A túlsó part

A túlsó part bozótos. A fák tömötten rejtik önmaguk beláthatatlan mélyét. Sötétzöld testőrsége a fáknak. A szél meg se rendíti a levélékszeres koronákat. A fák csak állnak, mint levlapon a rajzolat. A fák előtt vékony homoksáv sárgállik – mint „a dinnyehéj”. Ne félj – azt mondanám, ha valamit mondanék. A sűrű lombok közül kibukkan valami fehér. Talán egy állat. De nem mozdul, csak néz felénk. Izgalmas, romantikus, nagy ereje van a partvonalnak. Túlsó part. A Duna közben elfolyik „tova”. A túlsó part bozótosa csak hívogat, csak rejt, csak mesél. az égen könnyű, repülőfehér csík szalad, nem tudni hova. Borzong a szél a víz szinén és átszalad a tulsó partra, hol kirajzolódva áll minden bokor, s a gyönyörű rajzolatban semmi se moccan, odáig nem ér el a szél? A táj csak áll nyugodtan. Ne félj – azt mondanám, ha valamit mondanék.