Latinovits Zoltán
Fölmegyek Szindbádhoz taxival. Szindbád ül, visszahúzódva. A vasárnapi házakban itt-ott villany ég, az ablakban nem állnak asszonyok, inkább kék tévéfény vibrál át az üvegeken. A toronyszálló körkörös, leejtett bombaként világít, külföldiek beszéde szüremlik ki a teraszról. Aztán bokrok ugranak a taxi elé, serceg a vékony sárban a kerék. A város nagyot kanyarul, körül esti lámpapontjaival, a fölívelő út sötét, alig látni a házszámot. Az este lebeg, nedvesen és egyszerűen. A föllobbanó kis gyufafénynél megkeresem az ajtószámot.
Fölbotorkálok, a piros csengő gombjára kis csilingelés hallatszik. A színész visszafogott, csöndes. Két fotelba ülünk egy kis asztal mellé. Mozgása most puha, ejtett, beszéde gondolkodó, lassú. Arcéle ideális, energikus, szeme nem áll meg rajtam – nem néz. Magának mondja a magáét, tölt egy kis konyakot, visszahúzódik, rágyújt.
– Huszárik De Sicával is próbálkozott, aki tekintetbe vette a körülményeket, és csak 300.000 dollárt kért. Én kevesebbért csináltam, gondolhatod… Nagyon szép filmet rajzolt Krúdyból Huszárik. Mert hát festő, végeredményben. Nem instruál, hanem elképzelései, tájai, színei vannak: itt zöld, itt lila… ilyesmi. Alapvetően megragadott valamit ezzel a szalámiszeletelő módszerével Krúdyból, a szürreális világból, melyben Szindbád élt. A tájakból, ahol forgattunk a Felvidéken, valóban titokzatosság árad, misztikum. A hegyi falvak meséi. Krúdy sokat használt ebből. A hegyi falvakban korán sötétedik, hamar behúzódnak az emberek a házakba, és mesét mesére mondanak. Így adják tovább. Nosztalgikus, szép életük megelevenedik a mesék száján. Tovább élni, újra születni… Csodálatos vidék – az elszórt házaikkal a falvak a Felvidéken. A mesékben történelmi nosztalgia él – a magyar múlt és élet, legendákkal átszőtt, legendává vált történelem, ember és táj.
Gyűszűnyit iszik, lelassult mozdulattal emeli poharát, abba beszél. A puha visszafogottság mögött visszafojtottság, felgyülemlő gondolati erőtér érződik. Nem cikázik, kapkod – folyamatosan előhömpölyög az, amit mondani akar. Nem keresi a gondolatait – az a szó, hogy „talán” vagy „esetleg” egyszer sem fordul meg a száján –, nem tűnődik, hanem kinyilatkoztat. Föl sem merül, hogy színésszel ülök itt, szereplővel. Egy önálló személlyel, lélekemberrel inkább, prófétával, aki mondja a magáét – hirdető gesztusok nélkül. Befele van, befele koncentrál. Nem engem akar meggyőzni – önmagát akarja kiadni.
– Van ezeknek a falvaknak varázsa… Valami specifikum, amiről magunk se tudjuk, hogy mi. Ez a legendákkal, nosztalgiákkal átszőtt történelmi múlt. Krúdy nagyapja honvédtiszt volt, ha jól tudom, negyvennyolcban. Ez a nosztalgia nem nyúlt vissza a messzi múltba – harmincöt-negyven évre csak. Közeli mese volt: a magyar szabadság; már nem is terjed a reformkorig. De van ilyen specifikum, hiszen érzi az ember…
Erős barna szeme a jó férfiarcban gyújtópontként ég. Totálisan szembe néz most, egy csöpp aszimmetria a szempárban legyőzhetetlen akarást fejez ki.
– Valamelyik Jókai-filmet forgattuk egy Pozsony melletti várban, a múzeumszerű nagy termek falai közt. Itthon alig tudtuk az utószinkront megcsinálni, elvesztettük a hangsúlyt, nem verődött vissza a terem levegője. Van ilyen. Ezt nagyon nehezen értik meg…
– Magam is csodálkozom ezen. Külföldön nem rajonganak úgy Krúdyért, mint mi. Lengyelekkel beszéltem, akik pedig igazán szeretnek minket, és Krúdyt ajánlgattuk nekik – ők azt felelték, mindig ezzel a Krúdyval jöttök. Persze, a nyelv varázsa is magyarokhoz szól.
Bólogat.
– És nemcsak a nyelv. Nyilván ez a specifikum, amit magunk se tudunk megmagyarázni. De mélyen és elevenen hozzátartozik az életünkhöz. Az ott élő emberek múltja. Ez nem érdekli az idegent, ahogy minket sem Dél-Amerika indián múltja… Aztán elnéptelenednek a falvak. Cigányok költöznek be az üresen álló házakba, nem lakják be, nem telepednek le, nem hozzák rendbe, a falusi fiatalok a város felé törekszenek, mindig akad újabb ház, ahová ők átköltöznek. Ez is egy kérdés, négerkérdés lesz belőle… Krúdy is ott járt-kelt, voltunk abban a piarista épületben, ahol Krúdy tanult. Sose láttam volna ezeket a csodálatos tájakat, ha nem forgatunk ott…
Úgy érzem, nemcsak a figurával volt elfoglalva, nem Szindbád ül itt, hanem Latinovits. Mai ember, mai gondokkal. Nem csupán alakítani akart egy szerepet, hanem történelmi-értelmi módon, agyilag is földolgozni.
– Gátlásom volt ezzel a figurával szemben. Nem vagyok Krúdy-alkat, inkább prousti. Krúdyban az a csodálatos, hogy a valóságból teremt mesét. Hús-mesét mond – szürreális mese – de élő-eleven anyagból. Krúdy testben emlékezett, Proust lélekben. Magam is inkább ilyen vagyok… Aztán Szindbád – aki maga Krúdy – nagyszabású alkat volt, nagyszabású férfi. Benne sebezhető, érzékeny lélek. Szerelmei nem voltak szerelmek, hanem inkább kalandok. Valószínűleg a nők beleszerettek a nagy férfiba, de nem tudtak mit kezdeni a lelkével. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy 189 centiméter magas volt. Csak? Óriásnak képzeli az ember. Ahogy valóban az is volt, alkatában.
– Ismertél ilyen nagyszabású alkatot, élőben? Vagy kiveszett?
– Kovács Karcsi bácsi, a színész ilyen. Csak probléma lett volna az ifjúkori képek felvétele… Szindbád nem kapcsolatot keresett, csak intuíciót, ihletet, de nem a szerelem társas állapotát…
– Nincs ebben az életben, a szindbádi életben, más főszereplő, mint ő. A nők – ahogy a filmben is – csaknem arcnélküliek.
