En attendant l’amour

 

 

 

 

Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt
mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul
Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan
Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona
Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.

 

 

 

Szeretni

Szeretni könnyű lenne,
ha lenne, kit lehetne,
egy oválisat, barnát,
vagy lehetne nyakigláb,
talán szűz is lehetne,
ha az ember szeretne.
Talán a vörösszőkék
is elképzelhetők még,
ha nem nagyon kövérek,
ha nem nagyon nyögnének
hanyatt fekve az ágyban,
vagy a fürdőszobában.
Vagy egy óvatos béna,
ki várja elalélva,
hogy csöndben összetesszük
a szánkat, mint az esküt,
talán vak is lehetne,
ha az ember szeretne.
Egy bolti eladólány
is szórakoztató ám,
ki nejlonkombinéját
is összehajtja kétrét
mielőtt lefeküdne,
ha az ember szeretne.
Legjobb lenne egy árva
talán, ki hazavárna,
ülne egy hintaszéken
rémülettel szemében,
és szervezné az árvák
kokott-köztársaságát.
Talán egy háziasszonyt,
ki néha igazat mond,
ki megsüti a májat,
ki pénzért sose lázad,
még szeplős is lehetne,
ha az ember szeretne.
De nem szeretünk senkit,
ha undorít, ha tetszik,
egy sztárt, egy színésznőt se,
ha van, ha nincs szemölcse,
ki jót akar, ki árt se,
még a Szűzmáriát se!

 

 

 

Ló-szerelem

Mint mikor a lovak szeretnek
ágaskodnak egymásra kelnek
beletaposva beletörve
a barnabélű szemgödörbe
tomporok néma csattanása
fogak fehér csikorgatása
és hókolások hőkölések
nyújthatatlan terpeszkedések
és menekülő viszonzások
puha szügyek kőmerev átlók
a szemhéjon villám cikázik
hogy egyhelyben is fut a másik
hogy reng a föld akár az akna
a lábszár mintha felrobbanna
a hát a csontok – és az öl még!
mintha örülne – mintha ölnék
szőrök szakadt kapaszkodása
a sárló elragadtatásba
utána senki semmi voltál
hogy bántana is hogyha szólnál
akkor – egyetlen rémütetre
születik az ember szerelme.
(S mikor az ember végre alszik
így szól de kár hogy nem maradt itt
de kár hogy embernek születtünk
és egymásnak kárára lettünk
de mégis jó de mégis jó csak
hogy van szerelmünk mint a lónak.)

 

 

 

Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
anyátlanul s földarabolva
s egy targoncáról lefele
lóg a fejem a semmibe
Akkor se te
Ha minden ágyam elveszett és
megbomlik bennem a teremtés
s kiáradnak csúfosan e
test tagjai a semmibe
Akkor se te
Ha megrogyok mint sárga gyertya
saját árnyékom eltakarva
magam égve befele
a legutolsó semmibe
Akkor se te

 

 

 

Hold-ének

Én úgy szeretlek mint a Hold
ki az öledig lehajolt
és fölfakasztotta egész
különleges természetét:
hogy úgy szeret hogy nem lehet
már meglennie nélküled
csak bombáz és csak sugaraz
egyetlen nap sem ugyanaz
csak te vagy neki ő neked
már megöli a szeretet
hogy fuldokolsz és fuldokol
a szeretetbe belefúl
csak jajgat és csak visszaver
csupa ámulat és teher
– meghal miközben énekel
Ó, jaj, a Hold az én vagyok
az öledig lehajolok
hogy fölnyissam szívem egész
különleges természetét
halálosan érted dobog
– és nem baj hogyha meghalok –
csak a futás az őrület
az álom legyen körüled
beburkol bevon mint a köd
míg megőrülsz – megőrülök
és a Hold aki én vagyok
egész az öledig ragyog
sugaraz bámul fölemel
meghal miközben énekel
– s megfojt miközben énekel.

 

 

 

Találkozás

A fenyőfák fölött a hold
földig fehéren imbolyog
s az utakon osonnak a
félig elrejtett angyalok
Melyik vagy te? Melyik lehetsz?
talán a kőben megbotolsz
s ölembe hullsz a végtelen
selyemkendőjén fölragyogsz?
S én fölfoglak mint földi lényt
ki emberi alakot ölt
mint zuhanó angyalt az ég
mint epilepsziást a föld.

 

 

 

Te-folyosó

Magányod végeérhetetlen
folyosóján csak mint a vak
madár röpülök szárnyszegetten
akárhogyan de lássalak
ezerszer is nekiütődöm
a falaidnak önmagad
leghomorúbb gyermekidőkön
fönnakadt zátonyainak
beléd ütközöm aki egyre
– szemem és szárnyam fölsebezve –
közelebb vagy és távolabb:
hogy megértsem az isteni
fényben-falakban mint a vak
hogy nem tudom megérteni.

