Pótmajom

– Halló. Csermely doktor úrral szeretnék beszélni.

– Igen.

– Halló! Csermely doktor úr lakása?

– Igen…

– Ne haragudjon, nem tudom… jó számot hívtam-e?… Régről van nekem ez a számom…

– Igen…

– A 625-442-t hívtam… Nem tudom…

– Igen… Ez az a szám…

– Ne haragudjon… Nem akarok alkalmatlankodni… Valami baj van?

– Baj? Baj, baj… Miért lenne baj?

– Ha ez az ő száma…

– Az övé. Mondom. Mért lenne mindig baj? Elég baj van a világon, nem igaz?

– Nem értem…

– No, csak mondom. Ki keresi Csermely doktort, már megbocsásson…

– Lehet, hogy tévedtem. Elnézést.

– Nem, nincs semmi. Nem történt semmi. Csak kérdeztem…

– Én doktor Csermely Ágostont keresem. Nem él már?

– Jaj! Hogy mondhat ilyet? Él ő, nagyon is él. Hova gondol? A Csermelyek sokáig élnek. Sokáig bírják, így is lehet mondani.

– Bocsásson meg, asszonyom, akkor inkább leteszem a kagylót.

– De ne tegye le! Jó ez a szám. Mindjárt… Kit jelentsek be Csermely doktornak?

– Rendelőt nyitott?

– Dehogy nyitott rendelőt! Még csak az kéne! Elég pénzt keres ő az intézetben, nem gondolja?

– Úgy emlékszem, nem sokat adott a pénzre…

– Ilyen jól ismeri? A pénzre valóban nem sokat adott… De mire adott sokat?

– Ne haragudjon… Magam is sietek, nem akarom tartóztatni, csak szerettem volna megkérdezni… Vagy tudni róla… Már nem praktizál?

– Praktizál? Nem rossz szó… Praktizál… Praktizált ő valamikor? Orvos ő, azt mondja meg? Milyen orvos?

– Asszonyom… bocsásson meg…

– Na nem… Csak tűnődöm… Mintegy magamnak teszem fel a kérdést. Mire adott sokat? A szerelemre? A szenvedélyre? Mi az ő életfilozófiája?

– Nem tudom…

– Na látja. Én sem tudom. Segíteni az embereken? Hogyan? Orvostudomány… Az orvostudomány… Kényes ügy.

– Én nem tudom…

– No látja. Ő csak a reménytelen eseteket szereti. Azt hiszem. Vonzza a reménytelen helyzet. Talán ez az ő életfilozófiája. Bár… ki tudja? Nem ismeri az ember egymást. Sehogyan sem. Húsz év után sem. Nem látunk be egymás lelkébe. Ezt ő is vallja. Talán tőle is tanultam. Sok mindent tanultam tőle. Például hogy a feketét vékony kis rummal kell inni. De hát ezt bizonyára maga is tudja.

– Nem tudom. Nem tudom, hogy a feketét csak rummal lehet inni.

– Ne sértődjön meg. Aki megsértődik, annak nincs igaza. Soha nincs igaza. Ezt is tőle tudom. Ha tudná, miket tanultam tőle! Tőle lehetett tanulni. Mindig nagy hatással volt az emberekre. Bizonyára magára is. Ha így ismeri. Ha így keresi. Mert keresik, higgye el, nagyon is keresik… Persze érthető. Aki ennyi emberen segített, aki ennyi emberben tartotta a hitet… Persze a legszerencsétlenebbekben… Ez az ő specialitása, így is mondhatjuk. Nem tudom, miért. Talán mert az egészségesebbek nem kerültek az ő kezébe… Vagy! Akinél tapasztalta, hogy nem elég szerencsétlen, az nem is érdekelte igazán. Valami seb… Valami igazi forradás! Ne haragudjon, hogy nevetek, nem akarom kinevetni. Sem őt, sem a munkáját. Igazi hivatás. Tényleg. De kinek a hivatása? Az övé vagy az eseteké? Most rossz szót használtam. Nem szereti, ha eseteknek hívjuk… az eseteit… Tudja, mitől tudott a legnagyobb dühre gerjedni? Ha ismeri őt, ismeri az orvosokat. Beszélnek, fehér köpenyt húznak, tudományos előadásokat tartanak még a haldokló ágyánál is. Nemhogy a fényes, nemzetközi előadótermekben… Nos, gyűlölte ezt a szót: kázus. Vagyis eset. Emlékszem, egyszer tajtékozva jött haza egy előadásról, talán éppen Párizsból…

– A doktor úr volt Párizsban?

– Jaj! Hol nem volt ő? Mindegy. Dühöngött, mert az előadó professzor folyton kázusozott… Hogy az ember nem kázus. Nem eset.

– Ebben talán van is valami igazság…

– Mi az hogy van! Maga félreért engem! Nem akarom őt bántani! Miért bántsam? Talán ő… nagy illuzionista. Ki tudja? Igen, azt hiszem. Egyszer lelkendezve tért haza, hogy az egyik „esete”… gondolhatja, hogy idézőjelben mondom, szóval egyik betege, egy férfi, nem nő, félre ne értsen… ez a betege aforizmákat gyártott. Igen! Ceruzával rótta kis eszmélkedéseit. Nekem is megmutatta a füzetet, egy agyonfogdosott és párnák alatt dugdosott piszkos füzetet… nos, ezt ő áhítattal hordozta, mint a betege elmegyártmányait… Nem, nem ezen nevetek… Magamon. Hogy még mindig ennyire eszemben tartom. Abban a füzetben írta az a férfibeteg, hogy „ne a betegséget gyógyítsd, hanem a beteget”. Nagyszerű elmeszülemény. Persze hamar rádöbbentünk, hogy valószínűleg és egyszerűen egy görög filozófustól lopta ezt a találmányt ez a szerinte mégis zseniális beteg. Persze voltak eredetibb aforizmák is abban a rendetlen füzetben. Például: „Zsíros kenyér – proletárszendvics.” Egész jó, nem?

– De. Elég jó.

– Nos, hitt a betegeiben. Mármint Csermely doktor. Hitt, hitt. Miben hitt? Tudja, ez elég bizonytalan dolog volt. Mint mondtam, hivatásos volt mindig. Mert ez ugye, hivatás. A lélek betegsége! A láthatatlan sebek gyógyítása. De kinek a hivatása? Nem inkább az eseteké? Hogy megint ezt a csúnya szót használjam. Tudja, az orvos csak az egyik fél… A másik fél a beteg! Akinek hivatása: a betegség. Vagy rosszul mondom?

– Nem, nem mondja rosszul.

– Bizonyára ért engem. Mi lenne az orvossal magában? Ha nem volna a beteg?

– Valóban, mi lenne?

– Na látja! Örülök, hogy érti. Persze, könnyű érteni. Hiszen érthető. Ez az egész. Ketten vannak. A beteg és az orvos. És nem biztos, hogy az orvos a fontosabb. Talán ő jobban rászorul a betegre, mint viszont. Nem gondolja?

– Nem tudom…

– Pedig így van. Legalábbis ez az anyaga. Ezen dolgozik. Mint festő a témáján, vásznán, anyagán… A beteg tartja fönn az orvost. Na, nem anyagilag gondolom. Igaza van abban, hogy nem a pénz érdekelte… De, tudja, néha arra gondolok, talán többre lehet becsülni azt az orvost, aki a pénzre megy… Az hivatásos. Megvannak a receptjei, diagnózisai, szertartásai: orvos. De ez a kettős kapcsolat… már megbocsásson… Nevetnem kellene, ha nem látnám ilyen józanul. Mert ebben a kettős játszmában, hogy ezt a csúnya szót használjam, mind a két fél beteg. Kicsit beteg. Az orvosnak is betegnek kell lennie, hogy értse a betegét. S a betegnek is gyógyítania, vonnia, vinnie kell az orvosát… bele a betegségébe, a mélyébe, a lelkébe… hogy a vezetője világosabban lásson, értse… Vak vezet világtalant. De nem akarok gúnyolódni. Össze kell fonódniok. Mint egy közösen elkövetett tettben. Másképp hogyan gyógyíthatnánk valakit? Hogy ez vakvágány? Ki tudja? Mért? Meg lehet menteni valakit? Súlyos beteget? Mármint lelkit értek. Aligha. No de ezt minden pszichiáter tudja. Ó, nehéz szakma ez!

– Én is azt hiszem…

– Akkor egyet gondolunk. Nagyon nehéz szakma. Mert kettőn áll a vásár. Elég profán vagyok, hogy így mondom, de ezt kell mondanom. Ajaj! Persze, ezt is tőle tudom. Nevetséges. Tulajdonképpen mindent tőle tudok? No, ez azért túlzás. Nekem, azt hiszem, mindig megvolt a magam koncepciója. Többet is kell mondanom. Hite. Megvolt a hitem. Ajaj! A hit más. Az nem életszerű dolog. Valami földöntúli. Bizony. De ezt minek magyarázzam? Ő nem látta Istent. Talán érezte. Vágyta. De látni?

– És maga látja, asszonyom?

– Nézze, nem érdemes erről vitatkozni. Én belékapaszkodom, ez is valami. Másként talán nem is volnék életben. Jó annak, akinek nem kell belékapaszkodnia. Mit mondok? Jó? Annak borzalmas. Azt hiszem, az elveszett ember. Az mindenféle esendő dologhoz köti a szekerét… Az érzelmeit, a szenvedélyét, a munkáját, a lélegzését. És ezek a földi dolgok tönkremennek. Ilyenkor az ember többnyire földi dolgokkal helyettesíti be Istent. Amik aztán persze elromlanak. Tönkremennek, szétporladnak. Belelovalja magát valamilyen nagyszerű érzésbe, feladatba… aztán vége lesz az érzésnek. S ott áll magában. Kiadva magát. Kifosztottan. Mit csináljon? Újabb partnerokat keressen? Megint megváltani valakit? Vagy megjátszani a megváltót? Meddig lehet ezt váltogatni? Nos, ezen én már nem vitatkozom. Úgy is mondhatnám, nem tartozik rám. Bár ki tudja? Rossz hivatás egyáltalán embernek lenni.

– Mért ilyen keserű, asszonyom? Ha már beszélgetünk.

– Beszélgetünk, persze hogy beszélgetünk. Nincs semmi jelentősége. Csak mondom, mintha magamban beszélnék. Vagy vele beszélnék? Olyan mindegy. Vak vezet világtalant. Ez az igazság. Már ami a lélekorvoslást jelenti. Ez az a hivatás, az a bizonyos hivatás. Hiszen mit ért az orvos a betegéből, aki befele vonja maga után egy pokolba, amiben ő él? Azt hiszem, mind a kettő bóklászik. Nehezebb ügy, mint Vergiliusnak vonogatni maga után Dantét az egyiknek mégiscsak ismert sötétségben. Mert itt a beteg sem ismeri a maga mélységeit! És még az, akit kézen fogva vezet, az van hivatva segíteni! Hogy el ne tévedjen! Amatőr szerep, elhiheti. Így mind a kettő amatőr. Tapogat, kuruzsol az orvos, olyan sebeket, melyeket nem is ismer, nem is ő él át! Vagy nincs igazam?

– Lehet, hogy igaza van. Elég kegyetlenül hangzik.

– Bocsásson meg, nem akartam kegyetlen lenni. Az áll tőlem a legtávolabb. De az ilyen orvostudomány főleg a beteg számára hivatásos. Tőle tudom. Közös tettben részesek. Mondjam azt, hogy közös bűnben? Azt magyarázta nekem, ő maga, nem én találom ki, hogy hasonlít ez egy kicsit a victimológiára. Tudja, mi a victimológia?

– Nem tudom.

– Na látja. Áldozattan. Az a lényege, hogy az áldozat is elköveti a tettet, nemcsak a gyilkos. Érti?

– De… ki itt a gyilkos?

– Jaj! Csak mondom. Tudja, hogy van ez. Ez komoly tudomány. Mért azt öli meg a gyilkos, akit megöl? Hogy hívja föl magára a figyelmet az áldozat? Mi az a visszavonhatatlan mozdulat, amire a gyilkos elköveti a tettét? Mi az a rettenetes, cinkos jel, amire cselekszik? Mintha csak az áldozat provokálná a gyilkosságot! Nem hisz ebben? Pedig van ilyen! Sokszor nemcsak provokálja, hanem kényszeríti a gyilkost a tettre. Megfordul a kocka, ugye? A gyilkos – így – kicsit az áldozat áldozata. Az áldozat teremti meg azt a helyzetet, hogy a gyilkos öljön! Előhívja a gyilkosból a gyilkost! Mivel, nem tudom én… sokszor egy kézlegyintéssel… Vagy ahogy a haját megigazítja… ahogy ránéz a gyilkosra… ahogy eloltja a cigarettáját… ahogy felesel… ahogy hallgat… ahogy mosolyog…

– Az áldozat készteti a gyilkost, hogy… Ne haragudjon…

– Miért? Ez olyan érthetetlen? Sokszor csak az alkatánál fogva… az alakjánál fogva… a szeme színénél fogva… Mindegy. De… ahogy a gyilkosra reagál! Olyan sűrű és feszült légkört teremthet…

– Hogy muszáj ölni?

– Ezt mondom. Csak ennyit mondok. Mindenestre összefonódnak a tettben. Közös bűntett.

– Szegény gyilkos.

– Na… ez nem olyan nevetséges! Sok igazság van ebben!

– Talán a kéjgyilkosságokra gondol.

– Kéjgyilkosság! Ez csak példa. Minden kapcsolatban ketten szerepelnek. Beteg és orvos. Ember és ember. Szerető és szeretett. Minden találkozásban ilyesmi van. Valami robbanás. Ki mit vár a találkozástól. Milyen állapotban éri a találkozás! Ez minden szerelem kezdőpontja.

– De bocsásson meg, milyen szerelemről beszél?

– Igen. Ez természetes. Túlérzékeny, súlyos eseteknél – ne haragudjon, már megint ezt a szót használom –, ez kézenfekvő. Miért? József Attilából mit szabadítottak föl? Történetesen egy analitikus nő? Őrült szerelmet. Hiszen biztos maga is ismeri. Köztudott. Egy idő után már nem a nő irányította az eseményeket… Mit követelt József Attila a gyógyítójától? Szerelmet. Anyát, nőt, nővért, megváltást. Az agresszióig. Követelően. Jaj, ezt maga is tudja!

– Igen, tudom.

– Akkor mit nem ért? Ki volt a tettes az ő esetében? Annak a Gyömrői Editnek meg kellett volna játszania az anyát, a szeretőt, mert a betegének erre volt szüksége? Olthatatlan vágya? A szerelem nem megváltás!

– De asszonyom, ki mondja, hogy a szerelem megváltás?

– Nos, csak mondom. Ilyen is lehet a gyógyítás. Veszélyes játék. Különösen annak, akit a legszerencsétlenebbek érdekelnek. Nem középesetek, nem az egyensúlyban tarthatók, hanem a pokol fenekéig esettek. Az agyonsebesültek. Mert a férjemnek az volt a mániája. Rosszul mondom. A gyengéje. A gyengék. Nem tudom, mire vall ez. Ez normális? Mintha csak nyomorékokat szerethetne az ember, mert azok annyira rászorulnak. Vagy vakokat, vagy sebesülteket… Kiemelni őket a semmiből… kiszeretni őket a lehetetlen szeretetlenségükből… Nos, nem a betegekre gondolok… De hol a határ? Nagyon is belevágott ez az ő teóriájába! Tudja, hogy csúfolom én őt magamban? Szexuálmisztikusnak. Igen. Valami csodát látott az emberi kapcsolatban. Valami misztikus megváltási lehetőséget. Szerinte az emberi találkozás az élet legnagyobb értelme. Misztikus érintkezés. Nemcsak fizikailag, á! Szerinte a találkozás olyan, mint egy robbanás. Az igaz! Mind a két fél fölrobban! Persze, nem kellene nevetnem. De ma már nevetek. Szerinte az igazi találkozásban föltárul a két lény, mint két anyag, melyek egymást katalizálják. Ilyen szerelemben meggyorsul az idő, száguldanak a belső események, tulajdonságok tulajdonságokra felelnek, vagy azokkal ütköznek, mindegy… sűrű lesz az idő… kibomlik… ebben a találkozásban értheti csak meg az ember az egész létezést. Ilyen nagy mafla az én férjem. Igen. Hogy az egész élet fölfoghatatlan. Mármint értelmileg. Nincs megismerhető igazság. Csak az érzelmekben fölfokozott világérzet van, melyben fölcsillan a végtelen érzése, a halál… a csillagos ég, vagy nem tudom én, mi a nyavalya… Minden fölcsillan. Egy kis női bokán. Egy szeretkezés izzadt örömében. Ugyan! Egy várakozásban, melyben mint Saint-Exupéry rókája sunyít az ember, hogy a másik megjelenjék! Hogy földíszítse a szívét! Ne haragudjon… Nem akarok gúnyolódni, ha azt is teszem. Föltárul a világ! Nem akarom megmondani, hogy mi tárul föl leginkább. Azt hiszem, egyszerűen egy női öl. Vagy láb? Rosszul fejezem ki magam? Ó, ó… az ő nagy találkozásai! Az ő kis találkozásai… Elképzelem, amint kedves szőrszálak közt keresgéli a világértelmet, fejre ejtett fejjel… Jaj de remek! Aprópénz, higgye el nekem… Bódulat? Mondjam így? Nézze… mindenesetre azt hiszem, olyan ez, mint a morfium… Valami fölfokozottság. Alkohol. Mit tudom én? Egy perc alatt éveket élni… lebegni… valami sűrítményben. Misztikus semmi. Ez lenne a világértelem? Ezt átélni? Na ne… Túl kis igényűek lennénk. Önmérgezés. De ez hagyján. Valószínűleg a legtöbb esetben a másik tönkretétele is… Hánytorgatás a nihilig fölfokozott érzékelésben. A másik… az én… Hova vezet ez? Könnyű odadobni magunkat… De megtartani! Ebben csak fölrobbanhat az ember, valóban. Találkozás… Áh!

– Csermely doktor felesége?

– Jaj, az vagyok! Vagyok? Csak voltam. Az exfelesége vagyok.

– Akkor hiába keresem…

– Hát valóban… Rajtam hiába keresi.

– Pedig… Vukovits Sarolta vagyok.

– Igazán? Ne mondja! És mit csináljak magával?

– Semmit. Nem emlékszik rám, asszonyom?

– Mért? Emlékeznem kellene? Mindenkire?

– Ne haragudjon… Azt hiszem, elbúcsúzom…

– De miért? Mondja meg, kedves, honnan kellene emlékeznem magára? Igazán.

– Hát… engem kezelt a doktor úr.

– Értem. Rendben van. De honnan emlékezhetnék én magára? Nem én kezeltem magát.

– Csak arra gondoltam… voltam egyszer-kétszer önöknél…

– Nálunk? Mondjon már valami közelebbit! Ki maga?

– Vukovits Sarolta. Ez a nevem.

– De hány éves?

– Harmincöt vagyok.

– Igen… És itt járt, azt mondja… Igen… És hány éves volt… amikor a férjem… a férjemmel… kapcsolatban volt?

– Nézze, asszonyom… Nem tudom, nem értjük-e félre egymást. Nem tudom, ön mire érti a kapcsolat szót, már megbocsásson… Én nem voltam a férje szeretője.

– Jaj, ne haragudjon! Rosszul használom ezt a szót… Tele vagyok ilyen fennkölt marhaságokkal… Nem is értem… Én nem szoktam így beszélni, higgye el… Elég tisztességesen gondolkozom… Talán félreértett engem, annyi mindent összehordtam itt, nem is tudom, miért. Valahogy rám tört. Na nem maga, igazán… Csak az egész, hogy most… ilyen későn… úgy értem, ennyi év után… Az az igazság, hogy mi tíz évvel ezelőtt elváltunk… De ki is maga? Vagyis hány éves volt?

– Tizenhat. Aztán tizenhét. Így haladtam én is az évek ranglétráján.

– Ne sértődjön meg, arra kérem. Itt járt nálunk? És mi lett magával?

– Külföldre mentem. Mondjam úgy, disszidáltam? Nem. Csak kimentem. Kinn élek.

– Saci? Hát te vagy az? Mért nem mondod, hogy Saci vagy! Te vagy a Saci?

– Jaj, milyen badarság!

– Saci! Hát ne sírj! Most ne kezdj sírni! Nem értettem, hogy Sarolta. Így nem ismer meg senkit az ember! Saci! Nahát! Persze hogy emlékszem! Saci! Saci! Mi lett veled?

– Megvagyok.

– Jaj de jó! És… mi van veled? Mit csinálsz? Hol vagy? Boldog vagy?

– Most melyikre válaszoljak? Kanadában élek… van egy férjem… tervezőintézetben dolgozom…

– Művész lettél? Ugye, művész lettél?

– Nem lettem művész. Inkább gyári munka.

– Jaj, istenem! Guszti biztos volt benne, hogy viszed valamire…

– Talán vittem is. De nem vagyok művész.

– Te festettél, nem?

– Festettem? Úgy kutyafuttában…

– Ne beszélj ilyeneket! Guszti mutatta a dolgaidat! Remek érzéked volt… Karakteres… Minden, amit csináltál, igen, mindenben volt karakter…

– Lehet. És bennem?

– Jaj, Saci! Mért mondod ezt?

– Miért? Ügyes voltam. Nagyszerű is. Lehet. De a művészet más. Nem? Jellem. Kitartás. Karakter. De nemcsak a képeken.

– Butaságokat beszélsz. Téged nagyon szeretett a férjem.

– Én is őt. De ez enyhe kifejezés. Imádtam. Istenítettem.

– Igen… Azt hiszem, ő is téged… De tizenhat éves voltál.

– Hogy érti ezt, asszonyom?

– Ne asszonyomozz, Saci! Hát annyira vén még nem vagyok. És azt hiszem, elég jól tartom magamat. No, nem a külső, bár azzal sincs semmi bajom… De azt hiszem, lélekben nem öregedtem meg. Tegezz! Csak nem fogsz itt magázni?

– Nem…

– Nahát! Jaj de örülök, hogy felbukkantál! Tudod, mennyit keresett Guszti téged?

– Keresett?

– Várt, na. Ez a lényeg. Hogy mi lett veled? Mindenkitől érdeklődött, hogy ki tud rólad.

– Azt hiszem, kevesen tudtak rólam.

– Akár hiszed, akár nem, mindig emleget. Legalábbis nem múlik el fél év, meg egyáltalán… Van is egy képe tőled, amit te festettél. Egy kis kép. Elvitte magával. Gondolhatod, ha semmi mást nem vitt el itthonról. Semmit. Úgy állnak a könyvek, a szobrok, a képek, ahogy ő elment. De ezt az egyet elvitte. Gondolhatod, hogy szeretett. Valami dőlt Krisztus-fej volt, vastagon festve, ügyetlen is meg remek is… Igazán. Ezt elvitte.

– Nála festettem. Benn az intézetben. Talán azért. És… megöregedett?

– Jaj, Sacikám! Ez rád vall. Hát nem harmincéves. Ha erre gondolsz. Eltelt tizenöt év.

– Persze. Már nem olyan…

– Nem olyan, nem olyan… Mit gondoltál, mi örök életűek vagyunk? Nincs semmi baja. Mért, mit vártál?

– Ősz? Őszül?

– Nem. Ha ez érdekel.

– Csak szerettem volna beszélni vele.

– Nem tudom neked adni. Ez az igazság. De itt a címe. Várj csak… Nehogy azt hidd, hogy mi „szakítottunk”. Vagyis nagyon megbecsüljük egymást, azt hiszem, ezt jó szívvel mondhatom. Segít, rendes. Milyen is lenne? A gyerekekről gondoskodik. Szereti őket. De hát miért is ne szeretné? Gyere el, ha akarsz…

– Nem, nem… köszönöm. Már csak két napot vagyok itt. Valahogy a végére tartogattam… Az az igazság, kicsit féltem tőle…

– A férjemtől?

– Nem, nem… Rosszul mondom… A találkozástól. Nekem… ő… szóval…

– Hát… lehetett szeretni.

– Nem… nem úgy értem… Én nagyon rossz állapotban… voltam. Nem is tudom… Mit mondjak? Lehetetlen állapotban voltam. Senkim sem volt… Egyáltalán senkim… Gyerekkoromban bedugtak egy intézetbe… Nem is lényeges… Megrémültem valahogy… Bolond voltam? Nem hiszem. Akkor nem tartanék itt… De elég súlyos voltam… Vagyis… Összekaszaboltak az események. Ajaj! Miket beszélek. Szóval… anyám… azt hiszem, anyám egyáltalán nem volt… Ez elég furcsa. Eléggé… nagyon furcsa. De… nem találtam sehol. Egyszerűen elveszett. Nem is tudom, ki az anyám.

– Te Saci…

– Nem… komolyan mondom! Apám aztán volt. Nem sokszor láttam, de volt. Szerettem is… de alig találkoztunk. Egyszer kimentem hozzá Budaörsre… vagy Törökbálint volt? Nem emlékszem, tizenkét éves lehettem. A község végében lakott. Lerongyolódva. Nem, nem volt cigány… fehér arca volt. Nem tudom, hogy kerültem oda… talán a gyámügy úgy gondolta, hogy elfogad. Befogad. Visszafogad. De lehet, hogy már több is voltam… mert már megvolt… a mensesem. Persze fejletlen voltam, mint egy kóró. Igen, kóró voltam. És nem zavart el az apám! Nem. Emlékszem, hosszú, sötétkék nagykabátban álltam az udvaron. Erre világosan emlékszem. Ő a disznóólnál állt. Disznókat tarthatott. Csak a röfögésüket hallottam. Én meg álltam az udvaron, folyton az járt az eszemben, nagyon hosszú a télikabátom. Csúnya vagyok, ronda vagyok, az járt az eszemben. Persze az is voltam. Nem fogad el ez engem – arra gondoltam. Mert ő rendes, magas, fekete ember volt. Nagyon sűrű szemöldök. Igen. De… elfogadott. Rögtön mondta is: te vagy az én lányom? Persze rettenetesen boldog voltam. Hozzárohantam. Belekapaszkodtam, átöleltem a derekát. Büdös volt a ruhája, de én csak öleltem, öleltem, szorítottam, úgy éreztem, megpattanok ebben a szorításban… Megvan. Ő az! Jaj de boldog voltam! Borzalmas. Csak szorítottam… valami nedves bekecs lehetett rajta, mert a kutyaszag, az ázottkutya-szag ma is itt van az orromban… Meg a röfögés mögüle. Meg az ólak deszkái… Mintha be lett volna deszkázva szemem előtt a világ. – Jól van, na… jól van, na – azt mondta, és a fejemet simogatta. Földöntúli volt. Azt hiszem, mindenre képes lettem volna, csak a fejemet simogassák… Még féltem is, hogy nem tetszik neki a hajam, szögszálú, egyenes, semmi különös haj… Hogy nem fogad el ez engem… Csak ez járt a fejemben. Az orrom vége felugrott. A bőröm cserzett, mint a smirgli. Kicsi vagyok. Ronda vagyok. Nem is akartam megmutatni neki közelről az arcomat. Csak belefúródtam. Hogy fogadjon el. Hogy az övé legyek… Én az életemet köszönhetem a doktor úrnak.

– Sacikám…

– Nem… Nem mondhatom el, mitől mentett meg… igazán. Megőrültem.

– Halló! Saci! Ott vagy? Saci!

– .......

– Saci! Figyelj rám! Gyere ide szépen… Tudod a régi címet!

– .......

– Halló! Honnan beszélsz? Majd visszahívlak!

– .......

– Ne butáskodj! Gyere ide fel! Ne tedd le a kagylót! Értem én, amit mondasz! Saci! Az a fontos, hogy most megvagy. Ne lovald bele magad! Itt vagyunk! Halló! Már nagyok a gyerekeink! Ha látnád, milyen szépek! Mint te voltál akkoriban! Halló!

– .......

– Emlékszem rád! Tudom… Értem én… Várj! Ott vagy? Mért nem beszélsz?

– .......

– Te… emlékszem… itt ültél a földön, lekuporodtál… A gyerekek közé… Még a télikabátodra is emlékszem! Még mondtam is Gusztinak, hogy… veszünk neked egy új télikabátot… Hogy már nagylány vagy ahhoz a sötétkékhez! Hogy nő vagy már! Édes voltál!

– Nem voltam édes.

– Sacikám… Ott vagy. Istenem! Húsvét volt, még csináltál is a gyerekeknek kivágós festett tojásokat… Emlékszem! Bal kézzel rajzoltál! Ott ültél a földön.

– Nem voltam balkezes. Mindegy. De megőrültem. Egyszerűen nem tudtam, mi a valóság, mi a kitalált világ. Igen. Őrült voltam. Nemcsak attól, ami velem Budaörsön történt. Nemcsak azért… Mikor apámtól elkerültem… Elmenekültem… az az igazság. Már nem fogadtak vissza a normális menhelyre. Mert látták rajtam. Hogy őrült vagyok. Nem eszem. Nem beszélek. Nem lélegzem. Harminc kiló se voltam. Így nem lehet élni… Nem is kell. Imbecillisek közé zártak. Hogy hülye vagyok. Fogyatékos. Csak grimaszoltak. Alig tudtak beszélni. Borzadtam tőlük. Megijedtem, hogy én is ilyen vagyok. Nem beszéltem. Valami szűrőállomás volt ez, megint csak Törökbálinton. Makogtak a gyerekek. És délelőtt gyékényt szőttek. Én nem szőttem. Kezembe se vettem a tűt. – Majd helyrehozom én ezt a lányt – mondta egy csupasz képű férfi. Leültetett a heverőjére. Kérdezgetett, aztán adott egy hatalmas pofont. Elindult az orrom vére. Nem szóltam. Egy fekete fal mögött ültem… semmi nem voltam. Egyáltalán semmi. De aztán megeredt a nyelvem… Angyalokat láttam, fényes trónusokon ültek, aranyhajjal… mosolyogtak. Hívogattak. Hosszú, leomló hajuk volt… És rántott csirkét ettek… Vastag prézlibe volt borítva a csirke combja. Még a zsírcsöppek is látszottak a bundán. Gyönyörű barna volt a csirke combja. Fényesen, átsütve. Hiába szólítottak, Saci, Saci… Nem is értettem. Azt akartam megértetni velük, hogy én Teréz vagyok. – Teri, Teri! – ezt kiabáltam. Rám hagyták. Terinek szólítottak. De én belül tudtam, hogy nem vagyok így. Csak az anyám keresztneve. Így hát a Terire se reagáltam. Nem vagyok én Teri! De Saci sem vagyok. Ketten – semmire se megyünk, tudtam. Persze hogy beszállítottak az elmegyógyintézetbe. Talán nem is ezért. Mit érdekelte őket, hogy Teri vagyok vagy Saci, ha egyik sem vagyok? Mert egyik sem voltam. Csak a kampec-dolóreszen járt az eszem. Eltűnni. Véget vetni. Izzadt a tenyerem. Így aztán mindig maradt a markomban annyi darab gyógyszer, hogy ki ne purcanjak. De a főhatóság, gondolom, megelégelte. Az angyalok csirkecombját, jó barnára sülve, meg hogy kettős nevem van, de egyikre sem hallgatok. Melyikre is hallgattam volna? Ha egyik sem voltam?

– Sacikám…

– Apámtól megszöktem, azt hiszem. Nagyon kedves volt. Bementünk az ól mellől valami kis házba – az ajtaja olyan kicsire sikerült, hogy még nekem is le kellett hajtanom a fejemet, tejet adott. – Igyál, édesem – azt mondta. Ittam, néztem a szemöldökét. Hideg tej, csorgott lefele a torkomon, a télikabátomra is csöppent. Este egy koromfekete nő állított be, nedves, fényes volt a szeme, dülöngélt. Apám magyarázott neki valamit, erre ő megcsókolt. Erős rumszag ütött az orromba. Felöklendezett a tej, de visszatartottam. Ordítoztak, aztán lefeküdtek. Én ájultan aludtam, aztán csak valami nagy nyikorgásra ébredtem. Mintha az apám hintán ülne. Még tetszett is. Lengett. A nő meg alatta, mintha ölnék. Nyöszörgött, védekezett. – Jaj, ne, ne… Lajosom… Csináld még! Ölj meg! Döglessz meg! Mire vársz? Ne, ne, Lajosom… Ölj meg! Gyilkolj meg! Tépj szét, Lajosom, hát ne kímélj! Kurva vagyok, kurva vagyok… Üss meg! Üss meg, kérlek! Hát ne tépj szét, az istenre… Lajos! Nem akarsz megölni? Vágd belém a fejszét! Vágd belém a fejszét!

– Édesem…

– Akkor kezdtem öklendezni. Nem is a kiáltozások miatt. Orromba ütött a bekecs szaga, amit öleltem. A rum szaga. A disznóól szaga… Kiokádtam a tejet. Oda az ágyra. Mellettem voltak. A fekete nő ordítozni kezdett. – Vidd el innét, vidd el! Még b…… sem tudunk! Megdöglök! Ezért tartalak? – Apám kitámogatott az udvarra, áradt belőle a szag. Tovább okádtam. Isten nem láthatta. De a csillagok olyan fényesek voltak, mintha fejbe vertek volna, nagy, sárga szögek. Már nem jött belőlem semmi. Csak a tej savanyú szaga. A fogam közé vásva. Úgy éreztem, megszakad a gyomrom. A hátamat letépik. Rázkódtam a hidegtől. Apám a hátamat simogatta, suttogott. – Nem baj, édes, nem baj… Majd kapsz rendes ennivalót… Sütök neked palacsintát! Édes kislányom… – Én meg sírtam. Végtelen időkig simogatta a hátamat. Úgy éreztem, a pártomra állt, tudja, ki vagyok. Az ő elveszett lánya. Az is voltam. A dögasszony mintha megdöglött volna. Nyitott szájjal horkolt. Apám bevezetett, leterített az ágyra, mint egy lepedőt. Vagy halottat? Ült a deszkaágy szélén, én még mosolyogni is próbáltam a sötétben. Sokára hozott egy bádog bögrében vizet, hogy mossam ki a szájam. – Köpd ide a földre, lelkem… Köpd csak ide… – Én öblögettem, aztán elaludtam. Azt álmodtam, egy nyúl nyalja az arcomat. Apám ott szuszogott mellettem. Csókolt. Olyan gyönyörű volt! Hogy csókol! De a szám kezdte birizgálni. Jött, jött, befelé… Nem is értettem… Keze a hasamon, cirógat… Még alig volt rajtam szőr… Szerencsére úgy voltam… Talán a súlyos szag térítette észre. Másnap meg mosolygott az ól mellett. Én aztán megszöktem tőlük. Megszöktem… Megszöktem…

– Édes kislányom… Persze…

– Én nem tudok csalódni a doktor úrban…

– De mért csalódnál? Ki mondta, hogy csalódnál?

– Nekem ő mindent jelentett. Mentőkkel vittek be… Őrült voltam, lehet. Nem ettem. Én nem bírok csalódni a doktor úrban…

– Sacikám, ne bolondozz…

– Meg akarom keresni… Csak beszélni akarok vele… Jól vagyok. Teljesen jól vagyok. Megnősült?

– Meg, meg. Mondom, hogy nem itt lakik. Várj. Megmondom a címét.

– Az Orsolyát vette el?

– Sacikám… Mindegy. Nem az Orsolyát vette el. Milyen Orsolyát?

– Nem tudom. Csak ott volt egy Orsolya… Akkor nem az Orsolyát. Mi van vele?

– Mit mondjak most? Megvan. Él. Dolgozik. Van egy új háza.

– Annyit keres?

– Nem hiszem… Elcserélte… Elcserélték az asszony lakását. Bolgár utca 4. A második kerületben. Oda akarsz menni?

– Nem tudom… Én azt hittem, otthon él… Nem él otthon.

– Bízni kell az emberekben.

– Bízni, bízni… Ezt én is tudom.

– Tudom, milyen nehéz helyzetben… voltál. Borzalmas, amit mondasz. Borzalmas. De most jól vagy!

– Igen. Persze hogy jól vagyok. Kialakítottam az életemet.

– Szereted a férjedet?

– Szeretem, persze. Nagyon rendes ember. Mindenünk megvan.

– Hol laktok?

– Ontarióban. A Nestor Streeten… Kertváros. Nagyon szépen berendezkedtünk.

– Saját házatok van?

– Igen. Ötszobás. Szép negyed. Olyan, mint itthon a Városliget mellett mondjuk a Benczúr utca.

– Gyereked van? Gyerekek?

– Gyerekem nincs. Nem is tudom… Eleinte nem akartunk. Most meg sehogy sem… Tetszik érteni. Vagyis… érted.

– Persze hogy értem… És mit csinál a férjed?

– Azt hiszem, jól megértjük egymást. Keservesen, de érvényesítette kinn a diplomáját. Okos ember. Vegyi üzemben dolgozik, elég szabad, maga kísérletezhet… ebből a szempontból Kanada nagyszerű hely.

– És más szempontból?

– Más szempontból is. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom… Valahogy… Elég nagy szabadság. Jövünk-megyünk… Gondolkozunk… Lehet gondolkozni… A férjem tevékeny lény. A vegyi üzem is… mint valami nemzetközi hely… Áthálózva a világ érdekes üzemeivel… Sose voltam magyarellenes. Sőt! Mit mondjak? Átmegy rajtunk a világ. Nincsenek korlátok.

– És társaság?

– Társaság? Vannak ismerőseink. Mit mondjak? Az elmúlt tíz év, tíz éve vagyunk Kanadában, öt évig Amerikában voltunk, nem olyan hosszú idő, hogy olyan társasága legyen az embernek, mint a… Hungáriában. Van barátunk! Két-három magyar… meg az ottaniak, akik férjemmel miákolnak. Úgy mondjuk. Rettenetesen értik a szakmát. Szeretem a férjemet. A kémia nem nemzeti ügy. Nemzetközi. Mindenütt együtt tudnak miákolni.

– Mit csinálnak?

– Na, csak úgy mondom… Ez nemzetközi macskanyelv. Folyton törik valamin a fejüket. Miből mi lehet? Mint egy nemzetek közti laboratóriumban. Még az a szerencse, a kémia nemzetközi nyelv. Lefordítható. A H₂O mindenütt vizet jelent. Bizony, a kénsav képlete is nemzetközi. Állandóan összeesküsznek.

– Miért?

– Na, csak… nevetnem kell… Mérgeken dolgoznak. Most ez a mániájuk. A méreg. Persze az orvosbiológiában akarják alkalmazni. Hol is lehetne másutt igazándiból alkalmazni?

– És mit csináltok?

– Most mondom. Ezt.

– Ezt? És te?

– Én is. Vagyis hallgatom, amit mondanak. Persze elmegyünk színházba. Tavaly voltunk. Valami lengyel együttes lépett fel, de a mai színháznak vége. Úgy látom. Olyasmi, mint Rómában a viadalok. Nem is annyira a darab számít, hanem a produkció. Az ember ott elájul. Utána persze nem jut eszébe semmi. De szép. Mért? Brookék is itt voltak két éve, lenyűgöző előadással. Azokra sem emlékszem. Pedig jó volt. De nem emlékszem a sztorira. Valahogy elhatalmasodott a produkció. Megy, megy az egész menazséria… aztán hupp. Ott a vége.

– Minek a vége?

– Az egésznek. Nagyon sokan vagyunk. Azt éreztem a kanadai előadásukon, nagyon sokan vagyunk. Nem lehet figyelni. Mármint egyénileg. A színház – népünnepély. Tömeges vihogás. Vagy tömeges borzadály. Eleinte féltem. Ma már belátom, így van rendjén. Kis ország egyéni kultúráján nevelkedtem… Jaj, jaj… nevetnem kell… Nevelkedtem! Bocsásson meg… bocsáss meg… Nem nevelkedtem én sehol. Csak egypárszor voltam otthon színházban… Beszéltek az emberek, odafordultak… nyavalyogtak. Jellem! Egy jellem! Azt hiszem, ha Kanadában ezt a szót kiejteném, körülröhögnének. Persze azt hiszem, mindenütt a világon. Egy jellem! Az az érzésem, Csehovon elaludnánk. Most nem akarok rémisztőt mondani! Csehov! Valaki! Egy jellem! Egy kis pisztoly! Nem azért nevetek, hogy ilyen nincs… De ezt eladni… Ma? Ilyenkor látom… mi az individuum. Mi vagyok saját magam. Törmelék. Európai törmelék. Sokszor magam is kinevetem magam.

– Miért?

– Hogy milyen egyedül vagyok. Egyedül, egyedül… Nevetséges. Az ember a világban él. Nagyon nagy a világ. Most nagyon nagy. Az egyéni lelki baj-bántalom, ha jól fejezem ki magam… elenyésző. Mindig borzadtam a római gladiátorjátékokon. Leszúrni? Az egyik meghal? Mindegyik meghal? Mitológiai játékok, melyekben Orpheuszt széttépik a medvék? Ezerötszáz tigris? Oroszlán? Medve? Túlzás, biztos túlzás. Hajóütközetek a porondon? Meztelen lányok a párduc szájában a mellüket védik? Vércsomó? Szétmarcangolt test az arénában? Ez lehetetlen! De nem lehetetlen! A tömeg látni akarja a vért, a játékot, a bacchanáliát. Ez ugyanaz a tömeg, mint Rómában… Megelevenítve. Hatás, hatás, hatás… Vér kell… Produkció. Jól játszottak… Elég jól… Lengyel színészek voltak… Korbáccsal ütötték egymást… Tetszett…

– Ne sírj, Saci…

– Dehogy sírok… Na… Az az igazság, hogy szerettem volna a doktor úrral beszélni…

– Értem. Nincs itt. Nem tudom neked adni. Elváltunk.

– És boldog?

– Édes gyermekem… Keresd meg. Mondtam a címét.

– Nem volt infarktusa?

– Jaj! Nem volt. Mért kérdezed?

– Nem is tudom… Szerettem volna beszélni vele… Azt hiszem, érthető… Valahogy tőle vártam… Mért nem az Orsolyát vette el?

– Nem tudom. Azt kellett volna?

– Az ott járkált… Úgy láttam, nagyon szerette… Bele volt bolondulva…

– Annyian bele voltak bolondulva, Sacikám…

– Miért? Őbele csak úgy belebolondultak?

– Nem tudom… Megmondjam neked, Sacikám? Nem is érdekel. Mit akarsz még tudni?

– Semmit… Semmit… Hát kit vett el?

– Saci, itt a címe. Mondtam. Bolgár utca 4.

– De kit vett el?

– Mit mondjak neked? Épp tőlem kérdezed? Most akarod megismerni a férfiakat? Középmagas, szőke… szereti…

– Szőke?

– Mért ne lenne szőke?

– Nem… Csak úgy mondom… Hogy szőke. És mit csinál?

– Mit csinál? Nevetnem kell. Szereti az uramat.

– Persze… Milyen butaságokat kérdezek… Színésznő?

– Mért lenne színésznő? Hétköznapi ember. Mire menne ő egy színésznővel?

– Miért?

– Csak mondom… Te is tudhatod, hogy az ilyen egzaltált ember jámbor társat keres. Aki főz, aki mos, aki… él. Aki elagyabugyálja.

– Mit csinál?

– No… Szóval aki… az életet jelenti.

– Életet?

– Realitást.

– Vaskosat?

– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, Sacikám… Én nem ismerem azt a nőt. Kétszer láttam. Mit mondjak? Szidalmazzam? De ha neki megfelel…

– Egyszerű?

– Jaj, Sacikám! Mit tudom én! Én sok voltam neki. Sok voltunk egymásnak, hogy finomabban fejezzem ki magam. Mindenesetre már nem az én férjem, mit mondhatnék róla? Elment. Elrepült, mint egy fecske. Fészek kellett neki? Nem tudom. Társ? Úgy látszik, én nem voltam neki elég jó társ. A válás ezt mutatja.

– A gyerekeket sem szereti?

– Mért mondod ezt? Kit nem szeret? Hol itt a vád? Kit nem szeret az én férjem?

– Bárkit.

– Ne túlozzunk!

– Nem értem… Mintha azt mondta… mintha azt mondtad volna… hogy ő… csak váltogatja… Hogy nem a személyt keresi… Hogy ő eszköznek tekinti…

– Dehogy tekinti eszköznek! Mit beszélsz?

– De… hogy… senkit… senkit… egyáltalán…

– Félreértettél, édesem. Én azt mondtam, hogy ő a föloldódásban keresi a lényeget. Ez nem azt jelenti, mintha ő mindenkit… meg akarna… kapni!

– De mit akar?

– Sacikám! Ezt tőle kell megkérdezned.

– Bocsáss meg… Csakhogy most hazajöttem… Idehaza vagyok… Nem is tudom, mit beszélek… Biztos magamból indulok ki. Én csak bolyongtam a folyosókon… egy elmegyógyintézetben… nem is tudom elmondani… De… ő… Mindig féltem a bezártságtól. Annyit voltam bezárva akkor… Mint egy rém. Rém voltam, magamnak is… És mint egy ajtó… kinyílt előttem… Nem tudom megmagyarázni… Embernek nézett! Élhető embernek! Istent láttam benne!

– Isten? Nem az emberben van.

– Nem is, hogy ő… Csak az öregasszonyok közt… Egy elmeosztályon… Bedobtak oda engem. Mint egy rongydarabot. Aminek nincs lelke, nincs lénye… Cafat. Nem is volt orvosi köpenyben!

– Ez az ő trükkje.

– Mit mondasz?

– Nem. Csak… hogy ő ember. Civil. Lény. Közületek való.

– Közülünk?

– Már megbocsáss… Szóval hogy ő… nem idegen. Ugyanolyan, mint ti… Vagyis ne haragudj… mint akik bekerültek. Beteg a betegek közt.

– Beteg?

– Na, nem úgy értem… Sorstárs… Nem idegen. Hisz te is azt érezted, nem?

– Igen! Azt éreztem! Hogy a fehérköpenyesek le akarnak kaszabolni! Azt éreztem! Rendszabályozni akarnak!

– És ő az egyetlen, aki veled érez. Aki veletek érez.

– Becsapott.

– Mért mondod ezt? Dehogy csapott be! Ő sem gondolt másra! Itt van egy folyó, tele fehér sebesültekkel… Ő is egy sebesült… Sebesült a sebesültnek segít…

– Megbolondult?

– Dehogy bolondult meg! Nem értesz, Sacikám! A gyilkos és az áldozat egybeforr.

– Gyilkos?

– Mindent konkrétan veszel. Szeretett titeket…

– Minket?

– Téged. Jobb így?

– Mit akar mondani?

– Mért bántasz azzal, hogy magázol? Kértelek, hogy tegezzél. Azt hittem, megértetek veled valamit… Ő nem egyetlen személyt keres! Csak akiben a föloldódást leli. Világos?

– Mint a kéjgyilkos.

– Jaj! Ostobaságokat beszélsz!

– Kiválasztotta az áldozatait?

– Csacska vagy… Az ember úgy tud élni, hogy egyensúlyban van. Van, aki a rászorultakat szereti… Hogy segít… Ez az ingere.

– Mint egy cipő.

– Mit mondasz?

– Semmit. Mint a fetisista. Aki egy cipőbe, egy szagos vállfűzőbe szerelmes. Nem elég neki a normális test… valami alantas inger kell, hogy fölkeltse a gerjedelmét. Az érdeklődését. Ezért érdeklődött ő az elesettek iránt. Mint a nyomorékok iránt. Hogy tűzbe jöjjön. A nála is mélyebbre zuhantak iránt. Jól mondom? Maga… Te magad is azt mondtad, hogy csak a teljesen elesettek érdekelték… A kifordultak, kiszolgáltatottak… mint ingerek… A pokol.

– A pokol?

– Igen! Te mondtad. Nem érdekelte a normális, a szabályos, az emberi. Csak az elveszett. A meg nem menthető…

– Sacikám…

– Mint egy kísérleti nyúl. Meddig fut. Az áldozat vérében fölhalmozódó félelemadag… Amitől ő szomjat kap…

– Miket beszélsz, Sacikám…

– Én vagyok az a nyúl.

– Hülyeségeket beszélsz!

– Igazat beszélek. És sose jöttem volna rá, ha nem beszélgetünk… Köszönöm.

– Eszembe se jutott… Saci! Ő igazán… Most már meg tudom állapítani… Talán rosszul fejeztem ki magam… Ő nem bűnöző! Segíteni akar!

– De kin? Kin akar segíteni?

– Jaj, édesem… Mindenkin. Aki rászorul. Nem is tudod… mennyire rendes ember ő…

– Én nem bírom, én nem bírom… Érts meg… Nekem ő… Én nem akarok vele találkozni. Nem akarom látni, hogy ő is ember. Már csak két napom van Magyarországon. Kerülgetem ezt az egészet. Csaló?

– Sacikám! Összevissza beszélsz! Menj fel hozzájuk! Nem érdekel, hogy itt hagyott, hogy mit hisz… Hát nem bűnöző! Miket beszélsz? Jön… a gyerekekkel játszik… pénzt ad… Kiforgatod a szavaimat… Rózsaszínben beszélsz… Nem isten! De nem is bűnöző! Mit akarsz?

– Van autója?

– Van. Egy rossz Wartburg.

– És telke?

– Nem tudom… Azt hiszem, van egy kis telke Zamárdin… Csak örökségből.

– Mért váltatok el?

– Sacikám, mindenki elválik…

– Nem hiszem. Ott ültem köztetek. Te mondtad, húsvét volt, emlékszem, egy család volt együtt. Megkérdezhetem, mért váltatok el?

– Édesem… Olyan bonyolult… Szerettük egymást…

– Ezért váltatok el?

– Jaj! El kellett válnunk. Van, amikor nem megy. Nemcsak ő volt a hibás.

– Jaj, Éva! Ugye Évának hívnak? Tizenöt év telt el. Én mindent föltettem erre a kártyára. Mit mondjak? Szorítottam, szorítottam, mint egy versenyző. Én tőle kaptam a létemet. Iszik?

– Mit mondasz?

– Kérdezem: iszik?

– Mit csinál?

– Kérdezem, hogy iszik-e?

– Inni? Mért kérdezed?

– Hogy iszik-e?

– Iszik, iszik… Nem tudom…

– Sört iszik?

– Hogy sört?

– Tudod, csak néztem… Sörrel kezdte. Kis kávé rummal, ahogy te is mondtad… Aztán vörösbor.

– Sacikám, te meg vagy bolondulva…

– Mindegy. Hisz?

– Hinni? Miben?

– Mintha azt mondtad volna, hogy csak aprópénzre váltja a hitét…

– Jaj, te! Az ember a saját hitéért is alig tud felelősséget vállalni… Hinni – csoda. Ki mondhatja el magáról, hogy hisz? Miben?

– Azt mondtad, hogy nincs koncepciója. Csak a pillanatnyi helyzet. A találkozás morfiuma.

– Könnyű a levegőbe beszélni…

– Nekem istent jelentett.

– Jaj, gyerekem! Ő… nagyszerű ember!

– Politizál?

– Mért politizálna? Sosem politizált.

– No nem úgy. Csak érdekelte, mi történik. A közélet.

– Milyen közélet?

– Ami itt folyik. Magyarországon.

– Édesem… Őt minden érdekli…

– Belefolyik?

– Saci. Nem tudom, mit akarsz hallani… Nem tudom, mire emlékszel? Az orvosoknak nincsen beleszólásuk a közéletbe.

– De tanulmányt csak írt?

– Persze…

– Miről?

– Miről… miről… A mánia-depresszióról írt tanulmányt… Mért kérded?

– Az elhagyott gyermekekről nem írt tanulmányt?

– Az elhagyott gyermekekről?

– Igen.

– Az elhagyott gyermekekről… Biztos írt… Beszélt is erről…

– Ezek szerint nem írt.

– Tervezte, hogy ír. Ezt biztos tudom.

– És milyen? Vidám? Mindig olyan energikus volt. Vidám és kirobbanó.

– Ó! Ő nem volt soha egyforma. Ez volt benne az érdekes. Nem volt mindig vidám. Lehet, hogy veletek… ott benn az volt.

– Megjátszotta magát?

– Nem. Csak azt mondom, nem volt mindig olyan kirobbanó, ahogy te mondod. Sokszor inkább levert. Talán depressziós is.

– Azért írt erről tanulmányt?

– Erre nem is gondoltam.

– Az egyetemen nem dolgozik?

– Nem.

– Pedig szeretett a fiatalokkal foglalkozni. Tanítani őket.

– Egy ideig akarta, aztán nem ment.

– Csalódott?

– Az egyetemben?

– Nem az egyetemben. Egyáltalán. A munkájában.

– Nézd, azt hiszem, eltelt egy idő. Az ember idővel sok mindent másképp lát.

– Kiábrándult?

– Édesem…

– És van valakije?

– Mondtam, hogy újra megnősült.

– Nem úgy értem… Hogy… szeretője van-e?

– Jaj, Saci! Miket kérdezel! Hát hogy tudnám én ellenőrizni, hogy van-e szeretője vagy nincs? De nem is érdekel.

– Gondolom, neki mindig volt szeretője. Igaz?

– De mért mondod ezt?

– Nem mondom. Te mondtad. Hogy körülrajongták, szeretgették. Igaz is. Nagyon el tudom képzelni. Ami nem volt meg az egyikben, megvolt a másikban. Mint egy társasjáték. Mozaikkocka. A végén csak kiad egy képet. A lepel alatt szeretők vannak. Csak le van borítva a társasjáték egy lepellel. Jaj, istenem! Mit is akartam kérdezni?

– Hát gyere föl, Sacikám…

– Nem, nem megyek… Csak vele akartam beszélni. Elgémberedtem. Már ahogy itt állok. Azt hiszem, meg sem mozdultam, míg beszéltünk. Nagyon elgémberedtem. Itt állok, egy komódnak támaszkodva, annyira csak állok, annyira… Mit is akartam még kérdezni? Semmit. Szereti még… Persze hogy szereti. Csak azt akartam kérdezni, szereti még a rántott velőt?

– Micsodát?

