Színház az egész – nem is – világ

Adjatok reményt az embereknek

Barnard professzor, a szívsebész, Lollobrigidával akart találkozni mindenáron. Nem szégyen.

Barnard professzor költő. Ha nem vették volna fel az egyetemre, lehet, hogy fekete-fehér költő lenne ma, vagy az apartheid állam szabadságharcosa. De fölvették. Maradt a szív lehetetlensége.

És Barnard professzornak – miközben bordákat roncsol, föltárja a mellkast, kimetszi az élő emberből a szívet, és rohan a másik szívvel, a halottéval – Lollobrigida lebeg a fejében.

Barnard professzor bizonyára talált volna magának olyan szépséget, tanzánt, óegyiptomit, szíriait is akár, mint Lollobrigida, s magánviszonylatban talán olyan tehetséget is – mégis ő a nyílt fény felé rohant. Így van ez.

De F. Tóth kalauz a BKV-nál, a kis F. Tóth is költő, aki gyűrött ruhájában fütyül a villamosra és az egészre, akit egy kis szerencsével fölvehettek volna a magyar egyetemre – de hát így megmaradt közembernek. Őneki is Lollobrigida jár az eszében. Ahogy az ember nézi a villamoson a fejeket, egymás mellé szorulva: kecskére, lóra, békára, disznóra, halra hasonlítanak az emberek. A múltkor meg már azt próbáltam felidézni magamban: milyen gyerekarca lehetett ennek a szétment szívbetegnek, hogy ült ez a beesett arcú „májas” az anyja ölében?

És ezek között fölragyognak a színészek, a maguk elidegenített csillagfejével, tűz körüli varázsfejével, csontarany csuklóikkal, ideges, égő szemeikkel. A színészek: önmaguk. Nemhiába szépek, érdekesek, tehetségesek. A közösség a törzs fölé emelt önmaguk, akik millió ember szemsugarát és radaranyagát gyűjtik homlokukra, mellükre. Az emberiség ihletét hordozzák, ha nagyot akarnék mondani. Azáltal, hogy a természet szép, formált darabjai. Ez a legfőbb hivatásuk: a remény. A szépség és a játék reménye. A többi intrika, kibeszélés, állásváltoztatás, fáradtság, bőrlazulás, versengés – hiszen ők is, nagyon is, még inkább emberek.

Ez az önmagunktól elidegenítő tulajdonság a színész legcsodálatosabb ereje. Magam a létezés legnagyobb problémájának az „én” és a „világ” kettősét tartom. Mindenki ebben vergődik, vagy ebben üdvözül. A színésznek nem kisebb feladata van, mint hogy elidegenítve ismertessen magamra – a katarzis erejével. Mondanom se kell, hogy nem Brecht módszerét értem ezen. Ellenkezőleg. Egy „déjà vu”-t idézzen elő bennem: mintha ezt már láttam volna – pedig teljesen idegen! Ez az elidegenedés rokon velem, lényem rajongó mélyvilágát hozza fel, és káprázatában olyan távoli, mint a csillag, a sztár. Egy pillanatra én is csillagocska leszek, vagyis van bennem egy csillagocska, az én csillagocskám. Á, ez gyönyörű! Azt hiszem, Barnard professzor és a kis F. Tóth is ezt keresi a színészekben, velem együtt.

A színészek a szépséget hordozzák. A szépség – számomra – vonzóbb, mint az igazság. Az igazság magyarázat, a dolgok értelmezése, a robbanóanyag előállítása, az ember végső megtévesztése, s mint ilyen, embertelen. A szépség totalitás. Modigliani Aktjában a teljesség csecsemőkori és halálos állapota is jelen van. Ez emberi. Ki születik meg úgy, mint egy ember, ki szeret úgy, ki hal meg úgy? A színész ezt a képzőművészeti totalitást nyújtja – az átélhető arcmozdulatban, hangsúlyban, kézfelemelésben megtörténő végtelent.

A színészek a játékot hordozzák. A játék a legfontosabb állapot, ha volna ereje az embernek, a halálos ágyán is megfricskázná a fölébe hajló seborvost. A játék az öntudat tiszta mámorát adja – amibe bele lehet halni.

Köszönöm nekik a reményt.

Szindbádi szerelmek

Latinovits Zoltán

Fölmegyek Szindbádhoz taxival. Szindbád ül, visszahúzódva. A vasárnapi házakban itt-ott villany ég, az ablakban nem állnak asszonyok, inkább kék tévéfény vibrál át az üvegeken. A toronyszálló körkörös, leejtett bombaként világít, külföldiek beszéde szüremlik ki a teraszról. Aztán bokrok ugranak a taxi elé, serceg a vékony sárban a kerék. A város nagyot kanyarul, körül esti lámpapontjaival, a fölívelő út sötét, alig látni a házszámot. Az este lebeg, nedvesen és egyszerűen. A föllobbanó kis gyufafénynél megkeresem az ajtószámot.

Fölbotorkálok, a piros csengő gombjára kis csilingelés hallatszik. A színész visszafogott, csöndes. Két fotelba ülünk egy kis asztal mellé. Mozgása most puha, ejtett, beszéde gondolkodó, lassú. Arcéle ideális, energikus, szeme nem áll meg rajtam – nem néz. Magának mondja a magáét, tölt egy kis konyakot, visszahúzódik, rágyújt.

– Huszárik De Sicával is próbálkozott, aki tekintetbe vette a körülményeket, és csak 300.000 dollárt kért. Én kevesebbért csináltam, gondolhatod… Nagyon szép filmet rajzolt Krúdyból Huszárik. Mert hát festő, végeredményben. Nem instruál, hanem elképzelései, tájai, színei vannak: itt zöld, itt lila… ilyesmi. Alapvetően megragadott valamit ezzel a szalámiszeletelő módszerével Krúdyból, a szürreális világból, melyben Szindbád élt. A tájakból, ahol forgattunk a Felvidéken, valóban titokzatosság árad, misztikum. A hegyi falvak meséi. Krúdy sokat használt ebből. A hegyi falvakban korán sötétedik, hamar behúzódnak az emberek a házakba, és mesét mesére mondanak. Így adják tovább. Nosztalgikus, szép életük megelevenedik a mesék száján. Tovább élni, újra születni… Csodálatos vidék – az elszórt házaikkal a falvak a Felvidéken. A mesékben történelmi nosztalgia él – a magyar múlt és élet, legendákkal átszőtt, legendává vált történelem, ember és táj.

Gyűszűnyit iszik, lelassult mozdulattal emeli poharát, abba beszél. A puha visszafogottság mögött visszafojtottság, felgyülemlő gondolati erőtér érződik. Nem cikázik, kapkod – folyamatosan előhömpölyög az, amit mondani akar. Nem keresi a gondolatait – az a szó, hogy „talán” vagy „esetleg” egyszer sem fordul meg a száján –, nem tűnődik, hanem kinyilatkoztat. Föl sem merül, hogy színésszel ülök itt, szereplővel. Egy önálló személlyel, lélekemberrel inkább, prófétával, aki mondja a magáét – hirdető gesztusok nélkül. Befele van, befele koncentrál. Nem engem akar meggyőzni – önmagát akarja kiadni.

– Van ezeknek a falvaknak varázsa… Valami specifikum, amiről magunk se tudjuk, hogy mi. Ez a legendákkal, nosztalgiákkal átszőtt történelmi múlt. Krúdy nagyapja honvédtiszt volt, ha jól tudom, negyvennyolcban. Ez a nosztalgia nem nyúlt vissza a messzi múltba – harmincöt-negyven évre csak. Közeli mese volt: a magyar szabadság; már nem is terjed a reformkorig. De van ilyen specifikum, hiszen érzi az ember…

Erős barna szeme a jó férfiarcban gyújtópontként ég. Totálisan szembe néz most, egy csöpp aszimmetria a szempárban legyőzhetetlen akarást fejez ki.

– Valamelyik Jókai-filmet forgattuk egy Pozsony melletti várban, a múzeumszerű nagy termek falai közt. Itthon alig tudtuk az utószinkront megcsinálni, elvesztettük a hangsúlyt, nem verődött vissza a terem levegője. Van ilyen. Ezt nagyon nehezen értik meg…

– Magam is csodálkozom ezen. Külföldön nem rajonganak úgy Krúdyért, mint mi. Lengyelekkel beszéltem, akik pedig igazán szeretnek minket, és Krúdyt ajánlgattuk nekik – ők azt felelték, mindig ezzel a Krúdyval jöttök. Persze, a nyelv varázsa is magyarokhoz szól.

Bólogat.

– És nemcsak a nyelv. Nyilván ez a specifikum, amit magunk se tudunk megmagyarázni. De mélyen és elevenen hozzátartozik az életünkhöz. Az ott élő emberek múltja. Ez nem érdekli az idegent, ahogy minket sem Dél-Amerika indián múltja… Aztán elnéptelenednek a falvak. Cigányok költöznek be az üresen álló házakba, nem lakják be, nem telepednek le, nem hozzák rendbe, a falusi fiatalok a város felé törekszenek, mindig akad újabb ház, ahová ők átköltöznek. Ez is egy kérdés, négerkérdés lesz belőle… Krúdy is ott járt-kelt, voltunk abban a piarista épületben, ahol Krúdy tanult. Sose láttam volna ezeket a csodálatos tájakat, ha nem forgatunk ott…

Úgy érzem, nemcsak a figurával volt elfoglalva, nem Szindbád ül itt, hanem Latinovits. Mai ember, mai gondokkal. Nem csupán alakítani akart egy szerepet, hanem történelmi-értelmi módon, agyilag is földolgozni.

– Gátlásom volt ezzel a figurával szemben. Nem vagyok Krúdy-alkat, inkább prousti. Krúdyban az a csodálatos, hogy a valóságból teremt mesét. Hús-mesét mond – szürreális mese – de élő-eleven anyagból. Krúdy testben emlékezett, Proust lélekben. Magam is inkább ilyen vagyok… Aztán Szindbád – aki maga Krúdy – nagyszabású alkat volt, nagyszabású férfi. Benne sebezhető, érzékeny lélek. Szerelmei nem voltak szerelmek, hanem inkább kalandok. Valószínűleg a nők beleszerettek a nagy férfiba, de nem tudtak mit kezdeni a lelkével. Megdöbbentem, mikor megtudtam, hogy 189 centiméter magas volt. Csak? Óriásnak képzeli az ember. Ahogy valóban az is volt, alkatában.

– Ismertél ilyen nagyszabású alkatot, élőben? Vagy kiveszett?

– Kovács Karcsi bácsi, a színész ilyen. Csak probléma lett volna az ifjúkori képek felvétele… Szindbád nem kapcsolatot keresett, csak intuíciót, ihletet, de nem a szerelem társas állapotát…

– Nincs ebben az életben, a szindbádi életben, más főszereplő, mint ő. A nők – ahogy a filmben is – csaknem arcnélküliek.

– Én is ezt gondolom. Önmagát kereste. Mint a tükörben. Legyen az nagyobb felület vagy csak egy üvegcserép. Hallgatásra fogott lélek lehetett. S a csöndje! Ami a meséi mögött van… Állítólag nem szerette az asztalánál azokat – mikor két-három napot ült egy vendéglőben –, akik restek voltak a hallgatásra, elfáradtak hallgatni. Mesélték, hogy egyszer este a Japánba ült be egy asztalhoz, a másik végébe József Attila. Hallgattak hajnalig. Másnap megkérdezte a pincértől, hol van az a bizonyos fiatalember, akivel olyan jól tudott hallgatni… Ez a csend is a felvidéki falvak csendje.

Erős, húsos szája félig nyitva – beszédre, gondolatra kész. A magyar színjátszás sokat vádolt enfant terrible-je póztalan, színésztelen gondolkodóként ül itt, társalgási szavak helyett csak a lényeget keresi. Nem cikornyás, szavai pontosak, de ihletesek, nem díszesek, de választékosak. Mégsem csak a gondolatiság nyomul előtérbe, hanem az akarás. Erőtér van a szobában, a szándék erőtere. Ki akar ma valamit, melyik színész? Eszembe jutnak kiváló társai, akiket elbűvölten szeretek színészi játékukért – de akikben nem érzem ezt az akarást. Figurájuk, színészetük pompás, de eszköznek vetik oda magukat a játék elfogadott színterén. Benne a színészet csak az adottság ereje és lehetősége, más erők is dolgoznak benne, a köz életének embere. Tenni – ez lüktet a mostani visszafogottság mögött – tenni –, ez lüktet a téma gondolatain túl.

– Érdekesen Csortos lehetett ilyen alkat. A nagy test embere, sebezhető lélekkel. Gőggel és magánnyal, távolsággal. A magas emberek valahogy gátlásosak, lenéznek embertársaikra, lenéznek a nőkre, és zavarba jönnek. De azok a gömbölyű kis asszonyok, akik a Krúdy-emlékek fényképei közt vannak, mit érthettek ebből a magas magányból? Szindbád valószínűleg elunta őket, továbbhajózott… A poligám ember belső csöndjével és külső nyugtalanságával…

– Az ember, ahogy idősödik, „izmai lazulnak”, ahogy Ady írja, azt érzi, hogy bölcsen távolodik a véglegesen megtalálható társ képzetétől, a valakitől… Mint a sivatag pora, lepi be az élet menete, és mumifikálódik, naiv rejtettségében. Nem? De a megtaláló nyugtalanság a belepő réteg alatt nem vész el. Naiv marad és gyermeki, férfi, aki a lehetetlen lehetőségét keresi. Hogy van valahol valaki.

– Szimpatikus ez az alkat, élően nyugtalan, nagy sodrása van, de hogy hogyan él az ember, az hadititok… Nyilván rengeteg oka van… Szindbád befejezetlen, ismétlődő élet… Édesanyját állítólag 17 évi együttlét után vitte esküvőre az apja… Visszamaradt benne is valami befejezetlenség vagy kései befejezése… Krúdy Zsuzsa mesélte, hogy apja idős korában eljárt abba a nagy templomba Óbudára… a Lajos utcába vagy hova… esküvőkre. Megcsókolta a menyasszonyt, boldogságot kívánt neki, és elment. Se a vőlegény, se a menyasszony nem tudta, kinek a rokonságához tartozik…

Szindbád tölt egy keveset, hátrahúzódik, őszbe fordult haja rendetlenül simul nyílt homloka fölé – Latinovits önmaga. Újat, mostanit akaró ember, aki tele van a magyar színház csinálásának gondjaival.

– Nincs színház, csak nemzeti alapon… Erkölcsileg, anyagilag se. Amíg a szubvencionált színházak megkapják a millióikat, ha megy az ügy, ha nem, addig nincs színház. Amíg fegyelmit nem annak adnak, aki rosszul játszik, hanem aki tíz percet késik – addig erkölcsi, szakmai oldala nincs. Társulat, egylelkesedésű csoport, ahol az embereket szeretet köti össze, hierarchikusan a tehetség szerint… ilyesmit akarok én… De nem értek a taktikához, sem a stratégiához, vagyis nem akarok érteni.

Az éjszakába hajló ablakok elsötétednek. A tévék leállnak, a filmszalagok híg meséi elkattogtak, az emberek ásítva nyújtózkodnak a Rózsadomb félsötét ablakkeresztjei mögött. Kicsoszognak a modern konyhába, bekapnak egy kis sonkát, leöblítik valamivel. Kinéznek az ablakon, senki sem jár az utcán, a hétfői munka ágyba húzza őket. Zajtalanul lefekszenek. Túl sokáig beszéltünk – indulnék. A kapu kulcsát nem találjuk. Latinovits lebotorkál a félsötét lépcsőkön, nem gyújt villanyt.

– Még maradnod kell… Éva elvitte a kulcsot, nem tudom, hol lehet. Biztosan megint külföldiek jöttek… Be van zárva a kapu.

Visszaülünk még negyedórára, egy-két jobb szóra Latinovitscsal. Összezárva, Magyarországon, az első emeleten.

Ruttkai Éva

A kezével fejez ki mindent. Összeérinti ujjhegyeit, mintegy dómot képezve, aztán egymáshoz szorítja a két tenyerét, mintha imádkozna. Aztán eltávolítja őket egymástól messzire, de még mindig érintkezik a két kéz egymással, leheletnyire, aztán kicsit elmozdulnak a kezek, de összeérnek az ujjak, aztán visszakapja őket a teljes érintkezés föloldó egyesülésébe, aztán… Lebegnek ezek a kezek. Érintkeznek. Egymáson pihennek. Keresik egymást. Értik. Eltávolodnak. Összesimulnak békességben. Gondolkoznak – együtt. Összekulcsolódnak.

– Ez a szerelem. Én ilyennek képzelem. Én csak így tudom elképzelni… És nem értem, aki mást keres. Engem így teremtett az Isten.

Határozottak ezek a kezek. Nem egyszerűen az, amire azt mondjuk: szép női kéz – ezek gondolkodnak, akarnak, véleményük van, szeretnek, energikusak és eszesek –, nem a formájuk bűvöl el, az intelligenciájuk. Áldassék a női kéz!

– Szindbád… Krúdyé. Én igazán azt a kapcsolatot értem, ami egy emberre vonatkozik. Amiben föl lehet oldódni, amiért küzdeni lehet, amit becsülünk.

Kezek.

– Szindbád a korba van ágyazva. Ez az ő kora. Londonban biztos nem született volna Szindbád. Itt született Magyarországon, magyar íróban. Ilyen tájon, ilyen helyen. Ilyen korban. A tilosak vették körül, kis polgárasszonyok tilosai, a kor tilosai, amelyek közt ő is bolyongott. És nyomot hagyott. Nemcsak nagyszerű férfiassága, hatalmas jelensége. Á! Sokan azt hiszik, hogy a nagy kan hagy nyomot, a szeretkezés nagymestere. Nem egyszerűen erről van szó… Ezekben a kis nőkben sem csupán a remek férfi hagyott nyomot. A történet. A költő története…

A kéz nemhiába az emberi lét kifejezője, kifejlesztője, emberlétünk évmilliós specialitása. Most villára szúr egy krumplit, mustárba márt, húst vág – jó vér van benne –, beefsteaket, megperdül egy gondolat erejéig, közben odaint egy pincérlányt, egyszerűen, a kéz.

– Mindig Marilyn Monroe jut eszembe. Azok a mellek… Egy egész világ ezeket a kebleket látta és szerette és hajszolta… Egy nagy szexuális babát… De ő… mélyen, tragikusan el volt rejtve a szép mellek mögött… Így lett belőle a legszerencsétlenebb csillag. Ki nem a melleket látta? Mikor egy egész világ csak ezt látta, ezt az izgalmas fehér gyönyörűséget? A történet belül, sokkal fontosabb volt… Ez hagyott világnyi nyomot… A történet a fontos. Szindbádban, azt hiszem, a nők a történetet érezték meg, ez a történet hagyott bennük nyomot. Ezt nem tudták elfelejteni, ezt a történetet a havas utcákon, az elhagyott szerelmes temetőkben, a lefüggönyözött szobákban mindig folytatni lehetett.

Azt mondom, hogy mondjak valamit, mi lett volna, ha Szindbád egy ellen-Szindbáddal, úgy értem, egy Szindbád-minőségű nővel találkozik? Találkozott-e? Hogy ne menjünk messzire… egy ilyen nővel, akinek szintén van története, varázslata, keze? Nem bóknak szánom, ténykérdés.

– Nem találkozott ilyennel.

A kéz határozott, leszúr egy darab húsért.

– Nem akart, vagy… véletlenül?

– Nem tudom. Nem akadt. Vagy… belsőleg is elkerülte… Úgy értem… Szindbád nemcsak történetileg vagy társadalmilag meghatározott alkat. Zolival osztályozni szoktuk az embereket. Ki gyermek, ki kamasz, ki felnőtt…

– A gyermek?

– A gyermek feloldódik. Fel tud oldódni. Hisz. Együtt él. Mi ilyenek vagyunk. Szindbád kamasz volt… Van benne valami gyermekien továbbélő, de hinni? Hinni nem tud. Föloldódni nem tud. Elfogadni sem.

– Ezért elkerüli…

– El is kerüli… ösztönösen. És már hatalmat akar. A hatalom nagy szenvedély. Az én fölébe kerülése a föloldódásnak. De hát ez helyi, magános filozófia. A munka munka. Én profi vagyok, szeretek dolgozni. Állandóan. Rutinszerepekben, rossz bérlőknek is. A színpadon. Az az igazi. Mindig meg kell csinálni, át kell élni, nemcsak egy filmvágás erejéig. Bajor Gizit gyermekkorom óta ismertem. Nemcsak tehetségben volt nagy – a munkában, a feladatban. Akármilyen szerepet kapott. Ha látta, hogy hazudni kell, nem azon törte a fejét, hogyan is kell hazudni. Koncentrált. Így hazudtok – gondolta. Akkor én megmutatom nektek, hogyan kell hazudni.

– A színész beöltözik.

– A színész költő. De költészete a megjelenítés. Nem az énjét akarja egyszerűen kifejezni. Azt, amit rábíztak.

Nem a karakter állandó arca nyújtja a szuggesztivitást, hanem ezer arc. Le kéne fényképezni – örök vakuval, vagy most, az írás rögzített lemezére. De hát hogyan? Milyen? Mennyi idős? Milyen szerepet nem lehet rábízni? Most huszonöt éves. Aztán harmincöt. Aztán idős asszonyt alakít. Szembenéz. Elmozog a tekintet, de a helyzet élessége változatlan. Fiatal erő – asszonytudás. Humoros kíváncsiság – megszenvedett hit. Robbanó ihlet – pontos kéz. A levegőbe nyúl, érzékeltet, elejt, fölemel. A pohár sörért vagy egy gondolat rebbenéséért.

Ennyire általános volna? Ez lenne a titka, hogy mindenféle? Vagy van e mögött a sok női arcú megjelenítés mögött egy végtelenül határozott egyéniség?

Van.

– Egy fiatal filmrendezővel éppen ebben a bokszban vitatkoztunk, egy olyan asszonyt akart rám bízni, nagyon szerettem az anyagot, aki jelenéből visszatekint fiatal múltjára. Azt mondta a rendező, hogy túlságosan sok élet és erő van a szememben. Na látja, ez az. Engem nem érdekel a megtört tekintet. A megtört tekintet nem tud semmit. A múltjára sem tud visszanézni.

Haja sűrűn, összefonva hátul. Tömött sörényként, amiben valahogy ugyanolyan energia van, mint a kezében. Ez az asszony haja. Egy művészasszony haja, ennek tartása van, szerepe, színereje. Hite van ennek a hajnak.

– Engem így teremtett az Úristen. Ezt hiszem. Ez a hivatásom, erre vagyok rendelve. Így mindent meg tudok csinálni.

Látom, hova lyukadunk ki Szindbád ügyben.

– Maga nem Szindbád-párti.

– Nem.

– Én az vagyok.

– Maga férfi. Én asszony vagyok. Az egyértelmű helyzetet keresem, ösztöneimmel is. Ezt tudom magaménak vallani. Nem vagyok jó háztartásbeli, de nekem kell egy terítő, ami épp úgy áll az asztalon, kell egy zug. Ebben hiszek.

Megint csak a kezeit mutatja. Összeérinti az ujjhegyeit. Összetapasztja a tenyerét.

– Nem értem a sokértelmű kapcsolatokat. Mindig újra bemutatkozni? Ekkor születtem, ez a nevem, ez történt velem gyermekkoromban, így voltam először szerelmes… Ezt mindig újra elsorolni? Ki érti ezt meg? Nézze. Ady nem ilyen volt. Például. Nem a sok kis női csukáról van szó, hanem Lédáról és Csinszkáról. Ezek egyetlenek voltak. Léda valahogy a földi, Csinszka az égi szerelem. Ha vannak ilyen pontok… Hiszen Szindbád is azt mondja a végén… sokat hajóztam… belefáradtam a történeteimbe…

De Szindbád talán a megismerés ihletét kereste…

– Keresse… Nem lehet percenként bemutatkozni.

– A férfi a haláltól menekül a nőkbe. Szindbád…

– De csak így lehet föloldódni a haláltól is…

Megint a kéz. Fölívelnek, egymáshoz csukódnak.

– Szindbád tudata nem viselte el az állandóságot… Morfinizálta magát a lét ellen ezekkel a nőkkel…

– Vagy az Óda. Az egyetlen szerelmi kiáltás az egyetlen egyesülésért. József Attila sem írta volna meg a Szindbádot.

Na, gondolom, ha József Attilával jön, akkor a sakk-matt felé kényszerít.

Szemhéja mélyen, súlyosan ráereszkedik a szemére. Aztán fölvillan a szeme. Állandó létezésben, a barna fények áhítatos erejével. Tekintete gyors és alapos. Megvan a véleménye. A színházról, a beefsteakről, a napok történelmi pillanatairól, Nixonról és Brandtról. Nemcsak remek színésznő, intelligens asszony, bravúros létező – valaki. Alapállása van – túl ezer arcán, vibráló tehetségén. A sokszínűség mögött tömör egyöntetűség húzódik. Boldog, ha ezt a naivan egyszerű szót mondhatom.

– Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert úgy érzem, hálás lehetek Istennek, hogy élek. És hogy ezeket a képességeket adta nekem, ezt a költői hivatást. Ez a sorsom, a feladatom. Hála él bennem a sors iránt, ha végszavaznék, azt mondanám, köszönöm, hogy élek…

Az autó szabályosan kanyarodik a Körúton. A kezek a kormányon fölül vannak – nem nőiesen oldalt ragadja meg a kormányt, ahogy a nők általában kapaszkodnak bele, hanem ahogy egy ember fogja.

Átmegyünk a hídon, a Duna fölcsillog, az út alánk szalad, biztonságosan, erősen.

– Szeret vezetni?

– Nem… Nem mondhatnám. Tudok.

Kiugrom a híd túlfelén, gyorsan akarom becsapni az ajtót, hogy siethessen tovább, de csak félig sikerül. A piros Polski továbbrobog, a kéz kinyúl a kilincsért, helyrecsapja a félig nyitott ajtót menet közben, aztán a motor felbőg, és a kocsi teljes erőből fölvág a Margit utcába, a domb éles meredekén.

Dayka Margit

Nem megy.

Már másodszor ülök vele szemben, hogy Szindbád ürügyén beszéljünk, s ő figurásan tárja szét az ujjait.

– Látja, nem tudok én mondani semmit. Csak ilyeneket. Végtelenül szeretem Krúdyt. Ahogy az ember vagy kétévenként újra és újra előveszi, hogy végigolvassa, mindig egészen újnak érzi. Ezért érthetetlen külföldön is, mert nem lehet ezt megfogalmazni, lekottázni, ezt a varázst. Az arcok, a selymek, színek, a gyönyörű tájak… Huszárik Zoli tudta ezt… filmen. Mert annyira tehetséges. Csodálatos volt vele dolgozni. De nemcsak dolgozni, együtt lenni vele. Látja, annyian megváltoznak. Kiürülnek. Rutinból élnek. Most, hogy Huszárik visszajött Olaszországból, fölkeresett. Annyira örültem… Semmi… semmi nem változott benne… igazi maradt, a siker ellenére. Hogy valaki képes öt évig egy filmmel, egy gondolattal foglalkozni, abban izzani… Ki ilyen még? Most láttam a Tiszteletet az öregasszonyoknak című kisfilmjét… Hát gyönyörű az is… Nem változik – tele mozgású arcában mint külön élőlények barnán ugrálnak a szemek. Minden az arcában van. Ezer fintor és ezer szeretet ugrál rajta, mint egy végtelenbe zárt gumilabdán – benyomódik, kidudorodik, gyerekes és túlontúl bölcs, jóságosan kajánkodó, elárad és összeugrik rajta a játék szelleme. Hirtelen azt érzem megint, milyen nyomorult a kérdezgetés, a felelgetés: egy arc van előttem, amely mindent ért, fölfog, visszaver, túl van mindenen, és mégis itt születik előttem, mint egy csecsemő arca.

– Latinovits Zoli biztos mondott magának szépeket, mert ő nemcsak színész, hanem költő és nagyon éles eszű ember.

Mit is beszélnénk? Elhallgatnak bennem a faggató kérdések, melyek inkább egy rossz filozófiába illenének, semmint ehhez az igazi nőhöz. A presszó márványasztalának a szélébe fogódzom, hogy megkapaszkodjam a gondolatok vibrálásában. Látom ezt az asszonyt – Dayka Margitot –, ugyanakkor csak elborít szüntelen jelenléte, melyben egy élet finom és mozgékony értelme van, nem beszéd, hanem sokkal több ez: szeret engem ez az asszony. Hirtelenjében megsimogatja az arcom, és tudom, hogy megbocsátja okvetetlenkedő, kérdező szememet – nem fölényesen, nem színészien, hanem emberi módon föloldoz.

Először fölmentem a lakására, beállítottam hozzá a megbeszélt időben, idegenül, de ő egyszeriben megvarázsolt. Három óra volt délután.

– Maga biztosan éhes. Nem evett. Jöjjön. Ide leül. Iszik. Csak a legjobbat szabad inni. Ez most jó. Séguin. Igyon. Én nem, fogyasztom magam, az alkohol hizlal. A Macskajátékhoz nyolc kilót kell leadnom. Egyen is.

Ültem, ettem. Ringlikarikák gurultak elő gusztusosan, sajtos rolók, vastagon. Ültem, ittam. A konyak gyönyörű volt, olajos. Beszélt. Áradozott. Krúdyról halkan és fölcsattanva, bakfis és törzsfőnöknő keverékében. Ültem, ettem. Bambultam, ittam az aranybarna italt. Aztán egyszer csak életem kellős közepében voltunk, mondtam a magamét: ő nem kérdezett, csak megismert, mint egy intuitív, mély lélek. Mért gyóntam neki, mit gyóntam? Megérintette a kezemet, mint egy ügyetlen kutyának a pracliját – mintha föloldozta volna nyavalyás életem összevisszaságát. Nem volt ebben semmi színészi. Emberi volt. Úgy, ahogy mondom, áhítattal hallgatta az én hülyeségeimet, meg persze, kedves kajánsággal, mint aki tudja a szindbádi utak végét.

– Szindbád… Szindbád végtelenül gyönyörű és romlott… Mindnyájunk romlottsága benne van…

– Roncsolt…

– Igen… – Nem javított ki, csak megismétli előző szavát: romlott… Kedvessége nem valami szellemi elegancia, több annál, jóság. Ujjai ugrálnak beszéd közben, nyugtalanul, mint a gumikesztyű. – Úgy éreztem, vén vagyok Majmunkához. Végtelenül vén. Nézzen meg. – Grimaszt vág, szemei most mintha elásott lyukakból néznének ki, és rebegnek, madárugrással. – Féltem egy ilyen szép férfival együtt mutatkozni… Nagyon féltem… Azt sehogy sem akartam, hogy ez női szerep legyen, hogy ott egy vénasszony féltékenykedjen… Valami anyásat akartam, anyait… Nem párharcot, hanem végül is minden férfi számára való anyai békét…

A szeméhez ugrik a keze.

– Azóta nem vagyok ugyanaz, mióta anyám meghalt. Úgy érzem, ő én vagyok… Ahogy elment, alig maradt belőlem valami…

Dobolnak az ujjai a márványon, cigarettára gyújt, könnyedén szívja, ahogy a folyton élők. Nincs egy nyugalmas perc, csak az élet.

– Sohasem tudom a gyerekkoromat elfelejteni. Onnan hoztam a hitemet. Emlékezem az első áldozásra. Persze, nem volt semmink, én a tizenharmadik gyerek voltam, a teljesen fölösleges… Mégsem voltam az, mert anyámnak tudtam segíteni élete utolsó évtizedében… Nem volt se ruhám, se cipőm az áldozásra. Vettünk fát, kifaragtuk faszandálnak… Két rész volt, egy a talpnak, egy a saroknak, és bőrrel varrtuk össze alul… És hogy ne kopogjon, ilyen kis bőrdarabokat ragasztottam a fatalpra… De a ruha! Az volt a legnehezebb… Akkor lehetett a boltban kapni vékony, áttetsző anyagot, amit a kórházban használnak. Gézt. Széles darabban lehetett venni… Amiből függönyt is csináltunk… Abban áldoztam. Aztán nem érdekelt a pénz, amikor volt. Most sem. Mit csináljak vele? Vannak, akik szegény sorból jöttek fel, és aztán kuporgatók lesznek, mindenféle vagyontárgyat vásárolnak. Megértem őket, mert védtelennek érzik magukat, s ezzel mintha megvédenék a saját meztelenségüket; gyanakszanak továbbra, örökké… Én meg ilyen lettem… Csak mások érdekelnek. Az az igazság. Sose gondoltam arra, mi lesz velem? A háborúban sem… Ki akartam menni mindenáron a frontra, a katonák közé… Ezrével kaptam a leveleket: „Ha még egyszer láthatnám játszani…” Idehaza féltettek, elítéltek, hogy megyek. Hogy meghalok. Na és ha meghalok? Ők nem halnak meg? Azt mondták, félre fogják érteni, azt hiszik, a háborút dicsőítem. Én? Kórházakban játszottam, haslövések… a repülősök szeme kiégve, karjuk nem volt… Segíteni akartam. Volt ott egy kegyetlen százados, mindenki panaszkodott rá… Nehéz volt rászedni, de csak ment aztán. Hogy küldje haza az embereit. Mindenki bizalmatlan volt eleinte, gondolhatja. Én nem tudom, hogy mit éreztem, csak hogy ott kell lennem velük. Volt egy katona, aki a jegygyűrűjét küldte velem haza… Egy kis üvegben, zsírban tartotta… Bár őt hozhattam volna haza. Csak anyám nem féltett. Ő azt mondta, eredj, ha akarsz, nem lesz semmi baj, imádkozom érted.

Arca előttem. Ugrál, mint a gumilabda, valami legyűrhetetlen belső játékra. Szerelmes arc. Bohócos arc. Öreg arc. Izgalmas arc. Rövid kis orr – a szerelem idejéből. Kiugróan domború homlok az elfogadás idejéből. Örökké égő szemek, összehúzott és tágra nyílt szemek a kíváncsiság kortalan idejéből.

– Én nem játszom stílust. Jól akarok mindent megcsinálni, nem stílust játszani. Ilyen stílus meg olyan… – és végtelen színességben fölsorakoznak színésztársai emlékezete izzó reflektorában, gyorsan, de alaposan megvilágítva mind. Szeretettel megvilágítva mind. Tolnay mostani szépsége, Bilicsi, ahogy leveszi a kalapját – alázat és báj, Tőkés Anna arckrémei, csodaszép bőre és hangja, a hangja! S a fiatalok! Úgy ismeri őket, mint aki állandóan köztük él. – Koncz Gabi játszott velem egyszer egy lelencfiút, azokban a kék szemekben mi minden élt! Azóta szeretem… Schütz Ila? Borzasztóan tehetséges, minden adva van benne. Akármit játszik, főszerepet csinál belőle… Nagy Anna… Hogy milyen tud lenni az a nő! Ilyen homlok nincs a világon… Ahogy a befagyott Poprádon korcsolyázott… csoda. A Déginek az arca… szinte ijesztően hat. Igazi… Törőcsik Marinak mindent elhiszek, amit játszik… Ebben a Kálmán Gyuriban micsoda belső rezzenések élnek… ott kezdte sráckorában a kis Madáchban, mellettem… Hát persze hogy szeretem…

Nevek, személyes alakok – szeretetben úszva, a megfigyelés aranylemezére fölvéve… Kavarog az emlékezet könnyű felhője, fölbuknak az arcok színes léggömbjei, és ő mozgékony ujjaival mozgatja őket a vurstlijában.

Kétségbeesve kapaszkodom a márványasztal szélébe – nyomorultnak és erőlködőnek érzem magam okoskodó gondjaimmal, hajszolt életemmel együtt.

– Verset mondani? Ugyan. Ágyban olvasok verset, magamnak. Halkan vagy hangosan. Ahogy akarom. De nem a pódiumon. Vagy megnézem a tévében a Latinovits Zolit, ahogy legutóbb a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t mondta, hát… könnyeztünk a férjemmel.

Van, aki a kegyelem állapotában él. Gumimozgású arc, kandi szemek, előreugró, domború homlok – érti, igen, érti az egészet, többet, mint amit a tördelő szavak kifejezhetnek.

– Hogy boldog volnék? Lehet. Mindenesetre szeretem az embereket. Nem érdekelt soha a magam sorsa. Csak a másoké. Tudod, ugye, nem baj, ha tegezlek, a hit is… A hit minden.

Meg lehet térni hozzá. A plüssfotelban, vagy a csillaghegyi kis házban, vagy a presszó márványasztalánál egy végtelen személy ül, kis, mozgékony testbe zárva. Majmunka. Krúdyé, a katonáké, Huszáriké, a színészeké s egy kicsit mindenkié.

Nagy Anna

A Gellért hallján jön keresztül – sietősen, ahogy gondoltam. Ruháival elcsúfítja magát. Hatalmas prémsapka van a fején, homlokába húzva. A portások, akik angol és nyugatnémet krémezett nőkhöz vannak szokva, vagy legfeljebb lila bőrös, ám nem libabőrös magyar kisasszonyokhoz, szabad utat engednek neki, de nem tiszteletből, hanem tanácstalanságból. Nem súgnak össze a háta mögött – ez a Nagy Anna –, ahogy egy-egy reprezentatív, kisebb vagy nagyobb színésznőnknél teszik; csaknem a fejüket csóválják, „átengedik”, ahogy a rendőrbiztosító sorfalak az államfőket őrző védelmükön a kétesebb, ám valamilyen okból tiszteletet parancsoló egyéneket. Merénylő? – tűnődnek még egy percig, aztán kizárják magukból ennek a lehetőségét.

Mert gyorsan dobált, gyerekesen fölszaladó tagjaiban valami igazi kisugárzást éreznek meg. Az egyszerű kabát és a hatalmas prémsapka alól kibukkan a Poprádon ellebegve korcsolyázó lány ihletes szépsége.

Gyönyörű. De nem szép. Belső ragyogása van. Lélekragyogása. Domború, fényes homloka kivilágít a barna hajból, az arc, mint valami belsőleg átvilágított lámpa, ovális, mint Modigliani arca, csak nem rózsaszínben, hanem napsárgában. Égnek a szemei, belső lámpafényben. Ez nem színésznői szépség, nem is szépség, mondom, hanem lelki jelenlét, érzékeny kivetítés. Szomorú, szomorú, aminek a buráját át- meg áttöri a gyerekmosoly.

Ilyen volt a Kosztolányi–Ranódy-féle Pacsirtában is, melynek címszereplése azért volt telitalálat, mert annyira belsőleg szép lányt csúfítottak el Pacsirtává, ezáltal hitelessé lett filmen is a Kosztolányi megálmodta Pacsirta.

Ledobja a sapkát, kabátot, táskát, szanaszét. Kapkod.

– Nem tudok ám nyilatkozni – rebegi rögtön, s nem tettetésből. Nincs benne színésznői. Natúr. Nagy Anna. Talán hozzá se kell tenni, hogy színésznő, hiszen egyénisége szavatolja a tehetségét, és nemcsak tehetsége az egyéniségét. Ritka.

Nyilatkozni? Ki gondol erre? Sőt megnyilatkozni? A színészet exhibicionista szakma, legtöbb színésznek a tehetsége, tulajdonsága, hogy le tud vetkőzni, ki tud fordulni magából. Nagy Anna nem ilyen. Ő nem tud kifordulni magából, ezért ha mégis levetkezik bensőleg, kifordul magából, az valami szemérmes, ugyanakkor gyermeki spontaneitású mozdulat. Ritka.

Ahogy a Sirályban. Vagy tíz éve játszotta Debrecenben. Elragadtatással néztem, szemei égtek, domború homloka megragyogott a belső tragédiától, s ma is fülemben van, ahogy mondja: „Én a Sirály vagyok.” S mint a mozdulatai, a hangjai is: vékonyak, madárszerűek, élesek, lényszerűek – okosak és gyermekesek, idegesek és fájdalmasak. Nem akarom belemagyarázni, de gondolom, Csehov is spontán választott egy madarat egy nő jelképének. Rebbenései, fölszárnyalásai miatt, ahogy egy rejtett lélek tud lebegni, idegesen és vibrálóan csapongani – tragédiák és boldogságok felé. Áhítatos, igazi Sirály volt.

– Szindbád… Szindbád? Az ilyen férfiszerelem? Az ilyen férfi? Mint ritka tollú, színes madár a verebek szürke csapatában. A Szindbádok tele vannak életrajongással. Röpülnek, habzsolják az életet, kíváncsiak mindenre. Tovább és tovább röpülnek. De a szerelem gyönyörűségében fölragyog rajtuk a színes toll.

Nem Szindbádot, magát magyarázza.

– A szerelem illúzió. Nem ahogy a sláger mondja. De álom. Elképzelés, vágy, de az élet legszebb eseménye. Nem volt sok szerelmi „ügyem”. De mindig teljes bedobással éltem meg. Nem bántam meg soha utólag semmit. Mert a szerelem által olyan dolgokat ismertem meg, amelyek mélyebbé, áthatottabbá tettek, igazibbá. A szenvedések is. Nem szeretek „élni”. Ellentétben Szindbáddal. Az élet nyűg, talán depresszióból vagyok csak színész. Kényszerből, szükségből.

Hadd mondjam el én is a magamét: (persze, alig engedi, minduntalan közbevág).

– A tehetség szerintem is kényszer, szükség. Valamilyen gyermekkori vagy még előbbi szakadék átugrása, átrepülése, az adja meg az erejét. Veszélyes szakadék. Az igazi tehetség ezt a meghasonlást, ezt a krízist repülése ívével áthidalja a másik part, az élet felé. Sok tehetség nem bírja el ezt a múlt-gyerekkor-szakadékot, és belezuhan. Van rá sok példa. De aki átíveli… ezt a mélység hajtóereje hajtja föl a magasba.

Egyetért.

– Így lehet. Ilyen repülés a szerelem is. Gondolom, Szindbád is ilyen nagy illúziók pilótája vagy madara volt.

– De Szindbád „szórakozott”, hangulatozott. Társul szegődött egy-egy röpke madár mellé, de mindegy volt, milyen az a madár, s aztán el is repült egy másik égtáj felé.

– Lehet. Akkor ő másképp volt. Talán azért, mert a szerelem illúziója rövid. A házasság pedig a csőd – ilyen szempontból. Hosszú szerelem? Nincsen. Elmúlik, eltűnik az.

Meg kell kérdőjeleznem ezt. Szerintem a szerelem két ember drámája. Személyes ütközés is, áldozat, vereség, egymásba kapaszkodás, vállalás, ki kit győz le – is.

– Én nem értem ezt a drámát. A szerelem drámáját. Nem vagyok az a nő, akinek sorsa a férfi. Biztos a legtöbb nőnek az, boldogok, természetesek. Mint ahogy, pedig azt hiszem, igazán jó anya vagyok, de a gyerek sem a „sorsom”. Saját sorsom van: ahogy megszülettem, ahogy felnőttem, a tehetség kikívánkozó állapota, a boldogságok, a szenvedések sorsa az enyém. Van sors. Van sorsom. És ez megnyugtat. És ez ellen, az alkatom ellen, hiába is akaródznék. Ez ellen csak rosszul akarhatok. Próbáltam komfortosabban felfogni az életet, nem ment. Akkor rosszul cselekszem. Így pedig sorsom szerint, ha jó és boldog az a sors, ha nem jó vagy nem boldog, akkor is…

Kis konyakot iszik, kapkodva. Ideges. Idegélete van, állandó belső mozgalomban. Egyik cigaretta a másik után, de nem élvezetből – ahogy ő mondaná, belső kényszerből. Az idegéletet nem külső, belső égés izzítja.

– Nem hiszek hát a hosszú szerelemben. Szindbád is rövid szerelmeket élt, legfeljebb vissza-visszatért hozzájuk.

– És Szabó Lőrinc huszonöt éve?

Nem válaszol. Nem tud válaszolni.

– Igen – mondja aztán. – Lehet, hogy van ilyen, nagyon ritka. Én biztos gyáva vagyok ehhez, vagy félek…

– Vagy gőgös. Védi azt a csontkemény „ént”, melyet fél föloldani, fél föladni a másikért, bárkiért. S ezt csak olyan nagy egyéniség győzheti le, mint egy mai Szindbád.

– Lehet.

Szeme ide-oda repdes, égőbarna, fénybarna szeme. Hol gyönyörű, hol semmi különös. Az ember és a nő mélyen össze van elegyítve benne – rengeteg éles tudatosság és kavargó érzelmek.

