Ne szeress, ne szeress

Ezek az én embereim egy nem létező városban élnek. Végeláthatatlan folyosókon, fényes és kietlen folyosókon, holdutcákon, lehetetlen vízparton, hómezőn. Az ablakok a semmibe néznek, a nagy fák a semmiben állnak. Mert nemcsak a városok és falak, de az emberek sincsenek – csak az íróban. Ha mész az utcán, nem találkozol velük, a boltokban nem vásárolnak kenyeret, kékszilvát, a gyógyulás házában nem várnak székekre támaszkodva. Ki kellett találni őket, hogy éljenek, az arcukat, szívüket, sebeiket ki kellett találni, a port, amibe lépnek, a nagy kerítéseket, melyek mögött éltek. Bolyonganak csak, mint egy agyban, amelyben elmosódnak már a kontúrok, elszíneződnek a selyemmadarak; mely gondol, megbocsát, elámul – de semmi köze a valósághoz.  

 

Mindig árnyékban álltam. Nem hosszú életem azt mutatta, mindig rám esik egy csík, egy vonal, de leginkább egy nagy folt. Nem dideregtem, megvoltam, éltem a magam életét. Jól-rosszul. Már ötéves koromban is, mikor fölébredtem, a nagy fehér ablakok előtt ágak álltak, hideg volt, rácsok vettek körül – ágy, ablakfa, fadarabok szerkezete, élő fák, élettelenek. Kinn a novemberi kert, nagy puha páráival, a nagy köd. Bevonta a fákat, enyhültek a rácsok. A bőrleveleken, melyek a földre hulltak már, nyirkosan feküdt a köd, lassan mozdult. A pince nagy tartógerendája megrepedt, a szomszéd drótkerítés apró négyszögei alig látszottak. A ház üres, anyám sehol. Csak a párna, a takaró, rácsok. Kietlen lett végleg az ágy, nem befogadó, hanem kegyetlen a maga vízszintességével. A roló is rácsokká állt össze.

Aztán feljött a nap. Sötét nap tört át az ágakon.

 

Leromlott állapotban érkezett a beteg, mentők hozták, hordágyon.

Nex, az orvos, ott ült a barna íróasztal mögött, gyanakodott. Áttört ingére kiugrottak a kis szőrszálak, köpenyét már levetette, le akart feküdni.

– Honnan?

– Hidegkútról. – A magasabbik mentős felelt. Álltak ott, mint a szolgálattevők, mereven. Se cinkosság, se ügybuzgalom. Inkább börtönre emlékeztetett az egész, mint kórházra.

– Csak úgy? – Nex fáradt volt.

– Kérem, a szomszédok telefonáltak. Utolsó ház a faluban, az orvos sehol. Karácsony van.

– Tényleg. – Mit faggatja őket, úgyis felveszi. – És mi volt még? Gyújtsanak rá – nyújtotta a tárcáját. A magasabbik előrelépett, kivett egyet az összeszorult dohányrudak közül. A másik nem kért, de ő adott tüzet. Olyan volt, mint egy összeesküvés. Nex ült az asztal kis lámpájánál, mint egy vákuumban, valószerűtlenül, mintha kiszivattyúzták volna körüle a levegőt, és ő bármikor elhajolhatna, mint egy papírlapra festett alak. – Közveszélyes? – kérdezte, aztán bánta már, hogy gúnyolódik.

– Önveszélyes, doktor úr, önveszélyes – szólt közbe az alacsonyabbik, olaszosan igyekezett. – A szomszédok telefonáltak. Nem látták már egy napja. Rátörték az ajtót, felöltözve feküdt az ágyon. – A másik felé fordult, mintegy biztatva, mondd csak.

– Előzőleg is lehetett valami baj. Kinn kapált egyik nap a hóban. A havat kapálta – felröhögött, hangosan, Nex ránézett. Azért nem röhögünk.

Nex kinyitotta a kórrajzkülsőt, lassan írt. „Kapált a hóban…”

– Ha szabad – szólalt meg az alacsonyabbik, kezét előrenyújtva.

– Mondja csak – Nexnek egészen más járt az eszében.

– Égett végű gyufák voltak szétszórva a szobában. Igen!

– És meg volt terítve a verandán három személyre. – A magasabbik mély hangon beszélt. – Szabályosan. Még az üres levesestálat is odakészítette.

– Szalvéták! – kiáltott közbe a kicsi, megtörölte izzadó homlokát.

– Ezeket az üres dobozokat találtuk az éjjeliszekrényen. – Odatette Nex elé.

Frenolon, Hibernal – szép csomagolás. Az ember megszerette a színeket, ügyel rá, szép legyen az orvossága.

– Megnézem azért – Nex fölállt, kiment a folyosóra. Ott feküdt összegubancolódva, lekötözve a beteg. Szép, prémes télikabát volt rajta, fekete kalapot is tettek rá.

– Na, mi van, nénike?

– Nem tudom… – motyogva szólt. – Nem… Ezek… – hunyorgott a sötétes folyosón – ezek… kik ezek? – Ijedten kereste az egyenruhásokat.

– Miért kellett lekötözni? – Nex az alacsonyabbikhoz fordult.

– Nyugtalan, vetette magát a hordágyon.

– Oldjátok ki. – Maga is bontogatni kezdte a kötelékeket.

Csöngött a telefon. Nex bement.

– Te vagy? – fölnézett a plafonra, mintha egy régi pontot keresne, egy babonás pontot. – Hogy tudtál telefonálni? Ne erről beszéljek, akkor miről. Itt van egy beteg, mentők hozták. Persze. Azért beszélj. Mi van? Örült a gyerek annak a marhaságnak?… Jó, jó… És a férjed? Hol van? De jó, hogy fölhívtál. Várj. Muszáj, hogy…

Kinn a beteg kiabált:

– Nem maradok itt! Hol vagyok? Rendőrség!

– De. Mondd csak. Mi van veled? Miben vagy most? Hülyeség. Fölvetted azt a kombinét? Mért nem tetted a… jó, hívj még! Hívj még! Én ne hívjalak? Na, jó.

Kattanás.

Nex is letette a kagylót.

Kiment.

– Hogy hívják a nénit? – fölé hajolt, a durva vászonlemezen olyan törékenynek tetszett a kis test, fekete prémmel a nyakán.

– Elment. Hajóval ment el. Esztergomban szállt föl.

– Kicsoda?

– Ő is egyenruhában volt – mosolygott, ráncos arca élő térkép lett, ügyetlen folyókkal.

– Kicsoda?

– Nem volt benne só. Azért nem melegítettem meg. Megforrósíthatom, megforrósíthatom – motyogott.

– Tudnak még valamit? – Hirtelen dühös lett Nex, maga se tudta, mért.

– Tetszik látni. Egy madárhoz beszélt egész úton. Szállj vissza. Csipegess, meg ilyeneket… – az alacsonyabbik széttárta a kezét, magyarázott.

– Eset kapcsán – mondta a magasabbik.

Nex bement, telefonált.

Elnyomták a cigarettát, füstölgött a kis parázs.

– Majd kijön valaki érte. Vigyék be, kérem. Hó van kinn?

– Fehér minden.

– Maguk is hazamehetnének…

– Reggel. Csak holnap reggel.

Elmentek. Nővér jött, bekísérték a beteget. Nex megfordult az ablaknak, nagy bádogépület takarta el a kilátást. Az ablakon rácsok voltak, havat nem lehetett látni.

 

Eszembe se jutott. Csak szolgálatkészen surrogott itt, egy ócska, lapos sarkú cipőben. Olyan volt, mint egy papucs. Lépett, csúsztatta a lábát, simán. Arca cigányarc. Szája szétszaladt, mikor nevetett. A főnök azt mondta neki, először csak nézegessen, kórrajzot olvasson. Falusinak látszott, nagyon is. Még a beszédébe is becsúszott mellékhang. Nem sokáig foglalkozott egy dologgal. Az ablaknál olvasott a beírások közt, aztán már jött is a kisasztalhoz. Szinte erőltetetten mosolygott, talán zavarában. Mintha vicsorított volna. A főnök kérdezte is: „Mért nevet ez mindig?” Mert nem tud mást, ilyesmit feleltünk. Kóválygott a betegek közt. Igaz, minden érdekelte. Kedveskedett a nővéreknek, babusgatóan szólt nekik. Haja csak úgy rátapadt a fejére, világos haja, sok haja. Nem tudott vele mit kezdeni. Magával se. A nagy haj indiánosan tapadt a fejére, színe pedig élénksárga, mint a felhasított fa belseje. Orvos az ilyen? – mondták a nővérek, volt benne valami. Mit nevetgél? Itt komolynak kell lenni. A betegekkel is kedveskedett. Hamarosan adtak neki is, vizsgálni. Lendületesen, kuszán írt, összezsúfolt és elnyújtott betűkkel. Kedvesen kérdezte őket, mindenre kitért.

A folyosó oldalában magyaráztam neki először valamit egy epilepsziás betegről. Kerülgettem a témát, hogy durva szavakkal szokta ócsárolni a körülötte levőket, meg vigyázzon, ha vele beszél. Igen, vigyázzon.

Az osztály olyan volt, mint egyetlen hosszú hajó. A végeláthatatlan folyosó, melynek a végében ő jön. Rendetlen volt, a fehér köpeny alatt nyári karton. Ócskaság. Az egész ócskaság, vidékies és nyers. Jött, jött, egyre jött a folyosón. Nem beszéltünk. Elmentem mellette. Kicsit mosolygott. Mentünk. Jött a folyosón. Nem beszéltünk. Kicsit mosolygott. Odabillent. Valami semlegeset kérdezett. Hol van a kulcs, azt hiszem, az íróasztal fiókjának a kulcsát kereste. Mindegy.

Mint egy semleges táncban. Mozdulatok, ki erre, ki arra. Talán nem kellene ismerni egymást.

Na. A mentősök visszaszaladtak a diagnózisért.

„Arteriosclerosis”

– Elég lesz?

– Nekünk mindegy, tetszik tudni…

Nex újra rágyújtott. Le kellene feküdni, legalább két órára.

Fölvette a köpenyt, lassan begombolta. Bemegy. Kulcs. Zárni mindent. Kulcs. Három ajtó. Az éjszakai osztályon alig voltak. Behúzódva Kalis Mari állt egy mélyedésben, újságpapírt, rongyokat gyűjtögetett a szürke ruha alatt. Összehúzott szemmel nézte az orvost.

– Marika, mért nem fekszik le?

Nem felelt, kitartóan nézett. Öt éve ha három mondatot beszélt vele Nex. Ha látogatói jöttek, kiült a csíkos padra, és falt. Ette a körtét, süteményt, csirkét, válogatás nélkül, egyfolytában. A rokonokhoz nem beszélt. Azok kérdezgették, mesélték a régi históriákat a faluból. Ő nem figyelt erre. Evett, búcsúzott, megcsókolta őket.

Nex nézte a sötét ablakot. A hálótermeket kis kék lámpa világította meg. Távolabb Weinerné állt. Sosem ült le. Most is kifelé fordult, de huncutul, kedvesen bekacsintott az orvosra.

– Késő van – kiáltotta oda mély hangján. A délelőtti karácsonyünnepségen énekelt. Schubertet. Elnyújtotta, de emlékezett még a német szövegre is. Tapsoltak, ő kackiásan, mélyen meghajolt. Volt benne bohóctempó. Cukrosnak is hívták, összelopkodta az édességet. Szerették.

Most kifele figyelt. Innen, a belső földszinti folyosóról már látni lehetett az udvart, a havat. Azt nézte Weinerné.

Nex már messze járt, a folyosó végén, mikor utána kiáltott az asszony:

– Boldog ünnepeket! Nincs cigarettája, doktor úr? – kinyújtotta a kezét, mint egy cigányasszony.

Muszáj volt visszamenni. Elővett hat cigarettát, odaadta.

– Tüzem sincs – kuncogott Weinerné.

Nex meggyújtotta a cigarettáját.

– Mindjárt lefekszem. Csak még gondolkodom egy kicsit. Mindjárt – nyugtatólag beszélt az orvossal.

Az éjszakás nővér lépegetett elő a másik folyosóról.

– Baráthné. Megtudtam a nevét az új betegnek.

– Hogy van?

– Hát mondja a magáét. Összevissza.

Lépdeltek. Visszhangzott a folyosó.

– Megfürdették?

– Persze – Doli nővér tipegett Nex nyomában. – Vigyem be a kezelőbe? – Nagy szemüvege alól az orvosra nézett, föltartott fejjel.

– Hát ha lehet… Nem akarom a többieket zavarni.

A kezelőben csillogtak a tárgyak. Fényes szerszámok, amiket féltve őrzött a kezelős az üvegszekrényben. Nex csak a telefonra gondolt.

Doli bevezette az öreg nénit. Az motyogott. Leültették az egyik asztal melletti székre.

– Menjen csak ki, Dolikám, majd elboldogulok vele.

Ketten maradtak. Nex nézte az öregasszonyt. Az visszanézett, hunyorgott. Csíkos köpeny volt már rajta, a hálóing felső madzagja kilógott a nyakánál. Mint egy indián asszonyka. Nex nem tudta megszólítani. Annyira nézte őt, mintha ismerné egy régebbi időből. Egyik keze az asztalon feküdt, papírszínű, öreg kéz. Nex hirtelen rátette a magáét. Az öregasszony elmosolyodott.

– A papám szeme kék volt – mondta az öregasszony.

Nex fölállt, zavarba jött. Ment a vérnyomásmérőért.

– Hogy hívták?

– Hogy? Vince. Vincének hívták. Tetszett ismerni, ugye?

– Nem tudom. Hol lakott?

– Hol, hol. A faluban. Fönn a Tornyosék mellett volt a ház. Tudja, oldalt az a nagy kukoricás meg a régi major. Magát hogy hívják?

– És a nénit?

– Engem? Engem… nem is nagyon tudom. Elmentek a hajóval, sajnáltam is. Esztergomban annyi hajó van.

– A néni esztergomi?

– Én? Csak mondom. Muskátlit kellett szerezni… Balalajka szólt. A nagyvendéglőben három férfi játszott fehér öltönyben. Budán, ugye. Kétszer is.

Nex fölgyűrte az öregasszony karján a köpenyt, hálóinget.

– Nem fázik?

– Kell enni, hiába. Jobb az.

– Megmérem a vérnyomását. Mennyi szokott lenni?

– Mi ez a zúgás, gyermekem? Vince ment el biztosan. Vincét ismerte maga?

Nex rátekerte a sovány karra a vászontekercset.

– Tessék nyugodni egy kicsit.

– Nem bántok én senkit.

Az üvegcső hidegen villogott. A vonalak elmaradtak a higanyoszlop mellett, és embertelenül pontosan ugrottak ki a számok. Nagy csönd volt. Nex úgy érezte, a kis pumpán át kezében dobog egy szív.

– Nem jó az. – Félrenézett most a néni, mintha csak átmenetileg nézegetné a berendezést. Egyik bútordarabról a másikra nézett. – Ki lakik itt? Maga meg a felesége, az a szőke asszony, ugye? Kávét iszik…

Nex nem tudta, mit mondjon. Figyelte is, meg nem is. Mindenesetre szól Dolinak, adjon egy Rausedyl-injekciót.

– Tessék csak jönni, ide egy kicsit.

Fölsegítette a nénit, elvezette a vizsgálóágyhoz. Ketten úgy mentek, mint egy szomorú pár. Nex mosolygott.

– Most levesszük egy kicsit a ruhát…

– Hát ha le, le. A Vince nem ette a makarónit, nem. Huh, de hideg van azért.

A kis test ott feküdt előtte, ügyefogyottan. Ki ez az asszony? Értesíteni kell a hozzátartozókat holnap. Labor sincs, semmi. És ünnepek. Valami rokona csak van. A lábak, a karok, a has. Kezét maga elé tartja. Örökké. A has viszont egészen puffadt. Mi ez? Na igen, és mindkét oldalon jelzések. Kis anya. Biztosan van valakije. Felöltöztetem. Hirtelen kívülről látta magát Nex, amint az asszony fejére húzza a hálóinget. Doli jött be, becsapódott vele a karácsonyszag a folyosóról.

– Majd én… Pálné nagyon nyugtalan, adok neki egy injekciót.

– Maga mikor karácsonyoz, Doli?

– Doktor úr, az idén nem. Kibírom még. Két év múlva nyugdíjba megyek. Különben sincs otthon senki. A lányom a férjével van, egyedül lennék magam is.

– Még hagyja itt egy kicsit a nénit. Honnan tudja a nevét? Baráthné? – a beteg felé fordult.

– A hajók kiúsztak. Lassan. Az egyik uszályon Vince állt. Mondom.

– Pálné szedte ki belőle valahogy. Nem nyugszik. Rausedylt tetszett beírni, ugye?

– Igen. Doli, azt hiszem, lefekszem. Komolyan nem szoktam mondani, tudja, de fáradt vagyok. Vagy egyek még valamit?

– Persze. Madártej van, majd hozok be.

– Isten őrizz! Csak sósat ennék. Valami sósat. Vagy savanyút. Nincs ecetes paprikájuk?

– Hát az aztán nincs, doktor úr. Karácsonykor édeset eszik mindenki, vagy halat. Köménymagos kalács van.

Nex kezet mosott.

– Az jó lesz. Köszönöm. Hozza ki, legyen szíves.

Doli felszívta az injekciót, kiment. Nex a fényhez vezette az öreg nénit.

– Nézzen a lámpába. A fénybe, néni, a fény felé.

Hunyorgott az öregasszony. Nex eltakarta az egyik szemet, aztán a másikat. Mintha renyhébb lenne a bal. És tágabb is.

Nevetgélt a néni.

– Maga játszik velem.

Nex nézte a két szemet. Fáradtak voltak, földöntúliak. Nem tekintettek rá, csak nézték őt, olyanok voltak, mint tárgyak, szemléltetőeszközök, élő golyók. Barnájuk áttört már a fehérbe, és megzavarosította. Nex közel hajolt. Nem figyelt, csak bámulta ezt az arcrészletet, megint eltakarta az egyiket, s most egyetlen szemben találta magát. Szerette volna megragadni, kirángatni, hogy megmaradjon a maga zavaros örökkévalóságában. Vonzotta ez a szem, mint a delej, babonázta. Agydarab. Kihelyezett agyrész. És egy középkori látógömb, egy ósdi vidéki templomban látta, háromszögbe foglalva. Ült valahol a Balaton partján levő templomban, egy domb tetején. A harmónium sötétvörös bársonytámláján régi kották álldogáltak, feküdtek. Egy fiú játszott, ügyetlenül. Akkor tanulhatott. A fiú tizenhét éves lehetett. Szólaltatta a harmóniumot, egyfolytában, kis katolikus dallamokat nyöszörögtetett. Nex hátul ült egy padban, mozdulni se tudott. A fiú csak játszott. Kis dicsőítő dallamok szálltak a gerendák felé, elgyötört dallamok. Vasárnap beállnak a fiúk balra, a lányok jobbra, fehérben-feketében. Majd magukba szállnak. Hova szállnának? Az embernek magának kell megoldania mindent. Egyszer-egyszer megkapaszkodik valakiben, mint egy kabátujjban, rongydarabban. A fiúk majd felöltözve állnak, és egyedül fognak megoldani mindent. A lányok kikeményítve állnak, és magukra maradnak. Hiába kapaszkodnak. Milyen kölnit használnak ezek a lányok, istenem, milyen kölnit! Ibolya, kékvirág, kis szappan. Falván, ahol született Nex, volt egy kis gyár. Nem okádta a füstöt, szép fényes téglákból volt az oldala. Orgonagyár – mondták mindig, orgonagyár. Nex elképzelte a fényes sípokat, a nehezen összeilleszthető szerkezetet, meg azt is, hogy délután, munka után visszalopózik egy-egy mester, egy-egy inas, és nyomkodja az elkészült gyönyörű orgonákat. Csak kicsit, talán rosszul, hamisan is, de mindenki megtanul azért egy kis dallamot. Mért? Egy kis dallamot mindenki meg tud tanulni. Egy egész kis dallamot. Aztán hazamennek a férfiak, fiúk, s másnap senki se tudja, hogy játszottak az orgonán. Egy gyári templom lesz az, műhely-templom, kedvükre azoknak, akik az orgonákat készítik szép fából, csiszolva, a sípokat külön, mintha csak finom kürtök volnának egyenként. Szeretettel csinálják, biztos szeretettel, az ilyet szeretettel lehet csak csinálni, az biztos. Hány orgona lehet egy orgonagyárban? Focizni jártak arra Nexék, nagy marha fiúkkal, akik csaknem agyonrúgták őket. De azért ő csak ment. Vonzotta a labda, a fű. Olyan volt maga a játék, mint az álom, csak még egy kicsit jobb, mert érezni lehetett a szagát. Gurult, gurult a labda a végtelenségig, s a kisfiú szaladt fehér tornacipőben, melynek hegyes, fényes gumiorra volt. És ott állt a füvek szélén a gyár. Illatozott. Mintha csak azért állították volna oda, hogy jó szagú legyen a vidék. Gyanút fogott Nex, és nagy sokára meg is tudta, nem orgonákat gyártanak ott, csak orgonából sajtolt illatszereket. Illatszergyár volt, kölniket, szappanokat, krémeket gyártott. Nézte hát Nex, nem is ment már közelebb, az illat kiszállt a gyárkapun. Olyan egybe érezte a falusi templomban annak a lehetőségét, hogy valami orgona legyen, meg orgonaszagú. Tömjén, talán a tömjén maradéka miatt. Csak ült, mint egy elejtett rongy, és hallgatta a fiú bukdácsoló dallamait a harmóniumon. Mindig hibázott. Mégis csinálta, lassan bealkonyodott, az ablakon rácsok voltak, kintről nagy csend áradt. A fiú csak játszott, Nex alig látott már, de nem tudott mozdulni sem, fönt pedig halkan, kifolyva, egyenletesen nézett egy szem, háromszögbe foglalva. Most eltakarta az öregasszony egyik szemét, és a másik nézte csak, nem mozdult a nénike, a szemrés háromszögébe foglalva a fájdalom. A barna megtört, enyves lett, nem nézett már, de élt. Ki kellene emelni a világból, hogy megmaradjon, lehetetlen, hogy ez a szem magával rántja a testet a semmibe. Az egyik tágabb is, mintha elveszni készülne, kiáradni. A harmónium szólt, Nex leeresztette a kezét. Majd holnap. Alaposabban. Nem tudom már a kezemet se rajta tartani. Meg fog nyugodni, meg.

Doli kikísérte a nénit. Nex leült. Fölhívja Vivit mégiscsak.

Gyorsan ment a telefonhoz, hogy el ne késsen.

– Te vagy az? Vivi! Szólalj meg. Te vagy? – Egy női halló után semmi. – Vivi! Hallasz engem? Légy boldog. Azt akartam mondani, itt az ünnep is… Te vagy az? Mondj már valamit.

Kattanás. Fölbúg az üres csend. Nex letette a kagylót.

Megint végigment a folyosón. Úgy érezte, a hosszú szőnyeg viszi, csak rá kell állni, és mint egy vízszintes páternoszter, kiviszi az éjszakából. A sarokba húzódva még mindig ott állt két-három szobor, bebugyolálva már a sötétségbe. Nem mozdultak. Weinerné cigarettát szívott, az arcára vörös fény hullt. Csönd. Az üvegajtó sarkában valaki a sarkain ült, ahogy Nex elment mellette, fejével kísérte. Éltek.

Indiánfejű. Hátracsúszott haja ráomlott a bunda nyakára. Nevetett, vicsorított. Minek megyek én Barcsra, az járt a fejemben. Ott állt Vivi Klárival a nagy előcsarnokban. Sose tudott eligazodni rajta az ember. De akkor, ahogy hátravetette a fejét és nevetett, éreztem, hogy szeret.

„Te, ez már belebetegedett a várásba” – mondta Klári, alig hittem el. Nem értettem. Mit lehet rajtam szeretni? Így, ilyen elevenen, nyíltan. Fölnyitotta arcát, mint egy sisakot. Ott szeretett engem, a pályaudvaron, az előcsarnokban, födetlen fővel, a sok ember között. Több volt, mintha megcsókolt volna, olyan kitártan állt előttem az arcával. Megdöbbentett. Az a kis papír, amit írt, érthetetlen volt. Áradó, túlzó, hihetetlen. Nem is hittem. Most is lassan jöttem, annyira lassan, amennyire csak tudtam, hogy ne érjek ide, hogy lekéssem a vonatot, hogy ne valósuljon meg az egész. Az Alkotás utcán jöttem végig, gyalog. Néztem a kezdődő esti fényeket. Neonok gyúltak lassan. Még lassabban menjek. Korán van. Odaérek. Elérem. Úgy tetszett nekem, mint egy különálló szerkezet – Vivi, érthetetlen gép, anyag, amin megütődik az ember. Nem volt idegen, csak elkülönült, egy másik test, határfalakkal. Ott, arra. Remélem, nem lesz ott a pályaudvaron senki – nem lehet szeretni. Képtelenség szeretni. Olyan, mint összekoccanni, összeütődni. Az egyik sarkon volt egy ócska bisztró. Kristálybüfé vagy ilyesmi. Abba is bementem. Majd eszem valamit, úgyis korán van. Későn kell odaérnem, nagyon későn. Talán addig el is megy a vonat, vagy el se jön Vivi. Beültem a büfébe, fél hat volt. Sok idő van. A vonat negyed hét után megy. Lassan ettem. Zavaromban marhapörköltöt ettem, savanyú paprikával. Nem akartam marhapörköltöt enni, s egyáltalán, enni sem akartam. Sört? Igen. Sok sört hozzon, zavarban vagyok. Meg vagyok ijedve, tetszik tudni? Nem értek a szeretethez, tetszik tudni? A pincér nem szólt semmit. Az órámon hat óra tíz volt. Akkor kapkodni kezdtem, el ne késsem. Azt hiszem, futottam is. Az utolsó síneken a Déli előtt már futva keltem át, igen. Hol? Ki? Kicsoda?

Ott állt az előcsarnokban.

Nézett, tartott a szemével.

– Elkésünk–mondtam.

– Már megvettem a jegyeket – Vivi fölmutatta a három jegyet.

– Hova megyünk?

– Ne butáskodjon. Haza.

– Maga ott lakik?

– Mondtam, ott van anyu háza, és nem messze a tanya.

– Tanyára is megyünk?

– Ne izgasd magad, Vivi, csak ugrat téged.

Klári pártolta ezt az ügyet. Talán csak a zűr kedvéért. – Menjünk, fogjátok a csomagokat, mert tényleg elkésünk.

És mentünk. A pályaudvar még nagyobb lett, a vonatok fekete teste ott zihált, füstölgött. Mennyit vártam mindig az állomásoktól. Badarság. Most semmire se jutott időm, csak Vivire. Ment, megint macskapuhán lépett lapos sarkú cipőben. Ha magas sarkúban volt, ügyetlenné vált, mint egy vékony lábú falusi gém. Ebben meg surrogott. Föllendült, sietett. Sugárzott az örömtől, rendezkedett a fülkében. Egy ezüstfogú MÁV-os bácsi ült csak a kupéban. Mire fölértünk Klárival, Vivi már megbarátkozott vele. Fecsegett. Nem szólt sokat, de torokhangon, erotikusan beszélt. Azt hiszem, a bácsi is beleszeretett hamar. Szép volt. Ott a bundából kibontotta magát, vékony, hajlékony teste egy sötétpiros ruhába volt bújtatva. Sokan mondták, hogy kacér, én sose láttam annak. Rögtön kontaktusba állt az emberekkel, de nem azért, hogy legyen köztük valami. Nyílt volt. Leplezetlen.

Féktelen jókedvünk lett, ahogy elindult a vonat. A bácsi nem értette, mi van velünk, de azért játszott. Azt mondtuk, színészek vagyunk, vidéki turnéra megyünk Barcsra. Hoztunk vörösbort, azt ittuk, a bácsi is. Jókedvünk kerekedett, Klári nevetgélt, hangoskodott, a bácsi a MÁV-ról mesélt. Vivi csöndesebbé vált, annyira kedves lett, hogy megint elkedvetlenedtem. Azt hittem, csak játszani kell. Egy szerepet, tisztességesen és jól. Most már Vivi szemmel tartott, nem mondhatok mást. Fölugrott, kinyitotta az ablakot, becsukta – nem jön magára a hideg? vegye föl ezt a kabátot, vagy az én bundámat. Tiltakoztam hülye módon. – Nem, nem, csak vegye föl, énrajtam két pulóver van.

Rám terítette a bundát, hogy kinyithassa az ablakot. A MÁV-os bácsi Klárinak magyarázta a régi vonatok menetrendjét, valami térképet is mutatott neki. „Egy percet sem késhettek, higgye el.”

Vivi az ablakban állt. Haját fújta a szél, megemelte a szélén, lassan belementünk az éjszakába. – Nem nézi a tájat? Mindig itt szoktam hazamenni.

Nem akartam megérkezni soha. Menni akartam. Boldog voltam ott lenn. Apám nem élt. Már rég nem élt velünk, nem bírta anyámat. Ő elvonult valami ápolónővel, aki élete végéig mellette volt. Anyám a tanyán élt, tanított, én meg a városban a nagyanyámmal. Kiültem a sámlira az udvarra, ott tanultam. A kerítés magas volt, nem látott be senki. Imádom a magas kerítéseket, a legjobban az apácakerítések tetszenek. Nagy kőfalak. Tudja, amilyen a kórház mellett is van, csak az a katonáké. A tanya nem volt messze a várostól. A folyó a városon visz át. Volt kilenc libánk, azok vízre szálltak, és leúsztak anyámhoz. Én vezettem őket. Elöl úsztam, mögöttem a libák. Ha elfáradtam, megálltam. Később már maguk is elúsztak odáig. Mikor hidegebb lett a víz. De még szeptemberben is leúsztam. Szerettem a hideg vizet, bírtam is.

Fogta a kezével az ablak szélét, a robogó sötétben. Körmeit láttam, ügyetlen félholdakat a kezén, mondtam, kár hogy így meghagyja a körmét, jobb lenne, ha levágná. Mért, nem jó így? Megnézte, közel emelte maga elé, vizsgálta. De, jó. Ujjai vékonyak voltak, idegesek, a bőre kreol. Közel fordult, rám nézett, csak röptében. Belefújt az arcába a nagy szél, elkapta.

Sötét volt, éjszaka, mikor megérkeztünk. Anyja várt minket. Sürgött-forgott, zavarban volt. Érthető, én is. Igen, igen, ilyeneket mondott. Klári ügyeskedett, hogy elüsse a helyzetet. Hogy kerülök én ide, magam is arra gondoltam mindig.

Taxival menjünk haza. Ott állt a taxi a kis állomás mellett. A város alig látszott, éjfél volt. Ő otthon, én idegenben. Előreültem a taxiban, a három nő hátul. Mentünk.

Itt jártam gimnáziumba. Ez a régi piactér, ugye, anyu?

Anyja félénken válaszolgatott. Nem értettem, miért is hoz el ide engem, egy kolléganőnk társaságában. Valahogy úgy, mint ahogy a bűnös visszatér a tett színhelyére, így tért meg, így térünk meg haza. Húzott magával, előzékeny áldozatot. A zsúfolt kocsiban röpültünk át a városon. Ez az evangélikus templom. Arccsontom tüzelt. Az utakat hó borította. A házak kiemelkedtek, a maguk sötétségével és világosságával. Csak épp közéjük esett a hó. Még a sofőrt is tanúnak hívta a mondókájához. Ugye, Jóska? Itt jártam iskolába.