– Én is ezt gondolom. Önmagát kereste. Mint a tükörben. Legyen az nagyobb felület vagy csak egy üvegcserép. Hallgatásra fogott lélek lehetett. S a csöndje! Ami a meséi mögött van… Állítólag nem szerette az asztalánál azokat – mikor két-három napot ült egy vendéglőben –, akik restek voltak a hallgatásra, elfáradtak hallgatni. Mesélték, hogy egyszer este a Japánba ült be egy asztalhoz, a másik végébe József Attila. Hallgattak hajnalig. Másnap megkérdezte a pincértől, hol van az a bizonyos fiatalember, akivel olyan jól tudott hallgatni… Ez a csend is a felvidéki falvak csendje.
Erős, húsos szája félig nyitva – beszédre, gondolatra kész. A magyar színjátszás sokat vádolt enfant terrible-je póztalan, színésztelen gondolkodóként ül itt, társalgási szavak helyett csak a lényeget keresi. Nem cikornyás, szavai pontosak, de ihletesek, nem díszesek, de választékosak. Mégsem csak a gondolatiság nyomul előtérbe, hanem az akarás. Erőtér van a szobában, a szándék erőtere. Ki akar ma valamit, melyik színész? Eszembe jutnak kiváló társai, akiket elbűvölten szeretek színészi játékukért – de akikben nem érzem ezt az akarást. Figurájuk, színészetük pompás, de eszköznek vetik oda magukat a játék elfogadott színterén. Benne a színészet csak az adottság ereje és lehetősége, más erők is dolgoznak benne, a köz életének embere. Tenni – ez lüktet a mostani visszafogottság mögött – tenni –, ez lüktet a téma gondolatain túl.
– Érdekesen Csortos lehetett ilyen alkat. A nagy test embere, sebezhető lélekkel. Gőggel és magánnyal, távolsággal. A magas emberek valahogy gátlásosak, lenéznek embertársaikra, lenéznek a nőkre, és zavarba jönnek. De azok a gömbölyű kis asszonyok, akik a Krúdy-emlékek fényképei közt vannak, mit érthettek ebből a magas magányból? Szindbád valószínűleg elunta őket, továbbhajózott… A poligám ember belső csöndjével és külső nyugtalanságával…
– Az ember, ahogy idősödik, „izmai lazulnak”, ahogy Ady írja, azt érzi, hogy bölcsen távolodik a véglegesen megtalálható társ képzetétől, a valakitől… Mint a sivatag pora, lepi be az élet menete, és mumifikálódik, naiv rejtettségében. Nem? De a megtaláló nyugtalanság a belepő réteg alatt nem vész el. Naiv marad és gyermeki, férfi, aki a lehetetlen lehetőségét keresi. Hogy van valahol valaki.
– Szimpatikus ez az alkat, élően nyugtalan, nagy sodrása van, de hogy hogyan él az ember, az hadititok… Nyilván rengeteg oka van… Szindbád befejezetlen, ismétlődő élet… Édesanyját állítólag 17 évi együttlét után vitte esküvőre az apja… Visszamaradt benne is valami befejezetlenség vagy kései befejezése… Krúdy Zsuzsa mesélte, hogy apja idős korában eljárt abba a nagy templomba Óbudára… a Lajos utcába vagy hova… esküvőkre. Megcsókolta a menyasszonyt, boldogságot kívánt neki, és elment. Se a vőlegény, se a menyasszony nem tudta, kinek a rokonságához tartozik…
Szindbád tölt egy keveset, hátrahúzódik, őszbe fordult haja rendetlenül simul nyílt homloka fölé – Latinovits önmaga. Újat, mostanit akaró ember, aki tele van a magyar színház csinálásának gondjaival.
– Nincs színház, csak nemzeti alapon… Erkölcsileg, anyagilag se. Amíg a szubvencionált színházak megkapják a millióikat, ha megy az ügy, ha nem, addig nincs színház. Amíg fegyelmit nem annak adnak, aki rosszul játszik, hanem aki tíz percet késik – addig erkölcsi, szakmai oldala nincs. Társulat, egylelkesedésű csoport, ahol az embereket szeretet köti össze, hierarchikusan a tehetség szerint… ilyesmit akarok én… De nem értek a taktikához, sem a stratégiához, vagyis nem akarok érteni.
Az éjszakába hajló ablakok elsötétednek. A tévék leállnak, a filmszalagok híg meséi elkattogtak, az emberek ásítva nyújtózkodnak a Rózsadomb félsötét ablakkeresztjei mögött. Kicsoszognak a modern konyhába, bekapnak egy kis sonkát, leöblítik valamivel. Kinéznek az ablakon, senki sem jár az utcán, a hétfői munka ágyba húzza őket. Zajtalanul lefekszenek. Túl sokáig beszéltünk – indulnék. A kapu kulcsát nem találjuk. Latinovits lebotorkál a félsötét lépcsőkön, nem gyújt villanyt.
– Még maradnod kell… Éva elvitte a kulcsot, nem tudom, hol lehet. Biztosan megint külföldiek jöttek… Be van zárva a kapu.
Visszaülünk még negyedórára, egy-két jobb szóra Latinovitscsal. Összezárva, Magyarországon, az első emeleten.
Ruttkai Éva
A kezével fejez ki mindent. Összeérinti ujjhegyeit, mintegy dómot képezve, aztán egymáshoz szorítja a két tenyerét, mintha imádkozna. Aztán eltávolítja őket egymástól messzire, de még mindig érintkezik a két kéz egymással, leheletnyire, aztán kicsit elmozdulnak a kezek, de összeérnek az ujjak, aztán visszakapja őket a teljes érintkezés föloldó egyesülésébe, aztán… Lebegnek ezek a kezek. Érintkeznek. Egymáson pihennek. Keresik egymást. Értik. Eltávolodnak. Összesimulnak békességben. Gondolkoznak – együtt. Összekulcsolódnak.
– Ez a szerelem. Én ilyennek képzelem. Én csak így tudom elképzelni… És nem értem, aki mást keres. Engem így teremtett az Isten.
Határozottak ezek a kezek. Nem egyszerűen az, amire azt mondjuk: szép női kéz – ezek gondolkodnak, akarnak, véleményük van, szeretnek, energikusak és eszesek –, nem a formájuk bűvöl el, az intelligenciájuk. Áldassék a női kéz!
– Szindbád… Krúdyé. Én igazán azt a kapcsolatot értem, ami egy emberre vonatkozik. Amiben föl lehet oldódni, amiért küzdeni lehet, amit becsülünk.
Kezek.
– Szindbád a korba van ágyazva. Ez az ő kora. Londonban biztos nem született volna Szindbád. Itt született Magyarországon, magyar íróban. Ilyen tájon, ilyen helyen. Ilyen korban. A tilosak vették körül, kis polgárasszonyok tilosai, a kor tilosai, amelyek közt ő is bolyongott. És nyomot hagyott. Nemcsak nagyszerű férfiassága, hatalmas jelensége. Á! Sokan azt hiszik, hogy a nagy kan hagy nyomot, a szeretkezés nagymestere. Nem egyszerűen erről van szó… Ezekben a kis nőkben sem csupán a remek férfi hagyott nyomot. A történet. A költő története…
A kéz nemhiába az emberi lét kifejezője, kifejlesztője, emberlétünk évmilliós specialitása. Most villára szúr egy krumplit, mustárba márt, húst vág – jó vér van benne –, beefsteaket, megperdül egy gondolat erejéig, közben odaint egy pincérlányt, egyszerűen, a kéz.