– De nem kicsinylem le a szerelmet, sőt. A legnagyobb dolog. Csak ritka. A sors pedig továbbhalad. Hiszek. Minden tehetséges ember hivő. Vallásos, persze, nem a köznapi értelemben. Én sem járok templomba, ne higgye. Nem élek vallásos életet. De kapaszkodom valamibe, fölnézek, valahogy, ha már Szabó Lőrincet említette, panteista módon. E nélkül az áthatottság nélkül nincs tehetséges ember. Van, aki nem is tudja, csak végzi a sorsát. Egy idegsebész orvosnővel beszélgettem, aki az anyaggal való küzdelem miatt kizárta magából a hit lehetőségét. Mindegy. A munkájában mint sorsban ő is hisz, neki is helye van a sors folyamatában. Ezért nem vagyok boldogtalan ember. Szindbád a hangulatok sorsában hitt, a kíváncsiságával töltötte el az életét. Mert el kell tölteni. Jósággal, szerelemmel, szenvedéssel. – Megint lebeg, ültő helyéből fölemelkedve, prémes sapkáját fejére csatolva, hogy a kék táj párájában elkorcsolyázzon, halhatatlan jelenvalóságba a Poprád homályos jégtükrén. Integetve.

– Emlékszik. Mindig minden nőtől Szindbád búcsúzott. Én játszottam azt az egyetlen szerepet, amikor a nő intett búcsút Szindbádnak. Mert én is tudok búcsúzni.

Ritka. Mint ember, mint nő, mint színész.

Huszárik Zoltán

Ideges, nyúlánk. Beront a lakásba, nem áll meg az előszobában, végignézi a falakon a képeket, puhabarna, karcsú felöltőben, aztán áll a szoba közepén. Még nem járt ebben a lakásban – más lakásokban járt, ahol laktam. Nem vagyok férfipárti, mégis azt érzem megint, a szoba közepén – szeretnivaló. Másoknak is.

Gyors, de könnyed, olyan, mint egy ragadozó. Mindig vár. Ahogy aztán dióbarna, spriccelt pulóverében ül, nem fecsegünk, nem tudunk fecsegni, belevág, mintha régi témát folytatnánk. Sok év óta ismerem, barátom, alig találkozunk, nincs rendszerességünk, de egymás szájából kapkodjuk a mondatokat.

– Az ismeretlent keresem, csak az ismeretlen nyugtat meg.

Ül, várakozik. Nyugalmasan és robbanásszerűen. A cigarettát ideges ujjakkal halássza elő a zsebéből – nem elegáns, több annál, valódi. Polipmozgással szívja a cigarettát, a kilebegő füst után is utánanyúl az ajkaival, mintha külön élőlények lennének. Él, ezerszeresen.

– Nem tudom, mit nem értenek ezen az emberek? Vagy csak a szakma tetteti magát? Nem érdekes, de a Szindbádot először a 2-es kategóriába sorolták, aztán nagy harcok árán lett 1-es. Persze, 1/C-s (harmadik fokozat), merthogy szép, szép, de nem társadalmi. Ismered ezt az utólagos osztályozást a filmszakmában, persze, ez pénzzel is jár. Hát, legyen. A legtöbbjük holtig ismétli kis és állandó tapasztalatait. Én a tapasztalatlanságomból élek. A múltkor azt kérdezte egy újságíró, mivel akarok a közeljövőben foglalkozni? Ismered a kérdéseiket, mik a tervei stb? Azt mondtam, önismerettel. Azzal szeretnék foglalkozni. Ezzel az ismeretlen emberrel, aki itt ül – nevet, kedvességével vicsorítva, fogai kiugranak, vibrál.

Az asszonyok félrebillent fejjel figyelik, hallgatják kíváncsian. Az jut eszembe, hogy szeretve sem ismerjük egymást. Se így, se úgy. Rohamosan beszélünk, rohamozva, mintha nem volna elég életidőnk, égési anyagunk. Nemzetről, a modern költészetről, félszavakkal, mégis azt érzem, csak a lényegről lehet mindig, minden témában beszélni. Elhagyjuk asszonyainkat. A kis szobába megyünk, rögtön Beckettet választja, aki indiános rézfejével hatvanhárom éves fényképéről néz halálosan szuggeráló szemével Hemingway és Dosztojevszkij közül.

– A század legnagyobb költője.

– Na ja. Mit mondhatnék?

A fél-díványra fekszik, mondja a magáét.

– A konzekvensen fölismert tapasztalatokkal mit kezdhetek? Építsek történeteket, melyekben a jelen idő sakkmintáit zsúfolom? Teszik ezt elegen a maguk dicsőségére. Nagy kár, hogy nem akarják megérteni: nem a társadalmivá konstruált történetek teszik, hogy közösségi, emberi egy film, egy mű, vagy sem. Társadalmi felhangokat keresnek a filmben. Piccard a tenger mélyére száll, a tenger alatti jövőért. Az emberiség a városok szennyeződésével van elfoglalva, s közben elfelejtkeznek a mellettük élő ember lelkéről. Pedig ez a leglényegesebb. Nem a gyár élete, hanem az ember találkozása a másik emberrel, önmagával. Két ember szerelmi telefonbeszélgetése nem vész el, szétsugárzik és hat az időben, a lélekben. Mi ennek a mértéke? Adyt, aki roncsolódó szívvel és gerinccel írta szerelmi verseit, sokan káromolták.

Ez a költészet a maga emberi tragédiájában mégis milliók áhítatos szerelmét sugározta. Olyan egy-egy verse, mint valami vallásos olajnyomat, rajta van a naivitás bája.

Belém szúr a magánya, a magányom. Vagy két éve, egy éjjel négy órakor a Dob utca sarkán találkoztunk. Rögtön egy irányban indultunk, inni valamit, sürgősen beszélni. Vágtattunk az utcákon, hadonászva. A Belvárosi zárva. A kiskocsmák zárva. A lakások zárva. Ma is látom, az egyik szálló üvegajtaján át magyaráz ziláltan a takarítónőnek, hogy csak egy félórára leülünk a hallban, nem zavarunk… „Nem lehet semmit se kapni” – mondta a takarítónő, és elment a szerszámaival.

– A szerelem totalitást ad. Lényegi és nem egyszerűen használati vagy ismereti állapot. Ismeretlen állapot, melyben többet tudunk meg, mint az ismerős állapotokban. Az aktus torlódó pillanataiban időtlenül igazi és derűs végtelen úszik. A szerelem a legegészségesebb morfium. Hiába vádolták Csáth Gézát, hogy morfiumot fecskendez magába, ötezer évet élt át néhány milligramm morfiummal. A szerelemben milliók igaza és morfiuma, valódi, belső végtelen ég. Biológiailag hitelesített végtelen…

A kis zöld asztalon lévő Negrókért nyúl, bedob kettőt a szájába, türelmetlenül rágja.

– Valami mohó szabadságigény él két ember találkozásában… Az újrakezdés szabadsága, a teremtésé… Nem egyszerűen testi mivoltában, hanem a csoda, a lehetőség föltalálásában… Szegény Devecserit nem tartottam jó költőnek, de A hasfelmetszés előnyeinek pőre őszinteségét kamaszborzadással olvastam… Poligámia. Nem a sokszerűség a lényege, hanem az indulás, a szerelem naivitása… két ember ismeretlenből közeledése, az érzékszervek spontaneitása, tisztasága…

Fölugrik, nyúlánk pulóverében olyan, mint egy hivő jaguár. Türelmetlen, igazi.

– Évává és Ádámmá válik a szerelmes… Az ügyetlen mozdulatokban titokzatosan földereng az együtt-tervezés gyönyörűsége… A kereső érzékszervekben a „lakjuk be a földet” egyszerű és mámorító kedvessége… Együtt… Együtt lélegezni, teremteni, lábadozni… létre kelek, létre kel ő is… a lélek viharzásában az élet megsokszorozódása teremtődik meg… Az ismeretlen, a lehető élet… A nőben a valaki van benne, és a senki… Egy személyű és személytelen: magamat keresem bennük. A tükörképeim ők, és bárhogy hangzik, de Szabó Lőrinc megírta: „És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.” Életet, szerelmet, művet akarok teremteni. A mű a gesztusnak idővé tétele. A produktummal pedig egy magasabb rendű etikát teremtek – ahogy Ady nyomorúságos testéből a Patyolat üzenete, A fehér lótuszok kilengenek… És ebben az önégető és égető szerelemben mindenkinek jut annyi fény, hogy annál melegedhessen…

Arcával előremered, fekete haja villog, két négyzetméteren úgy mozog, mintha belső rituális táncra rángana, az idegek túlfeszített táncára, életigenlő és haláltáncra.

– „Két önzés titkos párbaja minden egyéb…” Nem kell neked mondanom. A szerelem nem racionális tervezgetés, átfogóan nagy, lélekmélyi és világméretű együtt-tervezés… Az eget keresi a két szerelmes, ahogy a gótika fölboltozta lelkét a végtelenbe, és benne az apró ember fölistenült a térbe…

Visszaül, a takarót paskolja, cigarettát ránt elő, poliposan marja magába a füstöt.

– Sokszor gondolkoztam azon, mi lett volna, ha a kifejezetten közösségiből többet vállalok már fiatalabb koromban? Nem jutottam még megállapításra. Többet vállalhatok, mint magamat odadobni az ismeretlennek? Többet, mint elmondani a nőlélek meg férfilélek türelmetlen szabadságigényét, életvágyát, belső halhatatlanságát? A szabadság a hullákon ragyog fel Delacroix képén… Most nem számít, hogy romantikus… De igaz! Egyetlen aktusban négymillió sejt rohamozza halálát az egyetlen szabadságért, egyetlen petesejtért… És ha belegondolunk: hogy egy új magányt megteremtsen… A hímsejtek halála az életbe visz… Ez gyönyörű.

Összehúzott szemmel figyel önmaga lüktetésére. Negrócukor-rágás. Kezek a tarkón. Elnyúlik, aggódik, ráng.

– A nőben persze genetikai féltés él… a gyermekszüléssel csöndesebb evidenciába kerül… az az evolúciós különbség mártírrá, de élettel avatottá is teszi… Mert a gyerekben a kettőst akarják látni… De a szerelem az övék is, mint kiragyogó csillagég…

– Ahogy Camus írja a novellájában.

– Az, az!

Megkeressük.

„…Van-e másféle szerelem, nem olyan, mint az árnyak szerelme, hanem olyan, amely fényes nappal harsányan dalol? Janine nem tudta, csak annyit tudott, hogy Marcelnek szüksége van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor csak Marcel nem akar egyedül lenni, se megöregedni s meghalni, azzal a konok képével, amit vág, és amit Janine néha más férfiarcokon is fölfedezett, az egyetlen közös képét ezeknek a bolondoknak, akik okoskodó képpel álcázzák magukat, míg csak rájuk nem jön az őrjöngés, és egy női test felé nem taszítja őket kétségbeesetten, hogy vágytalanul beletemessék minden magány és éjszaka szülte rémületüket.”

– A nőt is, a nőt is olvasd!

„Szívvel-lélekkel szólongatta Marcelt. Utóvégre őneki is szüksége van Marcelre, az erejére, apró bogaraira, ő is fél a haláltól. – Ha leküzdeném ezt a félelmet, boldog lennék…

– Hirtelen valami kimondhatatlan szorongás fogta el. Elhúzódott Marceltől. Nem, ő nem küzd le semmit, ő nem boldog, ő csakugyan meg fog halni, nem lesz része a megváltásban. A szíve sajgott, zihált, mert valami óriási súly nehezedett rá, s egyszerre rájött, hogy húsz év óta cipeli ezt a súlyt, és most minden erejét megfeszítve küszködött vele. Ő megváltást akart, még ha Marcel, még ha mindenki más mindhiába várja is a megváltást! Janine fölébredt, fölült az ágyban, és hegyezte a fülét, mintha egész közelről valami hívó szót hallana…”

– Azt, amikor kimegy az arab éjszakába, az erőd teraszára, és az ég alá fekszik; az éggel szeretkezik, a végtelennel csalja meg az urát!

„Se fuvallat, se nesz, csak a hidegben homokká porló kövek tompa ropogása törte meg a Janine-t körülvevő magányt és csendet. De egy pillanat múlva úgy érezte, mintha valami súlyos körforgás gördítené fölé az égboltot… Janine csak nézte a bolygó tüzeket, nem tudott szabadulni a látványtól. Csak forgott velük, és ez a mozdulatlan vándorút lassanként elvezette őt lényének legmélyére, ahol most a hidegség és a vágy tusázott… Janine egy kissé mindig jobban kitárult az éjszakának. Zilált, megfeledkezett már a hidegről, a létezők súlyáról, a dőre vagy dermedt életről, a lét és a halál hosszú szorongásáról. Annyi éven át menekült a félelemtől, csak futott ész nélkül, céltalanul, de végre megállapodott. És mintha már azt is érezte volna, hogy újra megtalálta a gyökereit, ismét az élet nedve járja át a testét, amely már nem remeg. Ölét egészen odanyomta a mellvédnek, a forrongó ég felé fordult, és már csak azt várta, hogy még háborgó szíve is lecsillapuljon, és csend legyen a bensőjében… S akkor elviselhetetlenül lágyan, apránként elöntötte Janine-t az éjszaka vize, elmerítette a hideget, lassan felszállt Janine lényének sötét közepéből, és szakadatlan áradással csapott fel Janine mindegyre nyöszörgő szájáig. S egy pillanat múlva Janine hanyatt feküdt a hideg földön, és az egész újhold végigfeküdt rajta.”

Súlyosan, kimerülten néz. Sokára szólal meg:

– Ismered Nulla Károly életét? Ócska vers, de igaz. Egy éjjel Nulla Károly le akarja írni az életét. Gondolkozik, mit írjon? „Óvodába jártam… – ezt nem érdemes leírni, mindenki járt. – Érettségiztem, hivatalba kerültem, vettem egy kék felöltőt… – Mindenki ezt teszi. – Misére mentem. Családom lett. – Mindenkinek van családja. – Nők? Egy-két rémületes ká… Előléptettek… – ezeket nem érdemes fölírni. – Aztán öregedni kezdtem, fájt a hátam… – mindenkinek fáj a háta idővel.” – És közben Nulla Károly meghal. A papíron az marad fölírva: „Az életem…” – Na, látod, ez borzalmas. Mindenkinek élni kell…az ismeretlen felé. Én csak közvetítője vagyok, alázattal, főlehajtva egy üzenetnek… nagyobb dolgoknak vagyok közvetítője… teljes életnek, teljes halálnak… Bekötött szemmel visz a herold emberszabású üzeneteket… A lejteljesebb szerelemben is… És megmarad a világban örökké megmaradó kérdés, ami életet, emberkapcsolatot, csodát teremt. A nővel szemben is, magammal szemben is: Mindmáig nem tudom, hogy ki vagy te?

Színháznyitogató

Ősz van, ősznek kell lenni. Az én őszöm, a te őszöd, az ő ősze… Batárok mehetnének Miskolcra, finom bőrrel bélelt batárok, mélyükön egy nagy Krúdyval, egy szomorkás Szomoryval – csupa különös íróval, Adyval is akár; pereghetne az eső a kocsiüvegekre és bozontos szemöldökünkre; masnival felkötött hajú szőke meg vörös lányok integethetnének az eldugott függönyrésben, hosszú nyakú elegáns fiúk cigarettázhatnának ezüstszipkával a szájukban a fakorlátos állomásokon, s valamint sárgaréz trombitájú rezesbanda zendíthetne rá a Rákóczi-indulóra Miskolc egyik parkjában, ahol a sarkon kecses üvegekből tölthetnék a sárga tokaji bort meg a vörös egrit az épp odavetődő, aktuális politikával foglalkozó vasmunkások meg szabadnapos kéményseprők…, de nem így van egészen, uraim. Én utazom Miskolcra, lüktető Doxa órámmal a karomon egy vasúti kocsiban mérem, odaérek-e a miskolci színház próbájára, ahol visszahallom a sokak által dicsért és sokak által szidalmazott, a Pesti Színház bemutatóján Csóka-családra keresztelt Őszinte részvétem című színdarabom szövegét.

Mit mondjak? Szép volt ez a próba, szép volt a lelkesedés és fűtöttség. És izgalmas, nagyon izgalmas a „második kiadás” – tele új színnel, lehetőséggel. Az embert ugyanolyan izgalom tölti el, mint az ősbemutatón. Milyen rendezői irányítás, milyen díszlet, ruhák, játékfelfogás – ugyanabból a darabból. Bulla Elma felejthetetlen és megrendítő alakítását itt Demeter Hedvig játssza. Tomanek Nándorét Fehér Tibor, Tábori Nóráét Máthé Éva, Benkő Gyuláét Sallós Gábor, Greguss Zoltánét Csiszár András, Farkas Antalét Somló Ferenc, Egri Mártáét Meszléry Judit, Egri Katiét Jancsó Sarolta, Földi Teriét Zoltán Sára, Pethes Sándorét Szili János, Gálffi Lászlóét M. Szilágyi Lajos…

Izgalommal vártam, hogy más hangon, más játékban is életre kelnek-e a megalkotott személyek, s azt hiszem, ez az izgalom és várakozás a miskolci stábra is átragadt. Mert oly sok vita és nyűglődés folyik a pesti és vidéki színházak körül. Nem mintha ezt a nehéz kérdéskomplexumot egy kis cikkel be lehetne borítani. De lelkesedő ember lévén, engem is elfogott a lelkesedés – a televízió legutóbbi Ladányi-műsora láttán. Ladányi, felfogásom és emlékezetem szerint, nem tartozott az óriás színészek közé, alkati adottságai, fejkiszögellése, erélyes „s” hangjai is motiválták szerepformálási lehetőségeit. De a láng, ami kicsapott belőle, a tehetség és lelkesedés emésztő lángja ünnepi színházzá avatta minden fellépését, nem is beszélve férfias karakterizáló képességéről vagy – ma is elkelne – indulati fűtöttségéről. Öröm volt nézni – a sok színházi nyűg, egyezkedés és szkepszis mellett – ezt a lélekölelő, szívet forrósító tüzet.

A színházat ez a lelkesedés varázsolja színházzá, a társulatot társulattá, a mindennapokat ünnepekké. A színház nemcsak műsorpolitika, egyeztetés, pénzügy, hanem ez a tűz, a nyár vakációjával és napmelegével átitatott, ősszel kitáruló tűz, melyben Krúdy és Szomory, Szabó Lőrinc és Ady lelkesedésével várja a költő és az ember a szeptemberi áhítatot. Ezt a lelkesedést kívánom a pesti és vidéki színházaknak, Kosztolányi szavaival: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan, repüljetek az ünnepi magasban!”

Mensáros, profilból

Az ember nem ura a színműveinek. Egy kicsit mindig Pygmalion-helyzetben van. Alkotásai is csinálják őt.

Csattogtak a fényképezőgépek az Isten nem szerencsejátékos próbáján. A fotósok suttogtak „Jobb profil. Szemből. Bal profil.” Kapkodtam a fejemet.

Aztán előhívták a fényképeket. Ott állt egy pap, egy tanár, egy ember a remek plexidíszlet magányában és visszaverődésében – egyedül. Súlyosan, függőlegesen, mint egy magába zuhanó fekete vonal, mint tömérdek élet, kiiktatta maga körül a teret, kiszorította a levegő tükrös vibrálását – sorsa súlyosságával állt egy lény, akiről föl se merült, hogy színész, hogy alakít valakit. Befogta a nézőteret, a kinti utcákat, fejünk gondolatait, a huszadik századot. Egy pontba sűrítette, mint egy fekete fókuszba. Mensáros László.

Mi ez az arc? Mit tud ez az arc? Mit mond el ez az arc az én darabom igazából? Mit képvisel? Mit játszik? Mit bíztam én erre az arcra?

Nem színészt láttam ezeken a fotókon, nem színészt látok a színpadon. Kerényi Imre rendező instrukciója ötlött az eszembe: „Nem alakítást akarok – embert.” És ott állt egy ember, ott világított egy emberarc, éles premier plánban, ami színpadi csoda; mint egy Ingmar Bergman-filmben – csupaszon és igazságosan.

Megrendítő egyszerűséggel. Verejtékcseppekkel a homlokán: „Isten kamerájában.”

Hiába kapkodtunk levegő után. A darab mérlege hiába billent erre-arra, szándék szerint és Bálint András kiváló fiatal egyensúlyalakításában – Mensáros László jelenléte mindig magához vonzotta az erőteret. Megállt a levegő. Kongott, mint egy óra, mely éjfélre üt: számon kéri életünk lelkiismeretét.

Láttam a próbákat. Láttam Mensárost ide állni, oda állni, a rendezői instrukciók szerint. Sőt. Mensáros aktív színész, gondolkodó ember, aki egy ilyen nagyméretű szerepben utánajár a legapróbb részleteknek. Addig nem nyugszik. Zaklatott életéből fölkelve is egyetlen gondja – nem a színészet. A színészet igazsága. Alkotótárs volt. Milliméterről milliméterre meg akarta ismerni az általa vezetett barlangi út útvesztőit. A lélek útvesztőit, a fizikai test útvesztőit. A balatoni kétségbeesés hullámzásait, az öngyilkosság kétségbeesését, a szeretet kétségbeeséseit, mindnyájunk kétségbeesését. Ő maga kérte, hogy ellenpárjával, a vizsgálóbíróval keményebben ütközhessen. Hogy kétségbeesése kútjait kimeríthesse. Akár szerepbeli mondatok, gesztusok változtatása árán. Nem volt éjjele, se nappala – a szerepben élt. Mert hitet akart tenni. – Miről is? Nem egyszerűen a színészetről, nem egyszerűen Engelhart Simon állapotáról – az egészről. Ahogy az előadóestjének magányában és nagyszerűségében: az élet értelméről.

Mit kell ehhez tenni? Alakítani? Megformálni a figurát? Az volt az érzésem, ő ilyennel nem bajlódik. Mindenestül jelen volt.

Aztán az előadásokon úgy néztem, mint néző. Eszembe se jutott, hogy azokat a mondatokat – gyötrelmes és igazságkereső lelkifurdalással – én írtam. És itt valami átlényegülés történt, amit minden szerzőnek jó szívvel kívánhatok. Nem. Mensáros olyan szövegeket mondott, amiket úgy hallgattam, mintha idegen írta volna. Vadonatújak voltak, ott születtek meg a színész szájában, és – túlmutattak a darab mérlegelő igazán. Mensáros túlnőtt a szerepen: ő mondott nekem valamit. Ami már nem is egyszerűen a darabra vonatkozott. Mint egy regényben, melyben felfogjuk az élet tartalmát. Hitet adott, nem a keresztény pap hitét, hanem az egész élet nyomorúságos folyamatában már-már elveszett emberhitet. Hogy helyt kell állni. Hogy elbukunk és föltámadunk. Ártunk és segítünk. Gyötrelmesen igaz dialektikát.

Mit csinált? A legtöbb remek alakításról gesztusok színes jelzői tolakodnak az eszünkbe. Ámuldozunk a mondatokon. Lelkendezünk a gesztusokon.

De itt a csöndek nyűgöztek le. A homlok mögötti gondolatok megszülető iramlása, ahogy a koponyába ütődnek. Ki tudja ezt érzékeltetni? Mintha egy agyat látnánk, melyben megtörténnek a gondolatok.

Visszatérve, mondhatom-e, hogy én nem akartam ilyen tökéletesre ezt a személyt? Ilyen nagyszerűen súlyosra? Igazra? Hazugság lenne. Mert már nem tudok szabadulni tőle, már nemcsak én alkottam ezt a figurát, hanem Mensáros. „Jobb profil és bal profil?” Talán csak ragyogó ősz fej? A hangsúlyok közt kiejtett aranymetszésű mondatok? A torokmélyről fölbúvó hang? A kezek lecsüngő súlya a ruha mellett vagy a vallatott térden? A fej lassú fordulása? Hiszen itt alig van színészi játék! A szavak barna villanásában kétkedő értelem?

Nemcsak én kérdeztem rá e szereppel az emberekre. A dráma kitágult. Ahogy Ádám Ottó fogalmazta: ez mindnyájunk életéről szól. Mensáros tolmácsolásában. A kérdés nagyobb lett, mint egyszerűen a szerepé. Remekmű-alakítás. Lezárulhat a per, telhetnek az évek, Mensáros visszakérdezi rám is a kérdésemet: Hogyan fogsz élni?

Bilicsi – az életművész

Bill! – ha csak elhangzik a színház folyosóján, már mindenki fölkapja a fejét, abbahagyja a mondókáit, és vár valamit. Mint amikor egy texasi füstös fogadóba belép a környék igazi cowboya, élet, izgalom, vibrálás tör a levegőbe.

„Bill – brill!” – írtam annak idején Az Öreg című darabom bemutatóján hálateli soraimat neki. Várkonyi végigviharzott az öltözőkön, hogy üdvözölje. „Ezt tanítani kéne. Megszületett a magyar abszurd. Angolok se tudnák így csinálni! Bill! Hol vagy?”

S ott állt egy jóságos és kedves civil ember, azzal a szerénységgel, amit csak a megélt sors és az eredendően jóravaló alkat tud ajándékul adni az embernek, s amit annyira szeretnek a nézők is, a színésztársak is. Egy ember állt ott az öltözőben, aki ma is fél hatra bemegy a színházába, hogy szoktassa magát a fellépésre.

Persze, nem kellett már elbűvölnie a közönségét akkor. Évtizedeken át barátjává lett, egyik legjobb barátjává. Vidám szerepei, énekei miatt, de a nagy súlyosságú Dürrenmatt-szerep miatt is Az öreg hölgy látogatásában.

Ez a szerep mégis új volt, a legmodernebb színjátszás terméke. Mit csinált Bill? Wintert, a szomszédot alakította, aki egyedül él a kutyájával, gyűrött, büdös ruhájában, élete vegetatív magányában. És valóban „szaga” volt ennek az alaknak, „szaga” volt a besüppedt életnek, a ravasz érdeklődésnek, a vacsorára leütött halnak, ahogy Bill bejött könyékig fölgyűrt zakóujjban, nehézkes léptekkel. Anélkül hogy szimbolikus jelentést akartunk volna adni a figurának – mindenki egy kicsit az „örök szomszédot” érezte benne. Pedig Bill egyáltalán nem absztrahált, nem talált ki új módit az alakításhoz. Sőt. Ízes hangján ejtette ki az azóta legendává lett szót, a „faanyagot”. Valahogy összerántotta a szót, amiből „fa-nyag” lett. Vagy ahogy a fűtenek helyett nyomatékosan „füttenek”-et ejtett. S ez volt a lényege. Azt hiszem, sokan tévednek, mikor a modern abszurd színjátszást valami ál-európai stilizáltsággal tévesztik össze. Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami „hanyag” természetesség, mely föltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége.

S ez Bilicsi titka.

Ez a belső világ. Nem a színjátszása, hanem az egyénisége. Ugyanakkor persze úgy kell érteni a mesterségét, mint a hegedűművésznek, hogy azt varázsolja elő lélek-hegedűjéből, amit csak lehet. Ehhez az igazi kabaré nagy iskolája kell, mikor bukfencet tudunk vetni lelkünk színpadán. S ez a mesterség Bilicsi hegedű-kisujjában van.

Ez a belső világ egy emberszerető, jó szándékú, istenáldotta világ – Bilicsit nem azért szólítják meg gyerekek, lányok, öregek, járókelők, mert egyszerűen a nagy művészre kíváncsiak. Hanem mert emberi kisugárzása van, ők is érzik, hogy Bilicsi is kíváncsi rájuk, nem idegen, hanem nagy rokon ezen a földgolyón.

Ez a belső világ teremtette meg csodálatos alakításában Badarit, a Nagyvizit című darabomban. A mohó, sosem igazán élő, most a halálos ágyon az életszerepet eljátszó öregembert, aki mindenbe beleszólhat végre, betegsége, életveszélye halhatatlanná, királlyá teszi őt betegtársai közt, aki okvetetlenkedhet kedvére, aki bizakodhat, aki eleszi társa elől az ebédet, aki a főorvossal is úgy beszél, mintha a világtörténelem egyetlen kérdése lenne az ő halhatatlan lúdtalpa. Arcára figyelő értetlenkedés ült, fölfoghatatlan csodálkozás a betegágyban: hát ilyen nagyszerű az élet? Ilyen nagyszerű betegnek lenni? Akadékoskodik, gyűlölködik, intézkedik, tanácsot osztogat, de a végén ő menti meg a társát az öngyilkosságtól, akár saját halála árán is. „Még jó, hogy maga megmenekült” – suttogja végső perceiben. Mert az élet szép.

Mi adja ezeknek a felejthetetlen alakításoknak a nagyságát? A humor. A játéktechnika. A hanganyag. A belső természetességű gesztusok. De főleg – a mögöttes élet, a lélek háttere, melyben hit van, csalafinta, játékos bizakodás. Ebben a nehéz huszadik században, a katasztrófákon, válságokon túlmutató tanítás, a legtöbb, amit a színházból tanulhatunk. Hogy érdemes.

Törőcsik – a játszótárs

Egy csodálatos színésznőről írok. Egy lélegzetelállítóan nagy színésznőről.

Tehetsége mindig az volt, hogy a játszótársunk volt. Ő játszott velünk, mi vele. Ez valami gyermekkori demokratizmus. Ez az ő ide-oda varázsa.

Sokaknak bizonyára nem nyeri meg a tetszését ez az én okvetetlenkedésem. De ha valakit szeretünk – nagyon kell szeretni.

Törőcsik Mariról van szó. Az utóbbi 25 év magányos csodavirágjáról. Kicsoda Törőcsik Mari? Egy színésznő. Egy ember. Minden jóravaló néző belső kedvence. Minden kimondanitudás rejtett országbajnoka. Minden lélegzetvétele, minden szereplélegzése megannyiunk lélegzetét megakasztotta, annyira igazi, annyira belülről átizzott volt. Csak lássuk! Csak legyen! Sugárzik a színpad, a filmkocka.

Mi a titka? Ő maga. Ahogy van, mondja a szöveget, ahogy játszik – mint kürtőn át hallatszik a kicsi égbolt.

Szerepek kisded sorával láncolta magát a szívünkhöz. Modern volt? Modern. Klasszikus? Az is. Így adódott az Úr 1970 – valahányadik évében. Milyen kislány! Milyen nő! Milyen fojtott, milyen nyílt – rábámultunk, ahogy egy kibukkanó archetípusra bámul az igazat szomjazó, szájtáti közönség.

De díjbirkózókra se lehet osztani vívószerepet, balett-táncosokra se oroszlánszelídítőket. Muszáj, hogy a tehetség a saját medrében maradjon. Muszáj hogy szeressük a szerethetőt, várjuk a várhatót…

Varsói melódia? Ki gondolta volna, hogy Júliánál és világszerepeknél nagyobb hebegéseket lehet elfintorítani egy habkönnyű darabban? Vagy Jancsó lemeszelt áhítatában szexuálrobbanású félmozdulatokat vékony szent igazságként?

Aztán Törőcsik Mari – Törőcsik Mari lett. Kik tették azzá? Kik a fúvói, inspirátorai? Kisebb, rosszabb, csúnyább művésznő lett? Dehogyis. Csak bebetonozták. Kőmerev Törőcsik Mari-alakkal vették körül, ahol a lebiggyedt száj, a kizengetett utószázadi hang, a világba fájdult egzisztencia – önmaga betongyűrűje lett. Kik betonozzák körül?

Közbevetően – persze nehéz ekkora tehetséget tehetségnek, zseniálisnak megélni. Napról napra nehéz zseniálisnak lenni – össze nem mérkőzni önmagunkkal, önmagunk megásott mélyére hullani. A „már” én beváltam, mint X. Y. rettentő álpáncéljába zárva lenni. Alakíthatatlanul. Valami dermedt önpszichológiába esve – ahol a pók önmaga szuggerált áldozata. Ki bírja ezt ki? Nem téved saját sémáiba? Ki nem blazírt, ha blazírtot várunk, ki nem félig nyitott szájállású, ha félig nyitott szájállásút várunk, Júliát, Karnyónét s a többieket? A színész is ember. Nagy szavakat használjak? A zseniális színész is ember.

Hol van ez az ember? Talán túl nagy a kérdés. (De túl nagy a művész is.)

A múmia – nem azonos a saját mozgékony lelkével. Lehetne példákat hozni erre, de ki-ki úgyis saját színészi pályafutása során, magára ismer.

Nem lehet megmerevíteni a tehetséget. A színész – eleven anyag, napról napra újjászületik, hadakozik, lélegzik, bukik, emelkedik – játszik.

Eleven, csodás Törőcsik Marit akarunk látni a színpadon. Tévelygőt, akadozót, elementárisat, üdét. Nem a nyilatkozatok bölcsét, helyzetpróbák elegáns madonnáját, a mindentudás papnőjét. Csak egy színésznőt. Ámulattal nézünk Cserepes Margit fél szájára, félbetört mozdulataira, leeresztett kontyára, a Kulcskeresők Nellijére. Micsoda művész! De… És?…

De most már nem akarunk önmaga önmagát bebalzsamozó, álegzisztencialista modorformáira látni. Mi ez a szenvelgés, mi ez az önmagán túlmutató létátélés? Hol van itt egy új kézmozdulat, egy újdonatúj gesztus? Nem kell ködökkel körülvenni egy elevenen sugárzó napot. Amit most látunk, egy átfilozofált, kékbe játszó kép, melyből a vér ritmikája, egyenetlensége hiányzik. Mintha élő szoborrá válna saját színpadi talapzatján. Camus és Fitzgerald enerváltan mély és kútmélységeiben önmagát ajakkarikírozó, mindenen túllévő, kis haját nyakba hullató lélekmadonnáját alakítaná. Mennyire tragikus, mennyire lila, mennyire átélt! Önmaga vakvágányaira tévedt nagyszerű szájbiggyesztés és keserűség. Amelyből atomurániumunk túl európai bágyadtsága árad.

Játszani kell.

Kicsiknek, nagyoknak, ügyesebbeknek, ügyetlenebbeknek ez az egyetlen lételeme. Mit csináljunk, ha nem kell játszani? Maradjunk negyvenévesen játéktalan madonnáknak?

Még egyszer játszani! Ahogy a gyerekkori fűzfa lugasban, porban, színinövendék-kapkodásban, könnyű habarcsjátékban pompázni, tévedni – álfilozófiák verses betétje, lélekmemoárjai nélkül! Játszani – egy színésznek a legnagyobb tét, a realitás tétje. Enélkül múmiabársony, késéles ruhákban.

Játszani. Hinni, hogy az élet – a halál előtt jóval – játék, elég tisztességes és nagy játék, mások és magunk gyönyörködtetésére. Könnyűnek lenni, mint a felhő, amit jópofa szelek sodornak az ég boltján. Kicsordulni, mint habbal a tej, ha a gyerekek szája elé fut, akik nagyon sokat éheztek, hogy a fehér folyadék a szájukba ömöljön. Játszani. Nem szerepet. Nem életet. Önjátékot, csillagjátékot. De játszani egyedül nem lehet. Játszótársak kellenek hozzá, a körhinták gyermekkori játszótársai. Ahogy Kosztolányi tudja ezt az álruhás játékot, úgy mondja a néző csodálatos Marijának, szerelmes várakozással: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani?…”

Fehér Tibor – kész kabaré

Sokszor lebecsüljük a vidám műfajt, lebecsüljük az operettjátékot, a kabarét. Elhúzzuk a szánkat, ha nagy súlyosságú drámai alakítások mellett táncosbravúrokról, operettjátékosságról hallunk. Pedig ezekben a műfajokban csodálatos hajtóerő van: Játszani, játszani…

Darabjaimban ilyen játékos múltú alakítókkal többször találkoztam. Pedig igencsak nem mondhatók a szerepek kabarésnak. Talán csak a tragikomédia anyanyelvét jobban megértik a bohócos emberek.

De így van ez általánosságban is. A komor súlyt csak játékos erejű emberek tudják igazán magasba lendíteni. Más színészeknél is így van ez. A legdrámaibb alakítások majdnem mindig valami kettősségről beszélnek: a tragédia mögött megbúvó huncutságról. Nem ilyen színész volt-e Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor? S azt hiszem, ugyancsak idesorolhatjuk – a drámai súlyt kezükben pörgetők közé – Dayka Margitot, Bulla Elmát, Darvas Ivánt, Bilicsi Tivadart, Psota Irént, Bodrogi Gyulát, Schütz Ilát, Tábori Nórát, Esztergályos Cecíliát, Garas Dezsőt, Várhegyi Terézt… és sorolhatnánk, akiknek már a megjelenésüknél nevetésre állhat a szánk, miközben könnyeket érzünk a szemünk mögött, kiknek kezében könnyeddé válik az aranyrúd, kik éppúgy jelen vannak egy Csehovban, mint egy habkönnyű vígjátékban.

Ilyen mesterjátékos Fehér Tibor. Fehér Pufi, ahogy színházi körökben ismerik. Nagy táncoskomikusi, operettes múlt után olyan Csehov figurákat állított színpadra, hogy szemünk-szánk elállt, a szerepek minden hitelességét, belső természetességét hordozva.

Így találkoztam én vele a miskolci Őszinte részvétem című darabom Csóka családjának Gyulájaként, aki Gyulább volt minden Gyulánál, kétségbeesettebb volt egy temetés minden résztvevőjénél, élni akaróbb minden élni akarónál – Gyula volt.

Ahogy a színpadra lépett, megtelt levegővel a nézőtér. Az első mondatnál bevont a játéktérbe, a család életébe. Nincs nehezebb, mint egy darabot elkezdeni. Az első mondat, írásnál is, színészi játéknál is, megadja a dolgok menetét, megadja a hangütést. Ahogy a szobába törtetett, és elkiáltotta magát, hogy „Hol a kalapom?!” – már fojtott nevetés vibrált a nézőtéren, noha még senki sem tudhatta, hogy temetésre készülődik a család, amikor fontosabb dolgok is akadnak, mint egy kalap. A csípő fölé húzott nadrág, amit egy nadrágtartó van hivatva biztosítani, a dühös arc, az elrikkantott hang – meglebegtette azt az egyensúlyt, mely a tragédia és komédia között billeg… egy darab stílusának telitalálatos kezdőütése volt.

S ezután, ahogy szokták mondani, elszabadult a pokol. Ez a mi Gyulánk beszáguldozta a szobákat, kapkodta a telefonokat, fogadta a részvétteli rokonokat, vadidegeneket, barátokat, intézkedett, csőtörést javított, kriptahosszat mért, végrendeletet bontott, kártyázott, sírt – beszáguldozta az életünket. Mint egy ámokfutó, aki elmulasztott valamit az életből, s azt akarná utolérni. Ahogy mindnyájan vagyunk. Hogy hátha még meg lehet találni az élet értelmét, egy jobb sorsot, egy kalapot.

Egy mű mondanivalója nem egyszerűen a szövegben rejlik. Sokszor egy színész habitusában, járásában, gesztusaiban lehet igazán tetten érni. (Ezért fájdalmas, hogy kritikusaink jóformán sosem elemzik a színész mondanivalóját. Sokszor többet használna, mint a szellemeskedő, novellisztikus önkifejtés, hiszen mégiscsak inkább a színészre vagyunk kíváncsiak, mint a kritikusra. De színészelemzés kevés születik.) Nos, Fehér Tibor Csóka Gyulája ilyen darabhordozó Csóka Gyula volt, elgyötört kistisztviselő, aki öntudatlanul még mindig bízik a királyságban, gyulaságban. Ellenállhatatlan nevetés söpört végig a nézőtéren – miközben mindenki érezte, milyen szívfacsaró ez az ámokfutás.

Régi dolog, hogy a humoros színésznek nem kell humorizálnia. Nem kell a pocakját kidüllesztenie, haját homlokába hullatnia: humoros az a szituáció, amit ő halálkomolyan megél. Ahogy József Attila írja szívszaggató sokértelműséggel: Hehe, hát ennél van a kincs / ami nincs. Ilyen nagyon mélyről fakadó tragédiás humort hordozott Fehér Tibor alakítása, anélkül hogy ezt színjátszó bravúrokkal hozta volna tudomásunkra. Azt a belső humort, amit valójában én is szeretnék a darabban – és némely színdarabomban – megszólaltatni. Milyen József Attilá-s humor ez: …lesz lágy hús s mellé karalábé / ökör hízik és nő a csalamádé / de az már a mi porunkból fakad. Vagy: Mint oroszlán, ki ketrecében bömböl / az öreg bácsi kerti utat döngöl. Aztán: Én ámulok / hogy elmúlok.

Pazar, nagy játék volt ez, Fehér Tibor játéka. Egy nagy színész játékmúltja és bölcs iróniája. S mintha mellékesen, mellébeszélne, saját jelenlétei, a szenvedélyes mondatok mellé – úgy váltott: „Gyerekek, ne zavarjatok a sírással! Hát nem tudok kártyázni!” Váltások! Az élet menetéből a halál menetébe. Így csak az tud váltani és játszani, aki bukfencet tud vetni lelke színpadán. Aki tudja az élet kettősségének a játékát. Hogy mondja József Attila: „Hétért – magamat kérdem – / adsz-e hatot? / Játszom. Azé az érdem, / ki játszhatott.”

Esztergályos Cili – a femme fatale

Azt hiszem, csak ürügy, hogy Esztergályos Cecília körszínházbeli Petruska-alakításáról írok. Persze, jó ürügy. Esztergályos Cecília olyan elementárisan játssza el ezt a megfoghatatlanul vaskos orosz népmesei férfi figurát, hogy szemünk-szánk eláll. Tulajdonképpen az a varázslatos benne, hogy törékeny. Azt hiszem, ez Kazimir remek ötlete – a vaskosság, nyerseség, vérbőség előterébe egy olyan leheletkönnyű alakot állítani, mint ez a színésznő. Ezáltal a figura – bármilyen furcsa – gyöngéd lesz. Bármilyen harsány – lírai lesz. Bármilyen idétlen – szellemes lesz, vaskossága bravúr.

Ha jól értem a kazimiri intenciót, ennek a szerepformálásnak a lényege, hogy életszerű és meseszerű legyen egyszerre. Hogy higgyük, hogy teljes élet, és tudjuk, hogy mesei élet. Élő férfiember, mesebeli báb. Ez igen érzékeny határvonal, melyen kötéltáncosként kell végigsuhannia a színésznőnek. Mit végigsuhanni? Közben arra is ügyelni, hogy csetlő-botló, esetlen, épp lebukfencező figura legyen. Így – természetesség és absztrakció keveredjen a szemünk előtt, a karikírozás durva veszélye nélkül.

Ahogy a humorában. Petruska alakjának nyers humora sok túlzó trükkre csábít, hogy a nézők a hasukat foghassák nevettükben. De Esztergályos Petruskája bábszerű koreográfiáján túl a színész személyi hitelességével van jelen. Nem a trükkök, spárgák és bukfencek Petruskája ez, Esztergályos Cili nem ezt játssza el. Személyiségének, figurájának belső handabandáit, „lelke figuráját”. S ezt csak olyan színész tudja eljátszani, aki egy ilyen szerepben nem megelevenít egy alakot, hanem él ezen a színpadon.

Mondom, nem is a Petruskáról akarok írni, hiszen kisebb-nagyobb szerepekben láthattuk Esztergályos Cili mindenható koreográfiáját a Kazimir-játékokban. Nyilvánvaló, hogy ilyen szerepkört nagyon kevés színésznőnk tölthetne be – talán senki. Ez Esztergályos balett-előiskolájából, cirkuszi mozgásképességéből is származik.

Az érdekes inkább az, hogy itt növekedett szemünk előtt egy csitrire fogott színésznő, spárgázó színművész, kis táncakrobata, lélekartista, akinek kedves fejével, fitos orrával, rózsaszín arcával hamar megbarátkoztunk, elkönyveltük, hogy ilyen, szerettük.

Aztán néhány színpadi és főként televíziós alakításában belsőleg érett, modern színésznő lépett elénk. Kedves testi jelenlétén túl a belső ember, a belső nő eredeti jelenlétével. Hunyady Sándor Téli sport című tévéfilmjének főszerepében a lelki háttér teljes föltárásával például.

Gondolom, a színészek még jobban tudják, mi az az érési folyamat, amikor sok ilyen-olyan szerep közben, évek múlásával egy-egy színészi egyéniség kifejlődik, megérik, gazdaggá lesz. Ilyen belső érési folyamatot érzek Esztergályos Cili alakításai láttán. S ennek a folyamatnak nemcsak mesterségbeli része van. Életrésze is, ami talán még sokkal fontosabb. Persze, ez sem csak a szerepektől, nem is egyszerűen csak tőlünk, hanem a tehetség fedezetétől függ. Esztergályos Cilinél ez különösen megfigyelhető, hiszen éveken át elsősorban külső adottságai és fizikai tulajdonságai kápráztak.

