Altató II.

Ha becsukjuk az ajtót és egyedül maradsz, sírás és düh fojtogat. Úgy ülsz az ágyban, mint egy gömböc, lógóarcu árva a szoba és ágy börtönébe zárva, kis kezed a szemednél motoz, görbül a szád a fokozatos erőfeszítéstől, hogy ne sírj. Sötét van, a párna a homlokodig ér, úgy érzem, elhagytalak, szerencsétlen lettél, ostoba, rád hull a rolló ijesztő rács-sora, elárultalak a szobával, nevedre faragott bottal, az arany légyfogóval, félrevezettelek a Rita-mogyoróval, védettséget mímeltem, játékkockával dobtam neked hatot, bebugyoláltalak puha sárga takaróba, pedig kiabálnom kellene: lásd, nézd, vannak kísértetek, nézd, ott a szekrény szélén egy ruha nagy teste mered, ordítanom kéne, hogy vigyázz, remegj, ne aludj, nem a pihenés kell, a kis egészség, nem a bezárt vaskapuk, ordítanom kell, te hároméves ember, vigyázz, tele van a világ összetört fiolával, ruzzsal, bedőlt pékműhelyekkel, a szoba süllyed és recseg a fűzfa, foszlik a virág, kicsi lány, ne aludj, nézz az arcába legalább a rémeknek a vánkoson, az üveges madaraknak, az ijesztő ceruzáknak, bősz mintájú falaknak, vigyázz, félj, ijedezz, pusztulj, kapard a helyed. Én nem segíthetek.