– Mindig Marilyn Monroe jut eszembe. Azok a mellek… Egy egész világ ezeket a kebleket látta és szerette és hajszolta… Egy nagy szexuális babát… De ő… mélyen, tragikusan el volt rejtve a szép mellek mögött… Így lett belőle a legszerencsétlenebb csillag. Ki nem a melleket látta? Mikor egy egész világ csak ezt látta, ezt az izgalmas fehér gyönyörűséget? A történet belül, sokkal fontosabb volt… Ez hagyott világnyi nyomot… A történet a fontos. Szindbádban, azt hiszem, a nők a történetet érezték meg, ez a történet hagyott bennük nyomot. Ezt nem tudták elfelejteni, ezt a történetet a havas utcákon, az elhagyott szerelmes temetőkben, a lefüggönyözött szobákban mindig folytatni lehetett.
Azt mondom, hogy mondjak valamit, mi lett volna, ha Szindbád egy ellen-Szindbáddal, úgy értem, egy Szindbád-minőségű nővel találkozik? Találkozott-e? Hogy ne menjünk messzire… egy ilyen nővel, akinek szintén van története, varázslata, keze? Nem bóknak szánom, ténykérdés.
– Nem találkozott ilyennel.
A kéz határozott, leszúr egy darab húsért.
– Nem akart, vagy… véletlenül?
– Nem tudom. Nem akadt. Vagy… belsőleg is elkerülte… Úgy értem… Szindbád nemcsak történetileg vagy társadalmilag meghatározott alkat. Zolival osztályozni szoktuk az embereket. Ki gyermek, ki kamasz, ki felnőtt…
– A gyermek?
– A gyermek feloldódik. Fel tud oldódni. Hisz. Együtt él. Mi ilyenek vagyunk. Szindbád kamasz volt… Van benne valami gyermekien továbbélő, de hinni? Hinni nem tud. Föloldódni nem tud. Elfogadni sem.
– Ezért elkerüli…
– El is kerüli… ösztönösen. És már hatalmat akar. A hatalom nagy szenvedély. Az én fölébe kerülése a föloldódásnak. De hát ez helyi, magános filozófia. A munka munka. Én profi vagyok, szeretek dolgozni. Állandóan. Rutinszerepekben, rossz bérlőknek is. A színpadon. Az az igazi. Mindig meg kell csinálni, át kell élni, nemcsak egy filmvágás erejéig. Bajor Gizit gyermekkorom óta ismertem. Nemcsak tehetségben volt nagy – a munkában, a feladatban. Akármilyen szerepet kapott. Ha látta, hogy hazudni kell, nem azon törte a fejét, hogyan is kell hazudni. Koncentrált. Így hazudtok – gondolta. Akkor én megmutatom nektek, hogyan kell hazudni.
– A színész beöltözik.
– A színész költő. De költészete a megjelenítés. Nem az énjét akarja egyszerűen kifejezni. Azt, amit rábíztak.
Nem a karakter állandó arca nyújtja a szuggesztivitást, hanem ezer arc. Le kéne fényképezni – örök vakuval, vagy most, az írás rögzített lemezére. De hát hogyan? Milyen? Mennyi idős? Milyen szerepet nem lehet rábízni? Most huszonöt éves. Aztán harmincöt. Aztán idős asszonyt alakít. Szembenéz. Elmozog a tekintet, de a helyzet élessége változatlan. Fiatal erő – asszonytudás. Humoros kíváncsiság – megszenvedett hit. Robbanó ihlet – pontos kéz. A levegőbe nyúl, érzékeltet, elejt, fölemel. A pohár sörért vagy egy gondolat rebbenéséért.
Ennyire általános volna? Ez lenne a titka, hogy mindenféle? Vagy van e mögött a sok női arcú megjelenítés mögött egy végtelenül határozott egyéniség?
Van.
– Egy fiatal filmrendezővel éppen ebben a bokszban vitatkoztunk, egy olyan asszonyt akart rám bízni, nagyon szerettem az anyagot, aki jelenéből visszatekint fiatal múltjára. Azt mondta a rendező, hogy túlságosan sok élet és erő van a szememben. Na látja, ez az. Engem nem érdekel a megtört tekintet. A megtört tekintet nem tud semmit. A múltjára sem tud visszanézni.
Haja sűrűn, összefonva hátul. Tömött sörényként, amiben valahogy ugyanolyan energia van, mint a kezében. Ez az asszony haja. Egy művészasszony haja, ennek tartása van, szerepe, színereje. Hite van ennek a hajnak.
– Engem így teremtett az Úristen. Ezt hiszem. Ez a hivatásom, erre vagyok rendelve. Így mindent meg tudok csinálni.
Látom, hova lyukadunk ki Szindbád ügyben.
– Maga nem Szindbád-párti.
– Nem.
– Én az vagyok.
– Maga férfi. Én asszony vagyok. Az egyértelmű helyzetet keresem, ösztöneimmel is. Ezt tudom magaménak vallani. Nem vagyok jó háztartásbeli, de nekem kell egy terítő, ami épp úgy áll az asztalon, kell egy zug. Ebben hiszek.
Megint csak a kezeit mutatja. Összeérinti az ujjhegyeit. Összetapasztja a tenyerét.
– Nem értem a sokértelmű kapcsolatokat. Mindig újra bemutatkozni? Ekkor születtem, ez a nevem, ez történt velem gyermekkoromban, így voltam először szerelmes… Ezt mindig újra elsorolni? Ki érti ezt meg? Nézze. Ady nem ilyen volt. Például. Nem a sok kis női csukáról van szó, hanem Lédáról és Csinszkáról. Ezek egyetlenek voltak. Léda valahogy a földi, Csinszka az égi szerelem. Ha vannak ilyen pontok… Hiszen Szindbád is azt mondja a végén… sokat hajóztam… belefáradtam a történeteimbe…
De Szindbád talán a megismerés ihletét kereste…
– Keresse… Nem lehet percenként bemutatkozni.
– A férfi a haláltól menekül a nőkbe. Szindbád…
– De csak így lehet föloldódni a haláltól is…
Megint a kéz. Fölívelnek, egymáshoz csukódnak.
– Szindbád tudata nem viselte el az állandóságot… Morfinizálta magát a lét ellen ezekkel a nőkkel…
– Vagy az Óda. Az egyetlen szerelmi kiáltás az egyetlen egyesülésért. József Attila sem írta volna meg a Szindbádot.
Na, gondolom, ha József Attilával jön, akkor a sakk-matt felé kényszerít.