Modern nő áll előttünk. S talán ez a leglényegesebb az újabb nőalakítások sorában. A külső olyan adottság, mely lényegében csak figyelemfelhívó jelleg – mint egy – bocsánat állati lénynél. Az érdekes, mikor egy külső a kor lüktető lemezén – belső erővel telik meg. Esztergályos Cili pikáns arcában, fiús mozgásában van valami a huszadik század jelenéből. Egy nőből, aki a századunk hangos jelenében él. Minden kornak megvan a maga vonzereje, egyenesen kitermeli a típusait. Nos, Esztergályos Cecília mai típus. Van hiteles jelene. Arcában, mozgásában természetes vonzerő él. Bizonyára nehéz elképzelni a régi végzet asszonyának szerepében. Kicsi, törékeny, szőke, figurás arcú. A női nem titokzatosságának lázgörbéi helyett élénk, majdnem csodálkozó tekintetet kapunk, a szemek mélyén húzódó erotikum helyett nyílt kíváncsiságot és vonzerőt. S azt hiszem, ez az, ami olyan hitelessé, maivá teszi nőalakjait. Az egy az egyben élés. A nyíltság. Ez is erotikus és színészi erő, mely akkor hat igazán, és akkor felel a huszadik század fiatalságkedvére, ha nem csinált, hippis, hanem eredendően természetes. Hozzászoktunk, hogy a burkolt szerelmi jelenléte a maga fojtottságával, intimitásával izgatóbb, vegyszeresebb jelenlét. Mint a bokáig érő hálóing alól kivillanó boka, a selyem hálóing. De azt hiszem, ez a század régebbi ideálja. Az érdekeset, a vonzót meg más jelenti. A század harmadik harmadában. A nyíltság, a meztelenség. Ha meztelen az arcunk, a testünk, a lelkünk. Ez is jelenthet – nyíltságában is visszafogott meztelenséget, mint egy érintetlen bőr.

S a bohócos mozgás, clown-játék mellett ez már egy igazi színész nővarázsa, mely meztelenségében nyílt és nyíltságában bohócosan, játékosan rejtett.

Tábori Nóra – Princissima Laboris

Ki ez a Tábori Nóra? Magam is csak átabotában ismertem, tisztességes és szép szerepekben, amikor Az Öreg című darabomban játszott. Meg kell mondanom, elbűvölt. Ahogy azóta is elbűvöl.

Sok színész azzal bűvöli el az embert, hogy az író fejében meg sem álmodott figurát kelt életre, és a szerző csodálkozik. Tábori Nóra esetében nem így volt. Ő olyan belső csillámlásokat tudott a figuráról, melyekről én is álmodtam. Játszott. Színészkedett. Partnere, a drága Somogyvári Rudi faggatózó kérdéseit csak bölcs hangon intette le: „Ugyan, Bélám… hagyd…” Kottája volt a hangsornak.

Aztán még két darabban találkoztunk. Valamiféle stílus-szerelemben. Az egyik szerepe a Nagyvizit takarítónője volt. Ki ez? Néztem rá a színpadon, mikor partvissal, vödörrel a kezében, kissé félrefordított, lehajtott fejjel megjelent, és rászólt a betegekre; akik panaszkodnak, hogy öt napja nem takarítottak. „Nem tartozik rám. Csak helyettesítek. Ha más nem takarít, az nem tartozik rám.” – „De ha maga takarít, az magára tartozik.” – „Az se tartozik rám, csak elvégzem. Csak épp felületesen, ne izguljanak.” Megdöbbentem a fanyar arcon, a kézlegyintésen. Ennyire tudja, hogy én mit akartam?

„Kabinetalakítás” – írták róla az újságok. „Nálunk is éppilyen a takarítónő. Nálunk is…” állították meg ismerősök és idegenek. A hanghordozás, a legyintés, a kórtermen átvonuló vészjósló és tragikus figyelmeztetés? Az egész darab fonákja benne volt, mint tragédiában a komédia és fordítva. Ahogy a betegek felé fordította az arcát teljes érdektelenséggel és mohó belső figyelemmel, ahogy a kórházi betegek ebédelése közben közönnyel takarított, vagy kicsavarta a rongyot… – mindnyájunkba belénk nyilallt, hogy meddig élünk. (Otthonról hozta a felmosórongyot, megfelelő lyukakkal.) A testén végigeresztett félápolónői ruha, mely úgy csüngött rajta, hogy lássák a kórházba tévedt fél-civil idegenkedését és ugyanakkor jelenvaló szolgálatkészségét? A gumikesztyű, mellyel ijesztő módon megsózta a beteg elől mindent elevő látogatók csirkecombját? Vagy a maga alá ejtett láb, ahogyan ült, és figyelte a kimúlók és virgoncok látszatéletét? Mindez eszköz, zseniális melléklet. De borzongató volt. A Takarítónők Takarítónője. Princissima Laboris.

Vagy a Csóka család harsány és tragikomikus Margitjában a kapkodó és mégis érző jelenlét??? A nevettető és torokszorító önfeledtség – élni, élni, nyerni, veszteni – mindegy, csak élni!

Mintha egy alvajáró lenne a színpadon. Mintha két másodperccel később értené meg, miről van szó, fogná fel, milyen helyzet van adva. Ez a miniatűr távollét csodássá tette a jelenlétét. Az áradó kedvesség, a könnyeztetésig nevettető utánzás. Mintha azt mondanánk: Meg kell halni. Ez a törvény. (Szünet.) „Ja?” – veti föl a fejét, s ezzel magát az elmúlást kérdőjelezi meg belső, akrobatikus intelligenciájával, fittyet hányva az elmúlásnak, édesdeden kifigurázva a pusztulás komolyságát.

S a többi ragyogó alakításaiban, a Vidám kísértetben, a Bot és gitárban, a tévéjátékokban, szinkronjában vagy a Bernarda házában.

Spét. Mintha éppen nem volna jelen, csak utólag. Mintha részt kellene vennie egy kivégzésen, amire utólag eszmél rá. És ez olyan, csak abszurd humorral mérhető, melynek alig van párja színészetünkben.

A spétek voltak a csodák. Mi a spét? Egy-két másodperccel később felelni a kérdésre, mint várják. De Tábori Nóránál ez félelmetesen természetessé vált.

Mintha magába lenne süppedve. A humor, a szenvedés benne bugyborog, de csak abban, ahogy ül, ahogy takarít, ahogy hallgat – egy-egy sorsot hordoz. Ahogy én is gondoltam, ahogy egy szerep írásakor a belső szándékot is beleírja az ember – azt folytatja a színpadon.

Éli, történik benne a rejtett humor. Saját belső figurák ezek, nem kell kitalálni, se poénokat, se helyzeteket. Mintha előre megbeszéltük volna az egész darabot.

Azt hiszem, nem csoda, hogy a szakma és a közönség egyik kedvence lett.

Egy interjújában igen kedvesen úgy nyilatkozott rólam, hogy ő már tud gyurkovicsul játszani. Hadd adjam vissza a bókot, már időnként tudok Tábori módra írni. Viccre fogná. Egy kis szünet után felütné a fejét, s azt mondaná:

– Ja? Én következem?

Hódolat Dosztojevszkij barátainak

Akárhányszor került is már szóba A bosszú – mégis vissza kell térnünk rá. Egyedülálló televíziós alkotás.

A közművelődés-politikán is elgondolkozhatunk, nyilván úgy akarunk közművelődés-politizálni, hogy neveljünk, fejlesszük a mai tudatot, erkölcsi-politikai érzékünket, emberi teherbírásunk izmait, etcetera… Hogy jön ehhez A bosszú? Ilyenkor tudatlövellő, agitatív művek nyomulnak eszünkbe, hogy embereink jól megértsék jól felfogott ideológiai-világnézeti tendenciáinkat. A helytállás művei, a döntés ideológiai perceinek művei, a politikai tisztánlátás hatásos életmódjának művei… Százszámra látunk e nemben ványadt vagy papírízű didaktikákat.

Mert nevelni igazán – annyi, mint hatni. Hatni, velejéig, csak igaz, tőről metszett alkotásokkal lehet. Leegyszerűsítve, hatásra nem lehet spekulálni; lélekbensőkig hatni kell. A Németh László-féle Kazinczy-nyelvújítás aposztrofálása jut eszembe – a nyelvet nem újítani vagy ideologizálni kell –; beszélni, élni, nyelvzörgetni.

Dosztojevszkij ijesztően teljes és démonikusan pazarló életművében A bosszú (Feljegyzések az egérlyukból) periferikus jelentőségű. Ki olvassa, ki olvasgatja? A műkolosszusok mellett? Mert ha torkon ragadnánk elszánt műveltségű entellektüeleket, olvasta-e a Feljegyzéseket az egérlyukból, azt felelnék, igen, mindjárt, éppen akartam is…

Pedig ez a mű a belső monológok tekervényein olyan mélyre ás, ahova a modern pszichológia is épp hogy besandít. A titkolt emberi törvényszerűségek ironikusan izgága mélységeibe. A megalázott és sínylődő emberi természet kinevethetően könnyes katarzisába. Mért tudta ezt Dosztojevszkij? Honnan tudta? Magából. Természete kiegyenlítetlen vákuumrendszeréből, tragikus önfeltárásából. Nos, Dosztojevszkijra nem érdemes szót fecsérelni – volt, ilyen volt, így tudott rémítően morzézni olyan jeleket, melyeket más lény föl se fog. Ó, Dosztojevszkij!

Dosztojevszkijt – és eredendően nagy alkotókat – nem lehet megerőszakolni. Dosztojevszkij erős anyag – magában is hat, mint az uránérc. Lelkesítő Ljubimov teljesítménye, aki a mi Vígszínházunkban pazar képi előadást ütlegelt a nézőtérre, valóban lenyűgöző reflektormechanizmusokkal; Dosztojevszkij mélyebbre szánt. Hiszen Dosztojevszkij kiegyenlíthetetlen ellentétek katarzisában látja a vergődő embert, nem pedig célirányos iskolai dolgozatokban. A natúrát se lehet, bármilyen hatásosan, kényünkre-kedvünkre célirányba rántani csak, a villámot embererősségű áramokká humanizálni, hogy böcsületes, tiszta fény legyen: lássanak az emberek. Nézzenek. Higgyenek. Vak emberekkel semmire se megyünk – reflektorfényben sem.

Ezért eléggé csodálatos, hogy egy mai ember ennek a lélekrétegeződésnek nekiáll, szakszerűen belebányászik, forgatókönyvet ír, rendez, filmképeket állít be – és az arcunkba csapja ezt a mélyrétegi gyöngyöző csapadékot –, ez a csodálatos munka Fehér Györgyé. Csak a különlegesség hajtotta volna? Nem hiszem. Csak rabul ejtette ez a mélybeszéd, s ezt – minden jelenvaló mondanivalótól és leendő díjazástól függetlenül – el akarta mondani. Talán úgy érezte, megragadott valami nagy halat az életértelem tengeréből, és ezt nem engedte el.

De hát már kétszer is láttam, ennyi ismétlés még a zenének is elég. Aztán csak ültem a képernyő előtt, és néztem, és megszűntek a szobafalak, és széttágult az egész történet, és elfelejtettem, hogy nem akarom már harmadszor nézni, és már díjazták is, és ez csak televízió…

Megint nézni kellett. Levehetetlen szemmel, torokszorulással, gégeizgalommal, a végkimenetel biztos tudatában is balzsamszenvedéssel.

Haumann – ez a Haumann! – lenyűgöző volt. Ez a Haumann – ki ez a Haumann? Most beszélgettem vele a Rádió büféjében, két kisgyereke (szépek!) várt rá a feleségével (szép!); ez a Haumann egy rendes ember, ez konvencionálisan rendes, ez nem őrültködik, ez dolgozik, mosolyog, beszél, ez a Haumann lakást épít, ez köszön, ez a Haumann egy ember, ennek kis autós gondjai vannak, de ez a Haumann, ez a Haumann – ezt a Haumannt az angolok is megirigyelhetnék, ezt az oroszok is őseredeti alkatában –, ez a Haumann ezzel a fejjel, ezzel a hajjal, ezzel a szájjal, ezzel a szemfacsarással, ez a közönségesen polgári Haumann – egyszerűen zseniális.

(Félreértés ne essék – Haumann valóban az. Haumann nem mai. Haumann nem holnapi. Haumann nem modern, Haumann nem is divat. Remélem, nem is lesz az. Haumann nem népszerű, mert Haumann nem szép. Haumann színész, negyvenes inget hord, Haumannért nem ájuldoznak diszkóklubokban a kifordított szemű lányok. De Haumann-nak sikerei közepette is van egy tulajdonsága, amit nagyon kevés sztár birtokol – Haumann ember. „Lehettem volna jobb” ember, akit saját mércéje elérhetetlen magasra hevít. Mert Haumann alázatos – adja Isten, hogy az is maradjon. Haumann Peti.)

Talán csak a technika? Nos, Haumann fergetegesen tud beszélni. Gyorsan – és érthetően. Az irreális fölfokozottság? Nos, Haumann, ez a Haumann olyan Dosztojevszkij-hőst tudott varázsolni az ernyőre, hogy eszembe se jutott Haumann. Pórusaiból áradt a lebilincselő belső tragédia. Haumanntalanná haumannította magát, miközben járt-kelt, ordított, sírt rendesen, bágyadozott, dosztojevszkijesedett. Fölfokozta az adást meztelen arcszínpaddá.

Mindenről és mindenkiről kellene beszélnem. Bitskey Károly vert-visszahúzódó tálcabetevéséről, Bujtor hasogató arcvonásairól (remekbe illők, ahogy egyre több játéka), a sündörgő osztálytársakról, dermedt-igazi vasaltruha-szörnyetegekről, Jordán Tamásról, Tolnai Miklósról, Sárközy Zoltánról. De hát az egész stábról, Czabarka György úrról is.

És akkor itt van Bánsági Ildikó. Kaphat díjat, de mi a díj ahhoz, amit művel? A hátraszorított nyak, a hevederként megfeszülő izmok, a lélek primitív fetrengése az elveszett lány hajszálaiban, kutyatekintetű alászerepléseiben? Ez a táguló paripaorrlyuk és csúfondárosságból gyönyörűségbe átcsapó magánylehelet? A törékenység kifeszített gyalázata? Párja a pártalannak, elveszítettje a bosszúban elveszettnek? Húr egy húron? Szemek ékszere az elveszett arcban?

Nos – Dosztojevszkij nem szégyellné őket.

Mindig az jut eszembe – ha angolok lennénk… Svédek? Csumcsombeliek, holdbéliek?

Ezt a Haumannt meg ezt a Bánságit (no, meg ezt a Fehért) színideszkákon emelnék az egyetemes égbe, az exkluzív bergmani vagy nemzetközi mennyországba.

Így csak mi ájuldozunk, kis magyarok, meg egy utólérhetetlen szláv, Dosztojevszkij – az egérlyukból.

Aztán a tudat megy tovább, mondják, fejlődik, érlelődik, hiszen, bizonyára a lélek mélye, a mély lélek egy közeli jövőben mindnyájunk kincse lesz. Hiszen Heisenberget sem munkásszállások ebédlőjében olvassák föl iparima gyanánt. De – közművelődés-politikai értelemben – érthetetlen törvényeivel értelmesebb és szebb lesz a jövő.

Reviczky Gábor – lelki kalapban

Én nagyon szeretem a színészeket. Elfogultan. Túlzóan. Talán jobban, mint a rendezőket. Elég nagy hiba. Elég nagy marhaság.

Tudniillik a színész a versenyző. Az úszó, a futó, az öttusázó. Neki kell célba ütni, lihegni, karcsapni, úszni. Jól tudom, hogy az edző (az atyai, a szuggesztív, az inspiráló, a korbácsos) fokozza ki a versenyzőből a versenyt, ő látja át az „egész” versenyt, de a színpadon és a versenyvízen mégis a mulandó pillanatban karcsapásokkal küzdő versenyzőnek kell lenni, és hitelesíteni magát, a versenyt, a színházat.

„Mindennapi versenyünket add meg nekünk ma…” – így fohászkodhatnánk a színház istenéhez –, noha ennek éppoly irreális az értelme, mint a Miatyánknak. Mégis, ebben benne van a mulandóság összekapcsolása a folyamatos örökkévalósággal.

Reviczky Gábor különleges színész. Lám, lám! ezt a profilt vagy modellt nem lehet előre kitalálni a Színművészeti Főiskolán. Itt a szociológiai vizsgálatok csődöt mondanak – belsőbb érintésre lenne szükség.

Ritkán lép színpadra ilyen fiatalember. Egyenes, hosszú orr, ívelt ajak, lebegő kis haj, papi tonzúrás fej, szikraégő nézés, torokhang. Nem mondanám, hogy nőideál. Remélem, nem is lesz az.

Nézem a színészt – mondja a szöveget. Hangsúlyoz, ejt. De a hangja befelé hallik, a lelkébe beszél. A tüdejéből, az aortájából beszél – befelé. A lelke páráját viszi a színpadra. Vele vagyok. Milyen jó lenne, ha sohasem tanulná meg a maga rutinját, sohasem „nőne fel a feladatokhoz”, ahogy Miskin hercege sem nőtt fel a felnőtt világhoz. Ahogy azokat az írókat becsülöm legtöbbre – mondjuk Dosztojevszkijt vagy Faulknert –, akik sohasem lettek lelkükben professzionisták, hanem mindentudó amatőrök maradtak agyuk sejtjeiben s a kegyelem elegáns melegében.

Meg kell vallanom, elragadtatással néztem ezt a színészt. Amit a könnyed Labiche-darabban művelt a kalapjával, olyan volt, mintha a lelkét gyürmékelte volna – az ő kalapja zseniális szimbóluma lett ennek a könnyed florentinkalapnak. Ennek az embernek nincsenek ízületei? Kézujjaiban, könyökében, térd- és bokacsontjaiban? Ez már orvosesztétikai kérdés. Ezek a lélek ízületei. Gumipattanású ízületek, szatíraízületek.

Nem beszélve arról, amit a régi darabok „félre” instrukcióval jelölnek: gyors handabandái az irónia és információ guillotine-pengéin rebbentek.

De Pinter „Gondnokában” is láttam, ahol csak szerelt és szerelt és szerelt egy megjavíthatatlan műszert mint Aston; egy műszert, mely magunk életének javíthatatlanul javítandó műszerévé vált. Kézujjai rebegtek, már-már kifordult ízületekkel hamleti babrálásokká váltak.

Mért izzad ez a fiú ennyire? Verejték és verejték folyik az arcán. Mint csillogó aranycsíkok gyöngyöznek le a pofalemezén. Talán csak meleg van a színpadon? Talán 26 fok van? Forró a légkör, a ruha? A belső azbesztruha, melyben a lélek ég? Égjen.

Rendkívüli színészt látok a színpadon. Nem ismerem személyesen, nem tudom, milyenek az éjszakái és a nappalai, a zoknija, a légzéstechnikája. Meg kell vallanom, még azt sem tudom, mit tudhat Kecskeméten, Párizsban vagy Budapesten – hosszú távon. Van-e albérlete vagy állandó lakása? De kívánom, hogy ne legyen „kedvenc”, ne legyen tévésztár, szinkronszáj, filmbébi, ne legyen adóbotrányhős (hacsak úgy nem, mint Ingmar Bergman), ne legyen rádiófenomén, se szavalatdiktátor. Őrizze meg magát – ízületeit, artikulációját, meghajlását, lélekszegénységét, „félkegyelműségét”, bensőjét – akármilyen sikerek közepette is. Mély hangját, térdroggyanását, emberüdvözletét. Jó lenne, ha tíz év múlva is írhatnék róla – érintetlenül, szálkás glóriával. Kívánom, hogy ne harminc és háromszázezer között teljen el küzdelmes élete.

És kívánom, hogy inspirátorai, rendezői úgy szeressék, mint én.

Monori – a hároméves gyerek

Eléggé ismerem Szakonyi Károlyt. Eléggé szeretem. A Szó szerint… című cím nélküli novelláját ismertem kéziratban, fölolvasva, leolvasva, kefében, kinyomva – ennek a novellának a revelációját mégis a színház, az Irodalmi Színpad adta nekem. Így lehet színházi irodalmat csinálni.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy mindig ijedezünk az „abszurdtól” – ha magyar közegben szólal meg. Gyanús, kiagyalt, eleve nyugati… és ebben van valami igazság. Tudomásul kellene venni, hogy minden műformának csak akkor van hitele, ha helyi talajon van. A mi talajunkból ugyanis – úgy gondolom – csak olyan „abszurd”, enyhébb kifejezéssel élve, „groteszk” születhetik, amelynek teljes realitása van. Nem parabolisztikus, nem elvont, hanem a valóságból nő ki, mint egy fura virág. Ebbe a közegbe beleágyazódnak a busz kékjei, a zsúfoltság őrjítő nyomorúságai, a feszített helyzetek édessé emelt végpontjai. Ez magyar abszurd. Abszurd – à la hongroise. Előfutárjait jól ismerjük Kosztolányiban, Krúdyban, Karinthyban, hogy az elődök közül csak a K betűseket idézzem.)

A zsúfolt buszon egy apa utazik a gyermekével, akit az őrületes óvodainvázió monogéppé préselt, aki hajtja a maga agyalágyult szövegeit a kibírhatatlan tömegben – ahol az ismerősük az agyonrakott csomagokkal rájuk fekszik a buszon. Ezenközben ez a hároméves fiúcska – beszél. Összevissza. Amit lát, amit hallott, amit… „nyomnia kell a szöveget”, ahogy a zsúfolt óvodában beleplántálták. („…hát és aztán annyi mogyirója volt neki, mogyirója mind, és azt mondta az őzike meg a néne… meg a néne azt mondta az őzikének, hogy ide nézz, ez mind neked teremt, ez a sok mogyiró, és mutatta a kötényis… a kötényé… a kötényé… a köte… a kötényébe…”) Félelmetes. A gyerek lelke sehol. „Nyomja a szöveget” – az apa pedig az ülésen, ölébe vett gyerekkel, összenyomorodva tárgyal egy ismerősével, aki a feje fölött tejesüveget himbál a szatyorban… Na, így. Az apa, a gyerek, az utas. Van ilyen. Ez a magyar abszurd. Ha van Kopasz énekesnő, van Kopasz kisfiú… közben – természetesen – megy a busz, a mi helyi buszunk.

És ez, még olvasva is csak jó szöveg. Amit ebből a hároméves fiúcskából a 28 éves Monori Lili csinált, az a színházi abszurd, a szó legjobb értelmében. (Lehetne vele brookoskodni…) Egy homlokba húzott fülsapkával ül egy apa (remek apa – Baracsi Ferenc) ölében. Mit mondjak? Hogy az ujját szopja? Hogy úgy néz a felnőtt emberekre, mint az elidegenedett orángután a nagybátyjára? Hol odabúvik az apjához – aki egy szőke Ica után érdeklődik felületes ismerősétől a tömeg nyomása alatt –, hogy birizgálja apuka arcát? Lenyalja a jeget a nem látszó autóbusz ablaküvegéről? Benyálazza az anorákját? És bizsereg?

Ehhez nincs szituáció, nincs jellemrajz, hiszen ez csak egy kis novellafigura. Ezt meg kellett teremteni a színész ihletéből és teremtő fantáziájából. Ehhez még instrukció sincs, se drámai, se komikus háttér. Alkotni kellett a színésznek egy lényt – olyan fokon, mint egy női Chaplinnek.

Ehhez alkotó színész kell. Aki a puszta szövegből a hároméves(!) jellem minden csodáját és groteszkségét üvöltő szomorúságában elénk tudja tárni. Monori Lili olyan hároméves jelenetet teremt, amely helyi abszurditásában és mélységében borzongató. Nevetséges és sírnivaló. A mélység gyermeki állapota.

Nem elég a leírt szöveg. Alkotótárs kell hozzá. Monori Lili olyan varázslatot hoz létre, mely az író minden sorát hitelesíti. Az is, ami a szöveg mélyrétege alatt bujkál, aminek a színész saját lelkében kell kivirágoznia, mint egy sejtelmes, benső virágnap. Aki egy kisgyermek gesztusában is fájdalmasan igaz mondanivalót tud nyújtani az okoskodó, nyomorult felnőtteknek. A gyermeki kiszolgáltatottság és felnőtt szív igazát: játszani tudni kell.

Benkő Gyula – baritonban

A színésznek két teste van – emberteste meg hangteste. Előre mindegyik adottság – mondhatnánk isteni adottság –, másodjára mindegyik változik, alakul, romlik, érik.

Azt hiszem, idővel a hangtest fölébe kerül a másiknak, és irányítja, leszögezi, bűvöli. A hang mégiscsak a beszéd eszköze. A beszéd mégiscsak a lélek megnyilvánulásának egy konkrétabb kifejeződése, mint a testi mozgás. Így válik egy lélek, egy színészlélek igazán hallhatóvá. Sejtelmeket, rezdüléseket, elemezhetetlen lélekgyötrelmeket, lélektöredékeket hordoz – a varázs, a szépség egy belső formája.

Mindig szerettem Benkő Gyula hangját. Idővel a férfias monotonitás és lírai rezignáltság keverékét éreztem benne. A színében, visszafogott intenzitásában, a „befelé” hangzásában. Nem hősi hang. Beszédhang. Nem a diadalmas csatakiáltás vagy shakespeare-i élesség hangja. Modern, huszadik századi. Azt hiszem, ez a hang a sima társalgási színjátékban, a pergő dialógusok tőrcsengésében nem észlelhető igazán. Ehhez a hanghoz másfajta szerep kell. „Befelé” szóló szerep, önmardosó, fájóan rezignált – majdhogynem monológ. Magányos. Mégis újra és újra – a hangjában, egy szinkronban, egy Csehov-szerepben, O’Neill Eljő a jegesében vagy Albee Érzékeny egyensúlyában – valódi, mély zongoraleütés; nem is csak a szavak tartalmi jelentését, hanem az ember húrozatát éreztem benne.

Legutóbb A gyanúsított című amerikai film Charles Laughtonával örvendeztetett meg. Pedig nem volt nagy ügy. Mégsem egyszerű szinkront hallottunk – egy lélek kis vagy nagy történetét, a kitűnő színész belső arca jelent meg Benkő Gyula hangján. Már nem is a történet érdekelt –hanem a kor, Anglia regénye, a lélek ziláltsága és nyomorúsága, egy összegben a fölcsillanó és megfeketült élet. Az elmúló évek belseje, nemcsak a hősé, hanem sok-sok mindenkié.

Szeretem Benkő Gyula hangját. Egy színészi hang, ha dús és igazi, elkísér egész életünkben, mint valami rejtjeles magyarázata annak, amit nem is értünk; magyarázata az „egésznek”, amely fölemelő és lesújtó, belenyugvó, de kipróbált. Velünk marad, társunkká szegődik – mint Tímár vagy Mensáros hangja –, mint egy Camus-idézet a „L’étranger”-ből, vagy Rilke verse: „Miért követsz, idegen hegedű?”

Galambos Erzsi izgalma

Nehéz a színészi játék esszenciáját megragadni. Olyan nehéz, mint a költészetét. Hisz mindkettő magamutogatás. Exhibicionista, ha úgy tetszik. S itt van e két nagy művészet súlyos önellentmondása. Hiszen a költő voltaképpen abban olyan kitárulkozó, exhibicionista magamutogatás – amit ezerszeresen rejteni akar. S abban költő, hogy ezeket az elrejtett, önmaga elől is eldugott dolgokat kifejezni – kiadni kényszerül. „Nem szégyelled magad?” – kérdezte még tizenhat éves koromban nyers-őszinte verseimre egyik legkedvesebb, legbizalmasabb barátom, L. B. – most már Dr. L. B., de most is ugyanezt kérdezi. „De” – hajthattam le nyavalyás fejemet, hogy aztán szkizofréniás kettősséggel, dacosan vagy gőgösen fölvágjam: „Nem!” „És ezerszeresen nem!”

„…vallani mindent, volt életem dolga” – írta a nagy Ady. Nincs önpusztítóbb, maróbb és éltetőbb kettősség ennél.

Hiszen ezek az önfelszabadító vallomások sokszor annyira magunk ellenére a magunk titkos közreműködésével születnek, hogy életünk mélyeseményei egyéniségünk leburkolt kohójában kavarognak. Így a költészet is fedett igenek és nemek forráspontra jutott drámája. Ezen alul – nincs költészet. Csak vers van, jó, rossz, pengető fogalmazás vagy magasrendű lelki híradástechnika. Az igazi versben olyan dolgok is felszínre bukkannak, amiket nem is mindig tudunk, nem is mindig akarunk. Egyéniségünk ismert vagy ismeretlen atomjai.

Talán ezért is szeretem annyira a színészetet. Ezt a szintén önpusztítóan és önszabadítóan vallomásos játékot. Ezt a magamutogatást, melyet a nagy színész a vallomás magába fojtása ellenére kidob. Vagy ki kényszerül dobni, vagy egy szerencsés szerep kidobatja vele. Hogy egyénisége atomjait is arcán, testén, mozgásán hordja. Ezen alul csak mestermunka van, külsőre tökéletes játék.

Ne higgyük, hogy a nagy vers vagy nagy alakítás a tartalom, a téma súlyától függ. Csudákat. Az igazi nagy színészi játék az, ami a tehetség, a tehetséges lény mély vonásait felszínre hozza.

Ilyen játék volt Galambos Erzsié A játékban. Talán furcsa, hogy éppen erről a szerepéről írok most. Hiszen Galambos Erzsi nagyszerű színésznő, robbanó temperamentumú énekes, kitűnő táncos. Igazán van mivel büszkélkednie eddig is remek szerepeiben. Nekem mégis jó ürügy ez utóbbi szerepe, hogy néhány sort írjak róla. Úgy érzem, hogy ebben a játékban olyan totálisan élt, vibrált, ami jó színésznek is igen ritka pillanat. S egy kicsit talán példázza is fenti eszmefuttatásomat.

Mi tette ezt az alakítást olyan hitelessé? Az izgalom. Nemcsak az az izgalom, amit a film írói beleírtak ebbe a játékba, nemcsak az, amit az elején fordulatos krimi magában hordoz. Az az izgalom, ami Galambos Erzsiben él. Az a feszültség, ami eddigi legjobb alakításait is vibrálóvá tette. Úgy néztem, mint egy lélek előttünk játszódó viviszekcióig ható laboratóriumi kísérletét (mely éppen a belső élet legteljesebb hitelességével zajlott), mely az arc pórusáig, a kéz mozdulásáig, a test intelligenciájáig vallott egy színész, egy ember dinamizmusáról mint nőről, mint emberről, mint lányról, mint nyers belsőről. Az izgalomról, melyet oly sokszor csak izgatottságnak, feldobottságnak érzünk. Pedig az izgalom nem lebecsülendő katalizátor. A lélek tényeit, a világ tényeit teszi kockára. Áramában olyan dolgokról is tudomást szerzünk, melyeket alig ismerünk, vagy értetlenkedve nézünk. Közönséges példával olyan ez, mint a sebesség, mit tud róla az, aki nem vezetett 150 kilométeres sebességgel, mikor izzó pontokká zsugorodnak a fák? Mit tud róla az, aki sétálni szeret?

Úgy érzem, Galambos Erzsi ebben a játékában az exhibicionizmus és a rejtettség olyan életteli valóságát nyújtotta, mely belső lényét tárta fel – egy közönséges szerep javára.

Ahogy mozdult, ahogy megrémült, ahogy gyanakodott, ahogy fölényeskedett, ahogy kifordult magából, ahogy félrevezetett, ahogy felnevetett, ahogy az ujjait arca elé tette, ahogy minden ízében nő volt és menekülő ember – egy izgalom sugárzású lány minden skáláján remekelt.

A színész napi munkás. Mindennap kitárul, mindennap bezárul. Vall – és csal. Kitár – és fed. Játszik. Az életével játszik – a szó mindkét értelmében. Miközben a mi életünkkel is játszik – új és új katarzisokba dob. Halandó halhatatlanok ők, mindennapi költőink.

Öröm, ha a színészegyéniség ilyen sziporkázó, vallani kényszerülő és rejtett szerepverset ír. Nagyon ritka pillanat.

Aktuális színház

A színháznak van fővezére, és van a színháznak alvezére, van főszínésze és alszínésze, van reménye és reménytelensége, van büféje és estebédje, van pincéje és nyeresége, meg kelléktára, vesztesége, van portása és beatzenésze, van megyeszékhelye, közönsége, vagy közönségessége, és van parókája és megbeszélése… Mindene van.

A színház strukturális, a színház radikális, a színház joviális, a színház liberális – de főleg aktuális.

A színháznak aktuálisnak kell lennie. Ha törik-szakad. Ha XVI. századi szerzőket vesz elő, ha egyszerűen régieket, ha sokszerűen ódonokat, ha belföldieket, ha külföldieket – aktuálisnak kell lennie.

Mert ezt számon kérjük. A kritikusok – joggal – firtatják a bemutatott darabok mai, maias mondanivalóját. A színházszervezők – joggal – ijedten magyarázzák. Ilyenkor aztán kiderül, hogy a görögök aktuális sorstragédiákat írtak, Shakespeare-t csak kellően kell értelmezni, és mai gyilkosokra találunk a királyjellemekben, brazil kutyák futkosnak mai lábbal a színpadon, vagy kényes angol miss-szel. Tanulhatunk belőlük.

Mi lenne, ha a korabeli színműveket olyasmiknek tekintenénk, amik? Történelemkönyvek jutnak az eszembe, melyek át meg át vannak szőve gazdaságtani álmagyarázatokkal, s melyeket a tanulók ásítva olvasnak és sohasem tanulnak meg.

A képzőművészet például nincs abban a szerencsétlen helyzetben. Képzeljük el, ha ebben lenne! Micsoda hivatalnoki fáradságot jelentene egy retrospektív történeti kiállítást rendezni! A tárlatvezetőnek állandóan mentegetőznie és magyarázkodnia kellene a szuverén esztétikai értékek miatt. Reszketve kommentálná, hogy az Archaikus Apolló-torzót csak azért mutatjuk önöknek, mert a megtört emberfigura a magányos társadalmi helytállás prototípusa. Giotto sok merev nőarca a ma még föl nem szabadított fehér-négerek ijedt arcával jelenti modern tartalmát. Michelangelo földparaszt Szibillái a föltörekvő őserőt rengetik a meredek festményeken. Bosch Gyönyörök kertje című festményét csak a máig továbbélő szadizmus leleplezéseként szemléljük a nagy fülek közül előmeredő kés formájában. Botticelli Vénusz születésén – melyen szemérmét combjáig érő hajával takarja negédesen a nagy hölgy – a ma is továbbélő erotikus gátlást szemléljük. Leonardo Angyali üdvözletén az egyenjogúság rémülete látszik az angyal halhatatlan kézfején, a nála reálisabban szülő, de révületes Anyanagyság láttán, aki ha nem is három, de egy gyermekkel befolyásolta a helyi népszaporulatot. Breughel Vak vezet világtalant képén az ideológiai eltévelyedés anarchikus ábrázolását kereshetjük. Holbein Kereskedő arcmásán az új konjuktúra osztályok közé ékelődött sunyi és piros bőselyem ingű mai példányát látjuk. Gainsborough Reggeli sétáján a kis fehér kutyában föllelhetjük változatos életünk státuszszimbólumát. Turner ködös hajóképein a tengeri magánkereskedelem hamis illúziójának pusztulását érezhetjük özv. Kennedyné, azaz Mrs. Onassis életútján. Van Gogh magányos bakancsai pedig… elmagányosodott, elidegenedett lábbelik… lám, lám! Gulácsy Nakonxipánja a heroinba menekült ifjúság lehetetlen fellegvára…

Mért ne lehetne a mű jókedvvel az, ami? Ma is, holnap is? A belemagyarázások széttörik a művet, meghamisítják – s az általános emberi üzenet kivész belőlük, mint üvegfiolából a parfüm.

Szerb Antal zseniális Száz vers gyűjteményében a kötet költőit a jegyzetekben néhány szóval ismerteti, ki mi volt, mit csinált, tárgyilagosan. Szellemessége mai okulásul is rendelkezésünkre áll. Goethe is szerepel a kötetben. Őt így jellemzi: „Johann Wolfgang Goethe. – Ő volt Goethe.”

Szóval – van a színháznak struktúrája, van a színháznak mumuskája, van robusztussága és olykor eleganciája, van szélessége, magassága, van humora és hamukája, csalókája és apukája, szépítőszere, bőrdudája – és főleg aktualitása.

Rilke azt mondta – színházi házirend mottója is lehetne – az Archaikus Apolló-torzó rémületesen delejező versleírása után: „Változtasd meg élted!” Mondhat ennél többet a mű, színház, alkotás ma is? Mondta volna azt: „Boldog újévet”?

Tomanek – L’homme est le style

Nem szerettem a hangját, az az igazság. Magas volt, irritáló, ideges, furcsa szökellésekkel modulálta a mondatokat, megpörgette a mondatokat, elkapta vagy tagolta, kíméletlenül. Mint egy új költő, aki túlzott egyéniségével modorosnak, erőltetettnek hat. Mint egy új muzsikus, aki éles hangokat csikar ki a hangszerekből, meghökkent és inkább taszít, mint vonz. (Már akkor tudhattam volna, ahogy bizonyára sokan tudták is, hogy csak az olyanokra kell igazán odafigyelni, akik zavarba hoznak, ingerelnek – és nem a behízelgő hangúakra, simákra, általánosakra. De hát minden művészetben így van ez.) Aztán szerepet szerepre játszott, kitűnően, míg olyan csúcsokra jutott, mint Örkény István Vérrokonok című darabjának Bokor Miklósa.

A megjelenése, külseje, mozgásvilága sem a kerekdedekre és könnyedekre emlékeztetett. Szó, ami szó – nem sztártípus volt, energikus feje, egyenes szálú keseszőke haja akár szokásos civil emberé is lehetett volna. Egy idegen civil emberé. S mindez – ma már bebizonyosodott – egy rendkívüli színész legemberibb habitusa, belső energiáinak jellegzetes külső formája.

(A színházi gyakorlat során olyan sokat vitatkozunk a modern színjátszás jellegzetességeiről. Hol naturalizmussal vádoljuk akár nagyjainkat is, hol a póztalanságot dicsérjük akár kicsinyeinkben is. A modern színjátszás is akkor igazán stílus, ha a színészi személyiség egészét egy jellegzetes, félreérthetetlen valóságba és hatásba tömöríti: naturalista vagy lélektani, expresszionista vagy bábstílusával együtt. Amikor hosszú évek hosszú útján önmagává tud válni, akinek már csak – a drága Kiss Manyi szavaival élve –: „jól kell spilázni”!)

Tomanek lenyűgöző alakítást nyújt a Vérrokonokban. (De fölemlíthetném Örkény-Nemeskürty: A holtak hallgatása, vagy Feydeau: Bolha a fülbe, vagy O’Neill: Eljő a jeges darabbeli szerepléseit – hogy különféléket soroljak –, vagy filmes televíziós megjelenítéseit is, nem beszélve sok-sok korábbi szerepéről. Régről játszik így.) A darab él, lélegzik általa. Megmozdul – a parabolisztikus mondanivaló egyszerre eleven, nyers húsba vágó és nemzedékre szóló realitást kap. Azt hiszem, ő az, aki a darab stílusát eltalálta: egy vasutas, egy fővasutas, egy férfivasutas, egy Bokor – ugyanakkor a Vasutasok Vasutasa, a Bokrok Bokra. (Kétségtelen, hogy megírt szerepe is a legkiválóbb a darabban.) Azt hiszem, minden színjátékban az a legjellegzetesebb alakítás, mely leginkább kifejezi az író mondanivalóját. Akár megerőszakolja a szerepét, akár handabandázik, akár csak jellegzetesen rezonálja a szerepét – a fontos az, hogy a darab villanykörtéje kigyúl benne, és szavakban összefoghatatlan fénye a szemünkbe csap belőle. Ez a Bokor Miklós – Tomanek alakításában – Örkény szellemi fénycsóváját kíméletlenül a szemünkbe csapja.

Természetesen arra gondolhatnánk, hogy Tomanek kitalált valamit, amivel a mű éles fény- és árnyjáték módszerét, parabolisztikus és realisztikus szövetét érzékeltesse velünk. Kitalált egy jellegzetes mozgást, hanghordozást, játékformát, hogy ne mondjam, stílust – amivel ezt a jellegzetesen stílusdarabot érzékeltesse. Azt hiszem, ide mindez kevés volna – noha a szerep kínálja magát erre a stilizálásra. Az igazi nagy alakítás mégis a színész lelkének legmélyéről áll elő – túlzásaival, egyszerűségével, hangcsikarásaival, emberségével együtt. Ennek egyszerű előfeltétele az azonosulás. Tomanek Nándor ebben a stílusdarabban a legjellegzetesebben Tomanek Nándor. Önmagában, habitusa egészében tobzódó és ugyanakkor a legemberibb természetességével jelenlevő. Szinte lehetetlen részeire szedni ezt az alakítást, annyira szeretnénk bekiáltani a színpadra: Ne hülyéskedj, Bokor Miklós! Állj meg már, Bokor Miklós!, vagy Jól van, Bokor Miklós! Extatikusan elvisz bennünket a darab fénycsóvájának a közepébe, ahol őrjöngve kiabálunk kínzó szellemi katarzisunk szerint, mint egy jól hangszerelt Örkény-stadionban: Éljen Bokor Miklós! Vesszen Bokor Miklós! Éljen a Vasút! Vesszen a Vasút!

Ahogy berobban a színpadra, és megbotlik a vasrúdban, ahogy feleségével nyűglődik, ahogy haját előrehullatja, rettenetesen hallgat, mint egy önmagában forgolódó gép, ahogy „nem figyel”, ahogy az óráit a Vasút érlüktetésének megfelelően egyezteti, ahogy értetlenkedik a vásárolt telek földje és sátra fölött, ahogy láthatatlan megafonjával ordibál, ahogy vallatja az ifjabb Bokort, ahogy kapaszkodik az ifjabb Bokorra, ahogy menetrendszerű életének megfelelően adakozó vagy vádaskodó a nyugdíjas Bokorral szemben, ahogy védőbeszédet tart a büdösödött káposzták fölött, ahogy a véradást ellenzi, ahogy a véradást megszavazza, ahogy az első felvonás végén a kecsesen táncolók közt bakkecskeugrásokkal kitáncol, megint csak ordítunk az Örkény-stadionban: Hajrá, Bokor! Vesszen Bokor!

Kíméletlen, emberi, ügyefogyott és határozott, elvi és gyámoltalan, grandiózus és nyomorult, fennhéjázó és póztalan. És a hangja! Az emberi aggódástól a csikorgó fegyelemig, a tétova természetességtől a túlfűtött feszültségig: a legmodernebb költők élessége, ereje. Tomanek – önmagán keresztül, a sejtekig való azonosulásban – olyan stílust játszik, mely pengeélességgel vág a szemünkbe. Pedig mit csinál? Leül, berohan, megáll, lehajtja a fejét, kiabál, figyel, vagy annyit mond: „Te vagy az én Mimim…”, egy emberi élet kérdezz-felelek összegzéseként, vagy szétloccsant agyvelőkről „fecseg” és ágál, vagy ahogy csak azt mondja, „Pál, Pál…”, összegez és futkározik, örkényül és tomanekül. Azt hiszem, nagyon kevés ilyen színész futkározik a magyar színpadokon.

Pécsi Ildikó – a nőnem

Nem is tudom, milyen emberfajta a színész? Milyen műfaj a színészet?

Azelőtt azzal büszkélkedtem magamnak, hogy azon kevés író közé tartozom, akik értenek valamit a színészethez, sőt – rajongani is tudnak egy-egy színészi csudáért, sőt ezt a túlfűtötten izgalmas légkört – ami egy-egy alakítás körül létrejön – meg is írják.

Ma már kis szégyenkezéssel veszem kezembe a tollat. Bizonyos bűntudattal rovom a sorokat: mit lelkesedem annyira, túlzó lelkesedésemmel miért állítok fénybe egy-egy színészi csillogást? De – fény hull a fényképezőgépbe, s nagy foltot hagy maga után.

Nem sztárokat akarok csinálni, inkább csak annyit jelezni: az alakítások mögött személyiségek, életszemélyiségek, kialakult embersorsok vannak: munka és tehetség.

Most Pécsi Ildikóról akarok írni. Hogy fogjak hozzá?

Filmszerepek, színészi alakítások során tulajdonképpen régről megtehettem volna. Mindig jelen volt, légköre volt, bensőleg hiteles mozdulata, világa. Szerettem is mindig, igaz.

Pécsi Ildikó megérdemel egy szentenciát.

Ahogy előbukkant egy-egy filmben, egy-egy rövid színházi jelenlétben: igazi volt. Természetes, bő, áradó és magába burkoló.

Nyilván hivatásos mesterembereink is rájöttek: nélkülözhetetlen. Elementárisan pótolhatatlan. Aztán amit Benedek Katalin a Fenn, a Spitzbergáknál című tévéfilmjében művelt: írásra kényszerít.

Nem is a mű, nem is a tartalom egyszerűen, nem is a fényképészet.