– A rántott velőt. Akkor szerette. Én elég éhes voltam akkor. Mindig. Persze nem tudtam sokat enni. De… miután kikerültem, ő nem hagyott el… Ez az igazság. Nem hagyott el. Énnekem meg annyi bajom volt! Mindig annyi bajom! Persze hogy hozzá fordultam. Mindig olyan lóhalálában. Hogy azonnal ott legyen, segítsen. Nem is tudom, hogy min. Hányszor rátelefonáltam! Emlékszel, otthon is eleget zaklattam. Hiába, nem tudtam meglenni nélküle. Lehet persze, hogy csak egyedül voltam. Tökéletesen egyedül. Nekem itt Pesten nem volt társaságom. Persze, hol volt? De itt Pesten aztán végképp, azt se tudtam, kihez forduljak. Örökké nem maradhattam az intézetben. Ott is csak ő tartott. Nem nézték valami jó szemmel. Mármint a kollégái. Érthető. Kellett a hely. Nagyon sok beteg volt, súlyosak meg öregek. El kellett jönnöm az intézetből. Aztán mindig telefonáltam neki. Azt hittem, kiszakad a gyomrom. Míg az első szót kimondtam. Hogy jövök én ahhoz? Eleinte csak csengettem. Mármint a telefonon. Aztán hirtelen letettem a kagylót. Ha fölvette. Persze azonnal megismertem a hangját. De hát csak kellett vele beszélnem. Később már megszoktam. Rájöttem a fortélyára. Azonnal benyögtem, hogy „én vagyok”. Ennyit. „Én vagyok.” Hadartam. És akár elhiszed, akár nem, sosem kérdezte, hogy ki az. Hogy ki vagyok? Mindig tudta, hogy én vagyok az. Rögtön azt mondta: „Na, megvagy?” Én meg csak belenyávogtam, hogy „meg”. Akkor már aránylag elindulhatott a beszélgetés. Persze ez abból állt, hogy a kérdések özönével halmozott el, én meg nem válaszoltam. Lehet, hogy akaratból, talán kuncogtam is. Hogy hadd kérdezzen. Hadd aggódjon. Na, nem valami aljas számításból, csak annyira jólesett, hogy valaki ennyit kérdez felőlem. Lehet, hogy ő meg csak ki akart mozdítani a süppedésből. Mert eléggé el voltam süppedve, még sokáig. Kérdezett, kérdezett, kérdezett… Az nagyon rendes dolog volt. Hogy annyit kérdezett. Az nagyon rendes. Később aztán fölbátorodtam. Mikor kérdezte: „Na megvagy?” – én rávágtam: „Nem vagyok meg!” Dühösen. Mert keveselltem. Többet akartam. Mindent. Hogy izgassa magát. Mármint értem. Mert tényleg rászorultam. De olyan kedves volt a hangja… Nem tudtam kihozni a sodrából. Mindenféle kifogást találtam a munkahelyemre, a lakásomra, az egész emberiségre… Elég önző lehettem. Elég önző. De akkor mindegy volt. Éreztem, meg kell állnom a lábamon, különben elsodornak megint az események. Kellett egy biztos pont. Ő volt az. Vagyis – minden ő volt. Tudtam, hogy nyakig van munkában – akkor is fölhívtam! Kellett nekem! Hogy halljam. Érezzem. Kerestem, mint a megszállott. Persze nem volt hol laknom. Hova menjek én Budapesten? Hallottam, amikor az egyik kollégája háttal nekem azt mondta: a Dunának… Ez nagyon belém mart. Hiszen se rokonom, se barátom, se ismerősöm nem volt. Ő ezt is kitalálta. Beszerzett egy helyre. Volt benn egy remek öregasszony, remek? Arról lehetne beszélni, de mindegy, lényegében mégiscsak remek volt, mert kulturált, okos, magányos öregasszony volt, egy öreg zsidó asszony, csak azok ilyen kulturáltak, elképesztően finom érzéke volt az irodalomhoz, mindent olvasott, Thomas Mann volt a kedvence, de ismerte a maiakat is, németül meg franciául is olvasott, nos, őt az intézetben depresszióval kezelték, azelőtt voltak mániás fázisai is; érdekes, erre nem is gondoltam, hogy ő is mániás-depressziós volt, de egyáltalán nem elmebeteg szinten, egyáltalán nem, teljesen világos tudat, normális kontaktus, csak szorongott szegénykém, de hát ki nem szorong, nem is tudom, hogy tudott a nyakába varrni, no, ez azért durva kifejezés, hiszen neki sem volt senkije, csak öreg testvére, aki külön lakásban élt, de együtt nem akart élni a „másik vénasszonnyal”, ő mondta így, nagyszerű humora volt, szóval a testvér is csak távolból, de a doktor úr valahogy beadta neki, hogy nem jó számára az a teljes egyedüllét, még egy tejet sem hoz fel neki senki, jó lenne mellé egy fiatal… Én voltam az a fiatal. Megmagyarázta neki, hogy ilyen értelmes vagyok, meg olyan, bár azt hiszem, valami fény volt a fejemben valóban, én is rettenetesen szerettem az irodalmat; meg hogy a világ legrendesebb teremtménye vagyok, és nem vagyok elmebeteg, erre letette a nagyesküt, később az öregasszony elmesélte nekem, kifaggatta felőlem, nem vagyok-e komoly beteg, így hát másodkézből, tehát sokkal hitelesebben hallhattam a véleményét rólam, hogy nem, egyáltalán nem, sőt… Persze ez a sőt is megbolondított, lehet, hogy az öregasszony akart csak kedveskedni, de hogy olyanokat mondott rólam a tanár úr, vagyis a doktor úr – magunk közt szerettük tanár úrnak szólítani, nem volt ő olyan fajankós doktor – áradozott rólam. Hogy zseniális vagyok. Elájultam a boldogságtól. Hogy én? Egy éve még az imbecillisek intézetében voltam, csaknem kopaszon. Rácsok mögött, mindenre elszánt nevelők közt, akik megfogadták, hogy embert faragnak belőlem, de nem sikerült nekik, mert megszöktem… Tulajdonképpen mindenünnen megszöktem. Ez azért furcsa. Nem mintha kibírható helyek lettek volna, de az az igazság, egyenes úton én nem jöttem el sehonnan. No, amíg meg nem ismertem őt. Igaz, innen is megszöktem, Magyarországról, de ez csak kimenetel volt. És a leendő férjemmel. Mégis kettesben. Igaz, az öregasszonytól is megszöktem… Már nem volt maradásom. Pedig rendesen bánt velem, megvoltunk. Fölhoztam neki a tejet, együtt reggeliztünk. Ő sem tudott főzni, én meg aztán egyáltalán nem, így hoztuk az ételt valami vendéglőből… Igen. Emlékszem, a Dózsa György úton volt egy Paprikacsárda, onnan hoztuk az ebédet, mert a Benczúr utcában laktunk. Szép lakás volt. Szerettem ott lenni. Két különálló szoba – az öregasszony rádiózott, nem gyötört, nem is lehet mondani… Csak nem szerette, hogy a testvérével is jóban voltam. Az asztrológiával foglalkozott, én persze mohón rávetettem magam arra is, az az érzésem, egyszerűen féltékeny volt a nővérére, hogy elszeret tőle. Nem tudom, volt-e bennem rafinéria, lehet, hogy valóban kijátszottam a két öregasszony szeretetét egymás ellen; lehet, hogy voltam olyan aljas, csak szeressenek… Minél jobban szeressenek, ez is meg az is. Hogy miket mondott rólam a doktor úr! Persze biztos ez is fölbátorított. Azt mondtad, kettőn áll a vásár. Igen. Közvetve én olyanokat hallottam magamról, hogy szerelmes lettem… magamba. Hogy ilyen vagyok. Az öregasszony azzal etetett – persze lehet, hogy nem ő találta ki –, hogy a doktor úr azt mondta, még senkivel sem találkozott, aki Rilkét úgy értené, mint én. A Duinói elégiákat olvastam akkor… Nos, hogy értettem-e, azt nem tudom, de hogy hatottak rám ezek a gyönyörűséges versek, az biztos. Belerezdültem. Sokat beszéltünk költészetről. Persze azt hiszem, én csak valami lakmuszpapír voltam, amit a művészeti hatás nagyon hamar elszínezett. Nagyon hamar el tudtam színeződni. Ilyen rezgő körök voltak köztünk… Nos, az öregasszony ezt még megerősítette. Nem mondom, hogy szándékosan akart volna feléje sodorni, de mégis csak odasodort. Na és meglátogatott. Mármint megvagyok-e, megvagyunk-e… Ez is pechesen történt, mert az öregasszony nem volt otthon, délutánonként átment a nővéréhez. Csöngetés. Én meg a kádban. Talán ez a kád volt az oka, hogy később nem maradhattam ennél az öregasszonynál. Igaz, ami igaz, órákig tudtam benne ülni, nyakig a semmiben. Csak ültem és borzongtam, ültem és borzongtam. Fáztam a forró vízben! Át akartam melegedni! Nem tudom, érthető-e, amit mondok. Összehúzódzkodtam, beleremegtem ennyi magánvízbe. Az öregasszony elment, na, gondoltam, most nem kell sietnem, két-három óráig biztos nem jön vissza, belemerülök az én kádamba, az én mennyországomba… És akkor jött. Éppen akkor. Magamra kaptam valamit, kiszaladtam az előszobába, hogy ki az. „Na, ki lehet?” – felelte, és én azt hittem, elájulok. Kifordítottam a kulcsot, és eszeveszetten rohantam vissza a fürdőkádba. Zsupsz bele. Ma sem tudom, miért. Nem tudom. Eltűnni, elmerülni. De épp a kádban, az átlátszó vízben? Ostoba dolog volt. Ő meg csak jött befelé nagy nevetve: „Na, hol vagy, hol vagy?…” Tegezett. Igaz, mindig tegezett, ez érthető is. Tizenhat évesen ismert meg, gyerek voltam. Mint egy gyerek. Gyerek. Persze a gyerekség mindig megmarad. Biztosan ma is az vagyok. Én? Jaj! Hogy beszéljek vele? Sehogy. Az a legjobb. Na, azt akartam kérdezni, szereti-e a velőt? A rántott velőt. Akkoriban annyira szerette. Mondtam, hogy állandóan vele akartam lenni. Mármint csak úgy. Hogy rálehelhessek. Olyan értelemben, hogy itt van. Mint egy tükör. Amire rálehelhetek… Hogy elhomályosul-e? Nem hiszem, hogy női furfang lett volna ez bennem, á… Nem volt ez valami csel. Vágyakozás. Hogy tudjam, meddig mehetek el. Talán egyszerűen szemtelenségben. Nem mintha szemtelen lettem volna. Csak… mit bír tenni értem? Mit tesz? Persze mindent tett. Mármint ami rajtam segít. De én arra voltam kíváncsi: személyesen nekem, velem mit tesz? Ő volt a legközvetlenebb emberem, hozzátartozóm. Hogy mennyi áldozatot tud hozni értem? Nem, nem reálisan… Azt hiszem, titokban ki akartam próbálni. Tart-e? Mármint kiterjesztett ujjakkal, ahogy az Isten fölöttünk a világot. Megérint-e, ahogy az Atyaisten Ádámot Michelangelo freskóján. Lehetőleg rosszakat mondtam neki. Nemcsak azért, mert valóban rosszak voltak, mert azok is voltak, például a könyvtári dolgozók bizalmatlansága, az nagyon rossz volt. De én nemcsak ezeket panaszoltam. Mindent. Mint egy hídpróbán. Még egy tonnát rá, még egy tonnát rá, bírja-e a híd? Szeret-e még? Mennyire szeret? Nem is emberi értelemben. Csak egy furcsa hídon. Ezt a hidat ő építette bennem, felém, hogy élni tudjak. Ezt akartam, ezt a hidat, gyötörni, rongálni, terhelni: bírja-e? De meg nem szólítottam! Hogy szólítottam volna meg? „Tetszik gondolni?” „Maga?” „Ön?” „Ön, doktor úr… ön, barátom, ön, atyám, ön, istenem?” Ilyeneket nem mondhattam. Pedig sokszor gondoltam magamban erre. Mi lenne? Nem lenne a legegyszerűbb, ha leistenezném? Milyen jó lett volna, milyen egyszerű! „Atyám!” Ennyit mondani. Valami absztraktot, valami mélyről jövőt mégis… Rettenetes nehéz így elhelyezni magamban. A ruháját, a kézfogását, a megszentelődését. Nem rossz találmány a katolikusoknál az a meleg távolság, ahogy a gyóntatójukkal vannak. Személyesen, de rácson át. Közelről, de védetten. Áramkörben, de kiküszöbölhetően. Boldogítón, de nem boldogságra várva. A liturgia absztraktra zárja az erővonalakat. Az embernek kell egy isten. Fiatalkorában. Nemcsak olyan irreális, fenti… Ahogy te mondod, az nagyon jó. Erős lehetsz. Hogy meg tudtál mérkőzni a személyes istennel. Úgy értem, hogy nem embert szerettél. Kitartottál a fölső isten mellett. Azt hallom a szavaidból, bármily keserűen mondtad is. De talán te is vetted valahonnan az istenedet? Az a Krisztus, milyen jó! Hogy élő, emberi, nyomorult – és Isten! Közel lehet férkőzni hozzá! Mindenható, érző, könyörületes és – ember! Jó otthon egy személyes isten. Nagyon jó… lehet. Ez valami zseniális trükk, ne haragudj, hogy ezt mondom, sehogy sem akarlak megbántani, éppen téged aztán a legkevésbé… Személyes – és nincs jelen. Nem van! Hiszen szeretni a legszörnyűbb a világon! Szeretni, szeretni… Ezért él az ember. Ezért adja oda magát bárminek. Erre megy ki a játék. Szomorúan mondom. De a többi elmúlik az életből, semmivé lesz, csak a munka gyakorlata tartja fönn az embert, mint valami hasznos állatot. A munka mindennapos pontos menete. Hogy másokért dolgozunk. Ezért jó az ápolónőknek. Akármilyen a munkájuk. De segítenek. Mindegy, hogy megalázó, hogy kilátástalan sokszor, hogy mit fizetnek érte. De segítenek, segítenek! Ez a legszebb munka. De ki bírja? Ki az, aki igazán bírja? Erre is talán születni kell. De a munkán kívül nincs semmi. Csak hogy az ember szeressen. Akkor tud lenni. Létezni. De ez szörnyű! Magában nem tud szeretni az ember! Ehhez kell valaki! És a szeretet is csak úgy jön létre, magas fokon, ha áramköre van. Kölcsönös? Nem tudom. Nem is mondanám. De mégis… a másiktól is függ a szeretetünk. Állandó ütközés, ölelkőzés, tánc a semmiben! Visszaverődés, biliárdgolyó… szerelem. Az ember a másiktól várja azt… amit maga ad. Ehhez kell valaki. Egy ember. Tükör. Élő tükör. Rálehelni… De… de… kire lehet rálehelni? Rajongani kell, hogy az ember szeressen. Igen. Sok ember magában él. Minden országban tele vannak vágyakozó hirdetésekkel az újságok. Ez vagyok, az vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok, tudok szeretni! Tele van ilyen ordításokkal a világ. Szép, gyönyörű magányosok kiabálnak valaki után, hogy szeressenek. Nemcsak azért, hogy őket szeressék, hanem hogy ők szerethessenek! Házassági hirdetések! Egyszerűen le kellene írni szabályosan: „Szeretni akarok valakit! El akarom pazarolni, amim van, oda akarom adni, föl akarom áldozni, kerül, amibe kerül… csak jöjjön, legyen, jöjjön valaki, akit szerethetek! Én akarok szeretni! Én!” Csakhogy… csakhogy… nem lehet mindenkit szeretni. Úgy értem, bárkit. Ez a legsúlyosabb tragédia. Hiába akarok szeretni valakit, aki nem alkalmas rá. Vagy nekem nem alkalmas a szeretetre! Ennek titkos rugói vannak! Az illetőnek… be kell lépnie. Mint egy színpadra. Az életembe, a velőmbe, a lelkembe… Na… Igen… Szóval néhányszor együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk, és mindig velőt rendelt… Talán csak ezt akartam kérdezni. Elég nevetséges. De ahogy megmetszette azt a fehér anyagot, ahogy sózta, dédelgette, ízlelte… én meg csak leejtett villával bámultam, hogy eszik! Elegánsan. Elegánsan tudott enni. Egyáltalán lenni. Ez igaz. Ette a velőt. „Miért eszünk velőt?” – kérdeztem, így, többes számban, azt mégsem kérdezhettem: „mért eszel velőt?” – pedig azt hiszem, azt tettem volna a legszívesebben, ó, jaj, nagyon-nagyon jó lett volna tegezni… Belebolondultam volna! Magamban, az életemben, belül, vagy az én kádamban mindig próbálgattam, hogy „te…” – de aztán még magamban sem mertem hozzátenni semmit, mit is tehettem volna hozzá? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy „te”? Azt hiszem, csak veszélyes dolgokat. Hogy „te, te… édes”? „Te drága…”? „Te… jó”? Nem, nem, ilyet nem akartam magamban sem mondani, nem is felelt volna meg a valóságnak. Szemérmetlen lett volna, és nem is igaz. Nem is ezt akartam én. Nem akartam én semmit. Csak talán istenséget. De istenség nincs szerintem. Én nem tudom, miért váltatok el, el sem tudom képzelni… De ahogy én őt ismertem, e miatt az istenség miatt. A tiedé miatt. Ő nagyon érzékeny ember. Azt mondtad, sok voltatok egymásnak. Nem akarok megfejteni olyan dolgokat, amiket nem tudok, de szerintem őt a te istenséged zavarhatta a legjobban. Nem egyszerűen hiúságból, hiszen gondolom, szeretted te őt eléggé, amennyire kell, amennyire lehet. Ha az ember szabad. De te ilyen értelemben nem voltál szabad, volt egy védekező pajzsod, belső elbújási lehetőséged, lefoglalt tereped. A te istened. Akármennyire szeretted is őt, be voltál töltve egy istennel, egy fölszármazott istennel, aki elfoglalta a lényeges áramlásokat benned. Lefoglalta az erőteredet. Ebbe ütközhetett. Az ember nem oszthatja meg a szerelmét. Ennyit meg ennyit fönntartva istennek, ennyit meg ennyit átadva egy embernek. Másképp nem létezik, hogy elvált volna tőled, hiszen gyerekeitek voltak, és társa voltál, ami a legnagyobb dolog a világon. Maradandó kapcsolat, nem egyszerűen fizikai kapcsolat. De egyszerűen szembe találta magát benned valamilyen istennel, ami őt akadályozta abban, hogy teljesen fesztelenül kiáradjon feléd. Sosem beszélt erről, gondolhatod, de egyetlenegyszer, mikor az otthona került szóba, valahogy viccesen megjegyezte, hova megy haza: „Megyek harcolni istennel.” Igen, emlékszem. Nem értettem, tréfának vettem, valahogy arra gondoltam, belső küzdelmeivel van elfoglalva odahaza. Ma már látom, ez a megjegyzés súlyos volt, perdöntő. Ezért vált el tőled. Kirekesztetted az életedből… ezzel a megfoghatatlan, megmérkőzhetetlen istennel. Mert akármilyen zseniális volt, az az érzésem, közönségre is volt szüksége. Mint ahogy minden embernek. Különösen a szerelemben, a szeretetben. Csak akkor szabadult föl, akkor volt belsőleg fénylő, sziporkázó. Mint ahogy a kötéltáncosnak is kell lenn egy igazi drukker, hogy a legfelső veszélyekben meg ne billenjen. Annyira el tudott bizonytalanodni! Ilyenkor begubózott, visszavonult. Emlékszem, volt egy erőszakos kollégája, annak a jelenlétében mindig hallgatott, kiment a teremből, kerülte. Mert úgy érezte, cinikus vele szemben, minden rajongó gyógyító gesztusát kigúnyolja. Ilyenkor megbillent, mintha a kötélen valóban megingott volna. A te istened taszította őt ki magadból. Ezért mondta, hogy megy harcolni istennel. Ezért váltatok el. Nem tudott úgy megjelenni előtted, háborítatlanul, a maga legbenső valójában. Szegény. De akkor csak ette ott a velőt, mondom, nagyon élvezetesen. Abban volt valami kegyetlenség. Ahogy a sűrű fehér anyagot magához vette. Mint az áldozatot. Tréfálkozott persze, hiszen mindig tréfálkozott is, valahogy így vette el a dolgok élét… Hogy a régi emberevők is megették az ellenség, a legyőzött fél velejét. Hogy átvegyék az erejét. Az agy a legnagyobb erő, biológiailag is. Hogy ezzel mintegy megették a megölt ember egész életét, magukba kebelezték. Az összes tapasztalatait, emlékképeit, indulatát, harci kedvét. Az igazi csemege mindig is a velő volt. Azt tálalták a törzsfők fogadásakor. Volt ebben valami kegyetlenség. Akármennyire viccelt is. Valami szadista, gyilkos elem. Emlékszem, akkor is megdöbbentem, de aztán el is felejtettem. De ebben az evésben volt valami animális. Lényszerű, állati. Túl a játékon, talán valóban azt mutatta, mintha valakinek áldozatokból kellene fönntartania az erejét. Talán eszembe sem jutott volna, ha nem mondod, hogy annyira csak az elesettekkel kívánt foglalkozni. Táplálni valami belső tüzet, valami pokolégést. Ez most rettenetesen belém nyilallt. Az áldozatok véréből, velejéből, lényegéből táplálkozni. Ahogy azt mondtad, mire ment volna ő egy színésznővel. Ez nagyon mellbe vágott. Mert most úgy érzem, kevés lett volna számára az a kis rendellenesség, ami egy színésznőben van. Az még normális, kis eset. Nem igazi, véres táplálék. Mint ami a szerencsétlenek húsából, sebeiből árad. Ez lehet az igazság. Az már kifinomult, aránylag gyógyult sebesedés, egy színészet. A magamutogató öngyógyítása. Ez igaz. Valahogy nőkben is az egészen primitív vonzotta. Legalábbis most úgy látom. Ahogy egy pincérnő után tudott nézni. Vagy egyszer a piacon találkoztunk, egy darabig együtt mentünk, és az volt az érzésem, kísér valakit vagy megfigyel. És valóban úgy észleltem, egy falusi fiatalasszonyt követtünk. Szép volt az arca, de rettenetesen vad, durva vonású. Egyenes orr, széles szemek, erős pofacsont. Valami ősi, állati szépség volt az arcon. Mintha éhezte volna a primitivitást. Aztán egyszer fejtegette is. Valami Renoir-könyv volt nálam, s nekem nem tetszettek a képek. Ő meg azt fejtegette, hogy igazam van, a Renoir-aktok édesek, émelygősek. Cukrosak, festőiek, habosak. De aztán azokról az almaarcokról kezdett beszélni, hogy ezekben a macskafejekben mennyi lenyűgöző állati vonás van. „Ha nem lennének ilyen szépek, az ember beléjük is tudna szeretni.” Hogy csak a festék rontja el őket. Maga Renoir. De azok a lányok magukban hordozzák az öntudatlanság elementáris kéjét, a szalmakazlak, a folyópartok, nedves füvek, áttűző napfények vad szagát… hogy az ilyenekben a létezés még emberelőtti csírázása, bujasága, sűrűsége él… Organikus szagok, illatok, vegetatív báj… Olyan szakszerűen magyarázta, hogy észre sem vettem, emberekről beszél, s nem egyszerűen a képekről. Mint egy boncmester, aki a test legzsigeribb szépségeit fejtegeti.

De én bemenekültem a kádba, a védő melegbe. Ő meg nyitogatta az ajtókat, hol vagyok. Ott kuporogtam. Ahogy rám nyitott, csak annyit mondott: „Szóval megint a kád…” Az öregasszony akkor már biztosan bepanaszolt neki, hogy állandóan fürdök, mindig a kádban vagyok. Félig nyitva hagyta az ajtót, s háttal ült nekem, sürgetett, hogy siessek, alig van ideje, faggatott, hogyan jövök ki az öregasszonnyal, azt hiszem, akkor vitt el aztán a Központi Könyvtárba, hogy állást szerezzen nekem, tehát joggal türelmetlenkedett, hogy késlekedem. Szemben velem egy nagy tükör függött, abban láttam a tarkóját. Beszélt, egyenletesen, mintha előadást tartott volna. Akkor valahogy szemérmetlennek tartottam a vizet. Rádöbbentem, milyen alantas és szexuális, ahogy a céda vízben ülök. Az áttetsző üvegben. Sose voltam önnézegető, igazán. Azt hiszem, azt se tudtam, valójában milyen a testem, csak azt, hogy sovány, kóró, nem szép, futólag. Éreztem a testemet, nem néztem. Valóságban horpadt volt. De én a víz burkában nagyon is magaménak éreztem, macskaszerűnek, bensőségesnek. Talán azért ültem folyton a kádban. És szemben velem a tükör, ott én, a vízben ülő nyavalyás lány, meg az ő tarkója, valahogy olyan közel, mintha csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet, hogy megsimogassam. Szép haja volt… dús, nem göndör, de meleg vonalú, hullámos. Ő meg csak beszélt, egyenletesen, nyugodtan, csaknem oktatóan. Ott kuporogtam. Valahogy közelségre vágytam egyszeriben, ahogy a vízmelegre. Akkor… akkor… ott voltam. Ő meg beszélt. Háttal. Borzalmasan szenvedtem. Úgy éreztem, mintha hideg kardpengékkel ütlegelnének, acélpengékkel a bordámig hatolnának… Ha rám tör, nekem esik, kirángat, agyoncsap… talán az is jobb lett volna. Megaláz. Mit tudom én? Fölránt onnan, megpofoz, vagy csak hozzám ér… Kihúz a nyakamnál fogva, fojtogat, megerőszakol… Mindegy. Ha a kőre fektet le… ha bármi furcsaságot művel velem… ha magáévá tesz…

Halló! Halló! Ott vagy még? Letetted? Halló!

Sári letette a kagylót. A telefon bakelitjén csillogott az izzadság. A komódnak dőlve állt, combjával nekitámaszkodott az oldalának. Aztán ellendítette magát, végigment ezen a közbülső szobán, visszatérítette magát a hideg délelőtthöz. Az ablak magasan feküdt, a harmadik emeleten, és magasan egyáltalán a városban. Novemberi, hosszú köd terjengett. A házak mélyen lent úsztak a tejes fényben. Új és új házak ugrottak elő puha körvonalaikkal, házak, melyeket sosem látott, pedig annak idején sokat járt ide. Most ismeretlen tömbök nyomultak elő, mintha csak el akarnák foglalni ezt a jól kialakított magányt. Valahogy ijesztő volt ez a látvány, puha, ködbe fúlt, mégis ellenséges. „És a gazdagok ellepték a földet.” Azelőtt magában állt ez a ház, barátnője, Szilágyi Marian valami komoly örökség révén kapott benne lakást. Most meg idetolakodik köré az összes többi ház.

A város, a régi város elúszott. Lassan úszott, mint egy alig mozduló hajó, amelyik éppen egy zátonyról manőverez tovább. Templomtornyai távoli árbocokként lebegtek. A kép lassan-lassan mozdult, megállíthatatlanul. Mintha a Gellért-hegy csúcsa is mozgott volna. Hova?

Milyen boldogan jött ide. Vissza. Haza. Nem is szállt taxiba, gyalog kaptatott föl a meredek utcákon, szívta be tegnap éjszaka a levegőt, a régi útbenyílókba bebámult, még nevetett is. Szinte alig hitte el, hogy valóban itt az a ház, a régi lakás, ahol Marian jóvoltából annyi menedéket talált. De valóban itt volt a ház, Marian kitörő lelkesedéssel fogadta, ragyogott az arca. Előzőleg a Balatonnál volt, Füreden, a Marinában, tudniillik félt idejönni. Aztán Marian annyira hívta, lejött érte, írt, üzent… Jó volt a Balatonon. Ősz, nedves partok – lány korában sosem járt az északi parton, a délin is csak kétszer volt, rövid időre.

Jaj, ez az őszi Balaton most nagyon jó volt, boldog volt, hogy ott meghúzódhatott. De mért kell neki meghúzódnia? Lázongott ez ellen, mintha csak nem akarna Budapestre, a tett színhelyére jönni.

Ott a Balatonnál biztonságban érezte magát. A szállóban alig voltak. Megvolt a maga programja, reggel korán kelt, megfürdött – ezúttal gyorsan –, aztán frissen, egyedül nekivágott a partnak.

Nem érezte ennyire intenzíven Magyarországot. Semlegesem tudta élvezni a Balatont. Emlékek nélkül. Férjével egyszer, hat éve Mentonban voltak – olyan illúziókat keltett most a magányos Balaton-part, mint az a délvidéki francia városka. A Balaton tengernek tetszett – ott a köd is barátságos volt, a végeláthatatlan víz nemzetközi kiterjedésű volt a párában. A dokkban még néhány hajó. Üres motorcsónakok, elegáns, bevontatott jachtok. Hajósok, szerelők – gyéren. Minden lelassult, mint egy alig táplált motor, éppen hogy lengett az egész – a víz valójában meg sem mozdult. Az öbölben összesűrűsödött, ami a nyárból megmaradt, kis fadarabkák, fonnyadt hínár, a nádas távolabb indiánvörös. A színes bódék elhagyatottak és bezárva igen elegánsak voltak. Zegzugosan emelkedő kis parti negyed, a fényes mozi, a márványasztalkás kávézó. Egyedül ült, teát rendelt meg lúdlábat, pedig nem szerette az édességet. Mindegy, falatozott. Jólesően érezte, idegen, idegen helyen van, talán Mentonban, mint egy regényben. Ezt is akarta. Nem akarta magát Magyarországon érezni. És ez a kávézó – a Kedves – lehetett volna Franciaországban, jól választott: nem volt múltja. Belül, mint egy finom tappancsot, érzékelte, hogy megérinthető – de a nemzetközinek imitált kisváros megvédte a honvágytól. Itta a teát. Nézegette az idegen – magyar – arcokat, nem volt sem lelkifurdalása, sem megbocsátanivalója. A sarokban letakart diszkó-zongora, az üvegablakon hatalmasan becsillogott a tejes Balaton. – Ez Menton – hajtogatta magában elszántan, pillanatra még a férjét is odaképzelte maga mellé.

Nemzetközi magány. Hol itt, hol Mentonban, hol Floridában. Utazó. Utazás. Táj, nővel – festmény, pontosítás nélkül.

És a fasor. A levelek annyira sárgák voltak, mintha a nyár beléjük fojtatta volna minden diadalát, gazdagságát. Általános, nagy fasor. Senki sem járt benne, egyetlen magyar sem, egyetlen külföldi sem. Ment. Nézte az elhagyott nyaralókat, egy elegáns üdülő néhány erkélyén még ott voltak összeborítva a fonott garnitúrák. Épp csak elmentek, épp csak nincsenek itt…

Hova akart ő jönni? Hazaérkezni? Á, a csudákat! Inkább – itthon – idegen maradni, itthon – idegennek lenni. Nézni. Nézni, nézni – nem emlékezni, semmiképpen! Mért tartozik ő ide? Kije-mije ő ennek a vidéknek? Ez is tenger. Szép hotelok, szép sétányok, szép az egész. Nem köti őt ide a jóisten sem! Mintha ökölbe szorította volna a kezét, úgy járt-kelt a parton. „Nem akarok itthon lenni” – dorombolt benne egy hang, szinte megfeszítette mellkasát a szélben, ami a parton végigsöpört.

Leállt a kikövezett szegélyen, már csak az állatok miatt is. Száz meg száz sirály röpült, vijjogtak, kiáltottak. Tömzsi, súlyos rakétákhoz hasonló vastag testükön aránylag nagy szárnnyal verdestek a levegőben. Berepülték a fejét, beborították, mint valami fehér halmaz, élő hópergés. Zengett a levegő. Nem szerette a sirályokat. Követelőzők voltak, éhesek, gombszemük kitüremkedett a fehér tollazat szemhéjából. De bent, távolabb a parttól kis fejű vízityúkok bukdácsoltak, sötétfeketén, hidegen, nem várva semmi eledelt a part néhány járókelőjétől. Nemesen fáztak. Ahol nem járt ember, ott kijjebb merészkedtek, az alacsonyabb, kevésbé hideg vizekbe, ringatták kis feneküket. Aztán ahogy közelebb tartott a part felé, hogy szemügyre vegye őket, vadkacsák-e vagy mifélék, egyszerre, mintegy jeladásra felröppentek, és beborították az alacsony eget – elmenekültek. Beljebb megültek, csiviteltek összebújva. A kacsák nem ijedtek meg. Nem érdekelte őket az ember, az emberi közellét, gubbaszkodtak. A barnásszürke tojó mélyen a tollai közé hajtotta a fejét – elszunnyadva, bölcsen, hogy innen is tovább kell röpülni, addig pihenünk. Vándormadarak, vándorkacsák. Majd délebbre szállunk, ha hidegebb lesz. Ez a helyzet. Ez a sors. Ez volt az ő mondanivalójuk. A zöld sapkás gácsér jobban figyelt. Micsoda vadászzöld sapka! A sötétbarnák, koromfeketék fölött! És ha néha kitárták a szárnyukat – válltőben fölvillant néhány égőkék vonal, ezüst címerhatárban! A kacsák gyönyörűek voltak, ahogy ez az egész átköltöző Balaton-parti Magyarország.

Időnként előbukkant egy ember – az üdülőből vagy a szívkórházból, és lökött valami kis kenyeret, föl a levegőbe. Nos, a sirályokat nem lehetett megállítani. Ráröpültek, mint a puha repülők, kézmagasságból kapkodták a feldobott kenyérdarabokat. Az illető még le is húzódott, nehogy az arcába csapjanak mohó szárnyukkal. Eleven, nyers hóesésben állt, nevetett, mint egy agyoncsapott ember és cirkuszi hős, aki csak dobálta, dobálta fölfelé a kenyérdarabokat. A madarak szárnyáról víz pörgött rá, azt törölgette nevetve. A sirályok nem akartak elmenni, a sirályok éhezve is itthon érezték magukat a hideg Balaton fölött.

A strand végében füstölgött egy kis pléhkémény. Mikor Sári odament, nem látott semmit, csak hunyadozó parazsakat egy magas, fekete nyílt tűzhelyen.

– Elmentek a gyerekek – bukkant elő egy télikabátos ember, kövér nyújtófára tekert vajsárga tésztával. – Így lassan megy.

Sári nem tudta, mi megy lassan, de a télikabátos ember szította a parazsat egyik kezével, egy eldobott papundeklidarabot ragadott fel a földről, azzal legyezgette a parazsat, amíg élénkvörös színű nem lett. Aztán forgatta fölötte a nyers tésztát a nyújtófán. Fölizzította a tüzet annyira, hogy a láng nyaldosta a meleg habarcsot. Merevedett, égett a tészta.

– Elmentek, elmentek – jött méltatlankodva egy tízéves gyerek, és kikapta kezéből a nyújtófát, amin a tészta sült. – Az iskolából nem tudok elszökni! – A télikabátos gyorsan, kutyafuttából megsimogatta a fejét, aztán szaladt hátra, újabb tésztát egyengetni. – Könnyű neki – bökött a mester felé a gyerek, Sári tudomására hozva a bonyolult helyzetet –, nem jár iskolába!

A gyerek, mint a bűvész, forgatta a tekercset. A láng majdnem belekapott a tésztába, de ő ügyesebb volt a lángnál. Fölemelte, mintha csak játszott volna a tűzzel, pirította, édesgette a tűz fölött a puha, nyújtórúdra tekert tésztát. Aztán egy nagy szitával porcukrot szórt rá, azt ráégette, közben a papundeklivel élesztette a tüzet. A henger barnult, vörösödött, égett, forradt, olyan volt, mint egy végeláthatatlan jegygyűrű. Meleg, vajas illat lengte be a nedves őszi sétányt. A gyerek ide-oda kapkodta a páncélozódó tésztát a parazsas tűz fölött, égőfényesre sült. Ragyogott. A gyerek fölmutatta a rúdon, Sári felé fordult.

– Kell az egész?

Sári nem értette hirtelen, aztán bólintott. A fiúcska lehántotta a nyújtófáról, dédelgette, mint egy meleg testet, egy botra fűzte, nyújtotta.

– Huszonhat forint az egész. De adhatom a felét is, tizenhárom! – Elszántan, energikusan tartotta elébe a kürtőskalácsot aranyozott édességlemezeivel. – Tessék vigyázni, nehogy leváljon a forróság után!

Sári úgy vitte végig a sétányon a kürtőskalácsot, mintha egy csecsemőt vitt volna. Nem szállt liftbe a szállóban, óvatosan maga elé tartotta a faágat, amire, mint diadalmi jelvény, volt fűzve az aranybarna páncélos kalács.

Persze hogy nem tudta megenni az egészet. Törte, hántotta, az egyik karika a másik után szakadt le róla – ellenállhatatlan volt. Édes, sűrű, puha, kemény, ábrándozó tészta volt. Falta. A kelt tészta duzzadt a gyomrában. Még egy gyűrűt, még egy gyűrűt – majd abbahagyom. A cukor meleg szaga, a forró, puhán sült tészta, a merev máz olvadt a szájában.

Kinézett az ablakon. Idegen lakos egy idegen földrészen, lenn az undok, puha testű rakétasirályok röpködtek, a dokkban téli pihenőre vártak a kis hajók, a mozi távoli, éles fénye idelátszott. Menton is lehetne, nemzetközi táj, milyen színvonalas… – gondolta. A parti fények ezer kis gombostűje a szemébe szúrt. Gyönyörű, puha ködben.

– Kell az egész? – csendült meg a fülében az iskolából elszökött vörös ujjú fiú hangja.

Sári előtt a fényes politúrú elegáns szállóasztalkán az átzsírosodott papírban ott kunkorodott a befalhatatlan meleg tészta, ő végigdőlt a remek szövésű heverőn – és bőgött.

 

De nem ezért rohant fel Budapestre.

Férje két címet is megadott, ahova az üvegcséivel be kellett állítania. Budapesti vállalatokhoz, mindenütt baráti ismerősökhöz.

Az üvegcsék elegánsan voltak csomagolva, külön piros bélésű fekete bőrtok, hat rekesszel, miniatűr feliratokkal. Gyógyító mérgek. Állítólag huszonhárom év kísérleti párlatai, miket az orvoskémiában használhatnak, pajzsmirigyszerek. Az üvegecskék sötétbarna fala mögött sűrű folyadék játszott. Lelevelezve, megbeszélve.

Sári egyenként kiemelte finom bőrtokjaikból az üvegeket, és a Balaton felőli fénybe fordította.

Nem volt kedve Pestre menni. Ügynökölni, émelyegni – noha várták. Örült, ha egyszer néhány békés napot itt eltöltött, szóval szorongott a bemutatkozástól, magyarázkodástól… igen, mi régi magyarok vagyunk, hoztunk egy kedves mérget… kikísérleteztünk… szériában lehetne gyártani… elsőrangú gyógyszer, pontos adagolásban… Nem!

Lefeküdt, hogy ne kelljen Pestre menni. Aludni itt, egy semleges helyen, de itthon, Mentonban, Füreden, víz mellett, kényes illúzióban.

 

Nem is ezért ment föl Pestre. És nem is Marian miatt – hiszen az kétszer is lenn volt nála –, elég volt az érintkezésből.

Persze, szeretett volna Pestre menni.

Bele, a közepébe.

Még egyszer benyitni a Hungáriába, fellengzősen annyit járt oda.

Meg mégis, talán hitványság is itt meglapulni, Füreden, álnemzetközi öbölben.

Mozik jutottak az eszébe. Az ócska, agyonzsúfolt, folytatásos Honvéd, a zugutcás Kinizsi, a sarki filmszínház, a kisded Balaton. A filmek elvesznek az emberben, de a mozi megmarad.

Üzletek, templomok. Mennyire tudott imádkozni! Mikor először járt Pesten, a Duna-parti Anna-templomba ment. Csak úgy. Fogalma sem volt, hogy van-e Isten vagy nincs, imádkozni megtanult a nevelőszülőknél. Aztán nekiindult keresni az apját. Odapottyant a Batthyány térre. Nagy, sárga homlokzat, mint egy római magasodvány, a mélyéből homályos fények derengtek elő. Bement. Csend. Sűrű levegő, az elillant tömjén nehéz maradéka. A templomban alig volt valaki. Mormogós öregasszonyok szakavatott keresztvetésekkel és térdhajlásokkal mórikáltak maguknak. Ijedten nézett körül. De aztán a sötétben megpillantott egy magas fiút is, aki mélyen lehajtott fejjel, buzgón imádkozott. Ő is lekapta a fejét, és imát mormolt – már amit tudott. Aztán csend lett. Indokolatlanul nagy csend, mintha egy fekete tükör feléje fordította volna a vaksötét fényszórót, és ő olyan fekete-élesen látta magát, hogy meg volt babonázva. Mintha egyenesen hozzá szóltak volna a csendben, vagy tőle vártak volna valami feleletet. A bronzos angyalokon üdítő és ütődött mosoly, elöl egy robbanó háromszögből galamb szállt ki aranyozottan, Isten homályából a csöndben fölzakatolt apostolok jelentősen rámosolygó szemgödréből biztató áhítatokat vélt kiolvasni. Ráborult a templom leple, mint egy nagy taréj. Vékony ujjait úgy szorította, hogy a csontjait érezte. Egy fekete-súlyú pap – egyébként fiatal, fekete hajú, jóarcú ember – ment át a szentélyen, kedvesen térdre rogyott egy pillanatra, aztán sportosan, férfiasan elhaladt a sekrestye felé. Ketten-hárman voltak a templomban. A fiatal papférfi megfordult, hozzá fordult, halk, elemezhetetlenül finom hangon hozzá szólt:

– Akarsz gyónni, lányom?

– Isten őrizz! – vágta rá ő nagy megrendüléssel és bizalommal, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy igen, persze, meg akarom vallani… „Isten áldjon, Isten veled, Isten reményében…” – ilyesmit értett ő ezen… de a pap rezzenéstelen arccal továbbállt. Még utána is nyúlt, hogy, igen, gyónni akarok, de a méltóságteljes fiatal pap már eltűnt a bevált útkanyarban, a vasszögekkel kivert oldalajtón.

Na, az az Anna-templom! Az azért jó volna! Olyanok-e a szobrok, a gyertyák, az ájult és félig visszavont önkívületek?

Mert aztán még háromszor is volt ott.

Kereste a papot, a fekete fejűt – nem jött kérdezni, akar-e gyónni.

Nézte a szobrokat. Élnek-e? Visszanéznek-e? Férfiarcokat keresett a bronzalakokon, hívogatókat. Nagy mosollyal néztek rá, emlékezetbe véshető bronzmosollyal, félreejtett fejjel: csupa fitos orrú menád. Ő erősen szemlélte őket: nők-e, férfiak-e? Uniszex szobrok meredtek rá: merev mosolyú, kiterjesztett szárnyú, remek angyalok.

Az ablakokon meg árnyalt fény szűrődött be – a lilától a mélybarnáig. Kapkodta a fejét az ablakok között.

Még aztán háromszor nekirugaszkodott a homályos bejáratú templomnak. Térdelt, összeszedte magát, fölnézett a mennyezetre. Istenre gondolt. Belékapaszkodott. És ismételgette:

– Istenke! Legyen apám! Legyen apám! Istenke!

Azt a templomot nem is volna rossz megnézni.

 

Mégsem ezért ment föl Budapestre.

Már tíz napja rótta a partokat. Az öblök, a hosszú sétány, a dombra kapaszkodó utcák, a villogó sirályok, a beburkolózó Balaton, elhagyott, szép üdülők mindennap ismétlődő ismerős idegensége – biztonságban volt. Mintha egy jól záró ajtó előtt kényelmesen sétálna, nem kell benyitni, nem kell a régi belső termeken áthaladni.

Aztán föltűnt előtte egy tréningruhás ember. A SZOT-üdülőből jöhetett, délutáni alvás után. Rendes átmeneti kabátban volt, csak alul látszott ki a tréningruha. Biztosan most kelt föl a pihenésből, és magára kapkodta a tréningruhát. Vagy egyszerűen abban aludt, és magán hagyta.

Aztán még egy. Magas, bőrkabátos férfi volt, jó anyagú bőrkabátban, tornacipőben és – tréningruhában. Egy fiatalabb társával beszélt – az is tréningruhában. Sári továbbállt.

A mozi felé tartott, nézegette a kisvárosi plakátokat. Amerikai filmek, olasz filmek, franciák – persze lehetőleg pikáns jelenetek hívogató képeivel. A mozi nagy üvegfala mögé voltak ragasztva. Ahogy nézegette őket, a nagy üvegben megcsillant mögötte egy ember – tréningruhában. Hirtelen meg is fordult, hátha csak képzelődik –, de nem, a férfi ott állt, jól aláöltözve, a tréningruhában. Továbbmenekült.

Bement a finom kávézó snack bárjába, föl az emeletre, finom vörös plüssfotelok terpeszkedtek a márványasztalok mellett – s az egyébként üres teremben az egyik asztalnál egy tréningruhás ember falatozott. Sári leszaladt a lépcsőn.

Az újságosbódénál tréningruhás férfi újságot vásárolt.

A gyógykútnál egy tréningruhás ember pohárral. Odébb, az étterem üveglapja mögé kitett étlapot egy tréningruhás nő nézegette. Az élelmiszerboltban tréningruhás asszony vásárolt. A Jókai-ház bejáratánál tréningruhás férfi magyarázott valamit egy tréningruhás nőnek. A halsütőnél négy tréningruhás férfi falatozott. A nagy parkolóban sárga Zsiguli állt, a kormánynál tréningruhás férfi önindítózott. A Gelka-szervizből, hóna alatt egy rádióval egy idős férfi lépett ki tréningruhában.

Sári rohant haza a szállodába. Az üvegajtóban egy tréningruhás nőbe ütközött.

Tréningruhák, tréningruhák! Bárhova fordult, tréningruhák jöttek vele szemben. Sári megrémült. Mintha bekerítették volna, mintha hurok került volna a nyakára: a tréningruhák átható szagát érezte az orrában, már nem tetszett Mentonnak a táj, nem érezte délfrancia partnak a sétányt, a fényes kis boltok tréningruhákat tükröztek vissza üvegjeikben. Kihunyt a balatoni nap, már egy országos tréningruhában érezte magát, már lelenctelepen, imbecillisek között, tornatanárok, fenyegető arcú nevelők között, rácsok mögött, ahonnan menekülni kell. Magán érezte a tréningruhát, mintha a bőre helyett is tréningruha lenne, ránőtt volna a régi szag, a régi gyötrelem, beizzasztotta a gyerekkori szorongás, ütlegektől kapkodta a fejét a rémült fasorban, hiába lódult futásnak, lélekszakadtáig rohant – tréningruhát érzett a mellén, a dereka körül a nyűtt gumit, a lecsúszó nadrágot, a rávedlett és lemarhatatlan undok puha anyagot érezte a mellén, valami elemi nyomort érzett, valami kikerülhetetlen bezártságot, butának, aljasnak érezte magát, elveszettnek, fölöltöztethetetlennek, gyászt érzett és kudarcot, a tréningruhások köztársaságát, bűnözőnek, megvetettnek érezte magát, aki nem tartozhat az emberi nemhez, pótruhát a választékos egyedi ruhadarabok helyett, rossz egyenruha-intézményt, összezsúfolt tömegállapotot, fenyítettséget – ezt érezte; intézetet érzett; rohant a postára, s föladta Mariannak a táviratot, hogy azonnal megy föl Pestre. Nem lehet tréningruhában élni – ezt érezte. Szerette volna lemarni magáról, húszéves távlatból is, el innen, el innen… legalább Budapestig, akármi történik.

 

Marian lakása gyönyörű volt. Nagy erkély, le a Sas-hegyről, balra hatalmas íróasztallal a dolgozószoba – Marian egy könyvkiadónál dolgozott, sokszor itthon, tele könyvvel, munkalázas rendetlenség volt a szobában; a középső szoba, mint egy hall, emellett a hálószoba, nagy franciaágy, szinte semmi más, kis éjjeliszekrény, a sarokban kis zeneszekrény.

Az egészen hatalmas konyha is nyugatiasan volt kialakítva. Óriási polcfallal elválasztva a kifejezetten konyhai rész a nagyasztalos étkezőtől. Bedőlt a világosság. A polcokon finom tányérok, főzésre, ínyenckedésre berendezkedő fűszerek. Sári csak két napja volt itt, s most úgy járt-kelt benne, mint egy valódi idegen. Mintha megváltozott volna ez a lakás. Most hirtelen olyan buján beéltnek tetszett. Amikor ő utoljára itt járt, persze nagyon régen, akkor minden puritán külsőt viselt. Most az egész, mint egy budoár. Valami erős szag, illat, persze súlyos parfüm lengte be, rafinált francia mósusz, nehéz, mintha egyenesen a szívre szállna, már-már émelyítő, fullasztó. Kis csecsebecsék, puha párnák, süppedő szőnyegek, mintha az egészet csak a vágy birtokának rendezték volna be. Ezt eddig észre se vette. Igaz, Marian elütötte a választ, hogy kivel él, van-e valakije; meg kell adni, sosem lelkiztek, hogy ki, kivel, mért van jóban vagy rosszban; nagyon szerette Mariant.

A polcokon sok irodalmi mű, jó regények, néhány verskötet. És pszichológiai könyvek. No. Egyik a másik után. Marian ilyesmit sohasem olvasott. Biztos csak a kiadói munkájával függ össze.

Sári a hálószobába ment, végigheveredett a hatalmas ágyon, mélyen, puhán. Fölnézett, a mennyezet csillogott. Rafinált, vékony, csak olykor csillogó plexiüveg volt fölfeszítve a mennyezetre. Ahogy Sári mozdult, a mennyezeten is lengett az alakja. Fölkattintotta a kis villanyt, a plexiüvegek kicsit világosabbakká váltak, ő is kicsit világosabbá vált. Sári emelgette a fejét, kényelmetlenül érezte magát.

Fölült az ágyon. Mariannak nemsokára jönnie kell. Eltelt ez a gyönyörű és keserves két hét. Nem tudta, hazatalált-e, vagy éppen menekülne inkább. Holnapután visszautazik. Nem kétséges. Nem keresgél, nem szaggat múltat, hülyeség az egész, lényegében átláthatatlan. Kell a fenének! Ilyen telefonbeszélgetések!

Önkéntelenül kihúzta az éjjeliszekrény kis fiókját, néhány Mariannak címzett számla, kis gyűrűk, kulcsok s egy ovális ónixlapocska. Sári kézbe vette, olyan volt a felülete, mint a hideg vajé, sima, puha és mégis ellenálló. Közelebbről is szemügyre vette, nagyon furfangosan, az ovális vonal mentén mohamedán fölirat volt belékarcolva, szinte láthatatlanul. Gyönyörű volt, a zöld lap belső fényben csillogott. Sári visszaejtette a fiók mélyére, a számlák alól kis fénykép széle kunkorodott ki: megnézte.

Ott állt ő. Igen. Maga a doktor, fehér sapkában, egy török mecset tövében, vállán a fényképezőgép szíja, nevet a napba, magabiztos, tántoríthatatlan. Sári egész közelre emelte a képet, mintha arról akarná megállapítani, mi az igazság. A mecset rovátkált kövei is látszottak, lejjebb valami tengerrészlet vagy tó.

Sári beleszédült. Hogy kerül ez a kép Marianhoz? Ez nem is nagyon régi kép… Ez borzalmas! Ez lehetetlen! Ezt a képet meg se lehet szerezni, ez nem hivatalos kép, ez egyszerűen… itt van a Marian éjjeliszekrényében… ez egyszerűen… ez egyszerűen érthetetlen. Marian nem mondott semmit arról, hogy találkoztak volna azóta, hogy ő… hogy ő elment. Akkor igen. Akkor bejött vele egyszer-kétszer Marian… Meg Mariant is kezelte. Kezelte? Az túlzás, csak beszélt vele egyszer-kétszer, Marian akkoriban mélyponton volt, elhagyta egy elegáns szélhámos, akit Marian nagyon szeretett, tehetséges embernek számított, de Marian… Marian… nagyon érzékeny ember… és elég szerencsétlen… van benne valami állati kiszolgáltatottság… Marian… nagyon érdekes… Marian… arca is nagyon érdekes… valahogy, ahogy nevet, a fogai előreugranak… szinte kimerednek a felső ajka mögül… Marian a szeretője?

Tartotta a kezében a fényképet. Mennyire szerette volna tudni, milyen ma ez az ember! Milyen lett? Milyen a szemhéja, de főleg milyen az állapota, a lelke, a tarkója…

Most itt van a fénykép. Hirtelen visszadobta a fiókba. Fölállt. Fölnézett a mennyezetre. Csillogott benne egy lény, valószínűleg ő. Minek ide ez az egész? Milyen rettenetesen buja ez a szoba! Ez a szag! Ettől meg lehet tébolyodni… ezt Marian sosem használta, ezt a fojtogató parfümöt, ez nem is francia parfüm, ez valami ázsiai illat… lehetetlenül tömény… Öklendezni kell tőle…

S az egész lakás. Mint egy kifejezett szerető lakása. Erre van hangolva. Az intimitásra, a rettenetes bensőségre… ájuldozásra, rövid reggeli étkezésekre a konyha… álcsaládi… csak szeretkezésre fönntartott ágy… mesterséges fölfokozottság…

Marian a szeretője?

Nem, ez lehetetlen. Megrázta a fejét, mintha egy elé türemkedő látványt akarna elhessegetni. Ő meg itt… gyanútlanul jár-kel… Mesél Mariannak, rajong itt neki, idétlen, csontig ható, zsigeri őszinteséggel, idetálalva a múltját, mindenét… a szeretőjének?

A másik szobába rohant. A kacatjai közt megkereste a kis bőrdobozt, amelyben a férje rábízta a mérgeit. Kirántott egy üveget, a fény felé tartotta sötét folyadékát. A zsebkése után kotort, kipattintotta a finom gyöngyház kés kisebbik pengéjét, és lehántotta a vörös viaszt az üvegecskéről. V. M. volt a címkén – Virus Mexicanum –, remegett a keze, élesen látta vékony kis ujjait, megváltoztathatatlan egész piciny kézkörmeit, melyeken a leggondosabb manikűrözés sem tüntethette el az ideges rágás nyomait, ott remegett előtte a keze, a megváltoztathatatlan, tövig rágott, szorongó kéz; kiejtette kezéből az üveget, az a szőnyegre huppant, néhány csöpp kiömlött belőle, ahogy utánakapott; megint csak lehetetlenül gilisztaujjúnak érezte magát, ahogy ott markolászik az üveg után – a vörös viaszkupak még félig volt csak lehántva, a szőnyegen néhány csöpp…

Kulcszörgés hallatszott.

Sári kapkodva visszaerőltette a kis üveget a piros belsejű bőrtok rekeszébe, s a tokot a bőröndje mélyére dugta hirtelen.

Marian fényes arccal tárta ki az ajtót. Arcán krémesen szép volt a mosoly – igazi nő. Meleg, nőstényi, primitív – macskafej, mint Renoir aktjain –, nyílt fogsorú, áradóan derűs, vegetatívan önfeledt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sáritól elhúzott szájjal, mintha az egész nedves lényét beleadta volna a mosolyba. Szeretet sugárzott róla, Sárihoz rohant, átölelte. Sárit elborította az ázsiai illat, Marian pedig anyásan átölelte, bizalmasan, testileg, Sári a fuldoklásban már-már azt érezte, hogy öleli őt.

– Mit csinálsz itt, édes?

– Vártalak – nyögte ki Sári.

– Jaj, halálra értekeztük magunkat! Hiába magyaráztam, hogy itt vagy, hogy rohannom kell… Nem hiszed el, hol tartunk. Ne hidd, hogy itt olyan egyszerű élni… Valami főhapsi volt kinn nálunk a szakszervezetben. A hazafiságról szónokolt. Hogy a haza nem terület, hanem nyelv, szellemiség. Egészen érdekeseket mondott – mellesleg. Hogy a külföldön élő magyarok is magyarok. Persze csak akkor, ha hozzánk akarnak tartozni, ha elfogadják az anyaország szellemét. Ettől kezdve alig értettem. Lehet, hogy nem figyeltem jól. Hogy nem szabad soviniszta szemüvegen keresztül nézni a kinti magyarokat. Igazi szemüvegen keresztül kell nézni. Én már azt sem értettem, melyik szemüveg van rajtam. A kinti magyar nem lehet ellenséges a fennhatósági állammal szemben, de csak akkor tekinthető igazi magyarnak, ha megtartja nyelvi, szellemi kontaktusát velünk. Ha gyerekeit magyar nyelvre is tanítja. Mint az igazi rokon. Mert van, aki elfelejti, hogy magyar. Te rokon magyar vagy vagy idegen? – Belenevetett Sári arcába. – Aztán arról beszélt, hogy bizonyos áremelések a külföldi partnereinkkel való kapcsolataink miatt elkerülhetetlenek. A kávé árát fel kell emelni, de ez csak látszat… Erre már nem is figyeltem. – Marian le-föl száguldozott a szobában, fölháborodva. – Mi ez a folt?

