Négykézláb

Olyan vagyok, mint éveken a bábu, égtől távolabb, földhöz közelebb, és elengedem az elengedőket, s megérintem, kik megérintenek. Bekötő út, erdőszél, falvak arca, és áthatolhatatlan reggelek, nő kosárral, a férfi árva, Jézus megáldotta a búzaföldeket. Tónustalanul. Valaki köszönget, előbbre megy, lépését hallani a nagy búzában, hol kirajzolódnak a fantázia végjátékai. Bújok, bújtatnak. Meghatározódtam. Bombázórajjal van tele az ég, gyerek, kisgyerek majszolja a porban a félelem örökös kenyerét. Nyomorult ég. Az egyre közelebb jön. A hajamat, a hajamat azt még ne! Szürkearany gépek zuhannak állva, mintha valaki már az égben élne. Megöregedve, hajlott hát, köpenyben, a messzi földön négykézlábra vetve. A földbe bújni, minden hasadékba, mintha valaki már csak földet enne. Bombák ragyognak kioldva magukból, talán megállnak még az út közepén, és hirdetik az Excelsis Deo-t a levegőbe rögzítve fehéren! De gyönyörű! A könnyeket az arcon – állj föl, siess, a könnyeket töröld le, ez az a föld, amely elengedett, s ez az az ég, mely arcodat betörte.