En attendant l’Europe

 

 

 

 

Új római történelem

Aki születik, az meghal.
Aki nem akar meghalni, azt megölik.
Akit megölnek, annak sírdombot emelnek.
Akinek sírdombot emelnek, az a császár.
A császár unokája igazságot akar,
de nem akar meghalni, így megölik.
Sírdombot emelnek emlékére.
A fia igazságot akar, nem akar meghalni,
így megölik. Sírdombot emelnek, az öccse
örök békét akar, kihirdeti,
ezért megölik. Sírdombján
ünneplik, a veje nyugtatja a népeket,
ne lázadozzanak, de megölik.
Annyira nem akarnak meghalni a császárok,
miért is akarnának, de megölik őket.
Magyarázkodnak, diadalt vívnak,
egyezkednek, de megölik őket,
mondván, hogy öldöklést akartak.
Már alig akar császár lenni valaki.
Jobb egy járókelőnek. Rabszolgának.
De császári trónra ülnek. Így
megölik őket. Nagy sírhalomba temetik.
Unokaöccsük újra császár lesz,
azt mondja: béke. Erre megölik,
feledje őse béketerveit.
Épp surranna a függöny mögé, de
megölik. Fölravatalozzák – milyen
nagy császár volt! Nagybátyja
békét hirdet – hát megölik. Katakombát
építenek neki – a béke apostola volt!
Csak császár ne legyek – kiáltozik
egy sógor – elkapják a grabancát:
Vivat Augustus! Aztán megölik,
mondván hogy mindig háborút akart.
Pórnépek futkosnak az utcaszélen:
„csak császár ne legyek!” Elkapják őket
császári trónra ültetik – és megölik.
„Kellett neked császárság?” – mondják,
és késüket a hátába döfik.
Már mindenki pórember akar lenni!
Csak sose császár! Útonállókat
ültetnek a trónra, és megölik,
mondván: az állam megdöntésére tört.
Vargák húzódnak enyves műhelyükbe,
előrángatják őket: „Te vagy a császár!”
Megrémül. Elfogadja. És megölik.
Mondván: „Mindig az ellenségünk volt!
És üldözte a kézműveseket!” Bujdokolnak
császárjelöltek. „Rabszolga akarok lenni!”
Nyakonragadják. Császár lesz belőle.
Nem ölik meg. Saját kezébe
nyomják a tőrt, hogy nyakon szúrja magát.
(Nem a császárok öldökölnek.
Maga a nép. Aki császár
nem akar ölni – megölik.)
Árván tátong a trón.
Kis interregnum van.
Majd fellökdösnek
egy idiótát, aki békét hirdet,
és sajátmagát keresztre feszíti.
S kezdődhet a második kereszténység
új időszámítást indítva
II. (Balek) Krisztus után.

 

 

 

Országos hazaffi vásár

Szétpukkan most a bánatom
mint vásárban a luftballon
és röhögök és nevetek
hogy közöttetek lehetek
Mennyit szenvedtem Mondhatom
annyit hogy ki se mondhatom
titkoltam sok-sok sebemet
mit ejt a hazaszeretet
Most nincs gondom Most nincs bajom
ülök a barikádokon
Örülök fegyvert kezelek
hogy már senkit se szeretek
Már nem bánt semmi ami nyom
csak a kicsinyes hatalom
kezemben bombaszerkezet
ami szétröpít titeket –
Hogy szerettem a hajadon
lányokat a domboldalon!
hogy velük majd lefekhetek
mint a lejtőn a meredek!
Vonzott a táj a száj a comb
a szőrpihék a hajlaton!
Szegények üdve egerek
sorsa is idegesített!
Van-e állat alatt alom
segít-e magyar magyaron?
Nyomorultak és szárnyaszegett
hiten lépkednek hitlerek?
Fölszabadult alagúton
megérik-e a földreform?
Jut-e öregnek szegelet
szőkék szeretik Szegedet?
Barnának bong a Balaton
balladát a hullámokon?
Van-e haza? Az egyszeregy
jelent-e egyszeregyeket?
Ha Nándor nagyharangja kong
hallatszik-e a balkonon?
A szabadság is rossz lehet
ha egyre kényelmetlenebb?
Ha ötszázhét domboldalon
se marad egy igazi nyom
S a Körös egyre sebesebb
de nagyobb az árterület?
Csak véresebb a Vérhalom
ha áltatással áltatom?
Nem áltatom: se kémeket
se sunyi földműveseket
se hazafias lelkület
fűtötte szívpecéreket
se demokrata elemek
által tisztelt törvényeket
se mágus-tüntetéseket
szervező ködegyéneket
se horthysta becsületet
hülyülő elszánt tiszteket
se illegális szervezet
alapján szervezetteket
se taktikázó hevület
szerint szívhű szocdemeket
se bugyijukat levetett
feminista félszűzeket
se emberiség-hiteket
hirdető keresztényeket
se siralmas sírhelyeket
kereső szelfmédmeneket
se mulandó magyar helyett
a nagy büdös ugar felett
maguknak keresve helyett
beszivárgó elemeket
vértesszőllősi leletet
ezeréves emlékeket
se győzelmet se gyereket –
most már senkit se szeretek!