– Jaj… Ja? Kiöntöttem a kávét… Ne haragudj.

– Mért haragudnék, már ne mondj ilyen marhaságokat! Csak hozok egy rongyot, hogy feltöröljem.

Marian kiment a konyhába.

Sári dermedten állt.

„Hogy kapkod – gondolta. – Valamit érez, valamit éreznie kell, annyira nem aljas, hogy ne érezne semmit! Most…”

Marian visszajött, kezében egy ronggyal.

– Egy kis Unimóval kijön, ne félj!

És dörzsölte a foltot. Az belemarta magát az anyagba, meg se mozdult.

– Te nyavalyás! – Marian alatta térdelt, fölnézett rá, száján vékony, erős rúzs volt, megint nedvesen mosolygott. – Nem kávé volt, de mindegy. Ittál valamit?

– De… a kávé…

– Mindegy. Gyere. Mesélj. – Leültette maga mellé a bíbor kanapéra. – Csak mondom, hogy itt élünk. Ha elfelejtetted volna. – Egyik kezében a rongyot tartotta. – Na! Fölhívtad?

– Kit?

– Jaj! Most megjátszod magad?

– Nem… Vagyis fölhívtam.

– Na. Ezt kérdem. Mesélj!

– Nem szólt semmit.

– Ne butáskodj.

– De. Nem szólt semmit, mert nem volt otthon.

– Nem volt otthon? Hát az intézetben azt mondták, otthon van.

– Na, csak ez nem az ő otthona.

– Nem értem. – Marian fölugrott. – Várj, egy perc… Csak leteszem ezt a rongyot, és megmosom a kezemet. Olyan büdös lettem. – Nemsokára visszajött. Beárasztotta magát parfümmel. Odaült Sári mellé, kezébe vette a kezét. – Na így. Mesélj, mint régen.

– Mondom. Nem volt otthon.

– De egyszer csak otthon lesz!

– Nem. Nem lesz otthon. Tudod, hogy elváltak.

– Mit? Micsoda? Elváltak?

– El. Nem te mondtad, hogy elváltak?

– Én? Megbolondultál.

– Jaj! Összekeverem a dolgokat… Szóval csak a feleségével tudtam beszélni. Mármint az exfeleségével. Ő mondta így.

– Így mondta? Remek! És? Panaszkodott az asszony?

– Mért panaszkodott volna?

– Nem értem. Mi van veled? Mintha megzavarodtál volna. Hát csak nem őrült, hogy egy ilyen férfitól elvált?

– Milyen férfitól?

– Saci! Hát te is mondtad mindig… hogy ő… milyen! Most engem akarsz áltatni?

– Nem akarlak áltatni. Szóval… Röviden kifejtette a véleményét, aztán elbúcsúztunk.

– Milyen véleményét?

– Hogy ő levonta a konzekvenciákat… A férje… váltogatja a szeretőit, ezt ő unja.

– Váltogatja a szeretőit?

– Miért, nem gondolod?

– Nevetséges vagy. Honnan tudjam?

– Nem beszéltél vele?

– Én? Hát, Sacikám, nem emlékszel, mikor voltam nála? Hány év telt el? Azt se tudtam, hogy elvált.

– Hogy új felesége van…

– Új felesége?

– Valami gyönyörű asszony. Legalábbis a volt felesége ezt mondta.

– Gyönyörű asszony?

– Mért? Nem lehet gyönyörű asszony?

– Dehogynem. De édesem… Azt se tudtuk… hogy van egy másik asszony… Egyáltalán… semmit sem tudtunk. Megírtam volna neked!

– Tudod, ezt furcsállom a legjobban, hogy amikor kinn járt Párizsban, nem keresett meg… Tudod, négy éve.

– Azt én sem értem. De akkor azt írtad, ne kérdezzek tőle semmit, ne vegyen föl vele a kapcsolatot…

– Én direkt azért mentem Párizsba… Pontosan megírtam neked, hogy… hol vagyok. Azt írtad, megmondtad neki.

– Persze! A lelkére kötöttem, hogy keressen meg… Persze finoman. Azt nem mondtam neki, hogy te azért mentél Párizsba, hogy találkozzál vele… De ezt te is így parancsoltad!

– Parancsoltam?

– Na, szóval ezt írtad. Hát nem emlékszel?

– De. A címem is megírtam neked…

– Tudom, tudom… Rue Soufflot 9. Nem?

– De. Az volt. Jól emlékszel. És megmondtad neki?

– Persze hogy megmondtam. Csak nem képzeled! Tudtam, hogy neked mit jelent!

– Valami olyasmit írtál, hogy nem érted el személyesen, csak írtál neki…

– Persze. Írtam.

– Akkor te éppoly keveset tudsz róla, mint én. Ha nem is találkoztatok… .

– Nem. Írtam csak neki. Hogy találkoztunk volna?

– De hogy kimentem, csak találkoztatok?

– Ja? Akkor? Néhányszor… Amikor olyan rosszul voltam.

– Bementél hozzá?

– Be… Ezt, azt hiszem, írtam is neked akkoriban… Meg… egyszer vagy kétszer… itt volt nálam… Betelefonáltam. A végét jártam. Akkor rátörtem… – Marian szembenézve nevetett. – Egyszerűen nem bírtam már a rosszulléteket… Akkor rátelefonáltam. Szegény… idejött. Lehet, hogy csak túloztam a bajt.

– De aztán elég gyorsan rendbe jöttél. Nem?

– Rendbe? Hát te is tudod, hogy nekünk nemigen lehet rendbe jönni! Nagyon rendes volt. Lélekszakadva kijött hozzám.

– És?

– Nos, akkor… Itt volt. Tudod, milyen ő… Tényleg sokkal jobban lettem.

– Tőle?

– Tőle? Persze hogy tőle. Ahogy te. Tőle. Talán úgy mondanám, általa. – De mit mondott még a nő? Megismert?

– Meg. Az a nő nagyon rendes.

– Rendes, rendes. Persze hogy rendes. Én is rendes lennék, ha a felesége lettem volna.

– És te milyennek találtad?

– Én? Ahogy leírtad. Persze te jobban ismered…

– És? Milyen volt?

– Most tőlem kérded ezt, Sacikám? Én csak kutyafuttában… Mit mondjak? Tényleg van benne képesség, hogy az embert a kezénél fogva vezesse… Nem te mondtad? Lehet, hogy az ember annyira vágyik arra, hogy vezessék… Hogy szeressék? Ezt is mondhatnám? Na, tudod, hogy gondolom… Becsületesen gondolom… Mi… te meg én… mért szeretjük egymást annyira? Mert szerencsétlenek vagyunk. Ne mondjam ki? Lehet, hogy te boldog vagy kinn… Szabadnak érzed magad, de azt te is jól tudod: Kanada sem a világ teteje… A pénz sem… a lakás sem… Nekem is van lakásom. Rossz? Kevesen mondhatnak magukénak ilyen lakást. De a lakás… még nem otthon. Nem biztos, hogy otthon. Én sosem hagynám el Magyarországot. Idenőttem. Itt vannak a bajaim, a múltam… Az embereim… Akiket szeretek. Itt jó élni… lehet is… Nekem nincs semmi bajom. Neked nincs, nem azért mondom… Szereted Jóskát. Szereted az uradat… Megtaláltad a helyedet…

Marian élesen Sári szemébe nézett, arca most leegyszerűsödött, az animális macskaság lebomlott róla, zöld szemében elszánt riadalom tükröződött – Saci pedig éberen figyelte – most csap be, most csal meg, most aláz meg a lelkem velejéig –; Saci vékony ujjait összeszorítatta, azt gondolta: olyan kérdéseket kell majd föltennem neki, melyek alól nincs kibúvó; ő itt hamisan összefekszik vele, nekem meg prédikál, hogy boldog legyek odakinn; ez a tömény ázsiai illat megöl; ebben bíztam én annyira; ez a macskafejű nő volt az én legbenső barátnőm; hazudik, mint egy rühes kurva, nehogy rájöjjek az ő kis nősténymanipulációira… a lábfeje is milyen nagy; észre sem vettem, hogy mennyi állati vonás van benne; egyesíti magában az elesettséget és a primitivitást; a szomszéd szoba plexiüvegeiben tükröződve szeretkeznek; ezt én soha nem érem el; ez magához szorítja, mint testvér a testvért; női vér folyik az ereiben; ezzel ketten feketemiséznek a megváltás raszputyini poklában; én meg itt ülök, és nem merem a pofájába vágni: a szeretője vagy, ennyi az egész, én meg nem lettem az; nem is lehettem; nem is akartam; én úgy tartottam magamban, mint egy istent; ez meg bekölnizi; nedves ujjaival a mellkasán motoz; egyszerűen a szemébe kéne löknöm a mérget, mint régen az asszonyok a sósavat; az ő keze meg az én kezem: az én nyomorult, lerágott ujjaim, őneki meg alattomos rózsaszínre vannak lakkozva a körmei, miközben én itt egy üvegcsével ügyetlenkedem; most is csak remegnek az ujjaim, ő meg vidáman a térdemhez nyúl, bizalmasan, hogy behálózzon; az érintése is olyan meleg, mint a homokosoké, én meg ülök itt, és tűröm, tűröm a végtelenségig; még jó érzés száll meg: lám, milyen őszinte, ez az én egyetlen barátnőm, a testvérem, a nővérem; ő meg egyszerűen aláfeszíti a testét, és elbambult nyílt fogsorával fölnevet, ahogy beléhatol; ennyi az egész különbség: lefeküdtél neki; milyen egyszerű lefeküdni: aztán már nincs személyiség, nincs, hogy szeretlek, semmi sincs, csak egy általános feketeség, ez a nő nekem meg a pofámba prédikálja, hogy a házasság nem az igazi; az ember valami különös eksztázist keres; személyeset és elborultat, mely föloldja, hogy nincs senkije, se apja, se anyja; ez a dög valami lábközi oktatást tart nekem arról, hogy miért pusztulok el; miért kapkodok méreg után; és még van pofája a térdemet fogni, miközben beszél; nézi a szememet; és talán kétségbeesetten néz is rám: hogy meghal; szánalmat akar; úgyis meghal; most arról fog beszélni nekem, hogy két éve szívrohamai vannak, hiába vizsgáltatja, egyszer úgyis ott marad a szívével; ez a halálával is becsap engem, csak hogy elfeledtesse, hogy átkulcsolja a lábaival; ennek a zöld szemében… rémület ül; a meg-kell-halni rémülete, ez borzalmas; ezen a macskafejen a gyönyörű krém alatt a halál lehető álarca; ez a nő… ez az én egyetlen barátnőm, ez… ezt én… ezt nekem rettenetesen… ez engem százhússzor megmentett; ennek a nyílt halálos nevetését… én annyira szeretem…

Marian azt mondta:

– Az emberiség sok mindent kitalált, hogy a nőnek helye legyen a társadalomban… Nevetséges egyensúly! Rohadt egyensúly! Azok találták ki, akik egy keresztrejtvény-táblázaton akarták egyenlővé tenni a férfit és a nőt. Tudod, hogy van… Az ember bele akar kapaszkodni valakibe, aki erős, aki nemes… Hogy éljen… Meddig él? Meddig él egy nő? Nézd, olyan rövid. Kamaszkorában izzik, nedvedzik, ég… kinek? Hol van az a társ? Mert társ akad… neked nem kell magyaráznom. Akivel lehet élni, akivel lehet házat építeni, aki hazajön, és elnyúlva újságot olvas, unni könnyen lehet egymást egy életen át… Az élet sűrítmény. Sokszor fél év többet jelent, mint harminc év magánya egy foszladt férfi oldalán… Néha csak a pillanat jut… Amikor aláfeszíti az ember a testét egy másik testnek, fölsikolt, amikor úgy érzi: a feketeségben egyesül… elborul… meddig? Én magam mit akarhatok? Egy férfitól, bárkitől? Mutassam meg a mellemet? Ez alatt van a szív? Ezt mutassam? Ki akar a félelemmel szeretkezni? Annyira vágyik az ember egy testmelegre. Hogy legalább addig ne haljon meg. Az ember nem akar meghalni… Csinálok neked paprikás krumplit! Ilyet nem ehetsz Kanadában! – És Marian fölugrott, kiszaladt a meghitt konyhába.

Sári ölébe ejtett kézzel ült. Kinézett az ablak villanyfényes sötétjébe: ellenségesen türemkedtek ki az új házak a köd délutáni körvonalain. Halmozódtak, az volt az érzése, ezt már nem is téglából építik, hanem a vastag papírpénzek halmozódnak egymásra, öklendeződnek fölfelé… ház ház hátán… itt meggyúlt egy villany, ott meggyúlt… a ködben úszó város fölnyomult a szemhatárig.

Fojtogató érzés fogta el: mintha Rómát látná madártávlatból, romjaiban, ház ház után kúszik föl a dombra, a pénzügyi bankók szemérmetlen szertelenségével. Kétségtelenül Róma jutott eszébe, az agyontáplált és agyonépített Róma, amely alá nyers tüzek gyúltak, hogy egy lehetetlen, túlfejlődött birodalmat porrá égessenek, akármilyen láng lángjainál. Olyan volt a Sas-hegy. Pénzből rakott Róma… Ostoba Róma… Felfuvalkodott Róma… Garázsos Róma… Az utcában mint egy nagy lélegzet fordult be puhán egy sima kerekű Mercedes.

 

Sári kiment Marian után a konyhába. Annak a kezében egy pucolatlan, hártyafényű hagyma volt, könnyei meg a nyers deszkalapra peregtek. Sári visszafordult, onnan kérdezgette:

– És tetszett Törökország?

Marian egy darabig szipogott, aztán visszaszólt:

– Sosem voltam Törökországban.

– Mintha azt írtad volna, van egy ónixkövecskéd… mohamedán felirattal…

– Azt írtam? Tényleg azt írtam? Ja… Igazad van. Volt kinn egyik kollégám Törökországban, onnan hozott egy ónixmedaliont. Nagyon jópofa… Alig lehet látni rajta a fölírást… A Koránból egy idézet. „Ne cserélj be engem…” Nem mutattam még? De hogy írtam róla neked, abban biztos vagyok.

Sári nem gyújtotta föl a villanyt. A bőrönd mélyén matatott, ahol ajándék üvegei sorakoztak. Kiemelt egy súlyos rumosüveget. Fölbontotta a viaszszájat, aztán a zsebkésén levő dugóhozóval kipattintotta a dugót is. A sötétben odatapogatott a bőrdobozhoz is. A fölrepedt kis üveg maradék tartalmát beletöltötte a rumba. Aztán visszadugaszolta, a megrepedt viaszt is rászorította a rumosüvegre.

Marian sokára jött be. Fölkattintotta a villanyt. Sári ült ott, mint egy kis szobor.

– Na, kész is vagyok… Gyorsan elkészültem? Teríts, teríts, édesem… Jaj, Saci! Hogy ülsz ott nekem! Mindig az jut eszembe… Mennyi év telt el? Tizenkettő? Több is! Olyan szép vagy… Jaj, leég a kezem… olyan forró ez a lábos… De boldog vagyok, hogy itt vagy, Saci! Hogy olyan jól vagy! Ez azért isteni! Ott vannak a tányérok a komódban, a telefon alatt! Szép vagy… édes vagy… annyira örülök! Hogy ezt is megértük! Ugye boldog vagy?

 

Saci verítékben ázott. A paplanra két puha plédet is rakott – nem is emlékezett, mikor kapkodta magára az éjszaka.

Marian azt akarta, hogy vele aludjék a nagyágyon, párnát is készített. „Majd összebújunk…” – suttogta szemérmesen, Sacinak olyan természetellenesnek tűnt ez a hang. „A másik szobában agyon fogsz fázni.”

Saci nem akart Mariannal aludni. Régen, ősrégen, amikor még Magyarországon élt, gyakran feljött Mariannhoz, és valóban összebújtak, mély, idétlen álomba merülve. De most este, mikor lefeküdtek, Saci mintha megmerevedett volna – semmiképp sem akart Marian mellett feküdni.

Éjszaka hányta-vetette magát. Marian dolgozószobájában feküdt a díványon. A dívány a sarokba volt állítva, jól oda lehetett lapulni a falhoz. Szerencse. Zugban szeretett aludni, ahol valamihez oda lehet lapulni. Marian díványa mentén finom hímzésű faliszőnyeg is volt, ahhoz támasztotta az arcát, amikor elaludt. Szemből erkélyajtó nyílt, a város esti fényei még késő éjjel is bejátszottak.

Rettenetes hidegre ébredt. Karja kinn volt a paplanon, azt hitte, leszakad a gémberedettségtől. Alig tudta megmozdítani. Aztán már hiába bújt a paplan alá teljesen – egész testében reszketett a hidegtől. Könnyű volt a paplan, semmit sem nyomott rajta, a hideg beférkőzött a könnyű anyag alá. Akkor kapkodhatta magára a két vörös plédet, hogy megmeneküljön a reszketéstől.

Akkor elaludt. Arcához szorította a vörös takarókat, puha bolyhok közé temette magát. Fölforrósodott és el-elszendergett egy félórára. Elöntötte a takarók forrósága, nyirkosnak érezte magát, akkor megpróbált kitakarózni – de rátört a hideg. Visszabújt – álomba süppedt, verejtékezett.

Fülelt Marian szobája felé, nem hallott semmit. Nem akart annyira éber lenni, hogy teljesen kimenjen az álom a szeméből, így aztán időről időre visszazuhant a piros takarók izzasztó sávjai közé – mintha priznicben feküdt volna.

Hajnalodott. Hirtelen ijedséggel és dühvel kibújt a takarók halmazából, és Marian szobájába lopózott. Négy óra lehetett. Marian ott feküdt a nagyágyon, szétterülve, mint egy baba. Vöröses haja elomlott az arca mellett, az ablakon beeső fényben jól látta öntudatlan arcát, ahogy az álom grimasza sárgává agyagozta. Marian nem fázott. Két karja a nagy paplan fölé dobva, széttártan pihent. Lábainak átlója látszott az anyag hullámai alatt. Saci nem tudta elképzelni ezt az alvást – maga mindig összegubancolódott, összegyűrődött, befele, teste burkolatába, ez meg itt széttárva fekszik. Mint egy ledobott pompeji lány, akit kitárulkozása öntudatlan mámorában öntött el a láva. – Mért nem szorítja össze magát? – gondolta kótyagosan Saci, ahogy föléje hajolt. – Mért nem védi magát? Mért nem gubózik önmagába? – gondolta vádlón, mint aki tetten ér egy magabiztos hetérát. Öntudatlan undorral nézte a barátnőjét a hajnali félhomályban, mindenféle alpári gondolattal körítve. – Nyitott – gondolta –, éjszakájában, öntudatlanságában is nyitott. Mintha az álomban föltárt nőbe valami beférkőzhetett volna a nedves éjszakán keresztül, a szétnyílt, lazán elernyedt hosszú combok közé sikló csúszhatna.

Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, s már éppen visszafordult volna, mikor meglátta Marian mellét. A paplan fölé vetett kar alatt, a begombolatlan hálóing résén át kitüremkedett egy nagy mell, égő gombbal a közepén, szinte ragyogott a hajnali derengésben. A bimbó hatalmasan pihent, békességesen, gyönyörűen.

Saci visszaszaladt a szobájába, magára vonta a paplant a vörös takarókkal, és dideregve összegubancolta magát. Belefúrta fejét a párnákba, hogy ne halljon, ne lásson. Kezét összekulcsolta a mellén, s ahogy testéhez ért, megdermedt újra. Vékony, gyereknyi melléhez ért rémülettel. Az iménti test látványa után borzadással érzékelte magát, a satnya mellet, a bordák fölé alig fölkunkorodó dombocskákat, a kis, hegyes, recés bimbókat.

Végtelen, hideg kétségbeesés tört rá. Hiába fúrta be fejét a párnák közé, a vörös takarók forró szagát is orrába szippantotta, hogy agya elbóduljon a melegben, de most a lábai kezdtek dideregni. Ahogy egymásba kapaszkodtak a lábfejei, mintha jéghideg csontokat érzékelt volna, mintha vadidegen csontokat érzékelt volna. Mint egy hideg ólomba öntött figurát, érzékelte önmagát. Lábfej. Külön a bőrön át meredező csontpálcák, a kis lábujjak, a tövig levágott, két milliméteres körmök. Viszolygott saját érintésétől. Mintha csupa behegedt sebhez ért volna. Sosem érezte így magát. Ólomöntvénynek, elhibázott eleven tabunak, mely inkább vékony tetemhez hasonlít, mint vérerekkel átszőtt testnek; inkább anatómiai ábrának érezte magát, amelyet egy boncasztalon magyaráznak – minden része megvolt ennek a testnek, csak az üde vitalitás hiányzott belőle, a kormányozhatatlan önfeledtség.

Fuldokolt a hidegtől. A forróságtól. A testétől. Kitakarózni! Beburkolózni! Összegubancolódni! Kitárulni! Mint egy ide-oda rángó görcs, vetette magát egyik oldaláról a másikra, hogy megtalálja saját álomhelyzetét.

Undorodott magától. Gyűlölte magát, mint egy elfogadhatatlan, ám vele egy testben élő idegent. A bőre! Mint a piszkos smirgli, szürke és recés és elvetemült. Mintha teste lett volna a személyisége, a takarók alatt undorodott összefeküdni vele, ki akarta iktatni maga mellől, de ő maga volt – az önfeledten széttárt hajnali Marian meleg bugyborékolása mellett, a hajnali világosság álomközi sötétjében ezerszeres erővel azt érzékelte: szerethetetlen.

Megborzongott. A csontja velejéig fázott. Csak az járt az eszében: kiküszöbölni, megszüntetni ezt a testet, ezt az idétlenül vele összezárt anyagot, megfojtani, elemészteni. Ez akármit csinál, akárhogy él: sprőd, mint a mosókesztyű; irritáló, embertelen. Okádni tudott volna önmagától, fuldokolt a jéghideg dermedtségben. Mintha fojtogatná magát, nyakára kulcsolta két keze fejét, hogy gyűlöletes vékony ujjai alatt fölmelegedjen.

Reggel verítékben úszott. A jéghideg szobában gyöngyözött a homloka, rátapadtak a merev izzadságcsöppek. Marian már rég elviharzott a kiadóba; kis cédula várta, mit reggelizzen, hol a tea, hol a citrom, Marian a cédulán „szeretettel ölelte”.

Saci késő délután indult útnak. Egyszerre, ijesztően leesett a hó. Amikor mégis fölkerekedett, azt érezte, áthatolhatatlan fehérség lepte be a várost. Egyik éjszakáról a másik hajnalra nagy hótakaró borította a tájat. Marian térképéről pontosan kinézte magának az útvonalat, a buszok tömegében bambulva elvegyült. Aztán a megállóban magára maradt. Bőrszatyrát maga mellett himbálva, kényelmesen baktatott föl a meredek utcákon.

Itt is csupa új ház. Építkeztek, garázsbefutók nyíltak – megint elfogta az az érzés, mint a Marian ablakában, hogy a pénz benövi a várost. Hirtelen belényilallt – Kanadában ez fel sem merült benne –, hogy egy-két évtized alatt mennyire beszédül egy hely a pénz hatalmába. Itt egy új ház, ott egy új háromemeletes: mintha a munka vagy legalábbis a pénz szabályos mértani falakba öltözött volna. Ha hirtelenjében megkérdezte volna valaki tőle, miért élnek az emberek, azonnal rávághatná: hogy építkezzenek. Persze hogy lakni kell valahol az embereknek. De így? Az épülő új házak mentén sürgő-forgó embereket látott, akik micisapkában, talicskával, autón érkezve vagy tréningruhában(!) építkeztek, rohantak, tárgyaltak, pénzt számoltak az új villanycsengős háztáblák mellett.

Mintha egy idegen államban járt volna: amikor ő elment, az emberek önmaguknak éltek. Most az elegáns kocsifölhajtón még elegánsabb kiírást látott: Csokonai Péter centírozó. És a kocsik befaroltak.

Ment tovább a hóban, fölfelé. Egyre lassabban ment, mintha nem is akarna menni. Beért az utcába, Bolgár utca, a kezdeti délutáni lámpák éppen fölpislákoltak.

Egy pillanatra elragadta a látvány. A kígyózó, hosszú utca egészen a hegyekbe vitt! Alattomos és kedves látvány volt. A lámpa szegélyezte utca Gulácsy Nakonxipán-bűvöletére emlékeztette: a havas utca hófehéren szánkázott fölfelé egy ideális tájra. Emberek nem jártak, a lámpafények idegesen misztikus fényt vetettek. Vidáman lépdelt.

A ház elé ért. Ez az a szám. Négyes. Négy lakó, az egyik – Ő. A félhomályban, a hóvakította fényben olvasni kezdte a neveket – no, és egyszerűen ott volt: Csermely.

Ez nem lehet az a ház.

Belévert a hideg. Eddig a hó olyan gyönyörű volt, olyan elragadó. Most beléállt a tegnap éjszakai hideg: a csontjaiig hatolt: mintha a testét érte volna az új házak rendje, a kialakult társasjáték, hogy építkezni kell; na meg a saját bóklászása a jeges hóban: minek állok én itt? Rátört az éjszakai érzés: az elegáns kanadai bekecsbe burkolt test idétlensége – a hideg érzete, a szerethetetlenségé. Olyan reszketés fogta el, mintha belülről ráznák, annyira fázott, mint a takarók alatt sem. Feljött az agyáig, mintha ezer gombostűvel szurkálnák: látta magát kívülről, mint egy elidegenített fényképen; s belülről, saját érzékelésében, hogy ide-oda kapaszkodó lénye milyen kellemetlen. Kellemetlenek a gondolatai, a kíváncsisága, az elhagyatottsága, a múltja, a jelene, szóval nemcsak a teste, de a lénye szerethetetlen – akadékoskodó. Okvetetlenkedő. Kinőhetetlen.

De már rajta volt az ujja a csengő gombján.

Egy asszony szaladt ki a harmadik lakásból, vállára kötött kendőt terítve.

– Hú, de hideg van! Korán jött…

– Bocsánat – Saci a kapu rácsaiba kapaszkodott. – A doktor urat keresem…

– Honnan?

– Kanadából.

– Kanadából? Na, az elég messze van… Huh! Jöjjön be.

Az asszony kikulcsolta az ajtót, és siettette Sárit. Szaladt befelé, hívogatóan.

Az előszobában minden szó nélkül levetkőztek, az asszony lekanyarította magáról a kendőt, Sári is kibújt a bekecséből.

– Jöjjön csak befele…

Sári belépett. Óhatatlanul körülnézett, mintha azonnal találkozni lehetett volna valakivel. De elárasztotta a rend, a virágok kúszó zöld halmaza, a piros terítős asztal. Nyílt kemencésre épített padka, rajta ezüstszamovár, a falon földgömb-domborodású könyvespolc – Sári csak állt, bőrszatyrával a kezében.

– Nem is tudom…

– Mit nem tud?

– Biztos zavarom… magukat.

– Nem zavar. Mért zavarna? Tegye magát kényelembe. Ha olyan messziről jött.

– Messziről – Sári álmatagon ismételte az asszony szavait. – Én azt hittem…

– Mit hitt?

– Én… nagyon fázom…

– Na… Azért üljön ide a kályha mellé. Feljebb kapcsolom. Így. Üljön már le.

Sári leült a kályha mellé – gázkonvektor az ablak mellett öntötte a meleget.

– Elnézést.

– Ne bolondozzon! Örülünk, hogy itt van.

Sári megint körülnézett. A második szintre fölvezető vaspálcás lépcsőföljárót nézte, azok is tele voltak ágazva zöld szájú növényekkel.

– Várjon. Főzök egy jó teát…

Az asszony fölkelt, kiment az ajtón. Aztán visszanyitott.

– Angol teát, indiai teát, magyar teát?

– Magyar… magyar teát.

– Persze – mondta az asszony, és becsukta az ajtót.

Sári maga mellett tartotta a szatyrát, melyből kikandikált a finom rumosüveg teteje. Hirtelen levette türkizkék sálját, és ráborította. A falon élénkzöld festmény függött, az irreális zöld mezőben egy lány indokolatlanul nyitott tenyérrel ügyetlenül festett, de szívtépő kék pillangót hívogatott.

– Na, ez majd átmelegíti!

A szamovár alá finom, kínai teáskancsót tett, abba csurgatta a meleg vizet. A tea fölforrt, bugyborékolt. Az asszony hímezett alátéteket rakott az asztalra, azokra állította a csészéket. A teagőz fölcsapott, arany és barna színben. A pára lebegett a szobában.

– Cukor?

– Igen.

– Két kanál?

– Igen.

– Citromot?

– Nem… nem kérnék.

– Akkor rumot. Van itthon rum, azt nagyon szeretjük… Csak egy csöppet…

És már ki is ragadta a fonott fehér italtartóból a súlyos üveget – előbb áttöltött néhány cseppet egy nyeles üvegcsészébe, abban imbolygott a sűrű, barna ital.

– Rum?

– Igen. Édes. Forró. Szereti?

– Szeretem…

– Nahát… Akkor pár csöppöt, ami nem veszi el a tea ízét.

Saci az asszony körmeit nézte. Hosszú, finom körmök, páncélosak, tiszták. Finom, hosszú kézfej, az erek épp annyira ütöttek át rajta, ahogy térképen a folyók. A keze fejéről lassan fölemelte a tekintetét – végig az asszonyon. A csukló. A csuklócsont kiugrik – elefántcsont-faragású. A kar – arányos. Úgy méregette ezt az idegen asszonyt, mint egy Renoir-festményt. Haladt fölfelé a kar mentén, a nyak szabályos ívén – barna pulóver volt rajta és barna, hímzett mellény –, a nyak tömör, az arc… De az arc nem volt renoiri – szenvedően tiszta volt, és magába szállt –, persze szőke haj, szőke haj… de a kontyba fogott hajkoszorú alatt nem világoskék, édeskés szemek, hanem elszánt magányú barna szemek égtek.

Hirtelen, teljes idétlenséggel Saci kibökte:

– Nekem is barna szemem van…

– Igaz – mondta az asszony. – De a magáé majdnem fekete.

– Fekete? Igen… Elég sötét vagyok.

Kortyolták a teát.

– Ez nagyon finom… – Saci nyögött. Kortyolta a teát.

– Vártuk már.

– Engem?

– Igen. Mért jött ilyen soká?

– Én?

– Tudja, a férjem sokat emlegette… Még érdeklődött is maga után mindenütt. Hogy hol van, mi van magával?

– Kanadában éltem…

– Tudom. De itthon senki sem tudott magáról semmit. Volt valami barátnője, de az sem tudott magáról semmit. A férjemet ez eléggé elkeserítette. Tudja, hogy van… Ő elég szerény ember… Meg aztán, ki tud segíteni… az emberein? Szerette magát. De azt hiszem, ezt mondani sem kell…

– Én is szerettem…

– Na persze. De ő büszke volt magára!

– Én is…

– Nézze… Olyan kevés embert lehet megmenteni… Ő azzal büszkélkedett, hogy magát megmentette. Na, nehogy azt higgye, hogy valami tudományos előadáson előtárta a maga problémáit… Ő nem ilyen… Én is alig tudok róla… De tudja… áradozott magáról. Vegye le azt a kardigánt, még megsül. Én, őszintén szólva, azt se tudtam, hogy néz ki. Alig hittem neki. Tudja, annyi reménytelen eset van. Ne haragudjon ezért a szóért. Épp tőle tudom, hogy milyen nehéz az eset szó. Ő tanított meg rá, hogy ne is használjam az eset szót. Én is tudom. De az ember a maga szakmájában igazán örül, ha valakin segít. Na nem úgy általánosságban… Személy szerint. Az egyik szkizofrén, a másik mániás… A legtöbb ember azt hiszi, ezek nem is emberek. Még egy kis teát?

– Igen, köszönöm…

– Ugye, jó ez a rum?

– És a tea…

– Igen. Ő is csak magyar teával szereti inni rumot. Azt mondja, nem olyan keserű. Az eredeti teák nagyon keserűek… De a magyar teához jól jön a rum… Na, egy csöppet… Ez átmelegíti… Nézze, a férjem a határesetekért dolgozik. És milyen a határeset? Mindnyájunk! Nem tudom, mit szeretett magán. Talán hogy meggyógyult. Ugye meggyógyult?

– Én rendben vagyok…

– Ez az! A férjem nem téved. Valahogy ez volt az ő igazi diplomája.

– Élő diploma.

– Igen, igen. A kívülállóknak ez talán nevetséges is… De hát ez nem mérnöki szakma. Megtervezni egy hidat, kiszámítani a statikáját… Az beválik. Még a sebészet is… Tudom, operálni kell, sietek, igyekszem, megteszem, amit kell… Ennyit tehettem. De a pszichiáter sosem mondhatja ezt el magáról. A beteg nemcsak élő anyag, hanem élő személyiség is… Ne haragudjon, nem is tudom, miért mondom ezeket magának. Épp magának. Maga biztosan ezerszer jobban tudja.

– Maga is… ilyesmivel foglalkozik?

– Igen. De nem vagyok orvos. Sajnos. Vagy szerencsémre. Vezetek egy osztályt, gondozom a betegeket.

– Gyakorlati munka.

– Nos, finoman kifejezve. Pokoli munka. Azelőtt szerettem.

– Most?

– Ó! Annyi év telt el. Nézze, nekem könnyű volt. Legalábbis a férjem szerint.

Az asszony nevetett, befelé, mintegy megbocsátóan. Saci zavarba jött. Tulajdonképpen egyáltalán nem akart hallani Csermely jelenlegi feleségének az alkatáról. De ez az asszony lefegyverezte. Nem volt benne semmi magamutogatás, póz, s mégis teljesen nyílt volt, mint egy frissen szelt kenyér. Saci legszívesebben visszavonult volna. Fürkészni akarta ezt az asszonyt – s nem volt fürkésznivalója. Ahogy ült, természetes volt, semmi túlzóan női, mégis áradt belőle a nőiség.

– Mért volt könnyű?

– A férjem szerint. Lehet, hogy igaza van. Én bementem az osztályra, nekem nem jelentettek beteget a betegek. Mind emberek voltak. És szerettek. Körülfogtak. Sosem bántott senki.

– Ez elég nagy dolog.

– Lehet… – Az asszony eltűnődött, mintha távoli, fiatalos múltba tekintett volna. – Természetesnek fogtam fel, hogy vannak, akik bekerülnek egy ilyen osztályra. Sosem láttam ebben semmi különlegességet. Sosem érzékeltem, hogy ezek kisiklott emberek, semmi faramuciságot nem láttam… Egyenesen nem értettem, mikor az orvosok sztoriztak a betegekről… Nézze, ez olyan, mint egy hajó. Mármint az elmeosztály. Egész nap megy. Vagyis alig megy. Nyílt tengeren, sehol kikötő, sehol megállapodás. De a hajó megy. Az orvos sokszor csak egy-egy érdekes esetet lát. Nekem látnom kell a napi huszonnégy órát, a fürdetést, a vécé-gondokat, a gyógyszerkiosztást, a reggeliztetést, az életüket… A rakomány életét. Hogy éljenek. Hogy meglegyenek. A kezelések rendjét, a hazautazásokat, a benti perpatvarokat, nem mint betegekét, hanem… emberek életét. Szerettem őket.

– A betegeket?

– Persze. Meg aztán… talán apámtól örököltem… a kötelességteljesítést.

– Ez így nagyon zordan hangzik.

– Tudom. De hogy mondjam másképp? A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy a munkahelyén minél kevesebb munkát végezzen. Minél többet könnyítsen magán. Nekem sajnos ez sosem jutott eszembe. Föl sem fogtam, ha ilyet tapasztaltam. Én lótottam-futottam végig a nyolc órát. És nem fárasztott ki. Valahogy belém rögződött még gyerekkoromból… Az iskolából. A kibúvók sokszor sokkal nagyobb munkát jelentenek, mint ha az ember elvégzi a munkáját. Mért végzem el? Mert el kell végeznem. Nem akartam én jótékonykodni. A legtöbb ember valami nagy dolgot akar. Megváltani a világot, eredeti dolgokat művelni… Istenem… Eredeti dolgok. Nagy szerepek. Nagy szavak, kis emberek – mondaná a férjem. Az embernek meg kell tennie, amit… meg kell tennie. Nos, ez nem hangzik valami bölcsen, de így van. Talán ez a század legsebezhetőbb pontja. Hogy az emberek nem nagyon akarják megtenni, amit meg kell tenniök. Taktikáznak. Bonyolítanak. Átértékelnek. Éreznek!

– Mért? Az valami rossz?

– Dehogyis… De talán túl sokrétűen éreznek. Felemásan. Boncolgatva. Látja, mi lett belőlem? Mit mondhatok? Ha hagyom, hogy lánykoromban „kiemeljenek”, ami akkoriban olyan divatos volt, különösen egy vidékről jött lánynál, ma valami minisztériumban csücsülnék, és funkcionáriuskodnék, rangom lenne, tervezeteket készítenék, s talán kávét főznék a miniszternek, vagy összeírnám zsúfolt teendőit, vagy önállóan szervezkednék a csecsemőgondozás érdekében… Menő lennék, főtisztviselő… talán nem is lennék önmagam. Fönn lennék, az emberek fölött. A pályába bele lehet bonyolódni. Azt látom. Az emberek belebonyolódnak abba, amivé lesznek. Ezt kevés ember ússza meg. Az emberek valakik akarnak lenni.

– És ez baj?

– Talán igen… Az ember elvégzi a dolgát… aztán majd lesz belőle valami. Ha lesz. A társadalmi ranglétra sokszor olyan nevetséges. Mindenki elégedetlenkedik. Sok színész barátunk van, sokat járnak ide… A férjem miatt, persze. Ha látná őket! A kis színész nagyobb akar lenni, a nagy még nagyobb, megsértődnek a műsorpolitikára, a másik színészre, a rendezőre, a jelmeztervezőre, a súgóra, az úristenre is… Állandóan mocorognak. Nem játszani akarnak, mocorognak. Közben nincs egy rendes bugyijuk, egy ebédjük, egy igazi, játékos percük, nincs életük. Futnak. Szaladnak. Hová? Vagy a festőink. Talán ez a szakma már meg is szűnt. Folyton aggódnak, mennyiért veszik meg a képet, hogy értékelik őket, kinek van eredeti stílusa, mit mondott a kolléga… Az az igazság, elegünk van a művészekből. De maga is az, nem?

Saci megrettent. Annyira belefeledkezett az asszony mondókájába, hogy fejbe csapta a kérdés. Hirtelen magát látta az elmondottakban, ahogy odakinn is szalad, szervezkedik, kapkod, állandóan a felszínen van, mert a felszínen kell lenni, s még mindig itt ül Budapesten, és megfejthetetlen dolgokat remél. Hirtelen meggyűlölte ezt az asszonyt. Nem mintha fensőbbséges lett volna, inkább nagyon is őszinte, de mégiscsak elítélte az emberiséget. Valami őserőt érzett benne, mintha az asszony kívül állna a tülekedésen, a század nagy betegségén. A közember gonosz egyszerűségét érezte benne, aki megmosolyogja a túlkomplikált erőfeszítéseket. És hogy ül itt! Keresztbe vetett lábbal, teendőinek biztonságában. És szép. Persze szép. Valami olyan motoszkált Saciban: ez sosem kompenzált, ez mindig az volt, aki. Ez az öntőformája – dühvel nézte az asszonyt. Mintha reflektorral az arcába világított volna: látod, mennyire nyavalyásan éltek? Gonosznak, elveszettnek érezte magát megint. Nemcsak személyében, mint idejövet, hanem társadalmi helyzetében, benne nyakig a század amerikai vagy európai nyüzsgésében – melyből aztán igazán nincs kiút. Szerette volna hirtelen megbüntetni ezt az asszonyt, megrázni, fölpofozni, hogy így lebecsüli a társadalmat. Vagy nem becsüli le? Erős mindenesetre – és mi gyengék vagyunk. Mi? Kicsodák? A századba belekeveredett emberek. Ez itt ül, mint a delphoi jós, és a maga módján arról az elidegenedésről beszél, melyet áttételesen már Marx megírt. De ennek az asszonynak mit Marx? Ez a maga Marxa: élete az elmélete. Mi köze ennek a doktorhoz? Hogy érteti meg magát vele? Vagy ülnek itt a földíszített szobában – itt aztán rend van, tisztaság, ez biztosan karácsony előtt nagytakarít, ez megfőz, ez megágyaz, ha hullafáradt is, ez a családi fényképeket sorba rakja, ez aztán asszony, ez beosztja a szabadnapját, ez odakészíti a reggelit: vaj, pirítós, lágy tojás, vagy narancsturmix kaláccsal, vagy abált szalonna friss paprikával: reggeliztet, ha kell – ezek itt ülnek azzal az emberrel, és mint két agyagfigura, belemerevednek az esteledő sötétbe; isten legyen irgalmas nekik!

– Nem vagyok művész. Dehogy vagyok művész – válaszolta Saci kelletlenül.

– Na, csakhogy… Festett akkoriban.

– Az csak olyan játék volt.

– Játék? Kár… Mi annyira hittünk magában…

– Mért? Most sincs rossz dolgom… Gyárban dolgozom mint tervező.

– És miket tervez?

Saci megint megrémült. Belélát ez az asszony? Az egyszerűsége mögött boszorkány lakik? Talán ez a hatalma a doktor fölött? Hirtelenjében nem is tudott mit válaszolni. Elébe ugrottak azok a nyomorult háztartási csecsebecsék, olajtartók, fűszerfiókok, gyufarekeszek, kerámiahülyeségek, elegáns szemétvödrök, függeszthető kéztörlő rudak, műanyag házicsengők, villákba való, kutyusokat imitáló riasztócsöngők, félig nyitott szeméremszájakra emlékeztető hamutartók, hamutartók a praktikus eladhatóság végtelenségéig, ágy mellé akasztható házi szenteltvíztartók, bumfordi, rakétát, majmot, félszemű Dajant, hamburgert, söröskancsót, női mellet, tulipánt, mellékvesét utánzó perselyek, melyeket néhány dollárért sóznak a kielégíthetetlen vásárlók nyakába, s tojástartók, tojástartók, lágytojás-vágók a kimeríthetetlen üzleti fantáziáig… Ez az asszony meg akarja alázni?

– Tojástartókat tervezek.

– Igen… Kár. Tartogatunk itt egy kis festményt, amit maga csinált… A férjem nagyon szerette. De én is. Jöjjön, keressük meg.

És már fölkelt, kezét nyújtotta. Sári vonakodva adta át a kezét – nyirkos volt, mint hajdanán. Az asszony keze sütött. Természetes, száraz forrósággal.

– De jó, hogy eljött! A férjem nagyon fogja sajnálni, hogy nem találkozhattak.

– Nem jön… haza?

– Jugoszláviában van. Nem is akart elmenni. Tanácskozás. De hát miről kell még neki tanácskoznia, azt mondja meg? – Most kedvesnek találta az asszonyt egy percre, kicsit fájdalmasnak. Egyáltalán, volt benne valami fölemelő, fájdalmas vonás. – Nem akart elmenni. Mintha várta volna valami itthon. És tényleg várta volna.

Az asszony fölvezette a lépcsőn, az élénk, nagy virágos tapéták sárgán lüktettek a falon, nagyon emberien hatottak. Kis folyosóra értek fönn, finom csempe borította – nyilván, hogy könnyen lehessen kezelni.

– Ne várjon semmi különöset. Mármint a lakástól. Olyan, amilyen. Nem akarunk reszketni a lakásért, csak élni benne.

Kis, közös hálószoba, franciaággyal, másik szoba, elegáns, egyszerű dolgozószoba, aztán még egy emelet a manzárdra, külön zug, iratoknak, afféle magánrendelő, ahová senki sem jár. Angolos, kellemes hangulata volt az egésznek, a fehér fakorláttal – Saciba megint belenyilallt: ez rettenetes, ezek boldogok! Mindent inkább, csak ezt ne. Hirtelen riválisának érezte az asszonyt – persze irreálisan –, hiszen nem akart ő a doktorhoz életbelileg kapcsolódni… legalábbis most nem; de akkor sem, csak absztraktan vele lenni, távolról és titokzatosan – marhaság –; egy kis istent nem lehet elhelyezni a bútorok közt: most hirtelen teljes értelmetlenségben látta az idejövetelét, egyáltalán a keresgélését, mint mikor az ember egy gyerekkori tájat akar föllelni, de kiderül róla, a völgy sokkal kisebb, a folyó kis patak, és kecskék sohasem legeltek a domboldalon; azonosíthatatlan a múlt; az ő tizenhat éves énjét már sehol sem találhatja meg; rosszul kényszeríti visszafelé az időt; mégis behelyettesítette magát ennek az asszonynak a szerepébe; s úgy érezte, egyszerűen alulmaradt. Megcsalták, öntudatlanul; a doktor élete csalta meg; amit nélküle, Vukovits Sarolta nélkül élt meg; ez olyan, mintha az ember egy kulcsot tartogat a fiókjában, aztán rá kell döbbennie, hogy a kulcs már nem nyit ki semmit, főleg önmagát nem; most ez külön borzalmas volt, hogy elvesztette a kulcsot önmagához; mert azt hitte, valahova illik az a kulcs, de minden recéje hamis; hamis a tizenhat éves énje, a válság, amibe belenézett; hamis a kanadai otthon; hamis a kutakodás: nem az orvos nincs meg, persze, Jugoszláviába ment; de talán nem is az orvost keresi, hanem egyszerűen önmagát, és az nincs meg – talán nem is volt, csak egy lehetőség. Mégis úgy érezte, megvolt a lehetőség. Egy más életre. Valami fantasztikus életre, szerelemre? Nem jó ez a szó; de mikor szárnyakat adnak az emberek egymásnak; most itt kell fölmennie ezeken a lépcsőkön, ez után a nő után; ez elvett tőle valamit, noha nem is tudott róla; ezzel nem kellett volna szembenéznie; ezzel ő nem is mérkőzhet; a tartásával, a testmozgásával, a kontyával, a kézcsuklójával; ez az asszony belsőleg is gyönyörű, ennek az a hivatása, hogy szép legyen; ahogy itt fölfele menetelt, azt érezte, ez az igazi csapda; talán még az is jobb lenne, ha a férfi itthon lenne, akkor le tudná fényképezni, letudná egyáltalán magában az egészet; Saci elszédült, visszazuhant a lépcsőkről.

– Jaj! – hallotta maga fölött az asszony hangját. Aztán fölemelték, a hálószobába vonszolták az erős karok, az asszony végigfektette a nagy ágyon. Vizes ruháért szaladt a fürdőszobába, és dédelgette Sacit. Saci nem akarta kinyitni a szemét. Az asszony erős parfümöt szagoltatott vele, jóleső volt, mint az agyvelejébe szaladó finom tej. Valami gyógyszert nyújtott neki, kedvesen beerőszakolta a szájába, a hideg víz végigcsorgott a nyakán.

– Semmi, semmi – mondta Saci. Fölült az ágyon, megrázta magát, igyekezett vidám arcot vágni.

– Mindegy. Pihennie kell.

Saci visszahanyatlott, és kinyúlt a nagy ágyon.

Az asszony fölötte őrködött.

– Már rendben vagyok – ült föl aztán sokára Saci. – Aludtam?

– Igen. De nem sokat. Jobban van?

– Nincs semmi bajom.

– Nincs? – kérdezte az asszony hitetlenkedve.

– Komolyan… Talán csak éhes vagyok.

– Éhes? Mért nem mondta? Jaj, de buta vagyok én is… Csak fecsegtem itt összevissza… Jöjjön… Előbb eszünk valamit, aztán megkeressük azt a híres képet…

Megint lementek az alsó szintre, Sacit az asszony kedvesen körülbugyolálta egy meleg kendővel, ő meg sürgött-forgott, ki-be a konyhából.

Nagy, élénksárga terítőt lebbentett az asztalra, avatott mozdulattal elsimította. Kobaltkék tányérok, mélyvörös bőr alátétek, kínai pohárcsészék kerültek elő – Saci bágyadtan átadta magát a vendégségnek.

Forró erőlevest ettek a kínai csészékből, a minták arabeszkjei átütöttek a meghitt porcelánon. Saci belsejét bizsergetően átjárta a zamatos lé, csak bólogatott, hogy igen, ez igen…

– Talán nem is kell kanalazni, csak egyszerűen inni. – Az asszony nevetett hozzá. Hörpölték az arany levest, a ragyogó karikák fémesen ugráltak a kis csészékben. Mintha az anyagcsere boldogságát ünnepelnék.

Aztán azt mondta az asszony:

– A férjem gyerekeit várom holnapra, de előre elkészítettem az ebédet. Talán nekünk is megfelel. Egyik kolléganőm fia erdész, tőle kaptuk ezt a fácánt. Nem tudom, milyen. Tárkonyosan csináltam meg… zsemlegombóccal. Megkóstolhatjuk, nem? – A mélykék tányérokba ejtette a fácán puha darabjait, a ruganyos zsemlegombócokra mustársárga tárkonyos szószt öntött. – Nem tudom, a szaftot nem kell-e ízesíteni?

Nem kellett. Saci dühödten falt. Az ízek összeszaladtak a szájában, mintha ezer keverékből állnának. Hirtelen olyan éhes lett, hogy újra kért. Az asszony kedvesen ismételte az adagot.

Ültek ketten, ettek. Nem szóltak semmit, Saci csak bólogatva nyomta magába a falánk falatokat, a szaftot nagykanállal felhörbölte.

– Velőt akartak hozni ma, de azt mondtam, ha már itt a fácán… Majd ha a férjem megjön. Mániája a velő… Magam nem nagyon szeretem, mert annyi baj van vele, míg az ember tisztába teszi. Magáért az ételért se élek-halok. De neki megcsinálom, ha megjön. Nem nagyevő, de annak nekilát. Ott szokott ülni, ahol most maga. Fogja a kést – ezeket a késeket Párizsból hozta, látja, jópofák, rózsafa nyelük van, a penge meg mintha arannyal lenne futtatva, azt hittük, eredeti párizsi, de a cirádákban… látja, itt… látni… thaiföldi… Ilyen a párizsi áru. Mindenfélét összehordanak ott mint franciát… De azért jópofák. Szóval fogja a kést, és metszi, metszi, mintha emberi agyvelőbe metszene… Na, ezt csak úgy mondom. Ő nem kegyetlen. Sosem volt. Csak a velő a mániája.

– Asztalkendőt is köt a nyakába? – Saci fölszabadultan akarta kérdezni, de elég ügyetlenül hangzott.

– No, annyira nem hülye… – mondta az asszony, bizonyos cinkosságot mutatva és távolságot is tartva. – Csak hát ilyenkor eszik.

– Mikor volt Párizsban?

– Párizsban? Azt hiszem, négy éve… Akkor hozta ezeket a késeket. Igaz is, akkor mondta, hogy esetleg találkozik magával. De neki két héttel elhalasztották az utazását. Valami Rue Soufflotban kereste magát… De maga nem volt ott.

– El kellett jönnöm – mondta Saci, de ez nem volt igaz, nem volt türelme tovább várni, és két hét teljes csalódást okozott a várakozásban. Marian talán mégis átadta az üzenetét? – És Törökországban?

– Törökországban?

– Nem volt Törökországban?

– De, dehogynem… Nem is olyan régen… Ezt hozta… – Az asszony fölugrott, a szekreter fiókjából egy ónix-medaliont vett elő. Mutatta Sárinak. Az ovális lap peremén mohamedán fölirat kacskaringózott.

– De szép! Alig tapintani az írást.

– A Koránból egy idézet. „Ne cserélj be engem.” Valami ilyesmi.

Saci csak állt, kezében a műkővel. Tapogatta, mint egy bizonyítékot. „Most kéne leforráznom – gondolta –, a nyavalyába a tárkonyos fácánnal meg az aranyozott késekkel, ezzel a vegetatív biztonsággal, ezzel a behálózó, süppedékeny boldogsággal!”

– És? Nem cserélte be?

Az asszony nevetett. Szemébe nézett Sacinak, mint aki tudja, hova akar kilyukadni. Szép kontya kiragyogott a lámpafényben.

– Az emberek fehérben és feketében akarják látni a dolgokat. Az embereket is. Az én férjem se nem fehér, se nem fekete. Benne van ő is nyakig a pokolban. Pokolban? Nagy szavak. – Fölnevetett. – Talán jobban hangzik, ha azt mondom, a pokol tornácán van. Nem beszélve arról, hogy őt annyira szeretik. A lénye miatt. Meg akik rászorulnak. Valami erőt merítenek belőle, hogy élni, hinni érdemes. Mi lenne, ha számon kérnénk a forradalmárok álmát, tisztaságát? Na, ezzel nem azt mondom, hogy ő szent. Egyáltalán nem. Az aszkéták sokszor kegyetlenek. Az aszkéták megközelíthetetlenek. A híveik mégis azt akarják, hogy velük kivételt tegyen. Arra a pár órára ne legyen aszkéta. A megmentésük érdekében. Hiszen annyira szeretik. Mint maga is. Elgondolkozom: mit követelnek rajta? A feddhetetlen édesapát? A hű embert? A megingathatatlan kapaszkodót? Azok követelik nyilván, akik maguk is állandóan ingadoznak. Az én férjem nem egyszerűen azért jött a világra, hogy másokat megmentsen. Meg lehet menteni másokat? Talán maga tudja a legjobban. Azért örülök annyira, hogy itt van. Megvan. A férjem is végtelenül örülne, ha látná. Hogy megáll a maga lábán. Nem is kérdeztem, mi van a férjével, nyilván jól megvannak, hiszen elmondta volna, ha nem.

Saci összeszorult, mint egy gomb. Gúnyolódik vele ez az asszony, vagy egyszerűen őszinte?

– Mélységében azt mondanám, azért él, hogy megmentse önmagát. Nem tisztelem a férjemet. Gyarló ember, bizonyára megvannak a maga pokoltornácai. És esettségében mindig van annyi erő, hogy másokat föllendítsen. Hát nem gyönyörű ez? Persze hogy belekapaszkodnak. Persze hogy szeretik. Persze hogy… persze hogy küszködik… De azt hiszem… abban különbözik az istenektől, hogy ember. Bukik, fölrepül, összetörik, egybeáll, reggel néha lágy tojást eszik, de hajlandó éhezni is, akármeddig… Nekem nagyon tetszik, hogy élő ember. Nem tudnék egy istennel együtt élni. Ugye maga sem?

Saci dermedten nézte az asszonyt. Két kezét az asztalon nyugtatta.

– No, leszedem a tányérokat. Ha már nem eszünk.