Szemhéja mélyen, súlyosan ráereszkedik a szemére. Aztán fölvillan a szeme. Állandó létezésben, a barna fények áhítatos erejével. Tekintete gyors és alapos. Megvan a véleménye. A színházról, a beefsteakről, a napok történelmi pillanatairól, Nixonról és Brandtról. Nemcsak remek színésznő, intelligens asszony, bravúros létező – valaki. Alapállása van – túl ezer arcán, vibráló tehetségén. A sokszínűség mögött tömör egyöntetűség húzódik. Boldog, ha ezt a naivan egyszerű szót mondhatom.
– Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert úgy érzem, hálás lehetek Istennek, hogy élek. És hogy ezeket a képességeket adta nekem, ezt a költői hivatást. Ez a sorsom, a feladatom. Hála él bennem a sors iránt, ha végszavaznék, azt mondanám, köszönöm, hogy élek…
Az autó szabályosan kanyarodik a Körúton. A kezek a kormányon fölül vannak – nem nőiesen oldalt ragadja meg a kormányt, ahogy a nők általában kapaszkodnak bele, hanem ahogy egy ember fogja.
Átmegyünk a hídon, a Duna fölcsillog, az út alánk szalad, biztonságosan, erősen.
– Szeret vezetni?
– Nem… Nem mondhatnám. Tudok.
Kiugrom a híd túlfelén, gyorsan akarom becsapni az ajtót, hogy siethessen tovább, de csak félig sikerül. A piros Polski továbbrobog, a kéz kinyúl a kilincsért, helyrecsapja a félig nyitott ajtót menet közben, aztán a motor felbőg, és a kocsi teljes erőből fölvág a Margit utcába, a domb éles meredekén.
Dayka Margit
Nem megy.
Már másodszor ülök vele szemben, hogy Szindbád ürügyén beszéljünk, s ő figurásan tárja szét az ujjait.
– Látja, nem tudok én mondani semmit. Csak ilyeneket. Végtelenül szeretem Krúdyt. Ahogy az ember vagy kétévenként újra és újra előveszi, hogy végigolvassa, mindig egészen újnak érzi. Ezért érthetetlen külföldön is, mert nem lehet ezt megfogalmazni, lekottázni, ezt a varázst. Az arcok, a selymek, színek, a gyönyörű tájak… Huszárik Zoli tudta ezt… filmen. Mert annyira tehetséges. Csodálatos volt vele dolgozni. De nemcsak dolgozni, együtt lenni vele. Látja, annyian megváltoznak. Kiürülnek. Rutinból élnek. Most, hogy Huszárik visszajött Olaszországból, fölkeresett. Annyira örültem… Semmi… semmi nem változott benne… igazi maradt, a siker ellenére. Hogy valaki képes öt évig egy filmmel, egy gondolattal foglalkozni, abban izzani… Ki ilyen még? Most láttam a Tiszteletet az öregasszonyoknak című kisfilmjét… Hát gyönyörű az is… Nem változik – tele mozgású arcában mint külön élőlények barnán ugrálnak a szemek. Minden az arcában van. Ezer fintor és ezer szeretet ugrál rajta, mint egy végtelenbe zárt gumilabdán – benyomódik, kidudorodik, gyerekes és túlontúl bölcs, jóságosan kajánkodó, elárad és összeugrik rajta a játék szelleme. Hirtelen azt érzem megint, milyen nyomorult a kérdezgetés, a felelgetés: egy arc van előttem, amely mindent ért,
fölfog, visszaver, túl van mindenen, és mégis itt születik előttem, mint egy csecsemő arca.
– Latinovits Zoli biztos mondott magának szépeket, mert ő nemcsak színész, hanem költő és nagyon éles eszű ember.
Mit is beszélnénk? Elhallgatnak bennem a faggató kérdések, melyek inkább egy rossz filozófiába illenének, semmint ehhez az igazi nőhöz. A presszó márványasztalának a szélébe fogódzom, hogy megkapaszkodjam a gondolatok vibrálásában. Látom ezt az asszonyt – Dayka Margitot –, ugyanakkor csak elborít szüntelen jelenléte, melyben egy élet finom és mozgékony értelme van, nem beszéd, hanem sokkal több ez: szeret engem ez az asszony. Hirtelenjében megsimogatja az arcom, és tudom, hogy megbocsátja okvetetlenkedő, kérdező szememet – nem fölényesen, nem színészien, hanem emberi módon föloldoz.
Először fölmentem a lakására, beállítottam hozzá a megbeszélt időben, idegenül, de ő egyszeriben megvarázsolt. Három óra volt délután.
– Maga biztosan éhes. Nem evett. Jöjjön. Ide leül. Iszik. Csak a legjobbat szabad inni. Ez most jó. Séguin. Igyon. Én nem, fogyasztom magam, az alkohol hizlal. A Macskajátékhoz nyolc kilót kell leadnom. Egyen is.
Ültem, ettem. Ringlikarikák gurultak elő gusztusosan, sajtos rolók, vastagon. Ültem, ittam. A konyak gyönyörű volt, olajos. Beszélt. Áradozott. Krúdyról halkan és fölcsattanva, bakfis és törzsfőnöknő keverékében. Ültem, ettem. Bambultam, ittam az aranybarna italt. Aztán egyszer csak életem kellős közepében voltunk, mondtam a magamét: ő nem kérdezett, csak megismert, mint egy intuitív, mély lélek. Mért gyóntam neki, mit gyóntam? Megérintette a kezemet, mint egy ügyetlen kutyának a pracliját – mintha föloldozta volna nyavalyás életem összevisszaságát. Nem volt ebben semmi színészi. Emberi volt. Úgy, ahogy mondom, áhítattal hallgatta az én hülyeségeimet, meg persze, kedves kajánsággal, mint aki tudja a szindbádi utak végét.
– Szindbád… Szindbád végtelenül gyönyörű és romlott… Mindnyájunk romlottsága benne van…
– Roncsolt…
– Igen… – Nem javított ki, csak megismétli előző szavát: romlott… Kedvessége nem valami szellemi elegancia, több annál, jóság. Ujjai ugrálnak beszéd közben, nyugtalanul, mint a gumikesztyű. – Úgy éreztem, vén vagyok Majmunkához. Végtelenül vén. Nézzen meg. – Grimaszt vág, szemei most mintha elásott lyukakból néznének ki, és rebegnek, madárugrással. – Féltem egy ilyen szép férfival együtt mutatkozni… Nagyon féltem… Azt sehogy sem akartam, hogy ez női szerep legyen, hogy ott egy vénasszony féltékenykedjen… Valami anyásat akartam, anyait… Nem párharcot, hanem végül is minden férfi számára való anyai békét…
A szeméhez ugrik a keze.
– Azóta nem vagyok ugyanaz, mióta anyám meghalt. Úgy érzem, ő én vagyok… Ahogy elment, alig maradt belőlem valami…
Dobolnak az ujjai a márványon, cigarettára gyújt, könnyedén szívja, ahogy a folyton élők. Nincs egy nyugalmas perc, csak az élet.