 

 

 

Négykézláb

Olyan vagyok, mint éveken a bábu,
égtől távolabb, földhöz közelebb,
és elengedem az elengedőket,
s megérintem, kik megérintenek.
Bekötő út, erdőszél, falvak arca,
és áthatolhatatlan reggelek,
nő kosárral, a férfi árva, Jézus
megáldotta a búzaföldeket.
Tónustalanul. Valaki köszönget,
előbbre megy, lépését hallani
a nagy búzában, hol kirajzolódnak
a fantázia végjátékai.
Bújok, bújtatnak. Meghatározódtam.
Bombázórajjal van tele az ég,
gyerek, kisgyerek majszolja a porban
a félelem örökös kenyerét.
Nyomorult ég. Az egyre közelebb jön.
A hajamat, a hajamat azt még ne!
Szürkearany gépek zuhannak állva,
mintha valaki már az égben élne.
Megöregedve, hajlott hát, köpenyben,
a messzi földön négykézlábra vetve.
A földbe bújni, minden hasadékba,
mintha valaki már csak földet enne.
Bombák ragyognak kioldva magukból,
talán megállnak még az út közepén,
és hirdetik az Excelsis Deo-t
a levegőbe rögzítve fehéren!
De gyönyörű! A könnyeket az arcon –
állj föl, siess, a könnyeket töröld le,
ez az a föld, amely elengedett,
s ez az az ég, mely arcodat betörte.

 

 

 

Európában

Kerek a tér, vagy legömbölyített,
ezt mondják embertársaink.
Nem mondtam jót féléve senkinek.
Most jót akarok mondani megint.
Muszáj remélni. Meghal a világ,
a fák, a föld, meghal a levegő,
az összeégett rétegek alól
vékony rovarok másznak majd elő.
Keserű gépek szállnak az égen,
nekimennek az ismeretlen térnek,
mint egy falnak. Nemigen
térnek vissza és nemigen remélnek.
Alul kis emberek szaladnak
égő hajjal, letépett hajjal,
a lebombázott alkonyat
mögött egy őr áll fekete fogakkal.
Nyavalyognak a balatoni fák.
Ők is szenvednek, várnak valamit.
Mindkét oldalon összetört a nád.
Muszáj remélni. Lehetetlen így.

 

 

 

Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék,
csak elkülönült szakaszok,
amelyeken az ember átlép,
mielőtt másba belefog.
Külön növünk fel, mint a gyermek,
az ember külön csúnya, szép,
kereshet szülői szerelmet,
itt megdermed, ott agyonég.
Mi marad meg az országunkból?
utak, utak, hosszú tanyák,
s az állomáson elfelejtjük
saját eszméink igazát.
Szakasz szakaszt szorít ki bennünk
és megszüntet minket a hó,
ha leesik ha beborítja
azt, ami a nyárból való.
Se biblia, se nő, se posta,
nincs semmi, ami összefog
bennünket. Következnek újra
az elkülönült szakaszok,
telefonok, fekete csöngés,
fülünkben a csönd szőre nő,
utolsó szeretők a porban,
halálfutás, üres mező,
egyszerre nem vagyunk mi semmik,
kádban ülünk, törülközünk,
a könnyeinket töröljük le,
melyek már a testünkre folynak
és beborítják a kezünk.

 

 

 