Az asszony fölemelte Saci tányérját, a tárkony arany színe ott dermedt a kék porcelánon.

– Ugye ízlett? Először csináltam így a fácánt.

A padláson keresgélték aztán Saci festményét. Nagy bálák közt, nejloncsomagokba szorított iratokat löktek félre, régi cipőket. Saci csak ismételgette, hogy hagyjuk, nem kell, nem is érdekes; de az asszony csak pásztázta a zseblámpával a zsúfolódó tárgyakat, az áthatolhatatlan homályt. A szétszedett szekrény majdnem a fejükre dőlt. Már Saci sem értette, miért keresik azt az avult festményt, neki valamikor sokat jelentettek ezek a mázolmányok, de hogy most itt álljon egy budai padláson, és kutasson egy hamarjában odavetett festmény után – ezt tehetetlennek találta.

– Magának vasidegei vannak, ne haragudjon – szólt Saci a háttérből.

– Vasidegeim? Lehet… De csak meg kell találnunk. Különben is meg kell találnunk, a férjem számtalanszor meg akarta keresni és kitenni a falra. Itt, a manzárdon. Ő nagyon tehetségesnek tartotta magát, biztos elkeseredik, ha meghallja, hogy tojástartókat tervez. Bár ez is az egészség jele.

Saci mindig imbolygott magában: gúnyolódik ez az asszony, vagy ennyire brutálisan őszinte? Legszívesebben belökte volna a limlomok közé.

– Hogy bírja ezt az egészet? – kérdezte csaknem dühödten a hajladozó asszonytól.

– Maga mondta, vasidegeim vannak. Nem rossz. A férjem is ezt mondja. Na, nem egészen így. Csakhogy Vas megyéből vagyok. Nem fog rajtam az átok. Így is mondhatnám. Nem mintha egyszerűen parasztlány volnék. Lehetnék az is, de nem vagyok, csak hogy ott nőttem fel. A férjem misztifikálja ezt az egészet. Ő odavan Vas megyéért. Én kevésbé. Ő odavan a legelőkért, az állatokért, a tornácokért, magam nem annyira igyekszem hazafelé… A fene egye meg ezt a sok cipőt, rég ki kellett volna dobni!… Hogy onnan lettem. Neki ott minden tiszta. A kapubejáró, a kutyaugatás, a tyúkok káricsálása is… Nekem annál kevésbé. Sosem szerettem, ha az emberek a múltjukra hivatkoznak. (Saci most valóban meg tudta volna ölni.) A legtöbbjükön érzik a szag, a beszéd, a belső duhajkodás. Valamit el akarnak érni, amit természetes úton nem értek el. Ő mégis azt mondja, más levegőben nő fel ott az emberpalánta. Én már igazán nem vagyok palánta, ekkora csípővel, de hogy ott nőttem fel, az kétségtelen. Ám nem akarom a dolgokat megfejteni. Nem is tudom. Az embereket sem. Magamat sem. Szeretni – tudni kell. Ezt azért valahogy érzem. Ezt nem nagyon lehet megtanulni, sem az egyetemen, sem külföldön, sem a komplikációkban. – Fölegyenesedett a keresgélésből. – Szeretni egyenesen kell. Nem enyém, tiéd, akarom, nem akarom, odi et amo… Állandóan méregetve… Ajaj, az régen rossz!

Sokszor azon is gondolkozom: mért szeretnek engem annyira a betegek? Nincs rajtam semmi különösen szeretnivaló. De ezt ők tudnák megmondani… Egy elmeosztály nehéz hely… Valamit megéreznek. Talán azt, hogy nem vagyok közülük való. Egészséges vagyok.

Aztán kezébe adta Sárinak a festményt. Valóban ott volt. Valóban megőrizték. Idomtalan, sűrű festékkel festett Krisztus-fej volt, a harminc négyzetcentiméteres lapocskára beszorítva, feje lekonyult, fekete és vörös festékek között, a betűkből csak az I meg az R volt látható, roncsolt arc, szaggatott nyak.

– Ez az?

– Ez – mondta Sári csöndesen.

– Na, láthatja, hogy megvan. Itt mindennek meg kell lennie. Szép, nem?

– Nem tudom. Olyan idétlen.

– Idétlen, idétlen. Mért, maga milyen volt?

Saci megint visszahőkölt az asszony igazától. Szorongatta a festményt.

– Csak kísérleteztem…

– Kísérletezni nem lehet… Legföljebb a festékkel.

– Bekeretezték…

– Mondom… Vagy nyolc éve. Várjon, letörlöm, úgy jobban látja. – Porrongyot halászott elő a limlomok közül, törölgette a képet, rálehelt, hogy az üveg fényesebb legyen. – Kár, hogy nem fest. Talán a férjem is azt akarta, hogy fessen. Persze tudjuk, hogy nem a művészet számít. Az a fontos, hogy egyenesben van.

Lejöttek a lépcsőn. Sári szorongatta a képet. Az asszony mögötte jött.

A benyílóban ott függött a férfi pizsamája. Alatta a papucs. A polcon desodor, kölni, arcszesz. Minden szabályosan.

Igen – gondolta Sári. – Ez az egész. – Hirtelen nem is tudta volna pontosan meghatározni, mit akart volna. Hogy milyen legyen a ház, az asszony, a pizsama. A tányérok. A selymek. Az étel. Mindenesetre nem ez. Nem így… Az összes nap, amit Magyarországon töltött, egybeállt benne – ellenségesen. Hiába akarta könnyedén fölfogni, hogy épp csak ellátogat ide, egyáltalán az országba, a múltba, a régi helyekre – valami kattanást keresett, valami megoldódást. Már nem volt benne biztos, magát kereste-e, vagy a megmentőjét. Mintha nélküle ő se létezhetne.

Valami súlyos bűntényt sejtett a dolgok mögött.

Mintha egy ember két életet élne.

Most, itt, a lépcsőfordulóban biztos volt benne, hogy mindörökre elveszett. Elveszett, és elveszített valamit, azt a lehetőséget, hogy ott folytathatja, ahol abbahagyta, vagy hogy újrakezdheti. Mit akart újrakezdeni? Hogy valaha tizenhat éves volt, és minden nyomorúságával együtt boldogabb volt, mint most? Ki volt abban a hibás, hogy ő… ő… kiment, elment, megint csak megszökött, továbbállt? A tettest kereste. Aki elkövette ellene azt, amit maga követett el?

Nehéznek érezte a levegőt. Úgy érezte: elejétől végig becsapták. Nem kellett volna idejönnie. Nem kellett volna Magyarországra jönnie. Akkor minden fölforrósodott, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején – minden más volt. Tiszta, kötetlen, előretörő, szegény és becsületes. Ez volt az orvos háttere. Tiszta háttér. Az egyszerű ingek, a pénzre való tekintetnélküliség, a szabadság szédítő szippantásának a háttere. Mikor meglódul egy motor. Elébe állt a kép, ahogy az orvos megjelenik a folyosó végén, egyszerű ruhájában, fölborzolt hajjal, mindenre elszántan, aki úgy toppant be az osztályra, hogy friss levegőből jött. Az orvos hitelesítette a légkört, a légkör az orvost. Mibe szeretett bele? A szabadságba. Az orvos zseniális szabadságába és a társadalom induló, túláradó, szegény szabadságába. Talán ezért is menekült ide vissza annyi idő után – mert fojtogatta Kanada. Ez az igazság. A kialakult autópályák, a pénzcsinálta szupermarketek, az ízletes hamburger, a lépésről lépésre való anyagi haladás rettenetes adója fojtogatta – ezt nem tudta a férjével megbeszélni.

Honvágya volt?

Nevetséges.

Honvágya volt.

Arra a szabadságra, amit a föllendülő évek, az elkezdett fiatalság, a betegségből kilépés és maga az orvos jelentett.

Igen, tisztaságra vágyott.

A beszorított gyermekévek után pillanatra meglelt tisztaságot akarta, kötetlenséget, jó érzést, szerelmet, ha így hívják – azt, ami a tett elkövetése előtt van.

Milyen hamisan látott!

S ebben a házban most kristálytisztán egybeállt számára mindez. Mintha végigvezetett volna egy nyomozást, melynek a végén lelepleződik a bűntett.

Az orvos megmenekült ebből a csalódásból, bár akkor úgy látszott, ő is a hívők, az elszántak közé tartozott. Hivatásos volt. Áldozatkész. Betegeinek élő. Magányos. Lemondó.

S most itt van. Nem történt semmi – csak magát mentette. Hiába mondja ez az asszony, hogy megállt a lábán – nem állt meg. Nyilván azért ment gyógyító embernek, mert magában is érezte a belső bizonytalanságot. Hohó! Ő megmenekült. Ő nem omlott össze, miközben összerogyottakat segített a partra. Szépen kitaktikázta magát! Sári mindent inkább szeretett volna, mint ezt a miliőt. Igen: bebástyázta magát a puha önvédelembe. Kiválasztott egy egészséges asszonyt, hogy megvédje magát. Telecsecsebecsézte magát, mint egy gyilkos cézár, hogy a csecsebecsék elfedjék a lehetetlenségeit, kegyetlenségeit – áldozatait. És még ha a lemondás vagy a visszavonulás becsületével tette volna! De nem! Hogy mondta a volt felesége? A betegeivel gyógyította önmagát! Sebet a sebbel, leprát a leprával! Ő meg benn csücsül a selyempaplanok közt, tárkonyos fácánt zabál, kobaltkék tányérokból! Ki mondaná, hogy ő szerencsétlen? Megjátssza a finom belső polgárt – oda a forradalom! Hogy mondta a volt felesége? A férjem nem politizál. Persze hogy nem politizál, mikor ő is részese a puhaságnak! Már nem akar fölfordulást, sem az osztályon, sem a társadalomban. Békét akar. Langymeleg, jól bevált, fácános békét, kis autót, háromszintes házacskát – hol van már a forradalom? Bőrkesztyűt akar, fehér ballont – az egyik fényképen abban virít a dolgozószobában –, hol vannak az elesettek? Jó páciensek kellenek – akik jól fizetnek egy üdvözült társadalomban. Háromévenként valószínűleg ki kell cserélni a kocsit, nehogy a kórház megszólja.

„lstenekből így lesznek polgárok – ezt gondolta Saci. – Ezért jöttem haza – ezt gondolta Saci. – Kinn elvesztem, de idehaza még egyszer és végérvényesen elvesztem – ezt gondolta Saci. – Pedig milyen biztos voltam a dolgomban” – ezt gondolta Saci.

Igen, azt érezte, mikor a kanadai repülőre fölült, hogy minden megváltozik. Még semmi sincs elveszve. Csak látnom kell, csak tudni róla – minden helyreáll. Elhessegette magától, hogy ez őrült gondolat: biztos volt benne, hogy vár rá az orvos. Hogy ő is azt várja, amit Saci. Az egész repülőúton, mint egy játékos képeskönyvben, nézegette a kis emlékmúltat, a tizenhat éves énjének összes vakarózásait: miket annyira szeretett az orvos. Kiszakítani magát Kanadából, röpülni, leszállni, idejönni, elébe állni: itt vagyok! Igen. Minden befuccsolt. A tiéd vagyok. Visszajöttem. Tudom, hogy vársz. Itt vagyok neked. Még semmi sem késő. Új életet kezdünk. Ott, ahol abbahagytuk. Az én rajongásomban. Most majd én gyógyítalak meg téged! Visszaadom a szeretetedet! Kölcsönkenyér visszajár. Segítek neked, csak légy egy kicsit is olyan, mint voltál! Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Hazafelé a repülőgépen végig a naplóját olvasta.

„Ha még egyszer bepisilek, öngyilkos leszek.

 

Juli meg Pista elmentek a templomba. Julcsa mama azt mondta, nekem nem kell mennem, nem is tudja, keresztény vagyok-e. Azt mondta Pista papának:

– Te István, mit gondolsz, keresztény ez a lány?

Pista papa nagyon mérges reggel, nem szereti, ha hozzá szólnak. Pedig vasárnap van. Mindegy, ő ilyenkor csak mezítláb ül a konyhában, és a hálóinge alatt vakarja a mellét, meg ásít. Azt mondta Pista papa: – Mondjak neked valamit, Julis? Köpök rá. – Aztán kiment vizelni az udvarra, át a drótkerítésen, valahogy a tyúkokat célozta, azok meg elfutottak.

– Na látod – mondta Julcsa mama nekem. – Te majd itthon maradsz, mert ügyes lány vagy. Ide tettem föl a levest, ez magában fődögél. Jó? Te meg itt ülhetsz a sámlin, és rakod a tüzet. Arra ügyelj, ha leég, mindig rakj két darab fát a tűzre! Csak el ne aludjon a tűz, ez a dögember megöl engem. Érted?

Mikor ők elmentek, rettenetesen kezdtek harangozni. Mintha megbolondultak volna a harangok. Egyszerre öt is szólhatott, be kellett fogni a fülemet. Pedig eleinte nagyon tetszett. Aztán már nem bírtam elviselni. Mintha eleven fejeket ütlegeltek volna, ide-oda szálltak a harangok. Mikor kifogtam a fülemet, még mindig szóltak. Hirtelen kirántottam a tűzhely ajtaját – már csak parázs volt. Gyorsan dobtam rá két darab fát, de nem akart meggyulladni. Fújni kezdtem, a pernye az orromba szállt. Köhögtem. De fújtam tovább, nehogy elhamvadjon a tűz. Lassan lángra lobbant. Nagyon boldog voltam. A harangok megint kongtak-bongtak, azt hittem, a fejemet verik. Mintha vasdorongokkal ütötték volna a fejemet. Ráztam a hajamat is, hogy kimenjen belőle a harang. Nem ment ki. Kifutottam az udvarra, akkor vettem észre, nincs rajtam cipő. Odabenn nem találtam a cipőmet, pedig az udvar jeges volt, kellett nekem a cipő. Bőgtem kicsit. Mert a harangok csak szóltak. Még az öklömet is ráztam az ég felé, hallgassanak el. Az ágy alatt is kerestem a cipőmet. Nem találtam.

Megint kifutottam az udvarra, nem bántam semmit. Beálltam egy jeges szélű tócsába, csak álltam, álltam ott. Bátran fölnéztem az égre: Szóljatok csak, ti piszok harangok! Meddig? Mintha ide-oda ütötték volna a fejemet. De elhallgattak, mert nagyon erősen akartam, hogy elhallgassanak.

Akkor befutottam, megnézni a tüzet. Fekete korom volt az egész. Hiába dugdostam a fákat, csak hevertek üszkösen. Gyújtogattam alá a gyufákat, de mind ellobbant. A leves is megállt a fortyogásban. Nem mertem a Pista papa újságját elvenni, hogy alágyújtsak. A széléből tépdestem vékony csíkokat, azokat göngyöltem a fák alá, de a behemót darabok maguk alá fojtották a lángot. Nagyon megijedtem, mert telt az idő. Legöngyöltem az egyik harisnyámat, azt gyúrtam a fák alá, azt gyújtogattam. Nagyon nehezen gyulladt meg, de megfogta a fákat is a tűz. Aztán már rendesen raktam a hasábokat, mert nem harangoztak.

Jól kanalaztuk a levest, mikor Pista papa szimatolni kezdett.

– Te, ez a lány nagyon büdös.

– Büdös, büdös, megszokhattad már.

– De mért ilyen rettenetesen büdös? Most szagolj a hajába, mintha a kemencében lett volna.

Mert tele voltam szaggal. Még a pernye is a hajamban állt.

– Zabálod azt a levest, vagy megint veszekedni akarsz? Hát nem ölhetem meg! – Julcsa mama kedvesen ráordított Pista papára.

– A leves jó! A leves elsőrangú! Fáintos! És ezt te főzted, kis nyomorult! – mondta nekem Pista papa, és megveregette a fejemet.

Nagyon boldog voltam.

 

Nem tudom, mért vertek meg. Nem is szoktak. Csak Julcsa mama néha a fejemre legyint, inkább kedvességből. Ha nem csinálja, hiányzik is. Mert szeret.

De ma este letört egy ágat az orgonabokorból, a ház mellől, azzal verte végig a lábszáromat. Sokáig. Gondoltam, nem sírok, de aztán a könny kijött a szememből. Az iskolában lehetett valami baj.

Pista papa hazajött, leült a konyha sarkában, az asztal mellett, az a főhely, nem nyitotta ki az újságot, pedig azt szokta.

– Hülyék az én gyerekeim, vagy mi? – Ezt kérdezte Julcsa mamától.

Az nem felelt neki.

Ettől még jobban bedühödött.

– Hülyék? – Elég hangosan mondta.

– Jaj, Pista, Pista… – Julcsa mama csak csóválta a fejét, és tálalta neki a káposztás tésztát, kisodorta fakanállal a tányérjába, gőzölgött. Pista papa belefalt, de égette a száját, ellökte magától a tányért.

– Dögmeleg.

– Várj.

– Ragacs.

– Szedd szét.

– Nyers, mint a csiriz. Szarsz az egészre, mi?

– Dehogy szarok, édes Pistám.

Pista papa döfölte csak a tésztát, egyszerre hat-nyolc kocka is a villájába akadt.

– Tudod, mit mond nekem a tanító? Hogy ez a maguk kis porontya milyen okos! Na ne hidd, hogy a mieinkre értette! Ezek a seggfejek… zabáljatok csak, ti agyalágyultak… – Félrelökte Julcsa meg Kispista tányérját. – Egy verset nem tudnak megtanulni! Álltak ott kukán! Nem én találom ki, a tanító mondta! Ez a kis nyomoronc meg fújta az egészet! „Hej, mi a kő, tyúkanyó, kend…” Hát ez alig jár iskolába! Honnan tudja? Ezek meg ott gunnyasztanak mindennap!

– Majd megtanulják holnap, édes Pistám…

– Rohadtak! Takarodjatok! Értitek? Takarodjatok be a szobába! Nincs zabálás! Lószarok vagytok! – Bekergette Julcsát meg Kispistát a szobába. – Semmi sem lesz belőletek! Semmi! Ez a kis nyomoronc gimnáziumot fog végezni, egyetemet, traktoriskolát… ti meg csak szédeleghettek itt ebben a kurva faluban! Ez külföldre megy, Kanadába, Berlinbe, ti meg kezet csókolhattok neki! Micsoda tészta! Ez műanyagból van, Julcsám? – És nyámnyogta az ételt. Aztán odatörölte az egészet a konyhapadlóhoz, fölkelt, és kiment a besötétedésbe.

Rögtön fölugrottam, hogy összeszedjem a cserepeket.

– Egyél csak – mondta Julcsa mama.

Összesöpörte a guzmicát meg a cserepeket. Én meg gyúrtam lefelé a káposztás kockát. Már tele volt a szájam, se le, se föl.

Azt kérdezte tőlem Julcsa mama:

– Nem ízlik?

– De – nyögtem, és rágtam tovább.

Julcsa mama is leült. Amit villával összeszedett a földről, azt habarkolta magába. Ketten ettünk. Szerettem volna megdögleni. Ahogy ketten ettünk. Ő csak a keze fejét húzogatta a száján, mint a harmonikát. Mintha fájt volna a szája. Mintha összeragadt volna. És nagyokat lélegzett. Zöld kardigán volt rajta.

Így ettünk sokáig. Nem néztem föl, csak lefele. Tömtem, tömtem a nyúlós tésztát.

– Nem jó, Saszikám? – Így kérdezte. Mindig így mondta és nagyon disznónak találtam, de talán csak a foga miatt volt.

– No, Saszi?

Mindenféle disznóságok jutottak az eszembe, hogy nem tudta kimondani a nevemet. Kicsit elvigyorodtam. Rágtam a gumitésztát.

– Nem bírom már megenni.

– Nem-e?

Nagyon nyugodt volt, ez az egy feltűnt nekem. Elvette előlem a tányért, a maradékot visszakotorta a lábosba.

Aztán kézen fogott, letört az udvaron egy orgonaágat, és verte, verte a lábomat.

– Nem ízlik, amit főzök? – Azt hiszem, közben ezt kiabálta.

 

Ma beutaztunk Pista papával a buszon.

Nagyon sokáig mentünk.

A busz színe olyan, mint a kávé, de nagyon jó társaság volt benne. Pista papát állandóan szólongatták, a vállát veregették, mintha ő lenne a főnök. Még sosem vettem észre: Pista papának olyan dús a szemöldöke, mint a fűrész, nagyon vidám volt. A vállamon tartotta a kezét.

– Már tudom, mért nem tartasz te állatot, Pista! – kiáltotta oda neki egy tűzvörös arcú, nagy bekecses férfi. – Kapsz te az államtól tartópénzt!

Nagyon nevettek a buszon.

– Jobb az ember, mint a disznó! – kiáltott oda neki egy másik férfi, fonott kulacsot nyújtott neki, Pista papa nagyot húzott belőle.

– Aztán szereted a disznót? – böködte egy másik ember a kabátszárát, megint húztak a demizsonból.

– Fogjátok be a pofátokat! – kiáltotta harsányan Pista papa. – Inkább arra gondoljatok, mikor léptek be a téeszbe!

Nagyon nevettek.

– Ez hegyközség, angyalom!

– Elvenni a földet? Alig kaptuk meg! – Egy öregember harsánykodott.

– Marhák vagytok! Majd öt év múlva meglátjátok, milyen nagy marhák vagytok! – Pista papa kiabált, széttárta a karját.

Nem is hittem a szememnek. Amikor leszálltunk. A házak egészen másformák voltak, mint odahaza. Meg hegy se volt, mint ahol mi éltünk, csupa betonút. Az üvegablakokba bábuk voltak kirakva – felöltöztetve. Sárga kardigánba, kötött sapkába – nőformájúak voltak, mereven álltak az üveg mögött. Mintha ijesztgetnék őket. Szétrebbentek. Azt hittem, kézigránátok. Zöldborsó volt rájuk ragasztva.

Pista papa pedig a kezemet fogta.

– Ne törődj velük – azt mondta. – Ezek nem emberek. Ezek állatok. Bele vannak ásva derékig a földbe. Azt hiszik, a föld – Magyarország. Majd nagy leszel, megtudod, muszáj volt ez az erőszak. Hogy ezek is munkások legyenek. Te majd ezt megtudod, neked okos fejecskéd van! Most pedig veszünk neked egy kék nyakkendőt! – És a kezemet fogta. – Na, ne légy úgy megrémülve!

Kisjulcsával a padláson voltunk. Azt szerettem volna, ha a nagy halom tornyos búzában almákat keresgélünk. De ő azt mondta, vegyem le a bugyimat. Nem tudtam, mért kell levennem.

Bab száradt a padláson. Onnan hozott egy kunkorodott, magos babhüvelyt.

– Látod? Tedd oda!

Fogtam a babhüvelyt, de rám ordított:

– Na! Tedd oda!

Aztán magán mutatta – a lába közibe tette.

– Így, így! Dörzsöld oda!

– Hova? – azt kérdeztem.

– Jaj, te!

Odajött segíteni.

– Nyomd magadhoz egyszerűen! Ez olyan, mint a papáé! Így! – Riszálta maga alatt. – Csináld! Ettől még gyereked is lehet!

A combom közé szorítottam a babhüvelyt. Éreztem benne a dudorodó, undok magokat.

– Nyögj hozzá! A mama is így csinálja!

Combjaimmal szorítottam a fonnyadt hüvelyt.

– Jajgass! Na!

– Egérszag van – azt mondtam. Mert tényleg egérszag volt. Betöltötte az orromat. Valahogy úgy éreztem, a babnak is egérszaga van.

– Mindegy. Csak jajgass!

– Jaj – mondtam. – Jaj!

 

Éjszaka megint bepisiltem, szerencsére csak kicsit. Mihelyt megéreztem, odatartottam a tenyeremet. Így aztán belement.

 

Nem tudom, Pista papa miért vitt el a tömegbe. Gyűlés volt. Rettenetesen ordítoztak. Én hátul álltam, Pista papa előbbre ment. Én csak a nadrágokat meg a fenekeket láttam.

Elöl egy hang kiabált:

– Aki nem érti meg, mi a gép, az pusztulni fog! Mit akartok a ti kis parcellátokkal? (Parcitokkal vagy pacitokkal, nem tudom, mit kiabáltak, azt hiszem, a lovakra értették.) Együtt kell húzni! Olyanok vagytok, mint a földesurak! Csak az enyém, csak az enyém!

Pista papát elvesztettem a szemem elől.

Csak kiosontam az udvarra. A fal mellett tapogatóztam végig. Aztán két emberbe akadtam. Beléjük botlottam. A holdvilág alig sütött rájuk. Beleütköztem az arcukba. Nedves lett a kezem. Mint a ragacs.

A kút mellé álltam. Nem mertem fölhúzni a vödröt, mert sötét volt. A gyűlésből csak ordítoztak. A behomályosult ablakok mögül úgy néztek ki az emberek, mint a farkasok.

Aztán leültem a kút tövébe.

Azt is gondoltam: na, most vége az életemnek.

Ez a ragacs a kezemen – és bent csak ordítoznak.

Talán megölik egyszerűen őket, mint ezt a két kinti embert, mert abban biztos voltam, hogy ezeknek befellegzett. Az árnyéktömbjük idelátszott nekem.

Aztán jókat gondoltam.

Hogy ezek biztos az Úr pásztorai. Akik csak várják, hogy megjön a Messiás. Eldőltek altukban. Kifényesedett nekem az ég. A gyűlésen bent ugrálók olyanok voltak, mint az örvendezők. Füleltem: nem hallom-e a Mennyből az angyalt? Egy kicsit elkeserített, hogy lyukas a cipőm, kézujjammal megtapogattam, a talpamat éreztem. De nem fáztam. Fölkeltem, ittam egyet a betonvályúból. Olyan volt, mint a hideg tea. Visszakuporodtam, vártam Pista papát.

Nagyon nagy csillagok égtek az égen. Elgondoltam, ott is lehet élni. Furcsa kis tömzsi angyalokat láttam, akik fekete seregélyszárnyakon röpülnek, olyanokon, miket mi szoktunk kergetni a szőlő mellől. Pista papa még ezüstkatonákat is állít a karók közé. Fényes lett az ég – tele seregélyekkel meg ezüstkatonákkal. A nagy fényben mintha Isten jelent volna meg: villanyok világítottak a fejére. Kopasz volt. Ez nagyon elkeserített, hogy kopasz az Isten. Imbolygott, egészen magasan, alatta emberek. Bődült zaj volt, vizelnem kellett, de nem engedtem be.

Sokáig ültem ott.

– Sacika! Sacika! – Pista papa hangját hallottam, amint belebődül az éjszakába. Meresztettem a szememet, a teremből már nem jött ki senki.

– Sacika, Sacika! Kicsikém!

Pista papa mászott az udvaron. Négykézláb kúszott előre, és üvöltözött.

Odarohantam, átöleltem a nyakát. Ő meg belezokogott a nyakamba.

– Beállamosítottak, Sacika! Sacika!

Bőgött. Aztán föltápászkodott, és indultunk hazafelé. Szorongattam a jobb kezét, a szabad kezemet meg szagolgattam.

– Azok az emberek… a fal tövében… Apa, nézd a kezem… Mi ez?

Pista papa böfögött, nagyot lendült az úton.

– Részeg disznók. Érted? Azok részeg disznók! Részeg állatok! – bömbölte.

Nekem a konyhában volt a helyem, nem volt rossz, a tűzhely mellett, amíg égett a tűz, hallgathattam a hánytorgását, bár a pokróc olyan durva volt, mint a lósörte – én csak a kezeimet szagolgattam. Vérszaguk volt. El is tartottam magam mellől, a konyhaablakon beesett a holdfény, olyanok voltak az ujjaim, mint csillag.

– Csillagszaguk van, csillagszaguk van – biztatgattam magam, ahogy néztem az ujjaim ágát a betükröződő konyhafényességben. De vérszaguk volt.

Két hétig nem mehettem iskolába. A három kecskét vittem ki. Egy könyvből kiböngésztem, hogy van X betű. Max Krall – fekete lovon ült, kilenclövetű forgópisztoly lógott az oldalán. Mindenkit leterített. Én fehér lovakra vágytam, de ez a fekete mén nagyon szép volt. Fölágaskodott egy sziklahasadékban.

Engem nem lehet becsapni. Tudtam, hogy magyar. Max Károlynak hívják – híres cowboy.

 

Julcsa mama ma azt mondta, menjek el a háztól.

A tanító azt mondta Julcsa mamának, ügyeljenek rám, nagyon okos leszek.

 

Éppen a tojásokat szedtük. Pista papa velem együtt nyúlkált a régi istállóvályúba, nekem meg kezemben maradt egy tojás, szétfolyt. Azt hittem, megver. De rám mosolygott. Azt mondta:

– Kis disznóm, kis disznóm.

 

Ma megkaptam Julcsa tavalyi szoknyáját. Olyan, mint egy pillangó.

 

Pista papa elvitt a vegyesboltba. Előreültetett a vázra, úgy paripáztunk. Rengetegen láttak. Integettem is.

A boltban meg azt mondták Pista papának:

– Mit dédelgeted ezt a semmiházit? – Sört ittak az ajtóban. – Vagy a tied? – Nagyon nevettek. – No, a Pistáról el tudom képzelni, hogy aláfúrt valakinek… – Pista papa egy kiló cukrot vett meg szőlőgálicot. – Elég nagy kurva lehetett! Biztos egy nagy kurva! – Én nem figyeltem oda, csak a küllők pergésére. Pista papa csak hajtotta a kerekeket.

– Hoztam neked egy rágógumit – azt mondta, és megcsókolta a hajam tetejét.

Irtózatosan boldog voltam. Hátrafordultam, és belecsókoltam a bekecsébe. Csak fölhasadt a szájam, éppen egy gombot találtam el.

Pista papa otthon, az udvaron odaadta a rágógumit. Ezüstpapírba volt csomagolva, rajta olyan cowboy, amilyennek a kilenclövetű Maxot képzeltem el.

Meg akartam csókolni Pista papa kezét.

– Mi az? Vérzik a szád? Csak nem vagy allergiás?

– Nem vagyok – azt mondtam.

Pista papa bement a tornácon.

Én meg eldobtam a rágót, a tyúkok szétcincálták.

 

A falu kis főterén áll egy nagy oszlop. A kistemplom előtt áll, kis kert veszi körül, meg vaskerítés. Egyik délután – akkor iskolában voltam – bemásztam a vaskerítésen, hogy elolvassam a sorjázó betűket. Csupa Ferenc meg János meg Ábrahám volt aranyosan fölírva az oszlopra. Meg 18-as meg 48-as. Még meg is érintettem a kezemmel az aranyozott betűket. De a gyerekek jöttek, és rám kiáltottak:

– Nézzétek! A halottak közt keresi az apját! No, jó helyen keresgéled! Ott talán megtalálod!

Nagyon nevettek.

– Mit keresel? Neked nincs is apád! Anyád meg pláne nincs!

Biztos egy nagy kurva!

 

Julcsa mama már biztos, hogy ki akar dobni.

Az udvaron álltunk, a mosott ruhát tartottam neki egy nagy lavórban.

– Hé, Pista, édes Pistám, gyere már!

Pista papa odajött.

– Te ez a kölyök megbolondult! Azt hajtogatja, hogy ő nem Sári! Hogy ő Teri!

Pista papa le akarta csatolni a nadrágszíját.

– Ne verd, hiába vered. Bolond ez. – Aztán hozzám fordult. – Hogy hívnak, kislányom? – Belemosolygott az arcomba.

– Teri.

– Teri? – Pista papa hátrahőkölt, mintha egy kővel fejbe verték volna. Átkarolta Julcsa mamát, félrevonta. – Azt hiszem, tényleg túl kell adnunk rajta… Még valami kárt tesz magában.

Aztán hozzám jött, megsimogatta az arcomat.

– Jól van, Terikém! Nem bánt téged senki! – És hátrakacsintott Julcsa mamának.

 

Nem vártam meg, amíg kihajítanak.

Egy éjszaka, mikor mindenki aludt, kilopóztam a házból. Vékony kis hó volt az udvaron. Én meg kisétáltam a kapun.

Vissza se néztem.

Nem nagyon fájt, hogy otthagyom őket, mert úgyis senkié se voltam. Csak ha Pista papára gondoltam, facsarodott el a szívem.

Nem hoztam el semmit, még a ruháimat se, nehogy azt mondják, hogy lopok.

Az erdőn túl kezdtem félni. Futottam. Megálltam. Hallgatóztam. A szél rettenetesen fújt, hordta az arcomba a kemény, szikrás havat. Csorgott a könny a bőrömre, csak a hidegtől.

„Nem megállni! Nem megállni!” Ezt ismételgettem magamban.

Nem tudom, meddig meneteltem. A jobb lábomat már nem éreztem, olyan volt, mint a bepólyált csonk. Eszeveszetten féltem.

Mégis gyönyörű volt!

Mintha fölemeltek volna valami angyalok, úgy lépkedtem, följebb, egyre följebb, az ég egészen közelre jött. Őrülten szép volt. Ragyogott a fák teteje. Zsibongott a fülem.

Nagyon sokáig mentem. Csak a jobb lábomat nem éreztem. Azt hiszem, egy bácsi szedett föl. Arccal a földön feküdtem valami patak mellett…

 

…Elvették a naplómat.

Csak most adták vissza, hogy ebbe a nagy épületbe hoztak.

Eddig több helyen voltam.

Már arra gondoltam, végleg abbahagyom a naplóírást. Két évig nem beszéltem. Azt hitték, néma vagyok.

Fura.

Az egyik intézetben nem hitték el, hogy Teri vagyok. Persze, nem is voltam Teri…

Egyszer nagyon sok gyógyszert vettem be, akkor jó volt. Finom fehér ágyban tartottak, elég sokáig. Makogó gyerekek közt is voltam. Az eléggé borzalmas lehetett. Ezen nevetek.

Azok a Pista papáék eltűntek az életemből. Talán meghaltak.

A borzalmasok közül is megszöktem, pedig ott drótakadály volt.

Nekem nincs senkim, akihez tartoznék.

Itt nem lehet írni.

 

Eléggé biztos, hogy ez a bolondokháza.

 

Tömeg van itt.

 

Mintha csikorognának a gondolataim. Mintha hallanám a fejemben a csikorgást.

 

Nem biztos, hogy elpusztítom magam. Még nem biztos. De nem lehet élni, az is biztos.

 

Figyelem az embereket. Mi mást tehetnék?

 

Az a nevelő, aki régen nem hitte el, hogy Teri vagyok, nagyon megvert. Tompa vagyok, mint a fény. Le vagyok sötétítve? Arra gondolok, hogy abban az intézetben annyi nyugtatót adtak, hogy vegyileg is meg vagyok mérgezve. Már átvették a sejtjeim.

 

Nem nagyon merek kimozdulni a szobából. Tömeg van.

 

Kicsit meg vagyok ijedve. Mintha azok az intézetből irányítanának engem. Hiszen nem tudom, mit csináljak. Ha ki akarok menni a szobából, nem merek, aztán meg egyszerre kirohanok. Egy dundi ápolónő átölelt és visszahozott.

– Hova akarsz menni, aranyom? – ezt kérdezte.

 

Pista papa…

 

Injekcióznak. Persze. Gyógyszert már nem mernek adni. Jól is teszik.

Egy vörös arcú orvos vizsgált. Keveset beszél, még az a szerencse. Hogy mik voltak a gyerekbetegségeim, azt kérdezte. Mintha én tudnám! Persze, nem is válaszoltam.

Nem kellemetlen ez a vörös arcú, csak türelmetlen.

Magáz persze, magáz, mint itt minden beteget.

– Ha nem válaszol, benn kell tartanunk sokáig. – Kedvesen mondta, mintha nem kapnék karácsonykor szaloncukrot.

Hogy volt-e nemi betegségem? Erre majdnem elnevettem magamat.

Anyja… apja…?

Elég felesleges kérdések voltak.

 

A fürdő kibírhatatlan. Egyszerre húsz-harminc beteg tolongott, és zuhanyozik.

– Talán meg kéne engedni, hogy egyedül mosdjon – azt mondta az egyik orvos a viziten a Főnöknek.

– Majd a te felelősségedre, Guszti – vágott közbe az én vörös arcúm.

– Jó. Akarsz róla papírt? – kérdezte a Gusztinak nevezett, és rám nevetett.

Zöld szeme van, akkora, mint egy meszelő. Nagy karvalyorr. Tojásfej. Nem szép, de kedves. Ahogy látom. Persze lehet, hogy tőle fogok többet szenvedni. Mégis megengedték, hogy beüljek egy kádba. Ezt azért mégis neki köszönhetem.

 

Most mindennap a kádban gubbasztok. Persze nem sokáig, az ápolónők kizavarnak. Nem vagyok a kedvencük.

 

Sajnos, az előtérben álltam, mikor az orvosok rólam vitatkoztak.

– Vagy beteg, vagy nem… – azt mondta a vörös arcú.

– Ha nem, akkor rakjuk ki. Ha fogyatékos, adjuk vissza a gyogyónak. Ha beteg, kezeljük.

Elég jól hangzott.

A Főnök – csuda jópofa öregember – le-föl járt, rezgette a nadrágszárát járás közben. Nem is öreg. Vöröses hajú, égkék szeme van, olyan, mint egy óriási gyerek. De azért csak ki fog rúgni, vagy…?

– Hova rakjuk? Az utcára? – Az én karvalyorrúm azt kérdezte az én orvosomtól. A Guszti. Nagy marha lehet. Legtöbbször arra sincs ideje, hogy rendes fehér cuccot vegyen föl, mint a többiek. Így aztán civilnek látszik. O-lába van, ahogy kilátszik a köpenyből.

– Elmondhatom a véleményemet? – kérdezte sértődötten a vörös arcú gyógykezelőm.

– El… Nyilván. Hiszen a te beteged. – A karvalyorrú a fűtőtestnek dőlve állt.

– Sajnos. De bármikor a rendelkezésedre bocsátom. Kis intellektusú, primitív személyiségnek tartom, aki hisztériás reakciókkal védekezik. Nyilván nem ő tehet róla. De ez van. Nem fogunk belőle Lollobrigidát vagy Madame Curie-t faragni… Az életben meggyógyulhat. Szerintem mindig ilyen marad, de mindegy, ezt csak Guszti kedvéért mondom. Ha az, aminek tartom, csak az élet edzheti meg. Elég nevetséges, ahogy ezekkel a szedett-vedett emberekkel bánunk, már megbocsássatok… Elvégre ez elmeosztály. Rengeteg súlyos betegünk van, a sorozatkezeléseket is alig tudjuk elvégezni, amik pedig életet mentenek, nemcsak lelket! Az öregasszonyokról nem beszélve. Azok…

– Azok legalább produkálnak néhány pszichés tünetet, miközben becsinálnak – vetette közbe a G.

– Ne viccelődjünk, gyerekek – mondta az alorvos. – Én is régről figyelem a lányt. Meg kell sokkolni. Kezdődő szkizofrénia… Beszéltem vele néhányszor… – Azt hittem, elájulok. Megsokkolnak? Hirtelen el akartam rohanni, de az ajtón nem volt kilincs. Ezek kivégeznek engem!

– Tőlem megsokkolhatjuk – hagyta rá az alorvosra az én vörös arcú doktorom. – Ki kell hozni valahogy ebből az autizmusból. Egy sokk nem a világ.

– Szóval elmebetegnek tartod? – tört rá a karvalyorrú.

– Nem normális.

– Akkor az előbb mért akartad kitenni az utcára?

A vörös arcú üvölteni kezdett:

– Hagyjatok a fenébe ezzel a lehetetlen, nyavalyás alakzattal! Két hete mást sem csinálunk, mint róla beszélünk! Azt se tudom, hol áll a fejem, a negyedévi statisztikát is ki kell töltenünk, én vagyok az üzemorvos, és marxizmusra is kell járnom! Többet foglalkozunk vele, mint ötven másikkal! Ki kell rúgni, vagy meg kell sokkolni, vagy… csináljatok vele, amit akartok. Nem állhat le egy elmeosztály élete, mert betévedt egy madárka. Riherongy nagy kurva lesz belőle öt év múlva, mi meg a kezünket tördeljük, nem kellene-e beíratni mondjuk a képzőművészeti gimnáziumba? Mert a táskájában találtunk öt rajzot! Elegem van belőle! Velem életemben nem foglalkoztak ennyit, mint ezzel a lánnyal! Talán mégis lett belőlem valaki! Persze, a magam erejéből. Igen. Ez a felfogásom! A megmenthetőkre, az egészségesebbjére nem jut időnk az ilyen félemberek miatt! Igen. Ez a felfogásom! Ennek a sorsa meg van pecsételve. Elindult egy úton, mely biztosan torkollik a pszichopátiába vagy egy könnyed elmebetegségbe, a bűnözés határán! Igen. Ez a felfogásom! Hogy mi orvosok vagyunk, és nem szárazdajkák! Jó, hogy nem rakunk alá pelenkát, ha bepisil! Álhumanizmusnak tartom az időnket ilyenekre pocsékolni! Mi lenne a társadalomból, ha félembereket segítenénk sikerre? Az élet könyörtelen, de tiszta! Nem lehet az elesettek társadalmát felépíteni! Igenis, ez a felfogásom!

Sokáig hallgattak. Talán a sokkgépet készítették elő? De G. megszólalt:

– Ejnye, ejnye, Sándor… – Csak ennyit mondott.

– Ne ejnye-ejnyézz, hanem vedd a nyakadba, ha akarod! Nekem elegem volt! Főorvos úr, hadd vegye át Csermely tőlem ezt a beteget! Majd ő megsokkolja vagy kirúgja, ha olyan nagy bölcs!

Akkor bejött egy ápolónő, hallotta a kiabálást, és engem kiengedett a folyosóra. Én a falnak dőltem, s letaccsoltam a kövezetre.

Csak délután láttam viszont a Csermelyt – a karvalyt –, a folyosón robogott végig. Ahogy meglátott ott ődöngeni, mellém vágódott, megfogta a karomat. Mintha villany ért volna.

– Majd az én betegem leszel… Addig ne törődj semmivel. Majd beszélgetünk, vagy kitalálunk valamit. Jó?

Én csak álltam, bambán.

– Helló! Itt vagyok! – És szembefordult velem. – Nem hallod? – Elkezdett grimaszolni, mintha süketnéma lenne, és gesztikulált. – Majd az én betegem… leszel… Az enyém… – És a mellére bökött két ujjával. – Jó?

Ott állt vigyorogva, mutogatott, mint egy bolond, és én azt hittem, elájulok a boldogságtól.

 

Este mégis sírtam, sőt éjjel is.

Minden kezdődik elölről, az jutott eszembe.

Kérdez, faggat, megvizsgál.

Nem felelek, azt már eldöntöttem.

Inkább sokkoljanak meg, talán az is jobb.

Benyomja a hasamat. A hallgatót a mellemre teszi. Haha! Nincs is mellem. A talpamon végighúzza a fémkalapácsot.

– Vetkőzzön le – ez lesz az első szava.

Amikor valahogy elszenderedtem, azt álmodtam, Tatán állok, ott van az a kiterített szárnyú turulmadár, egyszer jártunk arra intézeti gyerekekkel; nos, ott álltam meztelenül, a hegyen.

Fölébredtem. Az ablakhoz mentem, mert meg akartam szökni. De rács volt.

 

– Na gyere – mondta ma délelőtt Cs.

Végigmentünk a folyosón. Nem a kezelőbe vitt be, hanem a kinti orvosi szobájába.

Annyira meg voltam rettenve, nem akartam bemenni. Az ajtóra néztem, láttam, nincs rajta belülről kilincs. Ez most megerőszakol – ez volt bennem. Azért vezet ide ki. Apám bekecsszaga ütött az orromba.

– Rengeteg dolgom van, az az igazság – mondta. – Nézd, itt van… várj… itt van ez a sámli. Erre leülsz, én meg megírom ezt az epikrízist. Na gyere.

Leültem a sámlira.

Ő meg, háttal nekem, belefogott a munkájába.

Néztem, néztem.

A haja vastag, erős haj volt, de nem göndör, csak hullámos. Barna, világosbarna. Néha beletúrt hátul a hajába. Gépbe dolgozott, időnként megsimogatta az állát, mintha onnan jönnének a gondolatai. Hosszú lábát néha maga alatt keresztbe kulcsolta. Hátradőlt, nyújtózott, ásított.

Azt hittem, teljesen elfelejtett.

De egyszer hátrafordult, rám mosolygott, biccentett a fejével, mintha azt mondaná: na látod, jól megvagyunk itt; aztán írt tovább. Két ujjal pötyögtetett, de gyorsabban, mint a hivatásos gépelők.

A szobában meleg volt, kinn, a rácsok előtt téli faágak látszottak.

Keze erőteljes, szép kéz, ennyit igazán meg tudtam állapítani.

Nem is éreztem a testemet.

Hátradőlt a székén.

– Fáj a hátam – mondta, és vállait erőteljesen hátrahúzogatta. – Biztos a gépeléstől.

Aztán visszakísért az osztályra.

– Holnap megint találkozunk. Biztos több időm lesz.

Majd szétvetett valami, annyira vártam. Egész nap nem jött be. A vörös arcú, szipkázva ment a folyosón, gúnyosan mosolygott, szipkás kezével integetett.

Nem is ettem semmit. Tudtam, hogy nem érdemes élnem. Este hatkor a dundi ápolónő odajött hozzám, és elég fanyar arccal azt közölte, hogy Csermely doktor azt üzeni nekem, ma nem tudott semmiképp bejönni, de holnap bejön. Hogy most telefonált.

Bementem a hálószobába, befúrtam magam a párnák közé, és bőgtem örömömben.

 

Megint a sámlin ültem. Ő dolgozott.

Meg tudtam volna enni.

 

Ma, míg a folyosón mellette mentem – rohant –, odaszólt a főnővérnek:

– Katikám! Húzza ki ennek a Vukovits Sárinak a gyógyszereit. Nem kell ennek gyógyszer. Igaz? – Fordult felém. Csak bárgyún mosolyogtam.

 

Sámli.

Sokat dolgozott, aztán abbahagyta. Hátravetette magát a karszéken, hosszú lábait kinyújtotta.

– Ideges mindenki. Nyafognak. Tudod, mikor reggel bejön az ember, csak azt hallod a kollégáktól, persze, a nőktől elsősorban, azoknak remek érzékük van ehhez, hogy front van. Kozmobiológiai ráhatás. Nem keresik meg magukban, mi lehet a baj, jobb a nagy fene természetre fogni. Csakhogy az ember már elszakadt ettől a nagy fene természettől – magában él. A saját szerkezetében. Na, nem mintha erre nem hatnának a körülvevő sugárzások, nagyon is… De ez eléggé kideríthetetlen még ma. Ezt olyan kibúvónak érzem, tudod… Magam is gyakran szívesen elhagynám magamat… Ne üljön gépkocsira! Ma rossz napja van! – Nevetett. Olyan jól tud nevetni! – Hát mire üljön? Sárkányra? Vagy maradjon otthon, és várja a végítéletet? Nem rossz, mi? Gondold el… mi lett volna, ha Napóleon állandóan rettegett volna a bioritmusától? Tudod, mi a bioritmus? – Természetszerűen bólintottam, mert valóban azt éreztem, tudom, miről beszél.

– Nahát. Az az – bólintott gúnyosan. Cinkosan. Nevettem. Még szégyelltem is magam, mit röhögök itt állandóan. – Persze, a régiek is féltek az égtől. A hadvezérek, római cézárok haruspexeket, béljósokat alkalmaztak, akik az állatok zsigereiből jósolták meg: érdemes-e csatázni vagy sem? Nem kéne nekünk is legalább csirkéket áldozni reggelente, hogy bejöjjünk-e a munkahelyünkre vagy sem? Az embereknek tudniok kellene, miért élnek. Még ezeknek a betegeknek is…

Befelé intett a fejével, amiből nagyon is megtudhattam, hogy engem nem tart közéjük valónak. Szerettem volna megérinteni a kezét.

– Egységében… – Két kezét kitárta, mintha valami lényegeset akarna összefogni. – Hogy miben hisz valaki… Te cigarettázol, mi? Gyújts rá. Nem lelkesedem érte, különösen ha az ember tizenöt és fél éves. Marhaság. Ideges tünet. Idegesek vagyunk – mondta és nevetett. – Hisztériából cigarettázunk, tudod-e? Kapkodjuk a szánkhoz a rudat. Nézd ezt a dög hamutartót… Te miért akarsz élni?

– Azt hiszem, azt hiszem…

– Maflaságból. Hogy legyen belőled valami. Lesz is. Holnap hozok be neked könyveket. Legalább olvasol, míg benn vagy.

Rám nézett, úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Isten kegyelme, hogy a kezembe kerültél. Ami igaz is volt. Nézett. Hogy milyen vagyok. Alaposan. Ahogy ügyetlenkedem a cigarettával – rettenetesen szégyelltem a lerágott körmeimet, csúf, vékony ujjaimat, a bőröm fehér meg piros, meg ronda vagyok, meg görnyedek, meg idétlen vagyok, csak vigyorgok, de ő csak nézett, talán egy kicsit úgy, ahogy az ember egy tájat néz… Az az igazság, hirtelen szerettem volna nőbb lenni, mutatósabb, mit mutatósabb, egyáltalán egy kicsit is elfogadható…

Nem éreztem, hogy kezel vagy irányít… inkább mintha csak tudomásul venne vagy bólogatna… igen, igen… Vastag szemöldöke alól nézett.

 

Talán magában beszélgetett.

 

Sámlizás.

Már úgy ülök ott, mint egy házicseléd.

Persze, aztán ömlött belőlem a szó.

Mindent elmondtam.

Nem jegyezget soha.

Elfogadott.

 

Reszketek, ha jön. Hogy jöjjön. A baj az, hogy mindig vele akarok lenni.

 

Kinéznek az osztályról. Látják, hogy egészséges vagyok. Kár…

 

Ajaj, hogy miket olvasok! Mintha lubickolnék! Thomas Mann – elég irodalmias. Mindent elolvastam tőle. Persze, tele van írva rejtélyes okossággal… De nem az igazi…

Hemingway – mint egy állcsapás.

Panait Istrati… – az igen!

Camus-be bújtam bele. Nem tudok szabadulni tőle.

Az egész modern festészetet ismerem! Albumokat hurcolok a hónom alatt – ami elég különös egy ilyen elmeosztályon. Renoir egyáltalán nem tetszik.

Rilke verseit is ideadta. Mintha higanyfürdőben fürdenék. Alig érinti a testet a víz – de agyondelejez. Én, a kis senki!

 

Sámli.

Ma azt mondta nekem:

– Egyet világosan meg kell értened. Az élet menete kétélű dolog. Nagyon nehéz érteni is az életet, és élni is… Úgy értem, élvezni, és közben dolgozni… Az élet fölfogása – magában semmi. Meditáció. Arra vannak a papok. Még jó, hogy nekik ott van a liturgia, tenni-csinálni a szertartást… Meg azok az apácák. De te nem akarsz apáca lenni?

– Nem! Egyáltalán nem!

– Hogy tiltakozol! Na persze… Az embernek valami öntőformájának kell lenni… Vagyis egyszerűen dolgozni kell… A szeretet is veszélyes szakma. Sok ember, főleg nő, azt hiszi, a szeretet a szakmája. Ez a legnagyobb veszedelem. A szeretet fölold. Azt hiszik, az egyenjogúság egyszerűen társadalmi, politikai kérdés. Nem az. Kinek-kinek, akár férfi, akár nő, meg kell találnia, hogyan szeret, és hogyan dolgozik. Olyan felemásak az emberek. Nézd az orvosnőket. Berohannak, szeretgetik a betegeket, csinálják a maguk dolgát, de a fejük tele van az otthoni pasassal, a családdal… Ez nem is olyan egyszerű dolog. Persze, a férfiak sem különbek… De kell lenni valaminek, amihez az ember ért. Vagy amit jobb híján csinál. Az tartja egyben.

Fáradtnak láttam. Szerettem volna… megsimogatni.

– Csak az a szeretet segít, amelyik intenzíven egy emberre irányul. Nincs általános szeretet. Hacsak nem vagy szent. Ritka a szent.

Sosem ért hozzám. Nem vizsgált, nem nyúlt hozzám, hogy a pulzusomat megfogja. Szerettem volna, ha a pulzusomat megfogja… Közeledik velem, akár csak mint beteggel. Azt éreztem a sámlin, jó lenne… megérinteni. Nem is fizikailag, nem is hogy én kapjak belőle erőt, hanem hogy én adhassak… Ma annyira szép volt. Mindene. A szeme, a gondolkodása… Segíteni szerettem volna neki, igen, én, a kis senki… hogy nyugodjon meg. Akkor egy pillanatra világosan éreztem, hogy tényleg egészséges vagyok, erőm van, segíteni tudnék, fölemelni a világ súlyát…

De aztán hirtelen kedvesen azt mondta:

– Véget ért az audiencia…

 

Beszervezett egy öregasszonyhoz, hogy majd ott lakom. Mert élnem kell valahol. Tényleg nagyon rendes – mármint az öregasszony. Csak faljuk a könyveket. Meg a kádban ülök.

A jobb lábfejem piros. Megfagyhatott.

 

Azt hiszi, én elboldogulok az öregasszonnyal. Nyámnyog, dühöncködik, mindig azt ismételgeti: a doktor úr azt mondta, a doktor úr ezt mondta…

 

Mindennap telefonálok neki. Mindig megfogadom, hogy nem hívom föl, aztán fölhívom. Nem is tudok mit mondani neki. Csak hogy rosszul vagyok, nem megy az egész… Persze ürügy, gondolom, ő is tudja… De mit tud?

Talán azt is tudja, hogy halálosan szeretem?

Vagy sínre tett egy lánygyereket, aztán menjen a maga vonatján?

Mennyivel könnyebb volna, ha valami fizikai megnyilvánulás… ha kezel engem. De nem kezelt!

Oda kéne állnom elébe, és azt mondani: „Kezeljen engem, doktor úr!”

Mit tud?

Egyszerűen nincs levegőm. Falom a könyveket, tanulok, angolul, németül – az öregasszony mindent tud –, én is mindent tudok!

Sokkal rosszabb, mint a bolondokházában!

Nem tudom, mit akarok.

Az lenne a legjobb, ha… megmaradna nekem. Érintetlenül. Ugyanakkor vele lenni… vele lenni…

 

Biztos a kis kurvák érdeklik.

 

Egészen biztos tudja, hogy nem tudok meglenni nélküle. Akkor meg mit védi magát? Már nem vagyok beteg! A betege, akivel… viszonyt kezd! Igenis, vágjon oda a padlóra, szedjen szét, mint egy szerkezetet, hasogasson, csak vegyen már észre!

Nagyon dög dolog ez tőlem. Ahelyett hogy megcsókolnám a lába nyomát.

 

Ha van valaki, akit gyűlölök, az Cs.

 

Már a lakására is elmentem. Azt mondtam: „Itt vagyok.” A felesége édes, elég okos is. A szőnyegen ültem, húsvéti tojásokat vágtam ki színes kartonból a gyerekeknek.

Még a gyerekeit is szeretem!

De az igazán érthető… azt igazán meg kell értenie… hogy… nem akarok én semmi fölfordulást. Dehogynem akarok!

Már tudom, mi a baj!

Hogy ő is szeret engem!