De – olyan elevenből összetett, visszafoghatatlan asszonyt tár elénk, aki a nyugat-európai filmremekekhez is méltó. Mit nyugat-európai filmremekek? Javában sztár lenne – ennyiben talán jó is, hogy nincsenek nyugat-európai filmremekeink.

Minden hajmozdulata, beletörődése, hirtelenkedése, kielégítetlen vágyakozása: hiteles. Mondjam azt, hogy ő hitelesítette a filmet? Igazat mondanék. Annyi ösztönerőt, kudarcot, újrakezdést és fizikai szépséget egyesített ebben a szerepben, hogy életet lehelt a konfigurációba.

Nos, és mit sürgött-forgott, hányta-vetette magát, dörömbölt, miákolt a kritikáink által lehúzott Egyszeregyben, melyet ha olasz filmvígjátékként kapnánk, legalább elismerően bólintanánk. Szidjuk a magyar filmeket. Szokás. Igazságtalan szokás. Amit Pécsi Ildikó ezzel a világszintű jellemszínésszel és komikussal, Garas Dezsővel az Egyszeregyben művel, azért – bocsánat a kifejezésért – az olaszok megdöglenének. Tíz ujjukat adnák, ha két ilyen elementáris színész, mint Pécsi Ildikó és Garas Dezső, hajlandó lenne így elementároskodni egy filmvígjátékban! (Tízmillióról nem is beszélve, nem a tíz kamerájukról.) Ez a fél-szabad asszony összes tagmozgásával olyan handabandát teremtett, melynek magának is le kellett volna fegyvereznie az önfeledt kritikusokat. Olyan anyagi, olyan vérbő, olyan lényében otthonvaló, ugyanakkor egyedi és természetes, mintha nem a filmen, hanem az életben járna-kelne. Humora nem a kiagyalt, hátsórészét ringató menyecske színészalakítása, hanem a megföllebbezhetetlen, édes jelenlét. Nem csoda, ha sztorikat, filmeket lehet írni rá – személyiség, melynek kisugárzása ezerméteres, tízezer méteres filmcelluloidokat betölt.

Nos, ilyenkor gyanakszom. Ahogy az „elemzéseket”, „kritikákat” olvasom.

Nem merjük elfogadni, hogy a színész is művelhet csodát. A színészek is művelhetnek csodát: a történeten spekulálunk, nyűglődünk, vajon hogy fogja értékelni filmünket a helyi KISZ-szervezet, ahelyett hogy átadnánk magunkat a színészet sokszor mindent teremtő varázsának. Kis országunkban nem jut eszünkbe Stefania Sandrelli, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi, Ugo Tognazzi, szegény Bourvil… és a többiek – akikre igenis műveket lehet építeni. Mert a mieinknek magyar nevük van. Például Pécsi Ildikó – vagy Garas Dezső.

De nemcsak filmkópián. Itt van az Örkény színpadi Tótékjában „édes jó Lajosom” felesége, akinek minden rebbenésnyi mozdulatában a végsőkig kiszolgáltatott, ám még mindig valami reménytelen továbbélésben bízó, bő fenekű lénye él. A zseniális beletörődöttségű Nagy Attila (Tót) ide-oda aluvó felesége.

Milyen is ez a Pécsi Ildikó? Milyenek is ezek a Pécsi Ildikók?

Pécsi Ildikók. Testek, melyekről a bolha is elpattan, olyan kemények, lelkek, melyek idomtalan világkatasztrófákat is be tudnak fogadni. Asszonyok, akik hatalmasabbak a férfiaknál, s gyöngédebbek, mint a gyolcs. Rettegve mosolygók, akik rémülten is szeretkeznek, s ugyanakkor vállrándításokkal is le tudnak rázni hozzájuk törleszkedő nyavalyásokat. Ősi nők, akik a midennapok poklát a mindennapok örömeivel mérik. Fizikai szerelmesek, akik a lélek pörköltszaftját mártogatják. Lények, akik magabiztos erkölcsiségükkel a véznák álaszkézisét megvetik. Nők – akik nem adják föl magukat, csak hogy egy igaz ügyért föladhassák magukat. Vicces asszonyságok, krúdys asszonyságok, akik testmelegükben filozófiai igazságokat oldanak fel, csak úgy ráadásként, könnyű díjként. Emberszabású nőneműek, akikre férfihatalmat lehet építeni. Hétköznapi asszonysorsok, melyekben történelemfabrikáló intellektusok ismernek magukra. Ösztönök – melyekben értelem bujkál. Érzelmek, melyeket hirdetünk és letagadunk.

Mindezt Pécsi Ildikótól tudom. Nem az olasz filmszerepekből, nem a hollywoodi sztároktól. Egy magyar színésznőtől. Ha csak megmozdul egy filmkockán, egy szerepben.

Schütz Ila – táncol

Időben szólok.

Egy színészt, egy művészt rendszeresen és rendszerint – szerep szerint és szám szerint szoktak méltatni, elemezni, dicsőíteni, kritizálni. Ez a sorsa. Ettől kap vérlüktetést, ettől okosodik, ettől mennek-telnek a napjai.

Mégis szeretnék kiragadni egy pillanatot, mely bearanyoz egy művészt, noha az élete a sokszoros, ezerszeres művészetében van.

Schütz Ila Jablonczay Gizellájáról szólok.

Nos, Schütz Iláról nem kell szólni. Minek? Beférkőzött a szívekbe. Tulajdonképpen meghódított mindenkit. Lehengerlő képességű színész. Ájuldozunk tőle.

Schütz Ila alig volt Schütz Ila, amikor én a Budafoki út és a Karinthy Frigyes út sarkán – a sarkon láttam. Kamaszosan, kezdő színésznő sem, mint egy átmeneti, mai jó csajt, fitosan erős orrával, szögletesen előremeredő pofacsontjával – aki éppen átkel a piros tiloson – mert éppen átkel, mert ez a mai ifjúság, hányavetin, farmerosan, csak éppen ne üsse el az autó. Nem ütötte el. „Madárka”-ként átrebbent a Budafoki úton.

Mit tagadjam, azóta megismertem. (Már nem akarok kikezdeni vele, belehabarodni mint tinédzser lányba, aki épp átkel a mi szocialista Rubikonunkon. Dégi István felesége lett, így jóbarátunk – jóbarátunk jóbarátja –, édes, közeli, meleg, testközeli emberszínész. Tudom; egy budafoki úti lány, ha elmegy az utcán, a színésznő, az jóbarát; Dégi Istvánnéként átutaztuk vele az izzó-meleg Jugoszláviát, a zsuljanai öbölben együtt úsztunk a cápákig, a délszaki növényekre éppen úgy nézett, mint mi, lehetetlen házasságom tanúja volt… egyszóval elfogult vagyok vele.)

Gondolom, játéka nem okoz meglepetést, hiszen nem okozhat.

Ez a Jablonczay Gizella mégiscsak lenyűgözött. Schütz Ilában már ismerem a képességeket. Már mindenki ismeri. Ez a bizonyos Schütz Ila volt öregasszony, volt szűz leány, volt hetedhét országot megjárt várandós menyecske, a TV-ben, filmen, a színpadon, volt kisleánytól csábító vámpírig mindenki, mosóteknő fölé görnyedt, volt nedves szemű nagyságos asszony, elszánt dáma, rút bohócfióka, megdermedt bennünk a drámai bodnárvér, sipítozott, „gyászolom az életemet” – Csehov Másájaként… ajaj… Schütz Ila mindenféle, Schütz Ila rengeteget tud.

Szabó Magda Régimódi történetében mégis megáll a levegő. Pedig már annyiszor játsszák. Folyik ez a leporellójáték, család-csiki-csuki, ez a regénydráma, mely emberi tisztességével ma is ezreket vonz a „régimódi” színházba. Egyébként, joggal. Önfeledten, elemien szórakozunk, nézzük – lám, vannak családok, vannak reformátusok, katolikusok, szerelmesek és párbajok –, azt hittük, már elmúltak. Nem. Itt vannak, élnek, apácák, városok, bankok, bálok, csődök, zárdák, magyarországok, debrecenek, kereskedőboltok, kártyázások, matriarchátusok, csélcsapságok, tábeszesek, koporsók, múltak, árverések, cselédek, susmogások, krónikák, magatartások… vannak keretek, nemzetek, kereskedelmek, hitek…

És akkor előlép Schütz Ila. Harmadszor, kilencvenharmadszor?

És ebben a regényes darabban megdermed a légkör. Fölfénylik a sors? Átgázol a mi kis szívünkön a szerep szele?

Schütz Ila megfoghatatlant játszik. Hiába nézek ide-oda – őt látni. Csehovi sorsokat érint. Az egész darabban, mint egy csavarhúzó – bocsánat a kifejezésért –, komolyra húzza a dugót. Sors fénylik föl – kis, társadalmi zegzugokba préselt sors –, csehovi sors.

Nocsak ez vén kislány. Ez majd… csúnya. Ez majd intrikál, ez majd megkeseredik, ez majd eljátssza a szerepét.

De Schütz Ila – katarzist ad. (Zavarba hoz? Kibírhatatlan sorsot idéz? Nem. Schütz Ilának nincs poénja. Schütz Ila fegyelmezett. Schütz Ila fölidéz: nőt, paralel-sorsot, embert, szenvedést és szenvedélyt – minket idéz föl, mint egy ismeretlen regényben.)

Annyiszor bele lehetett szeretni Schütz Ilába. Eze van, aza van. Humora. Tehetsége. Játékalakító képessége. Szeme. Mozdulata.

Időben szólok.

Nagy színésznő áll a színpadon. Holnap uszodába megy, gyereket nevel, odafintorog egy TV-képen, könyvespolcot csináltat a szobájába…

Schütz Ilával megáll a levegő. (Nem adja könnyen. Holnap újra kitalál valamit, ami egytized másodpercnyi új örömet ad a nézőnek. Schütz Ila nem egyszerűen tehetséges. Ad valamit magára.)

Schütz Ila – ez a vén kislány Jablonczay Gizella – táncol. Átforrósodik a levegő. A könnyed hajbókok, piruettek a semmibe vesznek – ez a Gizella táncol! Mögötte fölfénylik a sors – egy lehetetlen embernő sorsa –, a szépség elveszített sorsa. A mozdulatok a levegőbe dermednek, a hangok megakadnak a zongora gégefőin – Schütz Ila táncol. Mennyei rostélyokon át, az elérhetetlen boldogságig.

Ez – csak egy pillanat. Egy színész egyetlen szerepe. A pillanat halhatatlansága. Időben szólok…

Ez az a tánc…

A színész – meztelen

A színészt felöltöztetik.

Megszületik, mint egy ember. Botorkál, megy, mendegél, elbukik az óvodában, az udvaron, fölkel, továbbmegy, dúdol, reszket, alábbhagy, aztán kivirul, beleszeret kisgyerekekbe kisgyerekként, felnő, nagyosodik, kamaszhatárra érkezik, visszafelesel, legyint, belebolondul, józanodik – aztán megszületik. Akkor már színész.

Persze, járhat főiskolára, idomíthatják, kibújik az idomítás alól – azt hiszem, az a jó, ha kibújik az idomítás alól. Legtöbbször az a jó színész, aki a főiskola alatt használhatatlan. Vagy nagyon használható?

Mindenesetre meztelenül születik, mint szokott az ember. Jaj a felöltözötteknek! Vannak, akik az anyaméhből cilinderrel vagy parasztszoknyában buknak elő – sosem lesz belőlük színész. Kész kis cilinderesek, kész kis parasztszoknyások. Figurák. Látunk ilyet rengeteget. Jókat, rosszakat – figurák.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.

Nos, ilyen színész Hernádi Judit. Saját páncélmeztelenségére, mondhatnám, bármilyen ruhát von – átsüt rajta alkata ruházata. Milyen? Aztán már olyan, amilyen ő.

Nagyon sokszor bedőlünk az utánzó színészeknek. Milyen jól adja! Tényleg ilyen X.! Tényleg ilyen Y.!

Ámuldozunk. Közben csak felületes fogásokról van szó.

Az igaz színész nem utánoz. Mindig önmaga. Nem játékában – abban ezerszínű –, hanem belül, a magjában. Erre az eredendő meztelenségre ezer ruhát adhatok. De aki ruháival váltogatja önmagát is?

Ez a nő – Hernádi Judit – olyan belsőleg fölpáncélozott meztelen színésznő, akinek jöhet királynő, kokott, fél-asszony, negédes csitri, csetlő-botló nagy lábú Berta, ősboszorkány – van mire húznia a szerep mezét, saját meztelenségére. Erre mondják, hogy tehetség? Nos, talán nem csak. – Egyéniség.

Dünnyögi ezt a „Sohase mondd”-ot. Tulajdonképpen filmbetét. Nosztalgia-karikatúra. Lehetne Karády-parafrázis, és kész. Egy kis rekedt hang kell hozzá. Egy kis izé… hogyismondjam… egy kis hangzümmögés.

Ez a színésznő – egyéniség. Van saját meztelensége. Páncélja. Játszatják, nem játszatják – ott van.

Mindezt egy kis dal ürügyén akartam elmondani, amire már milliók ringatják magukat: „Sohase mondd, hogy vége…”

Miközben a sok filmszerepen túl, megjelent a Bulgakov-darabban, Csurka darabjaiban, s itt-ott a Vígszínház ráosztott szerepeiben.

Éppen őt fogjuk kiszúrni a sok-sok induló közt, hogy ő majd véghezviszi…?

Mit fog véghez vinni?

Blaha Lujza, Bajor Gizi örökébe lép? Ehhez akarnánk fölemelni? Ebbe akarnánk előpréselni?

Sok, sok. Ki mondaná?

Csak annyit mondunk, hogy a sok fölkapott induló közt van egy – szerepre, manipulálásra, idomításra – meztelen színésznő. Kinek a meztelensége a tehetsége.

Ajaj, mondhatnánk. Majd fölfuttatják, majd lefuttatják, sok szerepet osztanak neki, elejtik… Nos, nem így gondolom. Hanem hogy mindig felelni fog magáért. Nem azon múlik, hogy felöltöztetik, hanem hogy levetkőztetik.

Addig, ahol már csak ő maga van.

H. J.

Monori Lili – a munkásleány

Most sorozzák Monorit. Be van véve – katona. Ahogy egy komoly testű fiatalra áhítattal csapnak le a csapat vitézei, úgy sorozzák meg film-, tévészerepekkel ezt a „sugárzó tehetségű” színésznőt: „munkáslány”, „féllumpen”, „ázott” szerepekkel nagyobb és kisebb rendezők. Bennük is él – jó szimattal –, hogy jobb-rosszabb szerepekben, de legyen jelen. Törőcsik aszkétikusabb, sanyarú stafétabotját vette kényszerűen – félrebiggyedt mosollyal – kezébe. „Te, ezt fel ne öltöztesd… te, erre ne adj emberi ruhát… – gondolom, így suttognak a MAFILM félsötét diavetítőjében jó sörényű rendezők – ez így, ahogy van, jó. Mit jó? Zseniális.”

Képek. Képsorok. Monori ványadt, Monori fásult, Monori félszeg, Monori emberi „épp hogy”-okat nagyszerűen megjelenít. Nos, igaz. Már nem tudunk olyan munkáslányt elképzelni a konszolidált, jó-uras Magyarországon, aki ne Monorira hasonlítana.

Jó kép.

Jól elnyávolodik ezekben a szerepekben Monori – hiszen remek egy kis fruska. A skatulya szorul. Munkáslány Monorit láthatunk nyakra-főre.

Nem is azért mondom, hogy ne láthassunk. Ez a mi prototípusunk. A szenvedő munkáslány.

Aztán eszembe jut a szolnoki színházban Csehov Három nővére, melyben elsöprő jelenlétű (alkatellenes) Natasát alakított. Nem munkás, nem fásult. Harsány, irreálisan vonzó, hisztériájában társadalomtudó nőszemély, aki lomposságának, esetlenségének ellenállhatatlan szekszepiljével lesöpörte a három nővért. (Nem a színésznőket, a darabbelieket.) Sose értettem, miért hódol be Andrjuska egy ilyen kétlaki kis fölcseperedett teremtésnek. Nos, Monori – ebben az igazán klasszikus szerepben – megértette, hogy a rejtett egyéniség milyen gonosz és csudás fényeket hordozhat kárörvendő jelenlétével a csehovi filozófia számára. Ahogy a szolgálót tűrhetetlenül megsemmisíti – egy drámai karakter minden regényes elemi erejével –, az egész eljátszhatatlanul bonyolult csehovi Három nővérnek reális kisugárzást adott.

Mit csinált?

Tenyerébe ütötte a kézfejét, kibírhatatlan (szimpatikus) ellenszenvet keltve egy „negatív” személynek beállított némber számára. Gondolom, Csehov is élvezte volna, hiszen kellemetlenkedő figurája egy társadalmi és emberi háttér hordozójává vált.

Mindez lábjegyzet. Nem követeljük Monori Lady Machbetjét vagy Görgey Artúrnéját a színpadra. De nagy hiba volna lemerevíteni egy munkáslány arcára azt, akiben a lélek ezer vibrálása él. Akiben ennyi fluidum és színváltás él, az biztos nem marad egy neo-szocreál martaléka. Biztos más is tudja, hogy ennek a színésznőnek lélektana és sokregiszterű emberi hangja van.

Liv Ullmann – erotikája

Megint jönnek a „Jelenetek…”

Most nem „nagy-filmen”, most kisfilmen. Mint a diavetítőben: egyik kockát a másik után nyomják az átvilágító lámpa elé – röntgenképeken látjuk így a belsőrészeinket, apránként. Piros tüdő, piros haj, kék és barna szemgolyó, némi zsiger. Levetíthetjük házaséletünkben, mint egy athéni utazást, ahol hitelesek az ógörög kariathidák. Csak nehogy átégjen a film.

Nos, Ingmar Bergmanról nincs mit vitatkoznunk. Ő írja, ő éli, ő csinálja a filmjeit. Bizonyára tőle tanuljuk azt, hogy írni, élni és rendezni is kell filmjeinket. Kár, hogy ez csak példa – utánozni nemigen sikerül.

Arra gondolok – utoljára Henry Moore szobraival kapcsolatban jutott eszembe –, ha megtalálnák két évezred múltán ezeket a képsorokat, megértenék, mi volt a huszadik század. Nem kellene elmagyarázni az Európa-polgárt, a szexet, a kibírhatatlan boldog boldogtalanságot, ahol metrók szaladnak a lábunk alá, s ahol nagy fényű repülők szállnak Közép-Afrika fölszabadítatlan földjei fölött. Nem kellene elmagyarázni a huszadik századot – ezek a szerencsétlen kópiák őriznék azt, ahogy a húsvét-szigeti számkövek vagy az egyiptomi piramisok őrzik az évezredek lelkét. Amit sokszor hiába kutatnak a kutató sugarak is – csak a csúfondáros maradandóság marad a kezünkben.

„Jelenetek…”

Milyen jó magyar szó – mintha azt jelentené egy házasságból, amit mi ironikusan értünk rajta.

Aprólékos diavetítés. Kínzó öröm egy lesötétített lélekszobában. Este nyolckor. Békéscsabán és a Rákóczi úton. Három hónap alatt megírhatóan egy fél élet tapasztalatával. Nyilván ez Bergman ideológiája. Az őszinteség. Nem tudom, milyen filozófiai kategóriába vagy fiókba lehetne bezárni.

No de nem egyedül Ingmar Bergman ezeknek a filmeknek az alkotója. „Alárendelt” társa is van: Liv Ullmann.

Korunk legnagyobb színésznőjének tartom. Ha Nofertitit – halotti, egyenes orrú maszkján át – világunk szépségének tartjuk, egyébként joggal és múmiaként, itt egy eleven, „közönséges” Nofertitit láthatunk, piros szájjal, biológiailag kék szemmel, csontos arccal, vörös hajjal, átrévedt és megfeszült, elhagyott és kitárult jelenléttel: van, visszahúzódik, rebben és megáll, él és „filmszöveget mond”, nem a technikai bravúrokért imádom, hanem azért, hogy olyan bravúrt közvetít, mint a maszkra zárt, örök síró, örök mosolyú egyiptomi Nofertiti.

Nálam bizonyára jobban – a nyugati és hazai újságok dicshimnuszai – megírták képességeit. Nem szorul rá az én dicséretemre.

Mégis, rákanyarítom a szót. Hiszen a művészet – összegzés. Számla, amit a kor benyújt brutalitásáról, szépségéről, megmagyarázhatatlan anyagi gondjaival és lelki hánytorgásaival együtt. Ez az az arc, amit szeretünk, s amit elveszítünk. Elveszíthetünk. Romantikusan gyöngéd és kiszámíthatatlanul erotikus. Vérbő jelenlét és étheri ellengés. Egy kávéscsésze atomtragédiája és mindnyájunk hideglelős értetlensége. Nőfoglalkozás-realitás és elszabadult asszonyvágy. Jogi részvétel egy házasságban és gyermekkori megoldhatatlanság. Blúzok melles melege és praktikus házasságféltés. Szexuális hevültség és emberérintés. Kétségbeesett könnyszem és megbéklyózott belenyugvás. Kinyílt szemű féltékenység és tévedések ideális mosolya… Nő és nő és ember… és elveszettség és hit és visszafoglalhatatlanság…

Ki tudná mindezt – egy szembe, egy homlokba, egy szájba, egy jól időzített premier plánba, egy téveteg kézmozdulatba belefoglalni?

Ha volna Szerelmi Főiskola, ahol a nem lehető szerelmet is tanítják – levetíteném nekik, nem is a Jelenetek egy házasságból című filmet, csak Liv Ullmann arcát. Igen, egyszerűen úgy, ahogy ma Michelangelo Madonnáját vetítjük négyszáz év után, misztikusan és egyszerűen, csak nem kőbe vésve, hanem celluloid-melegen, élő-melegen; nem tanulságosan, hanem kékfény-egyszerűen: milyen izgalmas és nyugalmas az ember szája, égő szeme, reszkető ujja, rezgő öle, föltűzött haja, milyen is az ember ideológiája: fenséges. Elbukó, meggyötört és nagyszerű. A feminista plakátok helyett egy kitárt arcot vetítenék, melyet vágy és bukás rombol össze; az egyenjogúsági kiáltványok helyett egy téveteg mozdulatú piros ujjat tárnék elé; egy anyanaiv, anyacentrikus, emberszaporító plakát helyett egy személyiségmagányos arcot nyilvánítanék, melyből csillagok sugároznak, melyről leperegnek a freudista, analitikus, frigid kérdések, az apácák aszkétakérdései, a fölszabaduló nők jogi kérdései, a matriarchátus neonaiv uniszex kérdései, a színalakítás játékszabályai, a kidobott mellek ajzó kérdései, s csak egy arc maradna – egy nőarc. Mely azt felelné: nő voltam, ember voltam, színésznő voltam, papnő voltam, vonzó voltam, elesett voltam – megadatott, hogy így mondtam – Liv Ullmann…

Adieu!

Domján Edit – a Kékmadár-ban

Milyen kapkodó az életünk, milyen hebehurgya. Fontoskodó, nagyképű. Ruhákat öltünk, teendőink tömkelegébe vetjük magunkat, mint az úszó – átlábolni, átkelni… De hová?

Hányszor álltunk egymással szemben, próbákon, a Rádió Pagodájában, a Szervita téren, az Üllői út sarkán! Hogy mindent megbeszéljünk, a nagy-mindent, a kis-mindent, a színházi praktikákat és az oldalvást sunyító, egyszerű halált. Mikor… beszéljük meg? Mikor? „Fölhívsz… fölhívlak… Kereslek… keress!”

„Te magad vonszolod magad után a halottaidat. Sokkal jobb lett volna idejében végezni velük, levágni magadról. Nekik is, neked is. (Egyenletesen beszél.) Egynapos ember vagy. Ennyi az egész. Néha azt gondolom, egyéves. Néha azt, hogy felnősz. Nem. Soha. Egynapos vagy. Nem nősz. Egyetlen nap, egyetlen élet. Nem szeretni kell téged: ápolni. Ne érts félre! Tudom, mi van benned. Egy világ. Egy napos világ. Talán a földön senkiben sincs annyira benne a világ, mint benned. Teljesen, mint Istenben. De nincs tovább. ESTÉRE MEGHALSZ.”

Már az olvasópróbán kész voltál a darab főszerepével, a huszonkét éves Indivel. Óriási napszemüveg alól csillogtak a kis patakok. Ugyan, minek sírni? Ez nem szakmabeli. Aztán hallom Nagy Annát az egyik próbán: „Úgy játssza ezt a Domján meg a Mensáros, hogy tanítani kéne a Főiskolán…” Belülről voltál készen arra, hogy elmondd: Estére meghalsz. Sokan ellenezték a címet, hogy krimit értenek rajta, adjak másikat, de te védted; „Nagyon igaz cím…” Ahogy Vámos László rendező mondta: úgy hangzik az utolsó monológ, mint egy vers, hat oldalon át. Ahogy te mondtad.

Mikor kell közbeszólni? Mint ember az emberrel beszélni? Tárgyilagosan, száraz-tisztán megbeszélni? Semmikor. Majd. Holnap.

Nem tiszteltelek, mint egy madonnát – de a kézfogásom mindig kézcsókra változott veled… Nagyobb volt a kezed egy icipicivel, mint a többieké. Látod, ilyeneket is tudok rólad… fölcsapott valami elemezhetetlen bőrillat, mely a szerepekből is sugárzott: valódi nő lépett a testközelünkbe, mámorító jelenléttel. Nő, nő, nő! – kiabálták a rikkancsok a színház folyosóján, pedig visszafogott voltál, mint egy madár.

Nem lehet segíteni. Tudom. Világos. De annyiszor beszéltünk a tereken, a színházi öltözőkben: „Keress… Hívsz? Hívlak!” Késő. Későn van. Az este bekövetkezett. Feketén üres a telefon.

A Kékmadárban ültünk, a presszóban. Hogy forrott benned a színpadi játék tisztasága, az elmondani akarom mindent betöltő varázsa. Láttam-e benned az összenyomorított szerkezeti gumót, mely mindnyájunk halálát érleli? Jól szóltam? Felületes voltam? Persze – silány voltam.

Ki lát a másik szemébe? A Szervita téren, mint egy gyönyörű Mikulás álltál elébem a nagy irhabundában, és csevegtél, szidtál, hogy nem a Madáchnak írok, neked, nektek… és az utcán is mindenki szeretett. Szép voltál. Gyönyörű. A fehér prém közül kibukkant soha nem idézhető illatod, és mi tébláboltunk az üres tér télikabátos folyosóján. „Hívj! Keress! Hívlak…”

A Kékmadárból olaszra siettél. Olaszul… ez a hang! Magyarul… ez a hang! Hol hangzik el, milyen recsegő égi magnetofonon?

Dühöngtem Mensárosra, annyira szeretem, épp sértődősdit játszott velem. Beállítottam hozzád… csitítottál, mint egy hülyegyereket: „Fáradt… annyit filmezett…” – belépett a nyűtt herceg, zseniális arccsomó… rád nézett: összeölelkeztünk. Köszönöm ezt a Mensárost.

Túl jó volt a cím. Csak nem figyelünk oda. A piszokszürke és flittercsillogású öltözőkben meg kell becsületesen választani a címeket. Gondoltam, meg is változtatom a címet – egy ilyen „komoly” darabnak nem lehet ilyen krimis címe. Késő. Ez az igazi cím. Estére meghalsz.

Arrivederci! Edit! Hol találkozunk? Melyik olvasóteremben, cinteremben, melyik nagy Pagodában? Még egyszer… hol találkozunk?

Nem bűn, ha valaki szép

Nem érzem magam illetékesnek abban, amiben szólok. Közemberként, abszolút civilként írom ezeket a sorokat. Bamba nézőként, aki szépre vágyik, áhítozza a szépet.

Főiskolánkról sorjáznak ki a színészeink – sok tehetséges, érdekes, különös, reményre jogosító ember akad köztük. De szép – alig. Kevesen. Mintha bűn lenne szépnek lenni, hátrány, valamiféle handicap. Mint maga ez a szó, melyet nem találni eredeti angol írásmódban a szótárban; magyarosan kell írnunk: hendikep. De azt hiszem, nem lehet mindent magyarizálni, fonetizálni, szocializálni. Az alapital sem lesz jobb, ha viszkinek írjuk whisky helyett.

Rákaptunk arra, hogy a szépség hátrány legyen. Igencsak elöntötte színpadainkat az ormótlan, bájtalan fiúk és lányok serege, esetlen csapata. Ilyenkor azt mondjuk, a tehetség a fontos, a belső tűz. Igaz. De a szépség nem véletlen.

Rákaptunk arra, hogy fiatal színművészeink eléggé bumfordi vagy az átlag szépségtől (hogy enyhén fejezzem ki magam) elütő csapata népesítse be színpadainkat – sok-sok évre visszamenően. Persze, megváltoztak ideáink, s valami finom groteszk, kérdőjeles szépség csúszott be elképzeléseink közé. Hogy ez maibb, elrajzoltabb, felhívóbb lehet. Igaz. De a szépség nem véletlen.

A szépség nem egyszerűen degradált tömegkommunikáció, melynek járatain hiú illúziókba jutunk. A szépség nem véletlen. Nemcsak egy arcvonal, egy szabályos test vagy kellemes mozgás.

Régen magamnak kitaláltam egy szót, melynek nincs nagy tudományos pszichológiai hitele, mégis találónak éreztem egy-egy emberi fenomén jelzésére, úgy hívtam magamban: testi intelligencia. Amikor a habitus magában hordozza a lélek belső szép rezdüléseit.

Ezt a testi intelligenciát keresem színészi pályákra induló művészeinkben. Félreértés ne essék – nem Botticelli félszűz, álmatag arcú madonnáit, Renoir szívarcú esernyőlányait vagy Gauguin hamvasbarna és nagy ülepű őslányait keresem a színpadokon, vagy a görnyedt Michelangelo megbillentett csípőjű kis dávidjait. Hiszen a kor halad. Edith Piaf egérarca, Kiss Manyi groteszk bájmosolya, Bourvil vörös feje, Latabár pengearcú kellemkedése, Jean Gabin fából faragott munkásfeje, Fernandel eltűnt lókoponyája, Pécsi Sándor tehetségduzzadt arca meghódította szívünk belsejét.

De a csúnyaság – vagy groteszk – magában – még nem tehetség. Csak elrajzoltakat szerepeltetni éppoly dermedtséget okozhat, mintha babaszépségekkel tömnénk teli a világot.

Hiszen nem egyszerűen külső szépségről van szó. Nem az arc antropometriai arányairól vagy csípőméretekről. A szépség a tehetség jelvénye. Belső szépségről beszélek, testi intelligenciáról, mely beragyogja, aurába fogja a test anyagát.

Tudniillik a szépség – igazság. Valamilyen biológiai tökéletességre szert tett formáció, mely más emberekben örömérzést kelt, a tökéletesség lehetőségének – legalább színpadi – illúzióját nyújtja. Persze, vannak ellenszépségek – kihívók, felkavarók –, mikor egy picassóian elrajzolt arcban fedezzük fel a szépség mélyebb igazságát. De ezek se unalmasak, soha.

Csak csúnyaságra, idomtalanságra, esetlenségre építeni nem lehet. Még a legmodernebb kor szellemében sem.

Ne becsüljük le a szépséget. A küllemet. Legalább magunknak, belsőleg ne legyen hátrány. A külső formáció, éppúgy, mint a belső, évszázadok finom csiszolása vagy véletlenek egybeesésének eredménye. Forma. Hatás. Koncentráció, mely éppolyan igazság, mint egy tudományosan megragadott képlet.

Eltűnődöm ugyanis, hogy színiiskolai felvételeink annyi próbának vannak alávetve. Jogosan, okosan. De van-e szépségpróbájuk? Jártunkban-keltünkben annyi habituális tökéletességgel találkozunk, akár csak a pesti utcákon, önmaguknak felöltözött magán manökeneken. Férfiakon, nőkön. A szépség magában is tehetséges. Valamit jelez. Biológiai ősformákat, emberhívó tömeges üzeneteket. A forma – szép. Nemcsak a tömegízlésért vannak szépségversenyek. Azért is, mert a szépre úgy vágyik az ember, mint a csillagok egzakt szépségére. Ez egy rendszer. Belső rendszer, mely kialakította az egyiptomi Nofertitik képzetét, a görög vázák táncos alakjait, a középkori madonnák kigombolt mellű szűzképeit, a markáns Jézus-arcokat, a hetvenkedő néger szobrokat, a degas-i balett-táncosokat.

Ne féljünk a szépségtől. Legalább ne legyen hátrány. Ha a nyugati fotómodelleket, kis Sophia Loren-eket, belsőleg is tehetséges manökeneket nézzük – nem mindig hátrány a szépség. A szépség tanulékony. A szépség – a továbbiakban – önmagáért felel, küzd, sugárzik, fönnmarad.

Messzire kanyarítom a szót. Csak annyit akartam mondani, mint köznéző, magán-civil, ne legyen a különleges, a csúnya, a furcsa – az egyetlen mértékünk.

A szép is lehet szép.

„Kedves kis színésznőm!”

Bánatos vagyok. Maga boldogtalan. Ahogy a múltkor elnéztem egy irodalmi est pótszereplőjeként, ahogy ült, ahogy fáradt volt, kialvatlan és bágyadt – kétségbeejtően civil volt, civil voltában valami háziasszonyost, elhanyagoltat hordozott, talán a holnapi tökfőzeléken tűnődött, a piaci árakon, a kapor beszerzési módján, a rántás agyonégett színén. Félreértés ne essék. Imádom a tökfőzeléket, a Fény utcai piac sokkal izgalmasabb számomra, mint egy poros színházi díszlet vagy tisztviselős, egymás áruit szemelgető, haveri szerkesztőség. A vérpaprikás, könnyű rántást – még nézni is szeretem. Nem beszélve arról, hogy a hányaveti öltözék kifejezetten tetszik – ebben utolérhetetlenek a párizsiak –, ünnepük a mindennap. (A kaport nem szeretem, lehet, hogy ebben különbözik az ízlésünk.)

De Maga valóban háziasszony volt. Nem ismerem Magát, nem tudom, van-e férje ura, egyáltalán valakije, akire főzhet, akinek élhet otthon.

Gondolom, Ön is érti, hogy képletesen értem, tehát – Maga színészileg volt háziasszony.

Azt hiszem, ez megengedhetetlen. Az ember tartsa fönn magát! Kihívóan, túlzóan, pózosan, ha kell; vagy szerényen és nagyvonalúan.

Úgy sejtem, Maga elsősorban és mindenekfölött a pályája miatt boldogtalan. Ahogy Magára néztem, erre gondoltam. S itt van a baj.

Maga nem szerződött vidékre. Hamar-azonnal Pestre szerződött – szerep nélkül. Mondjam azt, hogy úszni kezdett, anélkül hogy úszni tudott volna? Sose kapott igazi főszerepet, igaz. S talán erre akarok kitérni – nem a főszerep számít! Minden szerep számít! Maga a középszerepeket közepesen, a kis szerepeket kicsi módon oldotta meg. Nos, ez megengedhetetlen. Akár önmagával szemben is.

S ez már nemcsak szakmai, ez erkölcsi kérdés. Ez ugyanúgy vonatkozik egy ügyvédre, mérnökre, lakatosra, orvosra, mint egy színészre. Nincs kis lopás a bíróságon, nincs kamratervezés az építészetben, nincs elhanyagolható alkatrész a gépüzemben, nincs kis műtét. Egy foghúzásba is bele lehet halni, ahogy Thomas Mann jelesül leírja a Buddenbrook-házban. Nem lehet világéletünkben Stuart Máriákra, Júliákra, Sirályokra, Nórákra, Oféliákra, Évákra várni-készülni. Kilopjuk alkotásainkból az örömöt, a hivatást.

Hiszen a színpad éppen az a hely, ahol az egész egyszerre számít. Minden szereplő, minden kellék, minden fényfolt. S ebben hinni kell, ebben élni kell, akkor van helyünk a színpadon.

Talán szóvá se tenném ezt, ha nem látnom, hogy hány és hány nemzedéktársa osztozik az Ön boldogtalanságában, háziasszony-kívülállásában, tökfőzelékében. Pedig a nagyok, az egészen nagyok is pazarul el tudják készíteni a tökfőzeléket – két óriási monológ közepette, ugyanúgy piaci árak, kapor, élénkvörös rántás.

Hány és hány nagy színésznőnk félmondatozott, mellőztetett, vágta otthon a hagymát. De az a hagyma recsegett a kés alatt. Annak könnyfacsaró szaga volt. A félmondatokba pedig belerengett a színpad.

Három dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni. Az egyik az, hogy maguk, igazi-édes fiatalok valami kész szerepet várnak. A nagyot, igazit. Sokszor – meg kell mondanom – ölbe tett kézzel, egy irodalmi est pótszereplőjeként, ásítva, puffadt arccal, háziasszonyosan, tökfőzelék-ábrándokkal. De ilyen kész szerepet nem írt Csehov, O’Neill, Szigligeti Ede, Shakespeare, Beckett, Strindberg, Szophoklész, de még a szerencsétlen Hugo Victor sem. A szerepet a színész éli szereppé. Addig zseniális irat, holt betű, a színház csodálatossága, hogy az írt betűt péppé lehet darálni és – mennybe lehet vinni.

A másik, hogy a színészet nem életbiztosítás, nem emberbiztosítás. Bizony, a színészet, nemhiába óvták úrilányainkat ettől a szakmától jótét atyáink – dögletes egy foglalkozás. Olykor királynők lehetünk, olykor kantinosnők. Olykor életmegfejtő tirádákat zokoghatunk el, máskor csupán annyit mondhatunk: „Nahát!” A lélek izzó liftje a színészet, mely hol a fényűző palotalakásoknál, hol az alagsorban áll meg. De nem mindegy, hogyan utazunk benne, s hogyan lépünk ki.

A harmadik, amit mondani szeretnék, hogy nemcsak kis szerep van – kis színész is van. Karakterszínész, jellemszínész, épp hogy jelenvaló színész, az icipici színész – a nélkülözhetetlen. Akinek ötoldalas, ötmondatos, ötszavas szerepétől függhet az egész előadás egyensúlya. Boldog, aki tudomásul veszi, hogy mire alkalmas, hol a helye. Sok színésznőnkről el tudnám mondani, bizonyos benne, hogy a következő évadban nem fogják Oféliát vagy Gertrudist ráosztani. Fiatalasszonyom! Azt hiszi, hogy boldogtalan? Mint Ön?

Ahogy az irodalomban van. Volt egy drága költőtársam, aki zseniálisabbnál zseniálisabb verseket írt, s nem volt irigy költő nagyasszonyainkra. Azt vallotta, a kis művésznek, kis mesternek ugyanolyan szerepe lehet az irodalomban, mint a nagyfene mestereknek. Nem tudom, nem ír-e ma már ezzel az alázatos felfogással jobb verseket, mint a nagyság slafrokába páncélozott asszony-nagyok. Miért? Mert elfogadta a helyét! Értette sorsa simulását, hangja keservét. És. Sosem volt benne aránytévesztés. Izzó hittel hitte, hogy helye van, ha egy szakasznyi, mondatnyi helye a magyar irodalomban. Oldalakat nyert vele.

Ha igazán képessége van a színpadon – ne legyen, legalább ne legyen boldogtalan. A zenekarban – az összhang csodálatosságáért – mindenkinek húzni kell, tökéletesen húzni! Nem lehet slafrokban, püffedten, alva muzsikálni. Egy taktust sem.

Álmodni – muszáj. Abbahagyni, föladni, belefáradni – még egy házasságba sem lehet –, nemhogy a színészetbe. Álmodni kell – egy szituációért, balzsamért, egy féloldalnyi szerepért – egy tökfőzelékért. Tökéletes tökfőzeléket kívánok!

Rajongással:

Egy hódolója”

Kezdők a porondon

Boldog voltam az Ódry Színházban. Kirobbanó, forró sikerű darabot láttam, Barta Lajos Szerelem c. darabját. Eleven, üde játékkedv, friss mozgástechnika, lelkesült átélés áradt a színpadról a végzős főiskolások vizsgaelőadásán. Hogyhogy nem érezni ilyen levegőt a felnőtt színházainkban? Mert bizony nem egy budapesti színház megirigyelhette volna jó öreg rutinja helyett ezt a szép játékot. Na, mindegy.

Aztán. Hogyhogy nem lesz Barta Lajos Szerelem c. darabjából soha olyan siker, mint például egy Molnár Ferenc-darabból? Az utóbbi években igazán ráirányult a figyelem, és figyelemreméltó, szép előadásokban hangzott föl a színdarab. A siker mégiscsak elmarad kasszadarabjainktól. Pedig a Szerelem olyan modern, figurás, érzelmileg hegedűfinomsággal ellenpontozott, bölcs és fanyar mű, mely bizony a Csehov-repertoárban is megállná a helyét. Igaz, valójában Csehov sem versenyezhet mondjuk egy Neil Simon-féle sikerrel. Ez is elgondolkoztató. Hiszen azt jelzi, hogy kulturális fejlődésünkben nem jutottunk túl az átlagosnál. Hiszen Bartához is magasabb szellemi nívó szükségeltetik, mint ami nagy átlagunkat jellemzi, bizony a humora, cselekménye, az atmoszférája, lírája és filozófiája intellektuális fölfogást igényel – ellentétben sikeresebb elődeinkkel. Na, mindegy.

Azonkívül. Való igaz, hogy rejtett gyanakvással figyeltem – amennyire figyeltem – színészhallgatóink képződését. Nagyon leegyszerűsítve és felületes általánosítás miatt az volt a benyomásom, hogy négy év alatt a növendékek jószerével még beszélni sem tanulnak meg, nemhogy gondolkodni, nemhogy játszani. Nos, ez teljesen igaztalan vád. Például ezen az előadáson annyi kimunkálása a tálentumnak, annyi játéktechnika, annyi hivatásszeretet érvényesült, amennyit csak nagyon szívós, gondolkodásra inspiráló és munkaetikát képviselő neveléssel lehet elérni. A legtöbb egyetemünkről kikerülő szakemberek – jogászok, orvosok, mérnökök, tanárok – lényegében igen ügyefogyottan állnak képzettségük talaján, és hosszú évek múlva válnak orvosokká, mérnökökké stb. Gyakorlati képzettségük a munka igényeihez viszonyítva majdnem semmi. Ezek a színészkék pedig mint színészek szakmájuk technikai készlettárával, gyakorlati fegyverzetben léptek elénk. Rögtön megrémültem: hiszen akkor közvetlen elődeik is ilyen szakképzettek, frissek, tehetségesek lehettek, és ma már kevés kivétellel alig-alig ismerünk rájuk. Hol kezdődik az a felnőtt színházi mechanéria, melyben, egyszerűen szólva, tönkremennek ezek a fiatal tehetségek? Na, mindegy.

A remek együttesből, mely pergő és átélt, nagyszerűen poentírozott és értelmezett előadásban vizsgázott, emlékezetes marad Kovács Gyula Komoróczyja. Kézlebegése, arcának holdjátéka, hangjának éneklő sipákolása kort, jellemet, emberlelket és embertípust idézett a színpadra.

Na, és ez a Dancsházi! Kirobbanó, feszültséggel teli játéka a humor és a keserűség olyan vibrálását adta, ami felnőtt, érett színészhölgyeknek is becsületére vált volna. Igaz, hogy első pillanattól kezdve érezni, hogy a vénkisasszony maszka alatt nő lépett be a színpadra. Milyen kevés nőnk van! Milyen kevés nő lép be színpadjainkra – pedig a női színészet bizony intenzív női jelenlétet, kisugárzást követel. Ez az adottság valamiféle testi intelligenciában ölt testet. Ebben a Nelliben nem egyszerűen a szerep koreográfiája élt, hanem a saját mozgáskaraktere, szekszepilje, ösztönmozgása. Lendületessége – hogy most csak a mozgásáról beszéljünk – önmagát testileg is kisugárzó, belülről robbanó játékkarakter. Kíváncsi vagyok, eljut-e olyan színházakhoz és szerepekhez, melyek ezt a tálentumot kiteljesítik, ezt az áradó játékképességet érvényesítik? Ahogy vizsgatársainak tehetségét is. Na, ez már nem mindegy.

Zene – mindenáron

Zenésítünk. Zenés játékok, megzenésített regény, megzenésített életrajz, megzenésített sztorik, elharapózott ez a műfaj a színpadokon. Persze, ma ezt előkelőbben hívjuk – musical lesz belőle. Zenészet. Érthető. A zene közvetlenebbül, lényegében elementárisabban hat az emberekre, mint a szó, tömegszerűbben hat. Indokolt hát, hogy tömegszerűségi kultúránkban előnyöket kell hogy élvezzen, közvetlenebbül jusson el a színpadi hatás a – tömegekhez.