Patika

A század szedi a gyógyszereket
dugott sarokban falusi öregek
trágyát elmosva megfürödve
gyűjtik az asztalon körbe-körbe
a gyógyszerhegyeket algopyrineket
eleniumokat szívszereket
libexint hajtót enteroseptolt
amilyen a szomszédnak nem volt!
állnak mint egy népünnepélyen
és gyógyszert falnak ijedt-kövéren
Mint az elixirt tömik egyre
szájukba kicserepesedve
nem élni akarnak énekelni
csak tablettát zabálni enni
nincs levegő nap madár égbolt
csak vazelinnal bekent kék folt
életük véraláfutás
székrekedés vagy trottyolás
A gyerekek hülyén ődöngnek
szájukba annyi tablettát tömnek
vitaminok fehérre asszák
az arcukat mint lárva-masszát
ügyetlen nagy padokba ülnek
s ebéd után gyógyszert böfögnek
undorodnak a játékoktól
befogják fülük ha harang szól
csak meg ne ártson! a sarokban
fekszenek gyógyszer-angolkórban
A forradalmat is receptre
iratják föl – ha segíthetne!
huszonötéves férfiak
kezükben mű-falloszokat
hordoznak hogy egy-egy vénlány
legyen ki a lábuk elé hány
A katonák az őrségekben
nem puskát fognak a kezükben
hanem egy koffein tablettát
hogy fönn legyenek egy-két órát
és szemüveget is iratnak
hogy meglássák ha jön a hadnagy
A tisztviselők tiszt-tablettát
a vasmunkások vastablettát
a mérnökök a tervezéskor
ötletet szednek étkezéskor
hogy a híd idő előtt ne
dőljön a szemétgödörbe
az orvos hogy a vizsgálatkor
nehogy a betegre zuhanjon
a miniszter hogy miniszternek
hihessék az alárendeltek
S az antibébi antibébi
ami a szerelmünket védi
hogy elnyúlhasson elalhasson
utána nyugodtan az asszony
és ne legyen baj az alhasban
a világon elég pasas van
Elixir remek kotyvalékból
középkornál sötétebb zugban
a halál ellen kapkod az egész kor
1977 – Az Úrban.

 

 

 

Ofélia

Én csak Oféliát ismerem.
Visszatérve, zakatolva, hajthatatlanul,
az ő nevét látom kinyomtatva a papírrepülők újságján,
a nagyrepülők stewardessei az ő haját viselik kék sapkájuk alatt,
Leningrádban állt a kis betonhídon, a legszebb városban, a vizekre bontott parkok fölött,
őt ölik meg nagyarcú katonák, közelről beleszúrnak Algériában,
megbomol, haja zilált, nem asszony,
lány se már, de hajadon
tíz gyerekét viszi, sose szült,
zöld haja, szőke, fehér,
Sienában a főtéren ment át a pékhez,
rá se lőttek, béke volt,
micsoda béke!
Politikusok fotói mögött balra, oldalt, alig
látni, elmozdult fénykép,
keze fáj, szeme fáj, alvatlan tóüreg,
a társadalom kibernetikájának ő a mutatója,
arca összesebzett kicsi óra,
kézzel betörve,
beszakítva,
nincs aki megvédje,
lebukik, térdre hull, néz, remeg –
S a férfiak, a férfiak
talpig vasban állnak,
bosszúért, borért, bánatért
mindent megcsinálnak.

 

 

 

Az egér

(Kísérlet egy lélektani laboratóriumban)
Láttam egy egeret
Homályprofesszorom egy terembe vezetett
és a lesötétített falak közt
a zseblámpavilágítású labirintusban
megmutatta az egeret
„Ez zseniális egér
ez minden kísérletet kibír
amíg haláláig elér”
Az egér ide-oda
futkosott új terelő-ajtókat nyitott
szimatolt ködkék szemével rebegett
visszafordult és megvetemedett
nekiiramodott és remegett
szőrbajszával mondott köszönetet
ha ehetett
és futott és lihegett…
„Ez az egér
– például – 1916-ban született
jól rajzolt de erdélyi szülei
a kőszegi cögerájba adták
aztán Ludovikára ment
ahonnan zászlósként avatták
a tisztikar egyetemleges megsértése miatt
mert szobrokat csinált szabadidőben
Később a Don kanyarba vezényelték
ahol timsót itatott a vérző gyomrú
közkatonával – aki ma államtisztviselő
aztán halomra lövetve látva társait
vesemedencegyulladással visszavonult
egymaga a csicskásával és egy lóval
kinek az orosz szélben szügyébe lapult
egy tonet-széket kivágva szart a hóban
hogy magasan legyen ne a hó égesse seggét
aztán ide-oda vezényelték meghalni itthon
hogy föladja a magyar hazát
mig horthysta-bérenc tisztként
lakatosműhelyt nyitott eltartani
két mégiscsak születő gyermekét
és magánkisiparosként hiába tanult meg
bármilyen zárszerkezetet
ezt a zárat nem tudta kinyitni
mert egér
most hatvanhat éves korában
szimatol valami nyugdíj-szeretetet…”
„Ez az egér én vagyok” – mondtam
„Az nagyon meglehet” – mondta professzorom és nevetett
„De nézd, de nézd! Még szimatol és szalad
megrökönyödött szemével rőt szempilláival
ne féltsd
az egér mindig megkeresi a kijáratot!
(Vagy megbolondul. Ez ritka)
Az egér nem akar meghalni!”
„Félre ne értsd – humánusak vagyunk
Ezért fizetjük ezt az éhbért
Nem az egér van a labirintusért
– a labirintus van az egérért!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]