Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, csak elkülönült szakaszok, amelyeken az ember átlép, mielőtt másba belefog. Külön növünk fel, mint a gyermek, az ember külön csúnya, szép, kereshet szülői szerelmet, itt megdermed, ott agyonég. Mi marad meg az országunkból? utak, utak, hosszú tanyák, s az állomáson elfelejtjük saját eszméink igazát. Szakasz szakaszt szorít ki bennünk és megszüntet minket a hó, ha leesik ha beborítja azt, ami a nyárból való. Se biblia, se nő, se posta, nincs semmi, ami összefog bennünket. Következnek újra az elkülönült szakaszok, telefonok, fekete csöngés, fülünkben a csönd szőre nő, utolsó szeretők a porban, halálfutás, üres mező, egyszerre nem vagyunk mi semmik, kádban ülünk, törülközünk, a könnyeinket töröljük le, melyek már a testünkre folynak és beborítják a kezünk.