– Sohasem tudom a gyerekkoromat elfelejteni. Onnan hoztam a hitemet. Emlékezem az első áldozásra. Persze, nem volt semmink, én a tizenharmadik gyerek voltam, a teljesen fölösleges… Mégsem voltam az, mert anyámnak tudtam segíteni élete utolsó évtizedében… Nem volt se ruhám, se cipőm az áldozásra. Vettünk fát, kifaragtuk faszandálnak… Két rész volt, egy a talpnak, egy a saroknak, és bőrrel varrtuk össze alul… És hogy ne kopogjon, ilyen kis bőrdarabokat ragasztottam a fatalpra… De a ruha! Az volt a legnehezebb… Akkor lehetett a boltban kapni vékony, áttetsző anyagot, amit a kórházban használnak. Gézt. Széles darabban lehetett venni… Amiből függönyt is csináltunk… Abban áldoztam. Aztán nem érdekelt a pénz, amikor volt. Most sem. Mit csináljak vele? Vannak, akik szegény sorból jöttek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle vagyontárgyat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket; gyanakszanak továbbra, örökké… Én meg ilyen lettem… Csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sose gondoltam arra, mi lesz velem? A háborúban sem… Ki akartam menni mindenáron a frontra, a katonák közé… Ezrével kaptam a leveleket: „Ha még egyszer láthatnám játszani…” Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy meghalok. Na és ha
meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták, félre fogják érteni, azt hiszik, a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam, haslövések… a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt… Segíteni akartam. Volt ott egy kegyetlen százados, mindenki panaszkodott rá… Nehéz volt rászedni, de csak ment aztán. Hogy küldje haza az embereit. Mindenki bizalmatlan volt eleinte, gondolhatja. Én nem tudom, hogy mit éreztem, csak hogy ott kell lennem velük. Volt egy katona, aki a jegygyűrűjét küldte velem haza… Egy kis üvegben, zsírban tartotta… Bár őt hozhattam volna haza. Csak anyám nem féltett. Ő azt mondta, eredj, ha akarsz, nem lesz semmi baj, imádkozom érted.
Arca előttem. Ugrál, mint a gumilabda, valami legyűrhetetlen belső játékra. Szerelmes arc. Bohócos arc. Öreg arc. Izgalmas arc. Rövid kis orr – a szerelem idejéből. Kiugróan domború homlok az elfogadás idejéből. Örökké égő szemek, összehúzott és tágra nyílt szemek a kíváncsiság kortalan idejéből.
– Én nem játszom stílust. Jól akarok mindent megcsinálni, nem stílust játszani. Ilyen stílus meg olyan… – és végtelen színességben fölsorakoznak színésztársai emlékezete izzó reflektorában, gyorsan, de alaposan megvilágítva mind. Szeretettel megvilágítva mind. Tolnay mostani szépsége, Bilicsi, ahogy leveszi a kalapját – alázat és báj, Tőkés Anna arckrémei, csodaszép bőre és hangja, a hangja! S a fiatalok! Úgy ismeri őket, mint aki állandóan köztük él. – Koncz Gabi játszott velem egyszer egy lelencfiút, azokban a kék szemekben mi minden élt! Azóta szeretem… Schütz Ila? Borzasztóan tehetséges, minden adva van benne. Akármit játszik, főszerepet csinál belőle… Nagy Anna… Hogy milyen tud lenni az a nő! Ilyen homlok nincs a világon… Ahogy a befagyott Poprádon korcsolyázott… csoda. A Déginek az arca… szinte ijesztően hat. Igazi… Törőcsik Marinak mindent elhiszek, amit játszik… Ebben a Kálmán Gyuriban micsoda belső rezzenések élnek… ott kezdte sráckorában a kis Madáchban, mellettem… Hát persze hogy szeretem…
Nevek, személyes alakok – szeretetben úszva, a megfigyelés aranylemezére fölvéve… Kavarog az emlékezet könnyű felhője, fölbuknak az arcok színes léggömbjei, és ő mozgékony ujjaival mozgatja őket a vurstlijában.
Kétségbeesve kapaszkodom a márványasztal szélébe – nyomorultnak és erőlködőnek érzem magam okoskodó gondjaimmal, hajszolt életemmel együtt.
– Verset mondani? Ugyan. Ágyban olvasok verset, magamnak. Halkan vagy hangosan. Ahogy akarom. De nem a pódiumon. Vagy megnézem a tévében a Latinovits Zolit, ahogy legutóbb a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t mondta, hát… könnyeztünk a férjemmel.
Van, aki a kegyelem állapotában él. Gumimozgású arc, kandi szemek, előreugró, domború homlok – érti, igen, érti az egészet, többet, mint amit a tördelő szavak kifejezhetnek.
– Hogy boldog volnék? Lehet. Mindenesetre szeretem az embereket. Nem érdekelt soha a magam sorsa. Csak a másoké. Tudod, ugye, nem baj, ha tegezlek, a hit is… A hit minden.
Meg lehet térni hozzá. A plüssfotelban, vagy a csillaghegyi kis házban, vagy a presszó márványasztalánál egy végtelen személy ül, kis, mozgékony testbe zárva. Majmunka. Krúdyé, a katonáké, Huszáriké, a színészeké s egy kicsit mindenkié.
Nagy Anna
A Gellért hallján jön keresztül – sietősen, ahogy gondoltam. Ruháival elcsúfítja magát. Hatalmas prémsapka van a fején, homlokába húzva. A portások, akik angol és nyugatnémet krémezett nőkhöz vannak szokva, vagy legfeljebb lila bőrös, ám nem libabőrös magyar kisasszonyokhoz, szabad utat engednek neki, de nem tiszteletből, hanem tanácstalanságból. Nem súgnak össze a háta mögött – ez a Nagy Anna –, ahogy egy-egy reprezentatív, kisebb vagy nagyobb színésznőnknél teszik; csaknem a fejüket csóválják, „átengedik”, ahogy a rendőrbiztosító sorfalak az államfőket őrző védelmükön a kétesebb, ám valamilyen okból tiszteletet parancsoló egyéneket. Merénylő? – tűnődnek még egy percig, aztán kizárják magukból ennek a lehetőségét.
Mert gyorsan dobált, gyerekesen fölszaladó tagjaiban valami igazi kisugárzást éreznek meg. Az egyszerű kabát és a hatalmas prémsapka alól kibukkan a Poprádon ellebegve korcsolyázó lány ihletes szépsége.
Gyönyörű. De nem szép. Belső ragyogása van. Lélekragyogása. Domború, fényes homloka kivilágít a barna hajból, az arc, mint valami belsőleg átvilágított lámpa, ovális, mint Modigliani arca, csak nem rózsaszínben, hanem napsárgában. Égnek a szemei, belső lámpafényben. Ez nem színésznői szépség, nem is szépség, mondom, hanem lelki jelenlét, érzékeny kivetítés. Szomorú, szomorú, aminek a buráját át- meg áttöri a gyerekmosoly.
