Emlékszem még
| Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt |
| mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt |
| hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól |
| ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul |
|
| Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt |
| hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt |
| és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van |
| s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan |
|
| Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű |
| s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt |
| a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda |
| ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona |
|
| Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég |
| és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét |
| emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt – |
| csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült. |
|
|
Szeretni
| hogy csöndben összetesszük |
| a szánkat, mint az esküt, |
|
| egy sztárt, egy színésznőt se, |
| ha van, ha nincs szemölcse, |
|
|
Ló-szerelem
| Mint mikor a lovak szeretnek |
| ágaskodnak egymásra kelnek |
|
| nyújthatatlan terpeszkedések |
|
| puha szügyek kőmerev átlók |
|
| a szemhéjon villám cikázik |
| hogy egyhelyben is fut a másik |
|
| hogy reng a föld akár az akna |
| a lábszár mintha felrobbanna |
|
| a hát a csontok – és az öl még! |
| mintha örülne – mintha ölnék |
|
| szőrök szakadt kapaszkodása |
|
| hogy bántana is hogyha szólnál |
|
| akkor – egyetlen rémütetre |
| születik az ember szerelme. |
|
| (S mikor az ember végre alszik |
| így szól de kár hogy nem maradt itt |
|
| de kár hogy embernek születtünk |
| és egymásnak kárára lettünk |
|
| de mégis jó de mégis jó csak |
| hogy van szerelmünk mint a lónak.) |
|
|
Ellen
| Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva |
| anyátlanul s földarabolva |
|
| Ha minden ágyam elveszett és |
| megbomlik bennem a teremtés |
|
| Ha megrogyok mint sárga gyertya |
|
|
Hold-ének
| Én úgy szeretlek mint a Hold |
|
| hogy úgy szeret hogy nem lehet |
| csak bombáz és csak sugaraz |
| csak te vagy neki ő neked |
| hogy fuldokolsz és fuldokol |
| csak jajgat és csak visszaver |
|
| Ó, jaj, a Hold az én vagyok |
| hogy fölnyissam szívem egész |
|
| – és nem baj hogyha meghalok – |
| beburkol bevon mint a köd |
| míg megőrülsz – megőrülök |
| – s megfojt miközben énekel. |
|
|
Találkozás
| Melyik vagy te? Melyik lehetsz? |
| s ölembe hullsz a végtelen |
| selyemkendőjén fölragyogsz? |
|
| S én fölfoglak mint földi lényt |
| mint zuhanó angyalt az ég |
| mint epilepsziást a föld. |
|
|
Te-folyosó
| folyosóján csak mint a vak |
| madár röpülök szárnyszegetten |
|
| leghomorúbb gyermekidőkön |
|
| – szemem és szárnyam fölsebezve – |
| közelebb vagy és távolabb: |
|
| fényben-falakban mint a vak |
| hogy nem tudom megérteni. |
|
|
Régi emlék
| Én már örökké szépnek látlak |
| lehúnyt szempillájú madárnak |
| fölrebbenésnek szárnyalásnak |
|
| nekem az Isten sose rendelt |
| ilyen fontos lényt ilyen embert |
| ilyen vészesen ilyen egy helyt |
| vibráló némberi karaktert |
|
| Fehér blúzban én annak látlak |
| ami vagy: kitárt angyalszárnynak |
| tested fölmagasztulásának |
| és anarchista diáklánynak. |
|
|
Szilvafa
| Sokáig álltam, sokáig álltam |
| sokáig éltem, sokáig éltem |
|
| Azt akarod most, hogy elégjen |
| testem a tested bőr-melegében? |
| Azt akarod, hogy megfagyjak |
| óriás árnyékában a napnak? |
|
| Aztán azt akarod, hogy elégjen |
| testem a napon, a meztelen réten? |
| Aztán azt akarod, hogy egy este |
| testem a testedet levesse? |
|
| Kertedben állok, hullik a szilva, |
| meg vagyok én már nagyon szorítva, |
| ha a melegben, ha a hidegben, |
| de az veszít el, akit szerettem. |
|
|
Isten választottja
| hogy milyen nagy ilyenkor |
|
|
Búcsú Keszthelytől
| Futok tovább – az alkonyat tojáshéj |
| gyanánt a vörös asztalokra hull |
| a strandokon és az üres kabinokba nyúl |
| a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért, |
| csak ami szalad lankadatlanul |
| előlem – vágy volt? – majd jön a sötét |
| és fájni fog, mint nyúlban a sörét. |
|
A túlsó part
| A fák tömötten rejtik önmaguk |
| Sötétzöld testőrsége a fáknak. |
| a levélékszeres koronákat. |
| mint levlapon a rajzolat. |
| A fák előtt vékony homoksáv |
| sárgállik – mint „a dinnyehéj”. |
| azt mondanám, ha valamit mondanék. |
| De nem mozdul, csak néz felénk. |
| Izgalmas, romantikus, nagy |
| ereje van a partvonalnak. |
| A Duna közben elfolyik „tova”. |
| csak hívogat, csak rejt, csak mesél. |
| az égen könnyű, repülőfehér |
| csík szalad, nem tudni hova. |
| Borzong a szél a víz szinén |
| és átszalad a tulsó partra, hol |
| kirajzolódva áll minden bokor, |
| A táj csak áll nyugodtan. |
| azt mondanám, ha valamit mondanék. |
|
Köszönöm
| Köszönöm, hogy megmérettem |
| köszönöm hogy térdre estem |
| köszönöm hogy önpusztító jogpusztító |
|
| Hogy vergődtem baromfimód |
| marta testemet mint a jód |
| szivem száradt üveghangom összetörött |
|
| őrületem árnyékában őrületes ágyékában |
| köszönöm hogy szerethettem |
|
|
Dália
| A szabadságot láttam benne meg |
| a fölívelőt a szerelmeset |
| a sietőt a soha véget érőt |
| a mindig újat soha el nem későt |
| a szabadságot láttam benne meg |
|
| Mint valami végtelen fényeset |
| a csillagokból érkező szelet |
| nem evilágit hanem amit álom |
| áraszt reánk túl a realitáson |
| valami végtelenül fényeset |
|
| Nem tudom hol talán a homlokán |
| csillant valami? Vagy a jobb bokán? |
| Kifordult égett zürmögölve lángolt |
| a tűz szemében Vagy a homlokán volt? |
| Nem tudom hol talán a jobb bokán |
|
| Soha nem volt egy percig ugyanaz |
| se érett démon se leány-kamasz |
| mindig csak közte mint a szeme-közte |
| vadmacska fut a rácsok közt örökre |
| soha nem volt egy percig ugyanaz |
|
| Magamba szívtam minden sugarát |
| mint szabadság kivánja önmagát |
| kitárult robbant minden percben égett |
| megváltoztatni az emberiséget |
| magamba szívtam minden sugarát |
|
| Egyszerűen azt kéne mondani: |
| láttam a lelket Ez is valami |
| a fény a tűz talán a jobb bokán volt |
| „köszönöm benned a lelket a lángot” |
| egyszerűen ezt kéne mondani. |
|
|
|