 

 

 

Régi emlék

Én már örökké szépnek látlak
lehúnyt szempillájú madárnak
fölrebbenésnek szárnyalásnak
akár az Isten csudájának
nekem az Isten sose rendelt
ilyen fontos lényt ilyen embert
ilyen vészesen ilyen egy helyt
vibráló némberi karaktert
Fehér blúzban én annak látlak
ami vagy: kitárt angyalszárnynak
tested fölmagasztulásának
és anarchista diáklánynak.

 

 

 

Szilvafa

Sokáig álltam, sokáig álltam
a szilvafák árnyékában,
sokáig éltem, sokáig éltem
tested takaró melegében.
Azt akarod most, hogy elégjen
testem a tested bőr-melegében?
Azt akarod, hogy megfagyjak
óriás árnyékában a napnak?
Aztán azt akarod, hogy elégjen
testem a napon, a meztelen réten?
Aztán azt akarod, hogy egy este
testem a testedet levesse?
Kertedben állok, hullik a szilva,
meg vagyok én már nagyon szorítva,
ha a melegben, ha a hidegben,
de az veszít el, akit szerettem.

 

 

 

Isten választottja

Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét a lábát
a fenekét a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is ragaszkodj
nézd a fogán a fények
futását szemöldökének
varázsát este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét
a szemed hogy ne lássad
az elárultatásod
Föltündöklő nyakát nézd
ahogy sohase másét
becsapva és szelíden
ahogy rendeli Isten
Mindent megér a szobája
a melege a mohája
a dunyhája az ágya
az összerándulása
a bőre reszketése
a beleegyezése
a bögye a bibéje
a pihéje becézve
mindent megér ha Isten
elrendeli egyetlen
és szűzi szerelemnek
akit csak neked enged…
Azt soha el ne engedd
legyen kicsike mulya
vagy leány elárulva
akit az Isten enged
az legyen a szerelmed…

 

 

 

Búcsú Keszthelytől

Futok tovább – az alkonyat tojáshéj
gyanánt a vörös asztalokra hull
a strandokon és az üres kabinokba nyúl
a napfény seprűje, – mert én sem éltem másért,
csak ami szalad lankadatlanul
előlem – vágy volt? – majd jön a sötét
és fájni fog, mint nyúlban a sörét.

 

 

 

A túlsó part

A túlsó part bozótos.
A fák tömötten rejtik önmaguk
beláthatatlan mélyét.
Sötétzöld testőrsége a fáknak.
A szél meg se rendíti
a levélékszeres koronákat.
A fák csak állnak,
mint levlapon a rajzolat.
A fák előtt vékony homoksáv
sárgállik – mint „a dinnyehéj”.
Ne félj –
azt mondanám, ha valamit mondanék.
A sűrű lombok közül
kibukkan valami fehér.
Talán egy állat.
De nem mozdul, csak néz felénk.
Izgalmas, romantikus, nagy
ereje van a partvonalnak.
Túlsó part.
A Duna közben elfolyik „tova”.
A túlsó part bozótosa
csak hívogat, csak rejt, csak mesél.
az égen könnyű, repülőfehér
csík szalad, nem tudni hova.
Borzong a szél a víz szinén
és átszalad a tulsó partra, hol
kirajzolódva áll minden bokor,
s a gyönyörű rajzolatban
semmi se moccan,
odáig nem ér el a szél?
A táj csak áll nyugodtan.
Ne félj –
azt mondanám, ha valamit mondanék.

 

 

 

Köszönöm

Köszönöm, hogy megmérettem
köszönöm hogy térdre estem
köszönöm hogy önpusztító jogpusztító
szerelméből menekedtem
Hogy vergődtem baromfimód
marta testemet mint a jód
szivem száradt üveghangom összetörött
agyam részeire bomolt
Mégis éltem a sebekben
varas kézzel dédelgettem
őrületem árnyékában őrületes ágyékában
köszönöm hogy szerethettem

 

 

 

Dália

A szabadságot láttam benne meg
a fölívelőt a szerelmeset
a sietőt a soha véget érőt
a mindig újat soha el nem későt
a szabadságot láttam benne meg
Mint valami végtelen fényeset
a csillagokból érkező szelet
nem evilágit hanem amit álom
áraszt reánk túl a realitáson
valami végtelenül fényeset
Nem tudom hol talán a homlokán
csillant valami? Vagy a jobb bokán?
Kifordult égett zürmögölve lángolt
a tűz szemében Vagy a homlokán volt?
Nem tudom hol talán a jobb bokán
Soha nem volt egy percig ugyanaz
se érett démon se leány-kamasz
mindig csak közte mint a szeme-közte
vadmacska fut a rácsok közt örökre
soha nem volt egy percig ugyanaz
Magamba szívtam minden sugarát
mint szabadság kivánja önmagát
kitárult robbant minden percben égett
megváltoztatni az emberiséget
magamba szívtam minden sugarát
Egyszerűen azt kéne mondani:
láttam a lelket Ez is valami
a fény a tűz talán a jobb bokán volt
„köszönöm benned a lelket a lángot”
egyszerűen ezt kéne mondani.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]