Nos, ha már a tömegnél tartunk. A huszadik század tömegesedési folyamatában, azt hiszem, arra lehetünk büszkék, hogy a szocializmus Ortega y Gasset vészjelző jóslatával ellentétben – olyasmire vállalkozott, hogy az eltömegesedés helyett egyénien kulturált közösségeket hozhat létre. Persze, ez nem könnyű feladat. Ahogy nem könnyű feladat a fogyasztás ideális kielégítésével kikerülni a gazdasági életben a fogyasztói társadalom rosszízű utózöngéit, úgy nem könnyű feladat tömegméretekben kulturálni embereket. A gazdasági konjunktúrával óhatatlanul olyan emberi ingoványokra léptünk, ahol jelentkezik a gazdasági konjunktúra jellemveszélye is: jobban élni annyit is jelent, hogy megváltozik viszonyunk a termelési értékekhez. A termelési értékek ilyen körülmények között elszakadnak az értékeket jellemző erkölcsi-lélektani tényezőktől, és önálló értékekként lépnek elő: nem a valóságos „tömeg”, a munkásság, a parasztság vagy értelmes értelmiségi javát szolgálják csupán, hanem a gazdasági mutatók billegésével az ügyeskedők, üzleti és divati gegmanek érdekeit. Nem kell messzire menni példáinkban. Azt hiszem, világos, hogy a szocializmust nem egyszerűen a borravalós pincérek, taxisofőrök, nőgyógyászok, anyagbeszerzők és cipészek számára találták ki. Nem ezért folyt a vér, nem ezért folyt a harc. Tudjuk, mennyit küszködik ezzel a gazdasági életünk, ennek taglalása nem is a mi feladatunk.

A kultúra sem egyszerűen tömegáru. Ahogy rájöttünk, hogy az MHK sem avat sportolóvá senkit, noha tömegméretekben futottunk, pecsételtettük az igazolványokat, úgy rá kell döbbennünk, hogy a tömegszerűség nem mindig jelent kultúrát. Kultúrát egy nép egyéniségeken fölbuzgó ihlete, ereje teremt. A tömegméretek megtévesztők. A tömegméretek egyöntetűsége Ortega y Gasset rossz jóslatait idézi, a huszadik század porondjára emberarc nélküli tömeg léphet így, mely velejében idegen a szocialista kultúrától.

Tapasztaltuk ezt már lírai műfajokban is. A hatás tömegszerűsége még nem jelenti a hatás minőségét is. Az eszmék nemcsak stadionokban hatnak, noha az eszmék lehetnek stadionméretűek. Ezek megtévesztő arányok. Jevtusenko stadioni kül- és belhoni szereplései nem csupán Jevtusenko művészi értékeit tükrözték. Nálunk ez – pillanatnyi hullámzás után – nem vált be. A vers nem egyszerűen stadioni műfaj – rejtettebb, hosszabb távú hatásmechanizmus tette például Adyt vagy különösen József Attilát a „tömegek” – (azt hiszem egyébként, hogy ez nálunk túlhaladott szó) – mindenki költőjévé. Országos hitele lett Adynak s különösen József Attilának – stadioni szavalatok és fellépések nélkül. De mondhatnánk mai példákat is.

A színházi kultúrában is ez a helyzet. Tömeghatásokat látván – főleg nyugaton – mi is rákaptunk a tömeghatásokra. Musicalesítünk. „Megfűszerezzük”, „megzenésítjük” a mondanivalónkat, mintegy a jobb, és a siető huszadik századi állampolgár számára érthetőbb formában. A zenével ellátott színpadi mű telitalálat is lehet, amikor a mű kibomlik a jól sikeredett zene ötletein. De a mindenáron való „megzenésítés” a tömeghatás gazdasági borravalóira emlékeztet.

Ringatózzunk. Énekeljünk. Felejtsük gondjainkat… Ez megint a nyugati kultúrmechanizmus divatjaira emlékeztet. A Hair vagy a Jesus Christus Superstar mintáin mi is tömeghatást akarunk elérni színpadjainkon, stadionjainkban. Ne felejtsük – ez ott jel, tiltakozás, fölemelt zászló valami ellen. Ezt a módszert alkalmazni egyszerűen – alkalmazott műfaj, de sajnos nyugatra alkalmazott, mint a farmernadrág, a pólóing vagy a Pepsi Cola.

Félreértés ne essék, nem a zenés műfajok ellen szólunk. A megzenésített műfajok ellen. Az alkalmazott, a mindenáron tömegszerű hatást – bármilyen fokon – kiváltó műfajok ellen. A stílustalanság ellen. A kezüket esetlenül maguk előtt ringatók táncstílusa ellen, a színpadra mindenáron zenét öntő műfajok ellen, a „tömeg” bódítása ellen.

Ezek divatok. Mint egy huszadik századi szósz, amivel le van öntve az ehetetlen étel. Ez, így, magában, műfajtalanságában – nem műfaj.

Tudtommal és reményemmel nálunk nincsenek „tömegek”. Régen baj volna, ha lennének. Küzdő, új eszméket, szocialista gondokat hordozó rétegek, emberek, csoportok, kis közösségek vannak. Ez lenne – többek között – a különbség az agyondédelgetett és agyonfárasztott nyugati tömegekkel szemben az elvi, megszenvedetten elvi előnyünk.

„Megzenésíteni” – a mi fájdalmasan szellemes magyar szóhasználatunkban mást jelent. Lopni – magyarul. Belopni? Ezt nem akarjuk. Mi nem akarunk kultúrát belopni a „népnek”. Van saját kultúránk, saját szóhasználatunk, s ha nem is divat, saját öltözékünk. Ez – nem a „tömegeknek” szól, embereknek, akik együttesen egy ország népét alkotják.

Mi nem akarunk mindenáron vidámodni, hancúrozni, énekelni, nevetni. Csak ha lehet. Addig – gondolkodni akarunk.

Modernség ürügyén

Az ember csak néz. Csak nézi, nézi a szép magyar filmeket, és káprázik a szeme. És elgondolkodik rajtuk. Belemélyül a felvételek hullámzásába, dörzsöli a szemét a képek gyönyörű szikrázásától.

Sokat gyötrődtünk az ötvenes évek formaszorító egyoldalúságától. Persze hogy örömmel szabadultunk ki szabadabb kifejezési formák felé a sematikus sulykolású megoldásokból. De a szemkápráztató filmképek ugyanolyan esztétikai sematizmusba zárhatnak, mint a szürke képek. Az ember már-már vágyik az egyszerű, szürke realitásra.

Minden felfedezés öntörvényű. Amikor Huszárik lélekfinom felvételeit néztük az Elégiában vagy magában a nagyfilmjében, a Szindbádban, úgy éreztük, a film valóban új hártyarétegeket tárt a szemünk elé. Öntörvényűek voltak ezek a képek, mély belső világot vetítettek elénk. Mert a képasszociációk nem az esztétikai díszletezést, hanem a lélek őszinte, gazdag megnyilatkozását tükrözték. Így vannak Huszárik filmjei. Mert nem arra törekedett, hogy filmélményben részesítsen bennünket, hanem lélekélményben. Őszintén el akart valamit mondani a kipusztuló lovakról, vagy a kipusztuló öregasszonyokról, vagy a kipusztuló szindbádi szerelmekről. Képről képre megalkotta a maga alkotásformáját, mindig elölről, sohasem ismételve magát, hiszen a megrendüléssel volt elfoglalva, és nem valamiféle filmesztétikával, filmhatások keresésével. Vallott. Alkotott. Filmverset, képfestményt.

Fellinivel is így vagyunk. Fellini olyan egybejátszását tudja jelennek és múltnak, felnőtt és gyerekkornak, lírai emlékezésnek és lélektani realitásnak, ami minden kockáját hitelessé teszi. Mert ő is őszintén vallani akar, és nem filmképeket alkotni.

Bergman filmjeiben sem stílust találunk egyszerűen. Lélekmélyi vallomásokat, kínzó emlékeket, fuldokló szenvedélyt, belső magányt, szabadító illúziókat – melyeket öntörvényű képekben, kegyetlen vagy szép állapotokban vetít elénk. Mert nem filmet akar gyártani, hanem vallani – vallatni akar, ezért bármilyen képekre ragadtathatja magát.

Az önálló alkotó bátor. Végletes, szürke, harsány, visszafogott, modern vagy primitív – mikor mivel tud vallani.

Az alkalmazó művész csak alkalmaz. Akármilyen nagyszerűen, de nem a saját ruháját hordja – divatruhát hord –, hogy jobban mutasson.

Az eredeti nagy súlyú művészek láttán igen sokan megrémültek. Így kell modernnek lenni?

Ilyen emlékképeket kell idézni?

Ilyen olyannak kell lenni? Ilyen filmasszociációkkal kell dolgozni?

Itt valami nagy hiba van. A film minden ízében modern és esztétikus lesz, csak éppen az alkotás közbeni melege, igaz vallomása vész el, és alkalmazott technikájú divatfilm lesz.

Kár lenne ezt vagy azt a filmet kiemelni vagy belepasszítani ebbe a kategóriába. Hiszen sokszor nagyszerű anyagok hánykolódnak az átvett modernség divathullámain. Sokszor igazán vallomásos filmek sikkadnak bele az új sematizmus szépségeibe. Sokszor kitűnő művészek sem elégszenek meg a maguk valló filmsoraival vagy történetmondó beállításaival, hanem mesterkélt beállításokkal kozmetikázzák esztétikailag korszerűvé anyagukat.

Eluralkodott ez az elem a magyar filmekben. Pedig a remekmű nem stíluskérdés.

Nem kell messzire mennünk, ugyanazt találjuk színházi előadásainknál is. Kétségtelenül sikerült néhány hazai rendezőnknek – nem beszélve Brook, Grotowsky, Ljubimov stb. rendezéséről – valami korszerűen felkavaró színházi játékot létrehoznia. Ez valóban úgy robbant be színházi életünkbe, mint a visszatarthatatlan szükség. Jó néhány eredeti produkciót láthattunk e nemben. De ez sem csak stíluskérdés volt – igazi, belső vallomás a színház nyelvén. Egyéni érzékenység okából a nevek felsorolásától tekintsünk el.

Aztán mások is igyekeztek. Igyekeztek mindenáron modernebb eszközökkel dolgozni. Meghökkenteni, kiagyalni, absztraktabb színpadtechnikával, végletesebb megoldásokkal dolgozni.

De ez az új módi is csak annak áll jól a kezében, aki így tudja, így akarja kifejezni magát és anyagát. Ezeket a színpadi megoldásokat nem lehet egyszerűen átvenni, alkalmazni, ezeknek az alkotó belső szabadságában kell megszületniök. Akkor hiteles, akkor mai – anélkül, hogy egyszerűen divat lenne.

Valójában ez nemcsak a játszó művészetekben van így. A költészet megrémült a saját direkt kifejezésének sematizmusától. S miután a magyar vers nem esett át az avantgarde jó lázú gyermekbetegségén, felnőttkorára is mohón kapott egy jó adag fertőzésen. Modernnek lenni mindenáron – ez olyan melléktermékeket szült, mely jelen költészetünk nagy sávját befogja. Persze, ez sem stíluskérdés csupán. Hiszen Eliot, Rilke, Cadon, Dylan Thomas stb. modernsége persze hogy fölszabadító hatású volt. Önmaguk teremtették meg saját stílusukat. Ha berberül írtak, hát berberül, így fejezték ki magukat emberül. Mint Weöres Sándor. De ez sem divat, hanem az önkifejezés hitelességének a kérdése. Kétségbeejtő látni, ahogy divatruhában tetszelegnek jobb sorsra érdemes költőink régiszabású testükkel és lelkükkel, mint Samu a kirakatban. A stílust, az igazit belső, ellenállhatatlan őszinteség, játék, vallomás kényszeríti ki.

Elgondolkodtató. Van, akinek a frakk nem áll jól, mert tömzsi. Van, akinek a farmer rossz, mert dagadt. Saját ruháinkban kell járnunk, akár kisestélyi az, akár hálóing. Miben vagyunk csábosabbak vagy csak épp egészségesebbek, miben vagyunk ruhásabbak vagy éppen meztelenebbek.

Forradalmi memento

Dömölky János!

Üdvözlöm Önt.

Mi olyan szerencsétlenül szoktunk hozzáfogni a szovjet-orosz témakoprodukciókhoz, hogy ásítás vagy műtaps a vége. Csupa kurtyumburtyum gondolat a vége. Magyarul – tessék-lássék; vagy unalom vagy melódia.

Ön most elénk állított a televízióban egy tíz éve készült filmet, melyből ihlet és valóság sugárzik. Erre lehet mondani – ez az igazi közművelődés, avagy kultúrpolitika, ha tíz évet nem sikkadt volna a porozódó filmtekercsekben.

Hamarjában meg kell mondanom – lenyűgözött az Ön filmalkotása. Nos, nemcsak úgy, mint filmalkotás, hanem mint eszmei mondandó. Ti. nem hiszem, hogy „csak úgy”, „esztétikai” alapon lehet nagyszerű filmeket csinálni. Ehhez ihlet kell, hogy úgy mondjam, meggyőződés, amit nem egyszerűen igazolvány tanúsít.

Az ihlet ragadott meg – kockáról kockára – az Ön filmalkotásában. Nem a napi ihlet, mely gyors-politikusan kiszolgál világhatalmi érdekeket, hanem a humánus ihlet. Az Ön A kezdet című filmje a nagy ihletettség jegyében született, a nagy forradalomról szólt, mely átszárnyal a mi kis politikus hibáinkon. Néztén olyasmi is eszembe jutott – milyen jó annak, aki nem disszidált. Itt maradt. Itt élt. Itt kell élnie. Itt lehet élnie írónak, esztergályosnak, orvosnak, embernek, művésznek, ez az a szemszög, melyből a világot látnia érdemes.

Ugye, milyen vaskos gondolatokat szült az Ön eltemetett 1968-as Babel-filmje?

Sajnálom azokat, akik ezen az idetartozáson nem estek át. Csak hát a silány évek kvarchomokkal szórják be közellátó szemünket.

Remekművet láthattunk peregni a szemünk előtt. Összefoghatatlanul bonyolult történelmi időket, zaklatott novellavágásokban. Egy összegben – bocsánat a kifejezésért –, mint egy húsleves ezergazdag ízét, melyben a húsleves éltető ereje csaknem elemezhetetlen, de életet adó.

Az ember túlnő a tettén. Nyilván Ön sem azzal fogott neki, hogy világmegváltó és világtisztító eszmét tár nézői elé, mikor a tévé keserves apparátusát A kezdet ügyeiben igazgatta. Egy tisztességes filmet akart csinálni. Nos, Dömölky János, sokkal több lett belőle.

Az ihlet. Ihlet járja át ezt a filmet. A kockákat, a színészeket, az operatőri mozdulatokat. Mert az Ön eredendő tehetsége az igazat szolgálta.

Annyit talán meg kell bocsátanunk, hogy nem véletlenül nyúlt Babel Izsákhoz. Babel – beleértve Hemingwayt – kora korunk legnagyobb novellistája. Dermesztően egyszerű, József Attilá-san hátborzongató. Rövidre szabott életének rövidre szabott gyors novellái voltak. Milyen novellák? Kegyetlen-tiszta, líraian drámai, lélegzetelfojtó novellái, melyekben az igazság-szépség vérbugyogású ellentétpárjai feszülnek. Mint szakmabéli majdnemhogy leginkább őrá szavazok mint csodarealistára. Ehhez még – csöndesen – az Októberi Forradalom is járul, hiszen a mi Csáth Gézánk is ilyen méretű tehetség volt – a boncteremben. De Babel Izsák az 1917-es forradalom Csáth Gézája is volt, ki „négyszeműként” – Gorkij életparancsára – végigjárta a földúlt, keresztül-kasul lőtt intervenciós frontokat. Így az ő magánszenvedései világszenvedésekké váltak – történelmet világítottak be: legyen az libanyakazás, világpusztulás vagy világhit.

Ez a szemüveges fiatalember (Sinkó László saját pályáján azóta is megismételetlen alkotása) az elvont Pierre Bezuhov helyett maga járja azokat az alig megosztható orosz frontokat, melyekben vér és üdv, vörös és fehér, fröccsenet és áldozat vegyül. Ez a szemüveges (négyszemű) fiatalember élni és hinni akar a forradalomból, melyből mindnyájan élni szeretnénk. Ez a szemüveges fiatalember – nem hős. Nem kaszaboló hős, nem is Dugovics Titusz, nem is Zrínyi Miklós. Szemüveges hős – szó szerint, aki humanitásával melegíti át a nyers forradalom gőgjét. Ez a szemüveges fiatalember mi magunk vagyunk, európai tétovaságunkkal és humanitásunkkal, akiknek rettentő feladat üres fegyvertárral egy ellenséges embert vagy libát megölni.

Kik ezek a szemüveges fiatalemberek? Dibdáb, ügyetlen botorkálók, entellektüelek, cselekedni-elhatározni tétova szóvigyázók? Nem. Európa, a fél Európa, az egész Európa. Akik intellektusuk egyensúlyában tétováznak forradalom és nem forradalom közt.

Az ihletet közvetítette az Ön filmje. Hosszú futások, hosszú ménesek, hosszú hófúvások helyett – kis, zseniálisan tördelt, Babel Izsák-i mérték szerint csoda-operatőri (Kocsis Sándor) rövidtotálokkal gyötrő, villanó vakélességű húszas Oroszországot, eszmegyilkos kavarodást, sugárzó döbbeneteket tárt elénk, melyekben az új történelem megszülethet, nyüzsög.

Az ihletet közvetítette Ön, mely nemcsak 1917, de 1848 ihlete. A forradalom ihlete. Az áldozatot lekaszaboló, de mindenképpen, testkifordulásig új hitet teremtő véres fejű ember ihlete – brutálisan új szellem ihlete – amit Babel Izsák tétova zsenialitásában hordozott.

Az ihletet közvetítette Ön. A mi Európánk ihletét, mely túlszárnyal a jólét kis világvárosi metróin. Babel Izsák ihletét: az intellektus és vérözön forradalmi harcán csak az emberi, libanyakazásos igazság győz.

Ön megcsinált egy filmet. Rengeteg statisztát mozgatott (bár így mozgatnák a panorámafilmek), Önnek van technikája (gyönyörű lovasok állnak a hóborította magasban), Ön instruált, színészvezetett, alkudozott a gyártásvezetővel – de, plusz! –, Önnek ihlete volt, ihletet kölcsönzött nekünk – filozófiailag reálisan.

Ihlet?

Kevés a szó.

Döbbenetes erejű mellékképeket teremtett az anyalevélhez, a lóhalálhoz, a tétova álomképekhez, mert Önnek művészete, ihlete volt ahhoz, hogy a huszadik század legnagyobb novellistáját tükörképében – a nyomorúságos magyar stáb kapkodása mellett – megjelenítse.

Nem Önről akartam írni. Sinkó szemüvegéről, Szilágyi Tibor vadigaz monológjáról, Tordy hetvenkedéséről, a paripák kimúlásáról, Madaras üvöltéséről, az operatőr templomfelvételéről, Szénási dermedtbe fagyott rabbijáról, a csodaálomkép beúszásáról akartam írni – végül is egy film azt a rendezőt dicséri, akinek koncepciója van. Nos. Önnek van.

Hámori Ottó írta Önnek ezt a filmet? Nem írta rosszul. Babel Izsák novellái – démonikus erővel keltek életre. Villanásokban – igazán? Tamássy Zdenkó szomorú zenéjével, a színészek önmagukat legtisztább formájukban megélő állapotával – döbbenetes igazságot tártak elénk.

Azt – hogy?

Mit is?

Van egy forradalom bennünk, mely szemüvegben vagy anélkül, tétován vagy kirobbanóan, irodalmi apparátussal vagy filmforgatókönyvvel, jól vagy ügyetlenül, de humanitásában – győzni fog.

Az ihletet közvetítette Ön.

Köszönöm.

Lila színház

Csak eszmélkedek. Talán tévedek. Talán kérdezek.

Mindenesetre elragadnak, elragadtatnak a mutatványos előadások. Nemcsak a hazaiak, a külföldiek is. Lenyűgöznek, lehengerelnek, két vállra terítenek, le-szceníroznak, hogy úgy mondjam. Bravúr – mementók – mint előadások.

És a darab? A mű? A darab mint Ding an sich? A belső, lüktető mag gondolatesszencia? Hol van?

Hol van a színdarab? A lélek legbelseje, a fölkavaró írói sugallat, belülről fölhasító katarzis?

Nem stíluskérdésekről akarok morfondírozni, komolyan mondom. A stílusok hánytorognak a kor felszínén, fölvibrálnak, szivárványtükröket csillantanak, mint úszó szemén a lemenő vagy tündöklő nap. De az élet lényege a nap – a tömény sugárzás. A nap marad – a stílusok jönnek-mennek.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy kiváló rendezőink kiváló rendezéseket produkálnak – mondhatni idehaza is európai fokon. A színházi élet – ilyen értelemben – jó. Nagyszerű, eredeti produkcióink vannak. Több, igen tehetséges rendezőnk pazar formákat ragyogtat fel a színpadokon. Ugyanakkor sietnek leszögezni – hogy a dráma? – hogy a dráma? Maga a dráma? Nemzetközileg is – de a magyar? Arról jobb nem beszélni, s jobb hozzá se nyúlni.

Elöljáróban én is hamar leszögezem, divatot látok ebben. Divatot látok abban, hogy nagyszerű előadásokat csinálunk. Ez olyan, mintha lélekrázóan eredeti módon zongorázzuk Bachot, Schubertot vagy Debussyt is. Meghökkentő módon interpretáljuk a nagy zongoradarabokat. Ez divatsiker, divatzongorázás. A zongoradarab is valamiről szól – bármennyire absztrakt maga a zene. Másodkézből modern a zongora-előadás a modernista zongorista kezéből – szétveti a termet az új hangzástechnika. A darab lelke önmagában szunnyad – mint kimeríthetetlen, állandóan fölélhető aranytartalék.

Sokszor gyanítom, olyan ez, mint a modern festészet, hogy ne csak előadóművészekkel hozakodjak elő. Persze hogy nem lehet ma már egyszerűen témákkal, darabbal előállni egy képen sem. De ettől való elrugaszkodásunkban ugyanolyan formalisták leszünk, mint a klasszikusok, romantikusok, preklasszikusok vagy posztimpresszionisták. Stílusra mérjük karátjainkat. Pedig a karát karát. Fölszabadulván naturalista görcseinkből, ámuldoztunk – joggal – Mondrian, Klee, Kandinszkij, Picasso, Braque, Chagalle, Miró képein. Aztán ömlesztve kaptuk a festőktől – a stílust. A formát. Elkedvetlenítő. Hanyag szóval – unom az absztraktokat (akiknek eredetijéért rajongtam.) Miközben az ember még jobban unja az álrégieket. S aztán – például a festészetben – kitör egy ember, például Tóth Menyhért, aki – mialatt a rettentően látványos festői forradalmak folynak – régi és új, de minden ízében eredeti világlátású festészetet ken föl vásznaira egy tanyán. Modern és nyers s minden ízében mai s gáncstalanul eredeti. Mert nem a stílusokkal foglalkozott. A költészetben is el lehetne sorolni a modernizmus gyermekbetegségeit – melyektől hányingert kap az ember, blöffszerűségüktől, agyafúrt divathandabandáiktól, furfangos, indigóval készült francia vagy éppen népi nagyzolásaiktól. Ezek közül is kitört például szívfájdító halottunk, Nagy László – ő égi vagy ősi modern. Mert a maga bőrén lett modern.

A színház nehéz helyzetben van, nagyon nyilvános, nagyon sokszereplős és hatékony műfaj. Nem beszélve arról, hogy akarva-akaratlanul versenyre kellett kelnie a bombasztikus tömeghatású filmmel, televízióval. Mit van mit tennie? Hatni akar. Jelen lenni. Látszani.

Így – óhatatlan – a produkciót hajszolja. Hatásvadászatai közismertek. Nyugaton még inkább. Meztelen színház, sokkoló színház, ütlegelő színház, bevonó színház, unalomszínház – totális futball. Mozogjon, üvöltsön, vérbe szakítson, rázzon, mint az áram. És a gól? A gondolat célja? A játék – szemérmes – indítéka? A szerelemben sem egyszerűen a fölfokozottság a cél. Ez kábítószerekkel is – szomorúan – elérhető. Ezzel még nem lesz szerelem. A szerelemben is a kettős gyönyör a cél, nem az élvezet, az élvezés. A legtitkosabb kapcsolat: jé – ez majdnem én vagyok, de nem én vagyok, de én okozom, amit ő okoz nekem.

Érdekes, hogy legjobb rendezőink megvolt, idegen – bocsánat a szóért –, kurvoid anyagokon gyakorolnak.

Van színház?

Van. Mai? Itteni? Hát…

Formai szerelem. Remek élvezet, totális futball, teljes emberi és művészi fölfokozottság. Mintha színházi embereink a maguk modernségét akarnák – mint az absztraktok – érvényesíteni. Shakespeare-en, Csehovon, Brechten akarnák bizonyítani. „Kérem, ilyen lenne a színház, ha volna.” Mi tudjuk ezt. Mi az önök arcába vágjuk: van igazi, mai, modern stíl – a régieken. Mi staccatóban játsszuk Bachot. Vagy Berget. Vagy Schönberget. Minekünk megvan a magunk mondanivalója – formailag. Tessék. Nagyszerű? Mi kell még? Mi úgy gondoltuk, látható.

És nagyszerű produkciók születnek. Stílusok. Játéktechnikák, reflektorfelfogások. (Magam is élvezem.) Csupa ihlet, csupa ötlet. Ragyog ez a színház. Minden – hangerő, játéktér, megragadás – fölfokozott. És a néző is belekáprázik – a produkcióba.

De az élet maga s a művészet s a színház sem produkció. Nem bemutatás, nem teljesítmény. Mélyebben áramlik. Az élet lenyűgöző teszt a halál vizsgájában, a művészet megrendítő vallomás egy rákbeteg monológjában, a színház jelene, mely mögött életünk egy másik jelenete zajlik. Több mint stílus. Több mint hatásfok. Lényeg. Emberi, politikai, szerelmi, társadalmi lényeg: föltárás.

Még ehhez a színház különös műfaj. Exhibicionizmusában el akar bújni, pőrére vetkezésében csak fátyolszerűen sejtetni akar, kendőzöttségében mezítelen, sejtetésében harsány, rutinosságában ösztönös, tudatosságában tudatmélyi.

Már a jó színház.

Tehát kétarcú, ellentmondásos, filozófiailag „perverz”, ironikusan érzelmes. Mint a költészet, ezért rokon szakma. El akar titkolni, hogy kiordíthasson, ordibál, hogy elhallgasson. Fedett, mély szakma – akik csinálják, tudják.

Produkciók vannak előtérben. És ez már – divat. Mint a lila kepp. Mindegy a váll, a női szemszög, a gyönyörű vagy tömzsi nyak – a lila kepp varázslatossá teszi a kiálló kulcscsontokat, a dermedt bőrt és a pompás hátat is. Az előadás – ma, jószerével – lila kepp. (Nagyszerű divattervezőink vannak. Nagyszerű lila keppek.) De hol van a váll, az eredeti, szerelmes arcél vagy sugárzó nyak? Azt hiszem, a lila kepp is csak valódi nőkön mutat igazán.

Hol a darab?

Ami nincs.

Ahogy József Attila írta: „Hehe, hát ennél van a kincs, ami nincs.”

Visszatérve társművészeti példáinkra, amikor anyag és forma – jelesül – egyesül, ahogy T. M. festészetében, N. L. költészetében? A színház – ehhez még – társas műfaj. Írói tragédia, írói anyag és lila kepp is kell hozzá. Mag és szcéna.

Mint minden ezen a földön, kapcsolatból születik, kapcsolatból él. Leegyszerűsítve: az anyag és forma kapcsolatából. Színház is csak így beszélhet, társadalmilag, emberileg – tolmács és kepp nélkül – őszintén, együtt. Író és színház. A hosszúsági és szélességi fokon Izlandban, Nyugat-Berlinben, Párizsban – s e rongy alakú, drága Magyarországon.

Színházi csata

Színházi háború folyik. Azt hiszem, ez nem kétséges. Nem tudom, hírül adták-e tömegkommunikációs szerveink ezt a hírt, vagy sem, a tényen mit sem változtat. Egyrészt, bár nehezményezhető, a tömegkommunikációs szervek szinte semmiről sem adnak hírt, hivatásukkal ellentétben, szinte semmiben sem tömegkommunikálnak. Másrészt, amiről nem tömegkommunikálunk, arról mindenki még hitelesebb és pontosabb intim adatokat akar – és fog – gyűjteni, mint amiről tömegkommunikálunk.

Kár elhallgatni híreinket.

Egyrészt: talán rosszabbra gondolunk, mint ami van, másrészt: magáncsatornákon át úgyis megtudjuk a legpontosabb igazságot.

Na, mindegy.

Játékra fordítva a szót. Akár tömegkommunikálták ezt a hírt, akár nem: színházi háború folyik. Ezt tudjuk, ez tény, ezt elhallgathatjuk, ezt mellébeszélhetjük, így van. Nem kétséges – ahogy az elején említettem.

Nos, ez nem bűntény. Ez állapot, status quo – folyamatban. Hogy ez a színházi háború spontán vagy manipulatíve jött létre – majdnem mindegy. De létrejött. Áll a háború. S ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy igazándiból, eredményesen manipulálni csak olyan dolgokat lehet, melyek a levegőben lógnak.

Nos – a színházi háború jó néhány éve – a levegőben lóg. Volt itt egy huzamos kor, melyben a színházi élet megmeredt. A színház hurcolt valami alapvetően régit, kigyepesedettet, színjátszásában deklamálót, priméren átélőt, rendezésben rendezettet, ildomosat, szépszerűt, kialakultában túlságosan kialakultat. Ez kétségtelen. Még arra is érdemes odafigyelni, hogy éppen ez alatt az idő alatt született meg a magyar drámafolyamatban olyan drámaírás, mely a drámafolyamatot jó-jobb hazai írástermékekkel – talán éppen ellenlábasként – föllendítette. Neveket nem említve – vagy említve – éppen ezen nyomorult időszak alatt lobbantak föl – Csurka, Örkény, Szakonyi, Páskándi, Sütő András és társaik, Eörsi, Szabó György, Száraz György, Kertész Ákos, Görgey és társaik – drámái. Nem beszélve arról, hogy a drámaírás ugyanolyan időtávos foglalkozás, mint a versírás, tehát jócskán lehet még mit begyűjteni.

Érdekes módon ezek a drámák – melyek pedig talán hivatva vannak fémjelezni egy időszakot, előre-hátra – nem váltották meg a színházat, a színjátszást, magát a színházi produkciót. Annak ellenére, hogy a színdarab fontosabb, mint a produkció. A színházi élet függetlenítette magát a színdaraboktól (elképzelhető, hogy nem sokáig, különben is ez a drámafolyamat „csak” hazai ügy), és a maga – jogos! – lázadását kereste. Gondolom, meg is találta. Lázad. Nemcsak generációsan, de le akarja vetni a megmerevedett formákat. Itt harcol a napjainkban jogos új életpezsdítő formákért, hogy korszerűbben, igazabban szóljon.

Nos, most ez a háború folyik. Tehetséges új emberek mondanak megálljt a régi kigyepesedett formáknak – színészetben, produkcióban, rendezésben. Ugyanakkor régi formájú emberek kardoskodnak talán nemcsak a rosszul merevedett két-három-öt évtizedes formák, hanem általuk valódinak vélt más formájú színház játéka mellett.

Nos, ez háború.

Ilyenkor végletek csapnak össze.

Megmondom, magam nem vagyok békepárti. Hadd folyjon a vér. Ha az igaz ügyért folyik. A forradalomból mindig születik új, de a forradalom legszebb, ha az igazat teremti.

Mit tapasztal az ember – osztályozás nélkül? Amit egy háború. Végleteket. Hogy az új – mármint rendezés, színház – fölforgat, véres, meztelen, formabontó. Mármint feje tetejére állított, szokatlan, nyers. („Csak az az igazi, ahol fejjel lefelé lógva szavalnak a színészek”, „Minden előadásukban van valami szadista, brutális elem”, „Folyik a vér a színpadon”, „Minden előadásukban előbukkan egy női mell vagy még nagyobb mezítelenség” – ilyenek az ellenvélemények.) A „régi” színjátszásban maradt valami talpon álló. Ember-szabású. („Elalszom, olyan unalmas”, „Csak beszélgettek egész este”, „Csak nem képzelik, hogy egy szobát szobának képzelek a huszadik században” – hallani az ellenvéleményeket.)

Gyalázzák egymást a szemben álló felek – sokszor indulatukban jogosan – túlzásokba esve is.

Nos, ez háború. Ellenséges színházi csoportok állnak szemben egymással.

Én ezt határtalanul nagy eredménynek tartom. Kizárja a kizárólagosságot. Véleménykülönbségeket hoz felszínre – szabadságot. Rendezés, színészvezetés, játék, közönség tekintetében is. Ez a színházi élet – megpezsdült. Ennél nincs fontosabb. (Bárcsak a stabil irodalomban is így lenne!)

Mit állapíthatunk meg erről a háborúról? Hogy folyik. Szívünk szerint azt mondhatjuk, folyjon. Ez viszi előbbre az életet. Hogy közben innen-onnan vannak áldozatok? Na, ja. Őszintén megmondhatjuk, háborúban ezzel nem nagyon törődnek.

Persze, azt is bele kell számítanunk, hogy az ilyen status quo, mint a háború, keresztül-kasul hadakozik. Rengeteg régi érték, mely magát örök érvényűnek véli, megtépázódik, lerángatják róla az unalom vagy maradiság cafrangját. Közben néhány régi érték időállóbbnak bizonyulhat, mint bármilyen újdonság. Hiszen a „régi”, a „hagyományos” talán hosszú távú emberi-etikai értékeket hordoz. De gondolom, ha a történelem is úgy akarja, meg is őriz valamit a művészet „halhatatlanságából”. Ugyanígy lehetünk az újjal. Talán itt még több a hibalehetőség, hiszen az új és „forradalmi” mindig a divat erejét is hordozza magában, aminek sok egyed bedől, sok üresen újra áhítozó lakos lelkesedik, értetlenül is, ha kell. Hiszen, korról korra új kifejezési formák születnek – ennek nemhogy ellenállni kell, hanem azt csak igenelni lehet. Sajnos, nálunk az új sokszor nem eredetien új, hanem a neoavantgarde húszas éveinek fölújítása vagy nyugaton húsz éve kiavult formák utánkapkodása. (Ahogy lásd a költészetben.) Ezenkívül a nagy szeleknek nagy huzatja van. Amikor Picasso, Klee, Kandinszkij és társai megrobbantották magukat – valóban új fenomént hoztak a festészet világába. Ma már absztraktul festeni egyszerűen – unalmas. Új akadémikus született a saját formájukat absztraktul kereső művészforradalmárok nyomában. Világosan látjuk, hogy azok az „absztrakciók” maradnak meg a festészet igaz világában, melyek elidegeníthetetlenül és öntörvényűen hiteles absztrakciók. Mindennek megvan a maga formája – más a „régi új”, és más az „új új”. Picasso boszorkányos zsenialitása folyamatosan „termelte” a hagyományos és nonszensz formákat. Egy ódivatú absztrakt – utánzás révén – ezen hiába erőlködik, ehhez eredendő tehetség kell, hogy a saját öntőformáit megtalálja. „Új-új.”

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írja J. A. fényes tudatú világköltőnk a világnak, intve ezzel a halandókat a helyi forradalmakra.

Hiszen a színház is erre van.

Hivatásánál fogva az emberkatarzis létrehozására. Hogy megtisztuljon az ember. Bűnéből, társadalmi mélypontjaiból, egyéni és közös sorsából – játékkal, megrendüléssel, sokkolással vagy csöndszínházzal, de kiváltsák. Hiszen nem színházért folyik a játék! Nem színházi hatalomért. A közönségért, közösségért – s nem a közönség kegyeiért. A circus maximusban a fölnyársalt emberek a vérszagú emberek kegyeiért haltak meg. A kispolgári színházban a kövér tapsolókért, kegyetlen társadalmakban a kegyetlen társadalmakért. De a színház az igaz emberért van. Ki-ki küzdjön a maga tiszta eszközeivel az igaz emberért. Ahogy tud.

Én mégis örülök ennek a háborúnak. Miért? Már csak a háború status quója miatt is. Mert az embereket állásfoglalásra készteti. Fölháborodni, helyeselni. Dicsérni, szidalmazni. Elvetni, lelkesedni. Mit jelent ez? Véleménykülönbséget. Szabadságot. S amíg nincs manipulálva – ez a legszebb emberi szó.

Hiszen a történelem szó is a történetből származik. Valaminek történnie kell – hogy abból történelem legyen.

Három film

(Hozzám) Alkalmazott Fellini

Nem vagyok filmszakíró.

Mikor megkaptam K. Zs. kedves levelét, hogy írnék A nők városáról, örvendeztem, lám, lám! értékelik a munkásságomat, szememet, szívemet: értek a nőkhöz, a nők lelkületéhez, testükhöz, vállukhoz, emezükhöz-amazukhoz – engem választottak. Majd én kifejtem… elmondom, elemzem…

Aztán megrémültem. Egyáltalán, mihez értek én? A nőkhöz? A lelkülethez? Nevetséges. Még magamhoz sem értek. Bukdácsolásaim dicsőséges látszata rossz fényt vetett rám – kapkodhatok én majd az írószerszámomhoz!

Aztán még jobban megrémültem.

K. Zs. kedvesen fölajánlotta, hogy levetítik nekem a filmet, hogy idejében… hogy értelmezzem… hogy mélységében…

Alig találtam meg a Filmtudományi Intézetet. Hol van? Népstadion út – ez nem rossz, Fellini szereti a stadionozást! – de hol van ennek az útnak eleje és vége? Hol a 97-es szám? Őrületesen forró stadionemlékek burjánoztak bennem – talán nem véletlenül Huszárik Zoli jutott eszembe egy éles meccsemlékben, mindketten a sűrűn jó szagú tömegben bolyongtunk, hogy bekerüljünk a viadalomra. Ott lesz a vetítés! (Nem ott volt. Egy félelegáns palotában volt, ahol közönyös arcú portások fölfelé böktek az ujjukkal: tessék följebb menni, ott van az egész Filmkultúra. Ott volt.) Bevezettek, kihalt szobák során, kongó folyosókon, hogy itt lesz az attrakció. Senki se volt sehol. K. Zs. világosszürke ruhában előbukkant, és egy idő óta – szakállt növesztett. Örültem – ez jó jel! Okos-elemző arca bohémosan fanyarrá változott: gondoltam, ez enyhít az élet kulturális szigorúságán. Az olasz szöveget alámondó nagyszerű tolmács is szakállt viselt, egy kedves kultúrattasé mellett – enyhültek népgondjaim: nem vagyok magamban dekadens a dekadens filmet néző dekadenciában, lám, lám! olyan ez, mint egy kis itáliai filmbemutató. (Majd nyüzsögnek a handabandázó, fellinis emberek, akik esetleg holnap délután, gyermekeik félnótás tragikumában öngyilkosak lesznek, orgonamuzsika mellett, mint egy Fellini-filmben. Nem lettek, hál’ isten.) Maradt az iroda. És a nézőtér. Egy hölgy foglalt helyet rajtunk kívül. Megint elkezdtem szorongani, hogy én itt valami steril filmvetítést látok, laboratóriumi magányosságban – hogy szerzek élményt?

– Akarsz jegyzetelni? – fordult felém kedvesen K. Zs., és négy iskolapadra mutatott a legutolsó sorban, fölkattintható intézőpult mellett. Aztán, látva arcomat, legyintett. – Persze, minek is jegyzetelnél… Ülj, ahova akarsz.

(Egy pillanatra megesett a szívem a filmkritikusokon – Jézus Mária! –, ezeknek mindig előre kell, idejében és mozitlanul írni a filmekről, soha nem vegyülhetnek el a mozi melegében. Persze hogy olyan kritikákat írnak – egy-egy laboratóriumban, előre!) Nekem a mozi mozi volt mindig, becsellengeni egy moziba, hogy a süppedős tömeg fülledt kis templomocskájában nézzem a mozit, a mozgóit, a mozgót, a demokrácia tömegmoziját. Megjegyzem, én ezért szeretem a filmet: a moziért. A kis össznépi fülledtségéért (Mándy után hiába elemzem), a kalandért, a sztárfotókért, a pöttyenetnyi eszmékért, az agyonlőtt hősökért, a nagy mellű dívákért, a kiakasztott diákkori marconákért, az elveszthető illúziókért, a gyerekcukrokért, a hatalmas háborús csapásokért, a tövig fölhúzott szoknyákért, a feminizálatlan feminizmusért, a recsegő széksorokért – sajnos itt nem recsegtek a széksorok, süppedékesen alám simultak, mint a protokoll zsöllyékben a párizsi meztelen-színházakban. Hovatovább: Felliniért szerettem a mozit, ő volt a főmozi. Fellini tud főmozit csinálni. Fellini a mozik kövér királya, aki rizsporos cirádákban vetít elénk sok múltat, irodalmilag megfogalmazhatatlan könnyűséget és felhőt és havas utat és politikai szemrebbenést, nőtragédiát és gyermekkorban elkallódott férfisorsot – zseniális nagymozista, emlékező néptribün, akinek filozófiai gesztusait olasz utcák kacskaringói, negédes utcanői vésik halálunk órájáig emlékezetünkbe – mondhatnám –, ámen.

Közbevetőleg – nem mintha meg akarnám vagy meg tudnám oldani a magyar filmek kérdését – eltűnődtem, hogy nálunk ez a műfaj kihalt. Talán mint burzsoá találmány. (Hogy rosszízűen fogalmazzak.) Mi annyira előreszaladtunk Lenin szellemében a moziban mint legfontosabb propagandafegyverzetben, hogy kiveszett a moziban a mozi. Mi filmeket akarunk csinálni, melyek lelkesítenek, oktatnak, ábrázolnak, szórakoztatnak, folyton tatnak-tetnek. A mozi műfaja ettől idegen. Azt hiszem, a szovjetektől vettük ezt át. Csak nem úgy, csak nem jókor. Ti. aztán rendesen tapasztaltam, hogy a szovjet mozi valóban más: jogosan más. Egy nagy állam vajúdása, sok sematikus mű mellett, de hitvallás, a háború életmentő hősiessége, a hétköznapok szovjet-valódi tragédiái: hamar le kell szögeznem, szeretem ezeket a filmeket, becsülöm (például a Suksin-sorozat felejthetetlen volt), megrendítenek, megmosolyogtatnak, de ezerszer jobban szeretem, mint a hollywoody szuperlimonádékat és szupermarhaságokat. Náluk, a szovjeteknél a film film, föl se merül, hogy mozi legyen, olyan az atmoszférájuk. Saját műfajuk: kis embersors, nagy közös sors, de akármilyen naivitásukban, emberileg-színészileg őszinte. Ez nagy tudomány. De mi ezt hiába alkalmazzuk – nálunk nincs ekkora film, s ha ilyen léptékű filmeket csinálunk, aláidomulunk saját sajátosságainknak, lehetőségeinknek. Így gyártván filmjeink nagy részét, elejtettük a mozi belterjes moziságát, a harsány vígjátékot vagy a testünkre szabott lelki drámát. Jó volna mozit csinálni!

Nos, megszeppentem a fentiek miatt, s annak következtében is, hogy néznem kell. Nézni, nézni – mint a végtelenül steril műtőben a sebésznek, aki jó operatőr a tábori padkán, de zavarba jön az egyetemi tanteremben. Ahol levetítik a pontos műtéti beavatkozások kék fényű vetületeit, miközben ő – mint a mozis – a tábori sebészetben jártas csupán. Persze hogy kapkodtam a fejemet a művészet műtőjében.

Minden művész nagy kísértése az összegzés. De az összegzés is csak az önfeledten öntörvényű művészi munka eredménye lehet, mondhatnám belsőleg véletlenszerű. Máskülönben a legmélyebb vagy legéteribb gondolat is didaktikus mellékízt kap. Mi lett volna, ha akár Dickens, akár Balzac vagy Tolsztoj, Dosztojevszkij (hogy igazán megtiszteljem kitűnő mesterünket a hasonlatokkal) előállt volna, hogy összegezzen. Egyes regényeket egy főműben megalkotni, egy összműben. Belátható, hogy ez képtelenség. Noha nagy a csábítás, hogy az élet jó derekán járó érzékelő művész zseniális részigazságait egy élő lexikonba zsúfolja, konzerválja. Persze hogy lexikon, persze hogy konzerv lesz belőle – esetleg a legfinomabb gondolatokból, legporhanyósabb húsokból. De hát Fellini olasz, s a Dante-árnyék őt is beborítja. Dantéé, akinek körpanorámája még hatalmas unalmával is csábít. A bűn-bűnhődés-jó-üdvösség pedig egyszerűbb keret volt, mint a modern kor nő-filozófiai, lét-filozófiai kerete.