Kiszálltunk.

Klári előrement, Vivi anyja meg az ajtókat nyitogatta. Palánkkerítés volt, felém fordult, egész közel az arcomhoz. Megfogtam. Klári szaladt hátra – jöttök? Csak egy szag maradt bennem, piros szag, eleven kagyló. Mentünk.

Bent nagy ágyak, veranda, hideg vaskályha. Anyja elétérdelt, meggyújtotta pillanatok alatt. Klári ledobta magát egy díványra, és evett. Az étel az asztalon volt. Kolbász, sajtok, vaj, savanyúság, szalonna. Bort hozott az anyja. De Vivi csak velem volt elfoglalva. Ide-oda lépett, talán szégyellte magát. A verandára hívott. A falról leemelt egy fényképet – nem ismertem rá, ő volt, mintha háztűznézőben lettem volna. Tizenhat éves lehetett a képen, gimnáziumi fotográfia, matrózblúz. Hirtelen düh fogott el, hogy volt tizenhat éves is, nem beszélve arról, hogy külön, itt egy önálló testbe zárt madár, mely akármerre röpülhet. Most is ide-oda járt, meg nem állt volna. Csak futólag ért hozzá a karomhoz vagy a kezemhez. Fogtam a fényképet, nem akartam letenni. A szobából is ki-be jártak, az anyja, Klári. – Gyertek már be, hideg van itt. Egyetek valamit. – Már én se tudtam mit kezdeni magammal. Végül letettem a fényképet a hagymák mellé a kinti kisasztalra.

Kimentünk még egyszer járni, Klári is jött. Levitt a folyópartra minket Vivi, a nagy hóba csizmát húzott. A Dráva nem volt befagyva, gyorsan folyt. A túlsó parton vízügy. Szürke ruhás munkások dolgoztak éjjeli lámpánál. Elkezdett esni a hó. Gyors pelyhekben, oldalt. Arca vizes lett. A kendő rátapadt nagy hajára. Szaladt. Sugárzott az örömtől. Ledobta a bundáját a hóba, Klári vette föl. Vivi előrefutott, cigánykereket vetett a hóban. Pörgött a levegőben vörös ruhája. Egy test, csodálatos test, mint egy láthatatlan kör küllője. Rossz kép jutott eszembe, egy régi olasz mester képe, ahol a kerékbetöretést ábrázolták. Eltörve a végtagok, kifacsarva a láb, derék, nyak – Vivi csak repült a levegőben. Aztán Klárihoz szaladt, átölelte. Vizes volt az arca a hótól, nem könnyes.

Csak a házak vannak előttem. Apró házak a Dráva partján – lakhatóan, egyedül. A házakban történik az élet. Az enteriőrökben egy darab sajt, egy kenyérdarab, kosár gyümölcs. Úgy éreztem, sose jártam itt, s nem is fogok. Reménytelenség vett erőt rajtam. Vivi röpült az előbb még a levegőben, és alig kerülte el, hogy a karjaimba szalad. Lélegzett, mint egy nyitott seb. Nem is tudtam csak ráfigyelni, mégis idegenül álltam a városban, mint egy elmozdult diák, aki másfelé vette az útját. A házak csak álltak, álltak, lámpa nem égett már sehol. Bent nagy dunyhák alatt öreg sofőrök, gazdák, egy-két ügyvéd, vidéki úriasszony aludt. Látni véltem rajtuk a letörölt rúzst, a kisdrogériában vásárolt éjszakai krémet, s ahogy rájuk gondoltam, ijedten Vivit láttam bennük, semmi közöm hozzá. Egy vidéki fiatalasszony. De odajött hozzám, és kézen fogott – jöjjön, ne álldogáljon itt a hidegben… vezetett, mint egy vakot.

Térdeltünk az éjszakában. A téli fény reszketett az ablakon. Kinn a messzi tanyán senki sem volt ébren. Ő Klárival aludt, távol a sarokban. Én a másikban. Klári elaludt, egyenletesen szuszogott. A hó bevilágított, nagyon messziről lehetett libagágogást hallani, majd az is elmaradt. Tudtam, hogy nem alszik, nem szóltam, ő se.

Térdeltünk. Könyörögtem neki, ne essünk egymásnak, mint a vadállatok, mindkettőnk tele van emberi terhekkel. Világított Vivi, mint maga az élet. Hálóingjén áttetszett a test, már mindegy volt, szép-e, vékony-e, milyen az alakja, csak könyörögtem neki, könyörögtem magamnak, ne essünk egymásnak, mint a vadállatok, annyi embert rántunk le magunkkal a mélybe. Ő férjnél volt, magam tele szeretettel. Agyon voltam töltve szeretettel, mint benzinnel a motor, csordulásig. Biztosan tudom, ő sem akarta, biztosan tudom, magam sem akartam. Vivi volt maga a teljes élet, önmagára kíváncsi, leplezetlen. De egy nő, ha akármilyen, nő. Mennél excentrikusabb, annál vadabbul fogja fel az életet, annál szétziláltabban.

Térdeltünk. Az éjszaka úgy esett ránk, mint egy nagy palánk. Nem volt ez szeretet. Találkozás. Én nem tudom, kivel találkoztam, nem ismerem Vivit. Ma sem. Csak térdepeltünk, szemben egymással, érintetlenül, s talán ma is így van ez.

Nők; magukra hagyottak, egyedüliek. Függésük, mint a láncé, tartja azt, akit fog, de önmagában egy darab vas.

Forrók, tele szerelemmel, dolgoznak, tűzhely mellett állnak – magányuk kimeríthetetlen. Mint a legbonyolultabb állat, őrzik a teljes életet, s nem tudnak vele mit kezdeni. A másik, a férfi, megoldódik, a maga veszélyeit mégiscsak megéli hivatásában, művészete morfiumaival, alkohollal, munkagörcsökkel, az emberiség része marad, de önálló, mint egy vadász, aki elindul éjszaka, hogy eleséget szerezzen a családjának, s akit elejt a tigris. Ez az útja. A tigris, a félelem, az íj, a munka gondja, a fák hasogatása.

Ők nem oldódnak meg. Eksztázisuk van csak, nem megoldásuk.

Nő, aki rászánja magát, hogy megértse az életet, elveszett. A finomak, az értők ott dideregnek a forró kapukban, nem is tudják elmondani, miért jöttek. Érzékenységük határtalan – bolygatják és elveszejtik a férfit, szűkölnek, és viaszos arccal néznek a nagy csillagok felé a sötétben. A férfi fölkel, elindul a csillagok felé, bár nem is érti ezeket a mohó és rejtett hívásokat. Ők pedig, mint a vadak. Elejti őket a férfi, de a bennük levő csillagokat nem ejti el. Irrealitásuk fölsebzettség – égitestek, vad fogak, belső vérzések ejtették rajtuk –, szivárognak, és őbeléjük is szivárog a fű nedve, szerelem olaja. Nincs műfajuk. Ezt nem lehet realitássá egyszerűsíteni. Nincs hivatásuk. Sorsuk van. Mennek, haladnak, élnek. Áldoznak. Nincs műfajuk. Nem csinálnak semmit, a teljességnek mégis meghittebb társai, közelibb rokonai. Nő, szeret valakit, van valakiért, megért valamit, dolgozik, de műfaja nincsen. A férfi, ha tud, megmenekül hivatása által a legnagyobb veszélyekből is, valamit csinál. A nő nem. Az igazán érzékenyek csak vannak, mint a hiábavalók, Vesta-szüzek vagy örömlányok, műfaj nélkül. Valaki van mögöttük, valakit várnak, valakivel történik az életük – ha bevallják. Láng egy fáklyán, amely kialszik; eltiporják, de megmarad. A nő csak lángjában él, mint a minden együgyű szimbóluma, fényben, porban, elégettetésben.

Vízben áztunk, besütött a téli fény, bevakított a hó. Térdepeltünk. Ahogy hozzáértem az ingéhez, csuromvíz volt a verítéktől. Életünk kibillent, visszatért. Nem volt mentegetnivalónk.

 

Reggeledett.

Nem sokat aludt Nex. Gyorsan fölkapkodta az orvosi ruhát, s nekiállt borotválkozni. Gyorsan. Rángatta a pamacsot. A nénit megnézi. Vivi biztosan telefonál. És ki is jön, ki kell jönnie. Pengét keresett. Tele van minden itt is az ő holmijával. Árad a szag. A hajlakk, a kenőcsök. Egy fekete kötésű újszövetség, nagy rúzsfolt rajta. A csuda vigye el. Mért nem telefonál? Micsoda zűrzavar lett az egész. Rohanás. Mindennap elölről. Milliószor megbeszélték, hogy meg kell mondani otthon. De Vivi kiismerhetetlen. Ma se tudni, mit akar. A cipői lenn a sarokban. Egy apró mintás tűzvörös papucs. Hogy lehet ilyenben járni? Már telefonálnia kellett volna. Baráthné? Majd szól a másik ügyeletesnek. Úgy sincs laboratórium. Elég nagy baj. Péntek reggel az lesz az első dolga. A fürdő után még megnézi egyszer.

Drága néni. Mit szeret rajta annyira? Meghitt lett számára a hajóival, ebédeivel.

A folyosó. Megélénkült az egész sor. Egyesek persze változatlanul behúzódva a sarokba. Kalis Mari most is surrant a fal mellett, nem köszönt. Messziről jött feléje Babó, nagy piros arcával. Éneklő hangon beszélt.

– Hát te itt va…agy? Milyen jó – elnyújtotta a szavak végét. – Karácsonykor is itt vagy. És nem mész haza…a. Az arcod milyen fiatal most. Hogy megborotválkoztál. Hány éves vagy, doktorkám, mondd meg. Tudom én. Huszon… hét. Mindent tudok – nevetett, egészséges fogai voltak, nagy csomagot hurcolt magával, kísérte végig Nexet. – Tudom. Áprilisban születtél. Mindent megjegyzek. – Majd halkan folytatta: – Kit hoztatok az éjjel? Olyan beteg. Te… e, látom a szemén. Gyógyítsd meg. Kérlek. Van itt ez a babám, ha akarod, odaadhatod neki. Játsszon vele… e. Na, itt van. – Nyújtotta a babáját, pedig senkinek nem szokta odaadni. A baba feje lebicsaklott, nagy kék gomb volt a kabátjára varrva. – Szép. Vidd el neki. – Babó szaladt az orvos után, és nyújtotta a babáját. Végül Nex átvette, és magával vitte, lógatta a kezében.

– Maga még mindig itt, Dolikám?

– Nem jött a váltás.

– Mi van a betegünkkel?

– Mászkált. Azt hiszem, még adhatunk neki a Rausedylből.

– Azt értik! Injekciót! Rendszabályokat! Megálljanak!

Nex kérdőleg nézett Dolira. Az asszony nagy barna arca fénylett.

– Pálné. Nem nyugszik. Fölemelem százra, doktor úr.

– Ne, Dolikám. Hát istenem, kiabál.

Bement a kezelőbe, a figyelőt épp hogy átfutotta. Beírni mindent, rendezni legalább. Maga elé kapta a kórrajzot, fél oldalt írt tegnap. Még odaír pár sort.

– Nem kerestek?

– Kicsoda?

– Csak úgy.

– Telefonon?

– Aha.

– Nagyon korán. De mondtam, majd később, ha nem sürgős.

– Mért nem kapcsolták ki a kisszobába?

– Olyan fáradt volt a doktor úr tegnap…

– Sose vagyok fáradt, Doli, tudhatja. Hátha valami nagyon fontos.

– Nő volt. Nem üzent semmit.

Összeugrottak a betűk, felét elkapkodta.

Még egyszer behozatta Baráthnét.

– Hogy van, nénikém, hogy van? – Átfogta a vállát. Baráthné ránézett öregbarna szemével, nem mondott semmit.

Megnyomkodta a hasát, nem lehetett betapintani. Föl volt puffadva. Nyomkodta egy darabig. Semmit sem tud meg így. Beöntést kell adni, nehogy valami zűr legyen. Istenem, milyen nyomorult egy ilyen szerkezet.

Megint megmérte a vérnyomását.

Kicsit megnyugodott, esett. 210-re.

Doli jött be. Megállt mellettük, kezét az oldalánál tartotta.

– Persze nem volt olyan nagyon jó őnagysága. A poharakat leverte, bóklászott erre-arra. Talán az izgatta föl annyira Pálnét. Levette a kisszekrényről a terítőket. – Kedvesen megveregette az öregasszony fejét.

Csöngött a telefon. Nex ugrott.

– Igen. Na végre. Hogyhogy? Kétszer? Nem mondták. Mindegy, gyere ki azonnal. Nem lehet? Hát meddig húzzuk ezt a nyavalyát? Jó. Érzékeny vagy. Ide. Mért nem? Nem tudok elmenni. Antalnak nem tudom átadni, haza akar menni. Zűr? Egy néni, arteriosclerosis, szeretnék maradni. Furcsa. Mikor? Most. Hol? Nem, ne haragudj, elég volt ebből a bolyongásból. Gyere ki taxival. Mért ne? Mondj valamit. Nem mondasz, jó. Nem akarlak fenyegetni, de nem megy ez így. Kedves. Hát értsd meg, nem tudlak hol várni. Jó, ne gyere.

Visszament a nénihez. A baba ott ült az asztalon, nagy bumfordi arca volt, lelógott a keze. Babó piros ceruzával szájat is csinált neki, a kék gomb nagyobb volt, mint az arc.

A néni mosolygott. Földöntúli volt, nem mogorva. A keze az asztalon feküdt, s mintha álló helyében integetne. Az erek mint agyagminták, kidülledtek. Csöndes taktust ütött a kezével, valami idegen, új belső zenére. Búcsú volt benne. Messzeség. A taktusnak és az integetésnek a keveréke, vonatok, zsebkendők, vízhullámok, homok simogatása, gyerekek simogatása, béke. Ügyefogyott rángás csak, békétlenség. Írni kell a hozzátartozóknak, meg kell keresni, meg kell találni valakit. Persze, jobban lesz, pénteken teljesen áttekinthető lesz. Agyi kázus, fokozatosan visszavesszük a vérnyomást. A kéz verdesett, mint egy kis madár, a baba kicsit ingott a tánc ritmusára a fölkunkorodó itatós alátéten.

– Elviszi ezt a babát a néni? Egyik beteg adta…

– Minek ez nekem? – Fogta a kezében, forgatta. – Vince mosolygott. Ruhák voltak kiakasztva, összeszaladtak a huszárok. – Fogta a kezében a babát. Nézte is. – Nem szólt ám semmit Kata. Nagy kondérban főzte a halat. Nem szeretett engem, Vincének akarta a legszebb halakat. Ekkora pontyokat ettek. Vince mosolygott.

Kiment a néni. Kezében lógatta a babát, egyik karja alól már kilátszott a forgács, forgott az öreg kézben, ide-oda himbálódzott. A nagy kék gomb csillogott.

 

Térdeltünk.

Csak úgy dőlt belőle a szó.

Hogy megsimogatja a köpenyemet, ha elmegyek. Leül a díványra, és nem csinál semmit, nézi, merre mentem el. Nem engedtem, hogy ezeket mondja. Nem akartam, hogy ennyire szeressen. Vacogott már a hidegben, mint egy ázott ruha. Nem akart fölkelni. El szerettem volna lökni, fölemelni, ledobni, elejteni, vinni, megsemmisíteni, simogatni, tartani. Óvni. És menedéket találni ellene. Azt szerettem volna, ha meg tudom értetni vele, hogy csak ő menthet meg engem maga ellen. Ha eltart magától. Reszketett. Föl akartam emelni. Klári megfordult az ágyban. Csendben voltunk. Átfogtam, de olyan vékony volt már, mint egy nyers test. Már nem mondtunk semmit. Kinn mélyen feküdt a part, ökölbe szorított kezekkel álltak a fák, tövig levágva. Kanyargott a folyó. A hó annyira bevilágított, hogy láttam az arcát. Rettenetesen szép volt, földöntúli. Komoly. Nem húzta szét most a nevetés kényszere, szemgolyója átütött a selymen, sötét szemhéján. Ráragyogott a hó. Szája vékony volt, hideg és tiszta. Jéghideg, mint egy belül levő kagyló. Magányos volt.

 

Szánkóval érkeztünk ki a tanyára. A kisvonatra korán fölszálltunk Barcson. Esett a hó. Haját hátul kontyba fogta össze, megint arcába hullt a hó, kihajolt a vonatablakon. Boldognak kellett volna lennem. De mindig rossz volt valami. Egy belső kapálózás, féltékenység, verseny. Nem volt tisztaság, csak a hó. Ha már elfordult, kire néz, mit beszél az anyjával, milyen régi fiúról? Nem szerettem, ha kezdik mesélni a régi dolgokat. Anyja pedig nem maradt ezzel adós. Egyszer egy fiúról mesélt, aki disszidált, de el akarta venni Vivit. Le is intette anyját, de bennem már csak ez zakatolt.

De ő túláradóan boldog volt. A kisvonat valami névtelen helyen állt meg egy bádogbódénál. Leszállni gyorsan, leugrálni! S ott álltunk a puszta közepén, ömlött a hó. Fújt a szél, tekergette magát, mint egy nagy sálat. Távolabb egy vashíd volt, vékony, ellenséges. Vivi azt mondta, azon szokott átmenni. Nem tudtam, hol, mert csak a vonatnak volt hely. Odavitt. Kézen vezetett akkor is, mint a vakot. Lépkedtünk fölfelé a töltés oldalában. A többiek kiabáltak. Klári különösen meg volt ijedve. „Jön a vonat, jön a vonat!” – kiabálta fejhangon. – „Őrültek ezek, mondtam én. Mért jöttem el velük.” Sírt.

Csakugyan jött a vonat. Nem tudom, honnan bukkant föl, de egyenletesen, kegyetlen tisztasággal közeledett. Futni kellett, mert fönn voltunk a hídtorkolatban. Nem lehetett látni magunk előtt semmit a hótól. A hídon voltunk. Egyenletes zaj – a vonat. A kis hídon zengett valami, vagy mi, vagy a gép, vagy a döngő vas. Rohantunk. Vivi arca csodálatos volt, nyerített az örömtől, vont maga után. „Ne félj!” Szakadt a torkába a hó. A sínek szélén botorkáltunk. „Gyere!” Arcára ráfolyt a hó, a földöntúli hó – piros volt, szeme mély. Aztán lerántott maga mellé a töltésen, oldalt gurultunk, és ott feküdtünk a töltés oldalában. Aztán megjött a vonat. Kényelmes kegyetlenséggel elhúzott mellettünk, gőzbe-hóba burkolózva, és a kis ablakok befagyva tűntek el egymás után, mint a bezárt dobozok. Arccal a hóban feküdtünk, ketten. Éltünk. Vivi közel volt, határtalanul.

A szánkónál egy korabeli fiú állt, bekecsben. Kezet fogtunk. „Régi jó pajtásom, igaz, Gyula?” – a fiú mosolygott, én a pokolba kívántam. A lovak békésen álldogáltak. „Jól takarózzanak be, hideg lesz.”

Felültünk. Klára előreült, a fiú mellé, mi hátul. A Dráva gyorsan folyt, nem volt befagyva. Minden méteren tekerőzött egyet. A fák ökölbe szorítva álltak, lenyesve tövig, csak a sűrű gallyak tömörültek a tetején, azok is egyenletesre vágva. Varjak ültek rajtuk, nem mozdultak, pedig közel mentünk hozzájuk. „Idáig úsztam le a libákkal. Meg békákat fogtunk, akkorák voltak, mint a tenyerem.”

Ment a szán. A lovak egyenletes zötykölést adtak, ziháltak, horkantak olykor. A tanyák nem látszottak sokáig, csak diribdarab dombok, buckák. Azokat kerülgette Gyula, aztán Klárinak adta a gyeplőt. Vízfehér üveget vett elő, hátranyújtotta. Úgy robbant bele az ember szájába a pálinka, mint a kézigránát. Tele lett vele a mell, a tüdő. Mintha fölvérezték volna finoman a belső testet. Vivi is ivott, aztán Klárira is rábeszélte Gyula. Az út remegett. Mintha nem is a lovak húznák maguk után, hanem az adná meg a zötykölést a maga kanyaraival, békétlenségével. Vivi rám terítette a bundáját, magát külön pokrócba csavarta. Sárga puha pokróc volt rajta, abból is a térdemre terített. Be voltunk temetve hóba, szeszbe, vak ragyogásba. Balra megcsillant a folyó, kanyarogva, a hó vastag mintái között, part menti, tövig vágott fáival. Föltűnt egy tanya. Elszórva, magában, körülötte senki. Palánkkerítése vízszintes lapokból állott, a tájba bele volt festve, egyedül. Elveszett a messzeségben. Nemsokára másik. Vivi meleg volt, sárga-fehér keze átfogta az enyémet.

Gyula adott még a pálinkából. A mellben ugyanaz a robbanás, az egész táj megemelkedett kissé. Színes lett, az emberek, a hó, a folyópart. Röpködött valósággal a vidék. Színes lett, mint a kártya, mintha a tél olyan volna csak, mint a makk király. Sose tudtam megfejteni a kártyák figuráit, annyira előkelőnek tűntek, szebbnek, mint a valóságosak. Az én mesém a kártya volt. A tél makk királya, kis rőzséjével, idomtalan nagy sapkájával, mely olyan, mint egy méhkas, hideglelős kezével, a kis tűz pedig fölcsap az égre. Távolabb házak. Majdnem minden kártya mögött van ház. A ház a mindenség szimbóluma lett, no, nemcsak a kártya miatt: hazaérkezni, odaérkezni. Badarság. Nem lehet hazaérkezni. Ment a szán, a színes könyvvel együtt. A mesék helyett már ötéves korban a kártya ment – gyermeki biztonsággal játszani és nyerni. Nagyon boldog az ember, ha kártyázik. Mélyen, egyetemlegesen boldog. A kártyáknak külön története van, és a történetük fölött tanulsága. A piros nyolcas, zöld hetes vonzó alakjai, házai, levelei, szívei mögött a játék körvonalai is látszanak, a veszteség és a nyerés, a bukás. A valódi házak mögött is látni a vereséget és a nyerést, a nagy vesztést, a boldog bukást vagy a takarékos gyűjtést. Na, és Reding Itell, vagy Harras Rezső, micsoda nagy urak, a Kuoni pásztor. A játék nem vész el. Felnőve is ott fekszik a kártya az asztalon – varázslatok, tüzek, titkok. Lefektetve egyformák, komolyak – csak fölfedve igazán titokzatosak. És soha nem egyenlők – még önmagukkal sem. Minden játékban más rangot kapnak a kártyák, mindenki lehet király, erős, gyenge, katona. A színek, a játék kiadja a véletlen lelkét, amiért lehet, érdemes. Az asztalon fekszenek a kártyák, és ördögi titokzatossággal csillognak. Minden megtörténhet. Apám is.

„Absalon.”

Nem a biblia miatt; a kártya miatt, az ördög bibliája miatt. Alsózni – gyerekfejjel, csupa rejtély, mély értelem, pontos véletlenek és elhibázható szabályok, hajszálnyi bravúrok és tiszta, nagy ütések. Sportszerű, vérbeli játék, bukásra, élni való. Az egyik bemondást becézik így – Absalon – elferdítve a nevét. Az „abszolút” elferdítése. Az abszolút gyönyörű játék – az alsós a legszebb figurája. Az egész kártyának a felénél eggyel többet kell megcsinálni, eleitől a végéig tart, az összes kártya számít bele, ez a kaláber gerince. A játék fele 81 – tehát 82-vel lehet abszolútot csinálni. Izgató, reménytelen, szép. Sokszor vonzza az embert akkor is, ha nem tudja megcsinálni, bemondja akkor is, ha reménytelen. Aztán már mindig abszolútnak érzi az ember az apját, kicsit a lehetetlen hercegének, megvalósítva valamit, ami nincs is, ami isteni. Absalon. Hogy visszatér a kártyák nagy meséi mögül, tűzön-vízen át, drótakadályokon át, hómezőn túlról.

A háború utolsó napjaiban vitték el, katonák, könnyedén, nem is erőszakosan. Szép ember volt, vékony, finom arcú. Mentek. Egyenletesen léptek az őrök. Vastag csizmájukban is könnyedén, csaknem a hó fölött. Gabival lopóztunk utánuk, messziről a lerombolt utcákon. Inkább fölemelőnek éreztem, mint megalázónak, a helyzetet. Mentek, menetszerűen. Gabi a kezemet szorongatta, nélküle talán nem is eredek útnak, fiúnadrágot hordott, szép kislányszeme volt, mindenhol együtt jártunk, végigbújtuk már a műhelyeket, farakásokat, zugokat. Nem tudni, hogy surrantunk ki anyám jajgatása közepette. Kis botorkálók a mocskos, háborús hóban. Távoli recsegések, puskaropogás. A falhoz lapulva mentünk. Messziről követtük őket, apámon szürke télikabát volt, födetlen fővel ment. Aztán elvesztettük szemünk elől a társaságot. Megijedtem, talán sírtam is, mert arra emlékszem, Gabi vigasztalt, kezemet szorongatta, és azt mondta, nem baj, nem baj. Hazajön. Azt hiszem, meg is csókolta az arcomat. Jó szaga volt Gabinak, lányszaga, szent, tiszta szaga, az a nem-előtti hajszag, amiért érdemes mindent vállalni az életből, a pusztulást is. Kis mandulaszag, gyerekszag. Egyszer kötött egy kis zöld pénztárcát, egy patent tartotta össze.

Továbblopakodtunk. Sok idő telt el, és féltem, soha nem találjuk már meg az apámat. Alacsony házak között mentünk, kinn a Százados út környékén. Meghajoltunk, hogy így kevésbé lássanak. Sár volt, hó. Egy nagy út mellett letértünk az árokba, onnan a fal mentén lopakodtunk. Teljesen értelmetlenül, de előbbre. Az alacsony, alagsori ablakok mögül kiáltásokat hallottunk. Jajgattam, sírtam, üvöltöttem. Gabi befogta a számat, és valami olyat suttogott állandóan, hogy agyonlőnek, agyonlőnek. A behavazott, befagyott ablakok egyikén kis kört kapartunk, és leírhatatlan látványt láttunk ott. Ha Gabi nincs, ma senki se él közülünk.

Alig láttunk. Nagy zaj volt, hangoskodás. Egy magas tiszt ült az asztalnál, ital volt előtte, ököllel verte az asztalt, kiabált. Két őr az ajtónál állt, füst gomolygott a szobában. Egy civil az asztal mellett állt, alázatosan. Apámat alig láttuk, olyan szögben ült. Előrehajolt, bólintva felelgethetett. Nem hallottunk semmit, mint egy lehetetlen film, rángott az egész társaság, úszott, gomolygott. Aztán nem tudom, mi történt. A magas tiszt fölállt, revolvert vett elő, fekete agya villogott. Odament apámhoz, és a csövével fejbe ütötte. Dühvel, erővel. Apám megroskadt. A tiszt megint ütött, a cső végével a homlokára sújtott többször, mintha kalapálná. Bámultunk, aztán üvöltöttem. Sikongattam, dulakodtunk, Gabi rángatott. Fogta a kezemet, rántott, cibált, szaladtunk, Fröcskölt a sár, a hólé. Előttem apám arca volt csak, föltartott keze, s ahogy homlokát körbeveri a nagy magas tiszt, mosolygós arccal. Gabi zokogva rángatott, futottunk a süppedős, fekete hóban, eszméletlenül.

 

– Ne gyere ki, ha nem akarsz. Csak arra gondoltam, hogy ideje ennyi idő után találkozni. Épp most. S ideje rendezni egy életet. Nem lehet. Mindig ezt mondjuk. Akkor meg… Tudom. Hát úgyis az lesz a vége, mi a nyavalyának siettetni. Várjak. Mindig várjak. Te is vársz. Tudom, neked rosszabb. Én szabad ember vagyok. Elmondom kívülről. Csak kicsit békéljünk meg. Tudom, holnap beszélsz a férjeddel, megmondod, meg fog érteni. Nem mondod meg, nem fog megérteni, tudom. Ez az utolsó két hónap anyaga. Te is tudsz nélkülem élni, én is tudok nélküled. Nem látjuk tisztán a helyzetet. Hát lássuk tisztán, beszéljük meg. Telnek a napok. Esszük egymást, mint a sós kenyeret. Ma mindenképp ki kell jönnöd. Igen. És holnap is. Ma nincs időd? Hát mikor van? Egy órára? Hát inkább ne gyere. Egy óra. Te is tudod, hogy annak csak üvöltés, marcangolás a vége. Hosszabb… Akkor ne gyere. Komolyan, nyugodtan mondom, ne. Minek? Úgyis annyi bajom van itt a betegekkel. Ma eddig nyolc felvétel volt. Se látok, se hallok. Hova? A megállóhoz? Nem megyek. Hát hülyének nézel? Nem is tudok. Mondtam, hogy Antal is ember. Haza akar menni. Karácsonykor talán hazamehet, két gyereke van. Neked meg csak egy. Jó, haragudj meg. Nem érdekel. Azt hiszed, megy ez így a végletekig? Nem fenyegetés, csak mondom. Tudom. Sose szerettelek igazán, ismerem. De hát mi a fenét csinálok már ennyi idő óta? Játszom? Vagy… Tudom. Ne sértegesselek, az fáj. Mit? Igen. Nem tudom, hogy ráér-e. Nem beszéltem vele. Mit mondjak neki. Feltételesen nem beszélhetem meg, ugye, Antalkám, ha esetleg Vivi ráér… Nem hallja senki. Jó. Antalkám, estig legalább. Mit mondjak? Talán beszéld meg te vele. A legegyszerűbb lenne, ha vele volnál jóban… Na. Csak… Nem tudom! – Nex kiabált. – Nem. Jó. Maradj. Vagy utazz el. Azt se bánom. Úgyis az a vége. Tudom, otthon vár anyád is, nagyanyád meg beteg… Menj. Vagyis maradj. Nem. Nem beszélek. Mit beszéljek? Maradj. Ne gyere. Viszlát. Csókolom. Várnak. Tudom. Várjanak. Engem még inkább várnak.

Leült. A kisszoba, a barna íróasztal, a tükör. A friss törülközőben benne a kéz nyomai, mereven csüngött a rúdon. Hogy utálja már ezt a helyiséget. Mint egy texasi seriffszoba. Kietlen. Jó, hogy bilincs nincs benne. De azért elkapják itt is az embereket. Kényszerzubbony, le a gyűrűvel, a beteg meg csak ijedten néz. Nem maradhat semmi nála. Hallja Ella nővér vastag hangját. Ki ellen hadakoznak itt? Az ágy milyen csúf, ezzel a vörös, ósdi takaróval. Ez az ócska fehér szekrény. És tele az egész cella ezzel a dögletes illattal. Vivi haja úszik mindenütt. Akkorára tornyozza már, hogy az égbe ér. Szájában a csat, és fésüli magát. Egy orvos ne fésülködjön. Ne legyen. Ne étkezzen. Már az ebédlőbe se megy le vele. Már sehogy se jó. Ez a texasi szoba a legrosszabb. Két óra. Szép. De ha be kell mennie az osztályra most… Pedig be kell. Végig a folyosón. S ezek a betegek mindent látnak. Ha a cipőfűző kibogozódik, rögtön szólnak, ha fáradtabb az ember mozgása. Mindent tudnak. Erre koncentrálnak.

