Ofélia

Én csak Oféliát ismerem. Visszatérve, zakatolva, hajthatatlanul, az ő nevét látom kinyomtatva a papírrepülők újságján, a nagyrepülők stewardessei az ő haját viselik kék sapkájuk alatt, Leningrádban állt a kis betonhídon, a legszebb városban, a vizekre bontott parkok fölött, őt ölik meg nagyarcú katonák, közelről beleszúrnak Algériában, megbomol, haja zilált, nem asszony, lány se már, de hajadon tíz gyerekét viszi, sose szült, zöld haja, szőke, fehér, Sienában a főtéren ment át a pékhez, rá se lőttek, béke volt, micsoda béke! Politikusok fotói mögött balra, oldalt, alig látni, elmozdult fénykép, keze fáj, szeme fáj, alvatlan tóüreg, a társadalom kibernetikájának ő a mutatója, arca összesebzett kicsi óra, kézzel betörve, beszakítva, nincs aki megvédje, lebukik, térdre hull, néz, remeg – S a férfiak, a férfiak talpig vasban állnak, bosszúért, borért, bánatért mindent megcsinálnak.