Fellini – műveiben – (csaknem) mindent tud a nőkről. Ezért jók ezek a művek. Most azonban úgy látjuk őt, mint egy író–olvasó találkozó hősét, aki meg akarja magyarázni műveit (és életét). Filozófiáját? Azt is.

Fellini megejtő bája mindig az volt (s e film néhány részletében az is), hogy gyermekkorából elővarázsolt s férfikorában megszenvedett nőihletét vászonra tudta vinni. Olyan huszadik századi elegyben, melyben a nőtárs mint gyereklány, feleség, boszorkány, anya, szerető, madonna, hisztérika, entellektüel, húsanyag és hitfátyol együtt lebegett, úgy, ahogy mindnyájunk életében. A bűvöletes elegy készítésében Fellini világmester lett: mert őszinte volt, és költői. Mondjam úgy, nem okoskodott? Őszinte volt, mint a gimnazista, és költői, mint a lélekbúvár. Mélyre hatott és magasba röpített. Ez a műfaja: gimnazista géniusz egy moziteremben, melyet a rómaiak amfiteátrumából örökölt. Az élet hatalmas cirkuszának erotikus és vérpárnás emlékéből – megcsinálta a maga személyes cirkuszát huszadik századi költőiséggel. Ez csodálnivaló.

Itt azonban már meg is akarja magyarázni ezt a cirkuszt: a nő egész életet betöltő értelmét, külsőleg is láttatni akarja azt, ami csak a belső cirkusz spontaneitásában hiteles.

Nem szerencsés. Ahogy a keretjáték sem szerencsés, erőltetett.

A film első kockái Fellini régi ihletettségével peregnek. A vonaton szunyókáló Snaporaz szembe találja magát a NŐVEL. A vonzó szájjal, az erotikus szemvillanással, a szőrös kucsmával, a feszes csizmaszárba dugott lábakkal. Itt ül a nő, a fetisizált, mitizált nő, akit Snaporaz megigézve követ – a vécébe – a gimnazisták örömhelyére. Nem is csalódik: a hatalmas nő csókos nyelvhatalmába keríti a tétován meglett férfit, Snaporaz-Mastroiannit. Agytolulásosan igaz kép. Aztán zökken a vonat, a FŐ-nő leszáll, és Snaporaz megbabonázva követi a ringó fűmezőn át a ringó kucsmafejű feneket… Még minden lehet – ahogy az élet kiszámíthatatlan pillanataiban.

Ettől kezdve Fellini elkezd minket tanítani. Snaporaz betéved a feministák hoteljába, ahol didaktikus filmjelenetek és frázismondatok özönében figyelmeztet korunk egyenlősdijének nagy veszedelmére: a nők ki akarnak törni a férfiuralom, férfiszex, férfiszerelem alól – Snaporazunk csak tévelyeg az elnőietlenedett vagy túlvaginált feminák között.

Alig menekül (a felszínesen jellemzett nőcirkuszból).

Egyik ősképe-énje-barátja elhatárolt menedékkastélyába jut, a Faszkirály túlhús, életbő ünnepélyére, ahol mindent a férfiasság ural – gombnyomásra működő, örökké csókoló műnyelv, háromezer fordulatos műfallosz, vaginapörgettyű. De a férfiasság e fellegvárát is le akarják rombolni az új uralkodó nem „leszbikus dögei”, akik meg is jelennek, hogy a tízezredik szeretőjét (akinek verhetetlen képessége egyébként, hogy vaginájának nagy erejű szorításával pénzdarabokat szippant föl kecses térdhajlással a földről) csillár nagyságú testével ünneplő Férfitornyot megbüntessék. Megjelennek fasisztoid csizmáikban, megölik Katzone (innen a név) kedves kutyáját, és kioktatják a nőket női jogaikra. Katzone nagy erejével még elfújja a tortán ágaskodó gyertyákat, kétségbeesésében végül pisálással oltja az ágaskodó lángokat. Aztán búcsúzik a nőtől, a végtelen testi misztikusságtól, a nedvektől, az ölektől, az örök Nőtől. Eközben Snaporaz felesége is feltűnik, és hosszasan szemrehány, mint „derék polgári feleség” – akit elhanyagolnak. Snaporaz búslakodva alszik el föllázongott felesége mellett, de két álombéli, igazán keményfenekű görl elviszi a nagy ringbe – persze még sokat és szimbolikusan és életveszélyesen kell hágcsózni –, ahol óriási amfiteátrumi nősereg előtt kellene megmérkőznie… az ellenféllel. A nővel? Valószínűleg. Ehelyett Fellini beszédet mond a forgatókönyvben. Aztán Műmadonna lebeg le az égből, kimentik a szerencsétlen harcolót, de a Műmadonna combjaira font kosarat is átlyukasztják az elszánt kis nődögök nyílvesszői, és Snaporaz egy rongycsőben lefele cirkuszol – mondanom se kell, emlékekkel körülsziporkázva –, hogy fölébredjen a vonatfülkében, ahonnan – a túl nagy szellemi kalandra elindult. Vele szemben a felesége… ugyebár.

Rekvizitumok tömege saját filmjeiből, ihletes és kevésbé ihletes képek, ötletek, összegzések, futó, jópofa nemi aktusok, igazi leheletek. Sok.

Mit mond Fellini a forgatókönyvben?

„…képtelenség olyan ellenféllel harcolni, amely nem létezhet: a nő nem lehet ellenségünk, vetélytársunk, nem versenghetünk, csatázhatunk vele, nem szakadhatunk szemben álló táborokra, nem győzhet egyik vagy másik fél, éppen mert a nő láthatatlan, ő a Láthatatlan. Így tehát S. egyedüli lehetősége, hogy meglássa a nőt, vagyis a láthatatlant, a sötétséget, az éjszakát, az, ha szüntelenül, feltartóztathatatlanul törekszik felé, projekciókkal, fantáziaképekkel, hipotézisekkel, hogy a nő legyen a férfi számára az egyetlen, melynek révén átkelhet az életen, örökkön-örökké keresve a másikat a nőn keresztül. S hogy a nő ugyanígy tegyen a férfival, ahogyan különben mindig is tett, és a legdühödtebb feministák dacára, tesz továbbra is.”

Persze, persze.

Fellini ezeket is idézőjelbe teszi, hiszi is, nem is, folytatja összegző művét, alkalmazott Fellinijéről alkalmaz néhány száz képet, hogy alkalmazza Fellinit – Fellinire.

Nem hiszem, hogy olyan könnyű helyzetben volna Fellini. Mint minden fantáziamestert – fantáziájának csapdája fenyegeti a legjobban. Gondolom, ez különösen áll a képi művészetekre. Kialakul a fantaziazmus, mely saját kifejeződésüket fojtogatja. Ha megnézzük például Chagall kései festményeit, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy ez a kitűnő képmesélő is saját fantáziájával termékenyíti saját fantáziáját. A repülő nő, a virágcsokorba bújtatott szerelmespár, a levegőben hegedülő Dávidka stb., melyek a kezdeti képeken elbűvöltek bennünket, ismétlésként gyöngülnek. De ugyanez áll Max Ernstre, Salvador Dalira, René Magritte-ra: a korlátlan fantaziazmus mint módszer sokszor hírbe hozza a fantáziát. Bizonyára nehéz hatvan-nyolcvan éven át, de még negyven éven át is működtetni egy fantáziát a csapongás önismétlő veszedelme nélkül.

Reméltem, hogy beleélem magam Fellini mozijába. Hogy megmondja A nők városában a nőket. Ajjaj. Nem mondta meg. Túl nagy volt a szándék. Gondolom, úgy volt, mint a hősszerelmes – akár Casanova –, hogy most majd elmesélem nektek az elmesélhetetlent. Hogy milyenek, hogy csodálatosak, hogy borzalmasak, hogy kicsinyesek, hogy kéjsóvárak, hogy tökéletesek… hogy… De nem őket – a sok-sok megszerzett és meg nem szerzett nőket tudta filmfilozófiává varázsolni –, hanem önmagát, a férfiszemet vette kamerául. Kár. A nő nem értünk van – mint annyi nagy filmjében érzékeltette is a mester –, a nő külön nő, külön valaki, különki. A nő szerető, gyerek, anya, önsors, feleség, kurva, antiférfi – ahogy az Országútonban, a Cabiria éjszakáiban, Az édes életben, a 8 és félben, az Amarcordban: külön talentum.

Mint elkopott tábori sebész, Felliniben a világújdonságokat, lélekújdonságokat, harctéri sebesüléseket operáló sebészt szerettem. Furcsa látni, fehér köpenyben, kövér professzornak egy elméleti klinikán, ahol műkésekkel műműtőkben művégtagokat műtenek.

Még valamit.

A színészeknek (néhány fölvillanáson kívül) itt nincs színészetük. Mindig szidjuk a mostani rendezőinket, hogy előtérbe nyomulnak, nem engedik a színészeket színészkedni. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk hátrányban: Rómában sincs szükség a színészkedésre, noha ott nem mondtak verdiktet a színészetre, sőt, régi római-olasz szokás szerint nagyon is lehet gesztikulálni amatőrnek, profinak. Ne szidjunk mindent annyira, ami magyar.

Mastroianni itt idült nőalkoholista szerepében nőiesen ténfereg. Szeretem Mastroiannit, mert könnyed, egyszerű, jelenvaló. Itt lepergette magáról a gesztusokat, s olyan, mint egyik nyilatkozatában: „én igazán nem vagyok az az igazi férfi, csak igazi férfiakat alakítok, de… tessék elhinni… semmi különös, üzenem a hamis fotográfiáért esdeklő millióknak: nem vagyok Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Mensáros László. Noha igen tehetséges vagyok. Remélem, értik. Szeretnék egy jó kávét elfogyasztani egy nagyon egyszerű, laza hajú római lánnyal egy zugutcában, de semmiképp se Anita Ekberggel. Jobb ez így.

Egyéniségem – filmszalag, s ez nem is kevés. Egyébként üdvözlöm Gy. T.-t, régen figyelem vehemenciáját, írásait. Csak nincs időm magyaros, kelet-európai barátságra. Itt küldöm neki és Mensáros Lászlónak egy kedves fotómat 1961-ből, a strandról. Evviva il communismo e la libertà!”

Mindezzel együtt ne higgyék, hogy detronizálni akarnám Fellinit, se magamban, se másban. Nekem ő mindig mozikirály, s mindenkinek, aki moziba jár.

De a sok kevesebb a kevésnél.

Végezetül eszembe jutott egy másik film, mely a nőlelkekért epedező férfilelket vetítette vászonra, a nagy hajóst. Nem illik összeméricskélni még a hasonló témájú filmeket sem, de ami abban lebegés volt, az itt nehézkesség, ami abban személyes költészet volt, ebben személytelen kavalkád, ami abban egyetlen nő volt, ebben csak elmosódó nőrengeteg, ami abban halhatatlan, emitt mulandó. Szindbád jutott eszembe, Huszárik Zoltán filmje. Sajnos, mire a cikk végére értem, Zoli végleg kimaradt a viadalból.

Halál-dramaturgia

Huszárik Zoltán most halt meg, érthetetlen módon. Temették. Hiszen el kell hantolni a halottakat. Sírni próbáltam, szerettem. Barátom volt. Nem tudtam kipréselni a szememből egy könnyet sem. Nem ment. Annyira hihetetlen volt, hogy Z., aki nemrég ott állt otthonom belső lépcsejénél, kedves szájmozgásával szólongatva feleségemet – nincs többé. Sehogyan sincs, se egy taxiban, se Delvaux képeket nézegetve, semmilyen testi mivoltában. Amikor a merev újságbetűket megláttam kinyomtatva, hogy elhunyt – a nyomdafesték fekete szaga ütött orromba: baromság. Az újság vegyi betűi hányingert keltettek bennem, ez az élő, drága, meleg test nem lehet a befejezettség martaléka.

A temetésen egy tömbben álltak a rokonok. Az ősök. Kemény, fekete paraszti mivoltukban – a Csontváry-filmben idézett, odaadhatatlan bársonymellényben. Mint egy össze nem szövetkezett, de elszánt öltözetben, melyből ez a világba lengő vékony férfiú megszületett. Paraszti páncélban, rettenetes sírásban. S fölöttük szállt Huszárik Zoltán, ez a különös férfiú.

Chagall-kép? Rossz és kevés a hasonlat. Mégis megdöbbentett, ahogy halálában is kiszárnyalt valami tündöklő örökkévalóságba ez a filmember. Törékeny alakjával a művészet arisztokratikus, isteni magasába. A túlfinomult idegrezgések magasába – a masszív, fekete ruhás földből.

Aztán visszalüktettek filmjei – az éteri magasságba emelkedő filmasszociációi –, hogy visszarántsanak az aszódi földre. Minden igaz! Minden költői gyönyörűsége ide rántott vissza: a komor fekete ruhás őseihez, a süvítő parasztmúlt csodálatosságaihoz. H. Z. nem a kitalált filmek bajnokaként csinálta filmjeit, hanem súlyos és valódi varjúrebbenéssel röpült a maga elérhetetlen ege felé.

Legbenső barátainkat – haló porukban is – meg akarjuk fejteni. Az igazságukat, a technikájukat, a módszereiket. Nyomozunk – halálukban is.

H. Z. a földről szárnyalt föl. Mint filmjeinek szimbolikus madarai. Minden innen származik – a múltból. Zuhognak, csapdosnak a kezdő filmsorok fekete robbanású madarai otthonról. Hiszen H. Z. filmjei – asszociációk.

Nem volt dramaturgiája. Nem azon alapultak filmjei, hogy itt egy fordulat, ott egy. Őstehetség emlékképei voltak, melyeket filmre akart álmodni.

A Csontváry-film készítésének egy nehéz szakaszában nagyon kedvesen megkért arra, hogy önmaga által kátyúba ítélt filmanyagával kezdenénk valamit. Örömmel vállalkoztam rá – szerettem, nagyra böcsültem. Mindenben egyetértettünk, s talán szerette is az írástechnikámat. Sokszor idézte az általa is nagyon kedvelt Rilke-verset, melyet én fordítottam, Az iszákos dalát. Utolsó verseskötetem borítóját maga kérve készítette. Majd én… Vele… helyrebillentjük a sok éve gyötört Csontváry-témát. Egy húron pendülünk… Megvallom, három hét próbálkozása után abbahagytam. Nem azért, mert nem találtuk meg egymást: Zoli már az egekben járt. Egekben? Saját múltja zakatolt benne, régióba szabadult súlyosan verdeső asszociációi égtek. Semmi mást nem akart, mint ezeket filmre vinni.

Így is tette. Tulajdonképpen nem is tehetett másként. Ősmúltját akarta megfilmesíteni. Személyes, szuverén múltját – melyhez a filmezés csak eszköz volt. Isteni szerencse, hogy ezekből a súlyokból film lett.

Most sorjában megnéztem alapfilmjeit. Nem is tudom, mi történt velem. Néztem és néztem…

Eszembe se jutott, hogy regisztráljam őket. Belenéztem. Beleültem. Minden személyes barátságot elfeledtem közben – fölröpített. Már nem voltam én, már nem volt ő – fluidális energiáiba vont. Mintha vákuum szippantott volna be. Miféle? Nem tudom megmondani. A legtöbb nagy film (most Bergman-, Fellini-szinten értem) egy-egy jó csapás az életünkben. Odasújt. Kibont. Valamilyen életösszefüggést sugall, összeránt. Mint valami hatalmas regény, egy kicsit életünk áttetsző magyarázata.

A H.-filmek beszippantottak. Mint egy sajátságos vákuum: hogy költőileg fejezzem ki magam – az őszbe emeltek. Isten őszébe? Éppen hullanak a falevelek, éppen fölcsapnak a sereges varjak, éppen dobognak a csapzott szőrű lovak, sugároznak a temető vaskeresztjei. Ragyognak az elmúlás jégcsapjai. Mint a lezuhanó falevelek keresztrejtvényei. Megfejtésük? A halál.

Igen. A halál titokzatos dramaturgiája dolgozott ezekben a filmekben. Az élet, a nők, a hősiesség csodálkoznivalójában.

H. Z. filmjeiben ott van a halál. A nagyon mély halál, nem az egyszerű, kedélyes elmúlás: hanem a halállal szembeszegzett, folyamatos szépségű halál, mely csodálatos módon az élet kicsapongó igenlése. Erre a kottára, motívumra játszatta a filmjeit.

Kiket nem ölt meg H. Z. a filmjeiben? Mindenkit megölt. (Elégetvén önmagát is.) Megölte a lovakat, a világháborús katonákat, a súlyos léptű öregasszonyokat – még a temetőket is megölte: hogy halálukban fényt adjanak az életnek. Csupa fény! Csupa fény a szerelemnek, a dobogó lovaknak, a futkosó katonáknak, a hóban hemperedő asszonyoknak, alig akad filmes, aki ennyi fényt adott volna a heroikus mulandóságnak, aki ennyi hitet adott volna a szakadatlan elmúlásnak. Ebben látom az eltemetett H. Z.-unk embermélyi titkát: a halálról diskurálván velünk, életcsodálatra tanított tündökölve.

Mi az Elégia? Elégia. Kipusztuló társunkról, a fehér, fényben elúszó lóról, akit megölnek – hogy ezerszeresen éljen, mint az arénák vértanúi. Végeláthatatlanul, lelkünk sztyeppéin, vágóhídjaink vérvillámos szemerezetén. H. Z. nem csinált szimbolikus filmeket. Ha valami idegen volt tőle, az a parabola. A „gondoljátok úgy, ahogy illik”. Uram bocsá’, ez eszébe sem jutott. Benne csak fölgyülemlett. Fölgyülemlett, mint költőben a csomó: valamit mondani szeretnék a csomóról… Hogy ezt vagy azt? Kutyafene. Lófene. A ló magánya nem úgy volt a ló magánya, hogy otthon a kispolgári ágyban fölriadjon a kispolgár: mi is lovak vagyunk. Isten őrizz! Ő a lóról beszélt, az ő lóhaláláról.

Amerigo Tot emlékplakettjében sem a munkás-munkálkodó művészről beszélt, hanem a vas Krisztust fémcsipesszel törő emberroppanás folyamatos halhatatlanságáról. A földrokonok emberihletéről.

A Capriccióban elolvadnak a gyerekrakta hóemberek. A hóemberek halhatatlansága? Mondjam ezt?

Az A piacere kellemetlen bohózmányában morbidul ijesztget bennünket a múlt és jövő halállal. Összevissza forgatva belsőnket?

Mit akart mondani H. Z.? A halált.

No, nem azt a filozófiait, sem a keresztényt, sem a megnyugtatót, sem az ellenállót, hanem a végtelen nagy mérlegén himbálózó életerőt, melynek halálkút a mélye.

Egyetlenegyszer vállalkozott arra, hogy összegezze halál-zseni tudományát, a Csontváryban. Nem sikerült teljesen. Összeszaladt benne a zsenitudomány világmegfejtése, hogy sosem volt nagyságú Csontvárynkban kiadja a lelkét. Ebben a torzómonumentalitásban isteni karjainál véghetetlenebbre tágított ezer világot összefogjon. Recsegnek a karok. De miért? Gondoljunk bele az alap Csontváry hasonképzetébe, mely világokat van hivatva befogni. Mit akart H. Z.? Mindent akart. Olyasmit, ami nem fér el filmen. Magyar zsenikolosszust megjeleníteni a körülmények zsenicsapdájában, a XX. század filmnyirbáló ollórengetegében. Mintha egyszerre száz – bábeli – nyelven beszélnénk, filmnyelven. Ahogy világos: Csontváryt akarta érzékeltetni, Csontváry köntösébe bújt Latinovitsban (aki film-félbeszakadtan kipusztult mellőle), miközben saját – bohócalteregójával megvert – magánsorsát is el akarta mondani Magyarország, Kelet-Európa sorsa mellett – az összefoghatatlanságig heroikus igényével. Bármily furcsa, amíg Latinovits élt – erre volt titokzatos, személyi garancia. Társ a társban, energia az energiában, személy a személyben. Nem is csak a kettős, de hármas személyiségű film ihlete. Így kapkodott az elhalt Latinovits után – mindenféle akadály miatt Csontváryhoz csak külső hasonmást talált. Látomása ezen a szomorúan egyedi ponton megfeneklett – zseniális és a filmtörténetünkbe így is beleírt módon. Magánjelenetei óhatatlanul megbicsaklottak, ám a film festői legyezője így is világokra nyílt.

Sokkal nagyobb szerencséje volt a Szindbáddal. Krúdyval, Latinovitscsal. Halhatatlan filmköltészetet festett. Nem is lehet filmnyelven beszélni róla. Bizonyára úgy marad meg a filmköltészetben mint világraszóló alkotás. Ilyen filmet senki sem csinált a világon. Mit mond ez a film? Éppenséggel – mindent.

Filmből még nem áradt ennyi költészet. Ennyi – összevághatatlan – emberrezzenés. Tetten érhetjük benne H. Z. olyan alkotmányfoglalatát, mi életértelmező költészetét Ady – no persze Krúdy – s embertudományú világköltők verssorainak köszönheti. Alig akaródzik megfejteni. Hiszen nem is megfejtése – a szépsége a megfejtése.

Krúdy nagyságához méltóan nem kis történetekre tördelt filmeseményeket tár elénk, hanem a halálba vonuló lófogat millió fényszikrára bomló embercsillogását. Ilyen reális dramaturgia nincs: ez a halál ihletes dramaturgiája.

H. Z. belebolondult lepkeként szerette a halált, melynek előszobájában ezerszeres az élet. Ezerszeres az érzékenység, a nőszerelem, az az orgonazúgás, mely zuhanásában is fölível a katartikus tágasságba és társasságba.

A Tisztelet az öregasszonyoknak című filmjében jönnek a nehéz léptű öregek. Jönnek a fasor fényözönében – vallásos énekkel „közelebb-közelebb”. Meghalva közelednek. Gyászolva ünnepelnek. Halálosan – élnek. Jönnek föl, mint a legyőzhetetlen hadsereg a halál temetődombjára; H. Z. örök motívumdombja: a temető. Oda gyűlnek be az élők, oda vágtatnak a lovak, oda szerelmeskednek a női meztelen testek, oda röpülnek a varjak, oda mendegélnek az emlékezők, a visszahívogatók (a filmtörténet egyik legszebb mozdulata a levegőben kapirgáló öreganya fiat visszacsalogató mozdulata), az öregasszonyok, a mindent kibírók, az anyák, a szeretők. Temetőfilm – minden filmje temetőfilm. Vas temetőkereszt, halálszerelem, lópusztulás, szerelempont. Ide tart az ember.

H. Z. filmjei a halálról szólnak. A halál kamerájával vannak fölvéve. Ez tulajdonképpen rettenetes. Tulajdonképpen elviselhetetlen. Elviselhetetlen az ember halála, a ló halála, a szerelmes arcok halála, a hóember halála. A saját halálunk.

H. Z. filmjeiben mégis az a csodálatos, hogy az alkotó génikus halálérintkezésében megérint a felülmúlhatatlan élet fölszárnyaló ihlete. Megvált minket? Megváltja önmagát? Ez azért erős kifejezés. De erősebb kifejezést is tudok: ihletet ad a halállal – az életünknek.

A Szindbád ürügyén nemcsak barátilag, de szakmailag is beszélgetvén vele, említette, hogy Szindbádja a bevett rendszerű osztályozáson „C” kategóriát ért el (hazai erkölcsi és anyagi értékelést illetően), miszerint nagy film, csoda film, de nem hordozza az aktív társadalmi mondanivalókat, így csúszott a harmadik kategóriába.

Már akkor elgondolkoztam a kategorizáláson s az ítéleten. (Meg sem említem, milyen filmek értek el akkoriban „A” kategóriát.) Elgondolkoztató volt az odaítélő bizottság kultúrszocializmusa. Milyen remekművek születtek H. Z. Szindbádja mellett, melyek megérdemelték az „A” minősítést?

S itt, csak futólag, egy belemagyarázási technikára akarok utalni. Néppolitika-technikára. Ti. a fensőbbséges zsűri aktuáltársadalmi szempontok alapján ítélkezett. Milyen közvetlen hatása van egy filmnek társadalmi tudatunk alakulására? S belegondolván, igazat kell adnunk a nagytiszteletű zsűri értékelésének.

Ti. gondoljunk bele, milyen társadalompolitikai hasznosságot tulajdoníthatott az ítélő bizottság a Szindbádnak? Egyáltalán egy hófútta Huszárik-filmnek? Hogyan tudom belemagyarázni a legnagyobb jóakarattal is a Szindbádba a jelen (vagy múlt) társadalmi harcainak a jelentőségét? Milyen társadalmi jelentőséget tulajdoníthatok a ködben korcsolyázó életnőnek? Groteszkre fordítva a hangot: milyen társadalmi szerepet, tudatformáló erőt tulajdoníthatok a hóban fölvillanó nőaktnak? Az ibolyahalálos lánynak? Az öregasszonyok közé feküdt halál-Szindbádnak? A kisvendéglő arany húslevesébe kanalazó bajuszférfinak? Az öregségét szerelembe mentő színpad-máminak? Az ablakon átnéző szerelemfátyolú nőnek? A bordély nagyságú anya-Majmunkának? Durva szóval – milyen „társadalmi” mondanivalót magyarázzak bele az óbudai kerthelyiségben kalapbillenés-szerelmű gyárosasszony szerelemnosztalgiájába?

Marhaság. Utólag – marhaság. Vagy kigondolt marhaság.

Ma már – halálosan – tudni véljük, hogy a „társadalmi” mondanivalót nem egyszerűen az ún. társadalmi mondandók hordozzák. Az effajta aktualizálás naivitás, vagy jól bevált – sokszor tehetségtelenek számára fönntartott – szellemi erőszak. Ám mi szabadságban élünk.

Ma már – H. Z. szomorú jelenléte nélkül – érzékeljük, hogy a „társadalmi” mondanivaló nem egyszerűen aktuáltémák ütköztetése. H. Z. ma már talán „A” kategóriába is kerülhetne.

Ha már lelkéből lelkedzett filmeket csinált – soha nem látott világszínvonalon – a magyar filmgyártásban. Hogy nem egyszerűen társadalmi patika-kérdéseket akart megoldani? Nem gyárpolitikai gondokat? Talán megbocsátjuk neki. Adminisztrációban, kategorizálásban. Hogy varjakról, lovakról, temetőkeresztekről, öregasszonyokról, hóemberekről, szerelemizzásokról, zsenifestményekről, belső bolondosságokról, megföllebbezhetetlen magyar tájakról, ősgondolatokról beszélt a filmjeiben. Megbocsátjuk kinagyított virágasszociációit, aranylevescsöppjeit, akthentergetőzéseit, sejtelmes évküzdelmeit, ennek a magyar földnek felgőzölgő embertragédiáit és gyönyörűségpáráit, nem középiskolás fokú intelmeit, senki más világfilmesre nem hasonlító festményeit, földből égig szárnyaló arisztokratikus költészetét, most, hogy visszatért a demokratikus földbe, amelyből vétetett.

Profi módon

Azt hiszem, az a jó film, ahol nem érezzük folyton a rendezőt. Bármennyire a rendezők virágkorát éljük, a jó filmben igazándiból a rendezőnek csak a szellemnyoma érzik.

Hazai filmjeink utóbb ugyancsak elszoktattak bennünket ettől a „láthatatlansági” igénytől. Nálunk a legtöbb filmben, akár jobb, akár rosszabb, szinte érződik a celluloid szalag szagán is a rendezői agy izzása. Ez nem egyszerűen értékítélet, hanem stíluskérdés, módszerkérdés. A film kockáit megerőszakolja valami erőszakos mondandó, a központi rendező agy elgondolása. Mondom, a legjobbakat beleértve is. Így a film óhatatlanul kettéválik. Nézem – és gondolom – a rendezői koncepciót: valahogy előtérbe nyomul a csináló elgondolása, filmcsinálása. A film nem a saját műfajában marad, hanem kettős műfajú lesz: pereg a film, s közben erőszakosan és technikailag eléggé észrevehetően, gondolkoztatnak. A film nem pőrén tárulkozik elénk, hanem trükkök vagy álságok közepette a mondandójában.

Ne legyünk igazságtalanok. Hiszen ez a filmcsinálás – örökség. Nyilván a sematikus kor korlátaiból fakad, mikor ezerszer fejünkre olvasták az igazságot. Hogy érthető legyen, hogy haszna legyen, hogy neveljen. Nagy lépést tettünk előre, hiszen az irányított kultúrpolitikai kényszerből előbbre léptünk: szerzői-művészi filmek vallanak a mondandóról, s nem egyszerűen valami kultúrpolitikai irányítás. Ez becsületes, jó szándékú, olykor revelatív, vallomásos filmeket hozott létre. Ám sokszor így is megfosztottuk a film „Ding an Sich”-étől magunkat, attól, hogy magáért beszéljen, megfosztottuk a filmségétől magunkat. Attól, hogy pereg. A lehető spontaneitástól – persze művészi értelmű, látványspontaneitásától.

Annál nagyobb öröm nézni a Mephistót. Nem akarnám kikiáltani most ezt a filmet világnagy filmnek, hiszen befutja úgyis a maga sikerét. S vannak rokonszenvesebb filmjeink is, nyilván. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a film, magában, olyan dús, pergő, színes, fordulatos, izgalmas, amilyen jellegű film igencsak ritkán készül Magyarországon.

Gondolom, sokan elmondták, így csak megismételhetem: azért, mert profi film, profi munka. Minden részlete klappol, mint a jól működő órának. Jár.

Elsősorban a snittjei miatt. Ezek a snittek váratlanok, ugyanakkor természetesek és gyorsak. Tanítani lehetne. Nem egyszerűen asszociációkon, didaktikus vonalvezetésen, erőszakolt áttételeken alapulnak (l. másfajta filmjeink javát), hanem könyörtelen pontossággal, fölajzó izgatottsággal s filmes spontaneitással haladnak előre, s kerítik hatalmukba a nézőt. Nem bűzlik a spekuláció szaga rajtuk. Lehet az informatív kép, hangulati, átkötő, lelassított, kavalkádos snitt: a film belső ütemében helyezkedik el. Egy könnyező férfiarc éppoly jelentőséget kap, mint egy bálterem, egy szerelmi jelenet éppolyat, mint a brutális rendőrterror, egy kézcsók, mint egy túlfűtötten ordító kitörés, egy steril párizsi városkép éppúgy, mint a bújtatott kis kolléga szemrebbenésnyi varázsa.

Mi volna ennek a titka? Azt hiszem, a mérték. A profi mérték, mely belső izgatottságát ökonomikus csapásokban valósítja meg. Annak érdekében, hogy filmet csináljon. A rendezőben kész belső magot a snittek pergő ívében bontsa ki: kérlelhetetlenül haladva előre – a film útján.

Ehhez szervesen kapcsolódik az, amit színészvezetésnek mondanak. A színész nálunk gyakorta önmaga. Sokszor nagyszerű, sokszor csapnivaló. Milyen is volna a színész a filmben, mikor gyakran csak fölvételi napokon él, azokba, ha kell, tisztességesen beleéli magát – de az egész? Úgy gondolom, ennek is az az előfeltétele, hogy a rendezőben jól összefogottan álljon az egész történet, s e szerint tudja kibontani színésztársait. Nem is állandó magánszámokat látunk itt, hanem a filmnek alárendelt, de profi alakításokat. Hiszen ezt is a rendező adagolja – snittjei jelentősége szerint. A főszereplő állandó jelenléte nem degradálja a többi szereplőt. Belső vívódásai éppoly hangsúlyt kapnak, mint finom vonalú simasága. Ellenérzésünk és együttérzésünk kereszttüzében pusztul. (Klaus Maria Brandauer.)

De a többiek is ilyenek. A zseniálisan félelmetes tábornagy (Rolf Hoppe) is olyan adagokban szerepel, ahogy a film megkívánja. Mások is. Filmesen pontos jelenlétük tiszta játékra vezeti őket – a feleséget, ahogy Berlinben és Párizsban látjuk (Krystyna Janda), a szerető szenvedélyes kiszolgáltatottságát (Karin Boyd), Cserhalmi álcázott belső erejét, Bánsági idomuló szeretését, fogsorát, a színházi direktor Major-típusát, aztán az új igazgató oktató szadizmusát, Bánfalvi rebbenő alárendeltségét, és sorolhatnánk. Ki-ki úgy játszik, ahogy kell.

Mi volna ennek a titka? Nyilván az ízlés. Mely a filmmag belső biztonságában „adagolja” az alakításokat. Megint csak azt mondhatom – minden klappol, annyi van belőlük, amennyi kell. A dühkitörésből, a szégyenkezésből, a csalárdságból, az elszántságból. Nem betétekből áll a film, a színészek nem betétekben játszanak, hanem az ízlés művészi atmoszférájában. A jelenetek ugyanis nem egyszerűen ürügyek, hanem a történet felelősei. Annyiszor visszaélünk például a szerelmi jelenetekkel, hogy jobb híján földobják a filmet. Itt elementárisan hiteles. Annyira visszaélünk például a nagy váltásokkal. Itt a miniszterelnök kitörése torokszorongatóan undorító, embertelen, a puha zsarnok kemény kegyetlensége. De rengeteget sorolhatnánk. Hogy mennyi kell ütlegelésből, bálból, eszméből, női kalapból, hangulatból.

Nos, talán ennyi az egész.

Egy ilyen film hamar elvágja az évtizedes vitát: művészfilm, közönségfilm, sikerfilm, mélyfilm. Minden igaz jó filmnek legelső feltétele, hogy film legyen.

Persze, lehet más természetű filmet is csinálni. De lehetőleg profi módon. Aztán lehet vitatkozni.

A pokol tornácán

Az ember mindig elhatározza, hogy nem nyilatkozik többé. Nem tesz önvallomást, nem magyarázkodik, nem fűz hozzá semmit az írásaihoz, „csak ír”. Már mindent lenyilatkozott, fölnyilatkozott, kinyilatkoztatott, már csak újabb félreértések halmazát tudja közölni. Aztán erőt vesz rajta a hiúság, hogy a világ elé álljon, meg az az egyszerű tény, hogy szeretné megértetni magát. Akkor aztán újabb „eredeti” butaságokkal traktálja a közönségét: így és így írok darabot, verset, regényt… pedig valójában ezt nem tudja megmagyarázni, legfeljebb újabb kedves ostobaságokat gyárt.

Az az igazság, hogy színdarabjaim is úgy keletkeztek, mint a verseim. Egy összegben. Mint egy festmény, ezer és ezer színből, szálból, gondolatból, foszlányból, hangulatból, de egyetlen ütéssel. Egyetlen képben – nem csupán vizuális képben, bár az is erősen meghatározó –, hanem belső képben, melynek magva az, hogy valamitől megszabaduljon az ember, valami fölszabaduljon az emberben. Ez az egyetlen ütés legtöbbször a fájdalom. A fájdalom, amely egy sorsban, egy emberi karakterben, egy „helyzetben” az embert legbensejében megérinti, és sokszor éveken át az zenél benne. A valóságból ehhez gyakran egyetlen kép, egyetlen arc kell, hogy ez a belső kép, belső zene évekig rendezze a maga belső színdarabját bennünk, hogy aztán egyszerre meg tudjuk ragadni minden részletben. Nincsenek témáim. Nehéz helyzetben lennék, ha ki kellene agyalni történeteimet, hogy valamilyen értelmes parabolával álljak a közönség elé. Nem is tudom, hogyan gyártanék például történelmies színművet, mikor történeti alakokról, lett légyenek azok nemzetünk hősi figurái, nincsenek belső képzeteim. Gondolatokat kellene ütköztetnem, kimódolt szituációkat teremtenem, hogy színpadi hatást érjek el. Idegenkedem az ilyen „iskoladrámáktól”.

A zsigerekig ható érzelmek és helyzetek izgatnak. Így aztán a szabályos dramaturgiával jórészt mit sem tudok kezdeni. Szeretnék kitalálni valamiféle „zsigeri” dramaturgiát. Nehéz. Mert „nyerseségében” szeretném érzékeltetni az embert, ahogy megszületik, ahogy szenved, ahogy szeret, meghal. De ki képes erre? Ki képes ezt a mindennapos szerelmet és fölemelő szenvedést egy összegben érzékeltetni? Egy festmény egyszerre hat – szimultán. Minden irodalmi műfaj egymás után következő sorokból, részekből áll, s mint ilyen szukcesszív műfaj. El lehet-e érni, hogy a színdarab végén egyetlen súlyos ütés, remény és fájdalom maradjon vissza – katarzisként? Ezt szeretném.

Ha már a „zsigeri” műfajnál tartunk, azt is elmondanám, hogy legbelső összekeveredettségükben szeretném érzékeltetni az embereimet a színpadon. Ahogy a valóságban is van – nem csupán külön gondolatokat meg külön érzelmeket, az ilyen darabmegoldásokat sterilnek tartom. Ezért is akarom, hogy alakjaim viselkedésükkel, gesztusaikkal éljenek elsősorban – melyekben intellektus és humor, fájdalom és hősiesség egyszerre jelenik meg. Csak szeretetből tudok írni. Ahogy az embereimmel is vagyok. De ez a szeretet nem áll távol attól, hogy a legélesebben kifigurázzam őket, hogy kedves premier plánban jelenjenek meg hősies esetlenségükben, ahogy az életben helytállnak vagy bukdácsolnak. Ezek a darabok így nem is a mennyországban játszódnak. Az édes-kedves valóságban. De nem is a pokolban. Mondhatnám, a pokol tornácán, ahol a lelkek kegyelemre, életre, reményre várakoznak. Ez a pokol tornáca kedélyes hely – de csak akasztófahumorral bírja ki az ember, amíg egy társ vagy a társadalom egy igazi fénysugara meg nem érkezik, hogy kiváltsa nevetséges fájdalmából.

Én mindig azzal áltatom magam, hogy darabjaim hitet, továbbélést sugároznak a legmélyebb kutak mélyéről is. Az Este meghalsz zaklatott életű festője a harmadik felvonásban csak vonatra száll, hogy „hátha” megérkezik valahová. (Irtózom a jó receptektől, megvallom, magam sem találkoztam velük az életben. Ezért van a „hátha”.) Az Öreg című darabban a zsarnokoskodó apa nélkül végül is lehetetlen élni. A Nagyvizit haldokló Badarija élete árán is megmenti öngyilkos társát. A remény darabjai ezek – legalábbis számomra.

Az Őszinte részvétem című darabom, melynek bemutatására ebben az évadban készül a Vígszínház, szintén „kedves pokol tornácára” vezet bennünket. Temetésre készülünk, meghalt a család feje, a tudós, aki a félelem elleni szer kikísérletezésével foglalkozott. A család egy csodálatos embert vesztett el – s most a család itt maradt a maga kisszerűségével, anyagiasságával, szerelmi bonyodalmaival együtt. A temetéssel együtt mindenkit megérint a félelem – ki-ki a maga sorsa szerint fél, de fél… Összekuporodnak egy fedél alatt, miközben a félelem elleni képletet hajszolják, a maguk sorsát didergetik és verejtékezik ki. De ebben a didergésben egymásba is kapaszkodnak, hogy élni tudjanak. Acsarkodásban, vádaskodásban, kapzsiságban, szeretetlenségben – de kapaszkodnak. Zsigereikben, belül kapaszkodnak és szeretnek. Jól, rosszul? Mindenesetre nevetségesen. Mert – ahogy József Attila írja: „Ember vagyok, így vagyok nevetséges.”

Azért írok darabot, mert hiszek a gyógyulásban. Csak mélyből jön a gyógyulás, nem a felületről. A zsigerekből jön, melyeket megráz a nevetés, mint a gyász idétlenségében, melyeket megráz a zokogás, mint a temetésen.

Ezt a fából vaskarika stílust (ha van ilyen stílus) igen jól érti a Vígszínház testülete, szereplőgárdája. Sokat köszönhetek nekik, mert az énáltalam premier plánba, sötét humorba felvett alakokat elképzelésem szerinti élettel élik meg a színpadon. Azt hiszem, az Őszinte részvétem játékostársai is tudják, hogy olyan játékban játszanak, melynek részvétele halálos, de őszinte. És hiszik azt a hitet, amit én, amiért élni, írni, játszani érdemes. Hadd idézzem mottóul egy régebbi versemet:

Társalgóban

– Maga vidéki?

– Nem, pesti vagyok.

– Mért jött vidékre?

– Pestre akarok kerülni.

– Hogyan lehet Pestre kerülni?

– Innen, vidékről.

– Szereti Budapestet?

– Nem, nem szeretem.

– Miért?

– Bűnös város, tudja.

– Itt marad vidéken?

– Nem, dehogy maradok. Fölmegyek. Bűnözni.

– Miért jött le vidékre?

– Nézze, Pest konzervatív.

– Az igaz. Pang ott minden. Meddig marad vidéken?

– Két év, három. Akkor fölmegyek.

– Miért?

– Konzervatív akarok lenni.

– Jól érzi magát Budapesten?

– Jól, köszönöm.

– Milyen szerepeket játszott?

– Nézze, az idén még nem kaptam szerepet. Esetleg jövőre.

– De jól érzi magát.

– Jól. Nem a szerep számít. A jelenlét.

– Miért jött le vidékre?

– Nézze, itt van a forradalom. Részt akarok benne venni.

– Részt vesz?

– Részt, részt.

– És milyen?

– Még nem tudom. Csak három éve vagyok itt.

– Mit tart a színház legnagyobb problémájának?

– Igen. Értem a kérdést. Pest vagy vidék?

– Nem, csak…

– Ne titkolja. Erre akar kilyukadni. Én úgy érzem, az őrségváltás minden szakmában nehéz. Mi lenne a vidéki professzorokkal, ha sosem kerülhetnének Pestre, csak Debrecenben operálhatnának, vagy Szegeden… Szegedi betegeket! A főváros tele van régi muksókkal… De nem is ez a probléma. A probléma az, hogy egyszeriben nem lehet fölcserélni vagy ötven embert ötven emberrel. Ötven ember az ötven ember. Vagy keveset mondtam? Pesten megállt a levegő. Érthető. Ha egy pesti bemutató van, rossz kedvében is csak elvánszorog az illusztris közönség, hogy megnézzen egy-egy bágyadt vagy ómódian frivol előadást. Nem a vezetőségről van szó. A vezetőség nem tehet róla. A vezetőség tudja, mi a korszerű, a társadalmilag új, a szocialista. De a vezetőség még nem a színház. A vezetőség tele van régi muksókkal, akiknek nagy a tapasztalata. A vezetőség mindent megtesz. De kialakul – érti, nem? –– idővel egy mechanéria. Fogalmazzunk pontosabban. Érti maga ezt. A vezetőség teljes erővel azon van…

– Min van?

– Min van? Hogyhogy min van? A vezetőség… Mi volt a kérdés?

– Itt, azt hiszem, érezhette, komoly harc folyik. Vidéken újítanak, Pesten maradoznak.

– Nézze, ez leegyszerűsítés. Vidéken is van jó, Pesten is van jó.

– De mi a különbség?

– Nem szeretem ezt. Ezek csoportok, klikkek. Én fölöttük állok. Kívül. Mondhatom így? Azt hiszem, ez elég tisztességes állapot. Mindenkit össze akarnak ugrasztani mindenkivel. Én ezen kívül állok. Van ilyen. Várok.

– Mire?

– Hogy hova hívnak.

– Mik a tervei, most hogy fölkerült Budapestre?

– A terveim, a terveim? Fönn vagyok. Hogy érti ezt?

– Az újabb szemléletre gondolok.

– Egyelőre körülnézek. Hogy mi hogy van? Nyolc éve vártam erre a lehetőségre. Sok volt. Belefáradtam. Körül kell néznem.

– Na és mit lát?

– Nézze, korai. Egyelőre – fönn vagyok.

– Látom én a helyzetet. Nézzen meg nálunk vidéken egy előadást. Alig jönnek le. Nagyképűek. Az újságíró fáradt, haza akar menni. Pesten ez egy ugrás, nálunk kétszáz kilométer. Ez az egyik. A másik, hogy valami türelmetlenség vett erőt a színházainkon. Joggal? Joggal. Ómódi – mondjam más szóval? De a türelmetlenség csak árt! Igazán új dolgokat csak hosszú esztendők kemény munkájával lehet létrehozni. Nem kilométerekben kell mérni – években.

– Maga mióta van vidéken?

– Na, ja. Huszonegy éve.

– Tudja, mi a probléma?

– Mi?

– A koncepció. Azelőtt mindig volt egy színháznak koncepciója. De nemcsak a színháznak – a kocsmárosoknak, a boltosoknak…

– Most nincs?

– De van. Csak nagyobb.