Kopogtak.

Doli jött be, felöltözve. Kalap volt rajta, duzzadt a kabátban.

– Elmegyek, doktor úr. Átadtam Valinak mindent. Baráthné is csöndesebb, nem mászkál. Elintéztem a gyógyszert, ahogy megbeszéltük.

– Maga is itt hagy?

– Muszáj hazamennem, a lányomékhoz beugrok, doktor úr, meg aztán holnap reggelre vállaltam, hogy újra jövök másnap reggelig. Sok lesz. Aludni szeretnék ma este, aludni egyfolytában.

– Igaza van, csak mondtam.

– Doktor úr nem megy haza?

– Nem. Elcseréltem a holnapi napot is, nem bírom az ünnepeket. Olyan visszafojtott csönd van, meg…

– Hát, én se szerettem őket. Falun nőttem föl, vasárnap ott akkora némaság volt. Hétköznap munka, munka, de legalább történt valami. De vasárnap. Az nem jó semmire. Tudom, kimentem a kert végébe, és néztem a fűzfákat. Csak a bátyámat vártam vissza, katona volt.

– Férje?

– Ó, az később lett. Meghalt. Tizenöt éve.

– Azóta egyedül van?

– Nem. A lányom tíz éve ment férjhez. Csak tíz éve vagyok egyedül.

– Csak?

– Csak, hát így mondom. Megyek is, mert még be kell fűtenem. Doktor úr is pihenjen legalább.

– Szóval, azt mondja, jobban van Baráthné?

– Nyugodtabb. Tessék azért benézni hozzá. Viszontlátásra.

Becsukta az ajtót.

Persze, nem hív, nem jön. Itt ülök, várok, nem, be kell mennem.

A folyosó.

Végig az arcok ki voltak téve megint, mint a kirakatban. Mint az olasz kisvárosok prostituáltjai, a maguk kis ablakrekeszével. Ha elment előttük az ember, az arcába néztek, mereven, csábítóan, sehogy, de néztek, rettenetesen. Mindegyiknek megvan a maga kis rekesze. Ablakmélyedés, ajtózug, szekrény sarka, konyhabeszögellés. Fölnéztek, idegenül. Van úgy, hogy megértik az embert, talán a kipárolgását, a sugárzását, de megértik, egyetértenek vele. Megmosolyodik az egész folyosó. Könnyen halad, engedik. Most meg olyan nagy az ellenállás, mintha repülőüvegen kellene áthatolni. Megfeszül a tér, mint egy homorú kagyló, alig bír lépni. Nex könnyed akart lenni, még a lábát is vetette, dobta. Viselkedett, csinálta. Van aztán úgy is, hogy átengedik, szabadot hagynak, hadd menjen. Ha siet. Mindent tudnak. Ha beteghez siet, soha föl nem tartóztatják. Nem is állnak vele szóba. A tétovázást érzik meg legjobban, mint finom kutyagépek, macskaszerkezetek. Agyi szimatuk milliószoros. A dolgok rejtett pókfonadékát érzik, mint egy lehetetlen fürdőszobában, ahol már évek óta nem jár senki, mégis meghal benne valaki, boldog, fürdik, eltűnik akár. Most is ott álltak. Macskaszobrok, rongyszobrok. Szemük kékje olyan éles, hogy van, mikor visszaretten az ember tőlük – nincsenek emberi tekintettel semmire. A dolgok keresztre feszített árnyékain mégis csüngenek emberek – emlékképeik, volt szerelmeik, elveszett testvéreik. Nem szomorúak. Egyenletesek, mint a folyók, hordják a maguk hordalékát, kietlen partokra – számukra mégis a folyás a fontos, az egyenletes, reménytelen lét. Akik magukat vádolják, azok már benn vannak egy-egy szobában, mélyen a párnák közé temetve, fölvehetetlenül. Eltemetkezve. Nyüszítve. De akik kijönnek ide a folyosó kirakatüvegei közé, a prostituált-ablaksorba, ahonnan rejtett magamutogatásukat végzik, mint egy elszíneződött zöld festményen, azok másokat vádolnak. Mindenért. A szerelemben elhagyottak – miközben ők hagynak el mást, s eleve sem vesznek magukra mást. A testvéreik ellenük vannak, csakígy a hivatalnokok, valami ószláv metódussal kínozzák őket reménytelen ügyleteikkel, sárga aktákkal, papírt adnak étel helyett, kaszárnyát csinálnak a kastélyból, bordélyt a szanatóriumokból. Képtelenségüket úgy kenik a falra, mint a festéket, őrült színeket, lehetetlen alakokat kevernek ki. Övék a lélek szuverenitása. Az ember szabadságra vágyik. De micsoda szabadság az övék – elszabadultak. Az igazság szörnyű gumóként bennük ül, megszülhetetlen, fölnevelhetetlen magjával, kinőhetetlen leveleivel. Az igazságot úgy érzik, mint a növényt, de fölnevelni nem tudják. Azt érzik a többi miatt, a járó-kelő, folyosón bóklászók miatt. Zavarják őket, akik maguk zavartak. Minden tökéletes és kusza – a zavartság miatt, a rendetlenség miatt, mert a szekrényeket nem állítják vissza a helyükre, az ablakokat indokolatlanul kinyitják, a világ tele van tüskével, és nem áll helyre az elveszett birodalom. Ők ennek az elveszett tartománynak a küldöttei, akarva-akaratlan tudósai egy létnek, melyet soha nem éltek, melynek fölnagyított rejtekszikláiról a mélybe zuhantak. Fürdőszoba-emberek, titokemberek, kirekesztettek a rekeszekben. A külső emberek a rossz ügynökei. Ha megy az ember tétovázva – Nex ment, és megfeszül a tér. Alig lehet lépni, mint az elkárhozottak folyosóján, kar-láb, kéz, fej akad az ember lába elé. Nex alig tudott lépni, pedig karácsony volt. Álltak a szobrok, s egy láthatatlan háló volt köztük kifeszítve.

Zánka Sarolta állította meg, lassan lépett közelebb hozzá.

– Mi van, Sárikám? Mit kapott karácsonyra?

Sári nem felelt, haja simára volt kefélve, szürke volt, de arcán nem látszott az idő.

– Jönnek ma rokonok, Sári?

– Könnyű ez, könnyű ez.

Nex nevetett zavartan, tudta már, hogy rá akar pirítani Sári.

– Mért fekszik le maga a hercegkisasszonnyal?

– Sietek, Sárikám, majd visszatérek.

– Igen. – Hangsúlyosan és mindig mélyen tele gúnnyal beszélt. Ritkán szólt, figyelt. Ment egy darabig Nex után.

– Kár ez. Cigány itt mindenki. Ő nem az, azt hiszi? Merthogy az a kiló púder a pofájára van kenve, agyoncicomázva? Mit csinál maga vele? Lenyalja talán a púdert? Vagy megtörülközik a herceglány? Nem látja a doktor úr, micsoda cigányság bujkál itt az arcokon? Épp maga ne látná?

Kalis Mari elhúzott mellette, megszaladt. Olyan volt néha, mint egy ugráló szöcskelány. Beugrott a sarokba.

Nex elviharzott. Még Weinernének odanyújtott két cigarettát, és eltűnt a folyosókanyarban. A kezelőben csöngött a telefon, szaladt.

Vali nővér már ott volt, és beszélt.

– Nincs benn. Holnapután reggel. A helyettese? Majd átadom. Igen. Hogy hívja vissza a doktornőt. Fölírom.

Nex továbbment, nem akarta Valitól kérdezni, ki az. Csak nem hallgatja el előle, bár kitelne tőle.

Vali bejött. Csinos volt, mint mindig, de a haja csak úgy összehányva, sietett. Mindig siet. Érti a dolgát, de nem figyel oda. Pedig iskolázott lány.

– Boldog ünnepeket, doktor úr – odament Nexhez, nyújtotta a kezét. Meleg volt a keze, talán kicsit nyirkos is, de nem kellemetlen. Fogta Nex kezét, ő is fölemelkedett a széken, mondott egy szót.

– Aludt a doktor úr? – Ilyen hülyeségeket kérdez. Még nevet is hozzá.

– Fáradtnak látszik. Éppen karácsonykor.

– Sok dolgom volt, tudja, ez a Baráthné is.

– Én meg alig aludtam. A bátyámék hazajöttek tizenegykor, és kiabáltak, hangoskodtak. Kicipeltek hálóingben a hóba. Baráthné csendes.

Elment a gyógyszeres doboz felé, ott keresgélt valamit.

– Megfázott, nem?

– Á. Semmi bajom se lett. Én is azt hittem. Tetszik tudni merre lakom, nagy arra a hó, abba dobtak.

Honnan tudnám? Egyszer láttam hazafelé menni, Budakeszi magaslatai felé.

– És mit csináltak? – kérdezte Nex, csak hogy kérdezzen valamit. – Fája van?

– Van, doktor úr. Ekkora – derékig mutatta magán, mekkora lehet. – Egyedül díszítettem, úgy volt, anyámék feljönnek. Talán holnap. Odahaza egy kis öcsém van, nem akarták magára hagyni. A másik bátyám otthon volt, de az is elment. Karácsonykor szolidabb azért az ember – nevetett hozzá.

Vali nagyon érdekes arcú nő volt. Nexet vonzotta, nem is szeretett vele lenni így, azt hitte, Vali észreveszi rajta, hogy mennyire tetszik neki. Nem tudta megszokni. Több fiatal lány dolgozott az osztályon, sose volt velük semmi baja, valahogy betartották a távolságot, meg ő is. De Vali közel jött. Nemcsak testileg, hanem beállt a lelkébe, mint egy képes magazinba, terpeszállásban a manökenek.

– Összekaristoltam magam teljesen a gallyakban. Még megijedtem, piszkos hó, meg minden, reggel meg annyira siettem, be se kentem jóddal. – Megfordult, és combja hátsó felszínén, nem magasan mutatta a mély karcolást, átlátszott a nejlonharisnyán is.

– Tetran-porral hintse be inkább.

– El se érem. Örülök, ha jóddal végighúzom.

– Majd behintem én, csak megnézem ezt a Baráthnét.

– Nem eszik az, doktor úr, egy falatot se.

– Itatni kell akkor, Vali. – Nex ment is kifelé. – Jöjjön majd.

Gyomrában volt az egész. Még ez a Vali hiányzik.

A figyelőben csend volt. Az ágyak egyenletesen úsztak az örökkévalóság felé. A fiatalabbak biztatóan mosolyogtak, mintha Nex betegségéről lenne szó. Csak Pálné nyöszörgött. Zubbonyban volt.

– Ki az isten csomagolta be ezt az asszonyt? – Visszarohant a raktár felé. – Mit képzelnek maguk? Ha két percre kimegy az ember, már bevágnak valakit a kalodába? Nem megmondtam, hogy a megkérdezésem nélkül senkit ne tegyenek zubbonyba? Mit képzelnek? Hát sose fog véget érni ez a nővéruralom?

Csend lett. A raktár elé kijött lassan két testes nővér, nem szóltak semmit.

– Nem találtuk a doktor urat – bökték ki később.

– Nem? Hát hol voltam? Hol vagyok én karácsonykor? Itt. Holnap? Itt. Tegnap? Itt. Mióta van zubbonyban?

– Mióta Vali bejött. Ő nem bírt vele.

Nesze, edd meg.

– Vali. Mért csinál ilyeneket? – Épp jött ki a kezelőből, gyógyszert hozott.

– Doli mondta, hogy nagyon nyugtalan, ő nem bánja, ha zubbonyba is teszem akár… gondoltam, a doktor úr is tud róla…

Nex nem tudott már úgy dühöngeni.

– Mért nem kérdezett meg?

– Telefonáltam a doktor úrnak, de egy óráig foglaltat jelzett, nem várhattam…

Még ez is. Ezt is az orra alá dörgöli a fölhasított combjával.

– Bontsa ki!

– Nem hagyja nyugton a Baráthnét – azért csak ment Vali befelé, Pálné ágyához.

– Akkor is bontsa ki !

– Én csak vizet viszek neki – mély férfihangon beszélt Pálné –, mert alszanak mindig. Senki se ad éjszaka vizet. Itatni kell az ilyet. Ki van száradva.

– Azért, mert vizet ad valakinek, még nem zubbonyozzák be, kedves Pálné – mondta Nex. – És ne rendetlenkedjen maga se, mert kitesszük a figyelőből.

– De olyan jól érzem magamat itt, doktor úr. Nem akarok kimenni. Nem akarom a rokonokat se látni. Doktor úr. Engedje meg, hogy itt legyek. Majd fogom Baráthné kezét… Tessék megengedni…

– Hagyja nyugodni. Az a legfontosabb.

Vali átölelte Pálnét, és bogozta kifelé a zubbony madzagját. Fölhasított combja kilátszott a szoknyából, annyira behajolt az ágyon.

Nex odament az öreg nénihez. Micsoda csönd.

– Valikám. Próbálja nagyon óvatosan itatni. Félre ne nyeljen. Teát vagy valami egészen híg… Nem. Tea lesz a legjobb. Békés.

Vali már mosolygott. Jött a kezében a zubbonnyal, és nagy fehér fogai kivillogtak. Pálné mögötte a karját szorongatta.

– Bezubbonyoznak, mint a középkorban.

– Aki ilyen okos, az tudhatja, hogy itt komoly betegek is vannak, nemcsak olyan, mint maga. – Nex szerette az asszonyt, tele volt humorral, igaz, ha mániás lett, senki se bírt vele, beszélt az összeroskadásig.

Pálné szélesre húzta a száját, megsimogatta Nex karját.

– Milyen dühös tud lenni maga. És a kedvemért. Köszönöm. Csak vissza ne kapjam a nővérektől.

– Mért, nem hóhérok ők.

– Vali nem. Ő csak bezubbonyoz. – Odahajolt Nex füléhez: – Ő nem is akart, láttam az arcán. Tudja – intett a raktár felé – az öreglány. – Hogy benn kell lenni karácsonykor. Vali még telefonálni is próbált, csak mindig foglalt volt a vonal, a doktor úr olyan hosszan beszélt valakivel…

Nex kiment.

Most már nem bántotta a folyosó, jöjjenek. Nézzék. Ő is egy. Mindenki egy. Egy alkoholista, egy tönkrement ember, egy író, ugyanolyan egy, mint ők. Vagy nem ugyanolyan? A kintiek még borzalmasabb pótlékkal tartják életben magukat. Áltatják magukat a társadalom játékszabályaival. Egy asztalos, egy paraszt – egy. Az ő kényszerképzeteiket a kis kör, egy család nyögi. Micsoda terrorok, micsoda félelmek húzódnak meg kimondatlanul egy család mélyén. Micsoda balták. Mordulások. A társadalom hitelesít egy drámát, és akkor mindent lehet. Csak egy tűzhely legyen, amin megsütik a koncot, már nem fontos, hogy kié volt a konc. Agyonverték-e azt, akié a konc volt. Hitelesített őrültek lesznek kinn, tűzhelytulajdonosok. Házasságosok. Kulcsuk van. Minden lakás egy zárt osztály. Külön kulcsa van, az apa maga engedi ki a lakóit a napra, hűvösre, moziba. A nagylány rettegve ül, hogy mikor veri apja, a részeg kulcsár, a kisgyerek üvölt félelmében. Vagy hallgat, mert elhagyták. Próbálja szopni az ujját, lerágni a körmét, nagy hajat növeszteni – fütyülnek rá. Akkor sem szeretik. Árulók vannak kinn, hitelesített árulók. Gömbölyű fejjel, nagy derékkal, kihúzott nyakkal. Mért? Ők a munkavállalók. Műszerészek, festők, hivatalnokok. A társadalom hozzászokott, hogy 8–4-ig figyeljen. Dolgozik? Becsületes. Hány szadista, paranoiás, nagyzoló, alkoholista, kényszeres, végre jutott él kinn, leplezve? Csak személyi igazolványa legyen, csak munkahelye… Majd átmegyek én ezen a falon, ezen a radarfalon, Zánka Sárin, Kalis Marin, Babón, csak szóljon valaki, átvágom magam ezen a homorú téren – őrültek vagyunk.

Álltak a madonnák.

– Doktor úr, telefon.

Vali kipirult arccal szaladt utána. Mért ilyen kimondottan szép itt valaki? Minek? Annyira zavarta most Vali melle, arca, mindene. Minek ide ilyen dolgozó? Egy nővér legyen semleges. Kibomlott Vali haja a szaladásban. Nézte Nexet, olyan mély egyetértéssel, mintha tudná, mire gondol az orvos. Kötényét igazította visszafelé menet. Biztatóan lépkedett mellette, mozgása könnyű volt, mégis telt. Egy pillanatra az a gondolata támadt, hogy egy ilyen vérig egyszerű nő megértené. Holnap délután már megértené, ahogy egy falevelet, csónakot.

– Egy női hang, mondtam, okvetlenül várjon, megkeresem a doktor urat. Nem akartam, hogy átkapcsolják, hátha szétmegy a vonal.

Kedveskedni akart a letolásért. Meg a combjáért. Nex érezte, szájába tódul az élet, a veszély, mint egy eleven rosszullét, mellizgalom.

– Te vagy az, anyám? – Vali még kitárta neki a kezelőajtót, és arcába mosolygott, egész közel ért, arcán a pihék is jól látszottak. – De jó, hogy telefonálsz. Köszönöm. – Vali becsukta az ajtót. – Csak pénteken, azt hiszem, csak pénteken tudok kimenni. Jól vagytok? Persze, gondoltam, hogy karácsonyra osztják be éjjeliőrnek. És te? Egyedül vagy? Tomiék elmentek? Hova? Ja, csak ma reggel. Már megijedtem, hogy tegnap is egyedül voltatok. Mindenképpen ki szeretnék menni, de hogyan? Inspekciós. Igen. Nem tudtam. Így alakult. Délután már hazajön, nem? Nahát. Tudom, hogy egyedül vagy. Nagyon jó, hogy hívtál. Tetszett végül is az a kabát? Mindegy. Legközelebb semmit sem veszek. Kezetekbe adom a pénzt. Dehogyis! Gyönyörű. Ide is behoztam magammal. Mindegyik ruhához jó lesz. Úgy sincs olyan sok ruhám… Na, csak mondom. Jó az a csík benne, az a kis vörös vonal. Te választottad? Gondoltam. Nézd, ha lesz egy percem, kiugrom. Félórára. Nem biztos. Itt annyi dolgom van. Nem akarom részletezni. Mindenkit csókolok. Persze. – Letette.

Kijutok – még a folyosó végére se érek el.

Kiment. Megint végig a madonnák sorfalán, nem akart senkivel se beszélni. Összevissza álltak benne a szálak.

A seriffszoba olyan üres volt, hogy nem tudta, mihez kezdjen. Legalább néhány percre összeszedje magát. Leült az íróasztalhoz. Megírja neki. Összefoglalva, egy oldalon. Elővett egy kórlapot. Keretezett papír, sorszám. Az íróasztalon régi tintásüveg, tollszár is volt a fekete bakelittálon. Gemkapcsok, két csat. Persze, csat az mindenütt van. Ráfektette a lapot az itatós alátétre. Nem jó. Egy orvosi hetilapot tett alá. „Vivi.” Ült a rácsok előtt, a bádogbódé eltakarta a téli napot, csak mögötte látszottak a fák körvonalai, s fönn az árnyékok. Nem tudja elhagyni. Sose tudja elhagyni. Vivi se. Összevesznek, aztán minden kezdődik elölről. „Vivi.” „Mindketten…” – majd bejön egyik reggel, rohan, a tükörhöz áll, ledobja a kabátot a díványra, és felé fordul. Ő kimegy. Vivi mond valamit. Fél szó. Panasz. A szája olyan, mint egy vékony vonal. Olyan hűvös, mint a nyers tej. Védekezik. Utánamegy. Á, lehetetlen. „Mindketten tudjuk… mindketten tudjuk…”

Telefon.

Itt ez van.

Cella I. Folyosó. Cella II.

Telefon.

Mért maradt benn mind a két napra?

Hogy Vivi megtalálja, az az igazság.

Vali telefonált, hogy mit csináljon a sebbel a lábán. „Hozza ki.” Nem megy be már, az istennek se. Nem megy el még egyszer a sorfal előtt. Az élő-holt sorfal előtt. Nem bír. Mért mondta Valinak, hogy hozza ki? Ja, a sebhintőport.

Valival tele lett a cella. Megigazította a vállpántot, elpirult. Az ártatlanság. Pont ő. Na, gyorsan.

– Kihoztam a Tetran-port is meg Ultraseptyl-port is, amelyiket gondolja a doktor úr.

– Kimosta rendesen a sebet, vagy seb ez egyáltalán?

– Szivaccsal áthúztam, de úgy csípett…

Vali lekapcsolta a harisnyáját, és mutatta a comb hátulsó oldalát Nexnek.

– Álljon ide az ablakhoz. A székbe fogóddzon. Na, ez elég csúnya. Hogy lehet ilyen hülyeségeket csinálni? Nedvedzik ez még most is.

– Mondtam nekik. De be voltak állítva. Tetszik tudni, hol lakom, ott a nagy útnál, ahol egyszer találkoztunk. Ott fölmegy az ember, bokros rész van, Sas utca 7. Hógolyóztak, beleestem egy bokorba.

Vali lábán megfeszült a bőr. Vagy tíz centi hosszan behasadt.

– Átköthetnénk egy kis gézzel is azért. Várjon. Van itt a fiókban. – Vali megfordult, szembeállt az orvossal.

– Nem fontos. Csak tessék beszórni azzal a porral. – Széles fogsorát mutatta akarva-akaratlan. Láthatatlan fekete pihék csillogtak a szája mentén.

– Jó, jó, de kösse át azért, le ne peregjen.

Nex rászórta a sárga port, egy kis vattával végigérintette a sebet. Vali úgy csinált, mintha fájna. Itt is fekete kis szálak látszottak a bőrön, alig. Nex odaadta a gézt, hogy Vali is segítsen neki. Lazán áthurkolták a lábán. Vali kötötte meg.

Ahogy fölegyenesedett, megint tele volt az arca pirossággal. Hátralépett.

– Jó lesz így. Köszönöm. Nem akartam odabent megmondani a nőknek…

Kopogtak, gyorsan nyílt az ajtó, Vivi lépett be.

– Szervusz, Vali! Jó napot!

Ott volt. Mint egy élő kihívás, elpusztíthatatlan jelenlét. Vörösen és sárgán. A bunda alól kibomlott a vörös ruha, a kendőből a nagy haj.

– Sok a munka?

Úgy ütött be a hang, mint a cserépbe.

Vali kiment.

Nex Vivihez lépett.

– Ezért hívtál?

– Miért?

– Hogy lássalak kettőtöket.

– Buta vagy, egy seb volt Vali lábán…

– Jaj, de unom ezt az egészet. Ezért rohanok. Én hülye. Mindent otthagyok. A gyereket letettem a cukrászdában a nővéremmel. S te Valit – kenegeted itt…

– Bolond vagy.

– Ne magyarázz nekem. Látom egy hónapja. Azt se bírod, ha bejön a kezelőbe. Azt nem tudod megállni, hogy megkérdezd, hogy aludt. Egy ilyen kis ringyó is levesz a lábadról.

– Ne kezdjük mindennap elölről.

– Ne kezdjük. Én is azt mondom.

– Ülj le. Vetkőzz le.

– Köszönöm. Vali után – szabadon.

– Fogd be már a szád. Mi van? Azt mondd. El se mozdulok, várlak, és ez az egész karácsony is…

– Te jól karácsonyozol itt.

– Akkor mért hívtalak volna ide?

– Biztos voltál, hogy nem jövök.

– Értsd meg, nem lehet így élni.

– Ez az. Így nem. Hogy félrevezetsz, mikor én az életemet kockáztatom.

– Te meg kínzol. Mit akarsz?

– Igen. Ezt a kérdést vártam.

Fölállt, ment kifelé. Nex utána.

– Értsd meg. Várj meg. Nem tudok így elmenni.

– Vegyél föl kabátot.

Vivi a külső folyosón ment már. Nex megfogta a karját.

– Nem érted, hogy nem tudok most elmenni? – Nagyot rántott rajta, szembefordította magával. Két férfibeteg jött, elengedték egymást. – Már megint mi van a száddal?

– Ideges vagyok, tudod. Tudhatod.

– Teleetted magad ünnepi kacsával.

– Dehogy ettem. Hagyjál. Tudod, hogy nem eszem már fél éve semmit.

– Vagy agyoneszed magad.

– Miattad.

– Várj. Fölveszek egy kabátot.

Visszarohant.

A faágak közt vakított az ég. Olyan, mint egy kapkodás, árnyak után, fényvillanások után, nem lehet úgysem utolérni őket. Maga a valóság csak érzékletek töredéke. Semmi sem igaz abból. Olthatatlan, kiegyenlíthetetlen ég, hó, levegő. A másik ember nincs sehol. Kialakul egy földöntúli magány, ezerszeresebb, mintha az ember egyedül van. És mégis kapcsolat ez, mint bűntársak szájíze, hamufüstje, cigarettacsutkája, kabáthajtókája. Nem az azonosság – az idegenség. Egy idegen test, száj közeledik, elér, eltávolodik, elhagy. Holnap. Ma. Megint. Soha.

Volt ebben valami kétségbeesett. Olyan kockára tett. Nex mindennap törvényesíteni akarta állapotukat, Vivi is. Néha azt érezték, egy méterre állnak ettől, néha azt, hogy holnap délután vége szakad az egésznek. Kis mellékutcákon mentek. Előrenéztek, mint egy vak gödörbe. Belelépni. Kikerülni. Talán holnapra mindent tisztán fognak látni. Átmentek a hídon, siettek. A híd után kiszélesedett az utca, az erdő széle következett.

– Ne menjünk tovább.

– Megint sietsz?

– Mit csináljak?

Ott állt Vivi a maga kérlelhetetlen valóságában, egyedül. Látta Nex, nem tud rajta segíteni. Ha elmegy, ha marad. Ott állt a kigombolt bundában, felé nyújtva kezét. Fejét igazította, a kendő alá gyűrte vissza a nagy tömeg villogó hajat, nézte őt. Tudta Nex, úgy össze van fonódva élet és halál, véletlen és mellékes, hogy semmit sem tehet most, csak várhat.

– Nem akartam neked tegnap elmondani. Az igazgató szólt, hogy Németországba ki lehetne menni, egy intézetbe, tanulmányútra.

– Persze. Jó. Karácsonyi ajándék. Menj – Nex egy percre tényleg kívánta is.

– Tudod, hogy vagyok. Egy nap után rohanok utánad.

– Mennyi idő?

– Három év.

– Az elég sok. Akkor ez a búcsúdélutánunk. – Nex nevetett.

Vivi átfogta, hozzáhajolt.

– Ha te is jössz.

– Hogy a fenébe mehetnék!

– Sehogy. Egy állás van, különben is… tudod, hogy lehetetlen. De nem megyek. Én sem megyek.

– Pedig az aztán teljes siker. Megtanulhatsz jól németül, képzett szakemberként jössz vissza… tekintélyed lesz… Menj ki. Egyedül?

– Férjemnek is szereznének valami állást egy jogi irodán.

– Kitűnő. Új mézeshetek. Nászút. Elsőrendű.

– Figyelj ide. Nem akartam most elmondani. De így megkönnyebbültem. Meg se fordult a fejemben, hogy elmegyek. Csak elmondtam.

– Mikor kéne menni?

– Elsején.

– Csak így lehet. Hidd el, csak így. Gyorsan. Azonnal.

– De nem akarok menni. És nem is megyek. Mert veled maradok.

– Velem? Hát most se vagy velem.

Úgy kapaszkodtak egymásba, mint két vízbefúlt. Mint a gyerekek. Az ég nagy burája alá lemerülve, egy lehetetlen víz alá nyomva, fulladozva-szeretve. Setét lett. Eltakarta őket egymás elől a levegő feketéje. Elevenbe nyitottak voltak, egymásba lélegzők, de a külső oxigén már elfogyott. Egymáson keresztül lélegeztek, nem a világban. A világ csak úgy ad elég levegőt egymáshoz, ha tudunk egymás nélkül is élni. Ha körülvesszük magunkat az élet csecsebecséivel, mint egy díszes lakásban, óvjuk egymást a távolságunkkal. Ilyen közel már nem marad az emberek közt se levegő, se kapcsolat. Csak a puszta szorítás.

Az öregasszony.

Nex szaladt be a kapun, csak a fehér köpenyre vette föl a télikabátot. Végig a külső folyosón. Az ablakok már úgy világítottak, mint a sakk-kockák. Nem megy el Vivi, kizárt. Úgy tele volt a feje, mint egy agyonharapott tömlő. Zúgott. Szaladt, rég vége volt a látogatásnak, millióan keresték, biztos. Mégiscsak ledobja előbb a kabátot, elég, ha Vali látta őket.

A kis fülke, a vörös takaró, barna íróasztal. Vali írásával: „Doktor úr, az édesanyja kereste telefonon. Hétig visszahívhatja a 454-853-on.” Háromnegyed nyolc. Különben se tudna mit mondani. Mit beszéljen? Egy anya van, mint egy bekecs, egy örök darab. Mit beszél egy bekeccsel? Pedig látja, ahogy anyja nézi az órát, sietne is haza Hofferéktól, de messze van, és elmulasztja a telefont. Mit mondhatott neki Vali? Ez a Vali lesz az élete legfontosabb embere lassan. Miatta vesznek össze, ő beszél az anyjával. Kezében az öregasszony. Megy is be. Igen. Az anyja ott ül piros, szögletes arccal a telefonnál, és azt mondja Hoffernénak: „Mindjárt telefonál a fiam.” Mit telefonál? Ha most telefonál, már rossz, késő. Sose öltözik föl az anyja. Van vagy tíz ruhája, de nem veszi föl azokat. Mindig leértékelt holmit vásárol, mert az olcsó. Egy piros táskát, pettyes kabátot, télen patentharisnyát hord, bordázottat. „Mindjárt telefonál a fiam.” Bekecsben ül, biztos onnan jutott eszébe. Egy kifordított bekecsben jár télen, a bunda ki van szakadva. „Nem baj az, nem baj az…” „Csak te élnél rendesen, minden jó volna.” „Fázom. Azért hordom.” Mint egy nyúlfarok, lóg le hátul a bekecsből egy szakadt prém. Tomival mindig húzzák. De nem hagyja magát.

Be kell mennie.

A folyosón már várják. A kirakatiak közelebb jönnek, és faggatják. Elfacsarodik a szíve. Mit szeretnek rajta? Hogy hol volt? Keresték. Itt van otthon. Nevetséges. Egy elmeosztályon. Mért nevetséges? Itt is emberek vannak. Nagyon is. Egy belső társadalom. Kötetlen játékokkal. Még Zánka Sári is odaoldalgott, és mondott valami kedveset. Ő sietett. Babó a nyomában volt.

