Adjatok reményt az embereknek

Barnard professzor, a szívsebész, Lollobrigidával akart találkozni mindenáron. Nem szégyen.

Barnard professzor költő. Ha nem vették volna fel az egyetemre, lehet, hogy fekete-fehér költő lenne ma, vagy az apartheid állam szabadságharcosa. De fölvették. Maradt a szív lehetetlensége.

És Barnard professzornak – miközben bordákat roncsol, föltárja a mellkast, kimetszi az élő emberből a szívet, és rohan a másik szívvel, a halottéval – Lollobrigida lebeg a fejében.

Barnard professzor bizonyára talált volna magának olyan szépséget, tanzánt, óegyiptomit, szíriait is akár, mint Lollobrigida, s magánviszonylatban talán olyan tehetséget is – mégis ő a nyílt fény felé rohant. Így van ez.

De F. Tóth kalauz a BKV-nál, a kis F. Tóth is költő, aki gyűrött ruhájában fütyül a villamosra és az egészre, akit egy kis szerencsével fölvehettek volna a magyar egyetemre – de hát így megmaradt közembernek. Őneki is Lollobrigida jár az eszében. Ahogy az ember nézi a villamoson a fejeket, egymás mellé szorulva: kecskére, lóra, békára, disznóra, halra hasonlítanak az emberek. A múltkor meg már azt próbáltam felidézni magamban: milyen gyerekarca lehetett ennek a szétment szívbetegnek, hogy ült ez a beesett arcú „májas” az anyja ölében?

És ezek között fölragyognak a színészek, a maguk elidegenített csillagfejével, tűz körüli varázsfejével, csontarany csuklóikkal, ideges, égő szemeikkel. A színészek: önmaguk. Nemhiába szépek, érdekesek, tehetségesek. A közösség a törzs fölé emelt önmaguk, akik millió ember szemsugarát és radaranyagát gyűjtik homlokukra, mellükre. Az emberiség ihletét hordozzák, ha nagyot akarnék mondani. Azáltal, hogy a természet szép, formált darabjai. Ez a legfőbb hivatásuk: a remény. A szépség és a játék reménye. A többi intrika, kibeszélés, állásváltoztatás, fáradtság, bőrlazulás, versengés – hiszen ők is, nagyon is, még inkább emberek.

Ez az önmagunktól elidegenítő tulajdonság a színész legcsodálatosabb ereje. Magam a létezés legnagyobb problémájának az „én” és a „világ” kettősét tartom. Mindenki ebben vergődik, vagy ebben üdvözül. A színésznek nem kisebb feladata van, mint hogy elidegenítve ismertessen magamra – a katarzis erejével. Mondanom se kell, hogy nem Brecht módszerét értem ezen. Ellenkezőleg. Egy „déjà vu”-t idézzen elő bennem: mintha ezt már láttam volna – pedig teljesen idegen! Ez az elidegenedés rokon velem, lényem rajongó mélyvilágát hozza fel, és káprázatában olyan távoli, mint a csillag, a sztár. Egy pillanatra én is csillagocska leszek, vagyis van bennem egy csillagocska, az én csillagocskám. Á, ez gyönyörű! Azt hiszem, Barnard professzor és a kis F. Tóth is ezt keresi a színészekben, velem együtt.

A színészek a szépséget hordozzák. A szépség – számomra – vonzóbb, mint az igazság. Az igazság magyarázat, a dolgok értelmezése, a robbanóanyag előállítása, az ember végső megtévesztése, s mint ilyen, embertelen. A szépség totalitás. Modigliani Aktjában a teljesség csecsemőkori és halálos állapota is jelen van. Ez emberi. Ki születik meg úgy, mint egy ember, ki szeret úgy, ki hal meg úgy? A színész ezt a képzőművészeti totalitást nyújtja – az átélhető arcmozdulatban, hangsúlyban, kézfelemelésben megtörténő végtelent.

A színészek a játékot hordozzák. A játék a legfontosabb állapot, ha volna ereje az embernek, a halálos ágyán is megfricskázná a fölébe hajló seborvost. A játék az öntudat tiszta mámorát adja – amibe bele lehet halni.

Köszönöm nekik a reményt.