– Azelőtt volt klubhűség. Ragaszkodni egy társulathoz, egy klubhoz…

– Na, ne nevettesse ki magát…

– Miért?

– Ahhoz klub is kell.

– Remélem, nem azt akarja mondani…

– Nem!

– Mit?

– Azt nem!

– Maga mit akar?

– Játszani.

– Jó, jó, de hol?

– Mindegy.

– Na, ne… Pesten vagy vidéken?

– Mindegy. Nem érti? Játszani akarok!

– Nem akar vidékre menni?

– Nem. Vidéki vagyok. Ismerem a vidéki életet. Menjen, aki még nem volt.

– Mi ez? Csatatér?

– Mit akar? Nem én tettem azzá! Én lenn éltem vidéken. Ott születtem. Azon kéne változtatni, hogy ilyen különbség legyen! Már kezdetben különbség volt! Még gimnáziumba járni is más volt! Én tehetek róla? Ugyan! Ez csak kitalálás! Egyszerre más a vidéki élet, a vidéki légkör! Akkor nem volt más, amikor én ott húztam meg magam? Ki kell bírni!

– Kinek?

– Ne haragudjon, de nem nekem! Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy itt legyek. Maffia. Ahelyett hogy a tehetség számítana. Nem a hely! Itt van az ország központja, Budapesten, itt lüktet az ország szíve… Aki ide tartozik…

– Mióta van Pesten?

– Mit akar? Van ideiglenes bejelentőm.

– Mi van emögött?

– Mi mögött?

– Amiről beszélünk…

– Ugyan! Maga mindig valami hátteret keres.

Magántanár – Tábori Nóra

A színész mindenkitől tanul… tanítja a tanár, a futár, a betyár, a sugár… a színészt a csillagok is tanítják, az ún. kozmikusak, meg az ún. társadalmiak, a színész (mint a jó pap) holtáig tanul. A színészt valóban tanítja a kalauz, a házmester, az orvos, az ember meg a lakatos. Ez a „marha” mindig tanul. Mindenki ki tudja oktatni. Van tanulnivalója.

A színész az akadémián mesterséget tanul. Hogy ide állj, meg oda állj, „ideál meg odaál”. És a növendék ezt végrehajtja.

Aztán bekerül a játékba, és játszik. Csinálja. Ott van, próbál, izzad és lelkesedik… s döbbenten néz magára húsz év után: miért nem lettem én színész? Vagy még megdöbbentebben: miért lettem én színész? Forog a forgandó – szerencse, helyzet, belső dramaturgia – illeg-billeg a színpadon, helytáll, szöveget mond, lemond, kimond…

Nagyon nehéz ilyen ihletett szakmát megszervezni. Hiszen mindent át lehet adni – csak a tehetséget meg az ihletettséget nem. Noha külnyugaton s egyebütt is vannak versírói, költői és drámaírói iskolák, legtöbbször a költők, drámaírók sem a tisztességes szonettiskolákból vagy drámaiskolákból kerülnek ki, hanem börtönökből, közegyetemekről, utcaszélről és társadalmi negatív magányból…hogy enyhén fejezzem ki magam: iskolázatlanul.

A mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a művészetüket vagy a mesterségüket. Már aki bekerül. Kik kerülnek be? Nem tudom. Nem csináltam statisztikát (csinálhatnék), de az évi 700–800 jelentkezőből 15–16 gyerek. Szavalnak, ágálnak, átesnek vizsgákon, rokonaik vannak, rokonaiknak kitüntetéseik, telefonuk van (nekem például 15 éve kérelmezve sincs – kábel-ábel hiányból kifolyólag), nagybátyjuk van, igaziak, ütődöttek, bekerülnek. Manapság ez a színészet kezdete, jóformán egyedülállóan. Ma már főiskola nélkül alig verekszi be magát a színpadra valaki. Szegény Latinovits, szegény Darvas, szegény Mensáros… és társaik beverekedték. Ma? Hol áll be vidéki statisztának egy-egy mindenre elszánt tehetség, hogy tíz év után a takarítónői vagy faltologató státusból jó porondra kerüljön? Talán egy-két Pogány Jutka. A többség riszálhatja a riszálhatatlant, nyomhatja a zseblámpát egy-egy sötétebb előadáson, vagy hordhatja az alabárdot, nemigen lesz belőle se osztályvezető, se színész. Diploma kell. Főiskola kell, ott tanulják a műv. meg pol. meg pszich. ismereteket. Ott se mindenki. Nem ott.

Nos, a mi színészeink sem mindig a főiskolán tanulják meg a mesterségüket. Nem a hangtechnikán vagy énektechnikán, nem az előre játszásokon vagy hátrajátszásokon tanulják meg a tanulnivalójukat. Van, aki ott tanulja meg. Begyakorol, fölszabadul, technikázik – van ilyen. A legtávolabb álló tőlem, hogy a színiakadémia esélyeit elvitassam. Jól tanulnak. Legtöbbször jó tanároktól, jó artikulációban, jó metódussal.

A nagy művészethez, a nagy színészethez legtöbbször ez kevés. Isten őrizz, nem azt mondom, hogy ne járjanak főiskolára, ne tanulják meg a lelkiismeretes hangtechnikát. (Bár megtanulnák.) Járjanak csak, tanuljanak csak. Akármilyen nehéz megszervezni a tehetség funkcionálását – végeredményben a főiskola erre van hivatva –, hogy színészet legyen a színészkedésből.

Ha jelentős személyiségek oktatgatnak – hevenyészett óráikon is beszivárog a tizennyolc éves lelkekbe – a színészmundér becsülete, játékmodora.

Aztán odaállnak a színpadra.

Ügyetlenül, rámenősen, otrombán vagy hetykén színészkednek.

Kijárták az iskolát, elfeküdtek a játékszínpadon – a gimnáziumi handabandán túl –, tudnak handabandázni.

Handabandázni, alakítani, hangot ejteni, helyzetgyakorlatozni – sokszor – kevés. Így nem lesz belőlük színész.

Poeta nascitur. A színész is születik. Génjeiben, fizikumában, szépségében, intellektualitásában… születik.

De sokszor születni is kevés. Jó tanítók is kellenek, hogy megszülessen az ember.

Hol vannak ezek a jó tanítók? A súgók, a belső menedzserek, a katalizáló szellemek?

Van egy régi fogalom, állás, állapot, szakma, mit hajdanta úgy neveztek: egyetemi magántanár. A színészetnek is vannak ilyen egyetemi magántanárai. S érdekes, ez már társközelben van: nem a bejegyzett tanárok, hanem önmaguktól lelkesített, anyakönyvezetlen tanítói a szakmának. Tanóráikat ki tartja számon, ihletüket ki méri statisztikamérlegen?

Hiszen nemcsak azok tanítanak színészetet, akik bejegyzett színésztechnikusok, hanem önmaguk színésziskoláját szerepálmaikban kimutató vagy otthonukba bezárkozó egyéniségek. A színész – túl a főiskolai tanáron, a rendezőn, a vágánydirektoron – ezektől is tanul, nem is keveset. Ezektől az egyetemi magántanároktól, akiknek gyakorta nincs hitelesített professzori címük.

Például. Senkinek sem jutna eszébe, hogy Tábori Nóra színésztagozatot vezessen. Miért is? Most nevezzük ki főiskolai tanárnak? Kapjon állami státust? Tartson félórákat a színészmesterségből? Szteppelésből, táncból, figurából és jellemből, bohócságból vagy arcra fagyott tragédiából? Talán érkezése sem lenne rá. Tábori Nóra színész. Játszik, alakít, szerepet tanul, idomul, alakul, meghasonlik: ezt tanítsa? A megtaníthatatlant? Ő magánember. Maga is küszködik a szerepeivel, zseniális vagy közepes: dolgozik. Szinkronizál, tévézik, arcot vág, vagy nem vág arcot. S mégis – egy kis akadémiát tart fönn; a maga akadémiáját – egyetemi magántanár a színészet egyszemélyes, kétszemélyes, ötszemélyes szobájában vagy étkezőjében. Mert nem tudja megállni, hogy „oda ne szóljon”. Egy kezdőnek, egy kollégának. Sokszor ezt – például az ő esetében – nyilván beleszólásnak, okvetetlenkedésnek, pontoskodásnak-fontoskodásnak tartják. Joggal? Joggal. Nélküle sokkal jobban menne a próba, a helyzetgyakorlat. Menne a mechanéria, a főiskolán elkezdett haddelhadd-lánc. Csak meg kell állni, csak összedörzsöli a mutatóujját a hüvelykujjával: „gyerekek, itt valami nem stimmel!” felkiáltással; mit akadékoskodik? Egyszerűbb lenne – nélküle. Nemcsak magának – másoknak is. Mi ez az ujjdörzsölés? Ez csak nem filozófia? Ezt csak nem nevezzük tanításnak? Ugyan! A színfalak mögött akar most házi főiskolát játszani? És miért? Külön fizetést kap? Prémiumot? Hagyja a csudába!

De nem hagyja. Nem tudja hagyni. Játszani akar, „helyzetben” lenni, s drukkol a társaiért, huszonkét évesekért és hetvenkét évesekért. Tehet róla?

Szereti a játékot.

Nos, ez egyszerűen elintézhető. „Majd kijavítom, Nóra” – mondja egy fanyar arcú színésznő, némi beletörődéssel. „Igazad van, jó, ha az ember pontosan tudja a szöveget. Nyelvtanilag, színészileg. Hangtanilag. Majd megtanulom.” Lehet, hogy azt is mondják: „Maradj már nyugton. Próbálunk, édesem.”

De Tábori Nóra nem édese ezeknek. Társa. Barátja, izgágája, humoristája, berzenkedője. Nincs államilag hitelesített oktatói diplomája, nincs bejegyezve tanárnak, őt csak a játék érdekli, amit nem lehet magányosan „végrehajtani”.

S miután szerencséjére (és nem hitelesítettségére) még szeretik is – olykor, sokszor odafigyelnek rá, s néha azt mondják: „Tényleg. Igazad van.”

No, persze, ez a játéktechnika. Nem mintha ehhez nem volna energiája. Otthon is hajlandó végszavazni tehetséges kezdőknek, gyúrni, átitatni őket – sokszor olyanokat is, kik egy-két évi magabiztosság és fölkapott hír után hajlamosak elfelejteni, hogy mennyit tanultak tőle. (Igazság szerint, azt hiszem, ilyen kevés van.) De nekiáll otthonában „gyakorolni” olyasmit is, amire a próbán nincs idő, nincs figyelem, kedv, föloldódást. Hiszen még az imádkozást is gyakorolni kell.

De ez csak a dolog formai része. A színész nem játszógép, helyzetgyakorlatozó, sőt még nem is mozdulatművész. Sokszor a színjátszás erre szorítja. Legyen, helytálljon egy játékkoncepcióban, előadás-trouvaille-ban, produkció-mechanizmusban. Hiszen manapság a színész alá van rendelve gyakorta egy-egy karmesteri elképzelésnek. Végrehajt. Megmondják, hadarja a szöveget – hadarja. Faarccal mondja a szövegét – a koncepció szikársága szerint – faarccal. Ne éljen át – nem él át –, talán épp ez a technika. Ugorjon – ugrik. Ordítson – ordít. Jellemezzen jellemtelenül – jellemtelenkedik. („Csak mondd a szöveget…”, „Hideg légy…”, „Mintha nem is értenéd…”, „Csak üvölts, vakon…”, „Ne figyelj, most az a jó…”) Ne tessék azt hinni, hogy eltúlzom. A színésznek mindenkitől van tanulnivalója. Ezeket a módozatokat is el kell sajátítani – sokszor saját tulajdonságai hátrányára, a produkció előnyére. A színész ebben a helyzetben (s mily sokszor!) alávetett. S még jó, ha igazán jó és tehetséges korbácsos kezében, akinek koncepció van a fejében. De van, amikor csak a korbács marad.

Ehhez a technikai végrehajtáshoz is jó iskolába jár, aki Tábori Nóra magániskolájában megfordul. Mert Tábori Nóra tudja, hogy ezeket a technikai kényszerűségeket jól kell végrehajtani, hogy görögjön az előadás. S erre tanítja kisded tanítványait.

Persze – ennél sokkal többre tanít. Minden mesterség az emberségben leli alapjait. S ezt aztán a legnehezebb megtanítani – főiskolán, magánegyetemen. Ennek ugyanis nincsenek szervezeti szabályai, hangtechnikai paragrafusai, idomítói törvényei. Ezt nehéz – szinte lehetetlen – megfogalmazni. Az emberség – mely minden igaz művészt, akár kicsi, akár nagy, hitelessé tesz – titokzatos úton „tanulódik”. Ehhez kevés a tízparancsolat vagy a párttörténeti szeminárium. Ezt az ember csak a saját bőrén tanulja meg, a saját combján, szívén. Erre nincs kádencia: „válj el!”, „maradj hű”, „segítsd felebarátodat”, „csak az igaz szónak higgy”, „ne végy be altatót”, „anyád sírját gondozd”, „ne rondíts a fészkedbe”, „ismerd a határokat”, „tarts kutyát”, „jógázz”, „ne dugd ki a nyelvedet beszéd közben”, „a lágy tojást egy Miatyánk és egy Üdvözlégy idejéig kell főzni”, „WC után moss kezet”, „látogasd az elmebetegeket”, „fizesd a jövedelmi adót”, „csak akkor légy meztelen, ha meztelent alakítasz”, „ne üvölts a gyártásvezetővel”, „gyámolítatlan gyermekedet ne add óvodába”, „uborkatejet tégy az arcodra”, „ne hallgasd a Szabad-Európát”, „a boríték aljától két centire írd az irányítószámot”, „ne feküdj le barátod barátnőjével”, „szeresd a camembert sajtot”, „a lepedőd legyen sima”, „A whisky jobb, mint a málnaszörp”, „üsd a tehetségtelent”, „csináltass alvázvédelmet”, „utólag adj borravalót elhalt hozzátartozód orvosának”, „a cinkéknek tűzz ki szalámit, de vedd le róla a nemzetiszín szalagot”, „ne olvass Nietzschét”, „rendszeresen fizesd a pártbélyeget”, „a portásnak vigyél szegfűt karácsonykor”, „ne szerződj vidékre”, „kerüld az okkultista köröket”, „tudd a szöveget”, „díjad átvételekor ne végy csíkos harisnyát”, „használj Fa szappant”, „a csillagokat japán távcsövön nézd, úgy nagyobbak”, „ne nyald föl fordítva a bélyeget”, „tanulj matematikát”, „szeresd a görögdinnyét”, „ne járj műanyag kombinéban”, „légy fegyelmezett…”

Ezek sem mindig segítenek.

De ezt a titokzatosabb tanítást sem rossz Tábori Nórától meghallani. Ha nem is szó szerint.

Mert a játéktechnikán innen és túl – az emberi erkölcs a legfontosabb. A munka erkölcse, a színészet erkölcse.

Hogy ezt gyakorta csak magántanárok tanítják? Attól még egyetemiek. Nem szégyen.

Nos, Tábori csak példa. Tudok néhányat.

A totem

– Ibolya! Ibolya! – szállt a hang a kerten át, az asszony az alacsony konyhaajtóban állt, tenyerét kerek-fényes homloka elé tartotta, hogy elhárítsa szeme elől a napot. – Ibolya! kiáltotta megint, aztán fülelt a rezzenetlen csendbe. A hang szállt a fényes levegőben, átrepült a csuhéjból font alacsony kerítés fölött, mely elválasztotta a lejtős udvart a konyhakerttől. A nyári melegben vastag növények búslakodtak a parazsas földben, sápadt tökök, göcsörtös uborkák hevertek a talajon, mint valami állatok, a túlérett paradicsom égett szárakon lógott alá.

A lány nem került elő. A fészer zugában körtét rágcsált, annyira magába mélyedt, sokáig nem is hallotta a hangot. Poros kis lábujjait nézegette, nevetgélt, ahogy azokat mozgatta, mintha belső zenére zongorázna velük.

– Ibolya! – csapott be hozzá a hang, hirtelen elejtette a körtét, kivágódott a fészer ajtaján, és az uborkák és tökök felett repült a kerten át, varkocsai a hátán ugráltak.

– Hol bujkálsz, kislányom? El kell szaladnod a boltba pirospaprikáért. És igazítsd meg ezeket a varkocsokat a fejeden, porold le a szoknyádat! Így nem lesz belőled színésznő!

De az lett belőle. Félszegen, de büszkén állt a felvételi bizottság előtt, csöndesen, elszántan mondta a versét, és fölvették a főiskolára. Ott is meghúzódott, csöndesen tanulgatta szerepeit, csöndesen elmondta a szerepeit, tanárai szerették, „semmi különös”, gondolták, de a fényes varkocsok mindenkit megbabonáztak, ahogy ugráltak a hátán.

Hamar filmszerepeket kapott, mert úgy tudott ülni. Úgy tudott ülni, csöndesen, mint gyerekkorában a fészerben. Így ült most a filmeken, így ült repeső varkocsokkal az udvar kis padjára, a konyhai cselédszékre vagy egy nádszékbe.

Pótolhatatlan lett. Senki se tudott úgy ülni, ahogy ő. Kapkodták a filmgyárban – ezt a szerepet is ő játssza.

– Nem kell csinálnod semmit, csak ülj.

És Ibolya ült, egyszerűen, magába mélyedve.

Tele lett arcával a film, a mozik előcsarnoka, szomorú-tisztán nézett az emberek szemébe. Az emberek szerették nézni a szemét, a század hajszája közepette, autóvásárlás, anyagi ügyeskedések, családi öldöklések közepette jó volt az ülő lány tiszta szemébe nézni.

A színházban, ahol szerződése volt, játszatták, játszatták, de nem tudott olyan sikereket elérni, mint a filmen, ahol csak ülni kellett.

– Halk a hangod, Ibolya – mondta neki a rendező. – Nem jön át a rivaldán.

– Mit csináljak?

– Emeld meg a hangodat, Ibolya. A rivaldán át kell jönnie a hangodnak.

Ibolya megemelte a hangját. Állt a színpadon, megemelte a hangját.

– Annyira fölemeled a hangod, Ibolya, hogy hamis.

– Ti mondtátok, hogy emeljem meg a hangom.

– Mi mondtuk, nem mi mondtuk, így hamis a hangod. Most átjön a rivaldán, de hamis.

Ibolya nem tudta, mit csináljon. Ha csöndesen beszél, nem megy át a rivaldán, ha hangosan, hamis lesz. Keserű lett. A filmen milyen egyszerű volt, ülni, és kész. Varkocsait szorongatta keserűségében. Utálta magát, utálta a színészeket, a játékot, mely elveszi a természetesség élét.

Így játszott, keserűen. Nem törődött a hangjával, mondta a magáét. Lesz, ami lesz, ő nem fog kivetkőzni magából, csak azért, mert néhány művészkedő rendező azt akarja.

– Nagyszerű! Ibolya, nagyszerű! Így csináld mindig! Mert ez az igazi! Megtaláltad a hangod! Ez a keserűség… a huszadik század hangja. Maradj ilyen keserű.

Ibolya keserű maradt, mondhatni fanyar. Fanyar lett a hangja, a szájállása, a ruháját fanyarul hordta, karjait fanyarul maga elé ejtette.

– Még a varkocsaid kéne levágatni, ne haragudj. Nem akarok beleszólni a magánéletedbe, de ilyen varkocsokkal nem játszhatsz el mai darabokat, O’Neillt, Albeet, Tennesse Williamset.

– Vágjam le?

– Vágd le! Ha rám hallgatsz, levágatod őket.

Ibolya levágatta a varkocsait – nagy színésznő lett varkocsok nélkül. Haja simán, egyszerűen hullott alá keserű arca mentén – nagyon nagy színésznő lett. Keserű is, sima hajú is, a közönség és a szakma is odavolt tőle.

A filmeken most is csak ült, elnézett fáradtan a fiatalos messzeségbe, szájával fintorított egyet. Mint egy agyilag sterilizált báb, érzékeltette a század emberi, női tragédiáit.

– Mi lett belőlem? – kérdezte a rendezőtől.

– Nagy magyar színésznő vagy. Az vagy.

– Az vagyok? – kérdezte révülten, mintha lelki kábítószeren élne.

– Az – felelte a rendező. – Nem kell játszanod. Létezned kell, úgy, ahogy csak te tudsz létezni.

Újságírók vették körül, kollégák, rajongók, barátok. Ő egyszerűen, főlehajtva állt az öltözőben, a virágok elborították. Egyszerűen, főlehajtva állt a színpadon, a közönség tombolt. Már mozdulni se mert.

– Nem kellene játszanom? – kérdezte csöndesen, bizonytalanul a rendezőjét.

– Isten őrizz! Hova gondolsz? Mi lenne, ha játszanál? Eltörnéd azt a belső csöndet, ami olyan egyedülálló benned.

És Ibolya állt a színpadon a maga belső csöndjével. Néha még szeretett volna küzdeni, verekedni, sírni, toporzékolni, de nem lehetett. Az újságírók dicséretek páncéljával vették körül. „Ő a hangtalanul jelenvaló. A belső csönd árad belőle. Szavakkal már nem lehet kifejezni azt a belső némaságot, ami lelke mélyéről árad…” Agyondicsérték, és ő ott roskadozott a ráömlő rajongástól. Nem ő játszott, ráfüggő szemek játszatták. Titokzatos kívánalmak játszatták, mintha ezer és ezer láthatatlan pókfonálon rezegne. Kis fekete pókként gubbasztott a pókháló közepén, alig mozdult, csak a kívánságok szögezték oda a gubanc közepére.

– Így meg fogok halni – mondta a rendezőnek. – Nem én játszom, velem játszanak.

– Nem fogsz meghalni. Miért halnál meg? A közönség szeretete éltet. Nem olvastad, mit írt legutóbb is rólad a Film Színház Komika? Hogy csak állsz, és abba belehal az ember.

– Na, ugye mondom.

– Nem te, te kis majom – veregette meg az arcát a rendező. – A néző. Mi, mi halunk bele, olyan valódi vagy!

„Kis majom – gondolta Ibolya, ahogy fáradtan hazatért a színházból. – Van benne valami igazság. Az ember vagy a közönség, vagy a saját majma lesz. Kis majom vagyok.” Leült a díványra, mozdulni se tudott. A falakon mindenütt az ő sikeres fanyar arca világított. A fényképek visszanéztek rá, mind a szemébe néztek. Már az utcákon is főlehajtva járt, ne lássa mindenütt, kirakatokban, címlapokon, áruházakban a saját arcát. „Majomarc” – gondolta a díványon megint. Szeretett volna fölállni, és körömmel leszaggatni a fényképeket a falról, hogy ne lássa őket. Az arcába mart, mintha le tudná szakítani asszonybőrének álarcát, de ijedten tapasztalta, olyan kemény réteg rakódott rá a keserű páncélból, hogy fölsértette a kezét. Eszébe jutott a fészer, hol gyerekkorában üldögélt, és körtét rágcsált a belső arany napfényben. Talán ott alakult ki már valami belső csönd? Emlékezett poros lábujjaira, ahogy mozgatta őket, emlékezett anyja hívó szavára s ugráló varkocsaira a kert villogó levegőjében. Kitörni – az volt benne. Kitörni a csönd álarca alól, játszani, lebegni még, kitörni a dicséretek ólmos falai közül, miket undok kívánságaikból újságírók, bábmozgató szakemberek raktak köré. Elvánszorgott a rádióig, bekapcsolta.

„Színházi életünk legnagyobb alakja, Magyar Ibolya játszotta Júliát, fönségesen. Ez az asszony, aki már nem tizenhat éves, a vágy mozdulatlanságát tudta érzékeltetni azzal a belső csönddel, amit lelke mélyéről áraszt. A Színházművészeti Szövetség kitüntetését…”

Lecsavarta a rádiót. Önkéntelenül a hajához nyúlt, mintha varkocsai még ott lebegnének a füle mellett. Ernyedten vette föl a telefont az ötödik csöngetésre.

– Halló, Ibolya? Gratulálok! Megint a legjobb színésznő díját kaptad a Színházművészetitől… Most mondta be a rádió… Arra gondoltunk, hogy ebből az alkalomból díszelőadást rendeznénk, holnap este. Volna egy ötletem…

– Neked mindig van egy ötleted – mondta fáradt hangon Ibolya. Végigsimított az arcán. „Add vissza az arcomat” – gondolta.

– Jó lenne, ha a régi éneddel lépnél most színpadra. Mit szólnál hozzá? Fiatalosan, vidáman, ahogy a színházba léptél, visszavarázsolnánk 25 évet. Felkötnél két varkocsot… elmondanád azt a Petőfi-verset, amelyikkel fölvételiztél! Óriási lenne…

Ibolya megszédült. Valami rejtett forróság öntötte el. Egész éjjel hason feküdt, nem aludt, lüktető halántékkal ismételgette a régi verssorokat.

Aztán a kis falusi ruhában ott állt dermedten a színpadon. A két fényes lószőr varkocs ott lebegett a füle mellett. A színház zsúfolásig megtelt. Lehelet-visszafogva figyelt a nézőtér. Ő ott állt, kicicomázott gyereklányként és felnőtt bálványként a rajongások kereszttüzében, ezer és ezer sor nyomdafestékes dicséret merev pókhálójában.

– „Én vagyok a legnagyobb színésznő… A keserűség modern ábrázolója… Négyszeresen kitüntetett… Kis majom vagyok” száguldoztak a gondolatai, ahogy elkezdte a verset mondani. A sötét nézőtérről ezer és ezer szempár szegeződött rá. A harmadik sor után leállt az agya, nem jutott eszébe semmi. Csak a kertet látta maga előtt, a napfényes uborkákat. Lekapta a fejéről a varkocsos parókát.

– Nem tudom tovább – mondta.

A közönség tomboló lelkesedésben tört ki, hosszú percekig ünnepelte. Ő csak dermedten állt ott, a közönség karmaiban.

„Már megbukni se tudok. Ennél nincs borzalmasabb” – gondolta. És kivánszorgott a színpadról.

Ki a kedvenc rendezőm?

A rendező a színház lelke. Eleinte – laikusok és profik egyaránt – azt kérdezzük, mit is csinál a rendező? Az író ír, a bútoros bútoroz – ezek elég egyértelmű dolgok. (Radnóti: a macska miákol, az eb vonít…) A közönség átsiklik a plakátok aljára írt nagybetűs rendezőkön, s ha megkérdezzük, ki is rendezte ezt vagy azt a darabot, legtöbbször zavartan és tanácstalanul néz. S ha megkérdezzük, mit csinál a rendező, tétova válaszokat kapunk „összefog”, „irányít”, „kiválaszt”, „átgondol”, „értelmez”, instruál”, „lebonyolít” – ha egyetlen szóval kell kifejezni, ilyen kényszerű válaszokat kapunk.

A nagyközönséget fürkésző kérdéseink tömegéből, a legjellegzetesebbeket kiemelve, olyan megállapításokat nyerünk, mint „karmester”, „temetésrendező”, „hipnotizőr”, „brigádvezető”. Bármennyire humorosnak tetszenek ezek a válaszok, a maguk végletességében mégis jellemzik a közfelfogást.

Kiket kérdezzünk meg tehát, ha nem a színészeket, akik közvetlenül tapasztalják a rendező munkáját?

Nem mintha könnyű lenne megragadni a rendező munkájának a lényegét. Vissza kell térnünk kezdő mondatunkra, mely leegyszerűsítve, de jellegzetes hangot üt meg: a rendező lelket ad az előadásnak, az írott anyagba lelket lehel, a színházi eszközök sokaságával (díszlet, jelmez, zene, koreográfia, stb.) élő épületet teremt a megtervezett műből, a színészek irányításával színpadi életet varázsol az írott szövegbe, jellembe, szituációba. Azt hiszem, a művet potenciális anyagnak kell tekinteni, amiből a rendező reális anyagot teremt, ahogy képességeinkből, erőinkből az élet – nagy szóval kifejezve – sorsot formál. Az élethelyzetek is csak olyan sorsot formálhatnak belőlünk, amilyenre eleve lehetőségeink vannak, de ezek az élethelyzetek elvékonyíthatják sokszor a sorsunkat, sokszor kivirágoztathatják. Természetesen ezt még sokféle körülmény befolyásolja: színész, színházi légkör, korhelyzet, közönség, de az életre keltés döntő mozzanatában mégis a rendező tölti be a legfontosabb szerepet. Ők bábáskodnak leginkább a mű igazi születésénél.

Mindez persze nem zárja ki a többi résztvevő fontosságát, nem is ezért vetjük fel a kérdést. Hiszen egy nagy színész a konkrét személy megteremtésénél nélkülözhetetlen. A díszlet egy összegben ható látványa vagy bejárható játéktere perdöntő hatással lehet a játék kimenetelére, a fölfogás intenzitására. S nem utolsósorban az összjáték belső lehetősége a modern színház teremtő levegője. Mégis, a rendező ezeknek a fókuszában, a játék lelkét, lüktető középpontját jelenti.

Ennek a szellemében megkérdeztem néhány színészünket – kik a legkedvesebb rendezőik, kikkel dolgoztak a legáthatóbban, kikben találtak mélyebb értelemben ihletre keltő alkotótársat és miért.

Ebben a kérdésföltevésben nem vezetett semmilyen praktika, furfang. A színházi élet lélegzésének vizsgálata vezetett, profiltól, helytől, személytől függetlenül. S elsősorban talán az, hogy felhívjam a közönség figyelmét a rendezői munka fontosságára. Talán akadnak olyanok, akik nem válaszolnak, egyoldalúan válaszolnak, sebtében, hirtelenjében válaszolnak, átgondoltan válaszolnak – mégis fontosnak érzem, mit válaszolnak, hiszen ők a legközvetlenebb átélői a rendezői munkának, egy darab születésének. Szándékom szerint ideírom a nemleges, elutasító, a lelkes és görcsös, a tétova és, hogy úgy mondjuk, vakválaszokat is, mert úgy gondolom, ezek is jellemzik a kérdést és a kérdezettet is.

Visszatérve közbevetett fejtegetéseimre, a rendező mégiscsak a legfontosabb éltetője a színháznak, manapság. Ennek is számtalan alfaja van, nyilván. Van, akit a darabválasztásáért szeretünk, van, akit a felkészültsége vagy a ripacs mivolta, a filozófiája, a hangulatteremtő ereje, a pontossága, a szuggesztivitása, az engedékenysége miatt szeretünk. Kinek-kinek kedve, választása szerint.

A válaszadásokból nem kell messzemenő személyes következtetéseket levonni, inkább általános szakmai megfigyelésekre vagyok kíváncsi. Hiszen egy-egy kedves költőnk kiválasztása sincs mindig arányban a helytörténeti értékeléssel. Ha valaki Adyt „választja”, nem biztos, hogy Tóth Árpádot nem tartja jelentős költőnek, ha Balassit, nem utasítja el Csokonait, ha József Attilát, nem értékteleníti Szabó Lőrincet, ha Juhász Gyulát, nem kerüli ki Radnótit, és így tovább.

Mégis, a színészek a rendezők legközvetlenebb munkatársai, legelső közönsége. Velük bábáskodnak egy eleven teremtő folyamatban, melyben szeretni egymást – még elfogultan is akár – nem szégyen.

Ezekbe a válaszokba bele kell kalkulálnunk a válaszok esetlegességét és korlátozottságát is, hiszen sok színész csak közvetlen színházi munkatársait ismeri, bár a televízió, a film, a színészi pályafutás egyáltalán elég széles körű ismeretet nyújt. Jó lenne hát, ha a válaszadás teljes spontaneitással történnék. Ezenkívül van úgy, hogy az egyszeri találkozás mélyebb nyomot hagy bennünk, mint a rutinos együttmunkálkodás. Nem beszélve arról, hogy a fölsorolás és indoklás nem jelenti a többi, nem említett rendező mellőzését. Azt hiszem, vagyunk olyan szabadok és felnőttek és érdekfelettiek a kultúránkban, hogy e nyilatkozatok hasznát és érdekességét értékeljük. S a rendezők rangját. Becsülését és szeretetét. Hiszen „a színészek és a rendezők kölcsönösen formálják egymást” – ahogy Tovsztonogov írja.

Almási Éva

Nem tudok mondani kedvenc rendezőt. A mai színházi struktúrában olyan vezető szerepe van a rendezőnek, amilyennel a színész nem rendelkezik. Tőlük függünk, hogy milyen véleményt alakítanak ki rólunk.

Mi, színészek nem tudunk egyedül színházat csinálni. Nekem például meg kell indítani a fantáziámat, mellettem kell lenni valakinek, akár fölöttem, olyasvalakinek, aki huzamosabban lát „egybe” engem; mint egy élő folyamatot. Nemcsak egy szerepre, egy darabra, ad hoc. Olyan rendező, aki azt érzi rólam: benne vagy az én agyamban, létezel nekem, szükségem van rád.

Én nem nagyon találkoztam ilyen rendezővel.

Persze, lehet hogy ez így túlzó vagy hibás beállítás. Lehet, hogy mindenkinek magának kell megérnie, belülről a sorsában a színészetre.

Ez a „benne vagy az én agyamban” nem a szerepeltetést, nem a szerepekkel való tömést jelenti. De a belső bizalom kell. Olyan halandóak, törékenyek a színészek, hogy egy-két jó szó is átsegítheti őket a nehéz szakaszon. Ilyen a szerepkör-változtatás is, mely a rendező teljes bizalmát kívánja meg. Ez a bizalom a legfontosabb. A részemről is: egyedül én játszhatom el, semmiféle buktatóm nem lehet. Lényegi dolgokban semmi kételyem nem lehet. (Darabfelfogás, játékstílus.) Nem egyetértés: isten legyen két hónapra. Tudja a csodát. Mindenáron el akar mondani valamit.

Mindenkinek helye legyen a darabban, ne egy emberre legyen kihegyezve az előadás, mindenki érdekeltté legyen téve – ez a csoportjáték és nem a próba előtti svédtorna. (Ilyesmit értünk el a Hedda Gablerban heten, ilyen csoportmunkát.) Nem kívánok egész nap a kollégáimmal lebzselni vagy mindennap együtt vacsorázni, de azt igen, hogy boldogan, önfeledten menjek föl a társalgóba. Valami szerelmes állapot legyen a színész számára a színházi lét, ezt kell a rendezőnek biztosítania. Ha öt percig tart – de örökkévaló legyen.

És halálos mértékű legyen a színház. A halál tétje érződjék rajta, igen, hogy az életben meg is halhatunk.

Sajnos, ez ritka. Inkább az az általános: középjáték tutira.

Avar István

Bár egyszer már kicsit kikaptam, mert nyilatkozni mertem az általam elképzelt rendezői munkáról – mégis álljunk rá.

A leglényege annak, amit mondani akarok: a rendező elsősorban rendező legyen, s csak másodsorban fölöttem levő hatalom.

Jó rendező? Nem fogok új dolgokat mondani: felkészült legyen, tudja megnyitni a fantáziámat, érdeklődésemet a darab iránt, és adjon szabadságot a fantáziámnak minden egyes produkciónál (mint más) – eszerint legyen jó pedagógus az összes munkatársát illetően.

Már az olvasópróbán: összefog, sínre rak, nyugodtan fog hozzá a próbákhoz. Keménységével is hasson (fegyelmezéssel, ha erre szükség van), de mindig érezzem mögötte az embert, a humánus alapállást az összes munkatárs iránt. És legyen önkritikus, ha kell, ahogy kritikus a színésszel szemben.

Jó pedagógus. Számomra ilyen volt Lendvai Ferenc, nagy szeretettel és hálával gondolok a Pécsett töltött hat évemre. Szinte a kezemnél fogva vezetett, megértette az egész darab és a szerep összefüggését, volt ideje. Leült megbeszélni a dolgokat, a fiatalabbakkal is. Ha mondjuk, romantikus darabot játszottunk, leírta a kort, elméletet is adott. És fegyelmezni is tudott kemény kézzel, ha valaki a színpad törvényeit felrúgta.

Az az igazság, hogy gyakran már a darabválasztásnál, szereposztásnál kialakul egy kép a rendezőről – minőséget jelenthet, na, ez telitalálat, na, ez erőltetett elképzelés.

Igen jó lenne előre tudni, mit játszik az ember, hogy a színész is felkészülhessen.

A műsor-összeállításának figyelembe kell vennie a társulatot, társulatra szabott darabokat kell játszani. Fontolóra kell vennie a rendezőnek, el tudja-e játszatni akármilyen kedves darabját a rendelkezésre álló színészekkel?

A kritikus sokat segíthet ezeken a kérdéseken, legyen joga rosszat írni, de akkor behatóan foglalkozzon a darabbal, olvassa el, nézze meg kétszer, mondja ki a rosszról, hogy rossz, de ne álelméletek alapján; igazándiból. És a jóról is, hogy jó. De ez messze vezetne…

Azt hiszem, hasznos lenne, ha rendezőink (és színészeink is) államköltségen, de nem pazarolva, utazhassanak az országhatáron kívül is, nem utánozni, hanem inspirációt nyerni, színészmozgatást tanulni, figyelembe véve természetesen a színészmunkát, a témát, a társadalmi helyzetet. Nem bőrruhát kell tanulni Brooktól – Magyarországon drága a bőr. Nem fejjel lefele lógva mondani el egy monológot: hanem rájönni, hogyan jutott el odáig, milyen hittel, milyen valódi művészi tekintély alapján: hogyan lehet ezt a hitet, művészi tekintélyt elérni – persze a magyarországi viszonyokra szabva.

A rendezők rossz versengése ne legyen métely: ne csak leszólja egyik a másik munkáját. Vitatkozzanak, de ne öljék egymást, haszna legyen a vitának, ne kára.

S egy színész is dicsérhesse önfeledten a másik színház rendezőjét. Ne legyen egészségtelen a versengés. Egy irányítás van, de ez ne szürke egyformaságot jelentsen, a színháznak legyen karaktere, a néző tudja, milyen színházba megy be, mire lehet ott kíváncsi. Ne az előadásszámra törekedjünk, hanem igazi közönségnevelésre.

Na és a próbák. Jó hangulat legyen, nem az állandó viccelődést értem ezen, de kedve legyen dolgozni a színésznek, rendezőnek, hiszen ez megfeszített idegmunka, koncentráltság, a mindennapokból kell kiszívnia magát az embernek, ehhez „laza” állapot kell, ne érezze magát gúzsba kötve, „szabadnak” érezze magát – de hát ez is mind a felkészültséghez tartozik.

Bodnár Erika

Jó rendező? Ez mind együtt, amit a bevezetőben fölsorakoztatott.

Csak rövid tapasztalatomról tudok beszélni. Abszolút hit és bizalom kell a rendezőhöz, feltétlen elfogadás.

Néhány találkozásról tudok beszámolni. Például Székely Gáborral. Pontosan tudta, mit akar, közölte is. Leírta, az olvasópróbán felolvasta. Meghatározta, mi az én dolgom. De aztán hagyott dolgozni, próbálkozhattam ösztönösen. Horváth Jenő nem fogalmazta meg előre, mit kér. Eleinte úgy tűnt, mintha mást próbálnánk. A végén kiderült, ez az, amit ő akart. Remek hangulatot tudott teremteni. Tíz órakor, próbakezdéskor, ha látta, hogy nem tudunk kiemelkedni hétköznapi állapotunkból, elmesélt egy egész más, oda nem illő történetet vagy szituációt. Létrehozta a föloldást. Bátorrá tett, fölszabadított. Marton Endrével még nem dolgoztam, nemrég vagyok a Nemzetiben. Majorral nagy játék az egész. Az egyéniség folytán mindent elhiszek neki, együtt játszik, játékból alakul ki az előadás. Mikor a játéktechnika remekül megoldott, egy fokon egyben látjuk az egészet. Ezt nagyon kevés rendező tudja. S most legutóbb Konwitschnyvel dolgoztam. Érdekes és jó találkozás volt, teljesen hittem benne. Ilyen stílű előadást még nem csináltunk. Az újszerűség hatott vagy az idegenség varázsa? Instrukciói testre szabottak voltak, emberi egyéniséghez mértek, hamar tudta, ki az, akit hagyni kell, ki az, akit biztatni, noszogatni kell.

Nagyon rossz, ha az instrukciók nem eléggé világosak, ha látni, hogy a rendezőnek nincs pontos elképzelése, ha sokkal több jut nekem eszembe, mint neki. Ilyenkor az öltözésnél elszabadul a pokol, a színészek eddig markíroztak, most aztán „játszani kezdenek”.

A legjobb, ha a színész is segíthet, hiszen ez kölcsönös munka, ha nem elkényeztetve várja a mindig kedves szót, hanem inspirációra készteti a rendezőt.

Bodrogi Gyula

A bevezető rendezőfontosságú megállapításaival vitáznék. Szerintem, ami az előadáshoz elengedhetetlen, az a színészek és a közönség. Enélkül nincs színház. Legfeljebb próbálkozás, legfeljebb szeminárium.

Úgy állíthatnánk föl a tételt:

1. Nincs szükség

a rendezőre.

2. Ha van, miért

(Rossz rendező vagy jó nincs, csak: rendező. Esetlegesen lehet művészeti vezető, főrendező, de az fizetési kategória. Főrendező? Az mi? Hogy valaki főhadnagy, azt megértem.)

Kell, de miért? Az előadásig ugyanis a színészeket és a közönséget is képviseli.

Minden próba: drukkos, koncentrált premier – ezt tudja az igazi rendező felidézni. Ha féldíszletek közt is forró a légkör: ezt a színészek magukban nem tudják megteremteni, belép még egy főszereplő, az író. De az író számtalan szerepet ír, a rendező feladata az összes szerepet élvezni; az epizódot is a főszereppel azonos hőfokon, elsőrangúan, óriási lelkesedéssel.

Mindegy, hogy hallgatag vagy harsány, szellemes vagy szellemtelen, jópofa vagy goromba. Mindegy, hogy a színészektől várja, vagy ő adja a kulcsot. Hogy elfogadja az ötleteket, vagy sem. Az a cél a próbán: színházi előadáson veszek részt, nagyon jól szerepeljek. A próba a színház igazi művészete, alkotóművészete, az előadás magas színvonalú reprodukálása. Ez alkotás. A shakespeare-i vagy shaw-i értelmű „szó” magától nem kel életre, csak az alkotó délelőttökön. Ebben az alkotó légkörben gyűlölet van és szerelem. A szobrász is az első nyolc centit keserves teherrel veri le, s az utolsó egy centi a szerelmes finomság.

Nincs kedvenc rendezőm, kedvenc próbaemlékeim vannak. Hogy egy áramütés után minden használhatóvá vált. Ez nem diplomatikus válasz. Se megbántani, se hízelegni nem akarok, a színház értelmében erre nincs szükség.

A főiskola negyedik évére emlékszem vissza. Gellért Endrére, a lázas, izgalmas próbaidőszakokra, Shaw-darabjára A sors emberére.

Hogy más nevet is mondjak, azt se illendőnek, se értelmesnek nem tartom színházunk pillanatnyi helyzetére való tekintettel.

Esztergályos Cecília

Miért a rendező a színház lelke? Kételkedem itt néhány megfogalmazásban, például, hogy az életre keltés döntő mozzanatában a rendező tölti be a legfontosabb szerepet. Azt hiszem, nem vagyunk olyan szabadok és érdekfelettiek, ahogy a cikk írja, de ez mellékes.

Ki a jó rendező számomra? Aki rám keres darabot, rám oszt szerepet, és adja tovább a labdát nekem, s azzal majd én eljátszom. Hát… ha tudok.

Fülöp Zsigmond

Nevet egyelőre nem mondok.

Ahogy a bevezető végén a Tovsztonogov-idézet mondja: a színész és rendező kölcsönösen formálják egymást, ezt a színész feltétlenül érzi.

A régi vizsgaelőadásokon mindenki ott volt, még Kolozsvárról, Marosvásárhelyről is, nemhogy Szegedről, Pécsről. Tovább tartott a színészpedagógia. A pesti színház vezetője azt mondta egy pécsi direktornak: Szükségem van X. Y.-ra, szerződtesd le, játszass vele ilyen meg ilyen szerepeket, három év múlva én szerződtetem. Szerintem nem a színésztehetségekkel van baj, igen sok európai szintű színészünk van, hanem a színészpedagógiával. Vidékre kerül a hallgató, sokszor hosszú évekre, s vagy kibírja, vagy tönkremegy.

Színészpedagógus volt Lendvai Ferenc. Na és nem is beszélve Gellért Endréről és Pártos Gézáról.

Jelenleg esetleges a helyzet, a rendezőnek legtöbbször fogalma sincs, ki mire adott, hiába van ott a színész húsz éve. Brook jól tudja, nem az általános kvalitás számít, azt tudja, mi van a színészben.