– Ugye, jobban van? – megint elhúzta a szavak végét, mintha énekelne. Ilyenkor ideges. Idegesíti magát az öregasszony miatt, hogy mi lesz vele. Fél, mint a gyerek.

– Reméljük.

– Te… hadd nézzem meg. Nagyon szeretném megnézni..i.i.. – Szaporázott mellette kacsalábával, hóna alá fogta rengeteg cókmókját, elnyűtt mesekönyveket, újságokat, vagy tizenöt könyv volt összekötve. – Csak megsimogato… o… m. Ugye, megengeded?…

Nex szembefordult vele. Babó kerek szemüveg mögül pislogott, kövér testét kicsit illegette. Agyon volt mosva mindig, keze, arca, rózsaszínre. Zöld, rövidlátó szemével kérlelte Nexet.

– Ugye, megengeded? – Megsimogatta az orvos arcát kifordított tenyérrel; csak egy kicsit érintve meg. Nex sietett, bement a figyelőbe.

Az ágyak a fal mellett álltak, egyenként kifelé. Pálné ott állt Baráthné ágya mellett, száját félénken mozgatta, de nem mondott semmit.

Nex megfogta az öregasszony kezét.

Az öreg néni besüppedt a párnák, takarók közé. Le volt dobva, mint egy rongy. Arcbőre rátapadt a csontra, de nem volt sovány. Aludt. Szép öreg-tiszta vonásai kiadták az arcát, mint egy kemény Veronika-kendő. Karjai karók. Be volt esve a párnák, az ágynemű közé, bemélyedt. Nex olyan tehetetlenséget érzett, hogy hányingere támadt. Nem bír semmit megragadni. Az agy most nyugszik, mint egy holt labda. A tüdő egyenletesen emelkedik, visszahull. Tüdő? Ugyan. Az egész test egybe van, horpadás inkább. Csak a has volt puffadt. Meg is nézi, azt mondták, a beöntés használt.

– Menjen arrébb a helyére egy kicsit, Pálné, kérem, szeretnék egyedül maradni a nénivel.

Pálné lassan fordult el. Ahogy szokott, talán viccből, talán igazán, lassan legyintett a jobb kézfejével. Azelőtt is megfigyelte ezt nála Nex, de akkor olyan kedvesnek, humorosnak találta, most rosszulesett. Pálné még a szemöldökét is fölhúzta sokatmondóan, s egy fintort vágott: „ugyan” – ez volt benne. Mit akartok? Mit ugráltok? Nex nagyon szerette Pálnét, régi beteg volt, visszajáró, s élvezte ezeket az arckommentárokat. Most azonban fokozta zavarát. Pálné mégiscsak elódalgott, a figyelő távoli ajtajában azonban megállt. Lassan megfordult, szájával végezte a gyógyszerhatás csámcsogó mozdulatait, és félénken figyelt. Homlokát magasra ráncolta. Csak bízna benne Pálné, minden rendbe jönne. De érezte, hogy nem bízik. Kételkedik. Pedig ő is szereti. De annyira finom érzéke van a testhez, nem egészen bízik benne.

Föltakarta az öregasszonyt. Az megmoccant a fejével, nyöszörgött.

– Hogy van a néni? – csak hogy mondjon valamit.

– Vince… ugye… – motyogott. – Mégis… jó volt hozzám… Nagy bödönben… nagy bödönben…

– Nem fáj itt, ha nyomom? – Erősen benyomta a májat. Nem lehetett tapintani, a puffadtság fölfogta a nyomást. Nem észlelt fájdalmat a néninél. A has kidülledt, a szeméremdombja látszott, mint a tarlott fű. Az elesettség testi magánya. Kihez tartozik egy-egy szerv még? Milyen emberi rend finom és rossz hálózata fogja össze? Egy ember. Milyen hiábavaló pluszok adják még össze, nem tudni. De jobban lesz, látnivalóin megnyugodott. Csak most még össze van esve. Előbbre kell kicsit jutni. A Rausedyl használt. A labor…

Megfordult Nex, betakarta az asszonyt.

– Hol van Vali? – Pálnéhoz fordult, a többiek szunyókáltak, csöndesen, üvegesen feküdtek.

– Szólhatok neki – mondta Pálné, megvonva a vállát. Mindenhez megvolt a koreográfiája. És mindenben volt valami kifejezhetetlen igazság. – Megkeresem. – Elment, tüntető lassúsággal.

Nex állt ott a betegek közt. Vagy zavart, nyugtalan fiatalok voltak ebben a helyiségben, vagy elnyűtt öregek. De hát ez még nem annyira elnyűtt. Lenézett Baráthnéra, az mélyről nézett rá, nem mondott semmit. A párnák közé volt süllyedve. Nem szerette, ha így besüllyedtek az ágyneműk közé.

Valami tartást érzett elveszni bennük. De nyugodtabb. A fiatalok le voltak ütve nyugtatókkal. Szépen, rózsaszínűen feküdtek az oldalukon, egy testes vidéki asszony úgy aludt, hogy szája is félrefordult. Vivi milyen szép. Nem is az arca. Ha beteg lenne, is szép lenne. De nem. Inkább majd csak elutazik. Dehogy utazik, esze ágában sincs. Nex fogta az ágy vasvégét, vörös volt a keze a kinti hideg után.

Vali jött sebesen. Még a melle is mozgott, pedig nem szokott.

– Maga hol van ilyenkor, Vali?

– Itt vagyok, doktor úr. Föl kellett mennem. – A szavakat elnyújtotta, zavartan beszélt.

– Ne hagyja magára ezeket. Annyi minden baj lehet. Maga az egyetlen… – valami olyasmit akart mondani, akire számítani lehet. Aztán csak annyit mondott – aki itt van ilyenkor.

Közel jött Vali. Halkan mondta:

– Két perce mentem föl, vécén voltam. – Megint olyan bizalmasan beállt a lelkébe, mint egy képeslapba. Mintha valami titkos közük lenne egymáshoz. Az biztos, hogy ezzel el lehetne menni akár Marseille-be is vagy Amerikába. Rátenné az életét egy kockára. Egy mozdulattal. Csak aztán nincs visszaút.

– Valikám, nem tudom, mi a baj. Meg kell néznünk a vizeletét. Katéterezze meg, kérem, legalább én megnézem. És pénteken első dolga legyen teljes vérkép, vizelet, majd megbeszéljük még. Katéterezze meg nekem.

– Jó, doktor úr. – Megdöntötte a térdét, ahogy alapnők állnak. – Fölírtam, hogy az édesanyja…

– Köszönöm.

– Tudott vele beszélni?

Azt akarta rávágni, mi köze hozzá, mégis jólesett a kérdés. – Nem. Na, csináljuk.

Nex bement a kezelőbe. Megmosakodott, arcát is megmosta, szemöldökét megdörzsölte, akkor mindig magához szokott térni, jobban, mint egy feketétől. De úgy zúgott a füle, meg az arcbőre annyira zsibongott, mintha meleg tűk érintenék, nem fájdalmasan, inkább altatóan. Beírta az éjszakai gyógyszereket is, kikészítette, ami hiányzott. Talán olvasok egy sort este. Olvasok? Hát összerogyok a fáradtságtól. Hányan fogják ma is fölkelteni a többi osztályon? Aludni nem tud már három hónapja. Meg kell nyugodni most, meg kell kapaszkodni.

Valit várta. Mint egy randevún. Nem is gyújtotta föl a lámpát, ült magában, a csillogó műszerek, üvegek közt. Iszik egy kortyot, ha van itt az elvonósok konyakjából. Persze elzárják. De ez a kis kulcs, igen, ez is nyitja. Na. Félig. Ennyit nem iszik meg. Keresett egy poharat. A sárga italt a homályba emelte, olajosan telejárta a pohár oldalát. Torokcsípés. Még egy. Vali jött be.

– Mindjárt megvagyok. Nem megy olyan könnyen. Doktor úr iszik? Fölgyújthatom a villanyt?

– Nem kell. – Nekidőlt a fűtőtestnek, melegítette a könyökét. – Baj?

– Nem baj. Csak fáradt.

Nem mondja, hogy doktor úr. Már esze ágában sincs azt mondani, doktor úr.

– Kicsoda?

– Hogyhogy kicsoda?

– Ki fáradt?

– Maga. Láttam ott az ágynál. Még iszik is. Nekem mindegy… Mindjárt jövök… kész vagyok.

– Mindegy. – Csak úgy magának mondta ezt már Nex. Milyen közönséges nő ez a Vali, és mégis. Talán csak, mert nem ismeri az ember töviről hegyire. Még kimenni is milyen jó időpontban tud. Megint ivott. A fogait is átjárta az ital. Az orrtövéig fölszaladt. Még egy centi. Kimérte magának, körmét odatartotta, a másikkal öntött. Legalább aludni tud. Visszament az üveggel, becsukta. Ezzel a kis itallal próbálja most megoldani a teljes kudarcot. Teljes kudarc? Vivi nem megy el. Vivi nem mehet el. Csak az a félő, hogy menekülésében megy el. Kapkodnak, mint a bolondok. Elveszi feleségül, az a legtisztább. A gyereket az apjának adják. És akkor megölik egymást. Nem tudnának ők együtt élni ezzel a sárga szörnyeteggel. A haja már az egekig ér. Csak égnének, mint két jegenyefa, aztán vége. Hogy mire képes.

Otthon ültem, anyámnál, Tomiék is ott voltak. Vasárnap. Dühömben Vivaldit hallgattam, folyékony zenéjét, mely mint a méz, ráfolyt a dobhártyámra; fájt ez az egyfolytában levő finomság és kegyetlenség, mellyel fogva tartott, a fekete kör, mely pörögve kínzott, mégis a nemlét egy állapotát jelentette. Nem kellett lenni. A nemhallgatás a zenehallgatás egyik foka, melyben csak töredékek szivárognak be, töredékek és futamok, hogy aztán visszaessen az ember saját zakatolásába, ahogy Anna Karenina. Tomi mondta, hogy egy asszony állt a lépcsőházban, kezében egy gyerekbiciklivel, és fölfele nézett. Lehet, hogy gyerek is volt vele, arra nem emlékszik, csak szép asszony volt. „Te nem láttad?” – kérdezte a feleségét, de az azt mondta, nem nézegeti a nőket. „Én pedig láttam, jól láttam. Vadsárga haja volt, kicsit vad arca – ezt mondta Tomi –, egy kalauznő és egy színésznő keveréke.” Nevetett a találmányán. Nem tudom, melyik színésznőre gondolt, de azt tudtam, hogy Tomival egy rugóra jár az ízlésünk, hogy ne mondjam, ősképünk. Ebben vadság és finomság volt elkeverve, és ezt láttam én benne. Azt mondta még Tomi, meg is kérdezte, kit keres – mikor már bejöttél – hajolt a feleségéhez –, de a nő zavartan csak annyit felelt, nem, nem. „Lehet, hogy a gyerek azt kérdezte az anyjától, mért kell itt állni, de ezt csak úgy képzelem” – mondta Tomi. Tudtam, Vivi az, iszonyú félelem és féltékenység állt belém, hogy Tominak valami köze lehet Vivihez az életben, de ez csak fals gondolat volt. Mért áll itt Vivi? Közömbös hangon igyekeztem megkérdezni, mikor volt ez. Tomi azt mondta, amikor jöttünk. Éktelenül fölizgatott, az már három órával ezelőtt lehetett. Mégis fölugrottam, belekaristolt a tű is a lemezbe, és Vivaldi bőgve leállt. Legalább megszűnt, de én rohantam. Tudtam, hogy az óbudai lakótelepen laknak, de az utcát se tudtam. Nekiindultam, esett az eső. Akkor mindenképpen utol akartam érni. Nem volt bennem düh, harag később már, csak elszántság, az ő szerelmes kiszolgáltatottságának érzése. A lépcsőház, a gyerekbicikli. Rövid kordkabát volt rajtam, az olyan nehéz lett az esőben, mint egy vizes lepedő, a kis esőcsíkok csillogtak a sárban. Kék lámpák égtek, és én körbejártam a lakótelepet. A busz is eszemben volt, amire föl szokott szállni. De olyan elzárt világnak tetszett nekem, amiben élt, még azt sem tudtam, hány szobájuk van, semmit. Sorra mentem a házmestereket, senki sem ismerte őket. Furcsán néztek rám. Beültem egy rövid időre a közeli presszóba, de türelmetlen lettem. Azt gondoltam, hátha megjelenik, ahogy meg kell jelennie. Fölhívtam egyik kolléganőnket, hogy egy üzenetet a főnöktől át kell adnom neki, nem tudta ő sem a címet. A presszó egyre kibírhatatlanabb lett, újra elindultam az utcán. Persze, ilyen esőben, ki megy eszpresszóba? Még két házmestert megkérdeztem, de akkor már úgy tűnt, végleg eltévedtem. Eszembe jutott egyik rég feledett, drága osztálytársam, aki a telepen lakott, annak az utcája föl volt jegyezve a noteszomba. Az ötödik emeleten lakott, Fújtatva érkeztem. Becsöngettem. Mintha mocorgást hallottam volna, vártam. Újra csöngettem. Semmi. Kopogtam, mert nem hallottam vissza a csengőt, nem is volt türelmem visszahallani. Az volt az érzésem, kimenthetem még Vivit a lépcsőházból. Dörömböltem, kopogtam. Hirtelen még úgy is gondoltam, ugyanebben az utcában kell laknia Vivinek is, egyszer beszéltünk erről. Ütöttem az ajtót. Az meredt elém, mint egy oldhatatlan fal. Középen pedig máriaüveg volt, abban mindig árnyékokat véltem mozogni – hátha csak alszanak. De egyszer megmozdulnak, és megmentenek minket. Elképzeltem, hova eshet az ablakuk, tudtam, hosszan nyúlik el a lakás, hátha a zárt ajtók mögül nem hallatszik az én dörömbölésem. Úgy véltem, zene szól. Arcomat a recés máriaüvegre tapasztottam, figyeltem. Zenét hallottam – tudtam, barátom, Anda, énekelni is tanult egy időben, és operista akart lenni diákkorában. Talán már énekkarba jár, mindig biztattam erre, az is valami, külföldre is eljut, meg csak áll a sorban, és énekel. Andának nem volt nagy bátorsága belefogni, meg lusta is volt, mint a dög, de nagyon szép hangja. Hátha a két év alatt, amióta nem láttam, már énekel is, valami kórusban áll és énekel. Most gyakorol, és tapasztottam a fülemet a máriaüvegre, mintha éneket hallottam volna. Aztán lerohantam. Kiszámoltam az ablakokat – és valóban, mindegyik fénylett, egy kivételével abban a sorban. Hát csak pontosan az az egy ablakuk esne erre az oldalra, az lehetetlen. Füleltem, és megint csak énekhangot hallottam. Lehetetlen, hogy képzelődnék, meg kell találnom Andát, ő segít rajtam. Nem segített, azóta se láttam.

 

– Itt van, doktor úr.

Vali jött be, fölgyújtotta a villanyt.

– Igen. Köszönöm. Nincs ennek diabetese? Olyan a nyelve, mint a tapló. Hozza a bunsent, Valikám.

Nézte a sárga folyadékot, a fény felé tartva, semmit nem látott.

Vali a kisasztalra állította elé a bunsen-gyertyát, meggyújtotta. Sisteregve, kéken fölcsapott a lángja. Kisebb csövet is hozott, abba átöntötte, és odaadta Nexnek. Az fonósította, az üveg alját mozgatva. Összehajoltak Valiék. Nex homlokán verejtékcseppek úsztak, talán csak az italtól. Rendben volt, forrt, semmi elszíneződés. Nevetett Nex, hirtelen rátette egyik kezét Vali kifestett ujjaira. Egyszerűen, megkönnyebbülve. Még az orrához is odahajolt, s valami olyat mormogott, rendben vagyunk. Vali benn állt a lelkében, az öregasszonnyal együtt. Aztán ellépett Nex, megint fölérzett valamit Valiból, mely feljött, mint valami illat vagy kígyó, és kiömlött a kezelő kövezetére. Mintha két ember egyszerre szédülne. Közvetlen közelről látta Vali erős, de vékony fekete szemöldökét, a maga szexuális pontosságában kihúzva, fondorlatosan, de egyértelműen.

– Nincs semmi baj. – A kagylóhoz ment, kiöntötte az üvegcső tartalmát, kimosta a csövet. Belenézett a tükörbe, látta, vörös, lila, piros egyszerre, szeme pedig kidülled.

– Huh, hogy a fenébe nézek ki! – s elejtette a csövet. – Na, én marha. Mi a nyavalya van velem?

– Egész rendesen – felelt Vali az első kérdésre. – Majd összeszedem, tessék vigyázni. – Hangja kissé nyers volt, nem tiszteletlen, de élesebb, mint az előbb. Aztán megint meleggé vált a beszéde. – Jó volna, ha pihenne is. Annyira izgatja magát, mikor holnapután reggel a laboratóriumban mindent megtud. Nincs semmi különös, egyenletesen megvan a néni. Itattam pár kortyot, többször is. Szeretném már látni, hogy hátradönti a fejét, és pihen. Rendben van kinn az ágy, vagy szóljak Áginak, hogy tegye rendbe? Vigyen valami ételt?

Összeszedegette a cserepet, egy ronggyal föl is törölte. Most szembeállt, egész közel Nexhez. Fölfutott az agyáig a szemnézése. Vali volt az, látta, mint egy eleven állatot, tigrist, de majdnem utánanyúlt. Úgy érezte, bíborban úszik az agya, meleg harmatban, előtte van a teljes beleegyezés, állatian, állattalanul, még részvét is volt a nő nézésében, ami legfontosabb a halandó férfi számára. Ezek nyilván az idő elemezhetetlen részei, az ember a másikat nyálkahártyájának minden zománcfényű felületében érzi, szeretné lenyelni, mint egy ehetetlen állatot, de ennek az időrésznek nincs befejezése. A test, mint egy műugró, előrevetette árnyékát, és ilyenkor csak egyetlen mozdulattal kell a másikba vetnie magát az embernek. Majdnem becstelenség nem tenni ezt – mégis, évek félreértésének becsülete is. Benne van a párzás örömének reménytelensége és a találkozás véletlenének eksztázisa. Vali ott van, nyitva, megadva, könnyben és harmatban, összegezve, mint egy gyermekkori történet, kócbabáival, kis hálóingeivel, ágyfélelmeivel, üveggolyóival, túl az állaton, a felnőtt állaton a maradék gyerek és temetetlen anyapor. Tejszagú volt és önmaga teljes tisztasága most Vali, kifestett körmei csak piros pajzsok, hogy gyermekkorát védje, egy füredi utcát vagy balatoni nádat – amikor nem ismerte a gyönyörűséget, a női gyönyörűséget, mely meglöki a nőlányok agyát. Elérhetetlenségének pillanata volt ez, mikor áldozat a női lény, és önfeláldozás – amikor megkapható. Mélyen, kötött szerelemmel. Amikor lényre vetjük magunkat, és embert kapunk cserébe. Vali minden tisztasága ebbe a pillanatba sűrűsödött, fölülmúlta önmagát, és elfordult. Kiment a kezelőből, nem mondott semmit.

Nex ment a soron. A madonnák esti zugaikba húzódtak. Egy új lány ült a nád karosszékben, tartásán is lehetett látni, hogy nem „valódi”, a pszichopaták fájdalmas válltartásával ült, megértésre várva. Önmaga áldozataként, de nem föláldozva. Nex emlékezett a történetre – nem ő vizsgálta –, a bátyja baltával megölte az anyjukat. Távolról az is rémlett, hogy a parkban látta egy férfibeteggel, amikor maga Nex befele futott Vivitől.

– Nem tudok egy Tardyllal, két Andaxinnal sem aludni, doktor úr. – Fölemelkedett a karosszékből, pongyolája beleakadt a nádfonatba, azt bogozta. – Ideláncol a szék – mondta és nevetett. Az orvosban egy hang kerekedett fölül, ne nevessen. Hülyeség, csitította magát aztán Nex, lassított, és néhány szóval próbálta elaltatni, s egy újabb altatóval Valihoz irányította.

Magára csukta a folyosó kinti ajtaját. Csak le ne feküdjön Valival. Annyira szét volt zilálva, úgy érezte, nem szabad most érintkeznie Valival, majd hazamegy holnap reggel, és jön a derék Doli, minden rendben. Kár volt inni is előtte. Kár volt inni. Hullafáradt. Majd megmondja telefonon, hogy rendben van minden idekint a kisszobában, nem kell semmi. Bement a kis helyiségbe. Az íróasztali lámpát gyújtotta csak meg – kígyózó nyaka olyan volt, mint egy meztelen csigolyasor. Vali írása az asztalon. Csak le ne feküdjön vele. Á. Badarság. Nem tud már gondolkodni, annyi az egész. Fölállt, kinézett az ablakon. A rácsokon túl nem látott messzire, a kis bádogépület eltakarta a havat, az udvart.

 

Vivi táncolt. Magas nyakú piros ruha volt rajta, rémülten néztem. Mint egy vidéki Carmen – el akar ez veszejteni, és magát is. A környék nagy csöndben feküdt, a tanyák messze úsztak az estében, mint kietlen, nyomorult csónakok. Most semmi nem világított be, se a hold, se a hó. Az asztalon gőzös nagy ételek, disznótoros darabok, finom nyakú üvegeket vett Vivi a városban, azok kényesen álltak a sarokban, mint zöld gémmadarak. Nem volt kedvem inni. Annyira kiégett az agyam, mint az üres spongya, lyukaiban tele a láz reménytelen leheletével. Az cirkulált benne, üresen. Nem volt villany, egy gyertyát gyújtottak meg, azt a sarokban álló támlás kredencre tették. Anyja még egyet akart hozni, de Vivi tiltakozott. A gyertyafényben az alakok elmosódtak – ez kellett neki talán. Az ételek is kellemetlenek voltak, magam alig ettem. Nem úgy, mint máskor, örömmel. A vadízű kolbászok mellett hígpiros zsír állt, a hurkák tömören feküdtek, őrizték burkukat. Fénylettek, a gyertya ráeső fényében egész lilák voltak. Vivi, amikor evett belőle, meg is borsozta, hogy marjon. Mohón evett, de játékosan, nem volt visszataszító. Idegesen evett, betelhetetlenül. Két ajkát szétnyitotta, és szép fogaival kis darabokban, de gyorsan vette magához az ételt. Nem pipiskedett, természetes maradt, és nevetett. Talán túl volt azon, hogy tudjuk egymásról, amit kell, közösen égünk el egy kemencében? Talán a mértéktelenség irama adott neki percnyi nyugalmat. Ekkor nyugodtnak láttam, s mintha ezerszeresen boldogabb lett volna, mint én. Mindig is, igaz. Én szerettem. Ő mart. Néha azt gondolom, az ő vágya vagyunk. Talán én nem is tudok eléggé vágyakozni – csak szeretni. Egy kis kapcsot keresni, melyet meg kelt bontani, hogy jobban megértsük magunkat. Ruhakapocs-e ez csupán, vagy egy belső páncél kapcsa, kár ezen tűnődni. Vivi evett, Klári meg egyenesen falt, mit csinálhatott volna. Emlékszem, a töltött káposztát nagy kanállal tömte a szájába, és úgy csinált, mintha mulatna, vigadna. Bort kért. Tejfölt kért – a káposztára, pedig már úszott a lében, vastagon. És még kért. És Vivi is evett. Úgy éreztem, túleszik magukat velem, a hangulattal, a bealkonyodott ablakokkal. Az öreg néni, Vivi nagyanyja, a sarokban ült, és csak ismételgette – de jó, hogy látlak, mégiscsak hazajöttél – Vivi meg fölugrott, kezével megtörülte a száját, és csókolta az öreg arcot. Az félrehúzta magát, és szégyenlősen nevetett. Azt mondta – muszáj volt már, hogy lássalak, a múltkori agyvérzés majdnem elvitt, mégse jöttél. Vivi kanalazott egyet a káposztából, és úgy felelte, hogy nem tudott, mert orvos lett, állásban van, betegeket gyógyít. Úgy beszélt vele, mint aki sose tudta volna, hogy orvosnak készül. Igaz, Vivi, azelőtt, hogy az osztályra került volna, nem volt sehol, nem beszélve arról, hogy már egyetem alatt férjhez ment, és az egyetemet is taniskolának tekintette, nem pedig beteggyárnak. Aktuálisan mindenhez értett, belekapott, hozzáfogott, gyakran mesélt a szülészeten tapasztalt megrendítő élményeiről – érző orvos lett, s ez nem műfaj, még a szakmán belül sem. A beteget nem megérteni kell, hanem meggyógyítani. A beteg vezetésre szorul – s gyakran esünk abba a hibába, hogy hagyjuk magunkat vezetni a beteg által, a betegség által. Mit érez? Hogy érzi? Ebből furcsamód alakult ki Viviben is a beleélő orvostípus, aki saját érzésein keresztül éli meg a beteget. Társ lesz, együttérző, s a beteg magával rántja saját diagnózisaiba, sokszor önkényes mélységeibe is. Gyakran láttam, amint Vivi egy-egy beteg apró-cseprő dolgait intézi – tűt visz neki, levelet ír –, miközben gyógyszert nem ad, és nem alakít ki semmilyen gyógyító életmódot számára. Spontán volt. A humánum ebben igen nagy, mint Viviben is volt, de így saját egyéniségünket gyógyítjuk minden bajban, különösen ott, ahol a lélekről van szó. Magánbetegségeket kezelünk így, de a beteg nem gyógyul. Vivi gyakran leszólta egyik kollégánkat, aki tudta, mit csinál, próbált kialakítani egy-egy gyógymódot. „Mit vacakol? Ahelyett, hogy átfogná a vállát, s kinyitná neki a zárt ajtót.”

Táncolt.

Én behúzódva néztem a sarokban. Klári biztatta, tapsolt neki.

A harmadik tanyáról előkeríttetett egy fiút. Különben is megbolydult a tanyavilág, hogy Vivi hazajött. Már reggel fejkendős öregasszonyok, munkába siető férfiak állingáltak a kis tornác előtt, s még feküdtünk, mikor behallatszott halkított mély beszédjük, az anyjával tárgyaltak, aki dolgozott, mint a gép, olyan volt, mint egy parasztasszony, pedig ő vezette a tanyai iskolát. „Megjött?” „Hogy van a drága?” „Sovány a lelkem?” „Tudom, hogy szereti a nyers túrót, hoztam egy kötésre valót.” Vivi ki is futott, hálóingben és mezítláb, és jött vissza, teletömve a száját fehér túróval, hozzám is odajött, és a tenyerében nyújtott, hogy egyem. Zavartan beleettem a tenyerébe. Klári meg kuncogott az ágyukban. Vivi nem szégyellte magát Klári előtt, noha sose beszélt semmit rólunk.

Táncolt. Ott úszott, nagy hajával, vörös ruhájában, kezét kinyújtva, kendőt lebegtetett. A fiú, akit az egyik tanyáról citált át, húzta a harmonikán, eleinte kis pesti slágereket, de később gyors szerb táncokat. Csillogott a szemük, ha nem tartottam volna lehetetlennek, azt gondolom, van köztük valami. Megint a rosszullét környékezett, pedig Vivi csak boldog volt – s ez a boldogság ragadott el engem is az ismeretlenségbe, valami sárga tűz. A fiút biztatták – igyál, Jóska, húzd, Jóska – az húzott is egy-egy poharat, és nyekergette a harmonikát. Vivi táncolt, egyedül. Az asztal előtt lebegett, mint egy egyiptomi bálvány. Nem vadul táncolt, kíméletlenül. Betelhetetlenül. Mint aki örökké tartogatja az iramot, hogy örökké tartson. Nem tombolt. Klári közbe-közbekurjantott, biztatta, dicsérte, szerette. S a szeretet mindenre felmentés. Klári is részese volt a tanyának. Vivi lépett, perdült, lendült, mozdult. Nem rándult, nem rázta magát. Szerettem volna én is beleoldódni ebbe a távoli sárga-vörös táncba, tapsolni, énekelni. Nem jutottam el odáig, csak az idegenség puska-örvényébe. A harmonika fekete és fehér sávjai csillogtak, ugráltak a gyertya vörösén. Kinn az ablak előtt vége volt a világnak, mint fekete fal, hullott le a sötét, nem tudott áttörni rajta a hó. Vivi csak táncolt, kíméletlenül, ahogy evett, ahogy élt, pillanatról pillanatra fordulva, komolyan, de végsőkig. A szobában nagy vaskályha égett, annak a kivetődő parazsai a fény vörös rúzsával vonták be Vivi indiánfejét. Haja vörösen úszott, kendőjén a kék széngöröngyök átvilágított tüze sütött. A nagy vaskályha olyan volt az ajtó mellett, mint egy nagy test, mozdulatlan vasállat, annak zuhant Vivi. Nem is tudni, hogyan, ital is alig volt benne. „Au” – csak annyit mondott, és az oldalához kapott. Anyja fölugrott, dédelgette, Klári is, „majd én megnézem, megnézem, nem lehet komoly baja” – sipítozta, ő meg leguggolt fájdalmában, görnyedezett. Nyöszörgött, a lendület odavágta a vaskályha fejének. Valahogy mégis a vállát ütötte meg, épp lehajolhatott. Leültették, lehajtotta fejét, mintha az arca könnyes lett volna. „Le kell dőlnöd az ágyra” – mondta az anyja, de ő rázta a fejét. A fiú is ott sürgölődött, magam se tudtam, mi baja. Aztán csak mutatott a kezével rám, mint a világból kiválasztott tárgyra, valamit motyogott anyjának is, hogy vigyem át. Ezt mutatta. Föl kellett nyalábolnom és átvinni a harmadik szobába, ott volt a fekhely. Az ajtókat nyitva hagyták, ők ott maradtak a villogó szobatorkolatban, a kályha és az imbolygó gyertya fényében. Kezemben, karomban volt, mint egy gyerek. Átfogott, hogy könnyebb legyen, arca csillogott, lehelete hozzám ért. Az ágyra tettem, amelyik nem volt föltornyozva. – „Csókold meg a vállamat, úgy fáj” – azt mondta, és lehúzta bal válláról kicsit a vörös ruhát.

 

Győrbe kocsival mentünk, fekete kosztümöt vett föl. Hárman ültünk hátul, megint csak Klárival. Elöl, a kisbuszban az intézeti sofőr, és egy harmadik kolléganőnk, szerettük. Tanulmányútra mentünk egy új módszer kikísérletezésére. Lett volna még egy utasunk, de az lemaradt.

Az osztály, amit meglátogattunk, kietlen volt. Szürke falak, ágysorok. Az ágyon egy napig feküdtek mély álomban a betegek, az új főorvos módszere a sorozatsokkolás volt. Azt mondta, eredményes. A betegosztály valóban elég csöndes volt. Horkolva aludtak a lesújtott emberek, más zaj alig hallatszott. A főorvos csillogó szemmel mesélte, tintával teleírt statisztikai lapokat lobogtatva maga előtt, milyen nehéz helyzetben van. Sok betege kinn él tanyán, falun, ahol az utógondozást nehezen valósíthatja meg. „Ezért radikálisabb megoldásra törekszem” – mondta.