Ilyen volt a Kosztolányi–Ranódy-féle Pacsirtában is, melynek címszereplése azért volt telitalálat, mert annyira belsőleg szép lányt csúfítottak el Pacsirtává, ezáltal hitelessé lett filmen is a Kosztolányi megálmodta Pacsirta.
Ledobja a sapkát, kabátot, táskát, szanaszét. Kapkod.
– Nem tudok ám nyilatkozni – rebegi rögtön, s nem tettetésből. Nincs benne színésznői. Natúr. Nagy Anna. Talán hozzá se kell tenni, hogy színésznő, hiszen egyénisége szavatolja a tehetségét, és nemcsak tehetsége az egyéniségét. Ritka.
Nyilatkozni? Ki gondol erre? Sőt megnyilatkozni? A színészet exhibicionista szakma, legtöbb színésznek a tehetsége, tulajdonsága, hogy le tud vetkőzni, ki tud fordulni magából. Nagy Anna nem ilyen. Ő nem tud kifordulni magából, ezért ha mégis levetkezik bensőleg, kifordul magából, az valami szemérmes, ugyanakkor gyermeki spontaneitású mozdulat. Ritka.
Ahogy a Sirályban. Vagy tíz éve játszotta Debrecenben. Elragadtatással néztem, szemei égtek, domború homloka megragyogott a belső tragédiától, s ma is fülemben van, ahogy mondja: „Én a Sirály vagyok.” S mint a mozdulatai, a hangjai is: vékonyak, madárszerűek, élesek, lényszerűek – okosak és gyermekesek, idegesek és fájdalmasak. Nem akarom belemagyarázni, de gondolom, Csehov is spontán választott egy madarat egy nő jelképének. Rebbenései, fölszárnyalásai miatt, ahogy egy rejtett lélek tud lebegni, idegesen és vibrálóan csapongani – tragédiák és boldogságok felé. Áhítatos, igazi Sirály volt.
– Szindbád… Szindbád? Az ilyen férfiszerelem? Az ilyen férfi? Mint ritka tollú, színes madár a verebek szürke csapatában. A Szindbádok tele vannak életrajongással. Röpülnek, habzsolják az életet, kíváncsiak mindenre. Tovább és tovább röpülnek. De a szerelem gyönyörűségében fölragyog rajtuk a színes toll.
Nem Szindbádot, magát magyarázza.
– A szerelem illúzió. Nem ahogy a sláger mondja. De álom. Elképzelés, vágy, de az élet legszebb eseménye. Nem volt sok szerelmi „ügyem”. De mindig teljes bedobással éltem meg. Nem bántam meg soha utólag semmit. Mert a szerelem által olyan dolgokat ismertem meg, amelyek mélyebbé, áthatottabbá tettek, igazibbá. A szenvedések is. Nem szeretek „élni”. Ellentétben Szindbáddal. Az élet nyűg, talán depresszióból vagyok csak színész. Kényszerből, szükségből.
Hadd mondjam el én is a magamét: (persze, alig engedi, minduntalan közbevág).
– A tehetség szerintem is kényszer, szükség. Valamilyen gyermekkori vagy még előbbi szakadék átugrása, átrepülése, az adja meg az erejét. Veszélyes szakadék. Az igazi tehetség ezt a meghasonlást, ezt a krízist repülése ívével áthidalja a másik part, az élet felé. Sok tehetség nem bírja el ezt a múlt-gyerekkor-szakadékot, és belezuhan. Van rá sok példa. De aki átíveli… ezt a mélység hajtóereje hajtja föl a magasba.
Egyetért.
– Így lehet. Ilyen repülés a szerelem is. Gondolom, Szindbád is ilyen nagy illúziók pilótája vagy madara volt.
– De Szindbád „szórakozott”, hangulatozott. Társul szegődött egy-egy röpke madár mellé, de mindegy volt, milyen az a madár, s aztán el is repült egy másik égtáj felé.
– Lehet. Akkor ő másképp volt. Talán azért, mert a szerelem illúziója rövid. A házasság pedig a csőd – ilyen szempontból. Hosszú szerelem? Nincsen. Elmúlik, eltűnik az.
Meg kell kérdőjeleznem ezt. Szerintem a szerelem két ember drámája. Személyes ütközés is, áldozat, vereség, egymásba kapaszkodás, vállalás, ki kit győz le – is.
– Én nem értem ezt a drámát. A szerelem drámáját. Nem vagyok az a nő, akinek sorsa a férfi. Biztos a legtöbb nőnek az, boldogok, természetesek. Mint ahogy, pedig azt hiszem, igazán jó anya vagyok, de a gyerek sem a „sorsom”. Saját sorsom van: ahogy megszülettem, ahogy felnőttem, a tehetség kikívánkozó állapota, a boldogságok, a szenvedések sorsa az enyém. Van sors. Van sorsom. És ez megnyugtat. És ez ellen, az alkatom ellen, hiába is akaródznék. Ez ellen csak rosszul akarhatok. Próbáltam komfortosabban felfogni az életet, nem ment. Akkor rosszul cselekszem. Így pedig sorsom szerint, ha jó és boldog az a sors, ha nem jó vagy nem boldog, akkor is…
Kis konyakot iszik, kapkodva. Ideges. Idegélete van, állandó belső mozgalomban. Egyik cigaretta a másik után, de nem élvezetből – ahogy ő mondaná, belső kényszerből. Az idegéletet nem külső, belső égés izzítja.
– Nem hiszek hát a hosszú szerelemben. Szindbád is rövid szerelmeket élt, legfeljebb vissza-visszatért hozzájuk.
– És Szabó Lőrinc huszonöt éve?
Nem válaszol. Nem tud válaszolni.
– Igen – mondja aztán. – Lehet, hogy van ilyen, nagyon ritka. Én biztos gyáva vagyok ehhez, vagy félek…
– Vagy gőgös. Védi azt a csontkemény „ént”, melyet fél föloldani, fél föladni a másikért, bárkiért. S ezt csak olyan nagy egyéniség győzheti le, mint egy mai Szindbád.
– Lehet.
Szeme ide-oda repdes, égőbarna, fénybarna szeme. Hol gyönyörű, hol semmi különös. Az ember és a nő mélyen össze van elegyítve benne – rengeteg éles tudatosság és kavargó érzelmek.
– De nem kicsinylem le a szerelmet, sőt. A legnagyobb dolog. Csak ritka. A sors pedig továbbhalad. Hiszek. Minden tehetséges ember hivő. Vallásos, persze, nem a köznapi értelemben. Én sem járok templomba, ne higgye. Nem élek vallásos életet. De kapaszkodom valamibe, fölnézek, valahogy, ha már Szabó Lőrincet említette, panteista módon. E nélkül az áthatottság nélkül nincs tehetséges ember. Van, aki nem is tudja, csak végzi a sorsát. Egy idegsebész orvosnővel beszélgettem, aki az anyaggal való küzdelem miatt kizárta magából a hit lehetőségét. Mindegy. A munkájában mint sorsban ő is hisz, neki is helye van a sors folyamatában. Ezért nem vagyok boldogtalan ember. Szindbád a hangulatok sorsában hitt, a kíváncsiságával töltötte el az életét. Mert el kell tölteni. Jósággal, szerelemmel, szenvedéssel. – Megint lebeg, ültő helyéből fölemelkedve, prémes sapkáját fejére csatolva, hogy a kék táj párájában elkorcsolyázzon, halhatatlan jelenvalóságba a Poprád homályos jégtükrén. Integetve.