Fáradozik, bölcselkedik – de szeret!

Az öregasszony is mondta, hogy zseniálisnak tart.

Tudom! Érzem, száz százalékig!

Menekül! Igen, menekül előlem!

Én nem volnék ilyen szemtelen, ilyen lehetetlen, ha nem érezném – száz százalékig! –, hogy szeret. Szeret, szeret, ahogy csak szeretni lehet!

Persze, milyen blama! Beleszeretett a betegébe!

Ezt nem engedheti meg magának a doktor úr!

Tudom, hogy bolondokat írok. Aljas dolgokat. Mégis olyan, mintha fejszével kettévágtak volna – egyik felem ezt mondja, a másik felem azt…

Talán mégis szkizofrén vagyok?

Akkor is szeretem!

Jó lenne megtartani, mint egy szentképet. Mint egy olyan embert, aki bevált! Az az igazság – az életemet köszönhetem neki. Ma megint fölhívtam. Rohan ám, ha azt érzi, hogy bajban vagyok!

Zsarolom. Mert ő se szent!

Láttam az Orsolyán – az egyik gondozónő –, majd elájult, ahogy vele beszélt. És tetszett neki! Persze, Orsolyát is úgy vették föl az osztályra, hogy segíteni kell rajta… Lehet, hogy csak segít… Na, nincs miért féltékenykednem, az Orsolya még nálam is szerencsétlenebb. Persze lehet, hogy épp ezeket szereti. Akiket ki lehet emelni a semmiből! Az Orsolyának sincs melle, persze. Nem hiszem, hogy nagy esélye lenne. De még az ebédjét is bevitte! Túlságosan meghittek voltak! És az Orsolya szőke, egyenes orra van, a haját, akármennyire elhanyagolja magát különben, az álla alá bodorítja! Okos, zseniális kis cafka.

 

Ma a kádban talált.

 

Beszerzett egy könyvtárba. Dolgozom. Rengeteg jó fej jár oda, csak vitázni kell velük. Azt hiszik, az irodalom – politika. A könyvtári munka nem valami üdítő. De elvégzem a tanfolyamot – már csak a kedvéért is.

 

Egyedül maradtam este a könyvtárban. Fölhívtam – benn volt ügyeleten. Az egész könyvtár rám szakadt. Olyan volt, mintha élőholtakkal lettem volna. Nagyon megijedtem, elfogott a régi félelem. Hogy itt, menten meghalok.

Majdnem fölajánltam magam neki. Biztos érezte. El nem tudom mondani azt a magányt, ami elfogott. Közben ilyeneket mondtam: – Én egy egészséges nő vagyok! – Gondolom, tudta, mire értem.

Ő meg a szocializmusról fecsegett. Marhaságokat mondott, hogy Isten sem így képzelte a teremtést… Összevissza beszélt nekem. Hogy majd jön egy generáció, amelyik önfeledten lép bele a hibákba… Gondolom, rám célzott. Úgy nyitja ki ezt a rendszert, mint egy kezébe akadt képeskönyvet… Nem a pénzt nézi, sem az érvényesülést, hanem lenni akar benne, mint egy fotelban… Csak hát fotel nélkül… Autóscsárda nélkül, palacsintasütők nélkül… Hogy mi jött a fejébe?

Én egyre arra gondoltam, majd kijön értem, de csak mondta a szövegeit. Hogy van egy pénz nélküli szocializmus, márminthogy kiöli az emberekből az autót, a pozíciót, a villákat…

Pont nekem mondta, akinek egy fillérem sincs…

– Na és megvan még a kék nyakkendőd?

Ezt kérdezte a végén.

Mármint az, amit a Pista papa vett nekem Tapolcán. Istenem, mennyire szeretem ezt az embert!

 

Erőnek erejével férjhez megyek.

Holnap lesz az esküvőm. Jól mondom?

 

Bolond dolog két embernek egy szobában lakni.

 

Azt akartam, hogy ő legyen a tanúm. Először mindenféle mentséget keresett, de most az egyszer igazán könyörögtem neki.

Alig voltak páran. A könyvtárból. Na meg ő. Neki ott kellett lennie, ha akart, ha nem. Mindenki őt figyelte. Félálomban voltam. Valami lemezről, elég recsegve, Bach-muzsika szólt. Az anyakönyvvezető – mondanom se kell – nő volt. Végül gyerekekről beszélt, akkor eszméltem föl, hogy hozzám beszél. Hogy az utódok meg a társadalom meg a hűség meg a haza…

A férjem nagyon szimpatikus, de eléggé erőszakos. Gyárban dolgozik, de verseket is ír. Biztos megszeretem, mert ő nagyon szeret engem, legalábbis azt mutatja.

Már az esküvő előtt együtt voltunk. Túl akartam esni rajta. Majd kialakul.

A házasságkötés után mindenki engem üdvözölt. Körülvettek. A férjem szülei nagyon messze laknak, azok sem jöttek el. Mit azok sem? Énnekem nem kellett hívnom senkit. Egy pillanatra fölmerült bennem, hogy valamiképp kinyomozom Pista papát… hogy hol is laknak. Letettem róla. Csak kiröhögnének. Azt se tudnák, ki vagyok.

Ki is tudja?

A férjem biztos nem, de nagyon csodál engem, hogy mindent tudok. Mármint művészetekről, irodalomról. De nem hiszem, hogy fogalma van, ki vagyok. Majd megismer, akkor tudni fogja és elfogad. El kell fogadnia, mert az a legnagyobb dolog.

Cs. nem beszélt le a házasságról. Eleinte azt reméltem. Na, ezzel nem zsarolni akartam, csak mégis, mondhatta volna, hogy nem vagyok elég érett, meg inkább tanuljak, vagy fiúzzak házasság nélkül… Azért azt szerettem volna. Ha nem enged. De elengedett. Nagyon hosszú idő telt el. Ezalatt javarészt csak vele foglalkoztam. Olyan lett, mint egy szakma. Amiben én vagyok a tanuló.

Örökké tanuló maradok.

Nem utánzom, azt se lehet mondani. Megvan az önálló világom. Ízlésem. Ha elmehetek hozzá, vagy nagy ritkán találkozunk, rendesen vitázunk is. Talán ilyenkor vagyok a legboldogabb. Ha egy vendéglőbe megyünk, mint két összetartozó ember. Rendel, eszik, én meg felnőttesen figyelem, én is rendelek, amit persze majdnem mindig otthagyok. Ilyenkor enni sincs kedvem. Sosem szólítom meg. Mit is mondhatnék?

De külön nem visz sehová. Egy moziba sem. Persze, mért is vinne?

Igazándiból az az érzésem, attól tart, hogy visszabetegszem. Talán azért is kímél – magától. Hogy akkor reccs. Összeroppannék. Vagy a jótól, vagy a rossztól. Ezek szerint mégsem tart teljesen egyenértékűnek. Óv. Ez nagyon jó. De magától is? Vagy annyira belém lát, és nem akar visszaélni ekkora… hm… minek nevezzem? Hiába írom le. Ez az egész napló is nagy marhaság. Remélem, ha tizenöt év múlva megnézem, nagyot fogok nevetni rajta.

Hol leszek én akkor?

Egy hajón. Na, ez butaság, ezt csak úgy írom. Hol leszek, hol leszek? Talán gyerekeim lesznek – ezt nem nagyon hiszem, eléggé elképzelhetetlen, hogy én valakinek a valakije legyek. Pláne anyja! Előbb nekem kell valaki!

Festő szeretnék lenni. Elég jól rajzolok. Ő legalábbis el van ámulva tőle. Egy körbe járok rajzolni, de nem nekem való. Vagy azt csinálhatom, amit magamtól tudok, vagy kár erőlködnöm. Akkor sem megy.

De lehetek bármi. A tanulás nekem nem gond. De mi? Még jó, hogy ez a könyvtár van. Ez elég szabad hely. A szabad gondolkodás helye.

Ezt elég világosan megmondta. Kell valaki, akit az ember személyesen szeret. Az teszi emberré. Én is így gondolom. De ki? (Jókor gondolom.) Aztán – valami nagyon határozottat kell csinálni. Tulajdonképpen mindegy, mi az. Csak folyamatos legyen. Lehet, hogy nincs öntőformám? Ez az ő kedvenc szava. Nincs műfajom? Hisz annyi minden érdekel. Annyi mindent tudok. De valamit kell tudni! Így pirítana rám.

Ez olyan, mint egy kulcs. Meg kell találni a kulcsot. Amitől fölkattan az egész. Én magam. Meg fogom találni, ha beledöglök is! És akkor megmutatom neki: ez lettem! Ez lett a te kis beteged! Te csináltad, de én is csináltam… Pénzem lesz… lakásom… otthonom… Majd elhívom oda… Leülünk, és mindent megbeszélünk. Kár, hogy mindig ide lyukadok ki. Ő… vele… neki… majd megmutatom, majd megbeszéljük… Hát nem az apám! Utolsónak jött oda gratulálni a házasságkötő teremben. Megcsókolt.

 

Talán nem vagyok alkalmas arra, hogy valakinek a párja legyek.

 

A házasságom nem sikerült.

 

Tulajdonképpen talán Marian az egyetlen, akit igazán szeretek. Jó vele, megért, mindent elmondhatok neki. Teljesen ismer. Csak maga is elég zűrös teremtés.

Elég sokat vagyok Mariannál. Nagy lakásban lakik, sokszor nála alszom. Annyira el van gyötörve. Sose tudja, kibe szeret bele. Most is gyötri egy igazi, elegáns szélhámos. Holnap kiviszem Cs.-hez. Muszáj rajta segíteni.

 

Bízom benne, hogy Cs. segít Mariannon. Marian is nagyon szereti. Azt mondja, sosem találkozott ilyen emberrel.

 

Végtelen intelligens fiúval találkoztam. A vegyészeti egyetemre jár, de olyan, mint egy szerzetes. Befelé él. Imádja az irodalmat. Görögös feje van, fekete, göndör. Egy pillanatra azt képzeltem, ő lesz a gyermekeim apja. Elég nagy bolondság.

 

Ajaj! Biztos, hogy hozzámegyek. Lassan, elszántan árad belőle az energia. Mindennek tudja a helyét – komoly kutatásokat akar végezni. Nem tudom, mit forgat a fejében, de én vele tartok. Érez engem. Mint egy delejt. Néha azt gondolom, milyen egyszerű – kulcs, hogy a régi szavammal éljek.

Csak nem találja itt a helyét. Pedig meggyőződéses. Én is szeretnék teljes lelkemmel felé áramlani. (Milyen badarságokat írok le!) Csak… csak azért írom, mert nincs semmi akadály… Félek, kicsit félek, az az igazság.

Ezt hiába is magyarázom.

Igazán boldog akkor vagyok, ha Cs.-hez megyek.

Már nem vagyok önző – annyi év telt el… Inkább fordítva érzem.

Hogy nem lehet nélkülem boldog.

Hülyeség.

Nem tudom, mit szeretnék vele. Egészen másként vagyok, mint a többi emberrel. Ki vagyok szolgáltatva neki. De ő is!

Tegnap, amikor kinn voltam nála – új osztályon dolgozik, munkásbetegek közt, elég szabad munkakör, így annyit beszélhetünk, amennyit csak akarunk –, csak ültünk a szobácskában. Én a fotelba húzódva, ő meg az íróasztala mögött. Olyan volt, mint egy túlfűtött enteriőr. Délelőtt mentem ki, ő járt a dolgai után, én meg az udvaron festettem. Csak úgy. Azt csinálom a festékkel, amit akarok. Kenem fával, ecsettel, lemezzel, ujjal is. Az viszont érdekes, hogy ilyet csak nála tudok csinálni. Otthon, se Mariannál, semmire sem megyek. Ha J. eljön hozzám, akárhogy is vagyunk – szerelmileg –, nem érzem ezt a munkát. Ezt a szabadságot. Szabadságot akarok, igen! Erre nagyon rájöttem. Cs. erre nagyon intett, sosem szokott ilyen kategorikus lenni. Nem mintha arra céloztam volna, hogy ki akarok menni az országból. Bár J. már ezt is mondta nekem. Talán a doktor megérezte. Azt mondta, vigyázni kell a szabadsággal. A szabadság nem általános fogalom. Hazához kötött. (Köszönöm szépen, mikor ő maga is eleget elégedetlenkedik.) Most láttam egy kicsit felnőttebb szemmel. Olyan volt, mint egy meglett politikus. Hogy vigyázni kell a szabadsággal. Ő mondja ezt, aki teljesen a fiatalság pártján áll! Hogy egyetlen szabadság van – és az itthon van. Az ember belenő egy tájba, egy nyelvbe, szokásjogokba és barátságokba – az általános szabadság ezeket sohasem adja vissza. Különösen nem egy magyar embernek. Mi kint csak bolyongunk, a szabadság látszatérzésével, pénzzel a zsebünkben – de hontalanok maradunk. Olyan ez, mint a család, amelynek esetleg rühelljük a törvényeit, de más családban feszengünk. (Jónak mondta a családot, sosem volt senkim. Talán magára értette?) A legjobbak is – kis nép nagy fia – ezt a rangot érik el, mint Károlyi Mihály. Aki aztán igazán tisztességes volt. Jót akart, igazat. Mégis olyan, mint egy holdbéli politikus, aki a földre integet. (Az a Károlyi, aki szétosztotta a földjét, gróf volt és feddhetetlenül igaz ember. A tizennyolcas Károlyi.) Hogy nem lehet kívülről szabadnak lenni. Sokat beszélt Károlyiról, imádja. Hogy az ilyen tisztesség olyan, mint márványsír a temetőben. Az egyén síremléke. Károlyi mindig igazat akart. De hol? Kinek? Absztraktan, mint ahogy hittankönyvben le vannak írva a tételes, biztos igazságok? Tenni… csak itthon lehet. Különösen egy kis nép életében. Itt lenni kell egy népnek. Jól-rosszul, keresztül-kasul, orvosnak, festőnek, egyáltalán bárkinek, de nem lehet világszabadsággal pótolni a helyi szabadságot. Milyen könnyű egy orvosnak kinn, ha gürcöl, elegánsan élhet egy zöld pázsitos villában. És az a világ teteje? Azt se tudja, hogy a páciensét Johannak vagy Jimmynek hívják. Nincs benn a népe vérkeringésében. Károlyi is csak emlékiratokat volt kénytelen gyártani, egy börtönök nélküli, horthysták és rákosisták nélküli – emlékszabadságról. Egy dél-franciaországi kertben. Olyan ez, mint a szerzetesek szabadsága. Tiszták – mert nem élnek. Szabadok – mert nincs hova kötődniük, se gyerek, se asszony, se test, se hús. Egyszerűen nem teszik kockára az életüket. Kialakítanak egy belterjes életet, amelyben szabadok, csak épp azt nem tudják megmondani, hol a Paradicsom kerítése.

Nagyon rám sorozott. Talán érezte? Hogy menőben vagyunk? Egy pillanatra azt reméltem, engem akar itt tartani. A személyemet. Hogy most… azt mondja, legyek az övé. De már csak indulatoskodott, mint egy Savonarola. Márai Sándorról beszélt még. (Csak egy könyvét olvastam: Vendégjáték Bolzanóban.) Aki aztán igazán németül, olaszul élhetett, írhatott, még nyelvi akadály sem volt előtte. De – azt mondta – minden kinti könyve szorongás. Nem-részvétel. Igazságok a dús semmiben. Aranyzsinórra fűzött léggömbök. Pedig Márai zseniális író. Világlátó. Differenciált európai állampolgár. Idehaza Kosztolányi lehetett volna belőle. Hogy nyomor és meghurcoltatás árán? Na ja. Glaszékesztyűben nem lehet magyarnak lenni. A kultúra nem egyetemes. Az emberek szívében nem az. Utólag – van egyetemes kultúra, de először bele kell a pocsolyába nyúlni! Ehhez lelki alkat kell, odakinn nincs az embernek lelki alkata.

Kár, hogy kiabáltam vele.

Azt ordítottam, hogy nekem itthon sincs lelki alkatom! Nekem egyáltalán nincs lelki alkatom! Ha olyan nagyokos, ezt tudnia kéne! Nekem nincs itt senkim, akit Vukovitsnak hívnak, senkim, akivel közösséget érezhetek a Nagykörúton vagy Tatabányán! Tessék nekem lelki alkatot adni! Hazát, családot, apát, anyát, szeretőt, embert, barátot, helyet, egy oldalági rokont! Csak ült az íróasztal mögött. Oda akartam rohanni, hogy kezembe vegyem a fejét, és dédelgessem. Annyira jó volt! Annyira szép!

Valahogy odadobtam neki egy koszos festményt, legördült az íróasztalról, ahogy lehajolt érte, nem engedtem, fölkaptam, és nyújtottam felé, nehogy azt higgye, hogy szakítottunk (milyen hülye vagyok!) – azt éreztem, valamibe kettétörik: abba, amit mond, abba, amit él: éreztem, nekem minden ez az ember, ez végigcsinálja, amit nem is lehet végigcsinálni, ez engem egyenrangúnak tart, a társának, én meg visszalököm az arcába a saját poklát; ez az én egyetlen emberem – sose fogok így beszélni senkivel; sosem fogok így érezni senkivel; talán épp ez adta a dühöt, hogy mégsem lehetek az övé; ez a lelke mélyéig megalázkodik előttem, a gondolatai ellenőrizhetetlen csapongásáig, én meg magamat követelem rajta; talán azt éreztem, hogy elveszítem az egyetlen tükröt, amiben még igazán látszhatom valaha, az egyetlen kulcsot, amire kinyílik a zár; hogy nélküle én egy senki vagyok, akárhogy fordul a sorsom, tart, mint isten, a kezemnél fogva; világoskék ing volt rajta… – Lehet. – Azt mondta. Mintha ő követte volna el a gyalázatot, a bűnt. Zöld, sárgás szemében mintha egy raszkolnyikovi függöny hullott volna le, ha megöl, azt se bánom. Visszásan azt éreztem – milyen nehéz lehet embert teremteni, ahogy ő teremtett belőlem –, s talán nemcsak belőlem, a sok tíz, száz emberből, akik mind azt várják, hogy háziistenük legyen, fölállítva az otthoni oltáron, mint a rómaiaknál, védők, teremtők…

Megfogta a vállamat. Maga felé fordított. Elrémültem a közelségétől, azt éreztem, jön, jön felém… kicsit megsimítottam a felső ajkamat, hogy letöröljem a párát róla – olyan volt, mint egy tiltás… Talán az is volt, öntudatlanul, mintha intettem volna elzáró ujjammal, nehogy… nehogy valami olyasmibe keveredjék, ami méltatlan hozzá.

Éreztem a szája leheletét.

Meg akart csókolni?

El akart búcsúzni?

Meg akart bocsátani?

Istenem…

 

Idehaza J. becsomagolt. Hogy mindent elintézett, remek jugoszláviai utunk lesz. Az én holmijaim is be voltak csomagolva. Még este jól együtt voltunk.

Most írok Mariannak pár sort. Igazán rendes volt velem, átkarolt. Mindig. Mint egy testvér.

És neki is írok.

Hagyok egy üzene…”

– Jó, hogy eljött. Nagyon jó. A férjem azt mondta, nem jön el… Ugye megmondhatom? Hogy nem jön el, fél szembenézni azzal, amit itt hagyott… Nem értékelte túl magát, nehogy azt higgye, elmondta, milyen szerencsétlenke is tudott lenni… Érti, hogy értem. Úgy beszélt magáról, mint egy szentről. Ne haragudjon, hogy ezt mondom. Tudniillik arra gondolt, maga jól érzékeli, hogy csalódnia kell. Na, nem őbenne… Ezt nem mondhatom. Ha van, aki végigcsinálja…

De a férjem nagyon féltette magát. Igen, akár hiszi, akár nem… Talán tulajdonképpen örült, hogy nem találkoztak Párizsban. Vagy legalábbis belenyugodott. Féltette magát. Nem is egészen értettem. Én bíztam abban, hogy eljön. Tudja, azt éreztem, ez a záloga annak, hogy meggyógyult. Bocsásson meg a kifejezésért… Hogy meg tud ütközni a múlttal, a múltjával, egyáltalán az országgal, a szellemi, anyagi közérzettel…

Valahogy úgy beszéltünk, mint a gyermekünkről. Akinek élete van, sikere, pályája, boldogsága… Kár, hogy nem fest. Nem is akart?

– Nem… – Saci idétlenül tartotta kezében a festményét. – Egyáltalán… meg kellett állnunk a lábunkon… – Megint elájulok, gondolta, a torkában összefutott egy csomó. – Inkább… így dolgozom…

– Gyereke van?

– Nem… Nincs gyerekem.

– De… szereti a férjét? Úgy értem, jól megvannak?

– Persze. Ő egy laboratóriumban dolgozik. Nagyon érdekes kísérleteket végez…

– De nem csalódott?

– Én? Nem… Miben?

– Jaj! Hogy visszajött!

– Nem, nem, egyáltalán nem… Igazán… Olyan jó volt itt… És ez a vacsora! Alig állok a lábamon…

– Üljön le. Még maradjon!

– Sajnos, megbeszéltem valakivel, hogy nyolckor találkozunk. Mennem kell.

– Annyira örülök, hogy megismertem! És hogy nekem lett igazam! Valahogy azt éreztem, maga nem fél… Mármint szembenézni. Hogy akire a férjem rátette a kezét, az kibírja… Na, nem akarok túlozni! De akiben a férjem bízik… Inkább így mondhatnám. Ő sokszor a saját eredményeivel szemben is kishitű.

Saci az asszonyra sandított. Arra gondolt: mi ez? Belélát vagy gúnyolódik, vagy csak fecseg összevissza? Látja, hogy megsemmisült? „Ritka a szent…” – ez csengett vissza a fülébe – erről az asszonyról inkább az jutott eszébe. Ezt csalják, ez szeret, ebben bízni lehet, ez fundamentum…

Megint a torkába lövellt, mint egy öklendék, az egész elveszett világ.

– Ezt a kis kubai rumot hoztam…

– Jaj, ennek a férjem nagyon fog örülni! Ennyire emlékszik, hogy mi a férjem kedvence! – A lámpa felé tartotta az üveget, mintha röntgenen lengett volna a folyadék.

– Neki hoztam…

– Na ne gondolja, hogy én iszom belőle! Legfeljebb egy kortyot, a kedvéért. És azt se gondolja, hogy szétosztogatja a barátainak! Él-hal a kubai rumért… Ez egyszerűen elbűvölő! Maga így emlékszik rá? Vagy tíz éve nem ivott kubai rumot!

Sári kitámolygott.

– A festményt csak nem akarja elvinni? Vagy igen?

– Nem… dehogy… – Visszaadta az asszonynak a képet.

– Írja meg, mi van magával! Most már tudja a címünket! A férjem annyira fog örülni! Ezt meg fölakasztjuk. Mindig kerestük, most aztán megvan! Kösse át a nyakát, elég hideg lett! De fölakasztjuk, biztos lehet benne!

 

Sári hazarohant. Mariannak pár sort hagyott, hogy indul a gépe. Még este elutazott Budapestről.

Csermely betörtetett az előszobába. Bőröndjét letette a sarokban, betódult a földszinti hallba.

– Na? Mi volt?

– Mi volt, mi volt… Mindig így jössz meg. Az ember várhat, mint a félbolond. Üdvözölni is elfelejted.

Csermely megcsókolta a feleségét.

– Dehogyis. Csak jövök… Mi volt?

– Itthon semmi. Mi lett volna? Inkább te mesélj.

Csermely körülnézett a szobában.

– Milyen fényesek a növények!

– Lemostam… sörrel lemostam őket. Szépek?

– Ajaj! Persze hogy szépek. Ez a kurva út… Ezt el sem tudod képzelni! Itt megvették a repülőjegyet, persze Ohridból haza. Mondanom se kell, hogy az utolsó három nap már Skopjéban voltunk, ahonnan Ohrid kétszáz kilométer… Skopjéből nem volt jegyünk. Persze csak a magyaroknak. A többi állam rendesen megszervezte…

– Kaliforniai csirkét csináltam. Megmelegítsem? Tudod, az a borban sült… De van előtte húsleves. Vagy egy kis pörkölt? Hideget is ehetsz, lesütöttem tarját, elég zsíros, de jóízű… Mustárral. Vagy beérett már a zöld paradicsom.

– Meleget, meleget! Levest! De ne menj ki! Halló!

– Persze, bent is legyek, meg kint is… Csak fölteszem a levest.

Csermely úgy kiabált utána:

– Nem tudod elképzelni a magyar szervezést! Ott álltunk Skopjéban, ohridi repülőjeggyel a kezünkben! A csomagunk elveszett!

Az asszony berohant.

– Elveszett a csomagotok?

– El. Miért ne veszne el? Képzeld el, leszállunk odamenet a repülőről… Hármunknak nincs meg a csomagja. Nincs hozzá fantáziád! Magyaráztunk, mutogattunk, angolul beszéltünk, oroszul, amit akarsz. A repülő ment tovább Tiranába. De még benn volt! Rajta a csomagjaink! Negyven percet állt még a gép! Annyit nem tudtunk elintézni, hogy leszedjék róla a csomagjainkat! Röpült Tirana felé! Rohangáltunk a hangosbemondóhoz, hogy ne vigyék tovább a csomagokat! Négy iroda… nem tudod elképzelni… a gép elrepült a csomagjainkkal, mi meg az irodistákkal üvöltöztünk.

– És mi lett az ingeiddel?

– Jaj! Kértük, lépjenek érintkezésbe Tiranával, hogy ha leszáll a gép, azonnal küldjék vissza Belgrádba, a mi ohridi gépünk még bevárja… Tudod, mit feleltek?

– Mit? Várj egy percet, leég a hús! – Az asszony kirohant.

– Nem kell hús! Elegem van a húsból! Agyonzabáltuk magunkat!

Az asszony visszaszaladt.

– Csak hátha megkóstolod… Biztos megkóstolod. És?

– És, és… Azt felelték, hogy Tiranával nincs telexük. Ezt elhiszed, ha valaki idegen meséli?

– És?

– Mit és? Ne tettesd magadat hülyének! Ott tébláboltunk. A restiben a nyugatnémetek meg a hollandok várták a továbbutazást. Ittak-ettek, röhögtek rajtunk, akik szaladgáltunk föl-le, mint a hangyák, a nagy váróteremben. Elhatároztuk, hogy hazajövünk, köpünk az egészre. De a Mohácsié volt az első előadás! Meg egyáltalán, vártak… Én is be voltam jelentve a kora gyermekkori pszichózisokkal…

– És?

– Á! Sör van itthon?

– Van. Persze hogy van. – Az asszony kiszaladt, két sárga címkés csehszlovák sört hozott be.

– Annyiszor könyörögtem, csak ezt az egy sört ne vegyétek! Olyan keserű, mint a méreg!

– Háromszor voltam lenn a közértben, de ezen kívül csak az a Bak sör volt, amit nem szeretsz, gondoltam, valami sör kell…

– Nyisd ki, légy szíves. Mindegy. Azt sem értem világosan: mért kell cseh sört innom? Decemberben? Még nyáron rendben van… KGST. Ihatom ezt a húgyot… Na ne haragudj… – Megcsókolta az asszony kezét. – Te érted ezt? Van hazai Mátyás, Kinizsi, Kőbányai… de nekünk ezt a mérget kell inni! Kis dolog, de… – Öntötte a torkán a sört, mint a bányász. – Huh! Dögkeserű. – Kitöltött még egy pohárral. – És ne ezt a keskeny poharat adjátok ide, kértelek már… Tele leszel habbal…

Az asszony az üvegtáblából széles poharat vett elő.

– Hagyjad… Majd leülepszik. Csak mondom. Nem lényeges. – Még egy pohárral fölhajtott, fintorodott. – Ennél rosszabb sör a világon nincs! Ott álltunk a tanácskozáson, abban az ingben, amiben utaztunk…

– Hát nem lett meg a csomag? Nyolc inged volt benne!

– Langsam! Belgrádból továbbröpültünk Ohridba. Meghagytuk, hogy Ohridba küldjék utánunk a csomagot. Tudod, mivel töltöttük el az első négy napot? Bevásárlással! Ingeket vettünk, fürdőnadrágot, desodort, fogkefét. És olyan büdösek voltunk, hogy nem mertünk elmenni egy tanácskozásra!

– Elveszett a csomag?

– Szartunk az egészre. Bevásároltunk. Adtak ezerkétszáz dinárt, amiből persze a többiek éltek, piáltak, ajándékot vettek, mi meg ingeket próbáltunk az áruházban. Ez is új ing, nem látod? – A férfi beakasztotta az ujját az ingnyakba, amely láthatólag fojtogatta.

– Szép. Mindig szerettem volna neked világoskék inget.

– Nem volt negyvenkettes! Hát be sem tudom gombolni! Nem veszed észre?

Az asszony hozta a gőzölgő levest. Egy pillanatra legörnyedt az asztal mellé.

– Sertés?

– Marhahús is főtt benne. Csak beletettem a tarja mócsingjait…

– Érezni. Elveszi a marhahús vastag ízét. Ezerszer mondtam. Mindegy. Fő, hogy itthon vagyok.

Ette a levest. A packásabb darabokat kitette a tányér szélére.

– Kuktában főzted?

– Elveszett a kukta gumija. Nem lehet kapni az egész városban.

– Gondoltam. Híg. És a marhája olyan, mint a kő.

– Hozzak mustárt?

– Mindegy. Jó lesz ez a torma is, bár olyan sárga, mintha romlott volna.

Az asszony kiszaladt. Hozta a mustárt.

– Nem romlott. Megsárgul egy hét alatt. Hozzak a marhahúshoz savanyút?

– Van?

– Minden van – mondta az asszony, és kiment a savanyúért, frissen eltett zöld paradicsomot bontott.

– Éretlen. Kár volt felbontani. Majd eszem ezzel a tormával…

– Nem kell mustár?

– Várj! Mivel szúrjam ki? Kösz. Na, most meg kifröcsköl! Nem lehet villával kiszúrni! Ez csak neked jut az eszedbe!

– Hagyjad, majd kimosom…

– Kimosod, kimosod… Egész nap mosol. Olyan, mint a drekk. – Na, szóval… Gondolhatod. Négy napig egy alsógatyában! És este meg mosni!

– Képzelem! Te mostál?

– Mit csináltam volna? Az erkélyen szárítgattam a harisnyáimat! Azt se tudtam, mennyi mosószert locsoljak rájuk! Gondolhatod, hogy elment a kedvünk a fogadástól… Reggelre meg se száradt… csak álltunk ott vizes gatyában!

Nevettek. A férfi magához vonta az asszonyt.

– Ne haragudj, de olyan hülye volt az egész. Gondolhatod… Édes vagy, hogy vártál… Gondolhatod, hogy mikor rám került a sor, igazán átéreztem, amit mondok. Hogy mi az éjszakai bevizelés… – Evett. – Látszik, hogy nem kuktában főzted. – Na, elmondtam… így, a vizes gatyában… a határeseteket… Hogy mi a különbség a kezdeti szkizofrénia meg a pszichopátiás személyiségfejlődés között… Régen írtam, régen el akartam mondani… Ilyenkor adódik a legtöbb tévedés… Egy kamasz lány pubertásos reakciói annyira hasonlíthatnak a kezdődő szkizofréniára… A diagnózist sosem szabad elhamarkodni… Az állapot megtévesztő. A szkizofrénia – no, csak pszichésen – kötődés nélküliség. De… megkóstolom azt a kaliforniai csirkét, ha már megcsináltad. De ne menj ki! Végig akarom mondani! Kimegy! Halló! Elfelejtem, amit mondani akarok! Halló!

– Csak föltettem a csirkét – jött be az asszony.

– Ez megtévesztő! Olyan, mintha a láb terpeszállásban van. Se ide, se oda! Érted! Nem tud elmozdulni, mert nincs hova. Érted? Személyiséghasadás. Nem mint diagnózis! Nincs fix pont. Az embernek kell egy fix pont. Rossz pont is jó, annál jobb. Nézd meg Dosztojevszkij vagy Rilke apját! Gyűlölni lehet az apát, de hiányolni aligha! Látszólag úgy fest, mintha állna valahol, hiszen terpeszállásban van! De nem tud elmozdulni, csak ha fölbillen!

– Ez a szkizofrénia.

– Nem mindig! – A férfi fölmutatta az ujját, mintha zseniálisan fölbökne. – Nincs senkije: ergo nincs mit határoznia! Nincs valakije: ergo nincs kit szeretnie! Világos? Egy egészséges gyereknek sem tehetünk akárkit, szeressed: ez az apád! Valami imitáció kell! Már Kinglerék bebizonyították, hogy ha a majmok magukban nőnek fel, neurotikusak lesznek. De ha beadnak egy drótvázas pótmajmot, beleszeretnek. Apjuknak hiszik! Kell egy drótvázas pótmajom. Nem bírom inni ezt a sört, ne haragudj…

– Van tihanyi cabernet… vörösbor…

– Elég édes. De jöhet… Várj! Ne menj ki! Érted, amit mondok? Nyolc hónapos korukban megelégelték a majmok a pótmajmot! Széttépték! Mert nem mozgott, és akárhogy utánozták is a szagát, valahogy rájöttek, hogy ez nem az ő emberük! Nem az ő majmuk!

– Nem reagált – mondta az asszony.

– Így van! Na mindegy, nem is ezt akartam mondani, csak hogy ott álltam vizes alsógatyában…

– És megjött a csomag?

– Ajaj! Azt nem mesélem el. Megjött. Négy nap után, háromszor voltunk a reptéren, mindegy… De Skopjéből nem tudtunk hazajönni. Megpróbáltuk beváltani a repülőjegyeket, amiket Ohridba állított ki a dicsőséges magyar hatóság. Persze kiröhögtek minket. Két napunkba tellett… Azt mondták, menjünk vonattal. Már mindenbe beleegyeztünk, hogy majd a vonatnál vár minket a belgrádi orvosszövetség. Tudod, kit vártak? Na, Belgrádot elmondjam? Nem tudom elmondani. Nemhogy orvosszövetség nem volt, de város sem. Kilenc óra múlva ment tovább a vonat… Mi meg épp annyi dinárt tartottunk meg, hogy enni legyen… Na, enni se tudtunk.

– Nem ettetek semmit?

– Egyrészt drágaság van, s ezt nem tudtuk, de ez a legkevesebb. Be akartuk rakni a csomagmegőrzőbe a csomagjainkat, hogy legalább pár lépést tegyünk a városban. De annyiba került volna, hogy akkor még egy joghurtot se tudtunk volna venni. Így maradt a joghurt, és maradt a csomag. A nyakunkon.

– Remek!

– Neked. És elmesélni. De ott lenni már nem. Mindig elhatározom, hogy nem megyek ki. Mi a parkokban bujkálunk – mint Svájcban is, tudod, ahol az a gyermekkongresszus volt –, és háromszögsajtot zabálunk suttyomban, míg a nyugati kollégák ránk köszönnek: „Á, á… Sajt! Egészséges!” Köszönöm. Elég volt! Nem megyek. Itt is az volt. Csak itt az Ohridi-tó partján sétálgattunk gyanútlanul, és gyorsan be akartuk kapni a dugi sajtokat. Két francia professzor is jött arra, persze bedobtuk a tóba a sajtokat, és előkelően handabandáztunk velük a kora gyermekkori éhezés agyi következményeiről… Na, ez már sok!

– Behozom a csirkét. Mézzel és borral csináltam…

– Ne menj ki! Várj még. Belgrádban nem volt hol leülnünk. Kezünkben a dögnehéz csomagok. Pályaudvar. Na, a pályaudvar, az elmondhatatlan… Osztrák–Magyar Monarchia. Semmit sem változott. Olyan piszok, amihez képest a Keleti a Hilton. A török meg görög vendégmunkások, de harmincasával, a kövezeten feküdtek egy sarokban. Szennyben. Na, így… Ezt a vörösbort nem lehet vízzel inni. Mért tettél bele vizet?

– De vízzel szoktad…

– A kadarkát vagy a sillert. De ezt nem. Ezt nem lehet vízzel inni.

– Majd kiöntöm. Adok új poharat.

– Hagyjad. Most már megiszom. Csak mondom. Na, gondolhatod Belgrádot. Állítom neked, hogy rengeteg olyan ház van még, amit a háború óta nem renováltak. Nem értem: nincs pénzük?

– El vannak adósodva.

– Lehet. De a piszok még nem pénz. Az első osztályú váróteremben volt vagy nyolc szék, azokat nézték ki egymás alól az emberek. És időnként bejött egy rendőr, igazoltatni az alakokat, van-e első osztályú jegyük. Akinek nem volt, azt kitoloncolták. Például egy apát a kisgyerekével. Így vártunk kilenc óra hosszat.

– Látod, másutt sem annyira fényes az élet.

– Most kimegy! Halló! – Csermely a kezébe temette az arcát, a fejét csóválta.

– Már itt vagyok. Mondtam, hogy szénné ég. Ezért csináltam…

– Nem baj… Úgyse vagyok éhes. Már túl vagyok azon a ponton… Átmentünk, felváltva, az egyik postára, és ott aludtunk egyesével. Mert persze megeredt az eső. Gondolhatod.

– Szegénykém. Hullafáradt lehetsz.

– Mondjak valamit? Az vagyok. Ja, azt nem meséltem, hogy Ohridban, ahol négy napon át mindig kimentünk a reptérre, egy jugoszláv kolléga nagyon rendes volt, kiugrott velünk a reptérre – végül is bejelentették, hogy a következő gépen rajta lesz a csomag. Név szerint, cím szerint satöbbi. A gép három órát késett. Nem volt köd vagy ilyesmi, csak úgy. Szokásból. Na, akkor azt mondja a jugoszláv kolléga, menjünk a lejáróhoz, nehogy végig kelljen várni, amíg az összes utast elvámolják vagy kicsomagolják. Ott volt lenn a raktár. Ilyen dróthálóval körülzárva. Mit mondjak? Ott voltak a csomagjaink két nap óta. Míg mi mostuk a gatyákat…

– Elképesztő! És mit szóltatok?

– Haza akartunk jönni. Mondom, az első négy nap azzal telt el… Á! Marhaság! Tényleg szénné égett. De eredetileg jó lehetett.

– Mindig így járok.

– Na, ez olyan mellékes, édesem… Nem lehet kiutazni, ezerszer beláttuk, mégis ráállok. Azt a nyüzsgést! Mire való egy ilyen tanácskozás? Ami eredeti felfedezés létrejön, azt úgyis otthon, magában csinálja meg valaki, a saját kísérleti laboratóriumában vagy klinikáján… Nem ezeken a nemzetközi zsúrokon fogjuk megváltani a világot! Olyanok, mint a börzék. Ha látnád a tagokat! Itt egy kopasz hollandus árulja a cikkét egy szőke svédnek, ott egy méla angolra próbálnak rávarrni egy új ausztrál kollégát, hogy vegye föl a klinikájára dolgozni… Amott egy brazil táncosnőnek kinéző orvostudor fonja át egy ősz spanyol tudós ráncos nyakát valami ösztöndíj reményében, arrébb egy nyugatnémet professzor ügynököl bizonytalan újdonságú gyógyszerekkel az új lengyel kooperációban… Borzalmas! Ez már nem orvostudomány. Ez már nem eszmecsere. Ez már nem is embernyáj. Börze. Na és… azért adj még egy combot, életem, amelyik nem égett el, nagyon jó… Vagy túl sokat eszem? Nem tudom, mért vagyok ennyire földobva. Huh… A szívemet is érzem… De egyszer úgyis ki kell nyiffanni…

– Ne butáskodj. Csak ijesztgeted az embert. Föl vagy dobva, persze, mert annyit utaztál…

– Az igaz… Több mint huszonnégy órája jövünk! Ezalatt Japánból is meg lehet érkezni! Így szervezni! Na de megmondom a Szövetségben, ne félj!

– Csak ne izgasd föl magadat. Inkább én mesélek…

– Persze… Még semmit se mondtál. A gyerekek voltak?

– Voltak, rendesek, kérdezték, mikor jössz. Csak hát, tudod, ha nem vagy itt… mindig olyan elfogódottak…

– Na ja. Mit vársz? Hogy a nyakadba ugorjanak, mert elszeretted tőlük az apjukat?

– Mindig ezt mondod…

– Mért, mit mondjak? Hogy te vagy az édesanyjuk? Persze egy sort se írtak nekem?

– Hova?

– Ide. Ide, le az asztalra! Hogy apa, itt voltunk, reméljük, még nem döglöttél meg! Ennyit sem írhatnak le?

– Levelezzenek, mikor itt vagyok én? Majd én elmondom, ha üzennek valamit…

– És mit üzentek?

– Semmi különöset…

– Na látod! Ez a jellemző. Tudod, már nem is érdekel. Egyszerűen nem is értem őket. Kúsztam utánuk minden vasárnap, hiszen tudod, te tudod a legjobban, mert te fizetted meg igazán az árát… Semmi. Mintha nem is volnék a világon.

– A gyermek nem hálára termett.

– Na, ezek a te alapigazságaid. Második Csermely hercegasszony aranymondásai: „A gyermek nem hálára termett… A lónak négy lába van, mégis…” Na, gyere ide… Csak hülyéskedek. Nem is tudom, hova lennék nélküled. Csak handabandázom itt… Jó volt hazajönni… – Átkarolta a feleségét. – Ajaj! Aztán tudod, mi megy… Pokoli mennyiségű étel, fogadás, ital a végtelenségig, a tanácskozáson másnapos emberek horkolnak, miközben hallgatják az alkoholos befolyásoltság hosszú távú és akut veszélyeit… Orvosnők! Újabban rengeteg orvosnő van, orvosnő professzor, vagy hogy mondjam neked, folyton a szexuális élet zavarait boncolgatják; az embernek az az érzése, hogy a saját zavaraikat adják a betegeik szájába… Este meg szügyig kivágott ruhákban lejtették a kólót. Remek volt! Volt egy osztrák csaj, feketére festve, piros ruhában és X-lábbal, az a mi Mohácsi Jenőnknek magyarázta folyton, hogy tulajdonképpen mi egy országhoz, az osztrák–magyar birodalomhoz tartozunk… Ha láttad volna Mohácsit! Már ha meglátta, menekült! A nő egyébként a maszturbáció kiegyenlítődési tényezőit kutatta a szkizofréniásoknál… Utolsó nap olyan részeg volt, hogy két masszív jugoszlávnak kellett ölben fölvinni a szállodába… Gondolom, hozzásegítették az éjszakai nyugodalomhoz…

– Sajnáltad, hogy nem te…

– Á! Nagyon műnő volt… Azt nem is mondtam, hogy gyárlátogatásokat is szerveztek. Hogy mért? Talán hogy megismerjük a jugoszláv gazdasági fejlődést… Tudod, ők ebből is valami országpropagandát akartak csinálni… Persze megható… Egy kommunista pártsejt titkára kísért minket… egyszerű ember, sántított… partizánkodott… igen. Az hitt. Lelkesen magyarázta nekem, hogy itt, Macedóniában még nem tértek át a teljes szövetkezeti formára… most próbálják, elég keserves. Nem akarnak kényszert alkalmazni… Gondoltam, akkor elhúzódhat még egypár évtizedig. Mert az emberek maguktól nem mennek bele semmibe. Sajnos. Bele kell nyomni a fejüket… egy kicsit. Ha láttad volna azt a nyomort! Nemcsak ott lenn, Macedónia aljában, de magában Strugában. Ahol tanácskoztunk, Ohridtól húsz kilométerre. Balkán. A főutcán, a modern három-négy emeletes házak mellé kátrányviskók vannak ragasztva! Benne üldögélő, elaggott albánok, mohamedánok… Ne hidd el! Majd megmutatom a fényképeket. Én se hittem… Persze szabadok. Szabadon nem csinálnak semmit. A táj megművelhetetlen, hozzászoktak az évszázados éhezéshez meg a török uralomhoz. De a temetésen – egy temetési menet ment át a városon – vagy nyolcszáz ember kinn volt, népviseletben, fekete meg fehér fezben… Várj! Hoztam is egyet…

Csermely fölugrott, föltúrta az egyik bőröndöt, kiemelte a fezt, az asszony fejére tette.

– Na milyen?

– Mindig egy sapkával jössz…

– Semmi. Kész. Add ide… Majd én hordom. Neked nem érdemes semmit sem venni.

– Hoztál már lengyel sapkát, katonasapkát, kazah kucsmát, holland főkötőt, olasz tengerészsapkát, nyugatnémet stewardesskalapot…

– Jó. Rendben van.

– Majd ebben fogod a havat söpörni.

– Na és ha ebben fogom? – Az orvos a fejébe vágta, úgy ült ott. Töltött egy kis vörösbort. – Te nem kérsz?

– Ha nem adsz…

– Jaj… Nesze… Magadtól semmit sem csinálnál.

– Baj?

– Hát… nem baj. Szóval a temetés, az megrendítő volt, felváltva vitték a koporsót a barátok… a hídnál lerakták, mintha azon is átkelt volna… Persze a nyomor is megrendítő volt… Mondom, a macedón táj… Holdbéli kopár hegyek, sehol egy szál igazi fű… Kriva Palankába vittek minket, mondom, egészen a bolgár határhoz. Ez is az ő szerb szervezésük. Rosszabb, mint a mienk. De hát nekünk, keletieknek nyilván valami szocialisztikusat akartak mutatni… Ott dolgoztak, nyomoronckodva az emberek, olyan háztáji-melléküzemági-szövetkezeti alapon. A gyár lábtörlőket gyártott, vagyis szőtt. Adtak is egyet. Itt van, nem találom ki… – Megint a bőrönd mélyére túrt. – Na… Várj… Mondanom se kell, közvetlen egy orvostanácskozás előtt. Aztán a hónom alatt a lábtörlővel járkáltam a fogadáson… Ne nevess. Itt van… Egy macedón lány van beleszőve. Tessék.

Leterítette a földre. A kezdetleges gyári munkában volt valami báj.

– Ez olyan kedves – mondta az asszony.

– Persze hogy kedves! Ha belép az ember, mindig rálép a nőre. Rögtön tudja, hogy ő az úr a háznál.

– Te anélkül is tudod.

Az orvos visszaült, vakarta a fejét.

– Hát az elég nagy baj.

– Mi? Hogy tetőled függ minden?

– Igen. Most nem ellened akarok vádbeszédet tartani. De… tudod te, mire gondolok… Vársz, főzöl, körülveszel… de az ember… magában elsüpped. Mindig én. Én töltsek neked, én találjam ki a világegyetemet, én csináljam a konfliktust, a hangulatot, a produkciót… Sokszor azt érzem, te csak a nézőközönségem vagy…

– Leszedem az asztalt…

– Látod! Rögtön megsértődsz… Ezerszer tudjuk, nélküled talán magam is pozdorjává lennék… De mindig én emelem a zsákot. Mindent nekem kell kitalálni…

– Minden nem lehet meg egy emberben… Ezt is ezerszer megbeszéltük. Ilyen vagyok. Talán olyan valaki kellene neked, aki folyton zűrt csinál, mindennap mást akar, aki maga is zűrben él. Nem tehetek róla, hogy aránylag egészséges vagyok. Egy természetes ember. Lassan negyvenöt éves leszel, de még mindig nem nő be a fejed lágya. Mindennap új és új életet nem lehet elkezdeni… Kell valami folyamatosság. Nemde?

– Jaj, nem gondoltam ilyen komolyan! Csak igyál… Legalább igyál egy kortyot, ha kedved tartja.

– Most ittam, nem tartja kedvem.

– Ne légy ellenséges.

Az asszony leszedte a tányérokat, sertepertélt, aztán visszaült hallgatni.

– Na szóval… elvittek a macedón hegyekbe. Mit mondjak? Öt kilométerre egy kolostorba… valami búcsú volt, ami abból állt, hogy az emberek délután fölmásztak a hegybe, elemózsiával, kisgyerekekkel, szamarakkal, amit akarsz… Gyertyát égettek az üdvösségükért, aztán hajnalig ittak, mulattak, táncoltak, berúgtak… Rengetegen jöttek kocsival, a lenti parkolóban vagy ötszáz kocsi állt… Mi dögfáradtan értünk vissza, egy ír, egy lengyel, mi magyarok meg három jugoszláv. No, aztán a szálloda halljában ezek berúgtak. Ilyen nálunk ma már nincs. Egy pöttöm macedón, egyébként kulturált orvosnak látszott, remekül beszélt angolul, begorombult… Dalolt. Partizánénekeket. Na, a lengyelt sem kellett félteni. Vodkát vodkára hörbölt, aztán egyfolytában énekelt vagy negyven nótát. Masírozott, tombolt. Még magyar nótákat is énekelt. Az ír gúnyosan megjegyezte: „Látja, kolléga, nekünk ez sok a miből. A közösből. Mi ennél individualistábbak vagyunk. Nekünk Európában inkább a személy számít, mint a mindenkori közösség.” Ott látva a lengyel kidülledt arcát, egy pillanatra igaza volt. De arról egy nyugati embernek fogalma sem lehet, mi az, amikor a nép meg az egyén sorsa annyira összefügg, mint itt nálunk, Keleten… Nem vitatkoztam vele. De a kis jugoszláv, egyébként vegetáriánus, szelíd emberke volt, összetörte a berendezést. Szó szót követve, valahogy a harmincas évekről beszéltünk, persze eléggé foszlányokban és eléggé beállítva, de hogy akkoriban mennyire ellenezték a Szovjetunióban a pszichológiát, és ez még ma is meglátszik a mi pszichológiánkon is… Arra már nem jutott idő, hogy kifejtsem, hogy az amerikai meg nyugati freudizmus mennyire felhígult… Amerikáról tényleg nem is beszélve, ahol az analitikusok a freudizmus vámszedői lettek; nem beszélve az analízis igen kényes szerepéről az elmebetegek esetében, amikor olyan dolgokat is fölszabadítunk, mikkel aztán nem biztos, hogy meg tudunk birkózni; nem beszélve arról, hogy az ilyen intenzív kezelés sokszor olyan kötődéseket hozhat létre beteg és orvosa közt, ami végzetes lehet… egy életre kihathat… Hiszen te magad tudod, ez a legkényesebb pontja a mi szakmánknak. Ha valakit igazán megmentesz, annak te leszel az életközpontja. Itt van az a finom határ, amikor a kezelés átlép szerelembe. Persze elsősorban a páciens részéről. Pótapa, pótanya, pótszerető lesz az orvos… s innen már gyakran nincs visszaút. Sokszor egy életen át pótember maradsz, akit hiányolnak.

– Vagy pótmajom. Amit most mondtál.

Az orvos nevetett.

– Ja! Akit aztán széttépnek. Na, nem is tudtam ezeket az én íremmel megértetni részegségünkben, de a kis macedón – valahogy Zsdanov neve is elhangzott, talán csak annak a korszaknak a jelképeként, talán épp a daloló lengyel vetette oda –, na a kis macedónnak ez elég volt. „Zsdanov!” – kiáltotta, és poharat vágott a földhöz. Egyiket a másik után. Aztán azt kiáltotta: „Berija!” – még öt pohár. Berija nevét üvöltözve összetört vagy hatvan poharat. Nem viccelek! „…Berija? Bumm!” Oda a kőpadlóhoz. Bokáig jártunk a cserepekben, persze próbáltuk csitítani, de nem lehetett. Csak vagdosta a földhöz a poharakat a névre, még a tányérokat is. Egy fiatal, nagyon kedves portásfiú jött oda, kérlelte, de azt is csak itatta, és Berija-bummozott… Eléggé félelmetes volt ott, a macedón hegyek közt, az elegáns, de mindentől távol eső szállodában ez a törpe ember… Nagyon el tudtam képzelni, hogy ezek, ha nem volt más, elharapták a németek torkát… Már szó sem volt pszichológiáról. Nehogy azt hidd, hogy másnap bocsánatot kért vagy ilyesmi… A gyári fogadáson is Berija-bummozott… akkor már csak viccesen, szállóigeként…

– És a nyugatiak?

– Persze… Azok, szokás szerint, de nem politikailag, megkörnyékeztek… Nem dolgoznánk-e amerikai klinikán… Ők nagyon érdekesnek tartják a koncepciómat – ó! – a fiatalkori elmebetegségekről… Mondanom se kell, nem érdekelt annyira… Ilyenkor mindig fölmerül az a kötetlenség, pénz, ami ott van… Nem mintha ki tudnék menni… Csak egy kis lazítást… Kis eleganciát… Nem ezt a gürcölést, értetlenséget, kordában tartott tudományos gondolkodást… Egy csapásra… Tudod, hogy van… Nemzetközi szellemi nyüzsgést… Aztán… Skopje mellett van egy nagy park, oda is elvittek minket, mutatták, hol állt az első kőszínházuk… Az oszlopokat – ötöt – fölállították emléknek. Ott döbbentem rá: száz évvel ezelőtt valahogy minden szellemi megmozdulásnak megvolt a maga szellemi hinterlandja is… Akik akartak… Akik összefogtak… Sznobok, lelkesek, tudósok, színészek, írók… mindegy – személyes sereg volt körülöttük, mögöttük. Ahogy állt ott az az öt kőoszlop, ez jutott eszembe. Pedig csak száz év telt el… Nevetni fogsz… Akkor még annak is jelentősége volt, hogy egy kisvárosban milyen ruhában jelent meg a színházban egy asszony… Ezáltal személyesebben részt vett az aktusban, magában a színházi vagy szellemi figyelésben. Személyesebb volt a szellemi jelenlét; ez nemesítette az embereket, ambicionálta… Mért olyan hiteles egy-egy Krúdy-ruha, egy-egy Krúdy-étek, egy-egy Krúdy-sors? Mert valakik, kis-valakik vagy nagy-valakik mozdulnak meg, álmodoznak, harisnyakötőt villantanak, vagy bazsalikomot szednek. Egy-egy klinika a maga jó-rossz szellemi mentsvára volt… munkacsoportja. Egy színház – a városé volt, s ezt ki-ki érezte. Egy park – személyes park volt.

Nem Keletről meg Nyugatról van szó.

Sokan vagyunk.

Az egyedekből tömegfők lettek azonos nejloningben, tréningruhában vagy autókban… Ezt már nem lehet „egyéniesíteni”… Sok lett az ember. Ezáltal társadalmiasulnia kell – masszásodni, személyiségében devalválódni –, hogy egyszerűen el lehessen rendezni az utcákat, az autókat, a lakásoknak hasonlítaniuk kell egymásra, mert másképp ilyen tömegben előállíthatatlanok…

– Kifárasztod magad…

– De nem így van? Nem lehet ennyi embert „üdvözíteni”! „Boldogítani!” A parki sütödében mindenki megkaphatja a maga lacipecsenyéjét, sült kolbászát, rostonmáját… Bezabál, továbbmegy, böfög, beül és fényes kis skopjei moziba… valahogy nincs is értéke. Mindenki ezt teszi. Bezabál, továbbmegy, böfög, beül a moziba… Ezt a tömeget csak manipulálva lehet egyáltalán eltartani, életben tartani… Inggel ellátni, cipővel, kocsival, tréningruhával… Sült kolbásszal. Ennyi embernek rengeteg sült kolbász kell! Akarja! Szereti!

