Ló-szerelem

Mint mikor a lovak szeretnek ágaskodnak egymásra kelnek beletaposva beletörve a barnabélű szemgödörbe tomporok néma csattanása fogak fehér csikorgatása és hókolások hőkölések nyújthatatlan terpeszkedések és menekülő viszonzások puha szügyek kőmerev átlók a szemhéjon villám cikázik hogy egyhelyben is fut a másik hogy reng a föld akár az akna a lábszár mintha felrobbanna a hát a csontok – és az öl még! mintha örülne – mintha ölnék szőrök szakadt kapaszkodása a sárló elragadtatásba utána senki semmi voltál hogy bántana is hogyha szólnál akkor – egyetlen rémütetre születik az ember szerelme. (S mikor az ember végre alszik így szól de kár hogy nem maradt itt de kár hogy embernek születtünk és egymásnak kárára lettünk de mégis jó de mégis jó csak hogy van szerelmünk mint a lónak.)