– Emlékszik. Mindig minden nőtől Szindbád búcsúzott. Én játszottam azt az egyetlen szerepet, amikor a nő intett búcsút Szindbádnak. Mert én is tudok búcsúzni.
Ritka. Mint ember, mint nő, mint színész.
Huszárik Zoltán
Ideges, nyúlánk. Beront a lakásba, nem áll meg az előszobában, végignézi a falakon a képeket, puhabarna, karcsú felöltőben, aztán áll a szoba közepén. Még nem járt ebben a lakásban – más lakásokban járt, ahol laktam. Nem vagyok férfipárti, mégis azt érzem megint, a szoba közepén – szeretnivaló. Másoknak is.
Gyors, de könnyed, olyan, mint egy ragadozó. Mindig vár. Ahogy aztán dióbarna, spriccelt pulóverében ül, nem fecsegünk, nem tudunk fecsegni, belevág, mintha régi témát folytatnánk. Sok év óta ismerem, barátom, alig találkozunk, nincs rendszerességünk, de egymás szájából kapkodjuk a mondatokat.
– Az ismeretlent keresem, csak az ismeretlen nyugtat meg.
Ül, várakozik. Nyugalmasan és robbanásszerűen. A cigarettát ideges ujjakkal halássza elő a zsebéből – nem elegáns, több annál, valódi. Polipmozgással szívja a cigarettát, a kilebegő füst után is utánanyúl az ajkaival, mintha külön élőlények lennének. Él, ezerszeresen.
– Nem tudom, mit nem értenek ezen az emberek? Vagy csak a szakma tetteti magát? Nem érdekes, de a Szindbádot először a 2-es kategóriába sorolták, aztán nagy harcok árán lett 1-es. Persze, 1/C-s (harmadik fokozat), merthogy szép, szép, de nem társadalmi. Ismered ezt az utólagos osztályozást a filmszakmában, persze, ez pénzzel is jár. Hát, legyen. A legtöbbjük holtig ismétli kis és állandó tapasztalatait. Én a tapasztalatlanságomból élek. A múltkor azt kérdezte egy újságíró, mivel akarok a közeljövőben foglalkozni? Ismered a kérdéseiket, mik a tervei stb? Azt mondtam, önismerettel. Azzal szeretnék foglalkozni. Ezzel az ismeretlen emberrel, aki itt ül – nevet, kedvességével vicsorítva, fogai kiugranak, vibrál.
Az asszonyok félrebillent fejjel figyelik, hallgatják kíváncsian. Az jut eszembe, hogy szeretve sem ismerjük egymást. Se így, se úgy. Rohamosan beszélünk, rohamozva, mintha nem volna elég életidőnk, égési anyagunk. Nemzetről, a modern költészetről, félszavakkal, mégis azt érzem, csak a lényegről lehet mindig, minden témában beszélni. Elhagyjuk asszonyainkat. A kis szobába megyünk, rögtön Beckettet választja, aki indiános rézfejével hatvanhárom éves fényképéről néz halálosan szuggeráló szemével Hemingway és Dosztojevszkij közül.
– A század legnagyobb költője.
– Na ja. Mit mondhatnék?
A fél-díványra fekszik, mondja a magáét.
– A konzekvensen fölismert tapasztalatokkal mit kezdhetek? Építsek történeteket, melyekben a jelen idő sakkmintáit zsúfolom? Teszik ezt elegen a maguk dicsőségére. Nagy kár, hogy nem akarják megérteni: nem a társadalmivá konstruált történetek teszik, hogy közösségi, emberi egy film, egy mű, vagy sem. Társadalmi felhangokat keresnek a filmben. Piccard a tenger mélyére száll, a tenger alatti jövőért. Az emberiség a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el, szétsugárzik és hat az időben, a lélekben. Mi ennek a mértéke? Adyt, aki roncsolódó szívvel és gerinccel írta szerelmi verseit, sokan káromolták.
Ez a költészet a maga emberi tragédiájában mégis milliók áhítatos szerelmét sugározta. Olyan egy-egy verse, mint valami vallásos olajnyomat, rajta van a naivitás bája.
Belém szúr a magánya, a magányom. Vagy két éve, egy éjjel négy órakor a Dob utca sarkán találkoztunk. Rögtön egy irányban indultunk, inni valamit, sürgősen beszélni. Vágtattunk az utcákon, hadonászva. A Belvárosi zárva. A kiskocsmák zárva. A lakások zárva. Ma is látom, az egyik szálló üvegajtaján át magyaráz ziláltan a takarítónőnek, hogy csak egy félórára leülünk a hallban, nem zavarunk… „Nem lehet semmit se kapni” – mondta a takarítónő, és elment a szerszámaival.
– A szerelem totalitást ad. Lényegi és nem egyszerűen használati vagy ismereti állapot. Ismeretlen állapot, melyben többet tudunk meg, mint az ismerős állapotokban. Az aktus torlódó pillanataiban időtlenül igazi és derűs végtelen úszik. A szerelem a legegészségesebb morfium. Hiába vádolták Csáth Gézát, hogy morfiumot fecskendez magába, ötezer évet élt át néhány milligramm morfiummal. A szerelemben milliók igaza és morfiuma, valódi, belső végtelen ég. Biológiailag hitelesített végtelen…
A kis zöld asztalon lévő Negrókért nyúl, bedob kettőt a szájába, türelmetlenül rágja.
– Valami mohó szabadságigény él két ember találkozásában… Az újrakezdés szabadsága, a teremtésé… Nem egyszerűen testi mivoltában, hanem a csoda, a lehetőség föltalálásában… Szegény Devecserit nem tartottam jó költőnek, de A hasfelmetszés előnyeinek pőre őszinteségét kamaszborzadással olvastam… Poligámia. Nem a sokszerűség a lényege, hanem az indulás, a szerelem naivitása… két ember ismeretlenből közeledése, az érzékszervek spontaneitása, tisztasága…
Fölugrik, nyúlánk pulóverében olyan, mint egy hivő jaguár. Türelmetlen, igazi.