Néztem a skopjei új városrészeket… Tudod, a földrengés után minden állam segít nekik, ki-ki fölépített egy-egy gyors színházat, olvasótermet, kórházat, áruházat… Mint egy nemzetközi zsibvásár… Nincs képe a városnak… Ne építették volna föl az önzetlen adakozók ezeket a magukban gyönyörű palotákat? De mire valók? Stílusra, szellemre, építészetre? Nem. Csak hogy a megszenvedett skopjeiek el legyenek látva.

Elbújni. Az jutott eszembe. Ahogy ott a szupermarketban álltam. Sodort a tömeg. Elbújni. Háttal, érted, háttal az emberiségnek, mert máskülönben nem tudsz az emberiségért tenni semmit! Ahol még a személyiség maga van! Szabad! Önálló, tiszta! Nemhogy Amerikába menni pénzért, gyors sikerért, mohó autókért, hanem egy tanyára! A tömegesedésben már nincs semmi személyes. Egyedi. Az érték be van táplálva a komputerekbe… Kiadja a nagy diagnózist, amint az amerikai klinikákon. „Ön szkizofrén…” – mondja a gép. „Ön pszichopata…” – mondja a komputer. „Ön meggyógyul” – mondja a számítógép. És esetleg két hét múlva jön egy komputerlevél: „Elnézését kérjük, elcserélte a gép az adatokat, ne haljon meg…” De az egyén, a beteg meghal.

Nagy csönd lett. A félig kiásott bőrönd meredt a szoba sarkában, a sörrel lemosott növények fényeskedtek, az elegáns sárga terítőn vakítóan ragyogott a félbemaradt vörösbor. A könyvek nem lélegeztek. Olyan volt a szoba, mint egy holdbéli vákuum, mely beszippantja a két embert. Lökődtek a semleges sugarakban, kallódtak a maguk kiszabta tenyérnyi űrben. Valóban, mint egy űrállomás, bolyongtak a tömeges térben.

– Vukovits Sári volt itt.

– Vukovits Sári?

– Igen.

– Na de hogyan?

– Eljött. Hogy lásson.

– Hazaköltözött?

– Nem. Csak látogatóban.

– Ne mondd! A marha.

– Mért mondod ezt?

– Nem… csak… mit akart?

– Mondom. Hogy lásson.

– Na de… Mi van vele? Egészséges?

– Kanadában él… Dolgozik.

– Fest?

– Nem fest. Kiakasztottam a festményét a szobádban.

– Milyen festményét?

– Tudod… azt a vörös Krisztus-fejet.

– Kiakasztottad?

– Megkerestük a padláson… Úgy láttam, örül neki, hogy megőriztük.

– Mit csinál?

– Tervező. Tojástartókat tervez.

– Egyedül él?

– Dehogy. Azzal a fiúval házasodott össze, akivel kiment. Vegyész. Mérgekkel kísérletezik.

– De… hát… szóval eljött. És… milyen?

– Alacsony. Barna. Rendesen nézett ki. Nem festi a haját. Egy a száz közül.

– De… mi volt a benyomásod?

– Mire vagy kíváncsi? Úgy láttam, nem beteg. Hozott neked rumot.

– Rumot?

– Hogy emlékszik, szeretted a kubai rumot, hozott neked. Ott van.

Az orvos fölállt, a kis italkosárhoz ment, kiemelte az üveget.

– Nézd, ez a kubai rum! Vörösarany.

Kihúzta a fiókot, elővett egy aranyozott thaiföldi kést, körülvágta a műanyag dugót, lepattintotta.

– Ezt hozta? Állati jó szaga van!

– Te mindig szeretted…

– Erre gondolt, a maflája… Igyunk egy kicsit…

– Neked hozta. Hangsúlyozta is.

Az orvos az üvegpolcra nyúlt, kivett egy elegáns, nyolc centiméteres üveghengert, abba gurguláztatta az italt.

– Kóstold meg! Na, egy kortyot.

– Nem kérek… Idd csak.

– Ne butáskodj. Csak épp kóstold meg.

– Majd… Most nem kívánom. Koccintok veled a vörösborral.

Az orvos összecsendítette pohárkáját az asszonyéval.

– Nézd ezt a színt!

A lámpa felé tartotta, rubinszínű volt, ahogy a poharat átjárták a sárga fények. Az orvos fölhajtotta.

– Ez igen! Ennek olyan a zamata, mint a hasisnak. Nem mintha a hasist ízleltem volna. Persze, cukornádból készül.

Visszaült, kezében az üveggel.

– Fölszalad az ember agysejtjei közé. A szag is… Na mesélj… Mégis, milyennek találtad?

– Nem tudom. – Az asszony forgatta a poharában a vörösbort, aztán kiitta. Megrázkódott. – Sosem tanulok meg inni… Milyen? Azt hiszem, tűrhetően megvan. De én ezt nem tudom megállapítani. Keveset beszélt.

– No, sosem beszélt valami sokat. Istenem, a Saci…

Megint kitöltött magának egy pohárnyit. Megitta.

– Valami csodát vártam. Ahogy leírtad. Meg ez a festmény… Persze nem lehet így megítélni egy embert… Talán elfogódott volt. Nyilván nem velem akart találkozni. Hanem veled.

– Elutazott?

– Persze. Nem tudott két hétig várni.

– Megadta a címét?

– Jaj, látod, azt nem is kértem tőle! Annyira átragadt rám az idétlensége… Pedig biztos csak zavarban volt. Elájult.

– Elájult?

– Igen. Ahogy mentünk föl, hogy megkeressük a padláson a képet, egyszerre összenyaklott.

– De… mi lett vele?

– Éhes volt. Azt mondta. Ne hidd, hogy kidobtam.

– De mért hinném? Éhes volt?

– Igen. Megetettem. A gyerekeket vártam másnapra, készen volt egy fácán tárkonyosan. Tudod, a kolléganőmtől kaptam, akinek erdész a fia. Na, azt adtam neki. Falta.

– Na, azt gondolom. Talán sosem evett ilyet. Ha te nekiállsz…

– Nekiálltam. Gondoltam, a gyerekek örülnek. Mindenesetre örültem, hogy van itthon valami rendes étel, amivel megkínálhatom.

– De mért ájult el?

– Mondom, azt mondta, az éhségtől. Rájött.

– Rájött?

– Az éhség. Van ilyen.

– És mit mondott?

– Mondom. Gyárban dolgozik, tervező. Gyereke nem lett. Azt mondta, a férjével jól megvannak. Téged meg mindenképpen látni akart.

– Látni?

– Jaj, csak mondom! Szóval találkozni veled. Ez is nagy dolog. Hogy el mert ide jönni.

– Mért ne mert volna?

– Jaj, hát veled beszéltük, hogy ez a kis Vukovits Sári, akárhányszor visszajöhet, de téged nem fog megkeresni. Te mondtad.

– Ja, az igaz.

– Nem félt ő annyira tőled.

– Mért félt volna? Nem kóstolod meg ezt a rumot? Igazán használható…

Az asszony nemet intett a fejével, a férfi kitöltött egy pohárkával, kedvtelve nézte, aztán felhajtotta.

– És?

– Hogy milyennek találtam? Nem tudom neked pontosan megmondani. Olyan félembernek.

– Félembernek? Betegnek?

– Nem… De hát nem is beszélt… Inkább én beszéltem… Nem is tudom, miért. Talán mert ő hallgatott. Lebegett. Azt éreztem, nincs vele semmi alapvető baj… Úgy értem, nem lesz öngyilkos holnap délután. És lehet, hogy csak itt bizonytalanodott el, hogy nem talált itthon… Nem észleltem rajta semmilyen tünetet, ha erre vagy kíváncsi. Nem tudtam megállapítani. Azért ilyen-e, mert eredetileg is ilyen…

– Milyen?

– Álomkóros. Na, ezt csak úgy mondom. Vagy mert keresett, nem egyszerűen téged, hanem valamit a múltból, amit nem talált, talán nem is találhatott meg… Mintha valaki a kötélen mászkál, a hatodik emelet magasságában, és minden percben megbillenhet… Na nem hogy leveti magát, mondom… hanem…

– Nincs meg a lelki egyensúlya, úgy érted?

– Még ezt sem… Gonosz legyek? Azt éreztem, nem is akarja, hogy meglegyen. Kifeszített húron lebeg… nem talál valamit, amit nem is akar megtalálni. Fél megtalálni. Inkább lebegni akar. Fél stabilizálódni, mert akkor talán rádöbben, hogy ennyi volt az egész… Ismered ezt a fajtát.

– Milyen fajtát?

– Na, nem úgy értem… Csak… ezeket. A határeseteket, ahogy te mondanád. Te is tudod, milyen nehéz ezt eldönteni. Ezek a lehetőségemberek. Utólag, tizenöt év távlatából nagyon nehéz megállapítani, azért nem lettek jobbak, okosabbak, szebbek, egyszerűen emberibbek, mert valami kulcs hiányzott hozzájuk… Nem beszélve a gyereksorsukról… Ennek nincs senkije.

– Ezt én is tudom.

– Na. De most sincs.

– Úgy érted, a férjével…

– Ilyenkor nem számít a férj! A meglévő sors. A pénz, az autó, Kanada… Neked magyarázzam?

– Nem… Csak hogy azt mondod…

– Azt mondom! Ezt mondom. Van, aki báb akar maradni. Márminthogy lehetőség. Addig minden lehet. Amíg báb. Csudatünemény, ihlető, zseniális… csak éppen semmi. Ez a műfajuk. Hogy „lehettek volna valamik”… Már akkor ezen gondolkoztam, ne haragudj, mikor az elszemélytelenedett tömegekről beszéltél. Az élet elég kegyetlen. Van, akiből lesz valami, van, akiből nem lesz semmi. Van, aki ezt böcsületesen fölvállalja, van, aki azzal áltatja magát, hogy csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy az életük jobbra forduljon, révbe jussanak, tehetségesek legyenek, csak éppen egy picit kell fordítaniuk a sorsukon… majd akkor beáll a csoda. Vagy a sors. Vagy a tehetség.

– Ez elég komolyan hangzik.

– Elég komolyan hangzik, mert szeretem ezt a lányt. Lányt? Harmincas asszony ma már… Szeretem, mert te szereted, szeretem, mert te szeretted, vagyis… akartál belőle valakit, igazándiból megmentetted, nemcsak ahogy beadunk egy injekciót, vagy kezelünk valakit… Neked ez majdnem olyan, mint egy per, hogy tudtál-e valakiből valamit faragni… Lehet, hogy bábocska. Lehet, hogy tényleg te hiányoztál az életéből.

– Mit mondasz?

– Ezt. Hiszen ez nem beteg. Nem egy beteg. Lehet, hogy te vagy a betegsége.

– Most ezzel jössz?

– Ezzel jövök. Te magad mondtad, hogy milyen furcsa, hogy az analizáltak annyira bíznak az őket vezető emberben… Épp az imént mondtad… Az élet nem ilyen – találkozom, nem találkozom – biliárd? Olyan kevés a lehetőség! Hol vannak már a platóni fél diók, melyeket a világ legtávolabbi pontjáról való fél diók egészítenek ki? Ki hisz ebben? De vannak találkozások, melyek az egész életünkre kihatnak.

Az orvos töltött magának a rumból.

– Ne haragudj… Hova akarsz velem és Vukovits Saroltával kapcsolatban kilyukadni?

– Ne légy ingerült. Igazán, próbálom becsületesen végiggondolni…

– Mért nem ezzel kezdted? Hagysz engem itt fecsegni színházakról…

– Gondolhatod, hogy azóta nem alszom. Nem a kisasszony miatt. Bár szegénykém, annak sem mindegy. Miattad. Te ki vagy?

– Jópofa vagy…

– Nem vagyok jópofa. Most inkább rossz pofa vagyok. Sőt nekem elég könnyű a helyzetem, mert nekem – te vagy a kulcs. Én – veled lettem azzá, ami lettem. De te? Ma is mondtad, hogy találékonyabb, intenzívebb, mozgékonyabb emberre volna szükséged. És ez nemcsak amolyan panasz… Hátha igazad van? Hátha én megbéklyózlak abban, hogy teljesen te tégy!

– Na… ezt mindig elmondom, hogy annyira rám hagyod magad… Ez nem szeretetbeli… ez személyiség…

– Onnan jutott eszembe, hogy te annyi embernek adtál életet – nagy szó! –, hitet, gyógyítottál, leheltél, ha szépen akarnám mondani; elég volt egy gyúlékony anyag. Ebben a kislányban is ez izgatott. Gyúlékony anyag. Kétségtelen. Orvos vagy. Segítesz. Megmented. És aztán?

– Mi aztán?

– Most nem mint betegről beszélek. Hiszen valójában nem beteg. Tükörpont. Mint a nap. Mindenkinek ad egy kis fényt, hogy éljen. De te élsz?

– Most ilyenekkel jössz…

– Neked is vannak sebeid, neked is van gyermekkorod, te is ember vagy. Vagy nem?

– Édesem…

– Te kiből gyógyítod meg magadat? Azt szoktad idézni József Attilától: „Csak másban moshatod meg arcodat…” Ez így igaz.

– No de mi a baj? Hogy beállított ez a lány…

– Nem. Dehogyis. De egyszer neked is választanod kell! Nap vagy. Fényt adsz és életet. Nem beszélve arról, hogy mint orvos, a kezedre játszik az esetek garmada… Mindig te vagy az adakozó… Olyan ez, mint egy központban élni, ahonnan áhítják a napenergiát… Beléd szeretnek… Tovább élnek, elsatnyulnak… Még nem is lehet hibáztatni, hiszen ez a hivatásod… Jól csinálod, és számtalan ügyefogyott orvosnál különb vagy… De a nap egyedül van. Csak a visszfénye él. A napra nem hat vissza semmi? Mozaikcsillogásból összeragyoghatja magának a világát?

– Elfáradtam… – mondta az orvos. Kitöltött magának még egy kupicát. – Jókat mondasz… – Megitta a rumot. – Ez is nagyon jó…

– Arra is gondoltam, mikor találkoztam ezzel a lánnyal, neked olyan kevés elég… És ez így van jól… Belelátsz, belehevítesz másokba olyan kiragyogásokat, melyek talán nincsenek is bennük… Szalma, papírszelet, női láng, elveszett gyöngédség… Minden lángra gyúl… Ez csodálatos adottság. Valóban gyógyító erő… De az erő fogy… A te múltad is összeroppan magad mögött, mint egy napmáglya. Nekem könnyű. Én téged szeretlek, amíg élek. Amíg élsz.

 

Hajnalban rosszul lett az orvos. A lépcsőkorlátba kapaszkodott.

– Edit! Edit! – azt kiabálta.

A mentők az István Kórházba szállították – szívinfarktussal.

Műanyag rolók voltak az ablakon. Egy teljesen lesötétített dobozban – vékony csíkok. Nem világosodik. Visszahull az ember a sötét dobozba.

Műanyag rolók… Nincs a sötétben semmi. Az agy, mint egy önmagával átitatott szivacs, saját nedveit érzi. Mintha ott forrna. Bent, egyenletes rotyogással. Rotyog az agy. Bugyborékol. Nedves az egész doboz.

Műanyag rolók… Vékony vonalak, nem világosodik. Hogy ki találta ezt ki? Csíkok, csíkok… Tömlő az egész test. Test? Visszahullani a sötét dobozba.

Reszel a száj… Brrr… de undorító!

Megmozdulni… Milyen világosak a műanyag rolók! Milyen élesek! Nem… Nem kell. Visszahullani! Vissza…

Csak meg nem mozdulni! A test… jaj… a test undor… „Ez az én testem…” Mosolyogni való. „Ez nem az én testem…”

„Gőgös Gúnár Gedeon…” „Gőgös Gúnár Gedeon…” Csak nem öklendezni, csak nem öklendezni! Jaj… Világoskék könyv. Libák. Libanyakak, hosszú libanyakak…

Valaki lélegzik a szobában. Fújtat. Érezni a levegő kiszorulását a rossz szitán… Rezeg a szita… Beleütközik a szitába a levegő. Átszűrni sem lehet. Átpréselni sem lehet. Milyen hangosan nyöszörög! Hörög a szita… Ilyen közel! Nincs fény. Sötétkék lepedő lebeg itt. Át kell passzírozni a szitán a levegőt… Mint a paradicsomlé. Csöpög, csöpög… Rákövesedett fogak. Csak ki ne folyjon a nyál… Köpni. Köpni… Kicsurgatni.

Világos lécek. Műanyag rolók…

Nem! Mintha az agyra boríthatnánk a szemhéjat… Letakarni! Letakarni az egészet! Mintha az agy mögött hunyódna le a szemhéj. Érezni, ahogy a koponyacsontokon belül lezárul. Vége.

Ez a kék folt? Világoskék folt. Fekete csíkkal… Kivillan… Combok. Két női comb. Világoskék folt. Combok.

Hú, de szúr! A láb sarka. Szúr. Egy ponton valami nyomja a sarkat. Éget, mint a tű. Semmi, semmi… semmi ne legyen! Semmi.

Világos van. Agyfénykép: vonalak. A balatonfüredi mozi. Rengeteg filmkép van a kirakatban. Két indián birkózik, nem két indián… Egy verejtékes, fehér arcú és egy indián… Arcuk közel egymáshoz. Kés a kézben. Éle fölfelé… Ez összeveszést jelent… A kirakatüvegben egy prémbundás, hegyes állú férfi tükröződik. – Nem akar moziba jönni? – Kés van a kezében. Fölfele fordítva az éle…

Márványasztalok. Hátradőlve olvasnak az emberek. Kisváros ez, hiába… Ütődöttek, idétlenek az arcok. Igyekeznek… igyekeznek… Nyomorviskók a villapaloták mellé ragasztva. Két piszkos öreg kinéz, fejükön fez. Fehér, kupolás fez… Mennyire piszkosak! Kátránypapír van a kezükre borítva. Ez az a rettenetes szag. Kátránypapír… Égett hús szaga, kátránypapír… Milyen büdös ez a két öreg! Apa! A fehér fezben! Apa… Hogy vigyorog! Nem látja, milyen idétlenek és szegények? Integet a temetési menetnek… az emberek a vállukon viszik a koporsót. Megállnak a hídnál… Leteszik a koporsót, hajlonganak… Apa benyúl a kék foltok közé… Szégyen. Halottak vagyunk pedig.

Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot… Megy a kocsiban… Kipakolták a beleit, kifordították az egész belső részét. Harangzúgásra vették ki a belső részeit… Mint a hentesek. Edit meg ott mosolyog! Edit… föl van tűzve a haja… milyen undorító… Beleszeretett Ferenc Ferdinándba… Tudni lehetett – neki Ferenc Ferdinánd kellett… Ápolónőruhában, hogy röhög!

Nem, ezt a szagot nem lehet kibírni! Égett hús… kátrány. De milyen világos van! A műanyag rolók! Jaj! Fölkelni! Ablak. Széthúzták a rolókat. A kezem… erek… ízületek… „Ez az én testem…”

Ez a víz, ez remek! Tempózni… Úszni. A parton kis alakok bolyonganak. És ez a nevetséges épület? Sárga, sárga… elmegyógyintézet. Dehogy! Legyezőépítmény, sokkal modernebb… Úszni… És mért fáj a vállam? Ez rettenetes! Egy tempót sem bír az ember tenni! Leszakad a váll!

Kék folt. Ezek női combok, nem vitás. Meg kellett volna halni.

– Jobban lesz, doktor úr…

Az agyra húzódik a szemhéj… elaludni…

Sötét doboz.

Megint a kék folt. A lába között. Milyen fényes a reggel! Valaki mozog. Milyen gyors! Hova hajol, meddig hajol?

– Ugye, jobban érzi magát?

Duruzsolnak, duruzsolnak…

– Na, azért ne nagyon mozogjon… – A kéz végigsimítja a homlokomat. Edit… Egy gyűrű koppan a homlokomon. Mért üti a homlokomat? És… Nem tudok megmozdulni. Egybe van kötve a testem valami szerkezettel… Csövek. Mi ez a szita? Lélegzet. Én szitálok? Az orromat hagyják szabadon!

Megint Szarajevó… Rajtam röhög az egész város… Ki vagyok terítve, ki vagyok belezve… Alain Delon kezében kés? A kés élire van állítva, egy indián fekszik vele szemben…

– Na, majdnem bekrepált a doktor úr… Csak azért mondom, hogy jobban van…

– Éva…

– Nem Éva vagyok, hanem Bea, de mindegy… Éva az éjszakás. Most már elég a szenvedésből… Kivesszük a csöveket, és tessék élni… Egy ilyen rendes ember csak nem hagyhatja annyira el magát, hogy meghaljon! Az egész világ magáért aggódik, maga meg nem akar nekiveselkedni… Hogy néz ez ki? Ide az ágytálat! Ilyet se láttam! Ahelyett hogy örülne, hogy él, nem mer beszarni. Hát miért vagyunk mi itt? Látszik, hogy nagyon sajnálja a nővéreket… Nekünk ez a munkánk. Sokkal több bajt okoz azzal, hogy ágytálazik! Nem tud annyira rosszul lenni, hogy beengedje a lepedőre? Nézze ezt a reggelt. Széthúztam a rolót. Decemberben ilyen napfény! Biztos a maga tiszteletére… Nem érdekel a maga feneke, adja már ide az ágytálat… Láthatja: él. És ez a legfontosabb. Lélegezni, élni… reggel van, gyönyörű a hó… Persze olyan hideg, hogy befagyott a micsodám, mikor bejöttem. Mikor ötkor csörgött az a kurva óra, azt mondtam – nem. Nem bírok fölkelni. De mégis itt vagyok. Láthatja! Maga miatt!

Szoba. Világos nappal. A műanyag rolókon besugárzik a nap. Ez meg csak itt járkál. Ez az a nő…

– Kikapcsoljuk. Az adjunktus úr azt mondta, ma már kikapcsoljuk! Tessék élni… Délben levest hozok, arra számítson! Akkor nyüszíthet. Egy tojást beleverek, olyan lesz, mint a híg arany. Azt megszlopálja. Most meg vesse szét végre a kezeit, mint a csecsemők. Úgy… Mit van úgy beijedve? Itt vagyok, ne féljen…

És kiment.

Csermely látta magát a szobában. A műanyag rolók virítottak a napfényben. A paplanon éles csíkok rajzolódtak ki. Aha! Ez az ő lélegzése! Mintha szűrőn át hallatszana… Elhomályosult előtte a világ – olyannak érezte magát, mint egy végleg elhasznált tüdőt, amiből Kecskeméten pacalt csináltak… Phuj! Pejsli… Dögszag, lebenyek…

„Megaláztatás – ez visszhangzott az agyában, mint egy rendíthetetlen verssor. – Kimúlni… – Érezte a testét, most újra, éber világossággal, ez a szúrás a sarkában… aha… még a pigmentek is fájnak… Lehúz a test… Inget kell cserélnem, ez a bűz belőlem árad… Mint egy középpontból, belőlem árad… Nem bírom szagolni magamat…” Öklendezni kezdett; klukk-klukk… Visszafogni!

Az ápolónő jött be.

– Na. Ezért hagytam magára. Egy percre se lehet egyedül hagyni! Mit öklendezik? Nincs magában semmi!

Törölgették a pofáját.

– Inkább kimúlni… Ez a tömlő… Ettől nem lehet megszabadulni? Rám rogy az egész testem…

Sötét.

Aztán a műanyag rolók sormintája élesen.

– Ne haragudjon…

– Én ne haragudjak? Jópofa… Elég későn jöttem. De a tizenkettesben van egy ember a menetben… át kellett mennem hozzá… És fiatal. Hogy hogy murdelhet meg egy ilyen gyerek? Pedig meg fog… Akár hiszi, akár nem, beugrottam a Teréz-templomba, elrebegtem egy imát, mert egy kicsit előbb jöttem… Fölösleges. Csak sajnálom. Parasztsrác Zalából… Azt hiszem, ismertem a nővérét… Na, szedje össze magát. Maga túl van.

Homályos szoba. Csak ez a kék bugyi hajladozik előtte. Egyszerű combok. Ez az a kék folt…

– Itt a leves. Ha ezt nem issza meg, én agyonvágom.

Csermely a csövön át szippantgatott. Mintha ezüstólommal töltötték volna meg a mellkasát. Jaj! Még… A körmei épp hogy le vannak vágva, hold alakúra… A test színét fölvették, de nem vörösek… Tartja a csészét… Élesen be vannak vágva, ívesen, de nem gyökérig… Sehol egy fehér folt, csak a rózsaszínű körmök.

– Na. Ennyi volt az egész. Nem akar élni?

Csermely fölnézett, csak egy foltot látott – a szemek égtek benne, mint a sötét golyók.

– Elég könnyű meghalni… – ezt nyöszörögte.

– Igen? Akkor mért nem halt meg? Utólag könnyű ezt mondani.

Hajladozás. Kék, kék… A meleg leves bennem áll.

– Tudja…

– Tudom. Most pihenjen. Majd aztán megtudom, amit kell. – És kiment.

Csermely látta a szobát. Műanyag rolók – december – indokolatlanul tiszta fény – ólomsúlynyi könnyű paplan.

Elváltozott a keze feje. A bőr színe. – Megvagyok. Élek. Ez a legfontosabb. – Piros foltok, hámló bőrdarabkák. Savanyú test. Az egész – savanyú. Nem is a szaga – az érzete. Öreg, kihasznált test. Ágált az öregség ellen. Nem a halál ellen, az valami szellő – megmenekülhetetlenül elébe állt a test. Megtapintotta a szemgödrében levő kis szemölcsöt – húsz éve nő, nem lehet visszafejleszteni. A test. A hálóing válla alatt barnásuló szeplőfoltok – nem az a baj, hogy nem halt meg, hanem hogy öregszik.

– Kudarc. Ez a lényege… Hiába akart ő… csodákat… Anya… Apa…

Akkor le volt bombázva az egész vidék… Háború után. A torkában lüktetett a szíve… Most ez a nő. A nő azt mondta, nincs lakása, jó lesz itt az oszlopon… Itt, a hatodik kerületben. A Teréz-templom mellett, egy öt métermázsa kövön… A lány hanyatt dőlt. Állig húzta a szoknyáját… Fekete haján csillogott a lámpafény. – Rendben van, rendben van, csak csináld, mert jönnek a hekusok… – Bemenet. Szorul… A lebombázott falak meredtek az éjszakai égre. – Még b….i sem tudsz, kicsikém? Pedig szeretlek. Na jól van. Elég volt. Szombaton gyere, ugyanide, mert rendes fickó vagy. Még egyszer ingyen megcsináljuk.

Budapestet megint bombázták.

Égett a Gumigyár. Az ideiglenes kialakított házibunkerban, ásók meg kapák közt várták a becsapódásokat.

És a test hogy elváltozik! Hogy meghal! Ellepi a ránc, a könnyű zsírosodás…

Akkor együtt volt a család. Most meg… Még jó, hogy nem a Jánosba szállították, ott haltak meg a szülei… Hihetetlen. Elképzelhetetlen. Talán jobb, ha az ember szülei idejében meghalnak. Most itt, a kiterített ágyon azt érezte, hiába nőtt fel, hiába negyvenöt, a család kiveszett körüle… Eleinte azt hitte, felnőtt ember, apja meghalt, rendesen, zöld csövekkel az orrlyukában, majd kibírja… Járt az anyjához, hogy az életben maradjon, vitte az ételt, a csirkét, a tartárszószt… de az anyja nem akart élni. Négy évig húzta – így kell meghalni. Azt hitte, hogy majd az egész család egyszerre kipusztul, nem kell külön életben maradnia… Most meg… Mindenki egyedül hal meg. Ez nyilvánvaló. Nem lehet égbe röpülni egy egész családnak…

Megöregedni… Milyen nehéz ez a paplan…

– Én még ilyet nem láttam… Ha nem hagyja magát mosdatni, akkor csinálja maga… Nekem erre nincs időm. Most már meggyógyult. Itt vannak a rokonai…

Csermely utánaszólt:

– Tudja… a maga bugyija tartott életben… Kék bugyija van, nem? Világoskék.

– Sötétkék, de mindegy. Fekete csíkkal. Ez az alapszínem. Ha nem tetszik, ne nézze.

– De épp ezt akartam mondani…

– Nem figyelhetek a betegek színkultúrájára… Örülök, ha hajnali ötkor magamra rántok valamit! És ne a bugyimat nézegesse, hanem a lázmérőt! És egye meg azt a kis húst. Az kell magának! Maga elpusztult volna nélkülem! Most nagylegény, hogy jönnek a rokonok… Most már helyén van. A doktor úr. Nem kell meghalni, ne féljen!

Csermely nézte a lányt, az éles száj alatt erőszakos, kedves vonás húzódott, a felső ajka fölött meg leheletnyi pihebajusz. Kivitte a kacsát, mintha a hercegségében lett volna megsértve.

Filla doktor jött be.

– Na… Ez van. Neked nem kell magyaráznom… Most már egyenesbe jössz… Nem ez a baj… Az Öreget nem lehet átverni. Azt mondja, ez nem természetes rosszullét.

– Mit mond?

– Nem nyugszik bele… – A fiatal orvos ide-oda nézett. Kopasz fején csillogtak a verejtékcsöppek. – Mit ettél aznap este?

– Mit ettem volna? Csirkét… Levest…

– Én nem tehetek róla. Örülünk, hogy élsz. De ő ezt természetellenesnek találja…

– Hogy élek?

– Ne hülyéskedj! Ő ezt valami méregre fogja. Neked nem volt bajod a szíveddel…

– Nem.

– Nahát. Nem ittál valamit, vagy… gyógyszert vettél be?

– Kubai rumot ittam.

– Honnan volt?

– Kaptam…

– Na, azt megvizsgáljuk. Az Öreg dühöng. Nem hisz a szívinfarktusodban… Szívspecialista. Kubai rum? Otthon van?

– Ne hülyéskedjetek! Örülök, hogy életben vagyok…

– Mi is. Ne nekem magyarázd, hanem az Öregnek…

 

Bea mesélt.

Az orvos félálomban hallgatta.

– Mindig egyedül voltam, az az igazság… Már otthon is, a faluban. A nővérem egészen másfajta volt. Tartotta magát. Elvégezni, mindent elvégezni… Tanult is, kitartóan. Pedagógus akart lenni, az is lett. Rendes ember, csak nem tudom magamat megértetni. Rajtam meg nem fogott a jó szó. De csak agyonbeszélem itt magát, pedig pihennie kéne… – Megigazította a párnáját. Az orvos ingatta a fejét.

– Én magam kértem – mondta halkan. Félhomály volt, a kórház már elcsendesedett. Azt akarta, csak zakatoljanak az agyában a távoli mondatok. Bea… Ez az ápolónő. Minden sors azonos. Most úgy tetszett, egyik sors a másik után: csalódtam, kiábrándultam, beleszerettem, kiszerettem… A lány szája egészen közel mozgott, íves ajkai fölött alig látható sötét pihebajusz. Saci is ilyen lány volt. Csak gyámoltalanabb. Ez kivágja magát. Ezt nem kell félteni. Most mégis mennyire jó, hogy itt duruzsol mellette. Nem fáradt. Sose fáradt. Persze, ő sem volt sosem fáradt. Aztán most…

– Idősebb volt az a férfi, akibe beleszerettem. A szomszéd városban dolgozott mérnökként egy gyárban. Eleinte azt hittem, a mennyországban vagyok. Pedig a pokolban voltam… Nem is tudom, mi a jobb, ha egy fiatal lány egyáltalán nem ismeri a szerelmet, vagy ha nagyon is megismeri… Az az igazság, a magam korabeliekkel nem tudtam mit kezdeni. Nem is lehet. Maga is láthatja. Maga aztán igazán ismeri az embereket. Jó lehet ennyire ismerni az embereket. Hiába ingatja a fejét… Én annyira tisztelem. Azt, ha tudnak az emberről, mindent… Maga előtt másképp is mozgok, úgy érzem. Mindig érzem, ahogy figyel. És nem vesztem el a biztonságomat. Inkább jól érzem magam… – Bea nevetett, aztán mintha elszégyellte volna magát. – Marhaságokat beszélek. De már mindent összehordok, csak hogy eltereljem a figyelmét magáról. Szóval, maga is ismeri ezeket a fiatalokat… A fiúkra értem. Nem beszélnek. Nem is tudnak beszélni. Fölényeskednek. Vagy durváskodnak, mintha az lenne egyedül a világon. Tudja… valahogy, ahogy az emberhez nyúlnak, még az is durva. Na nem mintha a monte-carlói fesztiválra vágynék, de ne tépjék szét a melltartómat. Nem igaz?

Az orvos mosolyogni próbált. Élet… Ellengett a szobából. Most, hogy a lány mesélt, olyan közelinek és forrónak tetszett az élet, ami kiszalad a lába alól. Ez a primitív szöveg olyan volt, mint valami piac. Belesajdult. Sajnálni kezdte magát, aztán erőnek erejével elhessegette magától ezt a piszok és gyáva érzést. Hallotta a lány hangját, de már nem is értette. Élet… Visszafordítani. Jóvátenni… Még egyszer… kimenni a piacra. Néha péntek délután, ha Edit nem tudott bevásárolni, ő ugrott el, ellógott az utóbbi időben a kórházból a Fény utcai piacra. Nem is tudta, mit keres, elég nevetséges volt, ahogy vászonszatyrával az árusok közt himbálózott. Szólongatták az öreg nénik, ezt vegye, azt vegye. Kis sorsok gubbaszkodtak a télies hidegben – sárgarépát, fokhagymát, céklát, vöröskáposztát, frissen gyúrt tésztát árultak nejlonzacskóban, meg zellert, aranylemezű hagymát – versenyeztek a hivatásos árusokkal, akik nagy standjuk dölyfös rendjében, az árusi hatalom birtokában rekeszről rekeszre mutogatták fényes, jól lemosott áruikat. Még padlizsánt is árultak, egyszer haza is vitt – kirántották, hogy jobb, mint a rántott csirke, nem volt jobb, de padlizsán volt. Ő a rántott tök ízét kereste – anyja sütött neki olcsó krumplival –, mennyeinek emlékezte. Vissza, vissza… Mindig valamit keresni, ami már elmúlt, ami tökéletes volt, ami már nem ismételhető… Anya sem. Anya meghalt. Anya egyszerűen életben tarthatatlan volt apa halála után – orvosok gárdája vette körül, de ő ösztönösen kicsúszott a kezük közül: nem akart élni. Sokszor nem tudják az orvosok a halál okát. Finom organikus, vegyi, élettani elváltozásokban keresik az okokat, de csak lélektani ok van: nem kell az élet. Föladni! Belülről. Mert anyja boldogtalan volt, folyamatosan, hogy apja meghalt. Undorodott az emberektől, a kontaktustól, még az unokáitól is. Nem kellett neki az élet. Pedig a rántott tök…

A piac! Ezért kell élni?

A piac földszinti részén volt a halsütő. Keszegeket sütöttek, később szálka nélküli tengeri halakat. Ott volt az élet. Még a kalapját is levette ilyenkor, az álló polc aljába tette és magában lakmározott. Mint egy áldozatot, úgy végezte el: a fehér, omlós halhús szavatolta a délutánt. Milyen piszokság, hogy anya meghalt, és ő itt van – nélküle.

– Nehogy azt higgye, hogy meg kellett erőszakolni! Dehogy! Magam is akartam. De… mégis. Merthogy nős volt az a mérnök, a kisváros szállodájába mentünk fel. Egy pillanatig azt éreztem, ahogy bementünk a hallba, mindenki ismer engem, és tudja, mért jövök ide ezzel a kopaszodó férfival. Mert kopaszodott, de nekem az is tetszett. Tudja, mi fogott meg benne? Nem is a külseje, azt gondolhatja. Hanem ahogy a poharát fölemelte, ahogy beszélt a pincérrel… Kész, felnőtt, befejezett ember módján… Ahogy a munkájáról beszélt. Mintha teljesen egyenrangú lennék vele. Tényleg úgy kezelt! Nem sokat értettem a politikából, de azt éreztem, őt nagyon érdekli. Hitt benne. Talán igaza volt… Olyan okosakat tudott mondani… A háborúról… Hitlerről… a demokráciáról. Azt mondta, akárhány hibája lehet ennek a rendszernek: csak így lehet élni. Ő is sokszor megütközött egy-egy nyavalyán, de hitt! Oly jó, ha valaki hisz! Fényképeket mutogatott a régi kormányokról. Ahogy sujtásban, mentében, díszmagyarban álltak a beiktatásnál. A huszadik században, hátuk mögött a földbirtokok ezer holdjaival. Miközben a világban repülőket gyártottak, a legmodernebb harckocsikkal harcoltak. Bábország – azt mondta. Báb-Magyarország. Hogy negyvenötben erről az ezüstökkel, porcelánokkal, sült csirkékkel teli asztalról le kellett rántani az abroszt. Le, a földre! Mindent elölről kezdeni! Valami alapvető Magyarországnak el kellett pusztulnia… A kényeskedő, hajlongó Magyarországnak. Persze hogy az övé lettem. Talán nem is a szüzességem járt az eszemben, hanem Magyarország. Vele tudtam volna élni…

A piacon aztán mindent összevásárolt. Mindenféle túlzó ötletet. Mint egy fogadásra, noha nem járt hozzájuk senki ebédre, legföljebb néha a gyerekek. Zúzát vett, meg kelkáposztát. Edit megcsinálta zúzapörköltnek és lágy főzeléknek. Malacköröm. Enyves lett a paprikás lében. A kiskacsákat csak játékból vette meg: Edit megfőzte előbb levesnek, aztán vörösbarnára sütötte, persze megtöltve, a töltelékben tojás, gomba, apróra vágott füstölt tarja sütkérezett: még jó, hogy az unokaöccse, Zsiga megkóstolta. Zsiga. Zsiga gyerek. Jaj, még annyi mindent el kellene intéznie, nem itt meghalni! Zsiga gyerek, a bátyja fia… talán az egyetlen, akire számítani lehet. A gyerekeire nem. Azok csak szeretik – az kevés. Ide bizalom kell. Zsiga. Őrá rá lehet hagyni az egész lehetetlen élethagyatékot. Hol lehet Zsiga?

Nem kell meghalni. A piacon lehet kapni vöröskáposztát. Meg az a hatalmas pulyka! – Kicsit kérek. – Az lesz ez, kérem szépen, ennél kisebbet már nem adhatok. Két kiló nyolcvan a legkisebb. – A legkisebb pulyka? – Igen. Mért, azt tetszett gondolni, hogy ez denevér? – Persze megvette ijedtében, Edit meg csodát művelt belőle. Mint mindenből. Az aprólékot megfőzte – pulykaleves. Azt úgy kellett enni, hogy az aranyló leves alá tejföllel összekevert tojássárgát helyeztek, arra zúdították a forró lét. Pikáns, mattsárga, erős. Főtt pulykaszárny, nyak – tormával. A többi törmeléket pörköltnek csinálta meg Edit. Abból nem is tudtak enni, csak harmadnap. A pulyka melléből Edit tizennégy szeletet rántott ki. Mint a vaj. Omló, színtiszta, vegetatív béke. Na és a combokat, sűrű locsolások közepette rézvörösre sütötték, némi borral. Ez volt a két kiló nyolcvanas, szelíd étek. Az orvost elöntötte a forróság, mintha az anyagcsere játéka a homlokára verejtékezett volna. Belezsírosodott az élet gondolataiba. Meg kell halni?

– Nem mehetett sokáig, gondolhatja… Nős volt. És becsületes. Sokszor arra gondolok, jobb lenne, ha az emberek nem lennének becsületesek. Ordítani tudtam volna a magánytól. Nézze ezt a kezet… Nem tudom, szép-e… harapott. Harapta a kezemet, hogy ne hagyjuk abba. Fölvérezte a bőrt. Nem nagyon tudtam ellenállni… Tudja, ha ennyivel idősebb a szeretőnk… mi meg gyerekek vagyunk… olyan ez, mintha az apánk lenne, a bátyánk, a mindenesünk… Örülhet, ha nem szeretett bele valamelyik fiatal betegébe. Nem maga miatt. Maguk kiheverik. Mint egy ilyen infarktust. Maga is kiheveri. Látom. De a másik nem! Egyrészt a mennyországba lép be. Már csak azért is, mert az a bizonyos, okos, felnőtt másik fél – mindent tud. Mármint a világról, a politikáról, a megtapasztalt élet hebehurgyaságairól. Ja, a politika. Persze. Nekem csak elég volt, hogy testforróságába temetkezzem, de neki nem. Úgy látszik, egy férfinak sosem elég a szeretkezés. Hallott már ilyet? Várjon, adok egy kis teát…

Bea átfogta a férfi testét, fölültette, teát kortyoltatott vele. Az orvos érezte fejével a fiatal lány mellét, ahogy magához szorítja. Körülvette a test valósága, mint az élet alattomos, de mégis tiszta öve. Fölötte a nyílt, nedves fogsor: hirtelen szerette volna eltaszítani, mint egy szemérmetlen, meleg békát, mely körülöleli a mindennapok ostoba forróságával. Marian jutott az eszébe. Marian hiábavalósága, elkapatott szeretkezéseik végletessége. Nemcsak a teste aljas, de a lelke is: Marian neki csak morfium, mely elodázza a tiszta döntéseket… forróság, mint ez a fejét melléhez szorító Bea-nő; hirtelen arra gondolt, mások milyen nagyszerűen túlteszik magukat ezeken a fals szeretkezéseken, ő meg gyötrődik; de aztán eszébe ötlött, hogy Marian ott, a dughelyen csak élete egyik csapdája; a túlfűtött szeretkezések elektromos kioldása: Marian őt nem érdekli; Marian olyan, amilyen; elveszett vagy kallódó testbábu; valójában ő Marian elesettségét fojtogató kamrába zárja: nemhogy meggyógyítaná a szeretetével, hanem belerántja egy folyamatos, kölnivel átitatott pusztulásba; Marian azt hiszi, hogy őneki személyes sors, miközben öngyilkosságait fontolgatva gépeli a lektori jelentéseket; csak visszatartja Mariant a szembenézés öngyilkos vagy megtisztító pillanataitól („Mégsem hagyhatom el” mentegetőzéssel); Marian egy szobakurva, akinek ő az önzetlen stricije: nem másnak árulja, magának; Mariannal becsapja magát és Mariant; fülledt semmit teremt köré a szerelem ürügyén… Saci. Saci ajánlotta. Saci hozta. Saci most Kanadából… Saci, aki… Saci. Saci hogy lelkesedett Marianért… Mint egy átkötő epizódfiguráért, Saci próbája… hogy ő az érinthetetlenül tiszta gyógyász: milyen kis csapda… Fizikai érzékek csapdája… Marian ordító érzékisége a betegségbe és elhagyatottságba bugyolálva… Ugye, az övé sem leszel? Pedig ez a Marian igazi nő… ennek a nyaka, a válla, a bő mellei, a testi intelligenciája… (Testi intelligencia… mennyit magyarázott erről Sacinak öntudatlanul, hogy életre, gyógyulásra ébressze… kitalált fogalom: Sacin meg az látszott: hiába küszködök, nekem ilyen nincs; ő meg egész elméletet faragott arról, hogy a test magában is, fizikailag lehet intelligens, szerelemre, fogékonyságra, perzselésre, inspirációra, mozdulatokra intelligens, nem az agy, nem az én adalékaiból, hanem az elengedett ösztönök vérbő játékából intelligens…) Marian orrszaggató kölnije… szájlehelete…

Szerettem én Sacit?

Hirtelen rettenetes szorítást érzett.

Szerettem – mint valakit? Mint egy valakit? Mint egy nőt? Mint egy embert? Badarság… Gyerek volt… Meg kellett menteni…

Bea forróságát érezte. A lány itatta. Jobb karjával a mellkasát fogta át, mind az öt ujját érezte. A nyitott hálóingen kicsit becsúsztak a lány ujjai, közvetlen közelről látta finom holdú körmeit. Hirtelen fölült, mintegy lerázva magáról a lány kezét.

– Bea… Volna egy nagy kérésem… Írnék pár sort valakinek… Szeretném, ha föladná…

– Ne nevettesse ki magát. Ez az a nagy kérés? – Két kezébe fogta a fejét, mint egy fodrásznő. Talán végig is simította a halántékát. – Úgy látom, jobban van. És ez a legfontosabb. Úgyis írok anyáméknak, hogy megismertem egy nagybeteg orvost, aki nem tud beteg lenni, akinek nincs dramaturgiája a szerelemhez, akinek lópikula a fenekébe…

Bea egy pillanatra a fejére hajtotta az arcát. Aztán elvette tőle a teát.

– No, hol az a dicső levél?

 

„Marian!

Befejeztem. Az életet is majdnem, de ez mellékes. Nem a halálba térő jámbor lelke szól belőlem, hanem egy okos végpont. Infarktusom – elülső lebenyi – nem súlyos; ebből szépen gyógyulok.

Nem kell erről beszélni. Csak fájdalmas. Valami volt, ami nem lesz, nem lehet.

Elbúcsúzom:

Csermely”

 

Bea azt mondta:

– Na, így kerültem föl Pestre. Persze hogy semmibe vettem a kis nyikhajok közeledését… No, nem ezért járok a Teréz-templomba… Nem vagyok vallásos. Isten látja lelkem. Reggel becsületesen fölkelek, szolgálat ez. Azt hiszi, nem akart minden orvos levenni a lábamról? Még ez a nyavalyás Filla is… Pedig nem vagyok rút. De én a lelki szerelmet szeretem. Kiküzdettem magamnak egy kis garzont, de abban minden van. Meg csizmám van, bőrsapkám, olyan homlokba húzós… Nem várok senkire. Nem fárasztom? És fiatal vagyok. Várjon, csöngetnek valahol.

Bea kiment.

Az orvos maga maradt.

A fénycsíkos rolók…

– Még egyszer élni… Csak úgy, egyszerűen… Menni az utcán.

Vasárnap van.

Reggel szabad az ember. Beül a kocsiba, lesuhan az utcán, ott, ahol a város van. Éppen csak egy negyedórára… Nincs forgalom. Az utak magukban ásítanak, nem tülekednek az alattomos kis hangyaautók, a járművek pribékei. A busz is milyen tisztességes ilyenkor! Utálta az autóját, az az igazság. Benn ülni egy bádogdobozban, egy műlakásban, végleg elzárva az emberektől. Odakötözve a biztonsági övvel: eléggé nevetséges. Mint egy ócska, verdeső madár a kalickában. Az emberek kinn úsznak el az utcákon. Jóformán már az utakat, kirakatokat, tereket sem ismeri, csak a parkolást a járdaszegélyen.

De így vasárnap lesuhan a busz, végig a fasoron, be a Moszkva térig… Emberek a buszon: öregek, kisuvickolt arccal, fiatalok, fázósan összehúzódzkodva, asszonyok ünnepi kalapban.

A levegő erős, szeszes, mintha tavasz lenne. Kitágul a világ. A Moszkva tér, mint egy nagy hemzsegő hangyaboly, a világ központja. Pedig csak egy kis tér… Mégis… ide megérkezni. A posta egyig nyitva van – az aulában újságokat lehet vásárolni. Gyakran elnézte az embereket, ahogy a színes lapokat megveszik: mindegyiknek megvan a maga összeállítása: Élet és Tudomány, Népszabadság, Füles, Horgászlap. Vagy Nők Lapja, Film-Színház, Ország-Világ, Magyarország. Mit várnak az emberek ezektől a vasárnapi újságoktól? Semmit, sokszor semmit – a híreket már hallották a rádióban, a fontosabb eseményeket már látták a tévében –, mit akarhatnak? Mégis hónuk alá fogják: ez a vasárnap. Majd délután beleolvasnak a lapokba, megtudnak valamit – azt remélik talán –, amitől boldogra változik az élet. Bizonyára mindenki egy hírt keres, apró betűs hírt, vagy elrejtve a külföldi tudósításokba: a nevét akarja olvasni. Igen. X. Y. Ezt kutatja vasárnapokon, ezer oldalakon át, egy személyes hírt. Csak egy-két sort. X. Y. számára megvan a megoldás. X. Y. boldogsága, innen tíz méterre… Egy postaládában. Na igen. Mindenki ilyen hírre vágyik. A vasárnapi újságban, elrejtve.

Itt szokott állni a két gyerek. Nyavalyás kis télikabátjukban, didergő, vékony lábakkal, befelé fordított lábfejekkel. Kesztyű – otthon. Kesztyű csak gond. Vörös kezek. Óvatos, félszeg mosolyok… Egy távoli apának ilyen jár.

Az automatában csoda-rossz száraz zsemléket kapni, köztük papírvékony szalámiszeletek vagy görnyedtre sütött rántottszelet-vakarcs. De… a gép nagy handabandával odaszállítja a kis üvegajtó elé: varázslat. Mindennél jobb egy ilyen nyomorék szendvics. Földöntúli arccal rágják. Aztán még egy forró kakaót. A pohár – fehér műanyagból – lebukfencezik a magasból, és – magától! – megtelik forró kakaóval. Ez mennyei. Ezért érdemes élni.

A tér házai ildomos rendben állnak. Földszintesek, háromemeletesek, modernebbek, régebbiek. Ez mégis a tér: kiindulópontja a világegyetemnek.

Aztán csak nekilódulnak a magas utaknak. Egyik jobbról, másik balról, kezüket fogja, ahogy áthaladnak a síneken, aztán le a posta mellett, a Csaba utcán föl…

Minden vasárnap.

Ilyenkor minden kis bazárkirakat új, ilyenkor elmúlik mögülük a század a maga nyüzsgésével, tömegével: hárman vannak, mennek. Cél nélkül. Egyik utca, másik utca. Végig a Szabadság-hegy oldalaiban vagy a Virányoson. Minden házban valami emberi történet él, főznek, veszekszenek, hadonásznak, énekelnek is. Szól a rádió. Porolnak. Isznak. Élnek – fesztelenül.

Bea visszajött.

– Na, itt is vagyok. Min töri a fejét? Na! Csak ingatja a kobakját. Úgyse mondja meg, látom. Nem is ezért kérdezem. Mit mondhatna maga nekem? Nehogy azt higgye, hogy áltatom magam. Pontosan és világosan tudom, hogy nem tartozik rám. Csak eszi, eszi magát, pedig meg kell gyógyulnia. Persze, igaza van. Úgyse tud más segíteni az emberen. De én azért fecsegek. Mondjam még?

Az orvos bólintott.

– Örülök, hogy kibeszélhetem magamból. Mert aztán én helyrejövök. Csak egy kis idő kell. Egy kis gonosz idő. Na. Szóval azt mondta az én mérnököm – én meg csak fülig szerelmesen hallgattam –, hogy mi sosem érthetjük meg egymást. Hogy az ő korosztályának egyetlen nagy élménye a háború volt. Én hiába olvasom a történelemkönyvekben vagy hadi leírásokban a második világháborút. Az csak betű. Ő is egész kis gyerek volt, de átélte. Volt egy gonosz elmélete. Hogy háború nélkül elsatnyul a világ. Bömbölni tudtam volna. Hogy persze, most nem lehet háború, már csak az atombomba miatt sem, de a háború, ha részleteiben borzalmas is, egészében gyönyörű. Ekkor már tudtam, hogy otthagyom. Vagyis hogy szakítunk. Nem mintha én éppen a helyi békemozgalom klubjaiba járnék, de észrevettem benne valami szadista vonást. Na, be is igazolódott, mondtam a kezemet… Hogy a háború gyönyörű! Ilyen marhaságot! Őt a bombázás elől valami Vas megyei faluba vitték, aztán az angol meg az amerikai bombázók, a Liberátorok ott húztak el a fejük felett, tízezer méter magasban, egyenletesen zümmögve, ezüst csíkban… Úgy beszélt arról, mint valami költeményről. Utólag sokat törtem a fejemet, arra jöttem rá, hogy félelmében látta olyan borzasztó szépnek azokat a bombázókat. Utólag már könnyű rájönni a dolgokra. Sokat tanultam tőle. Lényegében mindent. Én azelőtt senkivel sem beszéltem ilyenekről. Ő meg mintha delejezett volna. Nem is tudom, mi a jobb. Ha az ember annyira fölnéz valakire, hogy mindent elfogad, amit mond, vagy ha egyenrangú partnerek állnak szemben egymással? Ezt is mondta, persze. Hogy köztünk sosem lehet paritás. Én mindig valami irreálisan nagy embert látok benne, s nem küzdőtársat. Alárendeltem magam neki. Hát, ami azt illeti, tényleg alárendeltem… Na nem ezen nevetek, ne gondoljon csak valami disznóságot, hanem hogy azért nem is volt olyan aljas. Őszinte volt. Nyílt. Még ha rosszat mondott is.

De maga nem figyel. Persze nem is azért mondom. De annyira be van görcsölve magába. Nem baj, hogy ezt mondom? Ugye nem haragszik?

Az orvos ingatta a fejét.

– Na. Nézze a kezét! Hogy szorong! A mutató- és a középső ujja közé dugja a hüvelykujját. Mint egy gyerek. Ez a szorongás jele…

Az orvos elkalandozott. Megint a Virányoson járt, kézen fogva a gyerekekkel. Üde, nagy tavasz volt, ami épp hogy betört a télbe. Nem feszíteni… Ilyenkor vasárnap… minden megoldódik. Talán ő is egy személyes hírre várt egy újságban, hogy Csermely Ágoston boldog lesz… lehet… megoldódik… Ilyenkor vasárnap megoldódhat minden. Helyrezökkenhet. Amit a múlt elvétett. Mert azt érezte a mellkasán, mint egy nagy vaslemezt, hogy személyes, súlyos rétegek alatt fekszik. Megint alig kap levegőt… Nem tud kilábolni abból a fiatalságból, amit kapott… Mit fecseg ez a nő? A háborúból, igen, abból sem… Milyen gyönyörűnek látta ő is a Liberátorokat, a Balaton mellett, őt oda menekítették, ahogy áthúztak az ezüst tó fölött az ezüst bombázógépek… De aztán Pestet is agyonbombázták. Égett a Gumigyár. Fekete gomolyag szállt az égre, ők meg a fáspincében rettegtek, kapák, ásók között. A karácsonyfa, egy meztelen fenyő, ott döglött a sarokban. Rettegés, rettegés, agyig érő, meztelen rettegés. Kiverte a víz. Érezte, hogy valami puha ronggyal letörlik a mellkasát, ez a finom Bea-kéz biztosan, elalélt. Háború? A háború az emberben lakik, nem a harcmezőkön. Valahogy ő is részese a háborúnak, most iszonyú érzés fogta el. Valahogy erre nincs is magyarázat: de ő, igenis, mint ez a Bea pasasa, a háborús gyerekkor borzalmas szépségét akarta továbbélni. Továbbvinni. Ezt hintette el, akarva-akaratlan. Emlékszik, egyszer egy jó barát jött el hozzá tanácsot kérni, mert a felesége csalta. Vagy úgy gondolta, hogy csalja. Igen… Milyen nagyképű tanácsokat adott ő! Hogy prédikált! Hogy a szerelem nem béke. A szerelem dráma. Tessék szembenézni. Vagy szereti az asszonyt, és visszaszerzi, vagy szembenéz a lehetetlennel, és kidobja! Hogy a szerelem bizony harc. Küzdelem, gyötrődés, ellenszegülés, vágyakozás, hadakozás… Nevetséges!