A sokkot nem egyesével, hanem halmozva adta, sorozatban. Korszerűen berendezett, szükséges segédeszközökkel ellátott kis teremben végezték a munkát, reggeltől délig sokkoltak egy-egy kiválasztott napon. Aztán vitték aludni őket, estig. Vivi rosszul lett még a gondolattól is. Nem mutatta, csak félrehúzódott, és el kellett vele mennem a városba mászkálni. Minden porcikája tiltakozott a módszer ellen, megrémült a csillogó szemüvegű vidéki orvostól, mintha kivégzőosztag parancsnoka lenne.

A Rába akkor áradt. Úgy elöntötte a környező földeket, hogy egészen az országútig följött, volt olyan része, amelyikben az autó fölívelte maga mellett a vizet, de az előző napi kiöntéstől különben is mindenütt nedves volt a beton. Hárman ültünk hátul az alacsony kis kocsiban, és nem szóltunk egymáshoz semmit. Vivi mindig annyira felöltözött az ilyen hivatalos helyre, mint egy maskara. Most is fekete kosztüm, lakkcipő, nejlonblúz. A haja föl volt tornyozva, és szélesen mosolygott, ilyenkor láttam, hogy mennyire ideges. Széthúzta a száját, mintha csak vicsorítana – hangja elváltozott, messzire kinézett maga elé az útra, s távolról felelte időnként Klárinak, Anninak – igen… érdekes… ahá… nem is gondoltam volna… persze… –, nem társalgott, azt különben sem tette soha, csak érzett. Dühös volt, akart, kitért. Ilyenek voltak az ő győri megnyilvánulásai is. Úgy figyelte fölhajolva az utat, mintha valamit meg kellene találni.

Anni rózsaszín arcával komoran ült elöl, rosszul ment sora. Ki akart kapcsolódni ő is, mint a ruhagomb, de sehogy sem tudott. Azt mondta a sofőrnek: „Szeretnék egy kicsit vezetni. Most tanulok, és megy már valamennyire. Igaz, hogy az egy kis Fiat, de talán ezzel se nehezebb.” A sofőr elhúzta a száját. „Nem bánom – hátra is fordult –, maguk mit szólnak hozzá?” Egyáltalán nem akartunk Anninak ellentmondani, ritka rendes nő volt. Sehogy sem alakult ki a sorsa. Az arca szép, az egész lény finom volt, tiszta, de minden megnyilvánulása merev és félszeg. Tudtuk, hogy ez az autóügy is egy rossz szerelem. Mindig rossz szerelemben volt, ahogy egyik link orvosunk mondta könnyedén, mint ha labdát pöcköl az ember. „Rossz passzban van…” – ez azt jelentette, vége, egy időre. A lélekművelő orvosok közt mindenki magánélete ki van terítve, mint egy térkép, azon utaznak naponta. De ez másutt is így van. Van, aki ambicionálja, hogy panaszai legyenek – ez a szakma rangja. Anni nem ilyen volt, komoly ember – örömmel vettük a legkisebb kívánságát is, bár Vivi nem szólt semmit, nem kedvelték egymást. Anni szerencsétlen ember volt, Vivi hajtott.

A sofőr vagányul igazgatta Anni kísérletezését. A nap lenyugvóban – a körös-körül elterülő árvizek tengerré növekedtek fényében, úsztak a vizek, mint nagy elengedett üvegek, a maguk vízszintes súlyosságával. Anni vékony lábaival kitapogatta a kuplungot, a gázt, és lázrózsák jelentek meg az arcán, szűkre zárult a szeme, és vezetett. Úgy markolta a kormányt, mintha az vezetné őt, és kacskaringóztunk a víz között. A sofőr nagyokat nevetett, ballal ő is bele-belevezetett Anni gyakorlatába. Mi élveztük Klárival, nem is gondoltam volna, hogy Anninak valamilyen gépi szenvedélye lehet, annyira humán volt, kis szőke haja repkedett a benyitott ablakban. Gyerekesen örült és előrehajolt, az országút fái remegtek a közeli víztükörben. Egyszer aztán balra nagyon kikanyarodott, és megcsúszott az első kerék, le a vízbe, egy mélyen fekvő fának biccent a kocsi. Előrezuhantunk, de már fékezésben volt az autó, könnyen leállt. Semmi komoly baj nem történt, de Vivi, keresztül rajtam – én ültem a legszélén – kitört, és valósággal tombolni kezdett.

– Barmok vagytok, teljesen őrültek! Mit képzeltek – nekem szánta az egészet –, játékból meghalunk itt? Én nem akarok meghalni! Elvesztettétek az eszeteket? Nekem gyerekem van, kislányom, meg is halhatunk – elszaladt a másik part felé, és onnan kiabált –, nem! Játszanak! Ilyesmit! Az én életemmel! Nekem haza kell jutnom! Egy gyerek vár rám! – Pillanat alatt elfelejtettük a kis balesetet, annyira magára vonta a figyelmünket. Anni utána is ment – míg mi, elég könnyen, kifaroltattuk a kocsit a sofőrrel –, és kedvesen vigasztalta, néhány tompa szóval, de ő csak dühöngött. – Nem rólad van szó, helyes, hogy vezetsz, de ezek tudhatják – ez én voltam –, hogy nem bírom az ilyesmit! – Szó se volt az egészben semmiről, csak a dühről, valami szeretetfélét tapasztalhatott Anni iránt, elég volt egy kis szó, talán, hogy milyen jópofa, hogy markolja a kormányt, nem beszélve arról, hogy Annival együtt dolgoztunk azelőtt egy másik intézetben is – haja kibomlott, azt tűzte-fűzte, legszívesebben szájon vágtam volna. Aztán minden elmúlt – Komáromba átruccantunk még, ott minden ételbe beleevett, válogatás nélkül, csak megkóstolni, resztelt májtól a mákos tésztáig. De akkor már olyan szép volt, mint egy cigányhercegnő, mindenki megbocsátott neki, a nők is, nem is bántott senkit, csak a sofőrrel koccintott, hogy engem bosszantson. A székesegyház sötéten meredt az éjszakába, tornyai szálkásan álltak az égbe, későn robogtunk a hosszú útra – meg kell adni, hozzám se fordult egész úton Vivi, túlöltözötten, félrehúzódva ült a kis busz bőrpárnáján.

 

Kopogtak.

Alighogy elaludt, felriasztották. Olyan volt a feje, mint egy tégla. Fölvette a köpenyét, és kinyitotta az ajtót. Vali állt ott.

– Mi van? – szándékosan rövidre fogta.

– Távirat, sürgősséggel, doktor úr, én mondtam, hogy ne költsék fel, de a postás nem nyugodott – a kis emberre mutatott.

Nex kiadott egy tízest a postásnak, és föltépte a táviratot. Csak nem anyám? – ez volt az első gondolata. „Holnap reggel hívj, fontos.” – Ez volt a táviratban.

– Valami rossz? – kérdezte Vali.

– Nem… nem… azaz, köszönöm. – Arcát dörzsölte. – Jaj, Vali. Na, jó. Kösz, hogy vigyáz rám. Próbálok aludni tovább.

Hirtelen becsukta az ajtót Vali előtt.

Hívja föl, rendben van. Nem bír nyugodni. Most fekszik az ágyon, és nézi a plafont. Keze hideg. Nem köhög, föl ne keltsen valakit. Fuldoklik. A tanyán se köhögött, fuldokolt. És mosolygott közben, reggel, ahogy fölébredtek, visszatartotta a köhögést, mert még Klári aludt. Olyan volt, mint egy gyerek, aki mindenképpen életben akar maradni, mert este cirkuszba mennek. Most is ott fekszik, és visszatartja a köhögést. Már négy napja köhög, mélyről, mintha aknából jönne a hang. Képes reggelig várni, nehogy álmában köhögjön, akkor holnap nem jöhet el.

 

Akkor újra havazott.

Egy pillanat alatt az állomáson voltunk – igaz, Vivi otthonról telefonált, szabadságozott, hogy el tudna jönni vagy két napra. Aztán már mindegy volt.

Szántódon az állomásfőnökhöz mentünk be. Bemutatkoztam csöndesen, és mondtam, a fia régi osztálytársa vagyok, nem tudom, emlékszik-e rám. Nem emlékezett, de nem is tudott lakást ajánlani. „Ilyenkor nincs itt senki, nem hiszem, hogy valaki tudna adni szobát.” Vivi kint várt. Boldog volt. Ha ketten maradtunk, boldog lett, teljesen, és engem is magával ragadott. Mentünk a régi sétányokon, olyan kihalt volt a telep, mintha filmen látná az ember. Eszembe jutott minden. A régi fodrász, ahol nyírtak gyerekkoromban, Rüblének hívták. Kis, alacsony fekete emberként szaladgált a világban, sietett, de olyan halkan beszélt, hogy nem értettem semmit. Sose tudtam, lejjebb csússzak, feljebb üljek, csattogtatott csak az ollóval a fülem körül, az volt az érzésem, azt célozza, előbb-utóbb belevág. Meg mint gyereket persze hátraraktak a sorban, ez nagyon rosszulesett, a nagy behemót férfiak beültek a helyemre, és szőrösen rám mosolyogtak a fehér kendő alól – sietek, mindjárt megvagyok, fiacskám. Sose éreztem közel a felnőtt idegeneket magamhoz. Senkit. Hát még azokat, akik a fodrásznál megelőztek. Aztán a kis hajszálak szúrtak hazáig, eltartottam a nyakamat az ingtől.

Bafi tüdőgyulladásban meghalt. Nem halhat meg valaki tizenöt éves korában, az kizárt. Emeletes volt a házuk, beljebb az utcától. A zsaluk aztán mindig csukva, mintha sírna a ház. Én kölyök voltam, nyolc, nem hittem el, hogy Bafi meghal. Előző nyáron légpuskával lődöztünk, gyönyörű volt a kék acél, a kis lyukas golyók, s ahogy lebicsaklott az ember kezében a puska, mikor töltött. Sajnáltam a verebeket, de Bafi intett, psszt! – és föltartotta a puskát. Dupla akkora volt, mint én. Tőlem az isten is lehetett volna, vagy a Winnettou. Sárga arca kicsit mongolosan fénylett, sűrű, göndör barna haja volt. Szeme barna, kék vizű. Az apja tanár, összeroppant. Bafi szobája számomra túl szép volt már, az ágy mellett mintás faliszőnyeg és bőrszag a szobában. Ragaszkodott hozzám, ő tudta, mért. Megvolt a jelünk, már mentem is. Nem fogta meg soha a kezemet. Csak odaadta a puskát, egy határozott mozdulattal, mintha azt mondaná, „ez az”, „na, fogd meg”, „itt van”, „ne ijedj meg”, s az égre tartotta a fegyver csövét. Nekem nagy volt, de jólesett, hogy úgy lehúz, jólesett a gömb, az irányzék V-je. Egy szarkát találtam el vele. Bafi megveregette a fejemet. Elkeseredtem, hogy nincs többé. „Na, ez nem száll többé” – mondta Bafi, és lógatta a kezében, ahogy a szabályos vadászok. Akkor tűnt fel, milyen nagy egy szarka. Valójában az is, hogy sok benne a fehér toll, nem egyszerűen fekete. Tetszett nekem a szarka előzőleg is, de most így lelőve csodálatos, földöntúli volt. Ahogy összekapva a tollait, szállt, úgy néztem, hogy inkább ugrik egyik fáról a másikra, mint ha szállna. A tolla is összevisszább áll, mint egy szabályos madárnak, indián madár, így is hívtam magamban.

A ház aztán mindig be volt csukva. A zsaluk zölden betámasztva. Bafi apja sose beszélt hozzám aztán, eljárt mellettem az utcán, puhán, mintha nem volna benne csont. Bűntudatot éreztem, mély bűntudatot, mintha a lövöldözés és Bafi gyors halála összefüggene. „Olyan gyorsan nőtt, azt nem bírta a tüdő” – mondta annak idején Ráthné, egy telken építettek Bafiékkal. Ott két kislány volt, egy velem egykorú meg egy négyéves. Az Ildi volt a szerelem teteje. Olyan gömbölyű gyerekkarja volt, mint a duda, és hamisan menekült előlem a vízben. Hátra-hátranézett, hogy érjem utol. Nedves szája tátogott, mint a halacska. Tagjai is kicsúsztak a kezemből. De este rágondoltam, mit csinál, nem szerettem a szüleit, azok kiültek a nagy kertbe, és nem mondtak nekem semmit, hogy igen, menjek át, vár az Ildi, s azt hiszem, nem is várt. Ők meg csak ültek pöffeszkedve a teraszon, egy oszlop támasztotta meg a sarkán, nádszékekben ültek, talán Bafit se szerették.

Vivivel mentünk, házról házra – föltárt engem. Azt éreztem, eljutottam magamig, egy rejtélyes, reménytelen, sose hitt úton. Nem azzal, hogy értett, nem hiszem, hogy egy percig is ért, azzal, amilyen tempóban élt. Sokszor nem azzal hitelesítünk valakit, hogy megértjük, hanem azzal, hogy elfogadjuk. Elhisszük. Mintha hazudna – de mi bekalkuláljuk. Ez volt Viviben. Olyan szenvedélyesen járta velem a házakat Szántódon, mintha most kéne beköltözni egy új életbe, csak épp el kell kezdeni, menni fog. Úgy éreztem, minden rendbe jött. Elmúlt fejem felől az egész életem, háttérbe szorul minden kapcsolat, és az ágak szerkezete közt kiláttam a világra. Jött. Tántoríthatatlanul tudott jönni, mert maga is menni akart. Megfelelő volt minden egyszeriben, a hajam, az alkatom; a szemem színe, azzal, hogy velem volt, már hitelesített. Ott mentem Szántód régi főutcáján meg az Aradi utcában, a régi fák teljesen érthetően álltak. Megmagyarázódtak. Vivi elfogadtatta velem a gyerekkort, kicsiny magamat. Jött. Hideg keze átfogta az enyémet. A kutyaugatás a messziből, az elalkonyodó kora téli este, a tovább. Balról volt a régi fényképész, mosolygó, telt arcú menyasszony, oldalt-fölülről ráhajolt a hullámos hajú, egyenes tekintetű vőlegényre. Két lépcsőn kellett fölmenni a boltba, melyet a lakás mellett képeztek ki, sivár, zománcos lámpákkal. Anyámmal fényképezkedtünk egyszer nála, anyám bodorított szőke frizurával – mi úgy hívtuk Tomival: „minek az a betonfrizura”? –, én elválasztva. Zúgtak a Literátorok. Anyámmal ketten voltunk lenn Szántódon, bombáztak. Mi a színes dívány oldalában feküdtünk, kuporogtunk. „Budapestre mennek?” – kérdeztem, anyám nem felelt, a nyári égen éktelen egyhangúsággal zúgtak a Liberátorok. Szép volt. Bármennyire rossz érzés, kinyílott velük az ég, s mint mennyei karok húztak el a pusztító gépek. Anyám nem engedte nézni őket, mintha meghalhatnék a nézésüktől. Ezüstök voltak, kékek, s az volt a furcsa, hogy föltartóztathatatlanul csak húztak, zümmögtek. Nem tudtam fölfogni. Egy csapásban haladtak, mint a bentlakosok. Együtt. És senki sem zavarta szét őket. Akkor már megvolt a fénykép, amikor a bombák becsapódtak, a nagy kirakati üveg is betört, az arcomba ment egy kis üvegszilánk. Az állam alatt a torkomnál. Alig vérzett. A fényképésznő ide-oda ugrott, fogta a fejemet, mint egy zacskót, s én a kezemmel próbáltam kipiszkálni az üveget. Anyám elájult, azt egy bácsi ápolta, aki a függöny mögül jött elő. Az orvos ugyanabban az utcában lakott, átvittek oda, ő könnyen kivette egy csipesszel, nagy ijedelem volt, de a végén az ősz, hajlott hátú fürdőorvos nagy diadallal mutatta a kis üvegszilánkot, hogy milyen szép. Megvan a nyoma.

Vivi jött. Bementünk egy kutyás házba, föl a teraszon, azt mondták, az IBUSZ-os ott lakik. Öreg néni jött elő, vidéki kendőben, mondta, nincsenek itthon, késő este jön csak haza a fia, az intézi, de nincs lakás sehol. Ilyenkor? Fűteni se lehet egy különszobában. Házról házra jártunk. Egyik világosság után mentünk a másikba. Egy öreg bácsi magában főzött valamit a tűzhelyen a Kálmán utcában. Az ajtóban álltunk. Óriási lábosban kavargatott csirkedarabokat paprikás lében. „Dehogyis. Nem tudok én semmit kiadni, egyedül vagyok, a feleségem Szolnokon. Örülök, ha magam elvagyok. Tessék megpróbálni a Varjú utcában…” – így jártunk házról házra. Egy fűtetlen manzárdot ki akartak adni, de ott mínusz öt fok lehetett. Öt munkás ült egy cementpadlós, vaskályhás helyiségben, és röhögtek. Ették a szalonnát, nézték Vivit. Látszott rajtunk. A hó nagy sávban fedte a lakatlan házak kertjét. A kerítések rombuszain is hó ült. Senki se járt az utcán. A pékségből kiszállt a kenyérmeleg, kis csíkban lehetett érezni a Kálmán utcában, ahol a kápolna is állt. Végül a csirkés bácsinál kikunyeráltunk helyet. „Én nem értek hozzá, én nem értek hozzá, van itt hely – csak ugye betörnek mindig itt a környéken, befogadja az ember őket, és másnap ki van rabolva, meg is ölik.” – Mikor mentünk másodszor, a konyhaasztalnál ült, a lábos volt előtte, és ette ki belőle a paprikás csirkét. „Egyenek maguk is, ha kell” – de mi nem ettünk, óvatosan léptünk az ismeretlen szobába, ahol a tévé is állt. Ő nem is sokáig tétovázott, beült azt nézni, a híradó ment, úgy emlékszem, mongol jurtákat mutattak, a nagy sátrakban bebugyolált, szűk szemű emberek ültek, és túróból különleges sajtot készítettek.

Még kimentünk.

Járni.

Olyan volt az utcán járás, a száj, a belső test, mint az elveszett világ. Egyszerre. Vivi önfeledt volt, vont magával fölfelé. Még. Erre. Mintha ő lett volna otthon ebben a faluban. A kápolnakertbe bement, és letérdelt a hóba. Nem imádkozott, nem volt istene. Nézte a tornyot. Alig találtam rá, már vagy tíz perce eltűnt, azt hittem, elveszett. Nézte a némaságig a tornyot, a kápolna kis hagyma alakú tornyát, jelentéktelen házacskáját. Az utcáról messze bevilágított egy lámpa. Súlyos haja a halántékára tapadt. Indián fejével ült a hóban, szél fújt már, a Balaton vize messze zúgott. A nyári bokrok ágai tartották a rájuk mért hóceruzákat. Rács volt a világ, fehér rács, áttörhető. A hold megsokszorozta a hóvonalak fényét, az egész éjszaka úgy csillogott, mint egy vitrin. Fagyos és határozott, de tele a nyarak, vizes buksik gőzölgésével. Mintha irreális barackok, vaksi nagy szőlők ragyogtak volna a tél végi éjszakában. A pincék szaga beáradt a jegenyefák közt, melyek a kertmozinál álltak. A magas pincék szaga jött be, nyár-vihar, anyám régi magas sarkú cipőben lépkedett, a villámok vonagló rácsozatot vetettek a melegkék égre, akácfák alatt álltunk, én és az anyám. A por finom rajzolatában, mint nagy tenyérben, fémszínű kerékutak vágódtak, rajz, rács, szerkezetek. A porban huppogott a mezítláb, mint a sárga lisztben, mögöttünk lányok jöttek, az egyiknek az arca felejthetetlen. Élni akarok. Nóri – így hívták azt a lányt, elérhetetlen volt számomra, nem is kellett elérnem, kicsi voltam. Csúf kis kadétokkal járt, akiknek magas csákója fekete átmérőjén a nap égett. Nyáron is abban jártak. A csákók belseje fekete selyemből volt. Puha, túlérzékeny, a kéz is visszarettent tőle. Pécsről jöttek, fehér egyenruhájuk volt, aranygombokkal. Nóri a kis üvegverandán állt, mosolygott rájuk, biztos szerelmes lehetett, ők meg méltóságteljesen, egyenes derékkal ültek, kis majmok. Gimnazista fajankók lehettek egyenruhába bújtatva. Mi elszántan álltunk a vécé bal oldalán, és cigarettáztunk, mint a csavargók. Köhögtünk, fölényes arccal álltunk, és cigarettáztunk. Szekér ment az alacsony kerítés előtt, nagy görögdinnyéket szállított, ózöld ragyogással, mintha kemény üvegből lennének. A szőlőkarók rendje zuhant le a dombokon a pincék mellett. Az egyenruhák meggyűrődtek. Fehér ráncaikba por szállt, aranysujtásukat megpörkölte a nap. A Csibeházához tíz kilométer volt az út, a mély völgy fölött állt, kecskék legeltek az alacsony akácosban, tüzet égettünk, a lángtól fölpiroslott az arcunk, mint az áttetsző harisnya. Az asztalnál beszélgettek. Anyáink, apáink szerelme megállt a levegőben, mint egy mozdíthatatlan füst, nem akart továbbszállni. Pedig annyira féltem, hogy anyám megszeret valakit. Szép asszony volt, és táncoltak. Nem tartottam lehetségesnek, hogy táncoljanak, rendellenesnek éreztem azt a testi közelséget két idegen ember között. Féltettem őket. Mintha elesnének, nem akartam. Behúzódtak mulatni a zárt helyiségbe is, mi gyerekek meg az ablakok üvegén néztünk be. Ott benn, egy néma moziban ültek kipirult arccal, felnőtt-részegen. Fölemelték a poharat, mulattak. Kinn pedig a puha, elengedhetetlen éj, nagy távoli zajokkal, falu, kutyák hangja, ahogy elhal. Visszafelé a tarlón recsegett a búzatő, véresre marta a lábunkat. A völgy tele volt mentaszagú bokrokkal, bogáncsos csomókkal. Délután arra mentek az állatok, a sok ezer patanyom úgy mutatta, mintha ókori legelő lenne. Apám finom keze feküdt előttem az asztalon, ahogy a kártyát tartotta. Hosszú, kemény hátú, ovális körmei voltak, az erek nagyon kidudorodtak. Komolyan ültek szemben az emberek, ellenségesen. Valami olyat mondtak, „ne zavarj, most játszunk” – s úgy tűnt, hogy a játék lehet akkor a legfontosabb a világon. A por fölcsapott, beszállt a faluba könnyű felhőként, és rászállt az összes lány hajára, akik áldozni mentek a kis templomba. Szarka plébános a faluból jött le itt misét tartani, és áldoztatáskor a rúzsos asszonyokat kikerülte. „Hogy összekenjék” – úgy hírlett, ezt mondta, sőt az egyiket ki is zavarta a templomból.

Vivi nézte ezt a templomot, ezt a téli nyarat. A magáét élte, a maga szerelmét. A hóban úgy ült, maga köré terítve a puha szőrű bundát, ahogy később a Balaton-parton, elmerülve a hóban-vízben. A nagy víz zölden feküdt, nem volt már befagyva. A nádas dermedten húzódott a part oldalához, összehúzódzkodott. A móló, a part, a homoksétány a strandon az alacsony szilfák közt, a leszerelt hinta – üres tér volt. Nem tudom, miért éltem. Ahogy a strand bokáig érő homokjában futottam, bele-beletúrva lábfejemet a kvarcos porba – nem tudtam, miért vagyok. Fülledt, fulladt volt a nyár, s egyszeriben szerettem volna tudni, azonnal, mi ez? A hintához futottam, néztem a lengő testeket. Félmeztelen férfiak tornáztak, gyertyát csinált az egyik ismerős bácsi. A nők elhúzódva figyelték, összebújtak. Tovább. Minden helyre elfutottam volna, ha csak egy kicsit is sejtem, mi történik velem, mi ez a Föld, a maga kidobott golyójával, krátereivel, ősfáival és televény állataival. A vízre jutottunk. A víz jelentett valamit, de ez csak bőrvíz volt, külső permet, a lubickolás hal-öröme, pikkely-öröm. Továbbfutottam. Anyámék beszélgettek, a korlátnak dőlve. Apámban földerengett valami, mintha értené vagy megértethetné velem, de ő vonatra ült, és elment Budapestre. A kabinok kékre voltak festve, nem tudtam, hogy az ember azért élhet, hogy megmentsen valakit. Meg kéne menteni valakit. A természeten, homokon, nyárfák nagy poros levelein túl nem volt semmi, semmi ember. Bekanyarodtak az utak, és leveledztek a fák. Otthon, egy szobában ült Baba, szívarca volt. Az állat sem érez többet. Mégis szeret. Én is szerettem. Halálosan szerettem, örültem, ha bejön, ha van, ha megvan, ha látom a szoknyája szélét, a piros nyári szoknyát. Ott benn lóbázta a lábát, aztán együtt kinéztünk a zsalus fehér ablakokon át az utcára, a dárdakerítés előtt bukszusok álltak, olyanok voltak a leveleik, az apró levelek, mint a kemény bogárhát. Körbebicikliztük a házat, az egész házat, s úgy tetszett, sohase tűnik el alólam az út. Baba? Kicsoda? A biciklinek szép halványpiros gumija volt, a sorminta cikcakkja jól tartotta magát. Nem választott el semmi Babától. A tér egy része volt, ahogy a nyárfák, olajfák a kert végében. Mozgása nyilván meghatározta a tüdő, a külső tér mozgását is, de ő nem volt emberszerű. Része volt a mesének, a ködnek. A ködömet szerettem. Baba volt a köd királynője. Beszaladtam a strandra, a múlhatatlan strandra, a tegnapi esőcseppek meglátszottak a homokban. Kis fejemen a gyerekhajat megérintettem, ahol megkunkorodik, s hol mai napig is megkunkorodik. Ez az egyetlen ember. Ez az egyetlen, a vörös gumis biciklin nyargal be a nádasok közé, a nagy ló biciklin, a vázon át, kanyarogva a kis útvágásokon, fölbukkan egy fordulóban, suhan. A vízben áll, a színes úszó elmerül, kezében hal van. Kék keszeg. Az van a nádas mentén. Hideg, jó alakú hal. Két átjáróoszlop között a biciklivel. Balra kitérni, jön Milositsék háza, az asszony mosolyog, a nagylány mamlasz, a kicsi fátyolszerű. Igen. De meddig? Meddig lehet biciklivel, talpon, a strandon vagy körbe eljutni? Mi ez? Meg kellett volna tudni, hogy…

Vivi ült a parton, egy idegen asszony a hóban. Megfogtam, fölhúztam, a csizmája egészen átázott. Felém fordította arcát, kinyílt, enyém volt.

Vivi sose volt meghitt. Ahogy levetkőzött, megelevenedett az idegensége, mint egy szoboré. Visszamentünk az elrendelt házba, a bácsi már lefeküdt. „Tessék csak…” – mondta, mi lopództunk, aztán bementünk a szobánkba. Iszonyatos idegenség. Mintha fejjel lefele buksz a medencevízbe, elfog és eltaszít. Őrjítő idegenség, a zsalukon át bejön a reggeli fény. Vegyi fény, sűrű. Milliószor elejtem, ha nem ennyire idegen. Magának való.

Fal, kő, hártya, bogár. Másik lények, másik rendsorok. A tájak meghittek. A múlt meghitt. A házak vonala, kiugró manzárdszobák, a rózsasor befele az úton, csirkék járása, harang – rendben van. Ismerjük. Azonosságunk reflex, a part vonala, a homok színe – igen, ez az. Az égitestekkel is elbarátkozunk, megértjük őket. Fölszerszámozzuk a világot, megfogjuk, betonutakon megyünk, fölényes, szép úton, még a világforgalom is meghitt. A stadionok, a kifogott halak, az elnyújtózó, nagy barna piócák, a városi utcalámpák, gőzturbinák is meghittek. A hajók szép teste, a színészek arca, a gyárpalánkok. De a másik ember?

Valahol él egy idegen.

Ismerjük őt, de távolságunk van vele, mint egy misztikus játékkal, földöntúli rulettel. Messze él, valamilyen házban, valamilyen hegyen, valamilyen fű-messzeségben, elindulhatatlanul. Ha megyünk az utcán, jön velünk szemben egy arc, megszólítjuk őt, bólint, igen, arra. Asszony, leány, férfi? A megszólított. Mindegy, bólint, háta mögé int, arra. Megyünk tovább.

Fölismernénk az idegent. Ő az, mondanánk, de nem leljük. Persze – nagyot nevetnénk, köszöntenénk őt –, így van ez. Gondolhattuk volna. Mégis, ő messze él.

Assisiben ragyogtak a fehér kövek, a fehér város, a három egymásra épült fehér templom. Ott is érezni ezt. Kijön a térre egy szamaras ember, lassan vezeti a szamarát, lenéz a kövezetre. Bő nadrágja lebeg utána, fején simléderes, puha tetejű sapka van. Nagyon reális ez. Giottónak a falfestményei vannak bekockázva a fehér templomban – mondanánk neki, mire ő azt felelheti – na és, uram? Természetesen. Neki nem titok, de ő se tud róla. Megy tovább, a lejtős, szűk utakon kivezeti a rétre a szamarát, a kőhíd alatt. Giotto arcai lángolnak, elmosolyodják magukat – hiszen régi kisolasz kovácsok ők, bőrösök, földparasztok, papok. Mosolyuk, ruhaszegélyük, égszínkék szemük.

Leningrádban a kiszolgálólányok világoskék nejlonruhában voltak, tündökletesek. Arcuk, mint a sárga rajzok, szláv tekintetű ikonok, puha festmények. Körül a város, úgy esik az eső. Magas szálak zuhannak le az égből, finom vízdrótok, elidegenedett, hűs eső. Milyen faasztalok, milyen szép arcok! A város annyi hídból áll, hatvannál is több van! Kicsik, óriásiak. Éjjel fölnyitják a hatalmas Néva hídjait, melyek ágaskodnak, mint lehetetlen fogak, hogy alattuk átmenjenek a hajók bődületes buborékokkal, nagy uszályok haladjanak át szénnel, liszttel megrakodva – följön egy lány, megy a negyedik emeleten egy szobába, benyit – ő az? Mit mondjon? A nyelvet is alig értik. A szájat, a torkot, a szívet. De van. Valaki van egy helyen, ül egy ismeretlen szobában, piros plüssszéken vagy feketén. Hallani, ahogy kimegy a konyhába, teát tesz föl. Egy távoli szobában szól a rádió, könnyű lengyel zene jön be, a falakon át. Ez az? A hidak hajnalban visszacsukódnak. Szőkék ezek a lányok? Igen. Szőke mindenki? Igen. A Téli Palotát mutatja a huszonhárom éves Marina. Három évig volt bekerítve a város. Három évig volt bekerítve Marina, ez lehetetlen. A hideg foka 40. Kenyér van, víz. A köles sűrű szeme, savanyú káposzta. Marina megy az utcán, tipeg, mert kell egy szippantás. A németeknek állig ért a sapkájuk. Fényes fegyvereik voltak. Meg kell menekülnie Marinának – mutassa a Téli Palotát, a vékony, nagy ablakokat, melyeken fölcsillog a fehér éj. Marina elutazik, nem él itt, tanul, férjhez megy egy olasz diákhoz; ki ez a Marina? Egy üldözött, egy mesehős, egy kitalált leány? Nem, hiszen szőke bizonyára. Szembefordult a vonaton, és teljes rázkódással nevetett, ahogy az ártatlanok. Húzta a magyar hangokat, énekelt, ahogy Babó. „Ó”-nak ejtette az „a”-kat. A hajók csak éjszaka mentek át a Néván, le a tengerig. A Kirov stadionnál fúj a szél a magasban, és a tenger kinyílik, határtalanul, egyszerre. Valaki lakik egy esztergomi házban. A kis parasztházak egyikében, libák hangja hallatszik, sikoltanak, kiáltanak, a tornác mészfehér. A nagy part elkanyarodik, iskolás lányok mennek, délután két óra.