– Évává és Ádámmá válik a szerelmes… Az ügyetlen mozdulatokban titokzatosan földereng az együtt-tervezés gyönyörűsége… A kereső érzékszervekben a „lakjuk be a földet” egyszerű és mámorító kedvessége… Együtt… Együtt lélegezni, teremteni, lábadozni… létre kelek, létre kel ő is… a lélek viharzásában az élet megsokszorozódása teremtődik meg… Az ismeretlen, a lehető élet… A nőben a valaki van benne, és a senki… Egy személyű és személytelen: magamat keresem bennük. A tükörképeim ők, és bárhogy hangzik, de Szabó Lőrinc megírta: „És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.” Életet, szerelmet, művet akarok teremteni. A mű a gesztusnak idővé tétele. A produktummal pedig egy magasabb rendű etikát teremtek – ahogy Ady nyomorúságos testéből a Patyolat üzenete, A fehér lótuszok kilengenek… És ebben az önégető és égető szerelemben mindenkinek jut annyi fény, hogy annál melegedhessen…
Arcával előremered, fekete haja villog, két négyzetméteren úgy mozog, mintha belső rituális táncra rángana, az idegek túlfeszített táncára, életigenlő és haláltáncra.
– „Két önzés titkos párbaja minden egyéb…” Nem kell neked mondanom. A szerelem nem racionális tervezgetés, átfogóan nagy, lélekmélyi és világméretű együtt-tervezés… Az eget keresi a két szerelmes, ahogy a gótika fölboltozta lelkét a végtelenbe, és benne az apró ember fölistenült a térbe…
Visszaül, a takarót paskolja, cigarettát ránt elő, poliposan marja magába a füstöt.
– Sokszor gondolkoztam azon, mi lett volna, ha a kifejezetten közösségiből többet vállalok már fiatalabb koromban? Nem jutottam még megállapításra. Többet vállalhatok, mint magamat odadobni az ismeretlennek? Többet, mint elmondani a nőlélek meg férfilélek türelmetlen szabadságigényét, életvágyát, belső halhatatlanságát? A szabadság a hullákon ragyog fel Delacroix képén… Most nem számít, hogy romantikus… De igaz! Egyetlen aktusban négymillió sejt rohamozza halálát az egyetlen szabadságért, egyetlen petesejtért… És ha belegondolunk: hogy egy új magányt megteremtsen… A hímsejtek halála az életbe visz… Ez gyönyörű.
Összehúzott szemmel figyel önmaga lüktetésére. Negrócukor-rágás. Kezek a tarkón. Elnyúlik, aggódik, ráng.
– A nőben persze genetikai féltés él… a gyermekszüléssel csöndesebb evidenciába kerül… az az evolúciós különbség mártírrá, de élettel avatottá is teszi… Mert a gyerekben a kettőst akarják látni… De a szerelem az övék is, mint kiragyogó csillagég…
– Ahogy Camus írja a novellájában.
– Az, az!
Megkeressük.
„…Van-e másféle szerelem, nem olyan, mint az árnyak szerelme, hanem olyan, amely fényes nappal harsányan dalol? Janine nem tudta, csak annyit tudott, hogy Marcelnek szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor csak Marcel nem akar egyedül lenni, se megöregedni s meghalni, azzal a konok képével, amit vág, és amit Janine néha más férfiarcokon is fölfedezett, az egyetlen közös képét ezeknek a bolondoknak, akik okoskodó képpel álcázzák magukat, míg csak rájuk nem jön az őrjöngés, és egy női test felé nem taszítja őket kétségbeesetten, hogy vágytalanul beletemessék minden magány és éjszaka szülte rémületüket.”
– A nőt is, a nőt is olvasd!
„Szívvel-lélekkel szólongatta Marcelt. Utóvégre őneki is szüksége van Marcelre, az erejére, apró bogaraira, ő is fél a haláltól. – Ha leküzdeném ezt a félelmet, boldog lennék…
– Hirtelen valami kimondhatatlan szorongás fogta el. Elhúzódott Marceltől. Nem, ő nem küzd le semmit, ő nem boldog, ő csakugyan meg fog halni, nem lesz része a megváltásban. A szíve sajgott, zihált, mert valami óriási súly nehezedett rá, s egyszerre rájött, hogy húsz év óta cipeli ezt a súlyt, és most minden erejét megfeszítve küszködött vele. Ő megváltást akart, még ha Marcel, még ha mindenki más mindhiába várja is a megváltást! Janine fölébredt, fölült az ágyban, és hegyezte a fülét, mintha egész közelről valami hívó szót hallana…”
– Azt, amikor kimegy az arab éjszakába, az erőd teraszára, és az ég alá fekszik; az éggel szeretkezik, a végtelennel csalja meg az urát!
„Se fuvallat, se nesz, csak a hidegben homokká porló kövek tompa ropogása törte meg a Janine-t körülvevő magányt és csendet. De egy pillanat múlva úgy érezte, mintha valami súlyos körforgás gördítené fölé az égboltot… Janine csak nézte a bolygó tüzeket, nem tudott szabadulni a látványtól. Csak forgott velük, és ez a mozdulatlan vándorút lassanként elvezette őt lényének legmélyére, ahol most a hidegség és a vágy tusázott… Janine egy kissé mindig jobban kitárult az éjszakának. Zilált, megfeledkezett már a hidegről, a létezők súlyáról, a dőre vagy dermedt életről, a lét és a halál hosszú szorongásáról. Annyi éven át menekült a félelemtől, csak futott ész nélkül, céltalanul, de végre megállapodott. És mintha már azt is érezte volna, hogy újra megtalálta a gyökereit, ismét az élet nedve járja át a testét, amely már nem remeg. Ölét egészen odanyomta a mellvédnek, a forrongó ég felé fordult, és már csak azt várta, hogy még háborgó szíve is lecsillapuljon, és csend legyen a bensőjében… S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként elöntötte Janine-t az éjszaka vize, elmerítette a hideget, lassan felszállt Janine lényének sötét közepéből, és
szakadatlan áradással csapott fel Janine mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Janine hanyatt feküdt a hideg földön, és az egész újhold végigfeküdt rajta.”
Súlyosan, kimerülten néz. Sokára szólal meg:
– Ismered Nulla Károly életét? Ócska vers, de igaz. Egy éjjel Nulla Károly le akarja írni az életét. Gondolkozik, mit írjon? „Óvodába jártam… – ezt nem érdemes leírni, mindenki járt. – Érettségiztem, hivatalba kerültem, vettem egy kék felöltőt… – Mindenki ezt teszi. – Misére mentem. Családom lett. – Mindenkinek van családja. – Nők? Egy-két rémületes ká… Előléptettek… – ezeket nem érdemes fölírni. – Aztán öregedni kezdtem, fájt a hátam… – mindenkinek fáj a háta idővel.” – És közben Nulla Károly meghal. A papíron az marad fölírva: „Az életem…” – Na, látod, ez borzalmas. Mindenkinek élni kell…az ismeretlen felé. Én csak közvetítője vagyok, alázattal, főlehajtva egy üzenetnek… nagyobb dolgoknak vagyok közvetítője… teljes életnek, teljes halálnak… Bekötött szemmel visz a herold emberszabású üzeneteket… A lejteljesebb szerelemben is… És megmarad a világban örökké megmaradó kérdés, ami életet, emberkapcsolatot, csodát teremt. A nővel szemben is, magammal szemben is: Mindmáig nem tudom, hogy ki vagy te?
|