Falovacska

(Trudinak)

 
Reggelente már nem akarta
az ablakot, a mennyezetet,
az alvó arcú rádiót,
a takarót, mi széthevert,
az üres cipók vályúját,
a székek szálkás léceit,
olyan volt a szoba körös-
körül, mint mikor szétverik,
nem akarta az óraláncot
a börtönből való, kicsi
órán, a lánynak álkiáltott,
ha nem hallgat el, szétveri
de az csak énekelt, gyötörten,
fejhangon, belelovalta
magát a dalba, egyre fújta
mondókáját, hogy „falovacska…”
Nem bírta el a csáklya-forma
csillár égető fényeit,
olyan volt a feje már napok
óta, mint mikor szétverik,
ivott, aludt, ült, elfeküdt,
vastag pizsamája zsebébe
süllyesztette ökleit, s ha
valaki átjött, nem állt félre,
csalánként égett a szeme,
mintha szerelem volna rajta,
aztán maga maradt motyogva,
hívtalak, hívtalak, falovacska.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]