Expresszlevél feküdt az íróasztalon, hajnalban. Nex nem bírt aludni, ott találta. Talán már tegnap jött, csak nem figyelt. Ki ez? Vanga Edit, Budapest. Igen. Régi beteg. Álló, szálkás, vékony betűk. Hogy ragaszkodott hozzá Edit. Csak benne bízott, egyébként behúzódott az ágyába. Mint egy megvert kutya. Félt. Ha bement, megnyugodott. Egy évig tartották itt, tovább nem lehetett.

 

„Kedves Doktor Úr!

 

Legyen szíves, írja meg Merley ügyvéd úr címét,

Ui. arról van szó, hogy november 19-én éjjel bejöttek a lakásomba, és elloptak a párnámról egy 70 szemből álló gránitgyöngyöt. És egy ezüstbe foglalt piros smaragd fülbevalót. A közepén egy nagyon fényes rubinkővel. 36 db kő volt benne. Anyukám anyja Csáky grófnőtől kapta, 150 éves. A fiam két évvel ezelőtt erőszakkal leszakította a fülemből a 2 db piros smaragd fülbevalót, és kidobta a padlásra. Később azt mondta, hogy nem oda tette. Július elején majdnem belejuttatták a vécébe, két asszony, idevaló, összesugdostak és mutogattak. Okt. 7-én este lementem a vécébe, mosni a vécét, és akkor feljöttek volna, és el akarták lopni, de levittem magammal. Ezért ki kellett nyitni az ajtót a tolvaj számára éjjeli lopásra. Nappal azért nem tudják ellopni, mert mindig magammal hurcolom, még az udvarra is leviszem, a Pannáé is benne volt, 50 db, összesen 10 000 Ft. Augusztus végén az úttörővasút mellett az útról becsaltak a bozótba, és ki akarták pofozni a fülemből a fülbevalót. A jobb vállamat majdnem kicsavarták. Miután Béla fiam ezen a nyáron nem vállalta, hogy a fülemből kihúzza éjjel (egy éjjel kihúzta a fülemből, és ledobta a földre). Talán ki akarta seperni a padlásra, azért csinálják ezt a nagy hajszát, kizárólag az én fülbevalóm ellen. Az ezüst gyertyatartók ott voltak, de azok nem kellettek, csak a fülbevaló. Augusztusban egy nagy szem elveszett, nem találtam, de ő pontosan tudta, hol van, és pár nap múlva ideadta…”

Nex a télikabátja zsebébe gyűrte a levelet, ahogy fölállt és besietett.

 

Senki se volt a folyosón.

Az ablakokban nem derengett, csak nagyon vékony kis hó. A folyosón jobbra még csöndesen aludtak.

– Ne haragudjon, Vali, mi van az öregasszonnyal?

– Megvan szegény. Szájon át már egyáltalán nem vesz magához semmit, be is írtam a jelentőbe.

– Maga megy el hatkor, igaz?

– Maradhatok.

– Nem… csak hát infúziót kell adnunk mielőbb, szeretném magával bekötni. Persze ha elmegy, akkor elhalasztom. Majd Dolival, nyolc után. Csak akkor fürdetés, nyüzsgés, meg ez sem várhat a végtelenségig.

– Itt maradok egy darabig. Ameddig gondolja.

– Nem fáradt?

– Majd kipihenem magam. Úgy sincs semmi dolgom. Tessék csak… nyugodni.

Nex bement Baráthnéhoz. Rázogatta, keltegette. Vali mögé állt. Elnyűtt volt az arca a hosszú éjszakától, hosszú szolgálattól.

Az öregasszony motyogott, értelmetlenül tekingetett.

– Nyújtsa ki a nyelvét – szólt rá Nex. Semmi. Persze. Magába hullt.

Nex leszorította a száját, hogy belelásson. A nyelv visszahúzódott, de fehérlett, s száraz volt, mint a tapló. A karjai erőtlenek, visszahulltak, ahogy Nex fölemelte őket. Vette a levegőt. Halkan, de gyorsan lélegzett. Nex Valira nézett. Elhúzta a száját. Szemét összevonta, aztán erőltetve nagyra tágította. Mintha izmaival a fejét, agyát masszírozná.

– Mérje meg a lázát, Valikám.

Bement a kezelőbe. Megtámaszkodott egy pillanatra a szekrény oldalában. Háromnegyed öt.

Mit is? Megméri a vérnyomását. Ment a kis üveges szekrényhez. Magához vette. „Rossz katona az ilyen – ez a kis dal jutott eszébe –, az ilyen, az ilyen…” Milyen? Még dúdolt is. A háta fáj. Nem lehet alvás nélkül élni.

Leült a magas hátú, kemény támlás székre. A hátát nekinyomta.

Valit várta.

Derengett. Kialakultak a kezelő előtti fák.

– 38,5 a láz, doktor úr.

– Nem jó. Adjon neki egy ampulla Algopyrint. Tűrte a lázmérőt?

– Zavart. Ott kellett lenni végig mellette.

– Megyek. Megnézem a vérnyomását.

Pálné már fönn volt, intett a kezével, ugyanúgy, mint tegnap. De mintha csak üdvözölné. Ugyan, mit akarnak.

Nex kibújtatta az öregasszonyt a hálóing vállából. A néni elfordította a fejét. Az orvos rácsatolta a vászontömlőt. Vékony, sárga kar. Fölpumpálta a higanyt. Hallgatózott. Aztán egyszerre földübörgött a kis kalapálás, halkan, gyöngén. 180/100. A Rausedyl radikális. Visszatekerte a vásznat. Akkor már ott állt Pálné mögötte. Hanyagul beszélt, mégis kedvesség bujkált szavai között.

– Hagyja csak. Majd én megcsinálom.

– Mért van fönn, Pálné, ennyi gyógyszerrel?

– Maga kérdi? Mert beteg vagyok.

– Nem tud aludni?

– Már háromkor sem.

– Mit csinál?

– Hogyhogy mit csinálok? Fogja meg legalább a karját a néninek, ha már itt van.

Nex megfogta a kart, amíg Pálné átbújtatta az ingen.

– Éjszaka mit csinál?

– Semmit. Nézem a plafont. Néha fölkelek, és kinézek az ablakon, de nem látni semmit. Vécére megyek. Mit akar még tudni a doktor úr?

– Baráthné aludt?

– Csak nagyon kapkodja a levegőt.

– Csöndes volt az osztály?

– Milyen lenne karácsonykor? Fele hazament. Aki mozdulni tudott, hazament.

– Mi van a mi fánkkal?

– Mi van? Kalis Mariék bevitték a szobájukba. Hogy ők a legrégibb lakók.

Nex bólintott, mintha figyelne. Visszament a kezelőbe. Vali készítette a Ringereket, beállította az infúziókészüléket főzni.

– Ne haragudjon.

– Á. Örülök, ha segíthetek magának.

– Az öregasszonyon tudjunk segíteni.

– Jobban lesz.

– De mitől ennyire elesett?

– Gyorsan levettük a vérnyomását. Meg hát mióta nem eszik, ki tudja.

– Igaz.

 

Megtalálni.

Valahol él. Hegyek közt vagy víz mellett. Biztosan.

Mikor aludt, sem adta föl idegenségét Vivi. Haja a hajnalban szétterült a párnán, mint a világos olajfolt. Szemhéjai nem nyugodtak, kék-piros selymükkel mintha éjszaka is babusgatták volna a szemgolyót. De teljesen összezárultak, szája, még a keze is. Nem eresztette el az ujjait, ahogy a nők, békésen, kicsit összefogta őket. Szép volt, mint egy elveszett bábu. Indián fején most nem vibrált ellenállás, csak a puszta nyugovás. Tetem, indián sírban. Nem volt rajta derű, csak csend.

Egy másik ember.

Túl a sejtérintkezés melegén és vérbő anyagán, elhatárolva. A könyöke szögénél, a lába körménél, az elvegyült lüktetésnél – vége. Külön került. A szeretet szokás. Biztonság, meghittség. – Ezek falak. Felületek. Egy darab idegenség.

Tarró bácsi szerkesztett egy bábut. A fehér ajtó oldalára akasztották. Csodálatos volt, minden tagja külön is mozgott, egyszerre is. Hogy hova vész el egy ilyen bábu? Tarró bácsi szikvizet szállított Óbudáról. A nagy csatos üvegek zörögtek, csilingeltek a teherautón.

– Megkeressük együtt a vénát, jó, Vali? – Nex nem bízott magában.

– Persze. Csak mielőtt Doli bejön. Elirigyli tőlem.

Nex fáradtan nevetett.

Elővették a tűiket, leültek az öregasszony mellé.

– Nem lesz könnyű dolgunk – Nex beszélni akart, mint az őr, hogy el ne fáradjon teljesen.

Vali fölhajtotta a bal karon a hálóing ujját. Piros körmei elkülönültek a sápadt testen. Beült az öregasszony mellé, ölébe vette az egész kart, megfeszítette. Fönt gumicsővel próbálta szorítani. Nex böködött. A bőrt érte csak, a véna visszahúzódott.

– Ne adjuk subcutan? – Vali azért kérdezte, hogy Nexen könnyítsen.

– Nem szenved, sajnos. Nincs magánál. Nézze, semmi. Kell találnunk vénát. Mégis jobb.

Úgy érezte, fuserál. Milyen biztos pedig.

– Talán amelyik így elkanyarodik – Vali rátette az ujját az egyik fölmenő éne.

Nex szúrt.

– Jó lesz. – Figyelte az öreg vér pötyögését. – Á. Átszakadt. A fene egye meg az egészet.

– Megpróbálom én, doktor úr. – Helyet cseréltek. Vali határozottabb volt, de a törékeny erek beszakadtak.

– Széttrancsírozzuk. Nem megy. Nekem fáj, nem neki. – Nex bement a kezelőbe. Vékonyabb tűt keresgélt. Akkor meg bealvad. Pálné kopogtatott.

– Hagyjon most, drága Pálné, máskor…

– De van véna! Valika talált vénát, tessék jönni…

Nex berohant a figyelőbe. Vali fintorított.

– Elszakad mindegyik. Csak azt hittem…

– Megpróbáljuk a kézfejen.

– Jó, tessék.

Megint helyet cseréltek.

Fényesedtek az ablakok, a hó lassan kivilágította őket. Csak Pálné állt tisztes távolban, drukkolt. Nex kezébe vette az öreg kezet. Kifeszítette a bőrt. Még a csecsemőkön is talált régebben, mikor gyerekosztályon dolgozott. Mért jött föl vidékről? Ott most… ott most… – semmi nem jutott az eszébe.

Csöngött a telefon.

– Vegye már föl, Pálné drága – Vali nyújtotta a kulcsot neki. Nex verejtékezett, érezte, ahogy végiggördül a hátán egy csepp. A kis kéz visszahullt a takaróra. A kezelőből hallották Pálnét.

– Később talán. Félóra múlva. Nagyon súlyos beteget kezelnek. Jó, én nem bánom. – Jött ki a kezelőből. – Nem hagyja magát lebeszélni. Doktor úr…

– Valikám, nem megy. Vagy várjon… még egyszer, csak beszélek…

Ment.

– Igen. Gondoltam. Nem, tudtam. Siess. Akkor ne beszélj. Jó. Úgyis táviratoztad, gondolom, meg akarod beszélni velem, hogy menj-e Németországba. Fáradt. Nem akarlak lerázni, csak még hat óra sincs… és nem tudom. Szeretném. Nem tudom, mikor, valakinek szólnék. Fölhívsz?

Letette, visszament a nénihez. Vali küszködött a kézfejjel.

 

Mint egy fölnyitott madár. Mely az égig röpül. Kibontva tollaiból. Átérve, kéken, feketén a semmibe. A szélén egy vékony vörös csík. Repülj! A karok rácsaiból az ég felé! Föl! Milyen nyár, milyen tél! Láthatatlan. A mozdulatok íve. Repül. Valami boldogság. Ő. A táguló ég, a semmi, a semmi napudvara… Várj. Fönn, tisztán, érthetetlenül, milyen tisztán.

 

– Nincs meg. Ha megveszünk, sincs – már sajnálta Valit.

– Csak nem sír?

– De, mindjárt. Egyszer akarok segíteni magának…

– Butaság. Megpróbálom. Szegény kéz. Adja ide a másik kézfejet.

Nex beszúrt. De hova, hova? Hol vannak itt még a sók, a tartalékok, medrek? Kell lenni, kell.

– Valikám, feszítse meg a kézfejet, az istenért. Engedje vissza. Nem jó. Nem látja, hogy így nem is mehet? Visszafelé nem tudok szúrni. Persze ha a beteg maga sem akarja… – Nex megtörölte a homlokát.

– Csak nem sír?

– De igen. Mert úgy beszél, mintha én tehetnék róla.

– Dehogy tehet maga. Ilyen hülyeségekkel ne jöjjön most. Még egyszer. Nem ezt. A másikat.

Pálné a fejét csóválta. Elfordult, legyintett. Kicsoszogott. Száját egyenletesen mozgatta, csettegetett a nyelvével.

– Értse meg, Vali, nem a bőrt kell feszíteni, hanem a kezet. Az erek azért ne tűnjenek el. Úgy. Látja. Nem. Így se megy. Á, hagyjuk a fenébe. Döfje a combjába. Elvacakoljuk az időt.

Nex fölugrott, hagyott csapot-papot. Mormogott magában a kezelőben. „Ha valaki hülye, hülye. Nem tehet róla.”

Ment is kifelé.

– Lassú cseppszámra állítsa be, Vali. Itt vagyok kinn, ha valami van.

Vali kijött még a folyosóra.

– Fel fog tisztulni. – Állt ott, esetlenül. Nex rámosolygott.

– Köszönöm.

A folyosót már belepték az alakok. Weinerné előrejött, meghajolt.

– Uram…

– Jól van, asszonyom? – játszottak, majdnem minden reggel.

Weinerné elváltoztatta a hangját, mint egy öreg színésznő, összecsucsorított szájjal beszélt.

– Természetesen. Azt a hiányt, amit nekem alvásban ad az éj, kipótolja álmokkal.

– Ó, az nagyszerű, asszonyom. Aludjon tovább. Kora van.

Nevettek.

Otthon ez.

Jönnek a lakók. A folyosón azonban nem szólt senki többet. Nehezteltek valamiért, vagy egyszerűen álmosak voltak.

Kinn a nyomorult szoba. Már csöngött a telefon. Még jó, hagy Antal visszajön ma délre. Ő mindent megtesz, amire a többi azt mondja, nézd, kérlek… Csak mindig rohan haza a gyerekeihez. De hát rendes ember.

– Igen. Új felvétel, II/A. Örülünk. – Sose szokott ilyesmiket mondani.

Csöngött a telefon.

– Ja, te vagy? Mért hívtalak volna? Tudhattam, tudhattam. Most beszélj inkább. Gyere ki. Mindenképpen. Hát persze hogy akarom. Nem mehetsz el. Szó sincs róla. De hát ezt külön kell mondani? Végleg. Persze. Csak ne marjuk már egymást. Majd kitalálok itt valamit. Nem a legjobb, mert van egy néni. Eszméletlen. Vali van mellette. Igen, még mindig benn van. Egész éjszaka benn volt. Persze. Azért várlak így. Hülye vagy. Gyere, na.

 

Az állomás melletti presszóban ettünk reggel. Kis fehér fedelű kályha állt benne. A helyiek körülállták, két-három férfi, aki télen is lenn marad az üdülőtelepen, gondnok, egy tisztviselő meg egy festő, ha jól emlékezett, látta már. Az időről beszéltek, a tegnapi műsorról, az egyik targoncát akart szerezni, semmit sem mondtak. Egy idős úr, félrehúzódva a fal melletti asztalkához, írt, füzetbe. Vivi nagy kontyot csinált magának reggel, szép volt, barna bőrére besütött a téli nap. Vékony szája fölött alig látható vonal lebegett.

A presszógép zúgott. Az ablakok alul kis pokróccal voltak végig betömve. Mákos kalácsot hoztam Vivinek, meg csokoládés tortát.

Mint egy meghitt téli képbe, nyilallt belém, nem lehet így élni. Itt vagyunk, Szántódon, tél van, gyönyörű Vivi – valami úszik, de hirtelen az egész terem tele lett nyomorúsággal. Talán csak azért, mert a kályhánál álló helyiek nem mondtak semmit. Vagy az öregúr miatt, aki írta reménytelen jegyzeteit. Ránéztem Vivire, szebb volt, mint valaha. Csordultig szép volt. A kis terem megbillent, mint egy hajó, és maradandó nyomorúságát hagyta hátra. Úgy tetszett, a bútorokra, kabátokra, ablakokra nézve – nem vagyunk közéjük valók. Nem a terem miatt – a világba nem. Sérthetők, törékenyek, hártyavékonyak vagyunk, a világban pedig reggel van, világos reggel.

Nem beszéltünk erről.

Kimentünk az utcára, aztán a falu végére, a halászok házaihoz. Csónakot kerestünk. Kijött egy idősebb ember, pipázott. Nem jött közelebb, fönn állt egy új építésű ház magas, korláttalan teraszán. – Ilyenkor? Behozzák mind a hajókat. Összezúzná a jég. – De nincs is jég. – Most nincs. Nemrég volt. Nem lehet csak úgy levinni hajókat.

A csónakok, hosszú halászladikok fölfordítva álltak az udvaron. Egy gyerek kapargatta az egyiket. A pipázó ember elfordult, nem nézett ránk, nézte a messzi vizet, a ködös partot.

 

– Én vagyok az, igen. Kornélt keresem. Szerettem volna neki egy sürgős belgyógyászati kázust megmutatni. Nagyon. Jaj, de sajnálom. Nem is jön vissza? Este, értem. Akkor fáradt lesz. Nem is akarom zavarni épp most az ünnepek alatt, holnap reggel úgyis bejön. Csak annyira… Igen. Este? Nem tudom. Szentendrére ment, persze. Jó neki. Szőlője is van ott az édesapjának, ugye?

Mikor elbúcsúzott Nex, dühöngött. És szaloncukra is van az édespapának? És aranyfoga is… ugye? És még mije van az édespapának? Pedig Kornél remek orvos, most segítene rajta. Este talán azért mégis behívja. Vagy elég lesz holnap reggel?

 

Az Aradi utcába mentünk.

A régi fák most is kiálltak gyökerükkel a földből, egész a járda tetején álltak. Az üres telek, fakeretes drótkerítéssel, mint egy csirkekert. Most is üres. Huszonöt éve üres. Mindenütt házak, nyaralók – télen a betámasztott zsaluk, a kihalt strand – elhagyott lágerekre emlékeztet. Az átázott homok sötét színe, sima, lábnyom nélküli sétány, a szilvafák rácsa – gyerek nélkül, lány nélkül, babák nélkül, elhagyott tornaszerek váza. A móló feketére, súlyosan átázva, a deszkák rostja kiállt. Nem lakott itt már senki. Annak idején, annak idején. A part menti borvörös sziklák faragott kövei hidegek lettek, aljukban csobbant a kemény víz. Úgy ütődött nekik, mintha maga is földarabolt, örökké ismétlődő, folyamatos kő lenne. Köd volt a parton, a nagy víz felét belepte a tejfehér, gomolygó pára, nem volt táj. Ahol a hó fölszakadt, sár látszott.

Az Aradi utca sarkán állt egy kis tornyú ház. Vidékre menni. Elölről kezdeni. Tanyán, kisvárosban, hivatásosan, mint a katonák. Mint a szerzetesek. Segíteni, egyvalakit megmenteni legalább, konkrétan, Ahonnan az ember jött, oda tér vissza. A kis ház állt az utca sarkán, most nem lakott benne senki, a torony ablakán is faredőny volt, betámasztva.

Fogtam Vivit. Tartottam, szép volt, elengedett. Törékeny. Nem is látszott az utcán, hogy merre kell menni.

Az üres telek havas volt, gazos, kis buckák álltak rajta, nem foglalkozott vele senki. Drótkerítés választotta el a másik udvartól, ahol két nyaraló is állt, most becsukva. Ott tornácos ház volt, legtökéletesebb búvóhely, mikor nem laktak benne. Ott guggoltam. Féltem. Félni elementárisan lehet.

Azután következett az a ház, ahol mi éltünk. Meg akartam találni azt a pontot. Azt a kiindulópontot. Csirkék jártak a hideg udvaron, elkerítve. Idős asszony, a régi félköríves hátsó teraszon. Tessék. Egy gyerekkel, egyedül. Középfolyosó. Két első terasz, bukszusok; kerítés menti magas bokrok. Körágy, kavicsos út. Kiugró belső veranda. Köves minden, természetesen. Vivi nézett gyors fekete szemével. Fölnézett. Bal szoba. Ott volt a lyuk. Ahol a plafon és a fal találkozik, a zsaluk fölött, nem nagy lyuk.

Bátyámnak volt revolvere, háború után, mint katonatisztnek. Gyönyörű, lila-fekete. Rövid csövű, recés agyú revolver, tiszti fegyver. Sárga bőrtokban hordta. Szabadságon volt, járt-kelt, ivott, élt. Őrületes fájdalmai voltak, mindennel kúrálta magát, és nem használt. Növényi szerekkel, falusi asszonyok gyógyteáival, bent is feküdt a Róbert Károly körúti kórházban, a menyasszonyával látogattuk meg.

„Eressz, eressz!”

Ezt kiabálta.

Akkor már kezében volt a revolver.

Véletlenül léptem be.

Hátravonta a csövet.

„Eressz, eressz!”

Gyomrára szorította.

Gyerek voltam, sokáig dulakodtunk.

Hörgés, lihegés, őrült erek a halántékon, kidudorodnak. Az arc, énem arca, mely a megszólalásig hasonlított hozzám, melyet bevallatlanul is annyira szerettem – fejforma és élénk zöld szem, a kezem a csövön, a keze a ravaszon, a kezem a kezén, a vállán, az övé a mellemen – hörgés, nyögés, élni, el, pattanásig, vak víz a szemöldökön – arc, hasonlatos arcom, egyetlen a világon, aki ennyire én vagyok, szerelmes arc, tiszta feje, anyám gyermeke, nálam is jobban szeretett, te, eressz, ahogy a szerelemben van, szakadás, behasított ujjtő, vércsepp, lövés.

A díványra borult.

De én már láttam a megváltó pontot, a fekete pontot a zsalu fölött, a plafon kezdeténél.

Vivaldi simán szólt, határtalanul. Kattogott egy helyen, nem szólt senki, miért kattog, mert olyan hosszú az élet azután.

 

Nex telefonált, nem bírta már.

– Persze. Azt szeretném, ha kijönnél. Most. Nemsokára. Te is érted, én is értem. Hova? Elmenni? Nem tudok elmenni. Itt. Mit csináljunk? Együtt… Igen, nincs itt senki, ünnep van. Csak. Elmenni? Nem hiszem. Itt egy órát… Mindegy. Bazalthegyre? Itt. Csak Antalban bízom. Idebent. Te hívj. Hogy? Az igazgató? Mit akart? Hogy ő is menjen. Szereznek neki is állást, tudom. Biztos ember kell. Na, szervusz! Te hívj. Ha akarsz.

Amikor ügyeletes volt Vivi, egy másik épületben, nagy hallon át kellett menni. Faragott oszlopok, ahogy egy ósdi szanatóriumban. Puha kert, szemben a kaszárnya sima, magas fala. Minden huszadik méteren egy kivilágított kis őrszem. Olyan távolian, mint egy filmen. Reggel csak odavetette: „Ma ügyelek.” Lehet, hogy jól tette, lehet, hogy nem. A hallban tétován álltam, mint egy örök civil. Felöltözve. nagykabátban, mint egy hozzátartozó. „Mindjárt kész van a doktornő, fürdik. Tessék helyet foglalni az előtérben.” A betegek már lepihentek, egy-egy öreg férfi jött el az üvegajtóig, hálóköntöse olyan volt, mint egy nagy burnusz. Benézett az üvegajtón át, és visszament. Nézzen.

Nem tudom.

A hálótér nagy fafallal volt elkerítve a kis irodától. Mint egy összecsukható díszlet. Az asztalon, szokás szerint, minden ételből. Tejbegrízt adtak a bentieknek, de volt ott házikolbász; megbontott halkonzerv, savanyúság, mákos bejgli. Lekvár, külön üvegben, sötétfekete szilvalekvár. Annyira ideges volt Vivi, hogy mindent összevissza evett. Szája is kisebződött. Mozgott, leült, kiment. Megmosta a kezét. Leült egy távoli sarokba. Nem beszélt. Énekelt valami régi kis tanyasi nótát. „Várj” – mondta, és egy óra múlva jött vissza. Akkor elővett egy rajzot, tintával volt rajzolva. „Most találtam meg a régi lomok között” – átnyújtotta. – „Rajzoltam is. Rajzolni szerettem volna. Ugye, nem rossz?”

A Diszkoszvető volt, látnivalóan. Az ókori Diskobolos, egyszerűen, élethűen. A test valódi vonalai örök érvényűek. „Rajzolni szerettem volna, meg verset írni. Pécsett volt egy professzorom, akinek mutattam is verseket. Nem voltak rosszak, ő sokra becsülte őket. Rím nélkül, csak egy-két helyen ütött be a rím. A játék kedvéért. Csak játékból írtam. Ő tudta ezt. Idős ember volt, megértette a verseket. Persze, milyen verseket ír egy húszéves lány? Talán nem is a vers volt fontos, hanem ő.”

Elengedni. Visszarántani. Meglelni. Elveszíteni. Ott volt. Ha nem mentem, már keresett. Nem fukarkodott távirattal, telefonnal, indiszkrécióval.

„Abban állapodtunk meg, hogy nem megyek. Ez lehetetlen így. Minden miatt.”

Az ajtóban, halkan, maga elé: „Jó estét! Tessék. Igen, itt vagyok. Nagyon sok a dolgom. Meg fáradt vagyok. Maga, maga, maga, maga.”

Nézett, lefelé meg rám.

Ahogy a vonaton, hazafelé.

Leült szembe velem.

Pulóverbe burkoltan állig, nem mozdult. Zengett a vonat. Beszéltek az emberek, mi emberek közt idegenek. Hátradőlt. Leengedett nagy haja ráfonódott, mint külön anyag. A vonat ment. S mi egyenletes távolságban ültünk, egy padtávolságra. Négy óráig tartott az út.

Nem volt zavart ez a szem. Egyöntetű volt, egyértelmű. Odaadott. Megszűnt a különállása, és bevont a maga menetébe, mint egy önvonat, zuhant befele a tájjal. Innen odáig. Ennyi volt a táv, a szemtáv. Két emberi tekintet arra van, hogy nézze egymást. Olyan közelre, ahol a belsejük van, mint egy nyers körte. Érinthetően. Fölválik az ember, nyersen. Émelyig, elveszhetően.

Aztán néha, mint aki nem ismer.

„Nem tudtam üzenni, hogy ne jöjjön. Maga se telefonált, gondoltam…” „Maga elöl jött be?” „Maga mért hord ilyen magas nyakú inget?” – Maga. Meg én.

 

Nex örült, hogy megállta eddig a cigarettát. Ez is valami. Nem sok, két nap. Ez is valami. Most viszont úgy rántotta le a tüdejére a füstöt, mint egy éles tárgyat. A kis szoba telítve volt fáradtsággal. Állomáshely. Fölkelt, a csap alá tartotta tarkóját.

– Ne haragudjon, doktor úr, lelépek. Doli is bejött, erőszakoskodott, hogy ő majd vigyáz a nénire, tudja, hogy van…

Valin kis télikabát volt, egyenes, katonás nyakkal. Álldogált, tartotta a táskáját a kezében, barna csizmáját kis oldalfűzők díszítették.

Nex a fejét törülgette.

– Értem. Nagyon sokat segített nekem, Vali.

– Á, semmit. Bár tudtam volna.

– Most menjen, aludja ki magát.

– Doktor úr sose megy haza?

– Majd hazamegyek. Most majd, holnap.

– Még vár?

Nex ezt személyesnek érezte, nem felelt, odament megint a tárcájához.

– Gyújtson rá.

– Köszönöm, csak pár szippantást, rám melegszik a kabát.

– Vegye le.

– Nem. Köszönöm. Megyek majd.

– Várják. – Nex bólogatott a fejével.

– A bátyám hozza el délben a kislányát. Ő is szolgálatba megy. A felesége meg kórházban van.

– Ez a maga karácsonya?

– És a magáé?

– Igen. És mit csinálnak?

– Van két régi mesekönyvem, abból fogok olvasni neki. Meg vettem gesztenyemasszát, csinálok gesztenyés tortát. Jó, hogy eljön.

– Nem félnek ketten ott kinn az erdő mellett?

– Nem félek. Már nem félek. Én is korán elkerültem otthonról, és már nem félek – mosolygott tettetősen Vali, erőltetve. Hirtelen rántott is egyet magán, és szedelődzködött. – Jó lenne, ha maga is hazamenne.

– Nemsokára. Köszönöm, Vali, hogy…

– Semmi. Megyek. Viszontlátásra.

Nex kezet fogott vele. Vali gyorsan kiment.

 

A köpeny alatt nincsen semmi. Egy test, elérhetően, tiltakozóan, szabályosan, mint egy rajz. Mindennek megvan a maga helye, rendeltetése, csigolyák, tarkó, lábak. Emberforma, kialakult, a megfelelő rend szerint.

Éreztem, a gerincén csorog a víz.

 

A folyosó megelevenedett.

A derült reggel megvilágította az arcokat. Kalis Mari a szemközti üvegajtó mellett, összehúzott arccal. Közelebb lépett Nexhez. Sziszegett, fújt rá, mint egy macska, Nex visszahőkölt. Ritkán tette vele ezt Mari, ilyenkor magában szitkozódó szavakat is mond. Nagyon-nagyon csúf szavakat, kitalálhatatlanokat. Megállt egy távolabbi zugban, és vékony kis száját mozgatta. Nex nem akart megállni, ment. Mandelné a lábát húzva sietett az orvos után, halkan szólongatta. A torkát jött mutatni, javult-e, mutatta száját a fény felé. Megfogta Nex karját, félt a betegségektől.

Az öregasszony mellett ott billegett az infúziós szerkezet. Mintha két szerkezet lenne egymás mellett. A néni föltakarva, lábán a tűkkel, kiterítve, a csövekben gurguláztak a cseppek.

Pálné lépegetett lassan az orvos felé.

Fölvonta a szemöldökét, mintha kérdezne.

Nex nem mondott neki semmit.

– Vali elment – mondta végül is Pálné. – Doli van itt, az ágyakat csinálja baloldalt. Muszáj nekem is vigyáznom.

Nex bólogatott.