Milyen nevetséges! Beléfészkelte a lelkébe magát a háború összes áttételes szorongása – és szorongást adott tovább az embereinek, nemhogy békét. Megint érezte a nagy nyomást a mellkasán, a vaslemezt. Le szerette volna dobni magáról.

Nem feszíteni! Még egyszer kimenni vasárnap a Virányosra, elengedve, szabadon… Beülni az eszpresszóba a gyerekekkel… a Ságváriba. Igen. Élni. A kis presszóban a magas szárú csizmába bújtatott, szép, vörös hajú kiszolgálónő hozza a gyerekeknek a tortát, a gesztenyeroládot, a franciakrémest, ő iszik egy kis vodkát… Eloldódni… Jaj! A vaslemez! Kibújni alóla, kibújni, lengeni a vasárnapi szélben, a Moszkva tér piszkos bűvöletében… élni… végigjönni a Szarvas úton… a gyerekeket fel kell nevelni!

Igen. Még húzni kell. Mindenképpen. Amíg a gyerekek révbe jutnak. Révbe? Valahová…

A gyerekek arca a presszóban… Még nincs dél… Még fúj a szél… még lehet nagyot lélegezni… Csak egyék a tortákat…

Nem feszíteni!

Járni, mint egy honpolgár. Aki az újságban azt a hírt várja…

– Nekünk elegünk van a háborúból. Az az igazság. Lehet, hogy nem ismerjük, ezért is kárhoztatnak minket. Akármilyen szépen mesélt az én mérnököm a háborúról, lassan rájöttem, annak a görcsében él. Persze én kicsi és gyámoltalan voltam ahhoz, hogy kiszabadítsam. Igen. Nem ismerjük a háborút. Nem is akarjuk. Lengedezni akarunk. Igen. Ez a mi generációnk. Talán ez volt a fő baj, hogy ezt is megmondtam neki. Mert így aztán hiába martuk egymást, mint a vadállatok az ágyban, két különböző lelki alkat nem tudta egymást kioltani. Érti, mire gondolok? Azzal vádolnak minket folyton, hogy nekünk annyira könnyű. Egyrészt nem annyira könnyű, mint önök gondolják. Bocsásson meg, nem magára értem. De mi szabadon akarunk belépni egy szobába… egy kertbe, egy városba. Nemcsak a lebombázott házak emlékével. Igen! Különbözünk! Aztán már én mondtam neki: különbözünk. Az én generációmnak sok hibája van, látja, nekem is. Itt gyilkolom magát. S azzal áltatom magamat, hogy talán használok. Mert maga jó ember. Maga hiába szenved. Ugye, nincs jogom ezt mondani? Csak annyira följöttek bennem ezek a nyavalyás emlékek…

Hirtelen az orvos paplanon heverő kezére borult, nedves szemét rászorította. Aztán hirtelen kiegyenesedett.

– De mi… Nekünk nem kell a háború! Nem kell a test test ellen való küzdelem, sem az ágyban, sem a parlamentben! Olyan hülyeségeket mondok!

Az orvos bágyadtan megsimogatta a fejét. Már nem volt az a magamutogató csaj, az a szándékosan durva beszédű, modern lány, aki mindenáron föl akarja hívni magára a figyelmet, hanem egy semmibe kapaszkodó lény volt, aki tapasztalatlan melleivel, szájával, nyílt ragyogásával nem tudott mit kezdeni.

Hirtelen, villanásszerűen megint Saci arca állt be az orvos tudatába. Mint valami rettenetesen fényes reflektort igyekezett a fiatalkori múltba állítani magát: mit akar ez az öreg Meggyesi? Mit mond Filla? Hogy őt megmérgezték? Hogy-hogy? Ő csak jót tett azzal a lánnyal… Saci. Nevetséges! Ez csak egy ilyen idióta specialista agyában fordulhat meg, akinek fontosabb a tudománya, mint a beteg.

Alig ivott a rumból. Vagy egy decinél nem is többet. Badarság. Igaz, hogy azelőtt semmi baj sem volt a szívével. Badarság. Visszajön… keres…

De mit keres?

Valami bosszú?

Az orvos agya olyan világossá vált, mint egy téli szoba. Kapkodva állította össze a mozaikokat.

Mit keresett Saci?

Hát éppen vele aztán igazán óvatosan bánt. Leheletvékonyan.

Mit keresett volna Saci?

Maga előtt látta a vékony arcot, az elszánt pofacsontokat, a villogó fekete szemeket. Volt benne valami: vagy-vagy. Ki tudja ezt ma már ellenőrizni? Mit nem talált Saci? Hát, itthon se volt!

Eszébe jutott egy telefonbeszélgetés. Saci a könyvtárból hívta föl, ő még ügyeletben volt, nem tudott hozzá kimenni, nem tudott rajta azonnal segíteni. Akkor rettenetes volt a lány hangja.

– Én nem tudok így élni! – Pedig Saci nem nagyon beszélt. – Engem kivitt a napfényre, hogy ott agyonszáradjak! Most aztán a napfényen vagyok! Az életben! Itt ülök egy könyvtárban, telezsúfolva a holtak könyveivel, a politúron is csak az egyedüllét sikong. Elvesztem! Hiába van ügyelet, én elvesztem! Én ezt nem bírom ki… Én hittem abban, hogy meggyógyulok. De maga is olyan, mint a többi. Ki, az utcára! Majd a Dunába ugrik! Hallom, ahogy a kedves kollégája mondja! Nekem nincs senkim! Az a baj, hogy fölhívom? Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Üres vagyok, érti, üres vagyok, üres! Hiába tömtek tele könyvekkel meg szép gondolatokkal! Üres vagyok! Én már nem bírok csalódni! Én hajlandó vagyok gyilkolni, ölni… már nincs tovább! Hiába szedem azokat a dög nyugtatókat! Nyugtatók! Maga hol van? Hol van valaki? Én elpusztítom magamat, vagy magát… vagy bárkit… Tövig rágtam a körmeimet. Nincs tovább. Azt hiszi, arra vágyom, hogy így telefonon diskuráljunk? Nekem az életem függ ezen a dróton! Meg kéne mérgezni magamat. Vagy magát. Vagy mindenkit!

Saci zokogása töltötte be a fülét.

Bea sírt.

– Nem tudom… Valahol elvétettem… Nem mintha vissza akarnám szerezni… Nem is lehet. De… ő annyira felnőtt volt, neki tudnia kellett volna, hogy nekem ez életre-halálra megy… Én nem tehetek róla, hogy nem voltam felnőtt! Ő a maga rettenetes magányából és háborús iszonyatából szeretett engem. Mert szeretett. Biztos! Tudom. Nemcsak azokból a forró mozdulatokból, hanem inkább abból, ahogy mindig elváltunk. Mintha holnap vége lenne… Mindig mintha holnap vége lenne. Én hiába akartam bizonygatni, hogy értem, vele vagyok, akármi lesz, akár elválik, akár nem, akár ő maga a kifordult háború… Na, majd helyrejövök, ne féljen…

Bea arca elmosódott. A szép vad tatár arc egy könnyfolttá változott. Alacsony homlokán a sűrű fekete haj bekunkorodott. Nedves szája legörbedt, elvesztette magabiztosságát. Gyönyörű volt, elkínzott, zokogó lény, majompofa. Szája szélén a pihék súlyos vonallá álltak össze, meztelen nyaka megfeszült. Kezével törölte le a könnyeket a szeplős arcon. Zsebkendőt rántott elő, és durván letörölte szájáról az összenedvesedett, aznapra kiválasztott rúzst.

Milyen könnyű lenne beleszeretni! Megmenekülni… Kitörni ebből a betegágyból… odahagyva az eddig megoldhatatlan, összesűrűsödött ágbogakat. Keze. Energikus, az erek már nőiesen duzzadtak, a finom bőr megfeszül. A körmök éles hold alakja… Belevetni magát, mint egy kútba, hogy lehetetlen vizében fölfrissüljön, új életet kezdjen… A melle, a válla, a gyöngyözött szem…

Saci.

Lehet, hogy el akarta őt pusztítani?

– Mi a különbség miközöttünk?

Ezt kérdezte Bea.

– Ilyenkor persze ezer érvet tudnak a férfiak, nem mintha csak őt hibáztatnám… Ezerkilencszázötvenhat. Nem tehetek róla, hogy csak kétéves voltam. Ezt is úgy mondta, mintha egy életre elválasztana. Mintha az én bűnöm lenne. Persze, ma már megértem. Csak közösen átélt élmények közösek. Élmények? Legendák, fiaskók, borzalmak, hősiességek… Akkor is a szállodában voltunk. Mikor ezt magyarázta. Persze őrült volt. Meg szadista. Ma már világosan látom. Én csak ültem az ágyon, és persze arra vártam, mikor… kelünk egybe. Ugye, jól mondom? Egy kisvárosi szállodában. Azt hiszem, kombinéban ültem. Ő szerette ezeket a csiricsáré holmikat… azóta is hordom. Hogy piros melltartó vagy ilyen kék bugyi fekete szegéllyel. Amit maga is látott. Ilyen vackokban járok azóta is. Mindig kinézek magamnak valami tisztességes holmit a kirakatban – hófehér melltartót, hófehér alsót –, aztán ahogy bemegyek a boltba, csak ezek után kapkodok. Ilyen, látja, fekete szegélyű… Magam is szégyellem…

– Ne szégyellje…

– Ne szégyelljem? Hát ki jár már ilyen vacakságokban! Nem vagyok kurva! De otthon is… hangulatfény, itt-ott leoltható lámpák, virágos tapéta… Mint egy szállodában. Mint abban a szállodában… Nos, ott ültem. Előregörnyedve, mondom, agyam üres volt, érti, üres, mint egy kifosztott gyufásskatulya! Izzadt a tenyerem, mintha vízzel öntöznék. Hogy mikor csókol meg… Mert nem én csókoltam meg! Őeminenciája! No, ez igazságtalan. Mindegy. Lényeg az, hogy olyan fűtött volt a tér, legalábbis számomra, hogy bármikor szétrobban. Ötvenhat! Őszintén megmondom, mit érdekelt engem akkor ötvenhat? De ő csak mondta a magáét. Akármit tartunk ötvenhatról – azt át kellett élni. Hogy éltem volna át kétévesen? Minden nemzedéknek megvan a maga drámája. Vízválasztója. Amikor összeütköznek a dolgok, összerobbannak. Abból születik valami új… Azt hittem, csak fecseg… Vagyis a dühét adja ki… Hogy kielemezhetetlen az akkori politikai összetevők szövevénye, de… És nem elég csak egyfajta szándékot vizsgálni! Nem elég! Azt se tudtam, milyen szándékot, hallgattam, mint a tulok, a kombinémban. Megrázkódtatás! Kibillenteni valamit, mint egy vasúti pályaudvart… Nem ellenkező irányba! Ezt üvöltözte nekem. Milyen ellenkező irányba? Kétéves voltam. Szüleim csak hümmögtek ötvenhatról. Gőzdús fiatal barátaim, akik persze nem is éltek akkor, negyvennyolccal vetették egybe. Kapkodhattam a fejemet. Ismertem a mi fiataljainkat, vagyis magunkat, tudtam, hogy fogalmuk sincs a politikáról, csak hőzöngenek, hogy ne kelljen egyetérteni… De ő csak mondta a magáét: – Látod, ezt sem érted. Fogalmad sincs róla. Vannak államteremtő népek, melyek a maguk folyamatos szabadságharcával vívják ki a normális életet. És vannak rakoncátlan népek, mint azok a gyerekek, akik összetörik a berendezést, csak hogy odafigyeljenek rájuk. Te már csak azt látod, hogy nercbunda van a kirakatban, arany karórák, vörös spanyol cipellőcskék… A téeszek remekül működnek, a parasztok jobban élnek, mint valaha elképzelni is lehetett volna. Pepsit iszol, narancsdzsúszt szívogatsz… külföldi krémek között válogatsz a boltban! A drámát nem láttad, nem is láthatod… Milyen drámát – gondoltam, én nemrég érettségiztem, azt se tudtam, ki bűnös, ki ártatlan, hogy jó-e, hogy Pepsit iszom, vagy bűntény… Hogy nekem erről fogalmam sincs. Nem is volt, az az igazság. Nem az ellenkezést kell látni, hanem az egyetértést! Mormolt valami verset: „Mint gyermek, aki bosszút esküdött – és felgyújtotta az apai házat…” Nekem mondhatta! Nyomhatta a szöveget, hogy így fejezzem ki magamat. Én csak a száját néztem. Ott dideregtem kombinéban, hogy mikor fog már megizélni… Ez, azt hiszem, érthető… Hogy nem vagyunk egy generáció… Én mindent elhittem neki.

Akkor nem is voltam az övé…

Az orvos már nem hallotta. Csak Saci járt az eszében. Az öreg Meggyesi gyanúja. Hogy megmérgezték. Szegény Saci… Idáig nem juthatott…

 

Csermely kint ült a hallban.

„Nem cigarettázhatom” – ez járt a fejében. Nem is a cigarettát kívánta, csak a gesztust, a rágyújtást, a kis játék rudat. Majd később… Majd később lehet. Élni… lélegezni… Filla doktor azt mondta, majd lassan inni is lehet. Ebéd után egy pohár vöröset. Közröhej. Nem lehet egy alkatot ide-vissza dirigálni. Gyűlölte a kollégáit. Magát is beleértve. Mire szimatolnak? Még nem akadt olyan orvos, aki azt mondta volna a betegének: nézze, magának nincs semmi baja… Élhet. Ezt egy orvos se mondja. Ha már orvoshoz fordulnak az emberek – betegek. Ez biztos. Akkor kell diagnózis, kell gyógykúra, orvosság, bölcs tanács… Undorodott már a kórháztól, a bentléttől, pedig úgy bántak vele, mint a hajas babával. Undorodott a műanyag rolóktól… pedig az életét jelentették. Kinek jut egyágyas szoba? Persze neki, aki jó kolléga. Bár annak örült, hogy nem kellett maga mellett végignéznie öreg kimúlók fetrengő szenvedéseit… Akkor meg mit haragszik rájuk?

Nem csinálhatok semmit. Az a lényeg, hogy ne csinálj semmit. Remek. Ha bomba voltál, légy aluszékony. Olvass. Pihenj! Ne gondolj semmire. Ereszd el magad. – Milyen nagy tudósok! Magát is beleértve. Tanács, tanács, tanács. Hogy mondjon az ember valamit. Még jó, hogy Edit becsempészi azokat a nagyon kis adag, három és fél decis vörösborokat. Nem sok. Bea meg eltünteti az üvegeket. Jó kis összeesküvés. Akármennyire fehér köpenyben járnak-kelnek, annyit sem értenek meg, hogy egy szervezet nem tud átállni a semmire. Ha elég sokat ivott, valamit innia kell! Az tartja fönn! Persze, próbálná ezt leközölni az Orvosi Hetilapban!

Ne mozogj! Ne lendülj! Ne légy!

Jó tanács. Jó, orvosi tanács.

Jó, hogy nem azt mondják – dögölj meg. Szép lassan, hogy ne fájjon.

Ha végighallgatták volna Beát, kirúgják az állásából. Pedig… talán ez mentette meg. Áradt belőle… mi is? Hogy segíteni akart.

Meghalni? Elég egyszerű. Zsupsz! Nem vagyunk.

Az orvosok ezt nem tudják.

A mások halála, az igen! Edit lánya, az ő nevelt lánya halála, az igen! Majdnem meghalt. Mert nagyszerűek az orvosok.

Mit is szeretett ebben a lányban? Tizenhat éve nevelte. Beleszeretett Editbe, akinek ott volt a lánya. Szőkén, egyszerűen. Sosem tudta elképzelni, hogy a saját, vér szerinti gyerekei mellé neki gyereke legyen. Aztán együtt nőttek – mármint ő és a gyerek –, az meg nagyon a szívéhez nőtt. Ki tudja, kit kell felnevelnünk? De a gyerek halála elviselhetetlen.

Edit lánya – ugyanolyan, mint Edit, szőke, áradó valójában húszéves önfeledt baba – gyorsan ment férjhez. Hamar szült. Jött, jött a gyerek. És rendesen megszült. Boldog volt. Kivitték Pesthidegkútra, a szülés után hét nappal. Hogy megvan a gyerek, lement minden gond.

Csermely a hallban ült, elegáns pizsamában, sötétzöld köntösben. Nézte a kórházi szaladgálást, a nyüzsgést, mintha egy üzemben lenne. Bea is fölbukkant, kedélyesen integetett egy kacsával. A büfénél tántorogtak a halálból épp hogy szabadultak – krémest akartak. Krémest, krémest, akár lehet, akár nem. Az üvegablakokon alig lehetett kilátni. Londoni köd nehezedett a városra. Alul a nép, a még élő nép, hangyamód tolongva a farsang felé.

Csermely ült a maga babérain. Eszébe sem jutott a saját halála. Nézte a fehér köpenyes orvosokat – a kollégákat –, magasított sarkú fapapucsokban csúszkáltak földöntúli mosollyal egy-egy újabb ötszázas felé. Agyondolgozva, rohanva, fensőbbségesen. Mint a bányászok, akik jól tudják, hogy megdolgoznak a bérükért: halálért, életért, gyógyulásért.

Nem a maga bajáért volt ilyen ellenséges a kollégáival, hanem azért a gyerekért. Edit lányáért. Ezek az orvosok nem tudják, mi a halál. Csak a fapapucsukat csoszogtatják.

Erikát – Edit lányát – hazavitték a szülés után hét nappal. Ő maga is fölment a manzárdjába éjjel tizenegykor, hogy megvan, minden rendben, akárhogy is, de megszült, a fő az, hogy egészséges.

Akárhogy akarta elhessegetni maga elől a képet – csak visszatért elé.

A veje állított be. Egyszer csak ott volt a fenti manzárdban. – Hogy kerül ez ide? – Ez volt az első gondolata. – Éjjel van, késő… ez meg itt felöltözve? Világoskék pulóver? Mi az istent akar? Hát nem szereztünk nekik egy kis ócska lakást, most mit akar? Mit akar az én manzárdszobámban, éjjel kettőkor?

– Erika nagyon vérzik. – Ezt mondta a fiú. Magam föl se fogtam: ki vérzik? Mi az? Hát most szült gyereket! Otthon? Budapesten vagyunk? Orvosok vagyunk? Emberek vagyunk? Ott van a csecsemő… Él. Élünk. Rendben vagyunk! Mit akar itt ez a fiú?

Aztán lerohant a földszintre. Ott feküdt Erika, a nemrég szülő anyácska… A gyerek-anyácska. A mi gyerekünk. Ez itt… kimúlik?

Pulzusa van. Telefonom nincs. Hogy kerül ide Erika? A fiú ide-oda rohant a kocsival?

– Felöltözöm, bevisszük…

– Kávét, kávét!

Kapkodtam magamra a csizmát, a ruhákat… Idejében!

Óriási sikoltásra riadtam.

Lerohantam. Lebucskázva a manzárdlépcsőkön, szerencsére a feszes csizma valamennyire megtartotta a lábamat, nehogy a fordulóban levő üvegszekrénybe zuhanjak.

Na, és ott volt a lány. Az anya.

A lenti vécé kitárva – egy zöld lány ült ott. Edit, az anyja kitántorgott mellőle. Rángattam, mintha mesterséges légzést alkalmaznék – láttam, hogy vége. Így meg lehet halni? Ez az én egész tudományom? A lélek orvosa?

És itt fekszik egy halott lány.

Vizet rá, paskoltuk a mellét, lélegeztettük.

– Mi történt velem? – kérdezte túlvilág-zöld szemekkel, aztán visszazuhant a semmibe.

Újra fölpofoztuk. Élt.

Csermely nézte a sétáló betegeket – beleborzongott. Nem a magunk halála…

Kezünk között egy gyerek… Most szült… Nem élt, alig élt… Az arca földuzzadt…

Belekapaszkodtam. Csókolgattam. Lélegeztettem. Ráztam. Vissza, vissza! Hát nem halhat meg!

Be a kocsiba.

Százzal rohantunk.

A takaróba burkolva alig bírtuk a kocsiig vonszolni.

Ilyen nehéz egy test?

A portás matat a lakaton.

Ordítok.

A szülőosztály előtt állunk meg.

Az első emeletre.

Leszakad a vállam, pedig ötven kiló sincs!

A szülőszoba előtti asztalra tesszük.

Végigrohanok a folyosón, már nincs levegőm.

Előbukkan egy nővér.

Az orvos, szemét dörzsölve.

Megindul a hajsza.

Futkároznak.

Vért hoznak, öt-hat üveggel…

A folyosó mozaikkockái.

Imádkozom. Tényleg. De nem tudom végigmondani a Miatyánkot. Talán az Üdvözlégy jobban megy…

Rovom a folyosót.

Mit ajánljak föl? Az életemet?

Megfogadom, hogy nem iszom, amíg meg nem gyógyul.

A folyosó undok kőkockái.

Lépek. Lépek. Magam elé.

Újabb infúziós üvegekkel rohangálnak a gyűrött ápolók. Legszívesebben az oldalukba rúgnék.

Telik az idő, mint a homokórán.

Egy ilyen gyerek! Hagyják elvérezni!

Berontok a szülőszoba előterébe.

Kituszkolnak.

A vejem a lépcsőkorlátnál sír.

Mit mondjak neki?

Egy gyereknek nem lehet meghalni – ez a fő indokom. Ez még nem is élt! Halló! Ez még nem is élt! Ennek élnie kell! Ezt nem lehet elveszteni!

Előttem az arca, a szeme, fölhéjazva, az öntudatlanság zöld mezejéből… – Még egy kicsit várjál… – ezt szeretném mondani. – Élj! Járkálj az utcákon!

A folyosó falai, melyekről visszaütközöm.

„Üdvözlégy, Mária…”

Még ha tudnám. Ez a mi orvostudományunk?

Három óra telt el. Elég világos van. Elég világos ahhoz, hogy vége van.

Öklendezem a cigarettától.

Az ápolónő ellök az útjából. Rohan.

– Kérem, én orvos…

– Le van szarva…

Nos, ezt mondja. Igaza van.

Nagyon hosszúra nyúlik – még van remény.

De csak a falak, a mozaikpadló, az otromba ülőpadok.

Most már nagyon hosszú a csend.

Csak azt érzem, a nadrágom rezeg.

Nyögések a szülőszobából. Vagy csak reális szülés?

Mit ajánljak föl? Egy gyereknek nem lehet meghalnia! A halál reális, ha jön… De csak úgy véletlenül? Nem is élt! Mi mindnyájan éltünk, tudtuk, hogy ennyi meg ennyi az élet…

Hajnalodik.

Nyögnek, élnek?

Csak csapódnak az ajtók.

Szeretném átölelni ezt az idegen fiút, aki a vejem, hogy még minden rendbe jöhet… Nem bírom… Magam sem bírom…

Kihoznak egy nőt, letakarva. Istenem! Csak nem ő?

Kőkockák. Folyosó.

És akkor jön az orvos.

Átölel.

„Nem tehetünk róla… Nem állt el a vérzés… Tudod, atóniás vérzés, a méh nem húzódik össze… Ezer esetből egy… Gondolhatod, hogy odafigyeltem… Nincs semmi maradvány, placenta, az ég Istenére esküszöm… Soltész is megnézte… Kézzel végigtapogattuk, milliméterről milliméterre… Nem maradt benn méhlepény! Az erek nem tudnak összehúzódni… Fejletlen a méh… Fiatal. Nagyon fiatal. Esküszöm! Ne izgasd magad! Ha nem áll el a vérzés… De eláll, ne félj! Tudod… Exstirpáljuk a méhet… De nem kell… Nem kell kiirtani a méhet… Majd eláll a vérzés… Vérzéscsökkentőt adtunk, meg méhösszehúzókat!”

Szembefordultam. Arra gondoltam, a pofájába ütök. A méhet kiirtani? Hát él még? Ő meg mosolygott, átölelt.

„Az orvosnak, a szülő nőnek meg a hozzátartozóknak ez isten csapása… Ezer közül egy… Tudod… a méhösszehúzók segíteni fognak…”

A lépcsőkorlátba kapaszkodtam.

Az idő úgy telt, mintha homokot nyelne az ember.

Világosan látszottak a kórház fái.

A padra ültem, nem volt jártányi erőm.

Barbra Streisand jutott az eszembe – nem tudom, miért –, hogy milyen rettenetesen csúnya. Mégis él, viháncol egy hollywoodi színpadon…

Egyik cipőmmel a másikra léptem. Hogy ne haljon meg.

Amikor behívtak: láttam, él. Halottsápadt arcával mosolyogni próbált – ki volt feszítve, mint egy béka… mindenütt vér, vér, vér…

– Éhes vagyok – azt mondta, és én akkor tudtam meg, hogy él. A nyakát csókoltam. Aztán igyekeztem magamat vidámnak mutatni.

– Majd vidd haza azokat a véres cuccokat… ott a sarokban… Anyu majd kimossa őket…

Csermely nézte a fapapucsos doktorokat a hallban, a besütő, télies napfényben.

– Nos, uraim, ez a halál… ha tetszik tudni. – Ezt akarta mondani nekik. De csak Bea integetett az egyik betegszoba bejáratánál. Mutatta, hogy fáj a lába. A lábszára. A sok járkálástól.

 

Csermely doktor mellé egy szürke ruhás, elegáns férfi lépett. Bólintott.

– Megengedi?

– Persze… természetesen.

– Ne haragudjon… magát keresem.

– Engem?

– Doktor Csermely…

– Az vagyok.

– Bizonyára megért engem.

– Bizonyára.

– Nagyon nehéz a helyzetem…

– Ne mondja. Miért?

– Meggyesi professzor elutazott…

– El. De nemsokára visszajön. Gondolom, nyolc-tíz nap múlva visszajön.

– Önnek is nehéz a helyzete…

– Hát, elég nehéz. Hogy meghalok, arra érti?

– Dehogyis! Most mondják az orvosok, milyen szépen gyógyul…

– Ez igaz. Nem lehet cigarettáznom, nem lehet innom, nem szabad fölindulnom, nem lehet lélegeznem… egyébként pompásan vagyok.

– Meg kell értenünk egymást.

– Igazán? Ez remek! Végre van egy társam, akivel megértetem magam. De maga is beteg?

– Nem, nem vagyok beteg… Gondolom, Meggyesi professzor jelezte, hogy jövök…

– Hogy jön? Úgy, csak a hallon át?

– Gondoltam, hogy jó humora van…

– Az van. Most különösen. Nézze… Itt, alant, járnak-kelnek az emberek, mint a hangyák. Egyikük sem gondol arra, hogy meghaljon… Én meg itt megdöglök. Tudja, hogy megdöglök, nem?

– Dehogy tetszik… meg… Hova gondol? Éppen azt hallottam, hogy szépen gyógyul.

– Gyógyulok? Remek! Ezt most hallom először.

– Lebilincselő! Nem is tudom, akkor hogy fogjak hozzá…

– Mihez?

– Ez elég kényes kérdés…

– Ne mondja! Megerőszakoltam valamelyik ápolónőt?

– Jaj, remek! Uram, maga ellenállhatatlan!

– Az volnék? Megsúgom magának… nehezemre esett. Mármint ellenállni. Meggyesi professzornak ez nagy hibája! De ne mondja el neki!

– Micsoda?

– Így nem lehet meggyógyulni! Maga mit csinálna? Most mondja meg őszintén! Nézze… Ez az Éva… ez éjszakás. Azt hiszi, hogy bugyit hord? Csudákat! Semmi! Alatta semmi!

– Ne, doktor úr…

– De. Így, ahogy mondom. Nekem pihennem kell! Nem ezt parancsolta Meggyesi professzor? Nekem legalábbis ezt mondta. Csak a nyugalom! De így! Most nézze!

– Doktor úr, drága…

– Látom, maga érti, amire célzok… Nézze meg Beát. Nem gyógyulni való, ezt maga is beláthatja… Ezekkel a mellekkel… Pihe a száj felett… Ez rosszabb, mint egy maláj nő! Gauguinnak könnyű volt elvonulni Tahitire! Nem kellett válogatnia! De itt egy maláj nő…

– Ez már maga jó… Amit mondani tetszik… Bocsásson meg…

– Nos, megbocsátok.

– Meggyesi professzor elkésett…

– Nem ment el Afrikába?

– Na, nem úgy értem… Nyilván maga is tudja…

– Komolyan. Ez nekem újdonság. Hogy nem utazott el Angolába! De ott szívspecialista-kongresszus van!

– Ne haragudjon rám… Gondolja, milyen helyzetben vagyok… Elkésett a vérvizsgálattal… Magyarul kell beszélnünk… Ne haragudjon, tehetek fel néhány kérdést?

– Nem tudom, hova akar kilyukadni… Látom, maga Meggyesi professzor úr rokona…

– Jaj, remek! Dehogy vagyok a rokona… Én arra alkalmatlan vagyok… Vagyis hogy köntörfalazzak… Maga is egyetért velünk… Ez az eset… a maga esete nagyon rejtélyes… Most már ezt elég nehéz ellenőrizni… Meggyesi professzor tudta, hogy rám bízhatja… Mi régi jó barátok vagyunk. Magának ez nem sokat mond. De mintha én ő lennék…

– Meggyesi professzor?

– Na, csak mint a személyidentitást értem… Mi egyetértünk… Harminchárom óta együtt dolgozunk… az illegalitásban…

– Azóta illegalitásban?

– Doktor úr… Tehetek fel néhány kérdést?

– Természetesen. Gyógyulóban vagyok… Meggyógyultam. Meggyesi professzor ezt nem jelezte?

– Dehogynem! Azért bátorkodom… A vérvizsgálattal ma már semmire se megyünk… De gondolom, ön is azon van, hogy kiderítsük az igazságot? Nem?

– Én mindig azon vagyok.

– Gondolhatja, hogy nem akarok beleférkőzni az ön magánügyeibe… Ha ez magánügy…

– Persze. Mi a magánügy? Ma már… Mondja csak.

– Mikor jött haza jugoszláviai körútjáról?

– Körút? Ez azért túlzás.

– Szóval a kiküldetésből? Ne tessék olyan hülyének nézni, mint amilyennek látszom. Szóval mikor is?

Az orvost megdöbbentette ez a fordulat, még óvatosabbá vált.

– December tizenötödikén.

– Csak úgy jutunk valamire, ha együttműködünk. És azt hiszem, ez a doktor úr érdeke is.

– Természetesen.

– Ha fárasztom, abbahagyhatjuk. Visszajöhetek valamelyik nap.

– Nem, nem fáraszt. Megmondanám.

– Nos, akkor tizenötödikén… Este, délben?

– Este. Hat körül.

– Igen. A felesége várta?

– Ne haragudjon. Hagyjuk ki ebből a feleségemet.

– Na, elnézést… csak azt akartam kérdezni, hogy kettesben töltötték az estét?

– Igen. Ha erre kíváncsi. Még valami intimebb részlet?

– Jaj, szó sincs róla! Fáradt volt?

– Igen. Halálosan fáradt. Mit mondjak magának? Iszonyúan rosszul szervezték meg a magyar hatóságaim a visszautazásunkat. Persze ez magánügy.

– Nem, egyáltalán nem! Magam is átestem egypár kellemetlen balekságon. Sokszor ezek a szervezések többet ártanak, mint használnak. Kínos véletleneket teremtenek.

– Itt nem voltak kínos véletlenek. Két napot hiába kellett Szkopjéban eltöltenünk, és aztán vonattal Belgrádig, ott nem várt bennünket senki, így aztán mi vártunk még kilenc órát az állomáson és környékén kószálva. Félig állva, félig alva.

– Megérdemelnék a büntetést.

– Meg. Szívem szerint szól.

– Az ilyesmi sokkal jobban földúlja az embert, mint maga az egész program. Csodálkoznak aztán, ha az emberek nem szívesen mennek ilyen körutakra.

– Lehet, hogy ők nem is csodálkoznak. Tudják.

– Igaz. Szóval akkor este nem volt valami különös, ami önt fölzaklatta volna?

– Különös? Nem. Nem volt. Ez nem elég?

– Dehogynem.

Az orvos most már éberen figyelt, hogy szűkülhet a kör.

– Ön tehát nem lát közvetlen kiváltó okot?…

– Nézze… ezt elég nehéz kideríteni. Meggyesi professzornál nem tudhatja ezt senki sem jobban. Biztos, hogy agyon voltam dúlva… Túlfeszített a kinti utazás, előadások, hercehurca…

– Valami személyes? Itthon?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Beszédtéma, hír?

– Nem. A kinti élményeimet meséltem el a feleségemnek, azt hiszem, elég kedélyesen.

– A kedélyben biztos vagyok. Azt tapasztalom. Nem volt semmi váratlan esemény?

– Nem. Hál’ isten, nem volt.

– Bizonyára vacsoráztak…

– Ez igaz. Elég sokat ettem. Húslevest… kaliforniai csirkét…

– Kaliforniai?

– Igen. Nem ismeri? Borral és mézzel öntözik a sült csirkét.

– Pompás lehet.

– Az. Kóstolja meg egyszer. Ha főznek otthon.

– Nem vagyok a csirke nagy barátja, de ezt elmesélem a feleségemnek. Örülni fog neki.

– Jó recept.

– Ivott valamit?

– Ajaj! Inni, azt szoktam. Tudja, kiszáradok. Estére.

– Ne is mondja. Én is.

– Akkor megérti. Sörrel kezdtem. De rossz volt a sör.

– Rossz volt?

– Ismeri ezt a sárga címkés csehszlovák sört. Piszok keserű. Erre jó a KGST? Mért nem lehet decemberben tisztességes magyar sört kapni?

– Jól mondja! Én is elátkozom azt a sört. És elég drága.

– Arról nem is beszélve. Ezek szerint maga sem veti meg a tisztességes sört?

– Nem. Sőt! Ha leteszem a kocsit, nekiesem.

– Nem hivatali kocsival jár?

– Hát… sokszor magam vezetek. Sajnálom a sofőröket. Gyakran későig dolgozom.

– Na, maga rendes ember. Tudja, agyamra megy, hogy uraink késő éjszakáig igénybe veszik a hivatali sofőröket.

– Ez külön téma. Nekem is az agyamra megy. De nem mindenkinek megy az agyára. Azt hiszem, erről szép történeteket mesélhetnék magának. Mindegy. Nem egyedül csináljuk a szocializmust.

– Hát nem. Többedmagunkkal.

– Jaj! Jól mondja. És mit ivott még?

– A feleségem tihanyi cabernet-t vásárolt. Azt kapott. Szeretem, de kicsit édes. Nos, abból sem ittam valami sokat, ha erre kíváncsi… Vízzel szeretem a vörösbort, akármilyen szentségtörés, de a tihanyi cabernet-be nem jó a víz.

– Ahhoz édes.

– Látom, ért az italokhoz. Jó pont.

– Köszönöm. Szóval tihanyi cabernet-t ivott…

– Igen.

– És?

– Még mire kíváncsi?

– Szóval ezeket itta…

– Mondom.

– Egyebet?

– Nagyon szeretem a kubai rumot.

– Magam is! De azt nem lehet kapni.

– Ritkán.

– Nagyon ritkán. Én a boltokban nem is igen látok.

– Néha kapni.

– És az is volt otthon?

– Szerencsémre kaptam. Abból is ittam, csak szájöblítésre, vagy egy decit, másfelet…

– Ja! Hálarum.

– Nos, így is lehet mondani. De azt hiszem, így nem egészen helytálló, ha már mindent pontosan meg akarunk határozni. Én ezeket a hálaitalokat nem hozom haza. Odaadom a nővéreknek… Sokszor sokkal többet dolgoznak nálunk.

– Engedjen meg egy kis kitérőt. Kár, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk, bár azt gondolom, ez közös ügy. Maga ritka ember. A szemlélete, a modora. Na nem mintha ezt éppen nekem kellene megállapítanom. De a betegei is bizonyára szeretik…

– Lehet. Ezt igazán csak a másik fél tudja megmondani. Mit szólna, ha én itt dicsőíteném magamat?

– Talán a legizgalmasabb szakma a magáé… Mindig csodáltam ezt a munkát… persze sajnos csak távolról. Meg ami pszichológiai könyvekbe belekontárkodtam magam…

– Jó, hogy ezt mondja. Örülök neki. Azt hiszem, egy kicsit mindenki így van ezzel a lélektannal… Egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy ért hozzá, hisz ez embertan. A buszon, a munkahelyen, a társas kapcsolatokban, családban. Persze, a valóságban ez sokkal szárazabb. Mondjam azt, hogy szakszerűbb, pontosabb? Matematikaibb? Ridegebb? A mi szakmánkban az emberi kapcsolat nem ugyanaz, mint a küléletben. Az emberek azt hiszik, hogy a pszichológia abból áll, hogy két ember beszélget. Okoskodik, lelkizik. Hat egymásra. Ez is van… De nem ez a lényege.

– Hát micsoda?

– Ajaj! Ez nagyon messze vezetne. De hát a maga munkája is ilyen pszichológiai, nem?

– Csak szerény hányada. Mi ebben nagyon dilettánsok vagyunk.

– Ne szerénykedjen…

– Nem. Így van, ahogy mondom. Ügyetlenkedünk. Szóval ebből a hálarumból ivott még egy decit.

– Nem tudom, hogy ez hálarumnak minősül-e. Odavitték a lakásomra, kedvességből.

– Kik?

– Egy régi páciensem.

– Igen. Akit régen kezelt?

– Kezeltem. Ezek túl nagy szavak. Rég volt. Kanadából hazalátogatott valaki, az hozta.

– Tudta, hogy a doktor úr szereti a kubai rumot.

– Tudta.

– Régen ment ki?

– Ó… vagy tizenöt éve.

– És ön annak előtte kezelte.

– Igen. Vagyis az osztályunkon volt… gondolom, ő is inkább barátságnak tekintette.

– A kezelést?

– A kapcsolatot.

– Férfibarátság.

– Nem. Női.

– Nem is találkoztak?

– Nem. Hiszen én Jugoszláviában voltam.

– És ő otthagyta a rumot.

– Ott. A feleségemnél.

– Ő is ismerte?

– Nem. Ő nem ismerte.

– Azelőtt sosem kereste meg önt?

– Nem. Nyilván nem is járt Magyarországon.

– Értem. És nem hagyott valami üzenetet magának?

– Nem. Hát mit hagyott volna?

– Hogy tizenöt év után… Valamit csak akart?

– Biztos. Találkozni velem. Meg a rumot…

– Hozni. Igen. Nagyon kérem, ne tekintse ezt valami akadékoskodásnak, hivatalos faggatásnak…

– Dehogy tekintem. Ha volna itt rumom, megkínálhatnám… Csak ezek a szigorú orvosok még a kis kegyelmi vörösbortól is eltiltottak.

– Túl óvatosak. Ismerem Meggyesi professzort, mint mondtam, régóta… ez afféle belső barátság… tudom, hogy kardinálisan szigorú…

– Úgy is lehet mondani, hogy kardinálisan szigorú…

– Igen, igen… Remek! Ez a rum, ez az ital… Néhány kérdést mégis fel kell tennem önnek…

– Tegyen, persze. Azért van itt. Nem?

– Ez a hölgy…

– Vukovits Sarolta.

– Mit tudna róla mondani?

– Mit mondjak? Bekerült az osztályunkra… Régen, ősrégen… Szerencsétlen kislány volt. Elhagyatott, afféle. Kallódott, senkije sem volt…

– Persze, magába kapaszkodott…

– Belém? Kikupáltuk.

– Meggyógyult?

– Ez nagyon intim szó.

– Bocsánat. Nem is akartam… Egyenesebben kell kérdeznem, így talán becsületesebb… Ez orvos-beteg kapcsolat volt?

– Mire akar kilyukadni?

– Nem volt személyesebb?

– Talán ellenőrizni kéne a jegyzeteimből.

– Na, nem arra gondoltam… Mikor kikerült az osztályról, akkor is tartotta vele a kapcsolatot?

– Kapcsolatot?

– Hát… egyengette az útját vagy ilyesmi. Csak erre gondoltam.

– Én voltam a házassági tanúja.

– Annyira… szerette magát. Úgy értem, annyira ragaszkodott magához.

– Prrr… Ragaszkodott. Sok betegem gyerekének vagyok a keresztapja.

– Ezek szerint ő férjhez ment.

– Igen. Még itthon. De aztán elváltak, és ő kiment.

– És megtalálta a helyét a kinti ántivilágban?

– Nem tudom. Nem találkoztam vele.

– Nem írt levelet?

– Nem.

– Csak úgy, tizenöt év után beállított.

– Be.

– Egyedül?

– A kinti férje nem jött.

– A kinti férje amerikai? Vagy kaliforniai?

– Nem. Az a csirke. Amit mézzel és borral öntözünk. Az ő kinti férje magyar. Innen származik. Együtt mentek ki, ott házasodtak össze.

– És ön aztán is kezelte, hogy kikerült az osztályról?

– Kezeltem? Ő nem volt beteg. A szó klasszikus értelmében. Vázoltam. Inkább gyámolításra szorult, támogatásra.

– És ön segített neki.

– Segítettem? Egy albérletbe… ment, aztán valami könyvtárban helyezkedett el.

– Maga szerezte neki az állást?

– Közbenjártam.

– És az albérletet?

– Abban is közbenjártam.

– Nagy gond lehet az ilyen elesett emberek segítése… Albérlet, állás, környezet…

– Az emberek nem gyógyulnak meg az osztályon egyszerűen. De hát ezt maga is tudja. Ha valakiből embert akarunk faragni…

– És a gondozónők?

– Milyen gondozónők?

– Gondolom, egy-egy orvosnak nincs ideje és energiája arra, hogy minden kiszabadult egyénnek albérletet szerezzen, vagy állást… Hát belefulladnának a munkába! Van így is elég gondjuk. Nem a gondozónők intézik az ilyen eseteket?

– Tudja, az elég általános. Ha valakivel igazándiból törődni akarunk, magunknak kell utánajárni az ügyeinek.

– Ha értékesebb egy-egy ember. Nyilván Vukovits Saroltát nem akarta szem elől téveszteni. Én így képzelem el.

– Jól képzeli el.

– Tehetséges volt?

– Az.

– Tudom, milyen határesetek vannak, hiszen nálunk is… Amennyire én belekontárkodtam a pszichológiába… Sokszor egy bűnöző is úgy tűnik, mint aki épp hogy bűnöző. Én így képzelem el… Ez nagyon érzékeny mérleg. Sokszor csak a tehetség keres magának kiutat, bűnözésben vagy szabálytalannak tetsző relációkban…

– Milyen remekül fejezi ki magát.

– Pedig csak elkanyarodom… Anélkül hogy megsérteném a személyes vagy hivatali diszkréciót… nem kötődött ez a hölgy önhöz túl személyesen?

– Mért kötődött volna?

– Csak a magam területéről indulok ki… Fantasztikus érzemények vannak az ilyen drága, esendő személyekben… Hogy így fejezzem ki magam. Sokszor kurvákkal foglalkozom, a területből adódik… Úgy mondom el ezt magának, ahogy maga mondaná el nekem. Persze hogy meg akarja menteni őket az ember… Legtöbbjük nem is tudja, miben él. Tapasztalatlanok, fiatalok… Nincs senkijük. Segíteni akar rajtuk az ember. Elhelyezi őket, lakást szerez… Persze ez más eset… Csak mondom. De túlságosan bíznak az emberben! Azt hiszik, az, aki kisegítette őket a slamasztikából… az valami felsőbb hatalom. Egyetlen tollvonással megoldja a sorsukat, a tehetségüket, a lakásukat, telefonukat, hogy ilyen prózai dolgokra tereljem a szót… Mintha az apja lennék! A mindenese! Ez a legszebb az egész területben… Istent látnak az emberben… aki maga is csak egy hivatal jó szándékú szolgája… Én nem tudok helyettük nem kurva lenni… már megbocsásson a hasonlatért! Én nem tudok helyettük élni! Nem költöztethetem be őket a lakásomba, nem fektethetem be őket a feleségem helyett! Pedig csinosak, tehetségesek, nem egy őstehetség… művész lehetne! Ha… ha… Ez az a ha… Színesek! Fantáziadúsak, izgalmasak… Ezt úgy mondom önnek, ahogy két ember beszélget… Ebben nincs semmi hivatalos. Gondolhatja. Csak a mélyére akarok rávilágítani… hogy egyetértsünk.

– Miben?

– Ezek eléggé érthetetlen személyek. Nem a mi logikus életszabályainknak megfelelően cselekszenek… Nos, nyilván ezt nem kell önnek magyaráznom… De mikor látják, hogy ez a fensőbbséges lény, aki őket megmentette, nem tudja kiragadni őket abból a sorspályából… most a magaméira értem… ellentétbe csapnak át! Gyűlölni kezdik az embert! Azt mondtad: nem leszek kurva! Azt hitetted el velem, hogy a társadalom igazságos! Pedig igazságtalan! Azt mondtad: befogadnak! Fenéket fogadnak be! Azt mondtad: jó kislány leszek. Senki sem hiszi el, hogy jó kislány leszek! Hogy ember leszek!

– És?

– Nos, elragadtattam magam. Bocsásson meg. De én ilyenkor iszonyú bosszút tapasztalok! Mindenért az hibás, aki egyáltalán kezdett velem valamit! Visszaszármaztatják ránk a felelősséget. Senki sem gyűlöletesebb, mint aki elhitette velünk, hogy lehet élni, lehet tisztességesnek lenni, nem kell kurvának lenni, nem kell elesettnek lenni… És lám! Itt vagyok, a magam megoldhatatlan helyzetében – egyedül. Ez bosszút szül. Senki nincs hibásabb, mint az, aki azt segítette nekem, hogy élni tudok… Ezt meg kell bosszulni.

– Milyen bosszú?

– Pusztító bosszú. Nos, elkalandoztam… Csak arra akartam fölhívni a figyelmét… hiszen az ön állapota nem csekély dolog… Lehet, hogy bárgyúság. Ha Meggyesi professzor nem lenne ilyen régi jó barátom, föl sem merült volna bennem… Szeretnénk ezt a rumot vegyelemeztetni.

– Rumot? Milyen rumot?

– Ezt a kubai rumot.

– Ahá! Persze! Nagyon nevetséges. De tessék.

– Köszönöm. Biztos nem haragszik rám.

– Nem haragszom. Miért haragudnék? Egyet szeretnék kérni.

– Igen.

– Ha már így körülkerítette, és ilyen őszinte volt hozzám…

– Én ezt egészen őszintén mondtam önnek…

– Egyet kérek. Hagyják ki ebből a feleségemet.

– Hát ez természetes…

– Behozatom ide magának ezt az átok rumot…

– Igen. Természetesen.

– Magam is kíváncsi vagyok, bár borzalmasan abszurdnak találom Meggyesi professzor aggályait.

– Ez baráti… Ez nagyon lényeges… Hiszen ez önnek is…

– Igen. Megdöbbentő, amiket mond. De nonszensznek érzem, hogy most betörjenek…

– No, erről szó sincs…

– Behozatom ide az inkriminált üveget.

– Mikor?

– Holnapra. Az unokaöcsémmel behozatom.

– Köszönöm. Nem akarnánk felhajtást…

– Egyébként…

– Búzás vagyok… Elnézést.

– Én kérek elnézést. Őrnagy elvtárs…

– Százados vagyok. Búzás Andor.

 

Dél volt.

Az orvos a hallban üldögélt, messze a városban hangyamód jártak az emberek, siettek télikabátos gondjaik után. A folyosón ebéd előtti lábadozók settenkedtek. A műanyag rolókon hideg, januári napfény ágaskodott be. A kőpadlón nyavalyás papucsok jártak. Az orvos Beának integetett.

– Mért nem nyugszik? Még egy-két hét, és kilábal innen. Akkor aztán másnak a fekete szegélyes bugyiját nézegetheti!

– Bea! Nagy kérésem lenne.

– Megint. Tudom… Adjak föl egy levelet, melyben leírom magát. Hogy nem volt ilyen beteg… nem is ismertem magát. Ajaj! Ide a levelet! Nehogy azt higgye, hogy majd maga után fogok mászkálni!

– Édes Bea…

– Nem vagyok édes. Majd leszek. De nem magának!

– Most nem hallgat meg?

– Mit hallgassak? Leszakad a lábam. Akármilyen fiatal vagyok. Tudom! A fiatalok födetlen fővel léphetnek a jövőbe… Még jobban szeressem magát? Vigyázok, ne féljen! Majd én kitalálok magamnak valakit! Azt se tudom, hol áll a fejem!

– Bea. Figyeljen ide. Ki kell mennie… Meg kell keresnie az unokaöcsémet… tudja, egyszer benn volt nálam, az a szemüveges szőke srác… Ide leírtam a címét… Ha nincs otthon, akkor a ház mögötti iskolában van, ott próbaidős…

– Én nem vagyok próbaidős? Még alig próbálkoztam…

– Na, most figyeljen! Azonnal ide kell rángatnia.

– Tudom. Csakhogy most nem mehetek el.

– El kell mennie érte.

– Mit képzel? Csak kisétálok a kórházból tizenkettőkor?

– Megkeresi, törik-szakad, idehozza nekem. Nagyon gyorsan.

– Lópikulát! Nem tudok kimenni.

– Most nem tudom elmagyarázni… Majd később…

– Igen! Mikor meggyógyul, egy szép parkban találkozunk, és odáig lehetek magáért. Nem vagyok oda magáért, ha tudni akarja! Amikor minden rendben lesz, akkor jöhetek én, a kis Bea. Ezeket a virágokat is kidobom innen… Férfinak ennyi virág!

– Figyel? Kiszalad, megkeresi… idehozza. Ez a lényeg. Ez most létfontosságú.

– Létfontosságú, hogy itt legyek. Ágytál nem kell?

– Most ne hülyéskedjen! Itt a cím…

– Mit mondjak? Hogy az egyik beteg, mert maga beteg itt, doktor úr, ne feledje el, kiküldött egy doboz szardíniáért?

– Na, megy?

– Jaj! Aztán az utcán meg sem ismer. Mikor behegedtek a szívsebei! El se tudom olvasni. Nem megyek! Mit hazudjak? Most egyszerűen öltözzek át? Csermely Zsigmond? Baromi! Ez is Csermely! Legalább jóképű?

– Mindenképpen ide kell jönnie. Azonnal.

– És ha nincs sehol? Nevetséges! Még három helyen ágytálaznom kéne! Filla doktor fenékbe billent… Ha mást nem tesz!

– Most ezzel húzza az időt?

– Jaj! A pokolba kívánom magát! Meg az unokaöccseit! Majd beállítok egy tantestületbe, hogy én vagyok… Mit mondjak? Kis kurvának néznek! Pláne ma abban a tízcentis csizmában jöttem be… Na és a sapka! Kiröhögnek. Elmagyarázhatom a harmadik Internacionálét is! Pedig a kötött sapkában akartam jönni, az sokkal szolidabb! De sehol nem találtam!

– Menjen már!

– Jó, hogy azt nem mondja, hová… Tudja, az ilyen pasasokat ki kellene nyírni, mint maga! Egyszerűen kivégezni! Mert mindenki végrehajtja, amit mond. Még jó, hogy nincs középkor! Egy zegzugos kis firenzei utcán magát holtan találnák a beugróban. Szívében tőr. Ajkán méreg. Hogy nekem nincs egy ilyen krapekom! Na, adja ide azt a vacak címet! Fontos! Életbeli! Azonnal! Majd utólag megmagyarázom! Én is meg tudnám magyarázni utólag az egész rohadt életemet! És tegye magára azt a plédet, mert ha most tüdőgyulladást kap, akkor nincsenek címek! Nincsenek levélkék! Akkor b… hatja az egészet! Még engem is! Hogy milyen hülye vagyok!

 

Csermely az ágyban feküdt.

– Na, itt vagyok… – A fiú a bepárásodott szemüvegét törölgette. – Máskor táviratilag is értesíthetsz. Hogy bekrepáltál. Szívbajt hozol rám. Egy ilyen nőt küldesz! Azt se tudtam, hova tegyem. Az igazgató a két diplomáját odaadta volna egy balegyenesért. „Menjen csak, kolléga, menjen…” Én mint kolléga! Egyszerre én lettem a walesi herceg. Majd bepótolja… Az unokahúga annyira kétségbe van esve… Még jó, hogy szájon csókoltam. Mikor a nevedet kiejtette. Ijedtemben. Persze hogy nem gyógyulsz, ha ilyenek vesznek körül! Nekem szúrtad ki? El kell vennem feleségül? Elvehetem…

– Ne hülyéskedj…

– Én ne hülyéskedjek! Nem rossz! Persze, itt nem lehet dohányozni. Utána meg olyan volt, mint egy megközelíthetetlen hercegnő! A filozófia tanárnője! Láttam, ahogy áradozott rólad… Csíkos harisnya! Ki hord ma még csíkos harisnyát? Ez Párizsból öltözködik? Végigröhögtek a folyosón az iskolában… Egy büdös szót nem hittek el az egész dumából… Drapp sapka! Na, mi van? Remélem, nem akarod földobni a tappancsokat?

– Figyelj ide.

– Na. Nyomd a szöveget.

– Hazamész, hozzánk.

– Aha. Eddig értem.

– Itt a kulcs.

– Aha.

– Sietsz. Ahogy lehet.

– Aha.

– Komoly, amit mondok.

– Aha.

– A fehér italkosárban van egy rumosüveg. Kubai rum.

– Aha. Nem iszom meg.

– Figyelsz? Kubai rum. Ami abban van, kiöntöd.

– Aha.

– Kiöntöd a vécébe.

– Aha.

– Ez a leglényegesebb.

– Hogy kiöntöm. Aha.

– Megőrzöd az üveget.

– Aha. Remek. Üresen.

– Jól megnézed a címkét… Érted?

– Aha. Nem vagyok hülye.

– Két lehetőséged van.

– Nem rossz.

– Vagy veszel egy ugyanilyen rumot a zugligeti közértben… a Mátyás utca sarkán… ott szokott lenni…

– Vagy nem veszek.

– Ne hülyülj. Vagy ha a zugligeti boltban nincs ilyen…

– Ami elképzelhető…

– Ami elképzelhető… Akkor… tudod, hol az én manzárdom…

– Aha.

– Az éjjeliszekrény.

– Aha.

– Mindenesetre onnan vedd ki azt a húszdollárost, amit hazahoztam Jugóból.

– Aha.

– Ha nincs ilyen rum, bemész az Intercontinental melletti konzumboltba… és veszel egy ugyanilyen rumot.

– Ott, a kocsikijárónál?

– Veszel egy ugyanilyen rumot, körülbelül tizenhat dollár…

– Világos. Mért részletezed? A zugligeti lehetőségre adj egy ötszázast.

– Itt van. De ha az Intercontinental mellett sincs…

– Akkor följelentem magam a főkapitányságon…

– Akkor bemész, siess, az Október 6. utcában lévő konzumboltba…

– Aha.

– Veszel egy ugyanolyan rumot.

– Aha.

– Ennek nincs semmi jelentősége.

– Aha.

– Csak biztonsági játék.

– Aha.

– Mindenesetre ügyesen jársz el.

– Aha.

– Én ma fölhívtalak az iskolában telefonon.

– Aha.

– Beát régóta ismered.

– Aha.

– Közelebbről.

– Aha.

– Később bement érted az iskolába.

– Aha.

– De ő nem tud az üvegről.

– Aha.

– Az otthoni rumból nem iszol, semmiképp.