Személyes élményeimről. Gátlásos színész vagyok. Lendvai a szó szoros értelmében cigánykereket tudott vettetni velem. Ilyen értelemben nosztalgiát érzek a pécsi évek iránt, azt hiszem, ha őszinte lenne, mindenki visszasírná a vidéki éveit. Várkonyinak van ehhez adottsága – kihozni a színészből a színészetet – meg is látszik a színházán. S nem véletlenül rajong ma is mindenki Pártos Gézáért: őrjöngtünk érte, mert éreztük, a mi érdekünkben bányászik bennünk, ami történetesen az én esetemben nem fordult elő Pécs óta. Egri Istvánban is van ilyen színészszabadító képesség.

A rendezőnek el kell tudnia hitetni, hogy a legfontosabb én vagyok, a színész: „egyben” látja a lehetőségeimet.

Azt tapasztalom a legnagyobb rossznak, hogy főiskoláról kijövet nem tudnak úgy fölnézni a nagyokra. Azzal a várakozással, rajongással, ahogy mi indultunk.

Garas Dezső

Nincs. Sajnos.

Zavarban vagyok a rendező megítélésénél. Zavaros válaszokat fognak adni a színészek. Vagy nem merik elmondani, vagy nem őszinték.

Kezdetben volt egy hordó, dobogó – s bukfencezett egy komédiás, egy csepűrágó, egy bohóc. Vagy röhögtek, vagy nem.

Jött egy ember: rögzítette. „Majd írok valami jópofa dolgot.” Ez volt az író.

Ezzel kész is lenne a színház.

Kettő közé odatolakodott egy szükséges rossz.

Mért szükséges rossz?

Meg tud élni mindkettő maga, a színész és író; de a rendező szintézisbe hozza a kettőt.

Az a rendező, aki elismerte magát, mint szükséges rosszat (nagyon kevés ilyen van), az mindig nagy-nagy rendező volt. Fel tudott oldódni, s nem akart a két legfontosabb elem elé tolakodni.

Ilyen volt Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Pártos Géza.

Na és még valamit. Az igazi rendező jól sáfárkodik a rábízott lelkekkel.

(A fenti okfejtés kizárólag a színházi rendezőkre vonatkozik, filmnél más a helyzet.)

Gera Zoltán

– Az, akit Sancho Panzaként követek (és kiegészítek) az ember újrafogalmazásaiban, feladata felismeréseiben. Aki színésznyelven (próbálkozásaim a színpadon) megérti, és mellékösvényeimből országutat dagaszt a szerep egyelőre beláthatatlan tájain.

Aki bérként hitet, képzeletet s a feladat szépségét nyújtja nekem. Aki füstölgésemből lángot lobbant. Akinek hatalmánál nagyobb a szelleme. S végül aki rendelkezik a kegyetlen szeretet melegével.

Például Iglódi István. Borisz Vasziljev darabjának, a Csendesek a hajnaloknak díszlete lényegében egy futballkapu hálója, mely folytonos változásaival hol erdő, hol tisztás, hol mocsár, hol fedezék vagy tópart. Ugyanakkor a háború felgyorsult eseményei, egymást követő új helyzetei egy – Vaszkov őrmester számára – láthatatlan hálót teremtenek, amelyen belül Vaszkov a beidegzett szabályok szerint, vaskalaposan viselkedik. Ennek az ortodox viselkedésnek a felismerése késő már. Öt katonalány halálába kerül.

Fölösleges haláluk felett érzett kínzó felelősségérzet, mondhatni bűntudat erkölcsi hálójából aztán végképp nincs menekülés; Vaszkov számára. Ennek a szerepnek a kialakításakor is tapasztalhattam azokat a rendezői tulajdonságokat, melyeket nagyra értékelek Iglódi Istvánban.

Gordon Zsuzsa

Legkedvesebb rendezőim Szendrő József, Apáthy Imre, Gellért Endre, Pártos Géza voltak.

Szendrő ismerte a színházat, színpadot, emberi lelket. Nem szervilis módon kellett vele dolgozni. Szerinte is a színésznek kell lennie annak, „aki ki tudja bontani a benne rejlő erőket”.

Apáthy szigorú, kemény, igazságos volt, de sohasem megalázóan. Az ember alapadottságaiból indult ki.

Gellért Endrével való találkozásom egyszeri volt, de nála nagyobb rendezővel nem találkoztam, előadásokat látva sem. Intimen közölte a jót, a rosszat, észrevétlenül kényszerítette rám az akaratát. Schiller Ármány és szerelem c. darabjában például szinte képzőművészetileg megértette velem, hogy három ajtón megalázottan jön be a polgárlány a csodálatos Lady Milfordhoz, és a szerelem erejével a három ajtó fölé nő tíz perc múlva, a távozáskor („gótikus kupolát építesz”).

Pártos Géza hallatlan színészszeretete felejthetetlen. Illés Endre Türelmetlen szeretők című darabjában azt az instrukciót adta, úgy kell csacsognom, csevegnem, ahogy csak Tolnay Klári tud. Próbáltam, rossz voltam. Megmondtam, hogy én nem tudok úgy. Pártos összeölelt, és magát hibáztatta és feloldott.

Ezenkívül Seregi Lászlóval remekül dolgoztam O’Neill Vágy a szilfák alattjában.

Volt egy rendezőm, akit rajongásig szerettem és becsültem, és ma is becsülök, mégis teljesen összetört, teljesen megbénultam tőle. Egy darabban azt mondta: „vagy bejön egy nő, vagy nem”. Mármint nő. Ez, meg kell hogy mondjam, nagyon kikészített, azóta se találok magamra helyileg se, emberileg se.

Igen. A rendező a színészt kinyithatja és eltiporhatja.

Gyurkovics Zsuzsa

Nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést. Stagnál a színházi kultúra, s ez a rendezőkön múlik. Hiszen nincs sematizmus; ha egy kis humanitás van a darabban, bemutatható. Pedig anyag volna. De személyi előnyök vagy kényelem akadályozza a munkát.

Különleges helyzetben vagyok, most hogy a beskatulyázott naivaszerepkör után eljátszhattam Edith Piafot, s drámai színésznőként bíztak bennem, s ez volt a legfontosabb. Hogy a rendező fölruházzon a hitével. Szárnyakat lehet tőle kapni. Ha ez nincs, a játék tervteljesítés, a bérletrendszerben ez beválik, a közönség bejön, rizikó nincs.

Nem alkotói hangulat uralkodik a próbákon, ritka a rendkívüli előadás. Statisztikai kimutatásra nem lehet játszani. Belker Vállalat vagy színház, ezt el kell dönteni.

Nem színházért folyik a harc, hanem színházi hatalomért, s ez alapvetően beteggé teszi a színházi világot. Ugyanez jellemzi a kritikai élet egy részét, faramuci felfogású emberek hatalmi harcában a közönséget dezinformálják.

A rendező a maga képére teremti a színházat, nem mindegy, hogy emberi belső tisztaságára vagy önző hajlamaira épít, a színház tükör, hamar tetten lehet érni az ilyesmit. Fájó nézni azt a színészpazarlást, aminek csak kirívó példái Olthy Magda vagy Mezei Mária. Sokszor érezni, hogy a közönség nem érzi jól magát, nem szereti a langusztát vagy polipot rántva, de sokszor azt kap. A formai kísérletezést a stúdiókban kellene elvégezni vagy a főiskolán. Nem mindegy, hogy milyen réteggel van kapcsolata a színháznak. A színésznek így nincs módja, hogy hasson.

Várkonyi Zoltán a legkedvesebb rendezőm, ő a dauphin, nagy kár, hogy nem a színházat választotta, hanem a főiskolát, a vezetést.

És Vámos László a másik. Kitűnő színészpedagógus, alkotó szituációba tudja hozni a színészt, a vele való munka tudatosságból indul, de átcsap intuícióba is.

Végül. Hivő vagyok, nem tudok elfásulni, egy jó előadást háromszor is megnézek, hiszem, hogy ez a mostani időszak csak rossz átmenet.

Halász Jutka

A kérdésre így nehéz válaszolni. Egy-két névvel válaszolhat az ember, s ha lehetne is, nem hiszem, hogy őszintén válaszol.

Eddig az volt a legfontosabb, hogy kitől tanultam. Pártos Gézától igen sokat, ő volt a tanárom. Utána Várkonyihoz kerültem, igen jó volt a hangulat, egybeesett a Pesti Színház indulásával, hittünk, teljes odaadással vállaltuk; maga köré gyűjtött egy csomó fiatalt, akik ma a Vígszínház magvát alkotják.

Ez a sor kicsit megszakadt. Várkonyit kevesebbet látjuk a színpadon. Mert az igazgató nincs a színpadon. Tavaly semmit nem rendezett, tavalyelőtt egyet – pedig mi most szeretnénk abból profitálni, amit tőle tanultunk.

Inkább kedvenc szerepekről beszélhetek, melyekben sikerem volt. Csurka István: Az idő vasfoga (Várkonyi), Anna Jellicoe: Trükk (Kapás), Krúdy Gyula: Vörös postakocsi (Kapás), Dóczi Lajos: Csók (Marton László), Szakonyi Károly: Adáshiba (Várkonyi).

Várkonyi tudta megteremteni számomra legjobban a próbák alatti légkört. Például az Adáshibában a Saci szerepében közepes lehetőséget láttam – ő volt, aki a fantáziámat megmozgatta. Egyébként személyes instrukciót jó ideig nem kaptunk, mondtuk a szöveget, kinek mi jutott eszébe, kipróbálhatta, Várkonyi csak akkor szólt, ha valaki kifejezetten más irányba akarta vinni a darabot. Instrukciók helyett társasjáték alakult ki. Brooknál egyik szereplő átveszi a másik szövegét is, ez inspiráló lehet. A közönség is komoly inspiráló erő, legalább hat-nyolc előadást kéne játszani, feszített felelősség nélkül, premier előtt.

A színház pezsgő légkör. A bólogatásból nem születik semmi, egy próbán ellenzéknek is kell lenni. Várkonyi ilyen volt mindig: jó ellenzék, előbbre vitte a saját lázadásával a színház ügyét. Kontraalkat, akkor van elemében, ha lázad, a szó jó értelmében. Igen jó lenne más színészekkel, más rendezőkkel is együtt dolgozni, sokan mondták már, hogy kevés a fluktuáció. Ennek is mestere volt Várkonyi, hiszen például ő hozta fel Székelyestül a Macskajátékot, Szolnokról. Sőt, Székely Gábor másodszor is rendezett a Vígben. Most pedig valami vidéki-pesti ellentétről beszélnek folyton, ami már-már luftballonná válik.

Hát, így. Jó rendező? Ahogy Hevesi mondta: „Én játszom a darabot, maga meg a szerepet.”

Visszatérve, legnagyobb fájdalmunk az, hogy Várkonyit lefoglalták az adminisztratív teendők, pedig vele igazán élmény volt együtt dolgozni.

Harsányi Gábor

Hogy ki a legfontosabb a színházban – rendező, író, színész (ezt vallják a legkevesebben) –, azt nem lehet meghatározni, a legjobb, ha a három együttesen. A színész, egyszerű hasonlattal, mint a szülő nő kihordja a figurát, a rendező az orvos. Személy szerint nem szívesen mondok senkit, vegyük úgy, hogy szeméremből. Azt hiszem, kétfajta jó rendező lehet: vagy akinek egyáltalán nem „látszik” a munkája, vagy aki olyan erős egyéniség, hogy megérződik az előadáson. Ha Brookot, Grotowskit, Tovsztonogovot tekintjük, akkor lássék a munkája. Ha olyan szuggesztív egyéniség, úgy tudja az írót képviselni, hogy valóban nagybetűvel lehet írni a nevét, mint egy karmesternek – pontos fül, pontos tudás. Legyen a kisujjában az író szándéka, de magában ez nem elég. Összefüggjön az íróval, ahogy Jouvet és Anouilh, Giraodoux együtt dolgoztak. Ehhez aktív elmének, univerzális egyéniségnek kell lennie, hogy magához vonzza a jó írókat, értsen a képzőművészethez, díszlethez, zenéhez, stílushoz.

A színész ennek az összetett gondolatiságnak a megvalósítója.

Az igazolás pedig a széles tömegek visszhangja.

Lángelme legyen, aki mindent össze tud fogni, színészt, gondolatot, s magán átvezeti a darab áramát. Ha létezik ilyen, akkor ez rendező.

Talán az író a legfelső teremtő, a színész a részeket alkotó, de szerves egésszé a rendező teremti a színdarabot. Mert mindennél fontosabb a végeredmény, a produkció. Ez gyönyörű, vajúdásos folyamat: a jó rendezővel együtt indulok el és együtt érkezem meg, a színészből ki kell szakadni az alakításnak, de az orvos segítségével, ehhez pedig feltétlenül hinni kell az orvosban, érzelmileg és szellemileg nem maradhatnak el egymástól – kölcsönhatásban vannak –, hiszen akár a rendező, akár a színész nem jut egyforma mélységig, elveszíthetik egymást, de ha együtt tudnak lélegezni, a megvalósulás leggyönyörűbb pillanata jut nekik osztályrészül.

Két ilyen, számomra emlékezetes példát azért mondanék. Egyik Nyikolaj Pogogyin darabjában, az Arisztokratákban való munkám Kazimir Károllyal. Gyakorlatilag hét nap alatt kellett megcsinálni, a figura fejlődésének fordulópontjait megtalálni, s ehhez nagy rendezői segítséget kaptam. A másik Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelemben Szőnyi G. Sándorral dolgoztam így. Mikor a Sötétkékruhás a hegyen egy öreg pasit lát egy meztelen tinédzser lánnyal az autóban, ráeszmél saját szerencsétlenségére és bűnösségére, valami tudatalatti mozgolódik benne. Sokáig kerestük a mozdulatot, a stáb ődöngött, Szőnyi valami olyasmit mondott, hogy szinte artikulálatlan üvöltés tör ki a fiúból, ebből lett aztán, hogy elszorul az üvöltés egy-egy megfeszített, széttárt mozdulat után valami furcsa elernyedés következik. Megtaláltunk valami lényegeset. Ettől kezdve minden úgy jött, mintha rám írták volna.

Ha nem ilyen a rendező: öl, pusztítja a színészt, s mi több, az írót is. Az összes munkatársat, társművészetet is fojtja, csírájában ölheti meg a fejlődést, elhidegítheti a közönséget, a színházba járó közönség utánpótlását, a fiatalokat. Nem irigylem a rendezőket, duplán felelősségteljes a munkájuk.

Ugyancsak veszélyes az öncélú rendezői megvalósítás: középszerű rendező, aki csak diplomával rendelkezik, meg tudja hamisítani az egész mű csengését, el tudja zavarni a közönséget, s ha rosszul határozza meg a színész funkcióját, a színész elvéti a szerepét.

A közönség – szerintem – a darabra jön be. A színészen keresztül látja a darabot. Utána, végeredményként, látja, látnia kell a rendező munkáját.

Iglódi István

Természetesen az egyik Major. A másik Szigeti Károly, akivel most dolgozom.

Jó rendező, aki túl az iskolán, tanári hatáson, nemcsak új produkciókat hoz létre az emberrel, hanem további gazdagodási utat tesz lehetővé, képességeit megőrizve tovább fejleszti. Iskolán kívül is tanár tud lenni, függetlenül a sikertől (nem is sikerben mérem a pályát). Fontos, hogy általa mennyiben léptem tovább.

Meghatározó jelentőségű volt öt-hat év Major mellett, s meghatározó jelentőségű Szigetivel. Más aspektust is nyertem, a testtel, a biologikummal való színészi lehetőségeket nyitotta meg előttem.

Tizenkét év alatt sok kedves emlék akad, de az a legkedvesebb, amihez éveken át kötődik – ha nem véletlen ez a kötődés. Nemcsak siker és szerep: hiszen van, aminek csak később lesz igazi haszna.

Más, mikor növendékként ismerkedik az ember a szakmával (Nádasdy, Várkonyi: én nagyon jól voltam eleresztve), és más, mikor éli a színész életét.

Jobba Gabi

Ki a kedvenc rendezőm?

Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolni tudnék. Úgy vélem, hogy akinek van „kedvenc költője”, az nem tudja, mi a költészet, akinek van kedvenc színe, az nem ismeri egy képtár színgazdagságát, akinek van kedvenc rendezője, az még nem élvezte a különböző rendezői szemléletek varázslatos tükörjátékát, a rendezői magatartások azonosságában és különbözőségében rejlő izgalmat. Ezen kívül: más az a rendező, akivel dolgoztam, és más, akinek csak a rendezését, az eredményt, az előadást ismerem. Mégsem akarom megkerülni a választ, ha kicsit máshogyan is fogom fel a kérdést.

Szinetár Miklós, főiskolai tanárrendezőm, Horváth Jenő, aki Brechtre nyitotta a szemem Kecskeméten, Szigeti Károly, Jancsó Miklós és Iglódi István, ők már a 25. Színházban, ez a sor, amely számomra – eddig – a rendezőmesterek sora. Kedvencem pedig mindaz, ami bennük különböző. Remélem nem sértődnek meg, ha néhány mondatban felidézem őket, úgy, ahogyan egy zöldfülű látja mestereit. Szinetár mintha szundikált volna a próbákon, csak néha biztatott: csináljuk úgy, ahogy belőlünk jön. A szünetben kaptunk néhány anekdotát, súlytalan megjegyzést, ironikus széljegyzetet, és ez mindent meghatározott, eldöntött. Zajtalanul és titokban rendez. Horváth Jenő mindenkit gyűlöl, a színészt, a színházat és a darabot. Gyűlölködése pedagógikus és zseniális. Csak saját magában hisz, de ez a hit ragadós. Minden színész, az egész színház, maga a darab önbizalomra ébred. Horváth Jenő megrendezi a darab felét, és azután a darab megrendezi önmagát. Szigeti művészete a mozgásból, a koreográfiából indít, ebben eleinte zavarja a szöveg és a színész, ebben a periódusban a tér, a zene és a kellék érdekli csak. A színész ilyenkor átkozódik magában, ő beszélni, értelmezni szeretne. Eljön az ideje és akkor már hálás érte, hogy kapott egy második anyanyelvet, a koreografált mozgás világát. Jancsó Miklós nem rendez a próbán, hanem darabot ír. Körülötte Hernádi és a többi jóbarát, tesznek egy-egy megjegyzést, az is bekerül a darabba. Jancsó darabot ír a próbán a darab köré. Én a magánértékrendszeremben Ady és Bartók mellé helyezem. Iglódi megerőszakolja a darabot, a színházat, a világmindenséget. Sohasem következetes, de mindig szuggesztív. A színész minden próba után többet tud magáról, kevesebbet a darabról és Iglódiról. Ezért sikerül az előadás. Hálás vagyok nekik, hogy már majdnem színész és majdnem idegbeteg vagyok.

Kálmán György

Vele nehéz dolgom volt. Kétszer is találkoztunk, kifejtette, hogy nem szeret nyilatkozni, kedves volt, és gunyoros „túllevő” és ugyanakkor vibráló. Aztán a visszafojtottságból áradt belőle a szó, lejegyezhetetlen, igaz-őszinte színházszeretet. Csak néhány töredéket tudtam kiragadni.

„A nagy egyéniség minden területen megnyilvánul, észrevehető. A HÉT egyik adásában láttam megint Willy Brandtot. Politikus, közéleti ember – de mint ilyen is szakavatott egyéniség… A megjelenése, a gesztusai, a mondanivalója… egy valódi valaki ágált ott, akinek erkölcsi múltja van, tapasztalata, elvi kisugárzása.

Egy ideális rendező is ilyen súllyal kell hogy rendelkezzen…

Sokszor úgy tűnik, nincs is szükség rendezőre. Hiszen ott az írott szöveg és a színésztársak. Aztán mégis arra jön rá az ember, nagyon jó, ha egy kézben összpontosul a darab, egy jó rendező kezében. Minden produkciónál másképp van.

Hát… Szendrő Jóska bácsi ihletett színházi ember volt. Pezsgett körülötte a levegő, áradt belőle a színházi levegő, inspiráció, bővérű humor, gyors élettempó… És költői lélek volt a maga egyénisége szerint, tudott lelkesíteni és a szó jó értelmében ledorongolni…

…A színésztársak! Sokszor úgy tűnik, az ember többet kapott tőlük, mint effektíve a rendezőtől. Bajorral, Tímárral, Somlayval egy színpadra lépni, egy-egy gesztusukra figyelni, reagálni, munkájukat látni…

Jó volt.

Sokszor egy-egy nagy színész nagyobb hatást tesz kollégáira, mint a rendező.

Vagy munkaerkölcs. Mi az? Mi az egy színházban, a színészi munkában, a manézsban? Zsolt István ügyelő biztosan mindnyájunkra hatott. Ahogy ő a munkáját végzi, ahogy ő a bírói munkát csinálta, már akkor együtt futott a játékosokkal, „követte a játékot”, mikor a legtöbb futballbíró állva nézte a mérkőzéseket, nagy messziről kocogott a tett színhelyére. A színházban is „követi a játékot” – ahogy ő dolgozik, az a művészet és a szakma erkölcsi pontosságú, mindnyájunkra ható magatartása.

Végtelenül szeretem a fiatalokat. Tele vannak szívvel, levegővel, lehetőséggel. Szívesen vagyok velük együtt, az ő hitviláguk engem is átmelegít. Kívánom, hogy kapjanak valamit tőlünk, ha nem is annyit, amennyit mi kaptunk nagy elődeinktől.

A színész élete a társalgóban is zajlik. Jó színészekkel jó együtt lenni, Törőcsikkel, Sinkovitscsal, Kállai Ferivel, a többiekkel. A gondjaikkal, örömeikkel. És én szeretek dolgozni, ha dolgozhatok, teljes szívvel csinálom a tévét, a rádiót, a szinkront, a színházat. És ez a munkám. Színész vagyok: színészkedem. Dolgozni kell, ez a legfontosabb.

Kern András

Majd marha leszek válaszolni.

Nem vagyunk olyan szabadok és felnőttek és érdekfelettiek – ahogy a bevezető írja –, hogy őszintén válaszoljak.

Lorán Lenke

Apáthy Imre és Várkonyi Zoltán.

Ismerték a színészalkatot, kiből mit lehet kihozni. Türelemmel vagy követeléssel. Apáthy a főiskolán tanított, harmincszor elmondatott egy mondatot, hogy már sírva vertem a padlót. Tehette, tudta, mit akar, valaki volt. S mikor elmondtam harmincegyedszer, hogy most már csak jó lesz, azt mondta: „Látja, ez volt a szürke egérszar árnyéka.” Mert nem a technikát, a lelket akarta kicsiholni, a vénát megmozgatni. Ismerte a lélektant, s akiből lehetett, a maximumot kihozni. Várkonyival is nagyszerűen dolgoztam, velejéig értette a szakmát. Nagy élményem volt, s még ma is az, harminc év után, hogy ilyenek keze alatt dolgozhattam. Emberismeretük volt, színházismeretük, indulatot, érzelmet végsőkig felfokozni játékkedvük, s ez sosem volt lényegében sértő, hanem építő. Itt nem volt lazítás, állandó bizonytalan keresgélés, munka volt, jó munka. Nem tudom, a mai színészeknél ez hogy van. Bizonyos esetekben a színészektől a Művészeti Dolgozók Szakszervezete által kiadott szakszervezeti könyvet be kéne cserélni a könnyűipari vagy belkereskedelmi szakszervezeti könyvre.

Pálos Zsuzsa

Nem tudok személy szerint mondani.

Jó emlékeim vannak munkákról, rendezőkről.

Nosztalgiám van a főiskolai évek iránt: bátorsággal kérdőjeleztük meg egymás munkáját – együtt végeztünk a rendezőkkel.

Ilyen volt Iglódi Istvánnal dolgozni, Molière Gömböc úr című darabját rendezte. Nem sajnáltuk az éjszakáinkat, szabad alkotó légkörben dolgoztunk, Iglódi keretjátékot talált ki, ami aktuálissá tette a darabot, igencsak ötletesen fölkészült a rendezésre.

Kerényi Imre Szép Ernő: Azra és a színpadra írt Hasek: Svejk rendezése is jó hangulatú volt. Azt hiszem, Bodrogi igen beválna rendezőnek is, a színészpedagógiája remek, ihletetten tudja felkészíteni a belépést, a mozgást, amit nem tudnak tanítani a főiskolán.

Horváth Jenő Frederick Knoll Várj, amíg sötét lesz című darabjának rendezése ilyen emlékezetes számomra. Krimi: első kamaszkori szerelemben égő lányt alakítottam, Horváth Jenő végletes játékra biztatott. Egy vak nő férjébe voltam szerelmes, a vak nőt kellett kiborítanom, aztán én mentettem meg. Ehhez bizony sikítás és bátorság kellett már-már a naturalitásig. Sikítani, hogy a saját fülembe is belejöjjön. Azt hitték, naturalista, de absztraktul sikítani nem lehet.

Nekünk a szerződés előírja, hogy azt csináljuk, amit a rendező mond. A rendező pedig gyakran csak versenyben akar maradni más rendezőkkel: ha X. rendezte Shakespeare-t, én is megrendezem. Akármilyen nyakatekert vagy erőltetetten szexuális – a színész kérdőjeleket nem tehet fel.

Az együttjátszás örömét várjuk. Ez nagyon ritka. Ehhez valódi apának kell lenni, türelemmel megvárni a színész átlényegülését, sokszor nem veszik észre, hogy tíz órakor a színész nincs mindig színészállapotban. Ez nem fegyelem kérdése. A rossz szó leállíthatja a színészt: nem foglalkozik a szereppel napközben tovább.

Somogyvári Rudolf

Nem néven nevezném, inkább az elképzeléseimet mondanám el.

A jó rendező feltétlenül szükséges a jó produkcióhoz, bárki is az a színész. Ennek a feltétele, hogy a színész elismerje, maga fölé tudja helyezni, el tudja fogadni mint irányítót. Szakmailag és emberileg is, ez nem életkor kérdése, egy harmincéves rendező is lehet ilyen. De a rendezőcentrikus színház csak akkor fogadható el, ha a rendező valóban nagy egyéniség. Ez az ideális, ez az én rendezőm – ez az én színészem azonos hullámhosszon való találkozása. Persze, ez csak elvi, ez lenne az abszolút jó színház.

A színházban a végső szó a rendezőé. Ez akkor jó, ha a rendező igazán jó. Ehhez az kell, hogy ismerje a darabot, annyira fölkészült legyen, annyira ismerje a darabot, mint a nagy karmester a partiturától a premierig és tovább. Ezt a tekintélyt csak igazi tudással lehet elérni. Ennek a tudásnak ki kell terjednie az összműveltségre, a zenéhez való affinitásra, a ritmus- és tempóérzékre (színészeknek is elkelne). Hiába próza – azért ez zene.

A másik alapvető tulajdonság a pedagógiai érzék. Ez külön adottság. Legszebb emlékeim a pályán eltöltött negyven évből ezzel kapcsolatosak. Sajnos, csak egy-egy. A jó pedagógusnak ötszavas instrukciója is döntő, új vágányra tud tenni, sorsforduló lehet az az öt szó. De nagyon fontos, hogy jókor mondott öt szó legyen, mikor a lélek igazán nyitva van. (Apáthyra emlékszem így). És hogy az összes szereplővel ilyen pedagógus legyen, sokszor egy-egy nagy egyéniség túlzottan lekötheti a rendezőt. De a pedagógiához az is hozzátartozik, hogy néha „megdolgoztasson”, csuromvizesen jöjjünk le a próbáról.

Nos, ha nem ilyen a rendező, akkor baj van. Fantomok uralkodnak el a színházon, mint modernség vagy eszköztelenség vagy nagyvonalú rögtönzés. A színész hamar észreveszi a hibát. Ha a rendező improvizál, vagy a jelenet konzekvenciáiról a színésznek kell fölvilágosítania – azt köszönöm szépen. Ugyanúgy nem hisz a rendezőnek a színész, ha erőltetettnek érez egy koncepciót. Csődhöz vezethet, ha ezt érezzük, a rendező a modernség ürügyén meghamisítja az írói alkotást.

Például a múltban ott sem fogadták el a drasztikumot, ahol volt, s valami „fi donc”-stílusban szépelegtek.

Ma – a modernség ürügyén – ott is drasztikusak vagy trágárak, ahol nincs is, csak belemagyarázzák. Ha pedig a rendező nem győzi meg a színészeket a maga igazáról, bekövetkezik a színészek néma lázadása, a rendező mondja a magáét, az előadás gazdátlanná válik, a színész „alájátszik” a rendezőnek, de akkor bomlik az előadás, a stílus, és csak kakofónia lesz belőle.

Ilyen az eszköztelenség fantomja is. A kor szavát meg kell érteni, melyben még egy „jónapot”-nak is hitelesen kell hangzania. Valójában még több eszköz kellene, de pontosan kiválasztva, melyik is kell, melyik a valódi. „Te csak mondd a szöveget, ne játsszál, nem te játszol, a szöveg és a szituáció játszik.” De mitől?

A rendező ugyanis nem szülészorvos, hanem apa… Az előadást születése után is gondozni kell, nevelni, mert enélkül széteshetnek, meghalhatnak az előadások.

Sajnos, úgy látom, rossz harc folyik a színházakban, a fiatalok és az elmaradni nem akarók túlságos bizonyítása közt sokszor elvész az igazi tét: az előadás.

S még valami: smuzolás folyik a színpadon, csak így tudom mondani. Nincsenek színek, sarkok, görbületek – ebből pedig csak szürke folt lesz.

Szabó Gyula

Az ősközösségben közösségi volt a játék, egy-egy jó vadászat után aki legjobban tudott ugrálni – elszórakoztatta őket. Az istenek, királyok korában is szerves része volt az udvarnak a színész, bohócokat tartottak. Mostanra maradt a porond, a színész egyedül is tud színházat csinálni, önállósult; de ezt a játékot irányítani kell, összefogni, rendezni. Mert a színház ma politizál. Ez a legdifferenciáltabb szellemi tevékenység; kiváltságos emberek adottsága. Ezért a rendező több irányú képességgel, teljes elfoglaltsággal, műveltséggel kell, hogy irányítsa a játékot.

A Tanácsköztársaság idején a színészeket a nemzet napszámosainak nevezték, és joggal – kultúrát kellett vinniük a nép közé. Ma ez sokirányú munka, a szakmából adódó belső kényszer folytán minden területen dolgoznia kell, nehogy kiessen a lüktető színházi világból.

Legkedvesebb rendezőm Kazimir Károly. 15 év köt össze vele, siker, bukás, emberi konfliktus, a kegyetlenség határáig menő őszinteség, de úgy érzem, mindig az ügy érdekében. Valami újat akart, mást, fiatal lendülettel, s én elfogadtam ezt a hívást. A szakmai köszönet hangján tudok csak róla beszélni, döntően befolyásolta szakmai és emberi fejlődésemet. Voltam én is mélyponton. Mikor egy hivatalban, ahol adatokat kértek tőlem, azt feleltem, nehéz normálisnak maradni egy Jézus Krisztus, egy Hitler, egy Lenin után… és megmutattam a zárójelentésemet. A bizottság elfogadta az érvelésemet, belőlem pedig kitört odakinn a hisztériás nevetés: ők valós személyekre gondoltak, de én átéltem, játszottam mindegyiket. Kodolányi mondja: „Minél jobban absztrahál egy művész, annál magasabbra jut.” Kazimir színházában megtanultunk absztrahálni. Ilyet éreztünk Finnországban a Kalevalával. Ahogy a sast és Vejnemöjnent emberként megelevenítettük – stadioni siker robbant ki. De mondhatnám az Arisztokratákat, ahol Rozsos Istvánnal a búcsúpillanatban csak tisztelegtünk búcsúként, szólt a hajókürt. Vagy László Bencsik: Történelem alulnézetben, ahol a fontos jelenetnél csak egy szék maradt számtalan naturalitás helyett.

Másik rendezőm a gyermekkori felismeréseket idézi bennem. Apáthy Imre fölszabadított. Feljött a színpadra. Atyai jóbarátként indított el. Mert bízott bennem, s a bizalom a legfontosabb. Ahogy tanyai otthonomban az első élmények, a kapacsendülés, tyúkkaparás, a tűzhely sustorgása után a harangszó kondult a táj fölé. Aztán a taposómalomban eltűnnek ezek az élmények, mesterség kell, tudás. Ahogy ő mondta, nem a ti érzésetek számít, a nézőé.

Most olyan a rendező, mint a szülészorvos, a bába. Ez a része viszont könnyebb. Nevelni nekünk kell. De, ahogy ugyancsak Kazimir mondja: „A baj, hogy akkor is szülni kell, ha valaki nem állapotos.”

Gyötrő pálya a színészet. Mikor Hevesi Pethes Imrét búcsúztatta, Dante képét idézte, aki lobogó homlokkal, hanyag öltözékben járt az utcán, s a firenzeiek elhúzódtak tőle, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy ez az ember csakugyan járt a pokolban. Azt hiszem, hogy színész is csak az lehet, aki járt az önismeret poklában. S ehhez nagyon sokat segíthet a rendező, akiben megbízom. Mint az orvosban. A végső igazság viszont az, hogy a rendező mindent megadhat, gyógyszert, tanácsot – de meggyógyulni csak a beteg tud.

Tolnay Klári

Ha azt hangsúlyozza a bevezető, hogy a rendező fontosabb, mint a színész, azzal nem értek egyet. Ezt csak divatos beállításnak tartom, amikor minden darabnál „produkálni” akarnak valamit, ami gyakran csak kiagyalást takar.

Nincs kedvenc rendezőm, nem is volt soha. Jelenleg nem fordítanak elég gondot a színészre. A színészek nagyon különböző lények. Engem például kutyakorbáccsal kell verni, hogy merjek; ki kell bontani. Van viszont, aki egy rossz szóra begörcsöl. Emlékszem, Jób Dániel Darvas Lilinek sose adott „föntre” instrukciót, sokszor sétálgattak halkan és hosszan beszélgetve a folyosón. A rendezőnek pszichológusnak kell lennie, melyik színészhez mi a kulcs? Gellért Endre módszerén megdöbbentem, mikor a rendezői példányába pillantottam: mindent lekottázott előre, még a helyzeteket is. Komikusnak tartottam. Aztán nem tágított a felfogásától, ezáltal hinni lehetett benne, s az ember váratlanul, egyszer csak ugyanazt csinálta.

Hinni benne – ez azt is jelenti, ha tapasztalom, hogy eddig milyen jót rendezett.

De van véletlen is. A szerb Stupicába beleszerettünk. Meleg lett a szoba. Tíz órakor nem kellett haptákba állni, kávéztunk, viccelődött. Ha valakinél észrevette, hogy nincs jó lelkiállapotban, elterelte róla a figyelmet, például a kellékekkel foglalkozott. A tolmácsot elküldte, annyira értette a nyelvünket. Laza állapotba tudott hozni bennünket.

Pártos Géza volt ilyen, az ő színes lelke mindenkibe erőt varázsolt. Nem hitt abban, hogy van tehetségtelen ember: ha a játék bátorságát nem tudja átadni, akkor a rendező a hibás.

Az igazi rendezőben érzem: enged kibontakozni, rám koncentrál, fölbátorít az igazi játékra.

Utolsó évad

L. Z. emlékére

Nem akart meghalni. Tulajdonképpen így kezdődött a pályafutása. A fiatal, kezdő színész ott állt a második felvonás végén, a színfalak mögött egy kisvárosban, s azt suttogta a rendezőnek, aki idegesen bele-beletúrt a hajába:

– Nem akarok még meghalni. Korai. Nézd meg a darabot, öregem… valamit még bele kellene írni ennek a kőművesnek a sorsába… Nincs befejezve. Nem mondta el, mit akar építeni, hogyan akar igazán élni, mit akar megváltoztatni… Kéne még neki egy felvonás. Legalább egy nagymonológ a harmadik felvonásban. Elmondhatná, hogy kőműves csak akkor hal meg, ha érzi maga körül a felrakott falakat. A jövőt. Még gyereke sincs, kellene legalább egy gyerek…

A rendező idegesen bele-beletúrt a hajába, valami igazat érzett a fiatal színész szavaiban, de sietnie kellett, délután Pesten próbált a Rádióban.

– Nézd, Zoltán… lehet, hogy igazad van. Nem tudok már mit csinálni. Értem, amit mondasz. De az a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot.

– De így nem bontakozik ki a jövő…

– Lehet. De én magamtól nem merek belevágni, a szerző meg fölutazott Pestre, valami szakmai megbeszélés van az írószövetségben, onnan nem maradhat el.

Egy pillanatra élesen meglátta a fiatal színész fejét. Finom metszésű profilja feketén villogott a homályos színfalak közt. Sűrű, barna nézése összegyűjtötte a szempár közel álló, szuggesztív erejét. A színfalak mögött szállongó porban olajos, tiszta szobornak látszott. A rendező a bal felső zsebébe nyúlt, két villamosjegyet halászott elő. Meg fürdőjegyeket, a Sóstóra.

– Pihend ki magad, Zoli. Jövőre úgyis fölkerülsz Pestre, ott igazi színház van. Ott meg lehet halni – mondta kedvesen, és átnyújtotta a jegyeket. A fiatal színész tétován és önfeledten nyúlt a vékony sárga meg fehér papírdarabokért. – Menjetek ki Júliával a Sóstóra. Itt vannak a jegyek. Holnap nincs próba, kiruccantok egyet. Rád fér. Sokat dolgoztál, jól dolgoztál… Júliára is ráfér, ne gyötörd. Legyetek civilek, emberek, szeressétek egymást, feküdjetek a napfényben… ezekkel a jegyekkel beengednek… felejtsétek el egy napra a színházat, a mi nyavalyáinkat, az országot, az egész huszadik századot. Ennyi kijár, ennyi munka után… – nevetett a rendező, pillanatra megint élesen látta a fiatal férfi fejét, finom metszésű profilját, szerette ezt a profilt, és félt a szempártól, mely szembefordult vele. Ijedten instrukciókat hadart. – Igazad lehet, hogy ebből a halálból nem bontakozik ki a jövő. Nem szoktam ilyeneket mondani, de csináld teátrálisan. Hogy érezzék – egy hős dőlt el itt. Nemcsak egy kőműves… Ahogy végigzuhansz a deszkán, egy ország érezze a zuhanást!

Nevettek, a kócos hajú rendező megveregette színésztársa vállát, és útjára bocsátotta.

Kint feküdtek aztán Júliával a deszkán, a mólón, a nap finom bevonattal fogta körül a testüket. Két szerelmes test, önfeledt pórusaival átadta magát a bombázó, kedves sugaraknak. Felnőtt, naptól átitatott testű Rómeó és Júlia voltak, akik a családok, tartományok ellenére egymáséi lettek: itt a mólón megszűntek a kifürkészhetetlen ellentétek, a művészeti párbajok – már csak napsütötte test voltak, egymás mellett, egymáshoz sem érve, mint a nap vadászatának kiterített vadjai, a halhatatlanság pillanatnyi bajnokai, izmok és erők, lüktető, eleven idegsejtek, természetes páriák, akik vízáztatta bőrükön izzó pórusokban érezték a nyers végtelent; két ember voltak, egy jobb és egy bal; élő egyiptomi pár, akiket a nap földelt sűrű sugarai alá. Együtt voltak – sors, haza, szerep, tehetség nélkül –, izzadtak, bőrüket gyöngyöző veríték borította.

– Te – emelte föl a fejét Júlia –, vissza kell adnom a rendezőnek a két fürdőjegyet.

– Bliccelünk? – kérdezte a férfi.

– Persze.

– Hagyd el… Majd kijövünk még egyszer.

De nem jöttek ki. A jegyeket elvesztették, Pesten meg nagy színművészek lettek. Az ideges profil fölvillogott az öblös színpadon, az emberek tapsoltak. Az asszony arcát vörösbarna hajkorona fogta körül, mint súlyos rézkarika. Mindent eljátszott – királynőt, utcalányt, háziasszonyt, abszurd feleséget, csitri balatoni pincérlányt –, minden maskarában tündökölt, mert tudott tündökölni.

A férfinak azt mondta a rendező Pesten: – Mindenki téged vár a színpadra. Megvallom, azért jön a közönség a színházba, mert látja a neved a színlapon. Mit mondhatnék neked, már mindent tudsz, amit egy színész tudhat. De a halálodba beleborzonganak. Fölszisszennek a nézőtéren. Mit mondjak: Fogd vissza magad. Az átélésnek is van határa. Ez már nemcsak a színész halála. Mi nem a halált hirdetjük. A jövőt! Hogy élni kell. Tovább. Akárhogyan. A színpadon a te halálod többet jelent. Erre vigyázni kell! Ahogy te ledőlsz, ahogy meghalsz, az lázadás. Tudod, hogy nem akarok beleszólni, de fogd vissza magad. Egy kicsit. Hát belereng a deszka, a firmamentum. Félek, hogy félreértik. Azt hiszik, ez a darab vége. De még van egy felvonás! A te haláloddal nem fejeződik be a katarzis. Még minden elrendeződik. Ez a kőműves belehal az építkezésbe, de utána épülnek lakóházak, menhelyek, gyerekeknek igazi otthonok… Ugye, nem haragszol, hogy ezt mondom?

A színész nem haragudott. Eljött a színháztól. Más színházakhoz ment, játékot hirdetett, hogy fölrázza az embereket. Az emberek megvidámodtak, hiszen szomjúhozták a játékot. Nevettek, tapsoltak. A levegő éles élettel lett teli. Vágyakoztak az emberek a jövőre, a lehetetlenségre, valami elérhetetlenre. De a színész végletekre vágyott. Meg akart halni.

– Meg akarok halni – mondta.

– Korai – mondta megint a vidéki rendező. – Átírattuk a darabot. Túl korai a halálod a második felvonás végén. Nincs folytatása. Már úgyis őszülsz, tovább élsz a harmadikban. Mi az neked, ezzel a szép ősz fejjel? Kibontakozik az élet, amint építő kőműves is bevégzed a munkádat. Látod, ez az új szöveg, hosszú kérlelésre írta meg a szerző. A hős nem halott, megnősül, családot alapít, és lerakja a jövendő alapjait. Emberi, belső, bölcs forradalmat hajt végre, hogy színházat építhessen, meleg, otthonos falakat a fiataloknak.

– Nagy szerep – mondta halkan a színész, két barna gombszeme izzott.

– Nagy, nagy – újrázta a rendező, sikerkasszát várt az előadástól.

– De hamis, hamis szerep.

– Miért lenne hamis? A hős megtörik, és bölcsessége önmagát is megújítja. Meg a közösségét.

– Milyen közösségét?

– Amelyik várja, hogy tovább éljen!

– De a hős élete lezárul a második felvonásban. Így van megírva, harmadszor játszom.

– Hát éppen most változtattunk rajta! Ez biztatóbb!

– Nincs biztatóbb a halálnál.

– Ideges vagy. Fáradt, tudom. Tévé, film, rádió. A keserűség beszél belőled. Az embereknek hitet kell adni!

– Te mondod ezt nekem? Aki húsz éve elárulod a hitet? Ne gyerekeskedj! Aki húsz éve másra se sandítasz, mit várnak tőled, hogy szabályos légy, jópofa, alkalmazkodj a szabályszerű előírásokhoz? A hit nem szabály! Húsz éve még te mondtad, hogy itt a második felvonás végén meg kell halnom. Ez a dolog menete. Mint a csillagok állása, ez határozza meg a sorsot. Nem lehet húsz évenként új bőrt vásárolni.

– Drága vagy, ahogy ezt mondod – s a rendező beletúrt a hajába, már attól tartott, hogy a szerzővel meg az illetékesekkel nem tud megegyezni a kőműves szerepében. Nyugtatni akarta a színészt. – Nem könnyű veled dolgozni, azt beláthatod. De, félre ne érts, én melletted vagyok! Én tudom, hogy zseni vagy. Minden szavadból, mozdulatodból láng csap ki. De hallgass rám… Ez nem megalkuvás, ez a továbbélés… megváltoztak a körülmények, ez hatással van a darabra, a kőművesre, a hitre, az országra… mit mondjak még? Júlia úgyis lejön a főpróbára. Pihend ki magad. – Bal felső zsebébe nyúlt, villamosjegyet vett ki meg fürdőjegyeket. – Menjetek el Sóstóra. Kiteszitek magatokat a napnak, te is megbékélsz. De a második felvonás végén nem lehet meghalnod. – S a színész kezébe nyomta a jegyeket.

De a színész meghalt. Önszántából.

Júliának azt írta a búcsúlevélben:

„Itt a két jegy a tóhoz. Egyedül kellett jönnöm. Blicceltem… a kabinos megismert, kedvesen elbeszélgetett velem, nem kérte a jegyet. Örültem a sikernek…”

Júlia eltemettette, mert a halottakat el kell temetni. A Művészeti Szövetség nem tekintette saját halottjának. A sóstói falusi temetőben Magyar István hatvanhat éves helybeli és Steier Jolán rakamazi lakos mellé került. Ott várja, vízszintesen, gyöngéden, a föltámadást.