– Maga nincs itt, doktor úr? – Pálné rámeredt. – Mindig bólint. Csak bólint. Csak igazat ad, hogy már lerázzon. Ha gondolja, hogy zavarok… – széttárta karját, lenézett a földre.

– Dehogy zavar, Pálné. Csak hát igaza van. Nagyon gyakran.

– Látja. Nem hangoskodom. Vigyázok. Meg se dicsér.

– Rendben van. Igaza van, jól viselkedik.

– Nem foglalkozik velem.

– De. Szeretem én magát, tudja.

– Hát szeressen is, nekem nincs otthon senkim. Azért vagyok benn. Akinek van valakije. az otthon van, legalább most. – Papucsát emelgette, magasan lépett.

– Van magának rendes lakása, két szoba, igaz?

– Lakás? Az semmi. Ember nincs.

– Annyian látogatják.

– Barátnők. Lesik a pénzemet. Tudja, nem szeretem az öreg embereket. Fiatalokat látnék csak magam körül. Miért? De így van.

Nex a kezelőben megint rágyújtott. Odament az elvonósok konyakjához. Megemelte, a sárga italból alig volt. Persze, más is issza, azért. Töltött a kis pohárba.

Reggel. A kis úton a hóban keréknyom, a szamaras kordé már elment a kertészetbe. Fönn, a szomszédos sárga ablakokon a rácsra oldalról rátapadt a hó. Az emeleten egy odatapadt arc, Keszeliné, Keszeli Bálintné. Két éve tették föl a „B”-re, de visszavágyott. Nem is látta onnan, csak a kezelő csücskét. Mindig ott volt. Intett is neki Nex, de ő nem látta.

 

Vivi a másik szobában guggolt. Otthonról kapott csomagot, májpörköltöt főzött, azt hozta be. Egy öklömnyi lábosban melegítette. Hét kis karácsonyi gyertyát állított az ablak beugró párkányára, azokat meggyújtotta, és fölé tartotta a kislábost. Nézte a tüzet. Olyan lett, mint a boszorkány. Néztem hátulról, nem is akartam szólni neki, nem is értettem eleinte, mit csinál. Valami olyasmit mondtam, hogy nem értem. „Kóstolja meg, kóstolja meg…” Csóváltam a fejemet. Az egészet a kosárba vágta, lesodózta a gyertyákat, és rajtuk tiport. Némán, egyszerűen. A viaszt beletaposta az ócska szőnyegbe. Fölvette a felöltőjét – március volt –, és kiment. Nem jött be, csak két nap múlva dolgozni. Nem köszöntem. Ő sem. Nem bírtuk sokáig.

 

A néni egyenletesebben lélegzett. Nex örült. Doli sürgött-forgott, még a párnát is igazgatta az öregasszony feje alatt, nagy barna tenyerével simítgatta.

– Hall engem a néni? – Nex kiabált. Az öregasszony mintha mosolygott volna. Kis hangot is adott.

– Fölfrissül. – Doli elégedetten állt az ágy fejénél, Pálnét intette el a másik kezével, menjen.

– Reggel van, szép reggel – kiabálta Nex. – Jobban leszünk. – Nex fölemelkedett. Ott állt az éjjeliszekrényen Babó kis rongyembere. Lehajtott fejjel, a forgács még kijjebb pöndörödött a testéből. Nex végignézett az éjjeliszekrényeken, valóban, alig volt csomag, a sorban csak két ágyban feküdtek, békésen.

Elmegy, megfürdik, fölfrissül, él. Milyen egyszerű.

Átmászni az ablakon, ki a nagy teraszra. Megint a hó, vékony, érintetlen takaróval borította a követ. Nem tudtam, hogy erre hova lehet jutni. Lassan. A sötét nagy kertben csak a hó fénylett. Magas szárú fák álltak, a tetejükön nőttek a gallyak, mint gyerekrajzokon. Messze a kerítés. Visszanéztem, nyom volt utánam. Marad nyom.

A nagy kerítéshez értem, ahol szorosan álltak a dárdavégű vasak. Nem nagy dolog, kamaszdolog. De már nem voltam kamasz, csak kamaszdolgokat művelő. Szemben a kaszárnyaudvar kerítése. Az őrök barátságosan, távol álltak, puskájukra támaszkodtak. Béke volt. A kis őrbódék oldalán csupasz villanykörte égett, a katona fázott. A kerítés aljára léptem. Elérhetetlennek tűnt a háromméteres vasrudakból álló kerítés teteje. Közbül keresztben egy tartórács volt, arra tettem a lábam. A szemközti lőrésekből alig lehetett látni, béke volt. Villamos már nem járt, mélyen benne az éjszakában. Elrugaszkodtam. A rudak tetején tartottam magam, ahogy a korláton kell kinyomnia magát az embernek. Átlendülni, mert fönnakadok. Átlendülni, mert fölnyársal a vasrúd. Csak a kezem vérzett, a csuklómnál. Alig fájt. Át lehet jutni.

„Mi ez a vágás?”

„Seb.”

„Köszönöm.”

„Köszönje.”

Klárit kísértük el vonaton. Külföldre ment, vissza se jött többet. Maga se tudta még. Vivi kora reggel telefonált, nem megyünk-e el Klárival. Hova? Csak úgy, egy darabig. A határig. Dehogynem. Mentünk.

Klári benn ült a fülkében, Vivi jött a legutoljára. „Édesek vagytok. Elkísértek?” „Persze.” Elfogódottan nézett ránk, mintha fogyatékosak volnánk.

„Már megváltottam a jegyeket.” Vivi intézkedett. Piros ruhában volt, piros kalapban. Ketten ültek még a szakaszban. „Ilyen kalap.” Ezt mondtam. Kidobta a kalapot az ablakon, hiába kaptunk utána. Még látni lehetett, ahogy a kerekek közt röpköd, mint egy piros madár. Aztán kifújta a szél a töltés oldalára, megakadt egy őszi gazbokorban.

Ment a vonat.

Megint hárman, úgy tetszett, mintha már összetartoznánk, anélkül hogy megbeszélnénk a részleteket. De nincs ilyen. Elszakadtunk egymástól.

A határőrök igazoltattak. Hogy képzelik? Maguk nem dolgoznak? És határsáv? Útlevél? Vagy valami? Vivi csillogott, a katonák nem voltak durvák. De hát akkor be kell kísérnünk magukat. Meg akarnak lógni? Majd ott a határőrségen elmondják kisded játékaikat. Azt hiszem, ezt mondta az őrmester. És kiment. A kalauz jött, mint egy régi bevált hivatalnok. „Egyenletesen, kérem a jegyeket – arcizma se rezdült –, egy percre megáll a gyors Mihálytelepen, balra le, eltűnni.” Nem is nézett ránk, kezelte a jegyeket. „Csomag nincs? Mert ledobom.” Kiment, bólintott a határőröknek; akik a vonat végében nézték az iratokat. Még egyszer visszajött, mintha az ablakot igazítaná. „Kihívom őket öt percre a túlsó peronra.” Zsebébe süllyesztettem egy százast, és Mihálytelepen – azt mondják, sose áll meg a gyors – leszálltunk. Klári integetett a rögtön tovaszáguldó vonatból: Gyönyörűek vagytok! Várjatok novemberben! Még ujjaival mutatta, hatodikán! Vártuk. Az állomáson álltunk, az ablakokból integettek nekünk, Vivi átölelt.

Mindig egy állomás.

Mindig egy ház.

Mindig egy út.

Tovább.

A boltban csokoládét meg sajtot vettünk. Nem szóltunk semmit, igyekeztünk hazafelé.

„Meg se kérdezted, jön-e vissza vonat?”

„Én nem. Te?”

„Te váltottad a jegyeket.”

„Gondoltam, valahol leszállunk és visszajövünk.” Előreszaladt. Be egy udvarra. Eltűnt, mint egy párlat. Bementem az udvarra, sehol. Jó sokára a harmadik házból jött elő, két biciklit tolt. Mögötte egy öregasszony. „Csak hát adják le Szegeden, Bakuéknál. Hentes az, ne felejtse el. Nem is tudom, mit szól az uram… A Megyeri út sarkán… Nem felejti el?” – Tipegett mögötte.

A szél, a bicikli, a fölszáradt betonút, a fák már alig hordoztak levelet. Ahol lehetett, száguldott, aztán lehagytam, játszottunk, nevetett a szélbe, egész az ínyéig széthúzta a szíját.

Nem gyógyítottam meg a zongoristát.

Balatonszárszón állt, egy bicikli mellett, nagykorú volt már, de félszeg. Biciklizni nem tudott, élni sem, de játszott. Ujjai alatt idegesen szólt a zongora. Mikor elküldték hozzám, nem ismertem. Fiatal volt, de félszeg. Állt az ajtóban, kezében táska. Rögtön azt gondoltam – sose fogom meggyógyítani. Ahogy állt. Kabátban, gyors fejmozgással válaszolt – igen, igen, igen – kérdéseimre. Ki gyógyul meg? Betartottam az összes előírást, anyjával is behatóan beszéltem, gyógyszerekkel próbálkoztunk. Életmóddal, élettel, ellenélettel. Csak állt. Fél évig be se akart merészkedni a vékony szobába, ahol beszéltünk, a seriffszoba mellett. Én az ágyon ültem, ő a magas támlájú, barna kárpitú széken. Eltartotta magát a széktől, feszülten figyelt. Nem volt semmi baja – csak mégse ment. Egyre sűrűbben telefonoztunk, keresett – én sem tekintettem páciensnek, ez természetes. Élni. Olyan egyszerű ez. Fölkel az ember, megmosakszik és dolgozik. Tud valamit csinálni. Zsákol, iparkodik, gyalul a fán, lejár a munkaidő, van valakije. Olyan rendben van ez.

Erőlködtem. Már úgy erőlködtem, hogy rossz volt érezni. Csak leült, és kicsit fölnevetett, igen. Semmit nem mondott aztán. Egyáltalán. Nagy ritkán a zongoráról mesélt. Hogy nem engedelmeskedik, túl a technikán, a gyakorlati biztonságon sem. Elmentem hozzá, a koncertre is. Ült a zongora előtt, mint egy lehetetlen szerkezet előtt, mint egy állatból-fémből alkotott rém előtt, és játszott vele, küszködött. Nagy rém volt, ahogy magában is. Furcsa játék volt. Nem fölényes, nem szívszorító. Nem is hangulatos persze, vagy efféle. Inkább őrült idomításnak tűnt – csak a legnehezebb számokat választotta – Bach Kromatikus fúgáját, Beethoven Hammerklavier szonátáját –, a rettenetes paripa meg ő nem jártak egy ütemre. De a fekete rém és a nagy zene nem voltak külön. A nagy zenével összeszorította a fekete paripát, magával nem. A nagy zene hullt, kattogott, rázódott – eredetibben nem hallottam játszani. Nem volt tökéletes. De jelen volt a nagy zene, az ismeretlen, a megközelíthetetlen ennek a szörnyű fogsorú állatnak a szájába adva. Külön műfaja volt ennek – nem a zene és nem a zongora műfaja –, idomítás vagy játék, mintha a bénák járni kelnek, a csoda határszéle volt. Az ütemek nem voltak előírásszerűek, de nem voltak tökéletlenek. Úgy fogódzott a zongorista a billentyűkbe, mintha a rém torkába fogódzana, mely fenyegeti őt, de ő el nem ereszti. A nyavalyatörés és a játék határszéle volt – egy ember élete. Játszani nem tud mindenki tökéletesen, de játszani tud. S kinek-kinek megvan a maga játéka. S a nagy zene játéka sem az, hogy kijöjjön a rém torkából az üvöltés. Vagy a jókedv. Így láttam őt. Kis lábával elhelyezhetetlen izommozgásokat végezve a teremben, mint aki fél is az idomítottjától, dühös is rá, le nem győzi, de játszik rajta. Nem ereszti. Összeszorítja az össze nem illő lényegeket – szerkezetet és állatot, kezet és zenét, gyógyíthatatlan dolgokat.

Azt mondta a végén, törülgetve kis kockafejét: „Nem megy ez. Nem lehet így játszani.” Durcás volt, kedvetlen. Mellette állt a technika mestere, „bölcs rabbi” arcával, s közelebb lépett hozzá: „Nem lehet. Kell. A nagy zenét te elhagytad. Tizenhat éves korodban. Emlékszel, hogy játszottál? Engedelmesebben. Könnyedebben. De a nagy zene nem hagyott el téged. Itt van, kísért. Jó, hogy nem adtad fel.” Ő csak hepciáskodott, dehogynem, dehogynem. „Valójában nem tudok egy jó taktust leütni.”

Kik vagytok ti, biciklizők?

Szárszón indultunk, föl se tudott szállni az én kis barátom a biciklire. Harminckét kilométert kellett megtenni, dombon, völgyön. Elmentünk Szántódig, át Tihanyba, tovább, Szepezdig, Badacsony felé. Tudtam, ha meginog, vége. Nem játszik tovább, surrogtak a teherautók, mögöttünk, előttünk. „Gyere” – néha ezt mondtam, előrevágtam, mögöttem taposta a pedált. Nem tudott megállni. Szántódon berohant az álló gépkocsik közé. Akkor megijedtem. „Nem baj, menjünk tovább.” A túlsó oldalon hajtott, jött. Surrogott mögöttem, éreztem, hogy tartja a kormányt. „Megvagy?” Messze elmaradt, de csak erőlködött. Mert erőlködni kell.

Magam elé engedtem. De ezt sem bírtam nézni. Itt már sem a technikában, sem a látásélességében, sem az ütemben nem lehet bízni. Csak a kitartásban. Nagy, léglékes vontatók jöttek, pótkocsival, zörgött az oldaluk. Annak a végéhe kapaszkodtam.

„Gyere, te is” – mondtam neki, mert elhúztam tőle. Nem tudott. Lementem mellé, fél kézzel a vállát fogtam és nyomtam.

„Nem tudok fél kézzel menni” – tárgyilagosan üvöltötte a szélbe.

„Muszáj” – azt hiszem, ezt feleltem neki a magam becstelen módján.

Elkapta az oldalkocsi hátsó falát. Kiperdült, megtántorodott, de nem esett el. Fölzárkózott. Újra kapaszkodott, most eltalálta. „Nagyon gyorsan visz” – érezte, hogy elveszti a biztonságát végleg. „Az a jó.” Ezt mondtam, teljesen meggyőződés nélkül és értelmetlenül.

Szálltunk. „Vigyázz, ha gyorsan fékez, rúgd el magad tőle.” „Nem tudom.” „Muszáj.” Előre láttam, ahogy odapasszírozza az arcát a hirtelen fékezés a hátsó falhoz. Szemüvegben biciklizett.

A vontató felgyorsított, nyilván azt hitte, jó játékosok vagyunk. Még alattam is ingott az egész táj, a beton. Ő, aki sosem ült biciklin, ki-be járt a nagy kerék mellett.

„Vigyázz, hogy be ne kapjon, tartsd távolabb magad.” Karja rövid volt, a gépe is kicsi. A nagy kerekek brutális iramban pörögtek, érzéketlenül.

„Tartsd el magad! Tartsd el magad!”

Meddig?

A kar idővel megmereveszik, zsibbad, se leválni, se vele menni a kocsival – nem lehet. Talán ha hátramaradok és elkapom. Letépem. Lerántom a kocsiról. Esünk egyet, de megmenekül. Csak a szemüveg. Mindig ez járt a fejemben.

Már le is váltam a kocsiról, mert láttam, tenni kell valamit. Hülyéztem, szidtam magamat, sajnáltam őt, majd odarobogok, faroltam. Mögé. „Mit akarsz?” „Segítek.” „Hogyan?” „Majd engedd el… Mindjárt ha szólok” – mondtam neki. De a vontató piszokul felgyorsult. Emelkedő jött. Ez lehetetlen, el is tűnnek. Nyomtam a pedált, reccs – leszakadt a lánc. Félrerúgtam a gépet, szaladtam utánuk. De a kocsi zötyögve elment, integettem a sofőrnek, de elkanyarodott. Előbb kellett volna.

Lenn a völgyben egyedül biciklizett, elengedte a kocsit. Hajtotta magát, integetett, hogy menjek. Rásütött a nap, a kerekeken pörgött a távoli fény. Kanyarult, vissza. Messziről kiáltott. Szeme nedves volt a szemüveg alatt. „Holnap megint jövünk.”

Ezt mondta Vivi is.

 

Végig a folyosó.

Babó szegődött Nex nyomába.

– Ne menj e… el… Igazán itt maradhatnáá… ál… Mi lesz velünk? Mondj már valamii… it… Ne hallgaa… a… ss… – nagy lúdtalpával lépkedett mögötte. Az oldalához szorította a nagy csomagot, könyvek, piszkos irkák, pamut.

– Minek ez a sok vacak megint? El fogom venni, csak gyűjtöd hiába.

– Ne vedd eel… Igazá… á… n. Hagyd nálam. Nem foglak zavarnii…i… Csak azt mondd meg, mikor jössz vissza… És hova mé…éé…sz… Pont most kell elmenne… e… ed… Vegyél nekem csokoládé… é… ét…

Nex adott neki két forintot, csak hogy vége legyen.

– Milyen jó… ó… ó va… agy… Te milyen nagyon jó vagy… Tee… Add vissza a babámaaa…a… t… Tudood…

– Nem adtad oda a néninek?

– Igee… e… en, de kell nekee… e… em… Úgy kellene az a baba… a… Régi baba… a… a…

– Nem lehet. Nem szabad visszavenni.

Nex kiment.

 

Anyja nem engedte tanítani Vivit.

„Csak beszélek velük” – azt mondta.

Reggel nyolckor kevesen gyülekeztek. Nagy kendőbe bugyolált kisfiú, három fekete szemű nagyobb, két kislány, egyik csizmában, másik férficipőben. A tanteremben befűtöttünk, meleg volt. Hordtam a tüzelőt, a konyhára is meg a tanterembe.

„Majd kiadom én az anyagot, ők meg dolgoznak. Nyugodj csak meg.” – Kapkodott az anyja, annyi dolga akadt a ház körül, a nagyanya körül.

A helybeli fiú jött értem, nézzem csak.

Vivi az első padra ült, hangosan beszélt, de nem magyarázott. Nevetett velük. Kérte őket, énekeljenek, mit tanultak énekből.

A kis fekete fiú, a legkisebb vállalkozott csak éneklésre. A többiek nevettek. A kisfiú bátorodott, most már hangosabban énekelt, valami kétértelmű dalt kezdett, a többiek kiabáltak: „Juj! Juj!” A kisfiú nem értett semmit az egész felfordulásból.

De ismerhették Vivit, mert kérlelték, hogy táncoljon nekik, hadd tanuljanak pesti táncot is. Vivi mindenre kapható volt – kiragyogott.

Először maga mutatott egypár lépést a gyerekeknek, aztán őket léptette.

A pucér táncot kérték. A kicsi állt legelöl, kiabálta: „A pucé, a pucé!”

Vivi nevetett, átfogta a fejüket. Aztán uzsgyi, lerúgta a cipőt, és a harisnyát is levetette. Mezítláb állt. Föltartotta a kezét. És lépegetett előttük, fordult. Odaverte meztelen talpát a sáros padlóhoz, pördült, Összeverte a két lábfejét. Tapsolták, éljenezték.

Amikor benyitottunk, megijedt. Penderült, leguggolt, s a kezével takarta el a lábfejét. Láttam, utál.

 

Igen. Az öregasszony zihált, fújtatott, nemhiába hívta be Nexet Doli nővér.

Nex mozgatta, mint egy bábut. Megint megnyomkodta a hasát – feszes volt. Ileusa nincsen. Aztán föltámasztotta az öregasszonyt, levetette róla a hálóinget. Meztelenül ült ott az ágyban, Doli tartotta. Nex hallgatta. A tüdő. Nex nézte az öreg sárgás bőrt, végighúzta a kezét a vállon. Megint hallgatta. Benn, mint egy távoli dobban, nedves zajt hallott. Jobb lesz csak úgy vizsgálni. Lefektették. A néni hátrahanyatlott, légzése kapkodó volt, a hangok még jobban kivehetők voltak. A dob, a rossz zene.

– Tudhattuk. Adjon neki penicillint, streptót, Dolikám. Tudhattuk.

Nex Dolira nézett, várt valamit. A megtört szemüvegen az csak nézett, kutyahű, értetlen szemmel. Mint egy nagy, néger asszony, setét bőre csillogott.

Bement a kezelőbe. Előkészítette Dolinak a gyógyszert. Kitárta a gyógyszerszekrény ajtaját, szerencsére minden volt, ami kellett. Kitöltötte a konyakot – sok volt, megitta. Bizsergett a szája.

Rohant.

Ment végig a folyosón. A betegek ebéd után behúzódtak a zugaikba. Megfeszült a láthatatlan fal, Sári messziről megfenyegette. Kedvesen, kis mosollyal a szája szögletében. A magányos asszonyok álltak a kirakatban. Felé fordulva. Néhányan már felöltöztek a délutáni látogatásra. Arcuk meredek volt, korán sötétedett. A nagy fehér szekrénynél fehér gézturbánnal bekötve a fejét, magas szárú cipőben kötött, állva, Róza. Nex nem látta már három napja, de nem bírt megállni. „Dicsértessék…” – köszönt oda az orvosnak, az mosolygott, bólintott. Mint egy papnő, állt meredten, előzékeny mosollyal az asszony.

– Nem tartóztatom föl…

– De, de… Jobban lett a gyomrával, Róza.

– Isten segít. Rossz színe van a doktor úrnak.

– Fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Nem, nem. Felség – gyakran szólította így őket, és térdet hajtott –, ha kész vagyok ezzel a kötéssel, megmutatom. Tudja, zöld, magas nyakú kötött kabát, oldalt gombolva. Mint a katonáknak… Megbeszéltük… – nevetett szerényen, kicsit hátra is húzódott tiszteletteljesen.

– Köszönöm.

Egy éve kötötte neki Róza ezt a kis zöld kabátkát, pamutot vetetett vele, mérte az ujjahosszát. De sose volt vele teljesen megelégedve, egy-egy kis részletét újra kötötte.

Most közelebb jött, szerényen odalépett.

– Ha meg tetszik engedni… – Odaborította Nex mellére a meglevő részt, olajzöld színe volt, nagykockás mintájú. – Meglesz. Akár hiszi, akár nem, szilveszterre ebben járhat.

Nex átfogta Róza vállát, az meghajolt. Tíz éve volt az intézetben. Nexnek mindig fölrémlett az az első mondat, amit felvételekor írtak be: „Egyetlen ásócsapással ölte meg…”

Megfeszült a fal. Nemcsak kívül volt, hanem Nexben is, érintkezett a két fal. De átjárható maradt.

A kis szobából telefonált Dolinak.

– Igen. Nagyon köszönöm. Holnap az első dolgunk lesz megmutatni a belgyógyásznak. Persze. És teljes vérkép, vizelet, érti. Sürgősséggel persze. Ha lehet, hatkor fölhívjuk őket; van benn olyankor valaki a laborban? Na, az jó lesz. Én is azt hiszem. Ezek radikális, jó szerek. Édes pofa maga, Doli. Holnap az egész megfordul.

A szekrény aljában talált gint is.

Vivi.

Kimegy a bazalthegyi menedékházhoz. Ott ül. Persze. De meddig? Három óra. Legalább egy órát késik így is.

– Antalkám, röstellem. Elvállaltam, és most mégis, az utolsó napon megyek el. Hát igen. Ez a néni. Már délelőtt meséltem. Úgy látszik, kialakult a tüdőgyulladás is. Adtunk… persze… jó volna, ha megnéznéd este. Azt hiszem, jobban lesz. Nem akartam így. Rosszul mondom, de jól gondolom. Te úgyis csak reggel mész el, igen. Visszajövök én, mit mondjak, szóval csak a biztonság kedvéért… Tíz? Nem. Sokkal előbb. Köszönöm. Tudom, nem is kell mondanod. Szervusz! Szervusz!

Nagy sár, nagy út.

Az autóbusz nehezen kapaszkodott föl a hegy felé. A nagykabátokba bebugyolált emberek zötykölődtek a lassú, köves úton. És onnan még egyedül kell menni. Egy óra. Futni. Hova fut? Egy menedékhelyre, egy ideiglenes házba.

A megállóban már sötét volt, távolabb égtek magas oszlopokon a sárga lámpák.

Jobbra van az út. A szeszfőzde mellett. Aztán ki a faluból, van három nagy fa és az út. Vagy az út helye. Nem megy arra senki.

Futott. Sála nyakára tekeredett, levette, kabátját kigombolta. És egy lábnyom volt előtte. Kis hegyes csizmasarok és meghúzott talpak a hóban.

Kiérni a faluból.

A házak alacsonyan ültek, fedelük majdnem a földre ért. A hó mellett fölcsapott a sár, ahol már járt valami – kocsikerék, fekete lábnyomok sűrűbb trappja, bicikli. A falu szélső házai. A hó távolabb meghitté tette a tájat, a dombos részek kiadták a hó ívét, a fehérség vonulatát. A harmadik domb oldalában van az út, és arra balra a legelők irányában a magasra nyúlt fák. Kicsit meghajolnak, mint a tollak. Tavasszal a rétek világoszöldjén fölbuzgott a víz, dolgoztak emberek, a két ló a kocsi mellett állt öregen, Vivi szaladt. Arra.

Az utolsó házak. Kis ablakuk volt, a falaikon egyenetlen vakolat, jobbra a kút átkötözve, bebugyolálva szalmával, ronggyal. Itt a szélén van valahol egy nagyobb beugró út, régi gazdasági épület – iskolát csináltak belőle. A házakban itt-ott fény. Leülni. Lerogyni. A tornác hófehér, valaki van otthon. Megjöttél? Meg. A tornácon ősszel vadvörös paprikagyűrű lóg, az ablakok mentén meglazult a gitt. Honnan? Itt kell lenni valahol, milyen közel. Ez az a ház. Ez az a hely. A táj messzebb, meghitt, mint egy örökös festményen, betakarva hóval. A gallyakon át, az ágak rácsain keresztül kilátni a dombokra, ívelésük hordja a havak vállát. A kert hátul össze van törve. A nyári kert. Nagy besüppedt levélréteg. elejtett fadarabok. Kis ajtó a mezőkre vágva, nádból való kerítés, töredezik is a kapu mellett. A kis kapu, ki lehet menni. A szilvafa ága egészen lehajlik a kapura, beborítja, de télen csak egy vessző. A szél ugráltatja. A kapu vastag fenyőkéreggel van megjavítva, két darab, csak úgy beszorítva a régi asztaloslécek közé. Mellette a kis akácok útja, nyolc-tíz, magról kelt, vékony akác, itt-ott a zörgő téli szélben is van kemény, sárga-barna levelük. Behúzódni. Szél fúj, az erdő is inog egy kicsit a maga vastag tömbjében hátul, messze, csak a foltja látszik. Csak pincék lesznek már, egész a földbe süllyedve. A házakban erre még lámpák égnek, a tűzhely nagyvörös, kidomborítja hátát, az emberek merevek – talán agyagból vannak, mint a múzeumban. A kis kamrarekeszben friss zöldség, a répa nagy darabjai egymáson fekszenek. Oldalt szerszámok, megtisztítva. Ki az? Ismeretlen. Nem lehet bevetődni egyszerre. Nem lehet kinn élni az erdőben, mint az ordas, és aztán berogyni a faluszéli házba. Mert tornác van. Mert ablak. Mert ég a tűz, a régi kövön ugrál a fénye. Az erdőszag, a vadszag idegen. Megvan ez a ház tízezer év óta. Hazajárnak. Köszönnek. Leülnek. Ők. Megvan ennek a menete. Az ágyaknak megvan a deszkaalkotmánya, magas fejtámlával. A képek elhomályosodva. Nem lehet bejönni. Hova? Mit akar? Kinn elvadult világ van, kivadult emberek, állatok élnek. Lyukakban, utakon, mennek örökké, hajtják magukat, hajtja őket az északi szél. Fáznak. Törtetnek a hold felé, a reménytelen égitestek felé, izzó idegek lámpái felé, nem emberek. Mindenki fölhorkan. Megbolydul a közösség, ha jön a falu felé. Harangoznak. Ördögök. Angyalok. Csodák. Őrültek. Szellemek. Vándorok. Ordasok.

Vadszag, angyalszag. Fölneszel a család, fölállnak, tisztelik vagy agyonverik. Ott, helyben térdre esnek, vagy rohannak a bunkóért. A falhoz húzódnak. Nem lehet. A falon hímzéses konyhaterítő, rézüstök. Nem lehet. A nyomok befele vezetnek a hóba.

A nagy táj egyre közelebb jön. Nem idegen. Meghitt, elmosódik benne a meleg és a hideg, a nyár meg a szép hó. A tavaszi friss zöld ágakon nagy varjúk ülnek, mint a rongyok. Eltávolodik a falutól az út, a házaktól, erre már nincs ház, alig. A lámpák messzebb. Az a meghitt, messze házsor a fák mellett, közel a kúthoz. Egy nagy házban cserépkályha van, férfiember áll a sárga kályha mellett, fiatalos. A gyerek golyózik, egyet középre állít, az a király. Aki azt eltalálja, azé az összes golyó, a lámpa fénye szaladgál a sárga, vörös, kék golyókon. Üveggolyó is van, kettő. Az egyikben csíkok kanyarognak, le kell érte hajolni, ott van a férfi lába mellett. Távolodik. Kisebbre és kisebbre zsugorodik a ház, a lámpák fénye. Az út világos még, látni a hóban, a falu menti lámpák szétdobják a fényt, mint az ernyőt. Tovább. Beljebb a kintben. Az úton. A határban.

Az erdő közelebb van jobbra, nem, balra van, igen, előbukik lassan. Még a pincesor. Állig becsukva, egy ajtó az egész építmény, benn magában él a bor. Egyedül. A folyadék életét éli, alakul, érik. Hordók belső falához simul, millimétereket mozdul, mint egy igen finom, nagy lény. A szerszámok pontatlanul hevernek, nyári rendben. Itt volt az élet. Itt, helyileg, a pince előtt, az emelkedő domboldalban, szőlőkarók közt, végtelenül. Itt. Ez még a falu. Kis nevetés volt a fogakon, egy kis nevetés. Az arc tele, robbanásig szégyennel. A szőlő előtti tisztáson össze van gyűjtve a széna, boglyába. Majd hazaviszik, a nap úgy süti, hogy száraz lesz, mint a cérna. A pince állig becsukva, elrejtve, rejtekhely, lyukhely. A szőlőkarók szabályos rendje, mértani feketesége. A pinceajtón nagy lapos deszkákból a burkolat, egymásra érve, vörösre festve. Kis ablak, belül feketezöld, rövid nyakú üveg. A kis ház hátát beborítja a föld, rátemetődik. A nagy hó befedi a nagy nyarat. A füvet, a napot, a lángolást eltakarja. Az utolsó lámpák. Aztán maga a föld. Arra? Csak menni. A kövek feltöredezve, összevissza szórva, ismeretlen tárgyak. A hó eltakarja őket.

Vanga Edit levele – ügyvéd kellene neki. Meg akarja védeni magát. Egyedül van. Egyedül van valamivel szemben, az egésszel szemben. Hátrál, hátrál, falhoz szorul – már nagyon kevés a hely. Ki ő, Vanga Edit? Ügyvédet akar, megmenekülni, védekezni, a társadalom rendjébe fogózni, mert kinn megeszik a farkasok, vagy ő is azzá válik. „Se tűzhelyem, se fűszerem.” Nem jut meleg hely. Nem alakult ki, csak a menekülés, előre – aztán hátrafelé.