– Aha.

– Beával mentek, de ő megvár az Engels téren.

– Aha.

– Máshova nem megy veled.

– Aha.

– Itt-ott taxizol.

– Aha.

– Az új üveget fölnyitod, műanyag kupakja van, körülvághatod, és amennyi az eredetiből hiányzott, annyit megihatsz belőle… Valami zughelyen, mondjuk, a buszmegálló mosdójában. Vagy kiöntöd belőle azt a másfél decit.

– Aha. Majd hülye leszek!

– Beával összehaverkodsz. De nem nagyon.

– Aha.

– Később nem bánom.

– Aha.

– Egy kis türelem.

– Aha.

– Persze csak ha akarsz.

– Aha.

– No, ez csak vicc.

– Aha.

– A többi komoly.

– Aha.

– Tehát te nekem az eredeti üveget hoztad be otthonról, a Bolgár utcából.

– Aha.

– Én telefonálok Edit nénédnek, hogy behozod nekem a Faulkner-könyvet: Míg fekszem kiterítve.

– Aha.

– Ez a könyv címe, nem én fekszem.

– Aha.

– A piros polcon balról a második sorban találod. Tudod, ami a nagy szobában van.

– Aha.

– Megmondom Edit nénédnek, hogy a rumot meg neked adtam a születésnapodra.

– Kösz.

– Meg elhozhatsz magadnak egy kis Kandinsky-albumot, azt a kis szekrény tetején találod, a könyvkosárban.

– Aha.

– Ez a tied. Ajándék.

– Kösz.

– Ügyes légy.

– Aha.

– Ez a mi kettőnk dolga.

– Aha.

– Itt a kulcs. Siess, mert még ma vissza kell érned.

– Aha.

– Lezserül.

– Aha.

– Na menj már! Mire vársz?

– Ez a Bea… Ez a te… Szóval…

– Dehogyis! Ti vagytok a fiatalok. Örülök, ha élek.

– Na… megyek. Azért jó fej vagy, öreg…

– Aha.

 

Bea késő este jött be a kórházba. Magas sarkú csizmában, homlokba húzós drapp sapkában. Az orvost már szétvetette az idegesség.

– Na, ezt a maga unokaöccsét sem kell félteni! Ilyen marhaságot! Beültetett engem az Engels téri váró presszójába. De meddig lehet egy buszra várni? Nem vagyok becsípve, nehogy azt higgye! De nem ihattam egész délután csak traubiszódát! Két gint le kellett nyomnom. Hogy kibírjam. A várást. Mert maga is tudja, várni a legrosszabb. Nem beszélve az ottani pasasokról. Tudja, hogy azok sem várni ülnek be az Engels térre! Akármilyen szolidan viselkedtem, állandóan körülmolesztáltak. Nem mintha félteni kellene engem. De pisilni csak ki kellett mennem. Már nem bírtam. Akkor meg attól féltem, elszalasztom a dicső fiatalurat. Egy frászban voltam. Hatkor már biztos voltam benne, hogy elkerültük egymást. Vagy azalatt volt ott. Ezt csak velem lehet megcsinálni. Persze, mire beállított a fiatalember – be volt állítva. Azt hajtogatta, hogy idegességében ivott néhány féldecit. Maga csak megbabonázza az embereit. Áradozott magáról. Volt mit hallgatnom. Nem mintha annyira kellemetlen lett volna. És végre volt valakim. Úgy értem, nem voltam magamban. Mondanom se kell, még ott is fölhajtott két rumot. Ragaszkodott a rumhoz. Nem is értettem, ki az isten iszik ma már féldeci rumokat? Mondtam, hogy legalább feketébe öntse, de ő csak hangoskodott. „Rumot kell inni, szivi! Ha rummal kezdted, rummal végezd!” – ezt hajtogatta. Majdnem a szájára csaptam. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen fiatal srácokhoz. Bár nagyon édes volt. Igaz, nagyon kókadt a feje lefelé, az asztal felé… Megmondhatom, ha valami, ez nem hiányzott nekem. Meg hogy mi jóban vagyunk, ne felejtsem el… Ezt hajtogatta. Mondtam, hogy menjünk már a fenébe, de ő csak a fejét lógatta, és úgy ingatta, mint maga, ha valamit nem akar megcsinálni. Pokolba kívántam, de főleg magát, hogy milyen hülyeségekre veheti rá, amiket nem bír józan ésszel megcsinálni. De ez mellékes. Tudja, hogy van, ilyenkor mindig ott cirkálnak a rendőrök, hogy igazoltassák az odasurranó alakokat. Na, ha ezek engem igazoltatnak, mit mondok, ki ez a krapek, aki ilyen nyíltan elázik mellettem? Vagy én itatom? Hát mit csinál maga velem? Mibe kever bele? Csak randalírozott, a pincérnek kiabálta: „Hogyhogy itt nincs kubai rum? Ezt a szemét matrózrumot igyam?!” A pincér már nagyon megelégelte, de aztán egy százast lökött oda neki borravalónak – hogy honnan van egy ilyen éhenkórász próbaidősnek ennyi pénze? És nekem nincs olyan nagy gyakorlatom az ilyen próbarészegekhez! Egyszer csak azt mondja: „Rosszul vagyok.” Na, gondoltam, itt hagyom, aztán csinálja egyedül a maga dolgát. Csak kókadt a feje. Persze nem hagytam ott. Kitámogattam. Azt látni kellett volna! Mi ketten, az esti utasok sorfala közt megcéloztuk a férfivécét. Gondoltam, majd belököm, de nem tudott megállni a lábán. Be kellett mennem vele. Na, ilyen nincs, gondoltam, még szerencse, hogy a férfiak ijedten menekültek kifelé. Jobb is volt. Ez nekem ott kitaccsolt. Jaj, ez lehetetlen! Hát minek egy ilyen fiatalembert berúgatni? Mert csak magára voltam dühös! Tudtam, hogy maga miatt issza le magát! Még szerencse, hogy van valami kórházi gyakorlatom. Na, nem magánál, maga annyira vigyáz magára! Mit fogjak rajta? Csak dűlt előre, mint az árpakéve! A derekánál ragadtam meg, ő meg előre a mosdó fölé, még jó, hogy a fejét nem verte be a tükörbe! Mostam az arcát. Öblíteni, csak azt üvöltöttem, öblíteni! Szép kis randevú! Helyrehoztam. Akik benyitottak, visszahátráltak. Rájuk kiáltottam: „Nem látják, hogy helyre kell hoznom?” Na, nem kell engem félteni! Na, kimosdattam. Persze a homlokát kellett fognom végig. Meg a szemüvegét. A szemüveggel több baj volt, mint az egész emberrel!

Na, ahogy visszamentünk, hogy fizessünk – eltűnt az üveg. Egy üveget keresett. Én is emlékeztem, hogy valami bebugyolált üveggel érkezett. Megint hangoskodni kezdett. Végül a vezető jött oda, valóban váltás volt, az asztal mellett találtak egy üveget, persze hogy elvitték, a pincér leadta az irodán. Én még olyat nem láttam! Mintha villámcsapásra kijózanodott volna a fiatalúr, hadarta nekik a kubai rum összes feliratát: „Genuine imported light dry cuban rum… 3 years old… Distelled and bottled by Fabrica Ron Havana Club – Calzada del Cerro No. 1417 Havana Cuba…” „Középen egy négyágú liliomos keresztet tart egy magas nyakú tengeri nő…” „A hátoldalán három italajánlat: – Cuba libre! – Daiquiri! – Mulata!” Persze a vezető is elképedt, látta, hogy nyilvánvalóan a miénk. Miénk! A pokolba kívántam azt az egész rumot, őuraságát, de különösen magát, hogy idáig juttatta… Mert maga volt! Aztán a vezető azzal állt elő, hogy hiányzik az üvegből vagy két deci, vagy másfél… itt, a helyiségben nem lehet idegen italt fogyasztani… Zsiga csak azt ismételgette, hogy ő ezt már kinn meghúzta, csak beviszi a nagybátyjának a kórházba… Megint egy százast kellett a vezető kezébe nyomni, hogy egyáltalán a dicső itallal eltávozhassunk…

Nem értem magát. Most úgyse tudja odaadni senkinek ezt a megkezdett italt! Ezért kellett nekem ezt a kálváriát végigcsinálnom? Én azt hittem, egy tisztességes nőszemély vagyok!

Persze a taxi még borzalmasabb volt. Igyekeztem hazafuvarozni. Megvolt a cím, de ő sehogy sem akart hazamenni. A taxis már azt mondta, hogy vagy tágítunk és fizetünk, vagy rendőrt hív…

Akkor aztán az utcán támolyogtunk, a kapu előtt. Az istennek sem akart fölmenni a lakásba, neki akart indulni a rummal, magához. Hogy őneki ezt ma estig ide be kell szállítania. Hülyeség, gondoltam, de ráhagytam. Tudja, mit csinált? Megesketett, hogy még ma behozom magának ide ezt a vacak rumot! Megesketett! Az anyám életére! Megbolondult!

Persze a liften sem tudott fölmenni. Gondoltam, odatámasztom a bejáratnak, aztán lesz vele valami. De a nyöszörgésre meg a dörömbölődzésre kijött az anyja. Gondolhatja, hogy nézett rám. Magam se néztem ki valami fényesen persze, a karomon ezzel a félhullával, kezemben a rumosüveg. Az asszony azonnal kikapta a kezemből az üveget, hogy majd ő a vécébe vágja. Na, erre Zsiga begerjedt, átölelte az anyja lábát, ölelte, mint egy koszorú, hogy hagyja meg nekem, nekem! – mert ő ezt a mi egyéves évfordulónkra vette, eddig nem akarta mondani, hogy szeret engem, nem is találkozott ilyen lánnyal! Nem akarta mondani eddig az anyjának, de annyira szeret, hogy be sem merte vallani, csak az anyja adja vissza nekem az emléküveget! Na, így nem törte össze az üveget az asszony, én meg csak pucolni akartam, de akkor a gyerek már aus volt… Végigfektettük a díványon.

Persze az asszony nagyon kedves lett, megterített nekem, egyek valamit, nagyon szégyelli, hogy a fia így elhagyta magát, de valahogy meg tudja érteni, mert ő még sosem szeretett ennyire senkit, mint engem! Meséljek. Ha már így összehozott minket a jó sors. Meg egyek. Sajtot, szalámit, kevert tojást, uborkát, ne menjek még… ő végeredményben örül, hogy ennyi idő után megismert engem – az ő fia annyira titkolózó… Hogy milyen csinos vagyok, meg kell értenem, hogy a fia, ha idáig jutott, biztosan halálosan szerelmes belém… Elátkoztam magát! Mikor ismertük meg egymást, mi a szándékunk, igazán szeretem-e Zsigát?! Ő mindig félt, hogy valami kurva behálózza a fiát, de most megnyugodott, hogy ilyen tisztességes lánnyal hozta össze a sors – (ahogy magam is kinéztem, mint egy Anna-beli lány, szerencsétlenségemre olyan feszes pulóver van rajtam, hogy kiszúrja az emberek szemét, mert hajnali ötkor sose találok semmit, csak amit magamra fölkapkodok – ez is maga miatt van! –, a szájamon persze már jócskán elkenődött a rúzs, mintha agyoncsókoltak volna!) – én, mint a tisztesség jelképe, ott, az otthonos lakásban: sírni tudtam volna.

Mit mondhattam volna?

Hogy egy iskolai összejövetelen ismerkedtünk meg, ahova azért mentem, mert a nővérem pedagógus, örülök, hogy Zsiga – csak így, Zsiga – szereti a történelmet –, hogy Zsiga már annyit mesélt a mamájáról, hogy magam is tovább akarok tanulni az Egészségügyi Főiskolán! Hogy nem is annyira a testi-fizikai együttlét számít, hanem a lelki összhang! – még szerencse, hogy Zsiga részegségében elmondta, hogy sakkozik, erre én is azt meséltem, hogy nagyon drukkolok, hogy helyt tudjon állni a bajnokságban! – hogy maga, ugye, maga is alig tud a mi kapcsolatunkról! – pedig maga él-hal az unokaöccséért! – és hogy vidéki lány vagyok, nagyon tartok a férfiaktól! – de Zsiga annyira rendes… meg maga is annyira rendes… és majd kijózanodik, ez csak a boldogság hatása! – Isten velünk van!

Verejtékben áztam! Gondoltam, hogy mért sietek annyira reggel, legalább egy friss pulóvert fölvehettem volna!

Na, itt az üvegje!

Mit kezd egy megivott üveggel?

De megesketett, hogy még ma idehozom.

Ja, annyit még eldadogott, még a taxiban, hogy nem a Kandinsky-kötetet hozta el, hanem egy Renoirt – hogy az neki jobban tetszik. Ezek az almapofák!

Egyébként most már mindent el tudok hinni magáról! Mindegy. Az a fontos, hogy meggyógyuljon!

 

Természetesen öt nap múlva megjött a vegyelemzés negatív eredménye, nem találtak semmit; a doktor lábadozott, s mehetett odahaza gyógyulászni s kutakodni tizenöt év előtti feljegyzéseiben apró és nagy dolgok után érzelmi bizonyosságokat illetően.

Csermely lent ült a nappaliban.

A februári nap olyan volt, mint egy letakart fej. Alóla, a kora délutánban, piros fények szivárogtak. Az olajfa dermedten állt, hideg ágaira fosztva. A hó merev lemeze betört, átlyuggatott szürke páncélján átszivárogtak a különleges vizek. A hó alatt nedves fű, a fű alatt az örök televényföld. Drótkerítés választotta el a másik telket, a puha rombuszvasacskák fölött éles tüskék meredtek. A rózsabokrok nyakig levágva, mélybarna szálaikon idétlen, megfagyott hópillék meredeztek. Mintha az elszántan élő, minden telet túlélő rózsaszárak magukba szívták volna a fehér nedvességet. Az ereszeken akadozva gurgulázott a víz, el-elakadva, hörögve, pléhzajt dörömbölve, ahogy a ház tél-trombusain áttör egy-egy harsányabb ér. A megrokkant hó alatt meg javában harsogott az ellenállhatatlan, élettől, naptól földuzzasztott vízár. A jéglemezek alól fölcseperedett földnedvek bugyogtak. Kicsit zenélt a kert.

Az üveg jótékonyan behatárolta a visszafogott, gázzal fűtött, meleg-robbanású szobateret.

Az ablakpárkányon tövig visszafogva muskátlik meg petúniák gyökereztek a ládányi, kiemelt földben. A párkány azelőtt szürke-ezüstje itt-ott súlyos vér-rozsdafoltokat vetett – megdermedt betegségfoltoknak is tetszhettek, meg a föltörekvő gyógyulás vöröslemez hegeinek. A szürke párkány tele volt földudorodó varakkal. A szőlő vékony sora levetette leveleit, rügyei visszahúzódott kis gumóival a visszafogott robbanásig befelé gyűrte a hasznosítható nedveket. De ágbogaival, száraival lehetőleg minél jobban kiterjeszkedett, mint egy levegőért küzdő tüdő, hogy a fölnyíló napra kiáramló levegőből a lehető legtöbb földolgozható, őt megmentő szén-anyagcserét adandó pillanatban magába fogadhassa. Igen, a szőlő kiterjeszkedett – a kert végében trónolt, mint egy visszafoghatatlan tüdő, kirajzolódva a siralmas, de ezerszeres energiával tovagördülő, felhőkkel letakart égre.

A felhők meg csak jöttek. Nagy nekilendüléssel, sorjázva, egyik a másik után. Szürke borulatként, hol megvilágosították a kertet, hol elhomályosították, mintha egyszer halált, egyszer életet hirdettek volna. Árnyék meg világosság. Egyszer agyonnyomták a kertet, egyszer megvilágosították. Nagyon gyorsan, a filmfelvételek önkényes váltakozásával.

Az ablak emberi, vörös festéke megfagyott. Odaragadt a hasadozott farostok száradt izomkötegei közé, a fölpattogzott fehér festéket ruganyos vörös pecsétekkel betapasztotta. Kirepedezett a ház ablakfala. Ragyásra ütközött, mint egy betegség lelte függőleges testfal.

Erőlködött a kert. Élni, halni… Duzzadtak a vastag hólikacsos lemez alatt a megáradó érnedvek, felszínre törtek, visszahúzódtak, dörömböltek a megroppanó érfalak között, mint egy határtalan nagyra fölerősített dobpergés, egy világpulzus, egy ember pulzusa, verték a merev, törékeny ellenállásba ütköző életét a fuldokló hajszálcsöveknek.

Idomító, élethez idomító és kártékonyan trombusoló anyagcserék küszködtek egymással. Már nem volt az a legfinomabb műszer, mely kimutatta volna, melyik tör előbbre, az életbe, melyik fagyasztja életképtelenségbe ezt a nem mozduló növényhalmazt, melyet kertnek neveztek az emberek. A szőlő indája, a rózsák lehető virága, a gyökig visszafogott muskátlik meg petúniák – ha lehet, kertté állnak össze, ha lehet, virágoznak, élnek, csudavirágokat, bogyókat, csecsnedveket teremnek – vagy kipusztulnak. Attól függ, milyen nagy a tél. Attól függ, mennyi éltető energiát hordtak össze néhány éves vegetatív és önfeledten bugyborékoló életükben, mennyi személyes energiát, mennyi törzsvégi hibát – hogy éljenek vagy kimúljanak.

Ilyenkor minden számít. Minden napfolt, minden árnyék. Minden permet, minden bogár. Minden porzás. Minden kis hajdani szerelem, darazsak, átjáró pillangók, odatévedt férgek szerelme, tülekedése, fölmorzsoló életpusztítása vagy vegyi gerjedelme. Pluszok, mínuszok. Ki mondaná meg egy kert élettartamát? A vegyi szerek, mérgek, behatoló jó permetek együttes mértékét, hogy meddig él egy kert? Majdnem összeroskad, majdnem él! Hogy rózsákat hoz-e tavasszal, vagy kidermedt csonkok gyülevénye? Halott.

Az orvos nézte a kertet.

 

„Elég ellenséges kislány érkezett. Szerencsére nem az én betegem, hanem D.-é. Nem akar megmosdani.

 

A nővérek agyontraktálnak ezzel a kis csajjal. Hogy vagy dobjuk ki, vagy sokkoljuk meg. Csináljunk vele valamit. Ha van harminc kiló. Tizenöt múlt. D. azt mondja, ősdebil. Vagy született pszichopata. Szeretem D. diagnózisait. Még jó, hogy a Főnök ilyen naiv. Mert tisztességes ember. – Ne gyötörjétek azt a lányt. Örül, ha él… – Mire jó egy olyan főorvos, aki ránézésre ítél.

 

D. azt mondja, ő egy szót sem tud kihúzni belőle – egyébként Vukovits Saroltának vallja magát, de lehet, hogy nem ez az igazi neve –, a gyógypedagógiai leírásból szülőtlen, abszolút árva, hol Terinek, hol Sárinak hívatta magát; az öngyilkosságait nem tudják megítélni, ok nélkül elájul; az öngyilkosságok mindig összelopkodott gyógyszerek bevételéből állnak. D. azt mondja, kiküld valakit Tatabányára, mert fogalma sincs a lányról. – Kicsit behorpadt orr, őrülten nyílt tekintet, barna; a folyosón surran, mint a gyík. – Nem valami szép, talán szebb lehetne. Mármint ahhoz, hogy éljen. Kóró – persze éhezett évekig.

 

Saci – a kis nyomoronc lány – nem hajlandó megmosdani. A nővérek olyan nagypofájúak, hogy alig lehet szembeszállni velük. Megmosdani? Nem akartam azt mondani, különösen Emma nővérnek, hol lenne, ha neki mindennap mosdani kellett volna? Azt nem akartam mondani, nem vagyok biztos benne, hogy naponta lemosdik, pedig itt még zuhanyozó is van. – Hülyes…

 

Veréb. – De ezt nem akartam a Főnöknek mondani mint diagnózist. Pedig megértette volna. Legjobb, ha nem figyelek oda.

 

Gondoltam, beszélek vele. Mármint ezzel a Sacival. Persze nem hajlandó intézeti ruhába bújni. (Milyen igaza van!) Valami koszlott mellényben álldogál a könyvszekrény mellett. Büdös. Szégyelltem magam, de igyekeztem távolabb állni. Öklendezni való bűz. Hiába faggattam. – Fehér köpeny – valami ilyesmit suttogott, de lehet, hogy csak beképzeltem. Nem csodálom, hogy D. se megy vele semmire.

 

Ma mégis elkaptam a folyosón. Megragadtam a karját, magam elé rántottam.

– Na, mit akar?

Ennyit kinyögött.

Ez elég reális mondat. Nem elmebetegmondat.

A karjában éreztem a csontot. Harminc kiló. A hülye. Valami furfanghoz kellene folyamodnom. De hogy ezzel legyek elfoglalva, mikor azt se tudom, hol áll a fejem! Holnapra be kell adnom a dolgozatot a korai elmebetegségekről…

 

– Szereti ön a nagyapját?

Ezt kérdeztem ma a csontsovány Sacikánktól. Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez a mondat, különösen így, önözve.

– Hol van?

– Na látja, hogy megértjük egymást.

– Hol a nagyapa?

– Itt van a folyosón. Magát várja.

És kijött velem az ügyeletre. Végig fogtam a karját, de akkor is jött. Akkor hirtelen szembefordultam vele, nehogy hazugságban maradjak.

– Ismeri maga Osztap Bendert?

– Osztap Bendert?

– Igen. Vasutas volt Nyíregyházán.

– Nyíregyházán?

– Mesélt magáról.

– Rólam?

– Igen. Hogy a bakterházban csirkéket neveltek.

– Csirkéket? Most nem is emlékszem.

– Nem emlékszik. Hogy maga hozta be esténként a tojásokat. Alig tojtak a tyúkok.

– Nagyon szeretem a vonatot.

– Na. Még a sapkáját is odaadta magának.

– Tényleg, volt egy sapkám…

– Ő nem ezt mondta. Hogy vett magának… egy kék kisdobos-nyakkendőt… (Emlékeztem, hogy a holmijában volt egy kék nyakkendő.) Vagy nem vett?

– De… kék nyakkendő…

– Hogy karácsonykor fölkötik a blúzra.

– Föl is kötöttük!

– Na. Hol az a kék nyakkendő?

– Majd holnap… holnap…

 

A haja csutakban áll.

– Meg kéne mosni a hajadat.

– De… annyian vannak.

– Majd egyedül megmosod, jó?

Elég szerencsétlenül nézett ki. Lehet, hogy D.-nek mégis igaza van?

 

Lesült a pofámról a bőr.

Üvöltöztem D.-vel.

Sacit meg akarta sokkolni.

Nem engedtem. Ez is valami.

Nem mintha biztos volnék az igazamban.

De…

Mosdik. Hajat mosott.

 

Kivittem az ügyeletre, leültettem a sámlira. Fogalmam se volt, mit csináljak vele. De ott ült.

Vigyorgott.

Elnéztem milyen csúnya. – D.-vel végleg összekülönböztünk, az Öreg rám hagyta, foglalkozzak vele. – Na, most itt van. Összegubancolódott, mint egy madár. Csont, csont és toll. Igen. Még jó, hogy a tollak nem látszanak a vállán.

Jaj, istenem!

Amíg ez fölrepül!

De legalább abban biztos vagyok, hogy nem engedtem agyonsokkolni!

Nő ez, ember ez!

A legegyszerűbb lenne magamhoz ölelni. Összeropogtatni a csontját: élj, élj, ez a lényeg! Ehhez nem tudtam volna pszichoanalízist alkalmazni. Egy madár. A sámlin.

 

A sámlin ült.

Most már tudom, hogy egészséges. A kezemben van.

Szeretem a hülye kis pofáját.

 

Eltévedtem.

Olyan volt, mint akit meggyilkoltak.

Hiába faggattam, csak bömbölt.

Már nem tudtam mit kitalálni.

Hirtelen ráordítottam: – Teri!

Erre még jobban bömbölni kezdett.

– Nézd. Most már megbízhatsz bennem. Nem foglak elárulni. Ha nem akarsz beszélni, nem kell. Tudom, hogy Sacinak hívnak. Nem kell félned! Itt vagyok melletted!

Zokogott, mint az állat.

Rázkódott a teste.

– Nincs semmi baj! Most minek félsz? Itt vagyok, veled!

Néztem ezt a rázkódó testet.

Akkor odaültem a dívány végére, a sámli mellé. Átfogtam a fejét. Rázkódott a zokogástól. Gondoltam, beadok egy injekciót, ez nem mehet így órákig. Fogtam a fejét. Odaszorítottam az arcomhoz. A könnyek csak peregtek végig, kionthatatlanul. Hüppögött. Odanyomta az arcomhoz az arcát. Sírt.

– Na. Itt vagyok. Nem kell félned! Holnap megint idejövünk.

Magamhoz szorítottam az arcát.

Ő meg csak nyöszörgött. Aztán elhallgatott.

 

Olyan vidám volt, mint a fecske. Vigyorogva kijött velem az ügyeletre, én végig dolgoztam, elszívott egy cigarettát. A bőre foltos, mint a leopárdé.

 

Előszedett valami új kardigánt, abban várt.

 

Drága mafla! Most mindennap hajat mos! A nővérek a pokolba kívánnak.

Összehordott hetet-havat… Még jó, hogy nem jegyeztem. Így én se tudnék élni. Olyan most, mint egy nyers agy – azonnal, mindent megismerni. Nagyon értelmes. Akármennyi könyvet hordok be neki, elolvassa. Elémbe áll.

– Mit olvassak?

Az ajtóban vár.

 

Gyógyszer nélkül van – semmi baja.

 

Ezek a diagnózisok nehezebbek, mint ha valóban beteg valaki. Persze ki a beteg? Hol a határ? Egyáltalán, miféle diagnózisokba bújtatjuk a betegeinket, diagnózisokba, melyeket aztán egy életen át sem tudnak kinőni. Sőt! Ez lesz az egyenruhájuk. Idővel maguk is rájönnek a diagnózisaikra, s elfogadják s betöltik a rájuk osztott szerepeket. Miért? Talán mert nem akarnak vagy valóban nem is tudnak önmaguk lenni. Sokan azt hiszik, a rács a legrettenetesebb eszköz egy elmeosztályon. Sokan? Mi is azt hisszük, a Főnökkel régen tervezzük, hogy rács nélküli, zár nélküli osztályt szervezünk, ahol a betegek nem érzik a vasak rabságát. Rövid távon ez olyan egyszerű. És olyan igaz. Mindenki fél a rácsoktól. Ezekkel előre megfélemlítjük őket. De… És ez nagyon nagy kérdés. Azt hisszük – a rácsok csak a büntetést fejezik ki? Tévedünk. Igenis tévedhetünk, legalábbis ezeken gondolkoztam a napokban.

Hiszen mi van azokkal, akik valóban nem bírják, nem akarják elfogadni magukat, hanem maguk helyett a diagnózis akarnak lenni. A betegek akarnak lenni, a neurotikus, a pszichopata, a szkizofrén, a depressziós. Fölveszik ezt a szerepet – most tüneteiken túl, úgy értem –, és ez a szerep az övék, a kiosztott, a betölthető: idővel ez a foglalkozásuk, gyakran saját maguk állítanak be hozzánk: doktor úr, itt vagyok, megint rajtam van, megint hullámzok satöbbi… Ezt mi jó jelnek fogadjuk el; lám, a beteg maga megérzi, mikor kell bejönnie; lám, a beteg tudja, hogy beteg, tudja, hogy kezelésre, pihenésre, kikapcsolódásra szorul… Nagy eredménynek könyveljük el, pedig sokszor ez a beteg számára csak kibúvó: megtorpan az életben, s azt mondja: gyorsan beszaladok betegnek lenni. (No, nem az egész súlyosakra értem.) Sőt! Már kint az életben sem érzi magát hivatásos embernek – hanem a hivatásos beteg riadt, védekezésre kész, ám betegsége által mégis védett állapotában – nem él. Nem él eléggé, annyira mint egy normális ember, eleve a betegség mentőövére spekulál. (Persze öntudatlanul.) No igen. Mert retteg. Retteg önmagától. Retteg megmérkőzni az egészségéért: hamar, gyorsan, amikor csak lehet, diagnózisa címkéjével és szerepével „betegre fogja magát”. Nem gyógyulni jön be! „Betegnek” jön be! Már föl se merül benne, hogy egészségesre élje magát – majd ha jön a nehézség, beszaladok! Mert nem bírja elviselni, hogy nem egészséges. Ennek nem félelem a rács! Jótét vasrúd, mely megóvja az egészségért való küzdelemtől, megóvja az egészség katasztrófáitól: védve van! Igényli a rácsot! Kell neki a rács! (Eléggé borzalmas konklúzió. A Főnöknek el sem mondhatom.) Befekszik a védett ágyába, fejére húzza a takarót, és hálás azért, hogy be van zárva az ajtó. Nem bánthatják, nem kényszeríthetik arra, hogy megküzdjön az egészségéért, maradhat féllény, vegetatív gumó, maga mélyeibe süppedt félhomály.

Milyen könnyen írtam le Saciról is, hogy »nincs semmi baja«. Jólesett ez a mondat, mert úgy éreztem, valóban, egyszerre kikerült az emberi fényre, egyszeriben »megváltódott«. Igen? Így van? Hiszen ki a beteg? Az ágyban fekvő szkizofrén vagy az, aki egy életen át ide-oda sodródik, küzd, fuldoklik az árral, szenvedései elviselhetetlen folyamában?

Most Saci mosolyog. Belebolondul az életbe, abba, hogy hajat mos, olvas, lélegzik, leng.

És a seb?

Mert van seb.

Elsimul ez a seb? Begyógyul?

Nemcsak a kielemezhető elsatnyító gyermekévek, zuhogó csapások, amik érték. Hanem önmaga. Nem, nem is most, hanem akár tizenöt-húsz év múlva, mikor esetleg rádöbben, hogy nem kötődik senkihez. Nem, nem a környezete miatt. Adja isten, biztos adja, hogy társa lesz, hivatása, élete – s ez megmenti önmagától. De ha nem menti meg? Ha egyszer rádöbben, hogy benne nincs meg a képesség, hogy valakihez kapcsolódjon? Hogy valakit elfogadjon, szeressen? Hogy évtizedekre visszamenően és kideríthetetlenül elromlott valami nagyon finom kapocsrendszer, a szisztéma, a gépezet – ő nem kötődik senkihez. Maga van. Senkije sincs. Ahogy nem volt tizenhat éves koráig. Amikor talán éppen egy boldog házasságban él, normális munkában, hivatásban, egyszer csak rádöbben a villamoson, a század elhalmozó csodái közepette, hogy senkihez sem tartozik. Senkit nem tud szeretni! Nemhogy őt nem szeretik! Ő nem szeret senkit! Nem tud! Nem képes!

Hogyan gyógyul meg? Meggyógyul-e?

Mert addig esetleg bízik. Az ember sokszor hajlandó egy életen át bízni. Remélni. Alakul, megy az élete. Csak éljen. Csak bízhasson. A legbelső fölismerésig. Hajlandó áléletet élni, álhivatást, mindent. Hány ember él le így egy életet? Sokan a megváltó halálig. Mint a nyomorék. Tudja, hogy nyomorék – hiszen púp van a hátán. De beleéli magát, hogy jár-kel, handabandázik, kiváló munkás lesz, táncol – ő, a nyomorék! Húsz éven át is eltáncol a daliák közt, úgy érzi, bevették, legyőzte a púpját! Táncol az önfeledtekkel ő is mint önfeledt. Mindent elhisz, mindent elhitet magával, hiszen talán olyan szép szeplői vannak, hogy azért táncolnak vele, talán olyan gyönyörű szelleme, hogy belebolondulnak a táncosok. Amíg elébe nem áll egy ember, s azt nem mondja: – Jé, te milyen drága vagy, milyen szép vagy… Nem is láttam eddig, hogy púpod van! Nem is látszik! Nem is számít! De hogy neked púpod van, ezt nem gondoltam volna! – Vagy egyszerűen levetkezik egy áthevült boldog tánc után, profilba villan a teste a tükörben, és meglátja, ezerszeres erővel: a púpot! Enyhe púp, kis púp esetleg, csak finom permetet hagyott rajta a tánc izzadó hevülete, de púp!

Akkor mit csinál?

Ki hitette el velem, hogy nem vagyok púpos?

Rászakad a szégyen. Hogy ő hogy illegett-billegett a szép testű táncosok közt hosszú éveken át, akik pedig mind látták, tudták, érezték tenyerük harmatos tapintásával a púpot!

Becsapták! Rászedték. Csak éljen! Csak lengjen, csak táncoljon! Közben, ahogy érzi, cinkosan mindig tudták, hogy neki púpja van. Talán össze is kacsintottak mögötte! Áltatták! Hiszen nem vághatták a pofájába: – Kisöreg, ki a táncból, te púpos vagy! Maradj odahaza! Megjátsszuk veled, hogy szeretünk, hogy szeretsz – de te nem szeretsz, s mi nem szeretünk!

A szeretetünkkel sem szabad becsapni senkit. Őszintébbnek kell lenni, kegyetlenebbnek. Mert ennél a rádöbbenésnél nincs mit tennie a púposnak. Vagy magát öli meg, vagy azokat, akik elhitették vele, hogy nincs semmi baja…

Szégyellem ezeket a következtetéseket.

Nemhiába mondja mindig a Főnök: Csermely, te pesszimista vagy… Bízzál egy kicsit a gyógyszerekben, az években…

 

A nővérek is kinézik már Sacit. Annyira gyógyult. Mit látnak? Egy lány kijön velem az orvosi szobába, leül a sámlira, és boldog. Mit keres egy elmeosztályon?

Az orvosok már szóba se hozzák.

 

Valahol laknia kell.

Nem hittem volna, hogy Galántainét ráveszem, fogadja be Sacit. Igaz, ő is magában van, évek óta visszatérően depressziós, szép mániával keverve, és ragyogóan intelligens. A lánya külföldön, levéllel és pénzzel támogatja.

Megszerette Sacit.

Persze Saci is érti a módját, hogy megszerettesse magát. Ki se néztem volna belőle. Nem mintha csak taktikából tenné, de elbűvölő tud lenni, az öregasszonnyal is. Nem hízeleg, de olyan szellemi nívón társalognak – Thomas Mannról, Camus-ről –, hogy az öregasszony odavan érte. Azt se tudom megítélni: nem taktikából teszi-e?

Önkéntes taktikából persze, hogy becsüljék. Hogy ő milyen zseniális. Mert valóban az. Mindaz a visszafojtott és megnyomorított szellemi energia, melyet a nyomorkörnyezetében meg a kallódásban leburkolt, most valami vigyorgó elementaritásban tört ki… már-már azt hiszi az ember: művész… Lehet, hogy az. De mi?

A híd mégis én vagyok. Az öregasszony belém kapaszkodik, valóban kezemben tartom, tényleg kijön velem a kátyúból, de ez is csak áltatás. Hatvannyolc éves. Nevetségeseket mond. – Kár, hogy nem vagyok negyven. Én biztos magába szeretnék. Mert maga nemcsak orvos, de ezt tudja maga is… Ezért döglenek maga után… (Ki döglik énutánam?) Egyébként csodálatos öregasszony, az kétségtelen. Érzelmi hullámzásai mellett elementáris szellemi lény. Nos, ő például beteg? Ezt csak úgy magamtól kérdezem. De fajtájának olyan izzó fölfokozottságát képviseli, mely hősöket csihol a várandós emberekből. Nem hatvannyolc, de egy huszonnyolc éves asszony szellemi csodavárásával rendelkezik. Mindig gondoltam, hogy a nők – meghatározhatatlan szellemi fölfokozottságuknál fogva – közvetve birodalmakat, vezéreket, alkotókat tudnak irányítani, vagy legalábbis inspirálni, de abban biztos vagyok, hogy ez az asszonyság néhány életet fényre derített. Van egy ötvenkét éves szeretője! Nemcsak elhiszem, látom is, ahogy szolidan besurran hozzá, alázatosan dédelgeti! Csoda! Ilyen asszonyok csinálnak impulzusanyagokból formált világszemélyeket. Cézárokat, költőket, tudósokat, festőket. (Milyen nevetséges ilyen relációban az egyenjogúság, mikor az élet két fél zsenialitásán múlik, a párosulás leheletfinom inspirációs mérlegén! A nő nem egyenjogúság! Kiegészítés, többlet, fölhajtóerő, kontroll, becsvágy, simogatás és társszerző, melyben fontosabb sokszor a társ, mint a szerzőség. Női szerep. Ezen is el lehetne gondolkodni. A női fél – más fél. Ösztönöz, alakít, megütköztethet önmagunkkal, alárendeltségében is messze fölülmúlhatja a férfit – választójog, parlamenti részvétel, egyenlő munkáért egyenlő bért –, jelszavak nélkül! És nemcsak az egészen kiválóknál, hanem a tökegyszerű embereknél is, egy munkásasszony, egy parasztasszony esetében is. Sokszor, ha egy-egy hosszú életbe betekintünk, rájövünk, a szoborba formált férfi mögött egy-egy tüzet töltő nő áll, pygmalionosan, mikor a modell teremti az alkotóját, mikor a modell különb, mint a létrehozója, vagy legalábbis egyenrangú. Sokszor egy életen át karbantartott családi tűzhely mellett hajlamosak vagyunk csak a munkában megérdemesült patriarchát látni ünnepi pózban, pedig mögötte, kicsit balra, mint egy festői félhomályban egy nála is különb társat láthatnánk, egy csodálatos erejű munkásasszonyt vagy művészi félhetérát, aki a helytállásával, a szerelmével, a szemöldökével, a csípőjével, az intelligenciájával családdá, alkotássá, művé tömbösített, inspirált egy szétsugárzó életfolyamatot.) Bocsánat – Lédát is ebből a hatvannyolc éves »beteg« öregasszonyból értettem meg: igen… Ez röpíteni tud. Ez szeretni tud! Rajongani! Olyan társadalmilag rögzített energiákat is fel tud szabadítani, melyek magukban kallódnának nélkülük… Nem tudom, mi a titka. Önbizalmat ad? Hitelesíti a magában kallódó föltalálót? Ady ezt a zsidóságra magyarázza: ezért vonzódott, mint egy öt évezredes televény intelligenciához, hozzájuk – a jó hitetés életlegyőző finomságához –, talán a bátorságukhoz? Fölfokozottságukhoz? Hogy győzni kell? Hogy élni kell? Még Csinszkával kapcsolatban is ezt írja: »Van benne valami a ti fajtátokból…« »Kedvelek egy húszéves kislányt, aki nagyon dzsentri, s mégis a ti pesti, előkelő zsidó genre-tok minden erényét és bűnét hurcolja…« »őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislyányt… A leány – csodálkozz – nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás. Azonban benne van minden, ami engem végzetesen Sem fajtájához kapcsolt…«

Nos, elég fura dolog.

A híd én vagyok: összeköltöztetem őket: az egyik megmenekül, a másik társra lel; nevetséges hasonlat: az öreg Lédát elcsinszkásítottam, a gyerek Csinszkát meglédásítottam… No, ez csak gonosz hasonlat… Lehet, hogy ők nem is szeretik egymást, de az öregasszony nem élhet egyedül. Saci pedig otthonra lel egy végtelen intelligenciában meg kétszoba-összkomfortban…

Az igaz, hogy viszont kedvemért szeretik egymást.

Ez gyógyítás?

Ugye, ez nem orvostudomány?

 

Saci és az öregasszony egész jól megvannak.

 

Az öregasszony panaszkodik: Saci a kádban ül két óra hosszakat is. Azt hiszem, úgy élnek együtt, mint két jó ellenség, akik egy irányba harcolnak. Saci bevásárol, ellátja az öregasszonyt, s azt hiszem, nemcsak áltatásból, de szereti…

Elhatároztam, ha Saci az öregasszony rovására megy, elköltöztetem, bármilyen áron. Az öregasszony olyan nagyvonalú vele, ami már minden képzeletet fölülmúl. Szerencsére Saci nem él vissza a helyzetével, kivéve a kádfürdőket, órákig…

 

Elhelyeztem Sacit egy könyvtárban. Reális állás!

 

Én nagyon hiszem, hogy Saci talpra áll. Állása van, lakása. Fiatalok veszik körül, nem érezheti magát betegnek. Csak éljen. Létezzen. Nagyon remélem, hogy a fiataloktól természetes életerőt nyer, látja, olyanok, mint ő… Megszeretik. Megszereti valaki.

 

Saci rendesen jár a tanfolyamra, könyvtáros lesz. Ugyanakkor nem enged a »trükkjeiből«: hacsak teheti, fölhív. Ilyenkor, szegénykém, elviselhetetlen. Egyszerűen azt akarja, most, azonnal menjek oda, nem bírja tovább. Vigyem be az osztályra. Inkább elmebeteg akar lenni, mint egy könyvtári szakmunkás. Szerettem volna bevonni a gondjaimba, gondoltam, ha megértetem, hogy az élet nemcsak egyénekből, de társadalomból is áll, akkor fölébred az érdeklődése a reális környezet iránt is… Meg elmondtam neki, ami a torkomig ér: talán csak ők, a fiatalok menthetik meg a társadalmat, akik még nem tudják, hogy egy palacsintasütő kártékonyabb, mint egy politikai ellenfél… Nem szabad ilyen áron eladni a szocializmust…

Kinevetett.

Azt mondta, ő este nyolckor, a kiürített olvasóteremben annyira egyedül van, hogy nincs ideje a társadalommal foglalkozni.

»Egyedül vagyok, egyedül vagyok…« Ezt ismételgette. Már azt hittem, be kell hozatni az osztályra.

 

Ma fölkeresett az öregasszony. Mint egy firenzei dáma. Először azt hittem, megint depressziós, segítsek rajta.

– Tudja, ez a lány halálosan szerelmes magába. Ezt a vak is látja. Vagy csináljon vele valamit, vagy rúgja ki. Ettől nem menekül csak úgy egyszerűen. Tessék ezen elgondolkozni. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a beteg beleszeret az orvosába. Még valami bolondságot talál csinálni… Nem hogy öngyilkos lesz… Férjhez megy valakihez, akit nem szeret… Aztán tíz év múlva ugyanott a katasztrófa. Remélem, tőlem nem sértődik meg, doktor úr… Én magát annyira szeretem. De ezt elmondtam már. Én magának köszönhetem, hogy ilyen tisztességes egyensúlyban vagyok.

Itt valami nyilvánvaló dolog van. Ha nem akarja, nyilvánítsa ki, ábrándítsa ki, nem is tudom, hogyan, de világosan tudassa, hogy ez reménytelen… Tudom, hogy mi van magában, megbocsásson. Attól tart, mintha beleszeretne a betegébe. De ez nem az. Én nem hiszem, hogy Saci el fog magától szakadni. Valamilyen körülmények közt, lehet, igen… Egy évre, ötre, tizenötre… De maga neki az egyetlen ember, aki a teljességet jelenti. Még ha ez merő boldogtalanság is… Lehet, hogy ő sem gondol reális kapcsolatra… De valaminek történnie kell. Hogy akarja megúszni az ő gyógyulását? Maga akarta! Maga tette, nyilvánította egészségesnek! Ennek – ma már az ő szemében – egyetlen próbája van. Maga. Tudja, az jutott eszembe, hogy maga többet veszíthet és szenvedhet, mint ő, akit megmentett. Akkor is! Tudom, hogy maga is szereti. Zseniálisnak tartja, az is a maga módján. Nahát akkor?

Nem vagyok olyan nagy tudós, mint maga. Mint maguk. A pszichológia erre biztos rengeteg kibúvót talál. Gyógyítani – szeretni – beleszerettetni – leválasztani.

És maga joggal fél a katasztrófától. Hogy mi lesz vele? Mondjak valami durvát? Ne törődjön vele! Tudom, maga becsületes ember. Őt óvja. Mondjak valamit? Ne óvja! Én csak néhányszor láttam magukat együtt. Maga is szereti. Ezt érzi a lelkem… ez a kicsi. Nem lakás, állás kell neki. Maga!

Hallgasson rám, bölcs öregasszony vagyok. Nevetséges, hogy én adjak magának tanácsot. De nem a magam ügyében teszem.

Olyan feszült maguk között a légkör. És? Mondhatok valamit? Nemcsak az ő hibájából.

Maga túlságosan szereti, ezért nem szeret bele. Éjszakánként sokszor nem alszom. Öreg vagyok már a hosszú alváshoz. Annyi reális és nem reális szerelmet láttam. Tudja, mi jutott az eszembe? Hogy talán sokkal nagyobb bajokat okoz azzal, hogy kíméli őt a szerelmétől, mint ha beleszeretne. Ez nem a tankönyvek szerint való. De így van.

Ez igazán nagy szerelem. Maguk közt.

Tudom, hogy attól félti őt, hogy belepusztul.

Nincs igaza.

Azon legalább átesne.

Vagy szétzúzzák egymást, vagy megtalálnák.

A katasztrófa sokszor jobb, mintha kerülgetjük.

Mondja meg: mi történhet?

Ez a szerelem mindenképpen dráma – adja őt oda ennek a drámának. Pusztuljon, törjön, szakadozzon, ne hagyja őt epedezni. Majd kikerül belőle. Kikerülhet – ha belemegy. De ha nem megy bele? Maga örökké egy csodalény marad, akit nem pótol senki. Ez még annál is nagyobb katasztrófa, mint ha silányul lefekszenek egymás mellé! Ha összetörik a kislány, az még mindig egy összetörés! De így maga marad az örök elérhetetlen, a pótlék, a beteljesülhetetlen lehetőség! Meg akarja mérgezni az életét?

Ezt mondta az öregasszony.

 

Saci férjhez megy.

 

Engem kért tanúnak. Tébláboltunk a házasságkötő teremben. A férj rendes fickónak látszik, remélem, Saci boldog lesz. Meg egészséges. Röpködött sápadt arcával, csak mintha egy kicsit erőltette volna. Az esküvői banzájra nem mentem el. Mit kerestem volna köztük?

 

Saci telefonált, azt mondja, elég jól vannak, majd megint fölhív. Hogy vettek két karosszéket.

 

Az utcán találkoztam Sacival. Most végez a könyvtárostanfolyamon. Feltűnően csendes volt. Beültünk egy vendéglőbe. Nekiálltunk enni. Nagyon jó hangulatban nevetgéltünk aztán, kicsit megnyugodtam, hogy azért emberileg is egyenesbe jött. Mindenáron velőt akart rendelni, a pincér az utolsó adagot kaparta össze.

Furcsa érzés fogott el, ahogy nézett. Maga alig evett, csak engem biztatott. Kifigurázta az orvosokat, akik őt betegnek tartották. Egyáltalán és szokatlanul úgy viselkedett, mint egy érett nő. – Egyen csak, egyen, doktor úr…

Kiszépült. Az a csúfondáros soványság, ami évekkel ezelőtt olyan aszalttá tette, elmúlt róla, inkább meghitté, emberivé változott. Szája ugyancsak kinyílt a nagy, visszafojtott mosolygások alatt, nedvesen éles fogsorát villogtatta.

Belém nyilallt, milyen durván szép, milyen agresszívan előtérbe nyomul a nőisége. Olyan volt, mint egy elszánt állat, aki kinyílt fogsorával reménytelen ragadozóvá vált. – Nem szeretem a férjemet. Ez az igazság. De hát nyilván ezt maga is tudja. Elválok. Ez csak egy kis etűd volt. Nem lehet csak úgy, egy szobában megmaradni valakivel… Ahhoz sámli kell.

 

Saci egy barátnőjét hozta fel hozzám, elég szerencsétlen. Persze, összevissza emberke, azt se tudja, kibe szeressen bele. Mariannak hívják.

 

Marian – akit Saci hozott fel, gyógyítani. Elég silány dolog. Puha, mint egy macska, nem is akar mást, mint puhaságot. Nem beteg, ahogy Saci gondolta. Nem is tudom, miért hozta föl Saci. Mariannak nincs lelke. Arra gondolok, átjárható, mint egy pumatest.

Ez a lelkifurda…

 

Persze Marian nem beteg. Este arra gondoltam, fölhívom Sacit, hogy elmondjam neki, Marian számára csak ürügy volt a betegség… Marian előbb-utóbb úgyis elmondja neki… Ma is bejött, éjszakai ügyeletes voltam…

Marian a szerelemre van teremtve. Azt mondta, tudja, hogy Saci különb… Miközben befekszik az ágyba.”

 

Csermely doktor megint a kertet nézte.

A hetek lassan múltak, a kert megengedett a hó alatt.

Az olajfa átvörösödött a tavasznak induló nedvek alatt, olyan volt, mintha finom rézlemezek borítanák. A rózsatövek nyaka vastag hóban állt, merev hógallérban.

Fáradt volt. Öregemberesen mozogni – mondta a kibocsátó doktor az infarktus után. No, ez nem volt ínyére Csermely doktornak, legszívesebben kirohant volna az utcára. Üveg mögül nézte a tájat. Mint egy akváriumot, melyben a hó csodálatos vizében akadozva úszkálnak a mozdulatlan tárgyak. Fák, utcaszegély, dermedt tél végi építkezések, az üvegbura alól mintha kiszivattyúzták volna az életet. A nagy út lemeze síkosra csiszolódott az erőlködő kocsigumik alatt.

Az ablakban állt. Még egy-két hét, és munkába állhat.

Ideje. Ideje meggyógyulni.

A taxit figyelte, egyesben kapaszkodott a meredek utcán. Kifarolt, megcsúszott, a nagy lejtőn erőlködött. Csermely azt nézte, kik ülhetnek benne, kik másznak föl ide a domboldalra ilyen tél végi, vastag hóban.

A kocsi továbbment. Vagy öt házzal följebb állt meg. Még fékezésében is ide-oda csúszkált. Aztán hátra próbált visszamenni. Milliméterről milliméterre ment, csúszott hátrafelé. Óvatosan. Nekiütődött a járdaszegélynek. Nem tudott megkapaszkodni, csúszott visszafelé. A sofőr ügyesen manőverezett, de csak csúszott lefelé a lejtőn. Nem mert kiállni egy-egy beugró utcában, mert talán soha többé nem tud elindulni. Háttal lefelé csúszott le a hósíkos úton.

Aztán a kocsi megzökkent, egy járdaszegélyen hiába erőltette a motort a sofőr. A gumik sisteregtek, hányták maguk alól a havat.

Csermely kirohant, magára kapta a felöltőt.

A hó friss szaga az orrába ütött.

Szaladt a taxi felé.

– Megakadtam – mondta a sofőr, fiatal, nedves arcán kétségbeesés ült.

– Próbáljon megfordulni!

A sofőr még jobban nekifarolt a járdakőnek, hogy megfordítsa a kocsiját. A doktor két kézzel visszafogta az autó oldalát, nehogy az a kerítésbe rokkanjon. Recsegés-ropogás. A kuplung recsegett. A kocsi farolt, a hó kivágódott a kerekei alól. A sofőr ide-oda igazította az autót. A keréknyomok éles mintát vágtak a hóba. A kocsi nekilendült, aztán egyenesbe állt a lejtőn. A sofőr integetett. Csermely meglódította az autót, hogy nekiinduljon, az egyenletes csúszkálással ment lefelé a lejtőn. Ide-oda ütődve.

Csermely a nagy lendülettől a hóba bukott, arccal lefelé feküdt a vastag fehérségben. Sokára tápászkodott fel.

 

„Saci jó néhány hét után megint kijött. Mindenféle festékeket hozott magával. Mondta, csak dolgozzak magamban. Ugyanúgy ült a fotelban, mint régen a sámlin. Aztán kiment a kövezett térre, kis képeket mázolt. Percek alatt. Csak kis fejeket, tubusból nyomta a festéket. Jópofa dolgokat.

Amikor bejött, ujjai pirosak voltak a levegőtől. Nézett rám: élesen. Mint aki véglegesen elmegy. Nem is tudom, miért gondoltam arra, hogy elmegy az országból. Valami fiúról beszélt, akivel nagyon jól megértik egymást, csak a fiú nagyon nyugtalan, meg van indulva…

Prédikáltam neki. Persze, amit gondoltam, hogy nem lehet e nélkül az ország nélkül élni…

Saci nagyon szép volt. A szája… meg az arca, mintha földöntúli ragyogásban élt volna. Mintha meztelenül xxxxxx xxxxxxx

Nem is tudom, mit akartam. Talán elvenni tőle azt a vörös fejű festményt, amit mázolt. Bennem hirtelen úgy élt, mint akit ezer éve ismerek. Megragadtam xxxxxxxx felé fordítottam.

Kezem közt éreztem. Az éles arccsontok közül kimeredt a száj, vékony xxxxxxxx előtt.

Csak egy kicsit közelebb. Nem is értem. Hirtelen azt éreztem, úgyis meghalunk, addig xxxxxxxx

Szerettem volna megmagyarázni neki valamit. Valami világtudományt. Vagy hogy ne xxxxxxx Valami új filozófiát, hogy kétféle dolog van a világon: jó meg rossz. Nekünk mindig ott kell állnunk, ahol szépség van a földön. Mintha mosolygott volna. Azt szerettem volna elmondani neki, hogy csak a gyáva ember vész el. A másik kiküzdi a sorsát. Derekát behajlította, xxxxxxxxxxx volna öt év óta. Kezem között xxxxxxxxxx amit soha nem éreztem, hogy olyan engedékeny. A bordáit xxxxxxxx Megütődtem magamon, hogy így xxxxxxxx Annyi időn át a kezemben tartottam, sosem xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx kezemben tartsam. Nézte az arcomat, a számat. Szeme olyan volt, mint a fekete kő. Mintha csak pupilla lett volna. Azt vártam, egy pillanatra lehunyja a szemét. Nem. Nyers, tiszta xxxxxxxxxxxxxxxx áradt. Mint egy lenvászon lepedő. Olyan xxxxxxxx volt. Keze nem mozdult. Valahogy lógott az oldalán. Talán a megadástól. Nem is tudom, mi jutott eszembe. Szeme, amit ismertem évek óta… Egy kis csalódást, egy nagy örömet sugárzott. Hitványnak éreztem magamat. Nem akartam megcsókolni. Valahogy magam felé akartam fordítani, hogy van a világban bizalom, nemcsak férfiból és nőből áll a világ. Szerettem volna megértetni vele, hogy ő nem az enyém, de élnie kell, nélkülem, nélkülünk, egymagában, mint minden ágrólszakadt teremtésnek. Szemében ott tükröződött, hogy a világon xxxxxxxx apa, hogy akkor is meg kell halni… Nincs gyógyxxxxxx Szerettem volna bizxxx noha nincs bizalom, csak az van, amit magunknak megszerzünk. Csak olyan közel xxxxxxxx elakadt a lélegzete. A szája. Valahogy maga elé emelte az ujját, hogy ne… szerettem volna elengedni, vagy szájammal… Mégis…”

Eltelt másfél év. A következő szeptemberben Csermely doktor a folyosón ment, mikor a postás megállította.

– Doktor úr… Levele van Kanadából.

– Nekem?

A nap éles kockákat vetett a kórházi kövezetre.

– Itt tessék aláírni… Ajánlott.

Csermely kibontotta a levelet.

„Szeptember tizenkilencedikén érkezem a Ferihegyi repülőtérre, öt negyvenkor.

 

Saci”