általában kapaszkodnak bele, hanem ahogy egy ember fogja. Átmegyünk a hídon, a Duna fölcsillog, az út alánk szalad, biztonságosan, erősen. – Szeret vezetni? – Nem… Nem mondhatnám. Tudok. Kiugrom a híd túlfelén, gyorsan akarom becsapni az ajtót, hogy siethessen tovább, de csak félig sikerül. A piros Polski továbbrobog, a kéz kinyúl a kilincsért, helyrecsapja a félig nyitott ajtót menet közben, aztán a motor felbőg, és a kocsi teljes erőből fölvág a Margit utcába, a domb éles meredekén. |