A levél második része is szabályos, álló betűkből állt. Hegyes, vékony betűk, egyenként mindegyik, semmi kapcsolat a betűk közt. Lebegett a szélben a papír. Mit ír még… mit ír még? Gyorsan.

Ja, a gyöngyök, a nyaklánc meg a fülbevaló.

„Azt mondta – ha még egyszer leesik, többet nem adja vissza. – Biztosan az apja feleségének hordja az árva Pannuska fülbevalóját.

Ahol most lakok, az Ördögárokban, egy padláson, nincs se téglafal, se ablak. Keskeny, 70 cm magas nyílások (a másik ablak negyven cm) vannak. A vályogfalak vastagsága 5 cm. Az északi oldal deszka, és hozzá van szegezve a gerendákhoz. A börtöncellát, mintha valami gyilkosnak vagy örültnek csinálták volna, aki nem látja, hogy nincs ablak. A tűzoltóság szemlét tartott, és meg lett állapítva, hogy tűzveszélyes. Az ólat 24 db vastag tartógerenda tartja, mindegyik meg van repedve három cm-re. A többi el van korhadva, a lécek mind ketté vannak törve. A szék lábához kötözgetik. Az ajtót nem szabad bezárni, a két kulcsot ellopták, mielőtt bejöttek lopni.

Miután a fülemben nem tudják eltörni, ezért el van lopva. Betöréses lopással, a szobából éjjel; amikor alszok.

Még egyszer kérem a Doktor Urat, legyen szíves, írja meg a Merley ügyvéd úr címét, aki benn végzi a jogi munkát, hogy hol lehet vele beszélni vagy az Ügyvédi Munkaközösségének a címét

üdvözli régi híve

Vanga Edit     

Bp. II., Eötvös u. 9.”

 

Fel kell keresni. Milyen szép, ovális arc, mennyire áttetsző, mint a selyem. Festőiskolán tanult, két vagy három évet, aztán gyógyszerészetet. Próbálkoztak az intézeti patikában vele.

Kiesett a levél a hóba. A tinta átnedvesedett a névnél.

Merre?

Ezek már nem házak. Hátukat befödi a hó, a föld. Elsüllyedt világ, balra az út. A hó itt olyan tiszta, mint a selyem. Selyemarc. A falu messze, a fénysor elszakadva, a dombok álltak közébe. Megérkezni. Előbbre menni. Az utolsó zugok is elvesznek, kijjebb ér az ember. Csak domb, csak föld, csak erdőszél. Kiadja a formáját a tájnak, már nem látszik hátul, csak a templomtorony. Sűrűbb lesz a sötét. A hó meg az alkonyat fehér-feketéje elnyeli, még egyszer kiemeli az utolsó építményeket, háztöredékeket. Az út egyik oldala fölmagaslik, az földes; keskeny sávon kell menni, a dűlő oldalába néha belemarkol a kéz, jár-e itt más ember is? Vivin kívül. Vivi nem is jött. Vagy nem is erre jött. Nincs nyom, nincs semmi. Meleg a test, az ing rátapad a mellre, a sál verdes a szélben. Vége ennek a dűlőnek is, kitérni, kiérni, az egészbe, ahol látni a végét… Mintha fehér, puha agyagból lenne – még lehet rajta változtatni. Balra erdő, jobbra lejt a vidék, arra menni, még átjuthat itt, eljuthat. Ez a határ. Kitárul és befogad, az útnak vége. Mintha lenne nyom. Vivi? Erre jött? Jött-e? Vagy egyenesen fölment busszal kettőkor, még volt busz arra. Vagy eltakarta a hó is, esett egy kevés. Milyen fehér. Eddig. A meghitt domb, erdővonal, föld egyre személytelenebb, mintha közeledve ismeretlenebbé lenne, vagy csak mert nem emlékszik? Semmire nem emlékszik ezen a ponton az ember, vagy elfelejti? Ezen az idegenségen át valami van – talán maga Vivi, biztosan. Ül majd a fal mellé húzódva, a kályha mellé, nem olvas, nem néz semerre, vár. Vagy ott sincs, nem beszélték meg pontosan, aztán erre sosincs idő, csak a veszekedésre. Mindig a pillanatnyi vegetatív harc, dühök, szenvedélycsatornák, égetés. De maga az élet nem alakul ki. Ül ott indián Mona Lisaként, nem szól senkihez, nem eszik, nem rendel. Ő. Beleolvadva ebbe az ismeretlen hóba, maga mint főidegen, idegen törzs tagja, csak olyan meghitten, mégis olyan állatismerősen. Állatszerűen közel – hallani a lihegését, fuldoklását, jaját, szagát érezni, szemfehérjét látni, ahogy kifordul, ő az, zizeg a szőre, meleg és idegen. Az út letér. Magasabb a hó, nyilván nem járt itt senki, nem megy erre. Eddig lehet érni? Megállni? Visszafordulni? A táj most megtaszította, mint egy nagy ló, az idegenségével. Lökött rajta, fejét érette, a nyomását, tánc, menekülés, ház, gyertya – eltávolodtak, körülvette a föld, az idegen anyahát, a meleg végső értelme és hiábavalósága. Szülése, szülődése, anyagszerűsége, anyaszerűsége, kilökődése, kikerülése, egyedül állt a hómezőn. Kinyújtva a kar, mintha ez lenne a világ vége, nincs tovább. Nincs semerre. Ez a köd, ez a pára, ami a hó fölött lassan gomolyog, elnyeli. Ez az idegen anyag. Ez a visszaismerés, nem kell semmi ház, még Vanga Edit padlása sem, a székhez kötözött falakkal, nem egy térd se, nem egy becsületvonás. De itt, errefelé. Előbbre lehet menni, ezen át, erre. A cipőben áll a hó, olyan magasra ér, a nadrág is zötykölődik a kemény víztől. Idáig. Anyám ül a zongora mellett, háttal nekem, biztosan – és játszik. Kis lába nyomja az arany pedált. A fekete zongora mély színében meglátszik az arca, háta mögül is látom, ilyen, kezén ezek a kis körmök, szőke haja hátulról, énekel kicsit, igen, itt, van egy pont, eddig lehet, a köd megüli a tájat, megnyugszik Edit – elvehetetlen rubinkincseivel, a néni fölemelkedik, ez Vivi arca, háttal ül, de a zongorában látni, a fekete tükörben, csillog, mint a fekete nap, kis zene szól, nem ismerem, de nem is idegen ez, nem is hallani semmit, anyám, tizenhat évesen ül, nem tud rólam, egyetemesen nem tud, én nem is leszek, nem is volna szabad lennem, valaki van még erre, nem, nem, ez a hó, ez a levegő, idáig, köd, lenn a föld, a bokrokon van valami fény, jég, víz, hócsillanás. Nem tudok lenni, lehetek, de nem tudok, csak vagyok a hóban, hó ez, nem hideg, tiszta, megérkeztem, anyám hátradől, nem néz rám, kis lába nyomja az arany pedált, látszik az arca egy fekete tükörben, fehér hóban is, a köd fölnyúlik az égig, ez a határ, a szőlőutak vége, a kukoricások vége, a pincék, odúk vége, a világ vége, ebben megyek, ennyire jutni, majd arra valaki ül, egy fal mellett, Vivi, de nem ő az, nem látni az arcát, odáig nem lehet elérni, ez a határ, a föld van itt, a nyirkos, vizes, szép, nem szép föld, így tud valaki játszani, akit szeretek, ennyire szépen? Lehet az? Meggyógyult a zongorista? Vagy csak surrogó biciklikerekek zenéje ez? Egy játékrész egy szemfelfogás, vagy rásüt a nap? A határ, körül a lehetetlen dombok, az erdő nagy ágaival, valaki felé, néhány lépés, odáig menni, a köd kiterjeszkedik, föloldja az arcokat, mint a matricákat, van valami út, átmenni majd, vagy csak a határ, ez az, ez a ki nem mérhető, házak szélével, erdők végével a térben eloszló, egy hidegkúti határház, utána a hómező, már nincs arra semmi, csak a fű, a föld, a kő, letakarva hóval? Még emberi töredékek, korhadó gerendák közt, tüdők zihálása, meggyógyított egérerek, műanyag emberrészek, álfolyadékok a test medreiben, az elhagyott test medreiben, a keringéstelenben, a határ felé nem megy ki az ember a ház végébe, ül a megterített verandán, a padláson, a fogadóban, a zongoránál, a biciklin, vagy már fekszik, kioldódik, csak a szervek lökődnek, vinnyognak, nyüszítenek át a fal kemény testlemezén, önborda már csak a test, bedőlt palánk, a szem nem repül föl a templom falára, a száj kipréseli a mosolyt, melynek tartalma nincs, tipegni még, a szélső ház elé. Nézni az utat, a határtalant.

A fű, a nyom; a föld hóval letakarva. Arrafelé.

 

Vivi ült. A falnál, abroszos asztalok közt, tonettszékek voltak az asztalok körül. A kályha égett, a másik helyiségben a fényes gép előtt, az üvegekkel teleállított polcnál, a faburkolatú pultnál két ember beszélgetett halkan, egy ősz, szép arcú ember meg a csapos. Vivi egyedül volt a kis teremben, igaz, nem csinált semmit, előtte két kis pohár üresen. Nex bejött, nem szólt, leverte a havat a lábáról, levette a télikabátot, leült Vivi mellé.

– Nem lehet így élni.

– Persze.

– Mégis élünk. Így.

– Igen.

– Nem bírom már.

– Én sem. Igazad van.

– Mi legyen?

– Elutazol. Élsz. Leszel.

– Nem. Nem maradok nélküled.

– Annyiszor megbeszéltük.

– Mégis. Tudod ezt. Nem szép, de így van.

– Régóta itt vagy?

– Nem fontos. Hogy tudtál eljönni?

– A faluból már csak gyalog. Ja, a kórházból? Gondolhatod.

– Nincs semmi baj?

– Remélem.

– Nem fázol?

– Á. Egyenesen melegem van. Jó itt, mi?

– Igen. Vártalak.

– Látom.

– Arra gondoltam, ha nem jössz félórán belül, elmegyek.

– Futottam. Nézd meg az ingem. A gallér. A cipő tropára ment. Ha láttál volna egyedül…

– Nem becsületes dolog részvétet kelteni magad iránt. Volt egy nagy bajuszú fiú, aki azt mondta, szeretik a nők. De nem tud maga iránt részvétet kelteni. Van, aki tud. Rád értette.

– Egy nagy bajuszú fiú.

– Hát nem fiú, akkor férfi. Legyen férfi.

– Ki az? Csak nem Csető?

– Nem, nem. Úgyse mondom meg.

– Ugratni akarsz? Mégis, ki az?

– Nem lényeges. Igaza volt.

– Ittál valamit?

– Láthatod, két kis gint. Ahogy előírtad. Ez a maximum. Nem csíphetek be, nem kaphatok levelet; és mi a harmadik?

– Nem tudod, annyira lényegtelen.

– Ja, tudom. Nem is csinálom.

– Hű, de fáradt lettem. Ha láttál volna egyedül. Izgatott, hogy itt vagy-e.

– Tudtad.

– Nem tudtam. Reméltem. Te olyan fölényesnek tartasz.

– Azt hiszed, nem vagy az? Ne áltasd magad. Azt mondta a kis Éva, tudod, az a laboráns, hogy a szemed is összeszűkül, amikor dühös vagy, mert nem tudsz fölényes lenni.

– Kis hülye. Azt mondta, azt mondta… Minek beszélsz te mindenkivel rólam?

– Nem én beszélek velük. Maguktól jönnek, és mondják a véleményüket.

– Kiszeded belőlük.

– Dehogyis! Igyál valamit. Azt is mondta, annyira fölizgatod magadat, hogy egyszer belehalsz. És ő aggódik érted.

– Ezeket már csak te találod ki.

– Nem, komolyan mondta.

– Mikor így beszélsz, tudom, mért teszed. Zavarban vagy, és másra akarod kenni.

– Ó, ha elmondanám mindet, amiket ők mondanak. Nem is értem, mért foglalkoznak annyit veled.

– Sejtenek valamit, és kíváncsiak a te véleményedre. Na, hagyjuk ezeket a mellébeszéléseket. Mi van otthon, mi van?

– Nem akarok beszélni erről. Tudod.

– Nem akarsz. Sose akarsz. Mi lesz?

– Élünk. Halkan, csendben…

– Elbohóckodod az egészet.

– Mi lenne, ha komolyan venném? Elég komoly így is.

– Alig vártam, hogy levegyem a ruhát. Már úgy éreztem, a testemre nő a fehér ruha. Csak fehérben, fehérben.

– Inkább feketében járnál, ünnepélyesen, igaz? Azt szeretnéd. Egy bálterem lenne a világ, és te benne lépkednél komoly úri ruhában.

– Én? Mért pont én? Nézd meg magadat. Te szeretnél valami ünnepséget magad köré.

– Én magam kedvéért teszem. De te másokért.

– Nincs igazad. De nem vitatkozom, fő, hogy itt vagy.

– Késői karácsony.

– Most gúnyolódni akarsz?

– Nem, csak így van. Mindegy, mit mondok, különben is.

– Fejedbe szállt ez a kis ital, igaz?

– Nem hiszem. De elfogódott lettem. Ahogy itt ültem, arra gondoltam, szeretsz, rohansz, meg minden. De egyedül vagyok. Gondold el, ülök itt ebben a nyomorult házban…

– Azt hittem, szereted.

– Szeretem, persze, gyönyörű itt a vidék… De tudod, annyira magam voltam itt a székek meg az asztalok között, meg van terítve, az üvegablakokon bevilágít a hó, mindegy.

– Te, csak nem sírsz itt? Nekiállsz nyilvánosan sírni?

– Nem, nem. Ma ezt nagyon világosan éreztem, talán csak azért, mert nem volt itt senki a teremben. Igaz, az autóbuszon se jött fel senki, csak két helybeli. De az úton is. Ha megjössz, vége, vége ennek az érzésnek, de kinn már az ajtóban, gondoltam, nem vagy itt. Nem is lehetsz, bár jobban is el tudtad volna intézni. Későn szóltam, az is. De mégis… a fehér hó meg a nagy vidék most megrémített, nem akarok egyedül lenni, talán nem is tudnék. Egyedül lenni rettenetesen nehéz. Belefogództam a följáró vaskorlátjába, és alig tudtam elengedni. Fogni akartam valami biztonságosat, elkapott a félés. Kinéztem a fák mentén, a nagy lejtőre, a fehér lejtőre… butaság, tudom… ijesztő volt. Meddig kell menni így? Nem tudok, nem merek, nem akarok dönteni, te sem, azt érzem. Félünk egymástól. Egy szobába zártan lenni, vagy kockára tenni azt a… hm… boldogságot. Nem igaz? Majd eldől valahogy, majd lesz valahogy, csak eldönteni ne kelljen. Bele se merek gondolni a magam életébe. Ha nem hívsz, ha nem vagy ott azonnal, mintha égő húst tépnének ki belőlem. Aztán bejöttem, olyan halkan köszöntek, mennének ők is csinálni a maguk dolgát, vagy a gyerekeikkel lenni – elejtettem a sapkámat, meg le akartam venni a csizmát, aztán nem mertem. Nem szabad így egyedül hagyni valakit.

– Butákat beszélsz. Tudod, hogy jövök, tudod, hogy vagyok veled. Most iszod a gint, és ezeket mondod. Épp azért, hogy ne legyünk egyedül…

– Talán még fiatal vagyok az egyedüllétre. Ennyi az egész. Meg ez a bonyodalom a hátam mögött. De már úgy vártalak, hogy csak számoltam százig, háromszázig. Két sort mondogattam magamban. Nem néztem meg az órát. Gondold el, karácsony van, és itt ülök egy menedékházban. Olyan, mint egy szállás. Holnapra megszűnik.

– Te nem tudsz ezen változtatni.

– De nemcsak magam miatt. Félek, hogy végleg egyedül maradok. Még a telefon is jobb. Nem látlak. De vagy. De ha így rád gondolok, csak rád, végérvényesen egyedül vagyok. Nem veled. Mindenféleképpen. Valahogy nem tudom kivárni, hogy ideérj. Érted? Nincs az, hogy olvassak, legyek, vagy éljem a magam életét. Ha te vagy, semmi nincs. Elnyel az éjszaka, ahogy alszom. Elveszem benne. Ha mást csinálok, mással foglalkozom, nem baj. Csak veled ne legyek, mert ahhoz nincs elég idő. Nincs semmi elég, valami elvonódik, kimegy a fejemből, mintha nem jutna eszébe az embernek semmi. Mindenre gondol, és semmi se jut eszébe. Feszült, és mégis olyan üres. Amíg be nem robbansz, be nem jössz… És egyedül… ha egyedül vagyok, sem alszom, ha nincs otthon senki, sem alszom. Valami kétszeres egyedüllét ez. Nem veled és magammal. Érted? Kiszolgáltatsz magamnak. Ez a lényege, azt hiszem. Egyedül maradok, te meg az úton jössz. Ennél nincs rosszabb. Nem tudom, mit meg nem tennék. Csak hogy ne legyek egyedül. Emlékszem, amikor mégsem tudtál eljönni egyszer ősszel, tudod, vasárnap délelőtt, és én moziba mentem, hogy ne kelljen másokkal lenni… Nem voltam senki. Egy teljesen üres, kallódó báb voltam, lökdöstek, és én álltam ott fekete ruhában a fényes előcsarnokban, néztem a mozifényképeket, és azt ismételgettem, haljon meg, haljon meg. Mért? Nem bírtam, úgy felszívódtam a tömegben, megevett a tömeg, annyira fölfokoztad már a magányomat, mint egy betegséget, csak föl kellett volna hasítani, nem lett volna bennem semmi. Zsongtam, mint egy elveszett báb, a mozi tele volt emberrel, és mégis olyan őrjítően egyedül éreztem magamat, hogy bele akartam kiáltani a filmbe, haljon meg, haljon meg. Mért?

– Te…

– Nem, mindjárt. Kijöttem, és nem éreztem, mi vagyok. Vagyok-e valaki. Semmi lényeges nem jutott eszembe, emlékszem, egy férfi jött utánam, azt hihette, hogy részeg vagyok, vagy megszólíthat. De nem ez volt a baj. Én. A semmi. Hogy nem tudok eléggé lenni, nem tudom annyira megerőltetni magamat, hogy legyek. Egyedül sose éreztem ezt, nagyon is jól megvoltam, otthon, a kis udvaron, a folyóban, mindenütt. Később is. De most ez veszélyes lett. Mentem a parton, csaknem eszméletlenül. Mert fölfokoztad azt a lehetőséget, hogy legyek, és aztán nem voltál. Ilyet nem lehet. Te…te…

– Ne sírj.

– Annyira… Veled… hogy mondjam?

 

A láb, a kar. Amint a betegeké. A megválthatatlan lábak és karok. Egymáshoz közelítenek, a sima anyagon siklanak, az eszméletlenség határmezsgyéjén. Határ. Az érintés határa? Nem. A meglelés határa? Nem. „Ne hagyj el.” A forróság és hideglelés láza, ki van jelen?

Már elrugaszkodott, megfeszült, odaát. Meddig él valaki? Már nem dolgozik a lelki görcs, kioldódik a semmibe. Meg kell halni. Szeretni kell. A lélek szögei kiestek az összetartó palánkokból. Belül egy tüdő, egy szív, mint önmaga torzképe, vergődik, mint egy kísérleti békaszív. Lök, taszít, nyeli az anyagot, van, megremeg, önszín, a pusztulás gumója. Vegyianyagok és levek keringenek, a szervek reménytelen felelősségében. Fönn semmi sincs. Se arc, se mosoly – határtalan. Egy könnycsepp kigördül, lassan, semmire. Talán letörlik, ki van itt? Talán nem. Akkor odatapad az arcfalhoz, és ott marad örökre.

Ismeretlenség, ágyékismeretlenség. Minden meleg itt, és nem tudni, kié. A felületek forró izzása agyonnyomja a születő és elenyésző gondolatot. Senkivel érintkezem, senkivel halódom. Eggyé kötve, szőlőszagú, lehetetlen láncokkal, szeméremrésekkel. Nem lehet tovább élni. Meg kell halni. Szeretni kell. A végső piros, mint vakító nyersanyag, lüktet egy helyben.

Ahogy születik az ember. Ahogy meghal az ember. Meg nem levő porból, elegyíthetetlen izzású gázokból és gőzök remény nélküli önforgásából, örökké egy helyben álló fák gyötrelméből, csillag kitaszítottságából, elevenségéből, elveszettségéből, csordák biztos dobajából, eltévedt anyanyulak reszketéséből, a megsokszorozott semmiből, a vizek folyton haladó nyughatatlanságából, az elrugaszkodott paták szarujából, a virágok gyöngüléséből, a kiterjeszkedett természet biztonságából, rügyalakok szépségéből, nyomorult rókaoldalgásból, vakondtúrásból, méhlakásból, a fölágaskodó kígyóféltésből, a harapásból és dédelgetésből, elvágott erek sikolyából, örökké vágtató paripákból, hegyek tévedéséből, esők zuhogásából, jajszavak üteméből, vízlüktetésből, megnyugovásból, a semmiből és senkiből születik az ember.

Vivi megfordult.

A test, az örök test, Vivi kifeszített teste, fiatal teste, öreg teste – a sárga fény játszik rajta, megállíthatatlanul és szépen. Ebbe belehal az ember. Személye nincs, csak az üres végjátékok szervei lüktetnek a csöndben. Valaki még? Nem valaki már? Kiféle? Fölismerhetetlen úton ismerjük fel őt – fekszik az ágyon –, beteg, szeret, bújik, biciklizik, liheg, milyen szép, kiterítve, leterítve, mint a vad, szem oldalt fordul, nem küzd, alél, elhagyták, ölelik – a barna szem az ég falába fúrva, állat szeme, isten szeme. Kifordult fehérje kékbe tör, homály úszik rá, mint egy tejhártya, be van spriccelve a köd éterien tiszta lakkjával, opálos, ragyogó és megtört. „Szeretsz?” A szem nem nézi már a tárgyak békéjét, fémcsövek futását, gerendák rácsait, falrepedést. A fal fehér, a fal sárga, „végem van”. A csapok és nikkelanyák elhomályosulnak, a csempe hősimasága megtörik, a fölszárnyaló esti nap, a fekete nap összes ragyogása egy lehetetlen pontba gyűlik össze – nincs emlék, se ház, csak az érthetetlen kristályos tisztasága. Betör, mint egy selyem álarcba a durva kéz, s mégis milyen szép. Itt van, megragadható – nem lehet. Ez az – semmi. Mintha átúszna a fejünk fölött egy nagy madár, s nem tudjuk, ki az. Meg kell halni.

Mögötte béke van.

A szervek fölszakadnak, mint könnyű seb, és engedik magukból az életanyagot. Pirosak, csúnyák, szépek, ijesztőek, mindegy, szívnak, szívódnak, lüktetésük veri a test falát, mintha reménytelen ajtón dörömbölnének. Kinn már senki sem él. Mindenki halott. Maga a test is, mely burka a csöndnek.

Ott, valaki, ahogy kertekben, Szántódon, a strandon, a tornaszerek közt, a zsaluval betakart házban. „Szeretsz?” Van valaki. Ő. Ő az. Őrjítő simaságában, lábszárérintésében, halálfelületében. A méh irtózatában és mindenhatóságában. Újra és egyedül, ismétlődő egyetlen. „Soha.” A haj megmerevedik, mint szép kígyó, és ott marad a vánkoson, éveken át. A szemhéj betakarózik, elfödi kinti emberét, a szemet. A szemhéj kék, vörös, sárga finom selyme ráborul egy halottra, egy egyetlenre. Ki ő? Ő az. Milyen? Semmilyen. A tükörarcon óriási reflexek rohannak, cikázik a nap, a fekete nap, a vörös nap, maga az élet. Az arc tükre nem veri vissza az életet, letakarja a bőr szemfedője. Mögötte béke van.

„Te.”

Te én vagyok.

Megyek feléd, egy végeláthatatlan folyosón, kialakult ablakok között, a madonnák kirakatában vagy egy szerelem szűk folyosóján, te én vagyok. Közeledem. Egymás keze, lába, testkeresztje – hozzád érek. Megváltasz engem, és elveszítesz. Megszülsz és meghalatsz. Elvész az ember. Kórházi ágyon, földön, paplanon. „Soha.” Ölelj. Fogj. Tarts. Örökre. Holnap. Fölszakadnak a sóhajok, megszületnek az emberek. A végtelen víz partjáról, a levegőn, tűzön át. A végtelen víz partjára, segíts. „Szeress.”

A szervek fölszabadulnak, és magukkal mérgezik magukat. Szerelem a szerelemmel, szív a szívvel, máj a májanyaggal. Már csak a méreg vagyok, a belső mérgezés. Agyi láz, mely nem az agyat táplálja, csak a – mindenséget. Nem én vagyok. Ki közeledem feléd, nem én. A láb saját remegése a gyönyör, belső öröme a kéj. Eszméletlenséged a mindenség gőze, kicsapódik a semmibe. Pótléka a lehetőségnek. Fölfokozott testanyag – a lélek vak szeme üresen néz a halál egyetlen pontjára.

De a szemhéj szép, mint a selyem kékje, bevonja a szemgolyót, a szerelmes szemgolyót, a vaksit, a napragyogót. Belső szerelem, belső halál. Belül szeret az ember – önmaga szerveiben, sikoltása torokfeszülésében, sima tokszalagaiban, rettentő egyedül. Belül hal meg az ember – a szervek magányában, imái eszméletlenségében, a szavatlan csöndben. Maga.

Szeretsz? Ne hagyj el. A megszerezhetetlen. Milyen ragyogás van. Az ablakon alig dereng, de megelevenedik minden zug. A comb egyetlen sima tárgy a végtelenségben. Nincs vele senki. De fölmerül a halhatatlan székek közt. Lassan látni mindent. Lassan áttör a nap a reggelbe, a sűrű felhőkön át a sárga nap. A vaságyon halnak meg az emberek. Egy öreg asszonyi láb, ismeretlenül. Milyen szép. Mellette egy rongybaba. Sok ember alszik. Sok ember él.

Egy asszony íve az ágyon. Szemhéja kékje befödi az egész világot. Az álmokat, a falakat. Mögötte béke van.

 

Nex taxit szerzett még a faluban. Fél hét volt már. Hátraültek, összefogództak. A taxi ugrált a rossz úton. Ködös, nyirkos volt a levegő, az autóüveg. A házak fehérje is fakón villant a halvány lámpafényben.

Nex Vivire nézett, az az utat figyelte. Kis pirosság jelent meg az arcán.

Át a híd alatt, nincsenek már messze. Az út kiszélesedett. Az autó itt már sarat vágott, a hó csak messzebb feküdt, benn az erdő szélénél.

A fölső kapunál Nex leállította a kocsit.

Antal doktor jött ki, bundakabátban, a kesztyűjét húzta. Kicsit megállt a négyszögletes oszlopnál, mikor meglátta őket. Nex kilépett.

Antal előbbre jött. Három lépcsőn le, a buszmegálló felé.

– Szervusztok! Megyek haza, mert kilencre vissza akarok érni. Meghalt az öregasszony. Sárgasága volt. – Továbbment.

Nex állt, egy helyen. Igen.

Vivi kinézett a taxi ablakán. Le volt hajtva az üveg.

– Szervusz! Elmegyek.

Nex látta a szemét féloldalt. A kocsi elindult.

 

Boncolási lelet

 

Erősen lesoványodott idős nő holtteste. Bőre kissé sárgásan elszíneződött. A has a mellkas szintje fölé domborodik.

 

Az agy: agyalapi erek merev falúak, kanyargósak, belhártyájukon gombostűfejnyi, vajsárga, az ér űrterét nagymértékben szűkítő megvastagodások láthatók. Az agytekervények közti barázdák tátonganak. A kamrarendszer tág, a kéregállomány megkeskenyedett.

 

A szív: mérsékelten megnagyobbodott, az izomzatban szétszórtan számos szürkésfehér, heges góc van. A koszorúserek és az aorta belhártyáján kölesnyi-lencsényi meszes és hyalinos foltokat találtunk.

 

A tüdők: puffadtak, a mélyenfekvő területek tömött lószőrpárna tapintásúak. Metszéslapjuk sötétszederjes. Nyomásra bőséges habos-véres savó ürül.

 

A hasüregben 300 ml zöldessárgán elszínezett, zavaros folyadék van. A hashártya fényevesztett, fali lemezein és a puffadt, gázos belek felszínén rostonyás felrakódás látható.

 

Az epehólyag jókora női ökölnyire tágult; környékén a májágy és a belek között számos szalagos, helyenként lap szerinti összetapadás van. A megvastagodott falú epehólyag űrterében sűrű, gennyes bennékben több, mogyorónyi, borsónyi, sárgásbarna színű, egyenetlen felszínű kő látható. A közös epevezeték ujjnyi vastagságúra tágult, a patkóbél felé cseresznye nagyságú kő zárja el.

 

A májtok megvastagodott, a máj tömött tapintatú, felszíne sima. Metszlapja zöldessárgán elszíneződött, a lebenykés rajzolat kissé elmosódott. A májon kívüli epeutak tágak, faluk megvastagodott.

 

A hasnyálmirigy: a szokásosnál kisebb, tömött tapintatú.

 

A lép: petyhüdt tapintatú, metszéslapja piszkosszederjes színű, bőséges sejtes kaparékot ad.

 

A gyomor: nyálkahártyáján számos gombostűfejnyi vérzéses felmaródás látható.

 

A vesék: tokja nehezebben vonható le, felszínük finoman szemcsézett, állományuk közepesen tömött tapintatú, szerkezetük kissé elmosódott.

 

A mellékvesék: kéregállománya elvékonyodott, velőállományuk elfolyósodott.

 

A hólyag nyálkahártyája kissé duzzadt, vérbő.

 

A belső nemi szervek sorvadtak.

 

Diagnosis

 

 

Test.

Fiatalok, idősebbek, öregek teste. Halhatatlan, e világi test, szerelemből, izgalomból, társtalanságból összeálló, helybenhagyott test.

Nex a kezelő ablakában állt.

A keskeny úton, ahol a szamaras kocsi vágott nyomot, egy hordágyon vitték a holttestet a halottasházba. Hátul Babó ment, nagy, férficipős lábával imbolygott. Letekintett a földre, fölkapkodta fejét az ég felé, rossz szemével kereste a fényt.

– Várjá… á… ál. Ne siess ú… ú… úgy… – nevetett, ahogy szokott, gurgulázó torokhangon. Fiús haja nedves volt. Kapkodta a lábát. – Várj me… e… g… Hát ne siess annyira… a… a… – hangosan nevetett. – Elejte…e…eem…

Vitték, bukdácsoltak a nagy hóban, a keréknyomban. Babó most is hurcolta nagy csomagját, mesekönyveket, füzeteket átkötve a nyakában. A kis rongyember is ott lógott, a forgács még jobban kitüremkedett a karjánál.

Nex nézte a rácson át az erdő szélét, a nyomokat a hóban, az utat, ahogy elkanyarult.